Kárpát-medence régészeti leleteinek értékelésekor igen gyakran hagyatkoznak a helynevekből levont következtetésekre. Ma már tudjuk, hogy a 19-20. századi nyelvészeink többsége tévesen ítélte meg a szláv-magyar szóátvételek irányát, és ennek következtében a kora középkori hun-avar-magyar helynevek jelentős részét mesterségesen elszlávosították. Élen járt ebben a szlovák származású Kniezsa István (1898-1965) nyelvész, aki Melich János és Gombocz Zoltán nyomdokain járva, tömegével fedezte fel „a magyar nyelv szláv jövevényszavai”-t. Tótfalusi István: Magyar etimológiai nagyszótár-a és Kiss Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára gyakorlatilag ugyan ezt a szemléletet követik. Azok a történészek, nyelvészek, akik szembefordultak ezzel az irányzattal nem kaptak állami elismerést, sem támogatást. Munkáik külföldön, vagy itthon – magánkiadásban – jelentek meg. A nagy számra való tekintettel, most nem sorolok fel neveket. Legyen elég egy idézet Götz László (1934-1992) amatőr nyelvész-történésztől: „elengedhetetlenül szükség lenne az eddig szláv eredetűnek tartott sok száz magyar szó alapos felülvizsgálatára is, mert igen valószínű, hogy túlnyomórészt fordított kölcsönzésekről van szó”. (Götz László: Keleten kél a nap. Püski Kiadó. I/227.o.). És még egy: „Az európai alapnyelvből (a magyarból) különösen a szláv nyelvek vettek át hatalmas örökséget, amelynek mértéke minden képzeletet felülmúl. A közös magyar-szláv szavakat már régóta jegyzékelik a magyar nyelvészek, de a helyes iránytű hiányában eddig általában azt hitték, csak egyszerű kölcsönzéssel állnak szemben, amelynek iránya mindig a szlávból vezet a magyarba és nem fordítva. Tipikus megnyilatkozása a rossz iránytűvel végzett kutatásnak Kniezsa István kétkötetes nagy szótára, amely a “szlávból eredő magyar kölcsönszavakat” foglalja magában. Ezt a munkát mai látószögünkben teljesen újra kellene írni és mindent éppen fordítva magyarázni”. / Mesterházy Zsolt: A magyar ókor. A Nagy Ókori Világháború és a “Róma-szindróma”. Keletiek (kelták) és etruszkok. Magyar Ház Kiadó, Budapest, 2002./

Sokan, az ősi és ókori leletek, valamint az ősiratok „adatbázisának” kézzel- foghatóságával, látható tartalmával szemben, az etimológiai fejtegetéseket figyelmen kívül hagyják mondván, hogy ez nem más, mint a szavak nyelvi csűrése-csavarása, melynek vajmi kevés köze van a történelmi valósághoz. Én nem tartozom ehhez a táborhoz. Vallom, hogy minden logikus, megalapozott nyelvi következtetés megvizsgálandó, és összegyűjtendő. A kiértékelést, a végszó kimondását nem kell siettetni. Megfelelő adatbázis összegyűlése esetén a történelmi kép magától kirajzolódik. Amire figyelni kell az a hamis, áltudományos, nem logikus, hasonló példákkal alá nem támasztott adatok kiszűrése. Napjaink történései irányítják erre a figyelmet. Most, 2014 nyarán, a szomszédos Ukrajnában dúló polgárháborúról a hétköznapi embernek, sem közelben, sem távolban, nincs hiteles információja. A média olyan hamis információ-özönt zúdít a tömegekre, amelyek teljesen megakadályozzák a tisztánlátást. Szinte senkit sem zavar, hogy a hírek többségéről már egy-két napon belül kiderül, hogy azok csak a megtévesztést szolgálták. És ezt teszi az államilag engedélyezett összes média! Valós híreket – hasonlóan a régmúlthoz – csak a közvetlen résztvevőktől tudhat meg az ember. A műholdak, a TV, a GPS idejében a homéroszi tudósítás szintjén állunk. Titok maradt a Kennedy gyilkosság, a WTC lerombolása, az iraki, a szíriai, az afgán, az ukrán stb. háborúk kirobbantásának valós okai. De a „kommunizmus” bukása is ilyen. Kinek fáj a foga Ukrajnára? Az oroszoknak? Vagy a NATO-nak? Az EU-nak? A zsidóknak? Ki az agresszor? Lehet logikusan, érvekkel alátámasztottan vitatkozni. Mint a szavak etimológiáján! Van értelme? A szószármaztatásról Czuczor Gergely és Fogarasi János szótárában a következőket olvashatjuk: „A szószármaztatás könnyen tévedésre s képtelenségekre visz. A kimondás által a betűk gyakran elcseréltetvén, csaknem lehetetlen a szók való eredetéig feljutni, erőltetéssel pedig csaknem minden szót ki lehet a legidegenebb nyelvből is magyarázni. Etymológiát mindazáltal szótárírónak elhagyni nem szabad; az által világosodik fel nyelvünk története, szavaink értelme. Azonban a szók eredetének kinyomozásában a könnyenhívőség és a túlságos kétkedés közt közép utat kell tartani, s inkább tudatlanságunkat megvallanunk, mint hibát tanítani.” Úgy érzem, a politizálás szükségességének elbírálásában hasonló hozzáállás lenne a megfelelő.

De térjünk rá a címben említett témára. Az, hogy az ókori uralkodók címűket, rangjukat istentől származtatták, eléggé közismert. Az isten neve gyakran a felvett, vagy kapott nevükben, címükben is szerepelt. Lásd például Nabú-kudurri-uszur babiloni király nevét, ami akkádul azt jelenti, hogy „Nabu védd meg az elsőszülött fiamat”. A magyar szent koronán található egyik görög képfelirat (amit leggyakrabban Gézának fordítanak), így néz ki: Гєωβιτzас Пιсτос Κρаλңс Τоυрхιас (átírásban: Geóbitzasz pisztosz kralész Turkhiasz), amit így lehetne lefordítani: „Geobitzasz, Turkia hívő királya”. A geobicász szó a leghalványabb nyelvi kapcsolatban sincs a Géza névvel. Szó szerint, talán úgy lehetne értelmezni, hogy a „Világ (mindenség) világosságát elérni törekvő”. Itt a Világot és a Világosságot keresztény felfogásban kell érteni. („Világnak világossága”).

A kora Árpád-kori helyneveink kialakulására a Kr. u. első évezred második felének történelme hatott. Némelyikben felfedezhetünk vallásos motívumokat is. Pusztán logikai következtetés, hogy a Kárpát-medencében ebben az időben, kelta, római, keresztény, mohamedán, izraelita, buddhista, párszi, és táltos hitűek éltek. Germán, normann, szláv istenségek – huzamosabb ideig – itt nem tanyáztak.

Korábbi írásaimban már érintettem ezt a kérdést, de akkor még a vallás hatását a helynevekre, különösképpen nem vizsgáltam. Kezdjük a keltákkal. Itt, beértem általános vallástörténeti megállapításokkal, ugyanis a legtöbb mai keresztény ünnep, kelta ünnepekre vezethető vissza, és Nagy Constantinus idejében került át a római, majd a keresztény vallásba. A négyküllőjű kelta körkereszt a kereszténység előtti időben a nap és a világosság szimbóluma volt. A kör maga a Nap, és benne a kereszt az Isten. A nap szimbóluma, az ősi napkerék (svasztika), az élet örök forgására utaló, kacsokban végződő kereszt, megtalálható a magyar hímes tojást író ősi népművészetben is. De a Pannóniában élt kelták után számos magyar helynév is fennmaradt. Az i. e. 8. századtól kimutathatók a kelták nyomai a Dunántúlon. Bár a kelta helyneveket a római nevek jobbára eltakarták, de azért nem teljesen. Kezdjük azzal, hogy Pannónia római tartomány, a pannon kelta törzsről kapta a nevét. A Rába folyónknak ma is kelta neve van (Arabo). A kelta Danu istenanya neve köszön vissza a görög Iszter folyó nevében, amikor Dunát mondunk! De az angol, a skót, a francia, az orosz, az indiai (Krihsna) Don folyók, mind Danu isten „fiai”. A Balaton (tó és településnév) egyik etimonja Bál/Bél isten volt, (Danu férje). Szekszárd-Csatár kelta neve Alisco. Szekcsőé: Lugió. „Lug” keltául világost, kellemest jelent. (Későbbi neve Florentia lett). A magyar-kelta szóhasonlatosságok a szárazföldi keltákon túl mutat, és kimutathatók a brit és az ír területeken is. Ír, angol és skót hely-, család-, és köznevek egyezése a magyarral tanúskodik mindezekről. A genetika is megerősíti a régi kapcsolatot. (Saját kutatásaim a Bél/Béla típusú nevekre és az R1b /R-M269/ haplocsoportra vonatkozóan. Erre most nem térek ki, de minél messzebb megyünk vissza az időben, annál közelebb jutunk a Béla szó eredeti jelentéséhez!). A kelta-magyar szófejtéseimből viszont adok egy kis ízelítőt:

A kelta és magyar nyelvi hasonlóságra, az eszmei, tartalmi azonosságra jó példa a skót tartan szó, ami a jellegzetes skót kockás szövetnek a megnevezése, amelynek mintázata a helyhez, vagy klánhoz való szigorú kötődést, tartozást jelenti. A szó eredetének magyarázatára vannak próbálkozások, például a francia tiretaine szóból, aminek régiesen félig gyapjú-, félig pamutszövet (cérna) jelentése volt. (Esetleg selyem szövet). E szó valószínűleg a francia tirer (húzni, vonni) igéből származik. Magyarázatul hivatkoznak a szőtt szövetre, szemben a kötöttel. De a skót gaelből, a tarsainn (át, keresztben) szóval is próbálkoznak. Ha a tartan történelmi jelentőségére, használatának szigorú szabályaira gondolunk azonnal látható, hogy a húzni, vonni, kockázni, keresztezni stb. magyarázatok sehol sincsenek ahhoz, amit magyarul is jelent ez a szó: tartván, tartozni valahova, valakikhez!

Szentkatolnai B. G.: A magyar nyelv Dél-Indiában című könyvében (267. old) ezt olvashatjuk a tartozik szóról: „tar-t (tartozik, tartózkodik, tartomány) – a Tamil tari (tartani, ruhát viselni, megtartani, eltartani, meggyökerezni, visszatartani, megállítani, maradni, tartózkodni, tarrit-iru- megállni, tartozkodni, tari-ttal, tarippu.” Szerintem ebben a "ruhát viselni" nagyon közel áll a hegylakók tartan "eszméjéhez". (A ruha viselet a klánhoz való tartozás jele).

Joggal kérdezhetnék, hogy mi köze van a tartánnak a valláshoz, meg a helynevekhez? Közvetlenül, nem sok! A célom csak az volt, hogy a magyar nyelv ősiségét, a közös gondolkodásformát, a hasonló szóhasználatot, nem utolsó sorban a mai magyar érthetőséget bemutassam, olyan viszonylatban ahol több mint ezer éve nem volt kapcsolat a nyelvet beszélők között. A következő példám már közvetlenül érinti a vallás és a helynévadás kérdését. De nem a megszokott módon. Ugyanis most a buddhizmus lehetséges magyar szóemlékeire térek ki. Eléggé közismert (én is foglalkoztam vele a Buda névről szóló esszémben) a Buda/Buddha kapcsolat kialakulásának magyarázata a Buddha nevére történő hivatkozással. Ezt most kihagyom! A 2011-es orosz ujelgi ásatások során, az Urál környékén, magyar „honfoglalás kori”, és Árpád honfoglalóinak leleteivel azonosítható tárgyak kerültek a felszínre. A gazdag leletek között női és férfi ékszerek, lószerszám maradványok, fém karikák, nyílhegyek, háztartási eszközök, ruhatartozékok voltak. Számomra a legérdekesebb az a fémlap tűnt, amelyen egy férfialak lótusz pózban van ábrázolva. A régészek feltételezik, hogy egy Buddha képpel van dolguk. Ha Buddha szkíta származására gondolunk, mindjárt érthetőbb lesz a közép-ázsiai vallási helyzet, amit itt, ugyan csak nem részletezhetek. De vannak-e (a Buda néven túl) más nyomok is a Kárpát-medencében, amelyek a buddhizmussal kapcsolatba hozhatók ebben az időben? Én találtam egyet. Mégpedig a Képes Krónikában: „Azt a földet továbbá, amely a Tisza és az Erdély felé elterülő Igyfon-erdő közé esik, a Maros folyótól a Szamos folyóig Marót vezér foglalta el, kinek az unokáját a magyarok Mén-Marótnak mondták, mégpedig azért, mert több asszonya volt; ezt a földet az a népség lakta, amelyet kozárnak mondanak.” / ANONYMUS: GESTA HUNGARORUM Fordította: Pais Dezső/. Mén Marótról azt írja: „Marót vezér sok-sok katonáját otthagyta Bihar várában, ő maga meg feleségével és leányával elmenekülve előlük, az Igyfon sűrűibe tette át lakását.” Tehát a Névtelen jegyző szerint, a bihari vezér, a Tisza, Maros és Szamos vize s az Igfon erdeje közt levő terület ura volt s kazár népeken uralkodott. / A Pallas nagy lexikona/.

A fenti idézetekből, a kislexikon értelmezése szerint kiemelhetném az Igfon/Igyfon szót is, a lehetséges kelta kapcsolat miatt. „Az I. nevét közönségesen Ingoványra (Ingvány) magyarázzák. Az ingovány szó palus értelemben tényleg már a Bécsi kódexben is (1436-1439) előfordul (Nyelvemléktár, I. 151.) s úgy látszik, azokat az erdőségeket kell rajtuk érteni, melyek az alföldre jutó Kőrösök mellett terjedtek el s melyek ingoványos voltáról a Kőrösök szabályozásáig nagyon sok joggal lehetett beszélni.” „Irfon is difficult and may be a pre-Celtic name.” – irják a Countryside Council for Wales honlapján. Igfon=Irfon? A rejtély megoldása lehet, hogy hasonló lesz a tartanéhoz? Ez még a jövő titka! Bár az erdőben fekvő Beulah (52.148704, -3.578797) falu misztikus (lásd: William Blake mitológiájában) neve nagyon összecseng a Béla névvel, és ez további kutatásra ösztönöz, most mégsem erről írok. Hanem a BIHAR névről!

Bihar van még Indiában is. Bihár (urdu: بہار IPA: [bɪhaːr]) India egyik szövetségi állama a Hindusztáni-alföldön. A Bihar, Vihar szó, szanszkrit és páli nyelven lakóhelyet, lakást jelent. Itt élt és tanított a szkíta (szaka) származású, Sakjamuni Buddha. A budhista szerzeteseknek – főleg az az esős évszakban – „sétára alkalmas”, elvonulási helyük volt a Vihara.

Árpád bejövetele előtt, az avarokkal, bolgárokkal együtt több népcsoport érkezett az Al-Duna környékére Hvárezmből (Khorezm), Nagy-Bulgáriából, Kazáriából. Hvárezm neve már az Avesztában és az i. e. 5. századi óperzsa feliratokon is előfordul Xwārizm alakban. Neve az alán nyelvben Hváliz alakot vett fel, amelyet a magyarok Káliz alakban vettek át. A hvárezmiek sok etikai és kulturális rokonságot mutattak a szogdokkal és a szakákkal. A szogdok között több vallás követőit is meg lehetett találni: elterjedt volt a buddhizmus, a manicheizmus, a nesztorianizmus és a zoroasztrianizmus. A magyarok ősei valószínűleg találkozhattak, de legalább is ismerhették ezeket a vallásokat. A szogd nyelv egészen a 7. századig, a selyemút közép-ázsiai szakaszán, a közvetítő nyelv szerepét töltötte be. Fontos szerepet játszott a buddhizmus Selyemút menti terjedésében is, egészen a 8. században bekövetkezett iszlám hódításig. A honfoglalás utáni magyarországi kálizok neve muszlim hvárezmieket takar. Kézai Simon szerint Aba Sámuel anyja is káliz volt. Kézai, a khorezmi rokonságot Csabától számítja: „Ezen Csabától származott az Aba nemzetsége”,   aki „a korozmin nemzetből vett feleséget”. A khorezmiek, más néven kálizok „kisebb csoportjaiknak bevándorlása a Kárpát-medencébe az 1200-as évek végéig folytatódott, s eredeti nyelvüket valószínűleg meg is őrizték (vám szavunk vsz. káliz jövevényszó)” – írja a Magyar Katolikus Lexikon. A kálizok vallása még a 12. században is kérdéses volt, de a 6-9. században őseik valószínűleg a buddhizmus hatása alatt voltak. A Szerémségben lakó kálizokról írja Ioannosz Kinnamosz bizánci tört-író, hogy olyanok, mint az ott élő magyarok, de mózesvallásúak (bár, a „perzsákkal” vallanak azonos vallási nézeteket).

Az arab hódításokig (7. sz. közepe) fennálló szaszanida dinasztia fémművessége a magyar honfoglalás kori leleteken is nyomon követhető. (Lásd pld. a nagyszentmiklósi kincseken). Marót vezér kazárnak, bolgárnak vélt népe között bizonyára voltak buddhista gyökerekkel rendelkező törzsek is, akik lakóhelyüket a szaka/szkíta Bihar szóval nevezték meg. Ma erre, egyedüli bizonyosság az indiai és a magyar Bihar helynevek egyezése. Hogy kétezer évvel ezelőtt iráni származású népek éltek a Kárpát-medencében, azt bizonyítja a 2014-ben Bükkábrányban talált szarmata kislány sír lelete, és még több más szarmata lelet, egészen a hunok bukásig (453). A jászok mai ittléte meg a folytonosság feltételezésére ad alapot. Ennek a sokszínű népességnek régészeti vallásos leletei, ebből a korból, igen ritkák. De a jászok (szarmata-jazigok, jászok, ászik)  KM-be – több hullámban történő – betelepülése eléggé ismert, és elfogadott. (Kr. u. első évszázad elején; 161-260 között; Árpád honfoglalóival; a 13. században a kunokkal együtt.) Más….

Talán egy kazár törzsnek a nyomaira bukkantak 1972-ben Dunacsében.

Ciglana [Téglagyár] nevű régészeti lelőhely Dunacsébtől egy kilométerrel délnyugatra található a Duna alluviális teraszán, amely Újvidéktől Palánkáig (Bačka Palanka) húzódik. Itt, 1972 elején, egy teljes nekropoliszt fedeztek fel. A leleteket az újvidéki városi múzeumban helyezték el. A római agyagtégla-töredék jó részén rávésett menóraábrázolások, illetve egyéb (zsidónak vélt) jelképek (sófár, etrog, luláv, illetve néhány írásjel is) láthatók. A régészek a kutatott temetőrésznél három populáció egyidejű temetkezését különítették el: az avar, a „téglás” és egy keresztény népességét is. A menórás tégláknak köszönhetően, az eltemetett lakosság egy részéről, etnikai értelemben, feltételezhető, hogy az egy – a zsidó vallásra áttért – kazár törzs lehetett, mielőtt megérkezett a területre. Az arab-kazár konfliktus, az eredetileg a Kaukázusban élő néhány zsidó populáció kivándorlását is eredményezhette azokét, akik nem értettek egyet a kagán rendszerével. De elképzelhető, hogy a magyarok között is voltak „magyarérzelmű”, de zsidó vallásra áttért családok. A megtalált arab, abbasid érmék ezeket a következtetéseket alátámasztják. A 7-8. századi kazár hatalmi viszonyra jellemző volt, hogy: „A kagán mellé két keresztény, két zsidó, két mohamedán és egy pogány bírót állítottak, mint legfőbb tanácsosokat”. Később a zsidó vallás lett az államvallásuk, amely a magyar (kabar/káliz?) törzsek – kaganátusból történő – kiválását eredményezte.

Hol, hogyan, kik és mikor, milyen célból használták azokat a jelképeket, amelyeket a dunacsébi téglákra karcoltak egykoron? A „karcolatok” szinte minden darabon azonosak. Az elrendezés teljesen megegyezik például a 6. századinak tartott maoni zsinagóga mozaikképével. A fő motívum itt is a hétágú, talapzatos menóra, két oldalán az etroggal és a sófárral. Van azonban egy figyelemre méltó jel, minden rajzolaton. Ez a menóra talapzata. Nem oroszlántalp, sem egyéb, szokásos „alátámasztás”, hanem a Dúló klán ősi tamgája: a baltavár! Lehetne ezt sokféleképpen értelmezni, de a hely, az idő és a körülmények ilyen találkozása nem lehet véletlen! (És akkor a magyar Bélbaltavár névadóit máris a Bihar, a Buda és az Igfon erdő névadóinak körében kereshetjük).

Van azonban még egy érdekesség. Hasonló talapzattal ellátott hétágú gyertyatartók vannak a Krimben (Tmutarakan) talált sirok fedlapjain. Itt a Tamány félszigeten már az első évszázadban léteztek zsidó közösségek, amelyek a 7-8. században a kazár Tamantarkhan erőddel kerültek szomszédságba. A „tamga alapu” menórák így megelőzték a kazárok zsidó hitre térését. Ezért nem biztos, hogy a kavarok között zsidó kazárok voltak. M. B. Kizilov azt írja: „véleményünk szerint a tamgás sírköveket és a menórákat a krími etnikai zsidókkal kell összekapcsolni, nem pedig a kazárokkal, vagy más népekkel”. /М.Б. Кизилов. «Крымская Иудея: Очерки истории евреев, хазар, караимов и крымчаков в Крыму с античных времен до наших дней» :: Глава 1. Евреи Крыма в эпоху античности :: Евреи в других регионах Таврики и проблема интерпретации эпиграфических памятников/. Az viszont tény, hogy Árpád népében voltak zsidó közösségek is, mert a dunacsébi leleteken kívül ott van még az alsószentmihályi rovásfelirat is, amelyről már a 90-es években megállapította Vékony Gábor régész, hogy egy karaita zsidó vallásra áttért kavar (vagyis a kazár kagán ellen fellázadt és később a magyarokhoz csatlakozott) vezető felirata. (Wikipédia).

A filozofikus kérdést, hogy a tojás, vagy a tyúk volt-é előbb, mindenki ismeri.  A probléma gyökere abban rejlik, hogy a tojás tojásához tyúkra van szükség, a tyúk születéséhez viszont tojásra. A válasz függ a kérdés értelmezésétől is, de kizárólagos választ valójában nem várhatunk, mivel éles határok nincsenek az evolúcióban.

Valami ilyesmit látok én a mai magyar nyelvészet kapcsán kialakult vitában is. Hiába próbálnak éles határt húzni a nyelvészek a saját tudományuk és a történeti tudományok közé, ez nem sikerül. A nyelv használatához emberekre van szükség, nélkülük csak az állatvilágra jellemző „jelbeszédről” beszélhetünk, amivel (egyelőre) a nyelvészet nem nagyon foglalkozik. A „gondolkodó ember” megjelenésével, viszont már belépünk az őstörténet világába. De, hogy jön ide a hal, meg a disznó?

Mint említettem, én a nyelvészet magyar vonatkozású részeivel foglalkozom, bár ez lehet, hogy egy nyelvésznek abszurditás, mivel a tudományát egyetemlegesnek tételezi fel. (Legfeljebb kivételekről, segéd törvényekről beszélnek). De ezt hagyjuk, aki akarja, érti, mire gondolok. És itt találkoztam, egy finnugor nyelvészetet népszerűsítő előadás megtekintésekor, a „hal - disznó” példázattal. Nádasdy Ádám  professor emeritus 2019-i  Miért finnugor nyelv a magyar? illetve a Mit tud a nyelvész a nyelvről? című,  YouTubon is látható előadásaiban hangzik el az ágyra és a székre, illetve a halra és disznóra vonatkozó példabeszéd. Mindkettő azt hivatott alátámasztani, hogy az ágy és a hal szavunk finnugor eredete, szemben a török szék és disznóval, azt bizonyítja, hogy „A nyelvészet annyit állít, hogy a magyarok a honfoglalás előtt szoros kapcsolatban álltak a FINNUGOROKKAL” illetve, „az, hogy a magyar nyelv finnugor nyelv, csak azt mutatja, hogy kb. 3000 évvel ezelőtt a beszélők ősei együtt éltek!”  és a török nyelvűekkel csak később találkoztak.  Túltéve magunkat azon, hogy a nyelvészek már évek óta nagyon vigyáznak arra, hogy „finnugorokról”, mint népcsoportról ne szóljanak, mert ugye csak „finnugor nyelvet beszélők csoportjáról” lehet szó, mégis bakizott a nyelvész, de most mi a kijelentés tartalmi részével foglalkozunk. Tehát törvényszerűen együtt éltek-e a magyarok és a finnek ősei valamikor fenn Északon, vagy csak használtak egy közös nyelvet, mint Amerika őslakói és a behurcolt afrikai négerek, akik genetikailag nem lettek rokonok attól, hogy az amerikai angol nyelv, vagy a spanyol, vagy portugál valamelyik változatát beszélik? Feltehetnénk úgy is a kérdést, hogy A MAGYAROK ELŐDEI A HALAT, VAGY A DISZNÓT ISMERTÉK ELŐBB?

A 19. században  Franz Bopp, majd August Schleicher munkássága nyomán a nyelvészet kvázi tudománnyá nőtte ki magát. Ennek hatására a történészek – szemben a krónikás hagyományokra támaszkodó korábbi történeti felfogással -- kialakították a magyarokra máig érvényes, nemzetközileg is elismert tézist, hogy a magyarok elődjei, évezredekkel ezelőtt együtt éltek a „finnugor” nyelvrokonaikkal és halászó-vadászó életmódot folytattak. Majd különváltak és a magyarok egy része áttért a nagyállattartó-nomád életmódra. Ekkor ismerkedtek meg a törökös nyelvekkel, és mint ilyen csoportosulás vonult be a Kárpát-medencébe egy, vagy több részletben.

Az utóbbi időkben a régészeti leletek bővülésével, illetve jobb megismerésével, valamint egy új tudományág, az archeogenetika megjelenésével egyre inkább tudományosan is beigazolódni látszik az az eddig is ismert felfogás, hogy az ember nem a jégtakaró alól bújt ki, és onnan vándorolt szét a világba, hanem a melegebb Délről költözött fel. Aki közelebb volt, az előbb, (megtartva a primitívebb életmódot), mások egy civilizáltabb világból kerültek oda, hol kényszerből, hol egyéb (prém, érc, hal, vad, környezetváltozás, erdei életmód stb.) érdekből. Így alakulhattak ki a ma már genetikából ismert északi haplocsopotok, akiknek a nyelvi fejlődésére erősen és meghatározóan hatottak a déli, fejlettebb nyelvek. Ezek a nyelvi hatások beáramolhattak közvetlen beköltözésekkel is, de a környezet zordsága, viszonylagos elszigeteltséget tételez fel, ezért a nyelvi érintkezések akár többszörös humán áttéteken, akár évszázadokon keresztül is végbemehetett. Ennek a folyamatnak eklatáns példája a magyarok nyelve, amely úgy maradt fenn Közép-Európában, hogy nincs még egy népcsoport, akinek anyanyelve az érthetőség szintjén hasonlítana hozzá. Az egyéb nyelvtani hasonlóságot mutató nyelvek beszélői pedig olyan genetikai távolságban vannak a mai, és „honfoglaló” őseinktől, hogy az évezredekkel ezelőtti „északi” együttélés szinte teljesen kizárt.

2008-ban megjelent B. E. Kumekov: „Kazahok és magyarok: közös történeti gyökerek” című írása. (Кумеков Булат Ешмухамбетович, Академик НАН РК, профессор Евразийского университета им. Л.Н.Гумилева: Казахи и венгры: общие исторические корни. Almati, 2008.) Ezek a „gyökerek” Észak- és Nyugat-Kazahsztán, valamint Észak-Szibéria , az Urál és a Volga-vidék területén alakultak ki a korai középkorban. Az erdős sztyeppe és a sztyeppe területén alapvetően szarmata, ugor, proto-türk és türk törzsek keveredéséből formálódot a kazah és a magyar nép magja. „Az ókori etnotörténeti kapcsolatok felhalmozott régészeti anyagai arra utalnak, hogy a Kr. e. 1. évezredben az erdő-sztyepp zónában, Nyugat-Szibériában és Kazahsztán északi részén zajlott proto-türk és ugor törzsek közösségének megalakulása, amelyekbe a proto-magyar törzsek is beletartoztak. Ugyanakkor meg kell jegyezni az óugor toponómia legmagasabb koncentrációban az Ishim és az Irtis folyók közötti régióban található” – írja Kumekov.

Az előmagyarok szétszórt (diffúz) elterjedéséről, és az északi ugor törzsekre tett nyelvi-kulturális hatásáról szóló elméletemmel teljesen összhangban van Kumekovnak az alábbi észrvétele:

„Az óugor törzsek különböző csoportjai valószínűleg akkoriban érték el a Kaszpi-tenger északi vidékét. Minden esetre, erre utal az ősmagyarok csonttani anyaga, a legfontosabb taxonómiai jellemzőkben hasonlóságokat mutatva a nyugat-kazahsztáni szarmata korból származó leletekkel. Ezért van okunk azt hinni, hogy a szarmata törzsek meghatározó helyet foglaltak el a magyarok és kazahok etnogenezisében”. „Közép- és Nyugat-Kazahsztán etnokulturális életében az V-VI. században jelentek meg az avarok (vagy kínai források szerint zsuan-zsuanok). Az avar kaganátus Mongóliában a 4-5. században keletkezett. A közösség gazdasági alapja a nomád állattenyésztés volt. 552-ben az avarokat legyőzték az altáji törökök. Ez után az avarok e része (mintegy 100 ezer fő) nyugatra vándorolt.... Az avarok etnikai hovatartozása nem egyértelmű, etnikailag az avar törzsek konföderációjaként megjelenő vegyes társulásként foghatók fel. A helyüket keletről érkező magyar törzsek foglalták el."

Kumekov fenti véleményével alátámasztottan bátran kijelenthetem, hogy a magyarok elődei előbb ismerték a disznót, mint a halat.

Ármány

Figyelemre méltó a „bel/bol” és az „ár” szavak kettőssége. Mindkét szó két aspektusban tűnik fel az évezredek során: az egyik a teremtés és a fény, a másik pedig a harag és a hév. Fehér és fekete oldalai ezek ennek a két misztikus szónak. A „bal” címszó jelentésénél írja Kállay: „Hihetőleg azon két ellenkező értelmű szók sorából való, melyek gyakoriak a vallás s babonák terén, mit a nemzetek közti ellenséges vagy jóakarói viszonyok a barátság és gyűlölség útján még inkább fejlesztésre hoztak”. (191)

Az ármány negatív oldaláról: „Legbiztosabban mondhatni, hogy valamint az isten, ugy az ármány szó is a persa vallásból ragadt meg a magyarnyelvben , hol az mint Ormuzd ellentétje A h r iman, Ahariman név alatt a sötétség, s roszban munkálók isteni lényének tartatott, nevezetesen a Zend daemonologia, mint a keleti mágiának anyafészke, mely más nemzetek vallásaira is korán nagy befolyást gyakorolt, s a sátán nevet is elterjeszté — az Ahrimant” (186)

A pozitívról: „Az örömszó alatt bőven érintve van, mikép Zoroaster U r m i n a vagy Aram földön született”. (187). „Halling Arménia nevét, mint a persa Arderan, parthus Artaban családneveket is Arimánhoz köti, kit a scythák tiszteltek, scithae arii, A r e s c h fajból valók a persiai nagy éposban (Schahnahmeh) az áriusok Armanoknak iratnak, melyben az Aresch fajú Artabánok, vagy Ardevanok kimúlta is megénekeltetik (G. der Skytben 4. Abth. p. 385. és Hammer W. J. B. IX. p. 54)”.(188). Az „ar” szó pozitív értelmezését az örmény mitológiában is megtalálhatjuk. Ott a „teremtő isten” fogalmához kapcsolják. Ararát nevében „arar” a „teremtés”, „at” a „hely”. Ar (örm. Ար) a legfőbb nap isten volt. Tamilban az „ár” „tele”, „bőség” jelentésű. (Sz. B. G).

Mai értelemben az ármány, furfangot, cselszövést, fondorlatot jelent. Régen „gonosz szellem” értelemben használták és a perzsa: ahrman, ahriman (ártó szellem) szóból származtatták. A pozitív jelentésről, mintha ma megfeledkeztek volna...

Az oltár szavunkat is itt említem meg az ar=tűz jelentés miatt. „Adelung s előtte már Ihre az oltárszót is igen helyesen az alt = tűz, és ar (= tűzhely) összetett szókból magyarázzák: elt és eeld is = tűz, honnan eald ár = oltár, hogy az oltárszó a szláv régi liturgiában is germanismus Kopitar megismerte (W. Jahrb. B. XVII. p. 70. sequ.)”.(182). A kiadás alatt lévő Bel-Ár könyvemben írok erről a szóról: „A magyar oltár szavunkat a latin adolere, (elégetni, elfüstölögtetni) szóból eredeztették, mivel az oltár az égő áldozat helye volt. Újabban a szintén latin altar, altaria, alta ara (oltár, áldozati asztal < „magas kőrakás”) < altus (magas) + ara (emelvény, halom) megfejtés dívik. Magyar nyelvű értelmezésem szerint itt az „oltalmaz” szó az alap. Ennek tamil megfelelője Szentkatolnai Bálint szerint ali-ttal (őrizni, védeni, oltalmazni, megmenteni)”.

Bal

A bal szó elemzését a Bolug személynév kapcsán írásaimban többször részleteztem. A „nagy”, „hatalmas” jelentésen túl, a magaslati hely értelmezés a török, arab nyelvekben maradt fenn. Lásd például a türkmén Karabil (Qara Bel, Karavil), vagy a Bilo hegység, Bélmonostor nevekben. „Valamint az ég, nap, bál s bálvány stb. szók hegyek .elnevezésére is használtattak, mivel azt hitték, hogy a magos hegyek az égig felnyúlnak, s az istenek is ott laknak”. (287)

Kállaynál: „Hagen rég figyelmeztetett az ős világi közössé vált bal szóra, mely a germán nyelvben hatalmast, nagyot jelentett, jóban s roszban, isteneik s ördögeik neveiben gyakran előfordul (l. bálvány). A zsidó bál vagy baal, sanskrit bal vagy pal ily hatalmast jelentő szógyök”. „A német bal gyöknek magossági értelemben megfelel a persa és zend bala = hoch, oben, (A. P. p. 71.)”. „melyek hogy a bál bél isten nevére vezetnek vissza a bálvány s Balázs szók alatt ki van mutatva,de mindég jó értelemben vétetvék, mikor ragadt ahoza roszat s vészest jelentő értelem, azt többé elhatározni nem lehet, a finn és türk tatár nyelvágazatokban hason rosz értelemben eddig hiában nyomoztam e szót, mit jelentett a hunnus Balamber király neve, (Bál embere e? vagy bal-ember), tudtomra még hitelesen nincs senki által megmagyarázva”. A Balázs névről írja: „Sokkal régibb név, mintsem hogy azt a görög basileus (király) s az abból formált latin b l a s i u s-hoz köthetnénk, mert a Belus, Balázs, Peles, Pallás névformák Ázsiában idő szerint is túlhaladják a görög s latin világot, azt megengedem, hogy a sok magyarországi Balázs hely- és személynevek a keresztény hitre tértiinkor jöttek szokásba, mire mutat Mátyás király hires vezére Magyar Balázs keresztneve is”. (196) „Herbelot Balázs szó alatt irja, hogy Balas, Balász, Balaschan csak egy név, s három ily nevü királyai voltak Persiának (t. II.) Firouz, Belasche fia ötödik Persa király volt az Askh dynastiából (parthus) Balázs után lett király, kinek fia volt (t. H. p. 481.) A német Conversations-Lexicon kiadói Persia alatt igy irnak. A persa sassanidák dynastiájában, mely az ársakit váltá fel (== ország Horváth István szerint 229. Christen után) előjönnek P h i r o u z, máskép Pherozes, kit a hunnusok emeltek királyságra 457-ben, ennek fia volt Valens, vagy Balázsi, ki 488 — 494-ig uralkodott, s adót fizetett a hunnusoknak, kik 531-ig Persiának parancsoltak”.

A „bol” és az „ar” szavak kapcsolatából alakult ki a „bolgár” népnév – szerintem. De hogyan? Itt lép közbe az „ug” szótő, amely a magyarok „ugor” nevében is benne van. Ennek az eredete a legősibb sumér kultúráig nyúlik vissza. A sumér ugaru „mező” jelentésű. A rasz-samrai feltárásokig (1928) ismeretlen Ugarit, az El-Bél/Baal vallás központja volt. Ugarit nevének nincs megfejtése, de az angol nyelvű irodalomban a „mező” értelem szóba jön: „from Ugarit, which probably is ultimately from Sumerian ugaru ’field’.” Bíró Lajos: A magyar Jézus, és Izrael „elveszett” törzse könyvében írja: „A legtöbb magyar vonatkozású ókori helységnév Szíria- Ugarit- Fönícia és Kánaán területén található. Ugarit (a szántóföldek istene volt Ugar, vö. a magyar ugarral és a magyarok ugor nevével)”. A sztyeppei lovas nomádokat, megkülönböztetve az erdő és hegylakóktól, nagy valószínűséggel nevezhették „mezei” népnek, ami annyit tesz, hogy: ug-ar. Ha ezt a népnevet „nagy-hatalmas” jelzővel látták el (ami szintén hihető), akkor megkapjuk a „bol-ug-ar” nevet, amiből a bolgár/volgár népnév, a Bolug magyar személynév és a Volga folyónév is kialakult. Írott forrásokban a bolgár népnevet Chorénéi Mózesnél találjuk először, aki az Örményország története című munkájában azt írja róluk, hogy már a Kr. e. 2. század közepétől a Kaukázus északi részén éltek. Antióchiai János pedig a 480-as évvel kapcsolatban leírja, hogy a bolgárok, Bizánccal szövetségben, a gótok ellen vonultak. Jordanes gót történetíró 551-ben a Pontus, a Fekete-tenger fölött élő népek közt emlegeti a Bizáncnak sok gondot okozó bolgárokat. Ezt követően egy ídőre eltűnik a forrásokból a bolgár név és helyette megjelennek az „utrigurok” és a „kutrigurok”, hogy létrejöhessen Kuvrat Nagy Bolgáriája. 

Belényes

„Belény Gömörben, Belényes Biharban helységnevek, amaz falu, ez mezőváros, a kelta Belenufe istennévtől vették nevüket;” „Schuhman irja (Juvavia Salzburg 1842. p. 61), a noricumi Belenus rokon a persa Mythrával”. „Bél, Beik, Belus, Belenus = Apollo, a zsidó Baal”. „Nork szótára szerint (in voce Bel) Skóczia magosságain, ma is megvan a Belén tűz, első májusban gyújtják azt meg, honnan lett a skót közmonda : „két Belén tüz közt ülni." Diefenbachnál (Celtical l. 185.). Belenus = Sonnengott, irisch Bel, B e u l = Sonne , a gael nyelv dialectben ma is b e a l-t a i n = Beli ignis, melyet első májusban gyujtnak meg (l. Grimms Mythol. p. 346), a beal-tainban a második szótag a magyar tűn, tűnik (l. tündér), Pott pedig azt jegyzi meg, hogy a gallusoknak volt Abelio istenek is (Apollo), a mi hihetőleg Belenus az a csak név-elő (articulus), azt mutogatánk mi is Apollo, Abelios névformájában (Belus)”. „Vossius pedig, miután a magyar Belus várt, s a pogány vallásra visszakért Vatát Bonfin után megemliti, irja, hogy Belenus Aquileában napisten volt, valamint Noricumban, Galliában, Apollini Belenő aquileai felírásokra hivatkozik”. (215)

Él (élő stb).

„A halottas beszéd teremt-éje-él-é-je Révai szerint (Gramm. II. 793—794) teremté isten, azaz élő jelentette az istent. Döbrentei ugyan az akadémiai uj kiadásban (lap 12), erről kételkedik azon okból, hogy az isten neve ki van hagyva, de bizonyos lévén, hogy más keleti nyelvekben az él, élő istent jelent, oly fö lényt, mely per eminentiam kútforrása minden életnek, eldődeink is használhatták a szót isten helyett, mely név ugy is a parsismusból szivárgott át hozzánk, s tán ismaelitáink hozák ezt nagyobb divatba köztünk. Mind a két sírbeszédben .még többször előfordul az él ige (élnie = vivere, frui, ilezie = éleszje Révai Ant. p. 35. 40.), mely Petermann szerint az örmény nyelvben segitő igének használtatik, s az általános létet jelenti (Jahrb. für wiss. Kritik 1836 Nro 14.)”.(222). „gyakran az ó testamentomi Írókban a bálványokra is, az arab ilah vagy el ah is csak az él gyökhöz tart”. „Jahn –arab grammatikájában (p. 40.) arabul ila, ilah, oela = isten, melyből lett későbben Frahn szerint a l névelővel egybekötve a török a ll a, v. allah”. „Sokan a türk Ilchan nevet a zsidó El-kam, szinte személynévvel egynek vették, de ez istentől megváltottat jelent, az Il-chan pedig földurát, fejedelmét, mert az il turkul családot és földet is jelent (Hammer die goldene Horde p. 31. Ritter VI. B. 1. Abth. p. 374.)”.

Kállay szinte szó szerint jut arra a következtetésre, amire én is: „Az élet, erő s világosság rokon fogalmainál fogva a görög h e l i o s a német hell ( = nap) szók csoportozatába esnek (l. hold szót), de még közelebb áll a zsidó él gyökköz az ó német hél gyökszó, honnan heil, heilen, heilig, heiligen vallásos szó származékok, innen az angelsaxok heil bálványa, az élet, erő, és egészség kútfeje. Ihre szerint, az északi németek vendégléseibén rendes köszöntési formula,  heil = éljen”. (226). „A német heil (honnan heilen), bizonyosan az angelsaxok Heil bálvány nevétől van, melyet imádtak a franczia acad. szótára szerint”.  

Úr

„Ihre szótárában olvashatni „Er vagy H e r r = dominus, alaki formai jor, h e r , j a r l , e o r l , a latin herilisés erilis Ducang közép idői görög szótárában = despotikos az az ur, a párisi glossákban erilis = filius domini (= úrfi) e r i l e s = dourini, curialis stylusban, theotisce Ehr, pro Herr, hivatkozik Eccarda, ki igy ir, vox Herr olim Er scribebatur”. (323). „Nem lehet azért viszszatetsző ha állítjuk, hogy itt is az Ariusok vallására kell visszapillantanunk, kik az Aria vagy U r földön kegyesek, istenfélők voltak, s főistenük az u r volt, vagyis a világosság örök kútfeje”. (324). „Japanban arog = nap Brossét szerint (J. as. 1832. Nro 60. p. 529. 1. nap = Japan)”.

„Az Ur szó gondolatom szerint az Ariusok nevével összefügg”.

Johann Christoph Adelung (1732 – 1806), német nyelvészre hivatkozva, szinte összegzi teóriámat: „Adelung pedig az Éhre és ur szók alatt feljegyzé, hogy az a r, e r, i r, o r gyök formák végre is egyre mennek ki, urat, világosságot, magosságot jelentők, mikre az ég, meny szó alatt is példákat adtunk, jelenben is a hegyek, or, gor, hor stb. névformái hasonló eredményre elvezethetnek”. (326) 

 Bál, Bél, Belus, Balázs, istennevek egységéről bőven szólánk a bálványszó alatt.

Összegzés

Úgy gondolom, hogy a kiválasztott nevek elegendőek annak bizonyítására, hogy a bel=úr, ugyanakkor ar=úr; továbbá bel=tűz, nap, ugyanakkor ar=tűz, nap; bel=magaslat, hegy, ugyanakkor ar=magaslat, hegy. (Természetesen könyveimben a fentieknél sokkal több példa van felsorolva és elemezve. Itt a cél csak az volt, hogy ízelítőt adjak abból, ami 150 éve téma volt, az ma is az lehetne). Kiindulva abból a logikai szabályból, hogy ha A=C és B=C, akkor A=B, megkapjuk az eurázsiai nyelvekre vonatkozóan, hogy BEL=AR. És ez a (most már bizonyított) tétel alkalmas arra, hogy egyértelműen eldöntse azt a kérdést, hogy a Kárpát-medencei bel-, ar-, gyökökre visszavezethető helynevek közös eredetűek és sumer-babiloni időkből maradtak fenn. A magyar-szláv átvétel irányát pedig egyértelműen mutatja az egyenetlen eloszlás, ami Kárpát-medencei dominanciát igazol. Ugyanakkor rámutat a genetika által is kimutatott R1a haplocsoport faji-nyelvi rokonságára is.

     A magyarság származásáról szóló eredetmondát a Képes krónikából, Kézai Gesta Hunnorum et Hungarorumából, és Anonymus Gesta Hungarorumából ismerjük. A magyar mese- és mondavilágot – legismertebben -- Benedek Elek népszerűsítette. A monda szereplőit megtalálhatjuk a korabeli, és régebbi történetírók műveiben, sőt a Bibliában is. A nyugati emberek, a keletről jövő népcsoportokat általában pogányoknak, barbároknak tartották. Ez azt jelentette, hogy nem közülük való, durva, kegyetlen, műveletlen lényekről szóltak a történetíróik, ha a hunokra, avarokra, vagy a magyarokra utaltak az írásaikban. Senki nem várhatja el, hogy ebből a közegből valamiféle túlzott pozitív értékelés szülessen a magyarokkal szemben, akikről jóformán semmit sem tudtak, nyelvüket, szokásaikat nem értették, nem ismerték. Sokan állítják, hogy semmi közünk a hunokhoz, ha azok dicsőségéről, nagyságáról esik véletlenül szó. Viszont a francia gyerekeket még manapság is az emberevő mocsári óriásokkal, az Ogrékkel (kiejtése: ogr) ijesztgetik. Jobbszándékúak ezt Orcusnak, az alvilág római istenének nevéből származtatják. („orcus” = alvilág). Ennek semmi történelmi alapja nincs, (hacsak a kelta mitológiában szerepelő hegy-, és erdőlakó trollokkal együtt nem értjük őket) viszont amikor csak az Isten menthette meg őket a magyarok nyilaitól, akkor a magyar jelentésű „hongrois” szóból megszületett a gyerekijesztő Ogre. (A skandináv országokban azonosak a trollokkal.) Éppen ez a szakadék az egyik legkézenfekvőbb bizonyítéka annak, hogy a sok bibliai hasonlóság, ami a magyar mondakörben fennmaradt, nem a nyugati kereszténység hatására született, hanem annál sokkal régebbi forrásból táplálkozik és nyomot hagyott az ókori kultúrákban is. A keleti történetírók reálisabb képet tárnak elénk. Ennek egyik oka az, hogy a saját hősi múltjuknak is részesei lehettek azok a sztyeppei nomád törzsek, akiknek az utódai később a magyarokká váltak. Történelmünk szempontjából kiemelt időszaknak számít a hunok kárpát-medencei megjelenésétől Árpád honfoglalásáig tartó időszak. Nem vagyok történész, ezért komoly történelemkutatatásra nem vállalkozhatok. A megismert elméleteket azonban összevethetem, elemezhetem a saját kutatásaim szerint. A terület, amelyet vizsgálok, a földrajzi helynevek egy szűk csoportján belül található. Azonban ennek a névcsoportnak a megítélése igen szélsőséges, egymással teljesen ellentétes következtetések kialakulását eredményezte. Ami új a módszeremben, az az, hogy nem nyelvész oldalról, hanem a fennmaradt nevek helyi magyarázataiból, a helyek és lakóinak történelméből, a régészeti leletek értékeléseiből próbálok következtetni arra, hogy mi lehetett a névadás motivációja. Rendkívül fontosnak tartom az analógiákat, a hasonló helynevek előfordulásának gyakoriságát, illetve az okmányokban fellelhető írásváltozatokat. A szomszédos helynevek csoportos megjelenése egy távolabbi vidéken feltételezi, hogy hasonló beállítottságú közösség lehetett a névadó ott is. Sőt a névadási motivációkban is kell a közöset keresni. Az időbeli eltérésre a régészeti leletek nyújthatnak megbízható támpontot.

      A történészek jó része az írott forrásokra támaszkodik, hiszen szájhagyomány ilyen régi időből – felismerhető formában – szinte elképzelhetetlen, hogy fennmaradjon. Az ókori nyelvek tanulmányozói eredeti formában ismerhetik meg a rólunk szóló leírásokat, amelyeket a szerzők a korabeli elvárásoknak megfelelően fogalmaztak meg. És ezeket a leírásokat a mai szerzők szintén -- a beállítottságuktól függően – a korunkbeli elvárásoknak megfelelően értékelik, és rögzítik a jelen, és az utókor számára. Van azonban néhány területe a kutatásnak, ahol a hagyománynak mégis jelentős szerep jut. Ezekkel a népzene-, a népmese-, a mondókák, a szólások kutatói foglalkoznak. Az írott és a beszélt történelem között azonban a névkutatás teremti meg kapcsolatot és szolgál megerősítésképpen, vagy elutasítólag az egyes kérdésekben. A névkutatást szinte mindenki műveli, akár tud róla, akár nem. Ki vagy? Honnan jössz? Ma, és mindenkor, ezek voltak az első kérdések a másik ember felé. Az egymásról alkotott első vélemény, azután választól függően alakult tovább. A hatalom birtoklásának egyik legegyszerűbb és leghatásosabb módja befolyásolni a tömegeket úgy, hogy névre, származási helyre adott válaszok értékelése megfeleljen a hatalom igényének. Minden eszközt felhasználtak annak érdekében, hogy az egyén ne az őseitől rámaradt tudás szerint, hanem a hatalom szempontjából mérlegeljen. Kezdődik ez, az oktatással, folytatódik a médiában, a politikában, a vallásban. A befolyásolás megjelenik tudományos alakban, népiesen, sőt humorosan. Visszajelzésül az utónevek divatja is szolgálhatna, hiszen a helynevek adása ma szigorúan állami monopólium, a vezetéknév pedig születéskor általában adott. Legkevesebb kötöttsége a szülőknek az utónévválasztásban van. A névadási szokások, a kort jellemzően alakultak mindenhol a világban. Ezért nyitott könyv a nevek világa, csak a benne foglaltakat kell helyesen olvasni, és jól érteni. Nem az a lényeg, hogy macedon, vagy makedón az írásforma, Bjela, vagy Béla a kiejtés, hanem az, hogy el tudja e fogadni az egyik ember azt, hogy ugyan azt a fogalmat takarja a név, mint amit a másik gondol, vagy amit a névadók szándékoztak tudatni a környezetükkel. Mert mindennek oka vagyon, nem született egyetlen név sem úgy, hogy a névadói ne tudták volna annak az okát, fokát. Ha pedig elfeledték, akkor alkottak rá új magyarázatot. És itt kezdődtek a gondok. Legegyszerűbb eset az volt, ha a helynek, víznek, hegynek, földrésznek, isteneknek, régen volt embereknek egyszerűen más nevet adtak. Ez általában a népesség cseréjekor következett be. Ha megmaradt a lakosság egy része, vagy az új beköltözők rokon népek voltak, akkor a név változatlanul fennmaradhatott, vagy kisebb nagyobb változtatásokkal maga is változott, torzult. Néhol a jelentés megmaradt, néhol elkopott és idővel értelmetlenné vált. Ha hasonló hangzású, de más értelmű szó egyébként megfelelt a közízlésnek, akkor ez kiszoríthatta az eredeti jelentést és írásos dokumentumok híján, átvehette a régi szó szerepét. Ez történt – kutatásaim szerint – a magyar BÉL névszóval, amikor a szláv „fehér” jelentés eltakarta az ősi „úr”, „magasság”, „jel”, „fény” értelmet. Lásd például a keleti kelta Bél isten (Beltane) nevéből fennmaradt Pelso (Lacus Pelso) nevet, ami a keltáktól a rómaiakon keresztül, Atilla-Baján magyarjainak névmegőrzése következtében, Belto/Bélató formában ránk maradt. És akkor az önmegsemmisítő nyelvészeink kitalálják, hogy a Nagymorva Birodalom egyik mocsarának ősszláv nevéből a boltьno-ból alakult ki a mai Balaton név. Még az illír sekély szóból származtatott „pelso” magyarázat sem olyan erős, mint amit kelta helynévhagyományokkal teli Pannónia Bél/Bál istent a Béla névbe átörökítő magyar hagyománya kínál. A pár tíz évre tehető szláv uralom fennállása-- egy ezredéves népi hagyománnyal szemben -- mélyebb nyomokat hagyott volna a történelemben, azért mert a nyelvészeink előtérbe helyezik a boltьno>Balaton névalakulást a Bélató vagy Bálotthon>Balaton eredeti magyar nyelvi változással szemben?

            Évek óta foglalkozom a „bél/bel” gyök vizsgálatával. A „b” hang átalakulása „v”, vagy „p” hanggá – elég közismert. Néhány példa ezekre: Valentin/Bálint; Bazil/Vaszil; Bilka/Wilka; abar/avar; Bia/Wia; Baj/Woj; Bécz/Wetz, Tebel/Tevel (Árpád unokája), Veszprém/Bezprym (Imre herceg unokatestvére), vagy az ógörög nyelv hatása a b>p átalakulásban, például a „baj” ógörögben: „pai” [παι]. Ebből származik a pajk-os, a pajzán, de a bajtárs/pajtás szavunk is. Helyneveknél a Bél(monostor)/Pél(monostor) estet vehetjük példának. Itt a helybéli nyelvészek egyik magyarázata szerint a „pel/bel” török szó, amely azt jelenti, hogy „hegy/domb.” (Lásd a pélmonostori Magyar Egyesületek Szövetsége – Savez Mađarskih Udruga honlapján). Véleményem szerint ide tartozik a magyar „bán” tisztségnév átalakulása a lengyel-szlávban „pán”-ná, azaz úrrá (pány), továbbá a szóösszetételekben a „pán”, ami egységesítő, össz-, értelemmel bír (pld. pánhellén). Pán, a görög mitológiában pásztor isten volt, ami szintén nem elhanyagolható rangnak számított. A magas hangrendű „é>i” változásra talán példát sem kell hoznom, annyira benn van a nyelvünkben.

            Nem gondolom, hogy a magyarok törökök lettek volna. Annyi azonban bizonyos, hogy az első évezredben szinte állandóan kapcsolatban voltunk a türk nyelveket beszélő törzsekkel. Az altajinak mondott nyelvcsaládba sorolják a hun, a bolgártörök, a kazár és a magyar nyelvet is. De ide tartoznak a baskír, besenyő, kun nyelvek is, akikkel a magyaroknak évszázadokon át, szomszédos kapcsolata volt, sőt a törzsek egyesülése, keveredése is gyakori volt. A Volga-könyök és az Ural-hegység között élő finnugor törzsek nyelve nem sokban különbözhetett a nagyálattartó, pásztorkodó sztyeppi türk népek nyelvétől, ami az egész eurázsiai régió nyelvét képezte. A „finnugor” szó használata az ural-altáji népekre – teljesen megtévesztő. A krónikák, útleírások alapján az „ugor” elnevezés volt használatban egészen a „finnugor nyelvészet” megszületéséig. Ilyen alapon beszélhetnénk akár „magyarugorokról” is, mert a magyarság több leszakadt nép-ággal rendelkezett abban az időben, amikor a szlávok kezdtek megjelenni (6-7. század). Ezek voltak a volgai, baskiriai, kaukázusi, etelközi, kárpát-medencei magyarok. Nyelvük beépülhetett a kun, besenyő, kazár, alán, bolgár stb. szomszédos törzsek nyelvébe is. A „finnugor” szóösszetételben a „finn” viszonylag újkeletű és a mai balti-finn etnikumra vonatkozik, míg az „ugor” egy jóval nagyobb keleti sztyeppei etnikum-csoportot jelent, amelyben a magyarok egyik (északi ága) is beletartozott. A történészek hívták ezt a nyelvet ural-altájinak, szkíta nyelvelnek, turáninak, türknek. Egy biztos, nem volt szláv, sem indóeurópai. Ha megnézzük a 4. századi Eurázsia térképet, láthatjuk, hogy a Kárpátoktól az Altájig a hun, a szabír, az ugor, a proto-magyar, a zsuan-zsuan népek területei vannak bejelölve. Valószínű, hogy ők tolmács nélkül is értették egymást. Ezt a nyelvet talán a kimmerek vitték a Kaukázuson túlra. Gómer néven már i.e. 14. században mezopotámia területén is említik a korabeli források. Ebből a kevert szittya nyelvből egyedül a magyar nyelv maradt fenn viszonylag változatlan formában, mind a mai napig. Ezt annak köszönheti, hogy a történelem viharaiban a magyar nép olyan országot hozott létre, amelyben a köznép megtarthatta az ősi nyelvét. Ez a nyelv rendelkezett mindazokkal a nyelvtani, szókészleti elemekkel, amelyeket a mai európai nyelveknek a keltából, a latinból, a görögből, a törökból, a magyarból kellett átvenniük. Ennek legjobb bizonyítéka a Kárpát-medencei magyar nyelvi sziget megléte. Ez a sziget úgy emelkedik ki a latin, germán, szláv tengerből, hogy nincs az a cunami, ami megsemmisíthetné. Az árhullám után fennmaradó hordalék, pedig szervesen beépül a sziget talajába, hogy a nyelvészek „jövevényszavakként” azonosíthassák. A szomszédos szláv nyelvek is igen sokat merítettek ebből a kimmer, szkíta, hun, avar, magyar, törökös nyelvből. Sajnos történészeink, nyelvészeink egy része ezeket a közös gyökerekkel rendelkező szavakat, amelyek a magyar nyelvben -- még a sok szláv nyelv megszületése előtt -- megvoltak, ma szláv jövevényszónak tartja. Úgy tartják, hogy a magyar nyelvben található szláv elemek ószlovén eredetűek, és az avar korban kerültek a nyelvünkbe. Ekkor a törökös hatás még mindkét nyelvben nyomokat hagyott és a mai napig kimutatható. Vámbéry Ármin írja: „Elolvasva régi földleíróink, mint például Mudsam ul Buldan műveit, megtudhatjátok, hogy a rusz nevű nép el van különítve bennök a szlávoktól s valószínűleg valamely finn-ugor, vagy török-tatár törzsből eredve, csak később keveredett el a szomszédos szlávokkal, s utóbb beléjök olvadt.” Máshol: „Hogyan és honnan jutottak volna be a magyarba ószlovén nyelvelemek oly nagy számmal? Az ószlovének tudvalevőleg nyugati Pannóniában laktak s az úgynevezett honfoglalás idejében – s már korábban – kiszorították őket a frankok s az északi szlávok. A magyar nyelv jövevényszavai, pedig többnyire az ószlovénből valók.”. Hans Wilhelm Haussig, német történész szerint is a szláv nyelvek – különösen az orosz – tele vannak sztyeppei törökös népektől átvett szavakkal. Ezeknek a megfigyeléseknek – elméletem szempontjából – meghatározó jelentősége lett. De, ennyi előtanulmány sem volt elég arra, hogy felismerjek egy névbeli hasonlatosságot, amely talán az egyik legfontosabb felfedezésemnek fog számítani. Erőss Zoltán írta a Fénylő, fehér, jel című könyvem előszavában az elméletemről szólva, hogy: „megállapításainak bármilyen cáfolata, vagy kritikája, erősíteni fogja ezt a rendszert, amit felépített. A kritikák más, többoldalú bizonyítási csatorna szükségességét és irányát tárják fel. Ugyanis ez a munka még nem teljesen befejezett. Fokról fokra új távlatok, és egymást erősítő bizonyítékok sora tűnik fel.” – hogy mennyire igaznak tűnik ez az állítás, példa rá a PILIS szavunk vizsgálata.

De ez már egy másik történet!

 Magyarországon és Szlovéniában csaknem harminc falu tartozik az Őrséghez, amiről köztudott, hogy az országot védelmező gyepűvonal fontos szakasza volt, ahová a honfoglaló magyarok a nyugati kapu védelmére őrállókat telepítettek. Tudjuk, hogy volt őrség máshol is, csak nem maradt fenn a neve úgy, mint ŐRSÉG. Én úgy gondolom, hogy itt találjuk meg a választ arra a kérdésre, hogy miért nincsenek BLC nevű települések a nyugati határon.

A Kárpát-medence avarkorának idejében az őrhelyeket a török eredetű „bilek”, vagy hasonló hangzású, szóval jelölték, és ezt a megmaradt közvetítő nép adta át a honfoglalóknak. Mivel ezek a helynevek nem hangzottak idegenül a szlávoknál sem, ezért fennmaradtak, sőt „ki(meg)fehéredhettek”. Egyes helyek a honfoglalás után is megtartották az őrző, védő szerepüket, mások fejlődésnek indultak és nagyobb, kereskedelemmel, mezőgazdasággal, iparral is foglalkozó helyekké alakultak át. Ebben az esetben nincs értelme például annak a vitának, hogy a hegység kaphatta-e a nevét a falutól, vagy éppen fordítva. (Ilyen vita van a johannitákról az Ivánscsica hegység és Ivánc/Ivanec település vonatkozásában.) Őri hegynév, Őri falunév – mindegyik az őr foglalkozásnévhez kapcsolódik. Ugyanez valósult meg korábban, amikor a BLC hangzású „jelző/őrző” foglalkozásnév átment hegynévbe, helységnévbe, víznévbe és családnévbe.

Németh Gyula szerint a Nyék törzs volt az, amelyik előharcos és határőrző szerepet töltött be a magyar törzsszervezetben és a besenyő-székely, pontosabban a beolvadt avar törzstöredékekből megszervezte a nyugati határ védelmét. Más forrásokból is úgy tudjuk, hogy a nyugati határra - IV. Henrik 1051. évi támadása után - besenyőket és székelyeket telepítettek a magyar királyok. Az itt elhelyezett őrhelyeket azonban már nem az ótörök eredetű „billog” „bilek”, hanem a magyar „őr” „őrség” szavakkal illették, vagy az őrséget ellátó kabar, besenyő, káliz törzsnevek váltak helynevekké. A hasonlóság a terület, tartomány megnevezésben szembetűnő: Bilek tartomány Törökországban, Bilechia (Trebinje) tartomány BH-ban, „Eőrségnek Tartománya” pedig Magyarországon van. (Nem azonos a Szlovén „Rábavidék Vendvidékkel”. A vendek kelta származásúak, és nyelvüket ószlovénnak tartják.) Ráadásul a magyar Őrség sem természeti földrajzi, sem történeti-etnikai-néprajzi szempontból nem egységes táj, megkülönböztetése kizárólag abból származik, hogy honfoglaló elődeink az akkori időknek megfelelő korszerű védelmi rendszert, gyepűt alakítottak ki itt és a magaslatokról figyelni tudták a határvonalat. A teóriám szerint az őrhelyek környékére telepített „Bela” nevű ellenőrző, irányító helyeket is megtaláljuk a honfoglalók „újmagyarjában”. Bizonyíték erre az őrségi Ispánk falu neve. Ispánk a Lugos-patak völgyfő átjárójára épült és itt laktak az ispánok, akik az egész Őrséget, érintő közügyeket irányították. Ispánk szerepét tölthette be például Bela, a Bednja folyóra nézve az avar-szláv időkben. A Belud személynév kialakulását is innen származtatom: az a személy kapta ezt a nevet, aki az őrök felügyelője, vezetője, ura volt. Azért lehetett ez már gyakori személynév a honfoglalás után előharcos és határőrző szerepet betöltő, avar utódnak számító, besenyőknél és székelyeknél. (Lásd Belud-Belec személynévből származtatott Beledet Győr-Moson-Sopron megyében, a másik két Beledet Vas megyében, és a történelmi besenyői járásbeli Bilukot Beszterce-Naszód megyében, ami ma Domneşti. Az e>i és a c>k váltás a nyelvészeknek nem okozhat különösebb nehézséget.) Hogyan jeleztek az őrök? Meggyújtották az őrhelyen hosszú rúdra felszúrt csóvákat. Fényjelzést adtak le. Ez a módszer sok ezer éves. A könyvem első részében már több – ismert -- példával bizonyítottam, hogy a fény, a villanás ősi szava a BEL/BIL/VIL tőből ered. (Ebből származik a világos szavunk is). Megvan tehát a logikai kapcsolat a Bel és az Őr között is anélkül, hogy nyelvünkön erőszakot tettünk volna. A megtalált kulcs tehát: a JEL. Őri(szentpéter) pedig egy volt a „jelző” helyek közül! Szóföldrajzi szempontból figyelemre méltó a Pinka folyó mellett sorakozó helységek nevei: Felső-Őr, Alsó-Őr, Őrállás, Gyepű-Fűzes, majd Beled (amit ejtettek beliknek is.) Feltételezhetjük, hogy a korábbi avar kori őrhelyek mentén jöttek létre ezek az új őrhelyek. Hogy miért nincs említés ezekről a helyekről a krónikákban? Véleményem szerint azért, mert ezek nem római módra megerősített őrállások, hanem nomád, az avarok életvitelének megfelelő telepek voltak, a krónikások számára jelentéktelen, láthatatlan, specula-nak nevezett őrhelyek, leshelyek voltak, amikről csak az ott élők tudtak. Erre utal az Őrség példája is, amiről még a középkor elejéről is csak „eleve kevés írásos emlékünk maradt, ráadásul az ország ezen sarka csak lassan „polgárosult”, hiszen évszázadokig a nyugatról, délnyugatról érkező támadások ellen védő gyepű része volt. Mivel az őrök kiváltságos népek voltak (nem tartoztak földesúr alá, de nem is számítottak nemesnek), a környéken sokáig nem épültek úri lakok, kastélyok, várak, illetve nemzetségi monostorok, úri adományból alapított szerzetes kolostorok. Márpedig az ilyen helyek sokat segítettek egy-egy település fejlődésében, mivel az írástudó egyházi személyek, illetve a biztonságosabb, időt állóbb épületek vonzották magukhoz a központi funkciókat.” – írja egy őrségi tájékoztató. Még a térség központja Őriszentpéter sem tesz szert nagy katonai jelentőségre, így az sem tudott sokat profitálni az őrhely létéből.

Az őrök, bár kiváltságokat élveztek, de nem voltak nemesek. Ez inkább öröklődő rang, foglalkozás, életforma, esetünkben foglalkozást jelentő közszó, ómagyarul bilec volt. Hogy ejtették-e bileknek, beleknek, bileds-nek, (akár bőcsnek, vagy bőnek) vagy az idők során más közegben másképp hangzott, ez másodrangú kérdés. Az elsődleges az, hogy született egy új algoritmus a kárpát-medencei szláv-török probléma megoldására.

A honfoglalást megelőző időszakban a fekete, fehér, őr(ség) – jel(ző), ispán, szavakból keletkezett, és máig is ránk maradt helynevekben a kara, sár, beleg (bélyeg), bela szavakat kell keresnünk, és fordítva ugyanez érvényes. Nem kell semmiféle nyelvi torzulást, a szövegírók hiányos magyartudását felhozni egy-egy -- legtöbbször téves -- elmélet bizonyítására. Szerencsére elkülönülten már működik ez a szemlélet, csak az összefüggéseket félnek még egyesek felismerni, közkincsé tenni. „Karád már Árpád fejedelem idején lakott volt. Erre bizonyíték a kara, azaz a fekete jelentésű török eredetű neve Karádnak.” Köztudott, hogy az ómagyar sár szó jelentése: fehér. Šarkel kazár (szabir, azaz fehér-magyar v. kaukázusi "fehér hun") város nevének az értelmezése: fehér ház.[1] (Valőszínűleg a szem-hez hasonlóan, kétértelmű a sár szavunk is. Talán nem véletlen a sárfehér szóösszetétel fennmaradása, amit ma sárgásfehérnek tartunk. Itt a sár előtag a sárga melléknév rövid alakja. Például: sárarany. Állítólag egy 13. századi ajándékozási oklevélben szerepel sárfehér nevű – soproni -- szőlőfajta. De ugyanakkor nincs se szürfehér, se barfehér szavunk!) Lásd Sárd helységnevet Fehér és Maros-Torda megyében[2] (Románia). A bélyeg szavunk jel értelmezése sem hagyhat kétséget senkiben. Az pedig, hogy az ispánok és a bélák a Gyulához és a Zoltánhoz hasonlóan magasrangú tisztséget betöltő személyek voltak, a történelmi példákon keresztűl belátható. Karád, Sárd, Belád, Belud, Béld (Románia), mind ősi –d képzős helynevek a fekete, a fehér, és a jelző (bélyegző, jelt tevő) török származású szavainkból eredeztetve. Természetesen ez nem zárja ki a puszta személynévből történő helynévadást, csupán végigviszi a fonalat, és a személynév kialakulására is magyarázatot ad. A példánkban ez tulajdonságra és foglalkozásra vezethető vissza, azaz a hely-, és személyneveknek abba a csoportjába tartoznak, amikor a név olyan közszó, amelyben közvetlenül az ott letelepült nép foglalkozására, a személy tisztségére, történik utalás.

Tudom, hogy a történeti nyelvészet, a régészeti és nyelvészeti adatok összevetése nem új találmány. Kniezsa és a többi nyelvész is figyelembe vette a régészet eredményeit, de szerintem -- ezekben az esetekben -- nem eléggé. A helyneveket és személyneveket (különösen az általam is elemzett BLC vázra épülőket) nem önnállóan, egymástól függetlenül, hanem a történeti régészeti eredményekre nagyobb hangsúlyt fektetve együttesen -- és szükség szerint átírva a jelenlegi nyelvészeti szabályokat -- kell vizsgálni. A korabeli névadási indítékok már rég elfelejtődtek. A népi helységnév magyarázatok a lokálpatriotizmusra épülnek. De a népetimológiát a helynév kutatók többsége igyekszik megcáfolni, felhasználva a nyelvtudomány, a tudományos etimológia összes módszerét, még akkor is, ha az egykori közszavak jelentését a politika legszívesebben elhallgatná. Ezért a hazai és külföldi földrajzi nevek mai tudományos magyarázatát sok esetben vizsgálat alá kell vonni és meg kell szabadítani a politika káros és veszélyes hatásától.[3]

A neveknek –amelyeket közel sem teljeskörűen választottam ki – a fennmaradása, eltűnése és átalakulása olyan tényező, amely kiegészítheti az eddigi nyelvfejlődési törvényeket. A könyvemben szereplő BLC vázra épülő helyneveket, a nyemec népelnevezést, befogadta a szláv és a magyar köznyelv is, és ezek fennmaradtak, míg a karácsony szót a szláv nyelv elutasította, és csak szigetekben maradt fenn a szlávul beszélők körében. A nyelvi törvényszerűségek megállapítása a nyelvészek feladata. Bizonyára nem véletlen, hogy a bilec szláv területen bieleckij, lengyel környezetben Bil'che, német közelségben Biletz, szerbeknél Билећа, románoknál Bilokul alakot vesz fel. A helynevek változástípusának rendszerbefoglalásáról Tóth Valéria a következőket írja: „a nevek módosulása történetük szempontjából lényeges tényező, a magyar helynévkutatásban a változások vizsgálata mégis messze elmarad a keletkezéstörténeti elemzés mögött.”[4]

A régészeknél bizonyító erejű leletek vannak az avar-szláv-magyar folytonosságra, a közvetítő nép kimutatására.[5] Aki megfejti a BLC rejtélyt, az az ősi tudás birtokába jut. A nyelvi kérdéseket összhangba lehetne hozni a nevek történeti értékeivel. Ehhez a nyelvészek és a történészek közös, összehangolt munkájára lenne szükség. A szóföldrajz adta algoritmus alkalmazása segítséget nyújthat az eredmény megtalálásához. A helynevek elemzéséből kialakított elméletem további bizonyításra szorul. A település-, víz-, hegy-, és puszta személyneveket szóföldrajzi és nyelvtörténeti szempontokból is össze kellene vetni. A végeredményhez pedig még rengeteg adatfeldolgozásra, nyelvészeti, régészeti és történelemtudományi munkára, magyar és török turkológusok, hungarológus bevonására lenne szükség.

 Szekszárd, 2008. dec. 31.

[1] Ligeti Lajos: A magyar nyelv török kapcsolatai... Bp., 1986. 475. old.

[2] Van Sárd falu – többek között - Közép-Nyárád vidékén is. (Marosvásárhelytől keletre, Bő mellett) Orbán Balázs erről azt írja: „Sárd határán újból előfordulnak a mérhetlen mélységű hydro-vulcanicus sárforrások.” „Északra pedig a Nyárád és a Maros vízválasztó hegylánczolatának legmagasabb csúcsát Őrvárnak nevezik.” --ami alighanem avar maradvány.... „Bőő neve mindenesetre a bő, vagy bőség (bővség)-től ered” – tartja Orbán Balázs. De kővárat nem talált itt: „legfelebb valami alkalmi földerőd, vagy őrtorony állhatott; mert e magas, a vidék hegyeit uralgó pontról messze el lehetett látni.”

[3] Sajnos a mai napig aktuális Trefort Ágost (1817-1888) egykori Vallás- és Közoktatásügyi miniszter 1877-ben tett kijelentése: A kormány a jövőben csakis a tudomány ama képviselőit fogja támogatni, akik a finnugor eredet mellett törnek lándzsát."

[4] TÓTH VALÉRIA: Településnevek változástipológiája. Debrecen, 2008.

[5] Például: MARJALAKI KISS LAJOS, 1928 "Mintegy öt éve - amióta a mezőnyéki kora népvándorláskori sírmezőt feltártam, s ezzel kapcsolatban behatóan tanulmányoztam hazánk középkori régészeti leleteit - határozottan kialakult bennem az a felfogás, hogy Árpád honfoglalása csak politikai változást, de ennek ősi, tősgyökeres lakossága zömében (mondjuk 90%-ban) ugyanaz maradt ezután is. ... Úgy gondolom, hogy a mai tősgyökeres magyarság zöme nem Árpáddal jött be, sőt már az avarok, hunok előtt itt élt és magyarul beszélt."

Megjegyzés: Marjalaki Kiss Lajos 1923-ban Mezőnyéken, 68 sírt tartalmazó avar temetőt tárt fel. Anonymus és a magyarság eredete című munkájában először fogalmazta meg a kettős honfoglalás elméletét.

A magyar krónikák, oklevelek hiteles bizonyítékai annak, hogy a Balog/Bolug név ősmagyar eredetű. De már a hunoknál is használatos volt. „Hoc insuper anno mulier quadam barbara ex Unnis Saber vulgo nuncupatis, nomine Boarec, vidua, adductis secum Unnorum millibus centum, in Romanas partes transiit: haec animoso viro suo Balach Unnicis regionibus imperitabat.= a fenti évben a hun-szabirok közül való asszony, akit Boareknek hívnak, s aki özvegy, százezer fős hun sereget vont össze, amely átkelt a római részekbe; ezt a hadat bátor férje, a hun Balach vezette” – írta Theophanes Confessor (Hitvalló, 760 k. – 818/817) az 527. év eseményeiről szólva. Thuróczy genealógiai táblázatában Bolug, Zambur fia.  A szent mártoni főapátság levéltárában őrzött 1086-os „A bakonbéli apátság jószágainak és vagyonának összeírása” című oklevélben szerepel  Bolug cserjése. Feltételezhető a kora középkori összefüggés a Bolug név és a bolgár népnév között is. A Balog családnév jellemzően magyar családnevekben fordul elő. A Balog-nemzetségnév bizonyíthatóan a Balog patakról kapta a nevét. A Türingiából származott német Balog nemzetség a gömör vármegyei Balog-patak völgyén telepedett le. Ettől vette ősmagyar nevét. Anonymus is említ egy „Monsz Bulhadut" nevű helyet, amit a történészek Baloghátnak neveznek, s amely valószínűleg a Balog patak fölött emelkedik. A Balogh vezetéknév 2014-ben a tizenegyedik leggyakoribb magyar családnév volt.

Általában úgy tartják, hogy magyar balog szó balról valót, balkezest jelent. De a magyar nyelvben ez nem így működik! A balkezes ember vagy suta, vagy balkezes. A balról való meg: csálé. (A magyar nyelv értelmező szótára.) Csálé!: Igásmarha, ökör balra kanyarodásának vezényszava, vagy ferde. (Csallóköz-Csicsói tájszavak). „Ha csálé balra, jobbra bakafánt” – magyar közmondás. Az ökörfogatban a baloldali jószág csálé, a jobboldali prükk. (Nagytárkány). A balog szó balkezes értelmezése egy nyelvész „menekülési” megoldás! Nem bizonyítható sem a Balog nevű egyén balkezessége, sem a bal oldali elhelyezkedés a középkori írott emlékekben. Viszont számtalan tény mutat más irányba! Ha ez az értelmezés igaz lenne, akkor a boldog/Bódog mintájára ma is balognak hívnák a balkezeseket.  Ők balkezesek, ballábasak, balosok, de nem balogok!  (Hacsak valaki sznob módra nem „retrózik”! Ugyanis, már a 19. században, valószínűleg a nyelvész fejtegetések hatására kialakult egy „művi” vélemény, miszerint: „balog -- mondjuk oly emberről, aki rendesen jobb kéz helyett mindent balkézzel tesz”). Ma vannak boldog emberek és Bódog nevűek is, de nincsenek balogok, csak olyanok, akik ezzel a névvel rendelkeznek! (Kizárólag szerintem!).

Véleményem szerint jóval korábban született meg a „bal” szó, mint a hozzá tapadó negatív értelem. (Balszerencse, balfácán, balga, két ballábas stb.) Ide értem a „balos/balog” jelentést is. Ha mérlegre tennénk a „bal” gyökből származtatott (magyar és nem magyar) szavak pozitív és negatív jelentését, akkor a pozitív erősen túlsúlyba kerülne. Szép, jó, magas, hatalmas, feltörekvő, felemelkedő, kidudorodó, úr, nap, világos, fénylő, tüzes, harcos, háború – mind a „bal”-ból származik és (a magyaron kívül) nincs morfológiailag hasonló „bal oldali” jelentésű szó. A magyar nyelv tökéletesen fejezi ki a jobb (jobb kéz, jobb oldal, jobbra) fogalmát. Erre a jó középfokát alkalmazza. A másiknál jobb! Tehát a másik nem rossz, az is lehet jó, csak ez jobb. Ez egy minőségi rangsor! Akit megtisztelünk, azt a jobb oldalra ültetjük, vagy engedjük. A hagyománytisztelő gondolkodás alakította ki a „balra hajts, jobbra előzz” szabályt. (Magyarországon is így volt 1941-ig.) Ez egy udvarias, vendégszerető, nagyvonalú stílus volt, amelyet legyőzött a talmudi, babiloni szellem. Nem ismerek nyelvet, amely hasonló megoldást választott volna a jobb és a bal megkülönböztetésére. Általában a külföldi „jobb oldali, jobbra” értelmezésben a jogos, igaz és nem a jó, vagy a jobb oldal a használatos. (právo, right, droite, oikea, ius, rechts stb.). Ezeknek az ellentéte a bal, a görbe, a törvénytelen, a nem igaz: levo, left, gauche, vasen, laevus, links stb. A magyar jobb kifejezés önmagában tagadja a bal rossz, negatív értelmét. Az egyik kezünk jó, de a másik jobb! Meggyőződésem, hogy a bal negatív értelmezése a magyar nyelvnek nem volt sajátja, ez a környező nyelvek hatására alakult ki. Olyan kifejezés, mint pl. a szláv levsha  -- Левша́ (леворукий), balkezesnek fordítandó és nem balognak!

Összegezve: nincs semmi indokunk annak feltételezésére, hogy a középkori magyarban a Balog személynév valamiféle szemantikai összefüggésben lenne a „bal” irány fogalmával! Az pedig, hogy a legkorábbi, latin nyelvű adománylevelekben megjelenik a Bolug személynév, arra utal, hogy ez a név ősi. Ilyen névvel rendelkezhettek akár az itt élő avarok, akár az Árpáddal bejött honfoglalók is. Hogy az avarok között elterjedt név volt, arra lehetne példa a morva uralkodóházba benősült avar nemes, Bolugnak a neve! Hogy jön ez össze történetileg? Elmondom! (A történet részben a korábban elkészített tanulmányaimra, illetve Terplán Zoltán „A magyar törzsszövetség és a Morva Fejedelemség kapcsolatai a 9. században” című írására alapozódik).

A történelmi háttér

A 9. század elején az Avar Kaganátus, amely több mint kétszáz évig uralta a Kárpát Medencét, szétesett. Lakóinak sorsa máig vitatott a történelemkönyvekben. A szomszédos népek legszívesebben úgy tekintenének rájuk, mint akik végleg eltűntek a történelem süllyesztőjében.   „Eltűntek, mint az avarok, akiknek sem utóduk, sem maradékuk.” – tartja a szláv mondás. Külső, közvetlen oka a kaganátus megszűnésének a frank és a bolgár hódítás, illetve térítés volt. „Az avar összeomlás okát tehát nemcsak felesleges és igazolhatatlan, de indokolatlan is Krum kán hadjáratában keresni. A kaganátust ugyanis nem a külső ellenség, hanem a belső bajok, a kagán-jugurrus kettős hatalommal kezdődő, s „polgárháborúig” fokozódó hatalmi-politikai erodálódás vitte végromlásba”. (Szőke Béla Miklós: A Karoling-kor a Kárpát-medencében. Bp. 2014.). Belső okokat tehát a polgárháború jelentette, amely a kagán és a jugur között tört ki. Mindketten életüket vesztik és a tudun Aachenban meghódol a frankoknak, ahol Nagy Károly megkereszteli (796. január). A tudun megkeresztelkedésének eredményessége egyébként is erősen kétséges. Nagy Károly fia, Pippin a Duna partján vert tábort seregével, és püspökök tisztes gyülekezetét hívta egybe. Püspökök, 796. év késő nyarán, (Alkuin és Arn/Arno salzburgi püspökök leveleiből kikövetkeztethetően május és augusztus között) valahol a Duna partján gyűltek egybe, hogy az avarok térítésének gyakorlatát és részleteit módolják ki. (Paulinus aquileiai érseknek erről a Duna mellett tartott tanácskozásról készült feljegyzését, ún. dictatusát a bécsi Nemzeti Könyvtár (ÖNB) 548 sz. kódexe „Dictcitus Paulini patriarchae" lemmával őrizte meg). Tanultak a szász példából: Itt, Nagy Károly a szászok térítését erőszakos eszközökkel vitte végbe. Tizenhárom évnyi háború és tizennyolc csata után (a szász háborúk) Károly megszállta Szászországot és tovább indult, hogy terjessze a római katolikus vallást fegyverrel is, ha kell. A törvényei drákói szigorral juttatták érvényre a vallási törvényeket és szigorúan tiltotta a germán eredetű helyi tradíciókat. Ez vezetett az 782-es, un. „verdeni mészárlás”-hoz, amikor állítólag 4500 szász lefejezését rendelte el, akik továbbra is gyakorolták a pogány vallást, miután áttértek a katolikus hitre. „A tanácskozás középpontjában a kereszteléssel kapcsolatos kérdések álltak, mégpedig a keresztelés időpontja és az újrakeresztelés lehetősége. E kérdéseknek aktualitást adott a szász térítés kudarcának a felismerése, illetve a római egyházi tradíció érvényesítését célzó igény és a keserű valóság, a kis számú és műveletlen papok, klerikusok, az írástudatlan helyi népesség problémája” „Az avarokkal kapcsolatban 799-ben a püspökök komoly önváddal illették magukat, amint az Alkuin Arnnak küldött leveléből kiderül: ,A hunok (ti. avarok) elvesztése, mint mondottad, a mi nemtörődömségünk következménye" (Hunorum vero, sicut dixisti, perditio nostra est neglegentia"). MGH Epistolae, vol. 4, 309. Összefoglalóan J. Deér: Karl der Grosse und der Untergang des Awarenreiches, 786-787. „Az erőszak nélkül való, némi hitoktatással előkészített térítés gyakorlatának a meghirdetése azonban a szász misszióhoz képest jelentős újításnak számított” (Veszprémy László: Mint békák a mocsárban. Püspökök gyűlése a Duna mellett 796-ban. AETAS, 2004). A keresztelés békés módja viszont nem lehetett egyszerű, „hiszen a kathekumenek közös, csoportos oktatása és eközben a keresztséghez feltétlenül szükséges tudnivalók átadása (a hét scrutiniummal és böjtöléssel) már komoly egyházszervezeti hátteret feltételez”. (Lásd: u. o.). Sőt a köznéppel kapcsolatban felvetődnek a nyelvi problémák is! 

„A Mosaburgban előkerült kivételes jelentőségű írásos emlékek – a latin nyelvű görög, rovással íródott bolgár-török és glagolita betűkkel készített szövegek – arra utalnak, hogy itt egy több nyelven beszélő, többfajta írásmódot használó művelt réteg lakott. Ez utóbbi bizonyítja, hogy a glagolita írás – melyet a hagyomány szerint a szláv nyelvet thesszalonikéi származásúként jól beszélő Konstantin bizonyos, a görög ábécé betűivel leírhatatlan szláv hangzók rögzítésére alkotott – létezett már a 9. század közepén. A fentiek alapján az alábbi következtetésre jutottam: itt, a salzburgi püspökséghez, majd érsekséghez tartozó Alsó-Pannóniában élő székelyek a keresztény térítés során, mivel nem rendelkeztek önálló írással, akárcsak a hasonló helyzetben lévő szlávok, rá voltak kényszerítve az írásbeliségre. A magyarul beszélő, önálló népi tudattal rendelkező székelyek nem akarták sem a szláv, bajor, frank vagy egyéb népek, népcsoportok által használt írásrendszereket átvenni, hanem sajátot alkottak. Nem kívántak azonban teljesen eltérni a korábbi Avar Kaganátusban élő törökös népek által használt írástól, ugyanakkor a Karoling Birodalom térítőitől egy azokhoz hasonló, bár térben távoli írásrendszert, az angolszász futhorcot megismerhették. Annak betűit használták fel az önálló székely írás megteremtéséhez, de nem szolgai módon, hanem külön gondot fordítottak arra, hogy a jelek hangértéke ne ugyanaz legyen, mint a felhasznált írásrendszerben. Megalkotói művelt székely emberek voltak, akik így biztosították, hogy a székely nyelven leírt szöveget az angolszász Futhorkot Fuþorc használók ne érthessék meg, így az csupán a székely írást ismerők kiváltsága lett. A futhorc általában balról jobbra haladó írásirányával szemben – hasonlóan a Kárpát-medencében használt rovásírásokhoz –, az írást jobbról balra vezették, és amint az ilyen esetekben megfigyelhető, a szimmetrikus jelek változatlanok maradtak, a többi betű képe pedig tükörbe átfordult”. (Zsupos Zoltán: Honnan ered a székely írás? Aktakaland, 2017.) 

A szlávokkal nem volt gond, hiszen a pápa (bár pár évtizeddel később) engedélyezte Metódnak, „minden szlávok tanítójának” a szláv nyelvű liturgiát azzal a kikötéssel, hogy az evangéliumot először latinul olvassák fel, s csak aztán szláv nyelven. Nem volt nyelvi gond a kaganátus területén fennmaradt keresztény szigetekkel sem, bár a szentséget kiszolgáltató helyi klerikusok a főpapok szemében igen megbízhatatlanok voltak. Az avar köznép oktatására és a hitterjesztés szerves és átgondolt folytatásra irányuló törekvések viszont mind meghiúsultak, illetve a sűrű avar lázadások más irányt adtak az eseményeknek – írja Veszprémy. Bár a dictatusban az avarok, vagy ahogy a korban gyakoribb, a hunok neve nem fordul elő, a történelmi helyzet és Alkuin levelei alapján az említett „gens" egyértelműen az avarokkal azonosítható, a térítés helye pedig a fennhatóságuk alá tartozó vagy azzal határos területtel, ahol szláv szórvány keresztény csoportok is élhettek.  

805-ben Nagy Károly az új, már keresztény avar kagán – Teodor – kérésére a Frank Birodalom újszerzeményű területén Carnuntum (Deutsch Altenburg) és Sabaria (Szombathely) közt létrehozta az Avar Tartományt. (Annales Fuldenses ad A. 805.). Theodor avar kagán még ebben az évben meghal. Utóda a Fischa folyó mellett felvette a keresztséget, melyben az Ábrahám nevet kapta. (Annal. S. Emmerammi Ratisp. Maiores ad. A. 805). A területen állandósult a morva-avar konfliktus. Ennek megoldására 811-ben a császár Aachenbe idézte az avarok és morvák főnökeit, hol császári parancsszóval intézte el a viszályt. „A résztvevők döntő többsége már keresztény, s a frank uralkodó vazallusa, sejthető tehát, hogy olyan döntés születik, amit a császár a résztvevők mindegyikével mint alattvalójával kötelezően be is tud tartatni. Olyan modus vivendit sikerül kialakítani, amiben mind az avarok, mind pedig a Dunától északra élő szlávok megfelelő biztosítékokat nyújtanak ahhoz, hogy ha a frank császárnak engedelmesen alávetik magukat, s ezzel szoros összefüggésben az adót megfizetik, akkor szabadon irányíthatják népeiket. A tárgyalások legfontosabb következménye, s a tartós béke záloga, hogy a volt avar kaganátusból kiszakítják a Duna és a Száva közötti térséget, ami Pannonia(e) néven közvetlen Karoling-tartomány lesz. A Dráva–Száva köze Siscia központtal Pannonia inferior, kormányzója a friauli dux közvetlen alárendeltje, egyházilag Aquileia térítési körzetéhez tartozik, míg a Dráva–Duna köze Pannonia superior, a bajor keleti prefektus (III.) Gerold kormányzása alá kerül, s a salzburgi egyház térítési körzete lesz.

Az utolsó híradás az avar vezetőkről 822-ből való. Ekkor, a frankfurti birodalmi gyűlésen, ahol a királyság keleti részéinek az ügyeit tárgyalták, megjelentek a Pannóniában lakó avarok követei is.  (Annal. Regni. Francorum ad A. 822., MMFH. I. 50). „Sem történeti adat, sem régészeti bizonyíték nem szól amellett, hogy a 822. évi követjárás az avarság „hattyúdala” lenne, s a szlávok betelepülésével az avar törzsszövetség megszűnne. Jól tudjuk, hogy az avarok a Dunántúlon és a Kisalföldön kezdettől fogva jelentősebb számú szláv népességgel élnek együtt, gyakran közös településeket, temetőket is létesítenek. Az etnikai sokszínűség az avar kaganátus életében kezdettől fogva jelen van, annak természetes velejárója, etnikai motivációt tehát nem logikus, és nem is indokolt az avar kaganátus megszűnésének okai mögött keresni”. „Az avarok eltűnése a forrásokból inkább a politikai berendezkedés és a társadalmi szerkezet változásával hozható összefüggésbe: minden, a szűkebb birodalmi területen kívül eső nép adófizetésre kötelezett, sőt vazallus fejedelmének joga és kötelessége, hogy a birodalmi gyűléseken követség révén képviseltesse magát, amennyiben a gentilis intézményi rendszer révén népe felett még közvetlenül képes gyakorolni az uralmat, és országában nem vezették be az idegen adminisztrációt és szervezetet”. (Szőke Béla Miklós: A Karoling-kor a Kárpát-medencében. Bp. 2014.)

871-ből van még egy említés: „Azokat (ti. az avarokat) azonban, akik készségesnek mutatkoztak a hit iránt és felvették a keresztséget, a királyok adófizetőivé tette, és a földet, amelyet a maradékaik birtokolnak, a királynak fizetett adó fejében most is birtokolják mind a mai napig”. – (Conversio… Cap.3. MMFH. III. 298). Látható tehát, hogy a meghódított, jórészt keresztény avarság egy része ezen a keleti frank területen élt. De… A pápa 869 végén, 870 elején pápai legátusként „minden szlávok tanítójaként” küldi el Metódot a Gloria in excelsis Deo kezdetű levél kíséretében, amit Rastislavnak, Zwentibaldnak (=Szvatopluknak) és Chezilnek címez. Ebben a levélben engedélyezi a szláv nyelvű liturgiát azzal a kikötéssel, hogy az evangéliumot először latinul olvassák fel, s csak aztán szláv nyelven. A római egyház ezzel a döntéssel ténylegesen is oltalmába veszi az eredetileg Bizáncból kiinduló missziós munkát. Ez azonban jelentős „elszlávosodással” járhatott a korábbi „avar tudatu” csoportoknál. 

 44. Kép. II. számú térkép. Részfejedelemségek („sklaviniák”) az újabb elméletek szerint és Szventopolk hatalmának fejlődése: 1. Fehér- és Vörös-Horvátország; 2. Bosznia: Szventopolk első fejedelemsége; 3. Szerémség és a Tisza vidéke: Rasztiszláv; 871-től Szventopolk; 4. Mosaburg (Blatenski Grad) és környéke: Pribina, Kocel, Braszláv; 5. Csehország és „Szlovákia”: Arnulf 890-ben engedte át Szventopolknak; 6. Frank Pannonia Ljudevit bukása után. (Boba Imre: Morávia története új megvilágításban. Bp. 1996.Fordította: Petrovics István)

Krum, a hódító bolgár kán sem foglalta el az avar birodalom keleti részét, azt csak gyepűnek használta. Csak utóda Omurtag kán a frankok 827-es legyőzése után szállja meg a Szerémséget, Kelet-Szlavóniát és a Kárpát-medence déli területeit. Itt egészen 895-ig megmarad a bolgár fennhatóság. A Dunától keletre eső területekre, és az Alföldre sem a frank, sem a bolgár birodalom nem tartott komolyabb igényt. Itt az avar, szláv vegyes lakosság valószínűleg az árterületeken meghúzódva vészelte át a 2-3 emberöltőnyi időszakot, Árpádék bejöveteléig.   Egy dologra viszont kiválóan alkalmas volt ez a ritkán lakott, vízben legelőkben gazdag pusztaság: az évszázad közepétől  zsoldos seregként többször megjelenő magyar lovasok felvonulási, ellátási területének! Hogy ez nem fantazmagória, erre bizonyíték azoknak a hadjáratoknak a krónikás megemlítése, amelyekben a magyarok hol a frankok, hol a morvák oldalán harcoltak 862-ben, 881-ben, 892-ben, 894-ben! 881-ben a Nagyobb salzburgi évkönyvek írója beszámolt arról, hogy a dunai mark őrgrófja Ar(i)bo és Szvatopluk morva fejedelem megbízásából ad Weniam (Bécsnél) előbb a magyarok (ungari), majd tovább nyugatra, ad Culmite a kabarok (cowari) harcoltak. Szőke Béla régész nyilatkozta 2014-ben: „Azzal a furcsa jelenséggel szembesülünk ugyanis, hogy míg a Dunától nyugatra a kilencedik században három egymást követő régészeti kultúra különböztethető meg, a Dunától keletre csak kettő ilyenről beszélhetünk. A Dunántúlon az avar kori leletek a kilencedik század első harmadának végéig, a század közepe tájáig mutathatók ki, az ezt követő Karoling-kori leletanyagban már inkább csak áttételesen, a viseleti, temetkezési szokásokban érhető tetten az avar örökség. Végül a század végén egy újabb emlékanyag jelenik meg, a honfoglaló magyaroké. A Dunától keletre eső térségben az avar kor végét jelző leletek típusukban, számarányukban is azonosak azokkal, amelyek a Dunántúlon kerültek elő, és időben is azonos szakaszt fednek le. Itt azonban ezt nem követi egy olyan újabb leletcsoport, amely a dunántúli Karoling-kori emlékanyaggal nagyjából azonos időszakra keltezhető, hanem rögtön a honfoglaló magyar leletanyag következik. Sokáig úgy véltük, hogy az avar kori leletanyagot kell egészen a kilencedik század végéig keltezni, ehhez azonban sem a kései típusú avar leletek, sem a sírok száma nem elegendő. Ezért tudomásul kell venni, hogy legkésőbb a század második harmadától nemcsak történetileg, de régészetileg is számolni kell a honfoglaló magyarság itteni megjelenésével.” Ezek a hadjáratok adtak lehetőséget a magyaroknak a kárpát-medencei (politikai, katonai, gazdasági, földrajzi) viszonyok feltérképezésére, majd az ősi föld visszafoglalására 895-ben. Ehhez jön még hozzá Szent Metód legendája, amelyben megemlíti, hogy Bizáncba menet, a Duna tájékán, találkozott a magyarok királyával. (Valószínűleg: Álmossal!).

A névadás egy lehetséges változata

Szvatopluk név fennmaradt különböző formáiból feltételezhetjük, hogy a név második tagja Bolug hangzású volt. Ez megfelel a későbbiekben is használatos magyar névadási hagyományoknak is.

Rasztiszláv Nagymorávia második ismert uralkodója volt 846-870 között. Nagybátyja, I. Mojmír (másképpen Moymir, illetve Moimir) a morva Mojmír-dinasztia első ismert tagja volt. (ur. 830?-846). I. (Szépszemű) Szvatoplukról (830? – 894) azt tudjuk, hogy nevének jelentése: szent ezred=szvato plk, (Zuentepulc, Zuentibald, Sventopulch, Zwentibald, Свѧтопълкъ, Svętopъłkъ, Sphendoplokos, Svätopluk) és, hogy a Mojmír-házból származott. Nyitrai részfejedelem, majd 871 és 894 között morva fejedelem lett. De ez a „Mojmir-házból származás” sehol sincs részletesen rögzítve! Tartják Rasztiszláv unokaöccsének is (testvérének a fia), de lehetett a testvérének a VEJE is! /Святополк был племянником князя Ростислава.(Orosz wikipédia). Egy 12. századi krónika (Chronicle of the Priest of Duklja) szerint az apja neve Svetimir volt, de ezt ma már csak fikciónak tartják. Havlík (1994, pp. 12–13.) szerint Szvatopluk egy bizonyos Bogislav fia volt/. Én -- a névelemzésből következtetve -- ezt tartom a legvalószínűbbnek, és az alábbiakban erre igyekszem magyarázatot adni.

A széthulló avar birodalom vezető emberei igyekeztek beilleszkedni az új hatalmi struktúrába. Erre inkább a frank-morva területeken volt lehetőségük. A beilleszkedés legbiztonságosabb módja a házasság volt. (Az uralkodónak tett hűségesküt igen gyakran megszegték, míg a családi kapcsolatok maradandóbbnak bizonyúltak, ráadásul alkalmat adtak a keresztény hit felvételére is).  A keresztény leány férje is megtért, gyermekük keresztapja gyakran a nagybácsi lett. I. Szvatoplukról (830-894) tudjuk, hogy Rasztiszláv (820-870) unokaöccse volt. Ez feltételezi, hogy Szvatopluk apja Rasztiszláv nővérét vette el, (vagy maga Szvatopluk volt Rasztiszláv veje), így sógorsági viszonyba került Rasztiszlávval. A sógorság a házastársi rokonság (szláv nyelveken: szvatovsztvo – Сватовство) egy fajtája. A szvát (сват) rokon, de csak az esküvő után! Maga a szó a *svo-, *sve-, („szvoj” magyarul: saját) névmásból alakult ki.  „свой челове́к, своя́к”, azaz: „a mi emberünk, mienk”. De nem a vérünk! A litván svẽčias, svẽtis – „vendég”, azaz valójában „idegen” ("чужак, сам по себе"). Kiválóan illik ez a kifejezés a „vőre”! Bolug pedig egyben I. Mojmir (795-846) testvérének a veje is lett. (Mivel Rasztiszláv, Mojmír unokaöccse volt). Tehát mint Velehrádban, mint Nyitrán Bolugot úgy tartották számon ószláv nyelven, mint a „mi emberünket”: Svato Bolug! Természetesen a 830 körül megszülető gyermek megkaphatta az apja nevét a keresztségben is. Hogy egy gyermek nem kaphat „szent” nevet, ez is bizonyítja azt, hogy csak a későbbi népetimológia hozta kapcsolatba a „szvató” jelzőt a „szenttel”! Hogy később a „rokoni” kapcsolatokat szorosabbra fűzzék, Arnulf császár házasságon kívül született fiának a 870-es években a morva Szvatopluk lett a keresztapja. A fiút Zuendipolch-nak (Zwentibold) nevezték, tehát keresztapja nevét kapta. A név hangzása, írott formája jó példája annak, hogy egy időben, különböző nyelvi, etnikai közegben hányféle változat alakulhat ki. Cventibold hangzásban már alig felismerhető a szvatobolug! De az első évezred, különösen annak a második fele, a mai európai nyelvek bölcsője volt. A nevek népetimológiai formái tömegével jelentek meg. Lásd a „szláv” szó etimológiáját! Nincs jó egzakt megoldás, csak különböző változat, attól függően, hogy mely nép (nyelv) oldaláról vizsgáljuk a kérdést. A latin nyelv is változott, de a latin szövegkörnyezetbe beágyazott „idegen” névformációk vizsgálata jó helyzetfelismerésre ad lehetőséget. Egy frank-germán környezetben – ahol a nevek végződése gyakran volt bold/pold – a pluk/poluk/bolugból könnyen lett „bold”. Ez szinte természetes, függetlenül minden nyelvész fejtegetéstől. Hogy a keresztségben (ebben az időben) valaki olyan „svato” előtagú nevet kapjon születésekor, amelynek értelme: a „szent”, szinte kizárt! Nem lehetett a gyermek neve sem Szent Bold, sem Szent Bolug! De később, amikor a név eredeti jelentése feledésbe merült, csupán a nevezetes elődök (rokonok) tisztelete miatt is megkaphatták ezt a nevet. Főleg, ha keleten olyan értelmezés is kialakulhatott, mint a „szent harcosokhoz tartozó”. (Lásd az orosz Szvjátopolk név magyarázatát!).

I. Szvatopluk fiainak (és utódainak) a neve: II. Szvatopluk és II. Mojmir.

Szinte minden magyar utónévtárban azt olvashatjuk, hogy a Béla név bizonytalan eredetű, jelentésére több magyarázat született. Amennyiben a magyar eredetet vizsgáljuk, úgy valószínűleg a régi magyar Bél személynévből származik a név. Ha a törököt, akkor a jelentése: előkelő. A Bila, Béla név szláv változatára a Pallas nagy lexikona határozott választ adott: „A Béla tehát kétségkívül pogány név, csak az a kérdés: lehet-e szláv eredetűnek tekinteni? ...a szláv eredetet, bármily tetszetősnek látszik is az első pillanatban, el kell ejteni.” A szláv Vojtech („útecha vojska“) megfeleltetése a magyar Bélának, nélkülöz minden etimológiai alapot. Az ősi, misztikus Bél, Béla név fennmaradását elősegítette a szó formai hasonlósága a szláv „bel, belo, beo”-val.

Vizsgáljuk meg, hogy milyen jelentései vannak a „bel” szónak:

Bel[1] (akkád: Bēlu, görög: Belos, latin: Belus, a Bibliában: Baal), jelentése: úr, gazda, fenség, felség. Ókori főisten neve.

Bél. Belenus, Beltane, Belinu, Bile, Bal. Kelta nap-, termékenység-, tűzisten. „Ragyogó tűz”. Totemje a fallosz (Φαλλός). Egyik „elődje”: Hermész.

Bel, (Bel Titanid), Babilon alapítója, és első királya. Örmény legendák őrizték meg a nevét, ugyanis i.e. 2492-ben Ajk vezérük csatában legyőzte a zsarnok királyt.[2] Magyarul Dr. Schütz Ödön „Hajk és Bél harca” c. könyvében jelent meg a történet. (Szombathely, 1995). Chorenei Mózes szerint Ninosz „se nem Bél, se annak fia.” (Örményország története. I. Könyv, 5. fejezet). Ninosz a magyar eredetmondákban Nimród, Ménrót, vagy Nemere, akinek ikrei: Magor és Hunor. Chorenei tiltakozása arra enged következtetni, hogy a kortársak nem osztották a véleményét. Akkor, pedig Ninosz (Nimród) király Bél fia is lehetett, aki Ábrahám idejében uralkodott. (Szent Ágoston: Isten városáról).

Bel, ószláv belь „irtvány, tisztás” jelentésű.

Bel, török, arab fennsík, magaslat, hegy, domb. Lásd Qara Bel (Karabil, Karavil) fennsíkot Türkmenisztánban.

Bel, szanszkrít: megemel, dagad.

Bel-, szláv fehér, mint Belovar, Belaja Cerkva.

Bel, magyar, belső jelentéssel. Belvíz, belváros.

Bél, magyar, az emésztőrendszer része, belsőség. Dióbél, bélrendszer, béles.

-beli, -béli, magyar, valahonnan származó. Falubéli ember.[3]

Bele, beléje, magyar. Bele öntsem?

Béla, magyar, keresztnév.

Bel-Kermek Atilla fia. Dengizik, Ernakh után Tingizzel hun uralkodó (475). Djurash apja. Több hun királylista szerint tőle származnak Nagy-Bulgária első királyai. (Kubrat 632-651)

Altyn-Bél kazah-kirgiz mondákban kán, Dzsingiz nagyapja. (W. Radloff és Edwin Sidney Hartland után)

A Bibliában Bela Edom első királya, „Beornak fia”: 1Móz 36,32;

                A magyar jelentésről szólva idekívánkozik Benkő Lóránd véleménye, amelyet Beled helynév magyarázatánál fogalmazott meg[4]: „A Belyöd személynév világos szerkezetű magyar nyelvi alakulat: bél 'belső rész' szavunknak a tővégi vokális előtt palatalizált tőformája -d kicsinyítő képzővel bővül, teljesen beleillően az ómagyar névadás morfológiai és szemantikai rendszerébe. Maga a személynév már a Dömösi Adománylevélben előfordul: 1138/1329: Beledy, a XIII. századi adatai pedig már viszonylag bőségesek; persze helység­névként is megjelenik: 1221:Belud, 1369: Belyd, ma Alsó- és Felső-Beled, Vas megye; 1230: Belud, 1325: Belyud, 1410: Beled, ma Beled, Sopron megye; 1279: Belyud, elpusztult, Somogy megye stb.” Találkozhatunk tehát Bel, Bela alakú személynevekkel, földrajzi nevekkel, sőt közszavakkal, jelzőkkel is. A vizsgálatot ki kell terjeszteni a képzővel, raggal ellátott, sőt a gyakori e>i>ie>é>ö váltásos tájszavakra is. Például a Bél=Bil=Biel és ennek a magyar többes száma: Bilek, Bielek. De vajon magyarázható-e a „bél” típusú földrajzi nevek ilyen széleskörű, nagytömegű elterjedése személynév eredettel? A magyarázatot a Jelek a Kárpátok körül^[5] és a Fénylő, fehér, jel^[6] című könyveimben fogalmaztam meg, itt csak körvonalazni tudom a nemleges válaszom lényegét.

                A felszínesen vizsgálódónak úgy tűnhet, hogy magyarlakta területen igen ritkán fordulnak elő ezek a helynevek. Elterjedt az a felfogás, hogy ahol a bél, Béla patak, hegy, vagy falunevek megjelentek, ott szlávoknak kellett élni a névadás idején. Jól mutatja ezt egy idézet Györffy Györgytől: „Inkább csak mint érdekességet jegyzem meg, hogy X-XI. századi magyar lakterületen csupán két Béla falu ismeretes, az egyik Bácsban, a Dunát kísérő Vajas torkolatvidékén, a másik a Garam torkolata közelében. Bár a Dunán és a Garamon felfelé haladva újból találkozunk egy-egy Béla helynévvel: az Ipoly-torkolatnál Bé1 patakkal és Újbányával szemközt Béla földdel, de ezek már hajdan szlávok lakta területen fekszenek, s így levezethetők a szláv bel ,fehér' szó nőnemű bela alakjából is, amellyel gyakran képeztek víznevet.” Bars vármegye leírásánál Bellegről azt olvashatjuk, hogy: „az alapjául szolgáló személynév feltehetőleg ótörök eredetű, de a cseh Bílek (< R. Bielek) személynévvel való alaki hasonlósága miatt a szláv eredetet sem zárhatjuk ki (vö. FNESz. Beleg, Kisbeleg)”. Mitől cseh név a Bílek és a Bielek? Hogy a „Béla” kifejezetten pogány név, könnyen belátható, mivel már a hunoknál is találkozhatunk vele. Lásd például a tárnokvölgyi ütközetben Béla, Keve és Kadicsa halálát, amit Arany János is megénekelt a Keveháza című versében. Géza és István király idejében kemény hittérítésnek lett alávetve a magyarság. Árpád nevét leírni, de még kimondani is, tilos volt. A Béla névnek más lett a sorsa. Már elterjedt volt a védvonalakon, mint hegy-, folyó-, és településnév. Imre herceg halálával a Mihály-ágiak kerültek a magyar trónra. Az addig nem hangoztathatott pogány nagyapai név I. Béla nevében megjelent, és később kedvelt lett királyainknál. Míg Géza viselhette nevét a keresztény István névvel együtt, addig öccse -- akit Bélának hívtak – Mihályként maradt meg a krónikákban, mert fia Vazul fellázadt István ellen. Ma is élő gyakorlat, hogy az egyik fiúgyermek feltétlenül a nagyapja nevét kapja. Egyáltalán nem hagyható figyelmen kívül az, hogy mikor, milyen nevet adtak uralkodóink a gyermekeiknek és mi volt a névadás motivációja. Például a mélyen vallásos I. András fiait az ószövetségi királyokról, Salamonról és Dávidról nevezte el. Béla nevű keresztény mártír vagy szent nincs^[7]. Volt viszont bibliai Bél isten, és király is, akiket a magyarok ősidők óta tiszteltek^[8], és ez a név a keresztségben is elfogadott lett. Feltehetjük, hogy királyaink azért viselték a Béla nevet, mert ezzel az isteni ősükre kívántak emlékezni. A székely írás "b" (Bél) és "ty" (atya) jelének hasonlósága is összefügghet azzal, hogy Bél isten a magyarok ősatyja volt. Mihály (Béla)>Vazul>I. Béla>Géza>Álmos>II. Béla>II. Géza>III. Béla, jöttek sorban, apáról fiúra, a „pogány” eredetű nevek. Csak Könyves Kálmán lesz az első, aki újra István nevet ad gyermekének. (II. István, 1101–1131.) Az viszont elképzelhetetlen, hogy az erőszakos hittérítés idején – amikorra teszik a legtöbb Árpád kori településnév keletkezését – tömegével jelentek volna meg ezek a Bél és Bélára visszavezethető földrajzi helynevek. Valószínűbb tehát, hogy már korábban léteztek a magyar nyelvű közösségekben. A szlavofób irányzat, pedig éppen ezt használja ki a szlávok korai jelenlétének igazolására, mondván, hogy a bela, biela stb. szláv személynév eredetű. De hol vannak a Béla nevű szláv mondahősök, hercegek, királyok? Mind a név eredetét, mind a név jelentését illetően teljes bizonytalanságban vagyunk. Előítéletektől mentes, logikus gondolkodással arra a végkövetkeztetésre juthatunk, hogy a Béla nevet -- az Árpád névhez hasonlóan -- csakis a török vagy a magyar nyelvből lehet levezetni. Helyneveink magyarázatakor viszont kínosan ügyelnek arra, hogy a személynév eredet megállapításán ne lépjenek túl, mert akkor az egész 5-10. századi magyar-avar történelmet és régészeti leleteket újra kellene értékelni, illetve elfogadni a korábban alternatívnak tartott véleményeket. Kutatásaim során tömegesen találtam Bélára visszavezethető helyneveket ott, ahol az egyenkénti névvizsgálatok eredménytelenek maradtak, illetve szláv, vagy személynévszármazást feltételeztek. Bél, Béla, Belár, Beler, Belcse, Beleg, Bele, Belenik, Beliud, mind, mind régi, Árpád-kori (vagy régebbi, a mondák világába vesző) magyar személynevek, amelyek méltóság, vagy foglalkozásnevekből keletkezhettek. Az analógiák és a rendszerszintű vizsgálatok bebizonyították, hogy legtöbb esetben mindkettő (a szláv és a személynév) hamis, és az úrral egyenértékű fenség, magaslat közszói, ősi értelmezés teljesen megalapozott állítás.     A Béla névvel kapcsolatban még Szegfű László is bizonytalan. Így ír a Gondolatok a X–XI. századi kettős névadásról című írásában: „Be kell vallanunk, arra még nem találtunk megfelelő magyarázatot, hogy az idegenből átvett nőnemű névváltozatokat — például Zolta, Béla, Gyula stb. —miért adják nálunk olykor férfiaknak. Talán óvó, rejtő funkciót töltött be ez a gyakorlat.” Béla esetében -- véleményem szerint -- szó sem lehet a nőnemű névváltozatról. Közel kétszáz magyar földrajzi névmagyarázatot néztem át alaposabban. A könyveimben a legjellegzetesebb helyneveket mutatom be, ismertetve a Béla névre vonatkozó sajátos megállapításaimat. Kniezsa István a Bilegi helynév (amelyet már 1075-ben említenek az oklevelek) tanulmányozásakor a bélyeg szó török eredetére mutat rá „amely – mint török jövevényszó – a szláv nyelvekben is megvan.”^[9] A 2009-ben megjelent Jelek a Kárpátok körül, majd a 2010-ben kiadott Fénylő, fehér, jel című könyveimben részletesen foglalkozom az évszázados ámítással, ami a szláv bel, beo, biel – fehér jelentésű szavakból eredezteti a földrajzi helyneveink jó részét.

                Az általam sorsszerűen kiválasztott nevek nincsenek tudományosan megalapozva, és elődeink a politikai hovatartozásuktól függően feletek meg a magyar nép ebbéli igényének. A válaszok, amelyeket én adok, legtöbb esetben teljesen újszerűek, dacára annak, hogy ezeket közismert adatok tengeréből halásztam ki, felhasználva az elfogadott, és a ma még nem hivatalos történelemkutatás eddigi eredményeit. Figyelembe véve azonban azt, hogy „a történész olyan tényeket talál, amilyeneket keres...”^[10] – elindultam, a „Bél”, „Béla” nevek nyomába a magyarlakta területeken, mert úgy éreztem, hogy a történészek nem nagyon igyekeztek ezekkel a nevekkel kapcsolatos tényeket keresni -- ezért ezek nem is léteznek -- gondolhatják sokan. Sokszor nehéz felismerni ezeket a szavakat, mert a szláv nyelvekben is feltűnnek hasonló formában és jelentéssel. Az azonos formák többszöri előfordulása különböző okiratokban csak erősítik a tartalom helyességének valószínűségét, és csak a legritkább esetben fogadom el az oklevelet készítő fogyatékosságát, vagy feltételezett fondorlatosságát, amelyre oly gyakran hivatkoznak a szakértők, ha nem találnak magyarázatot a jelenleg érvényes nyelvi szabályoktól való eltérésekre. Teóriám lényege, hogy a nevek keletkezésének magyarázatában a szó jelentésének, a történelemnek, a jelenleg is élő névadási szokásoknak, az analógiáknak, nagyobb szerepe van, mint a ma elfogadott nyelvtani, hangrendi szabályoknak, amelyek tények ugyan, de erősen manipuláltak és predesztináltak. Nem jelenthetem ki semmiről azt, hogy így volt, csak azt, hogy így is történhetett...

                Az utóbbi időben egyes jövevényszavak megítélésében erős kételyek támadtak. Götz László azt írja: „elengedhetetlenül szükség lenne az eddig szláv eredetűnek tartott sok száz magyar szó alapos felülvizsgálatára is, mert igen valószínű, hogy túlnyomórészt fordított kölcsönzésekről van szó”.^[11] (Kiemelés tőlem.) Kezdtem gyanítani, hogy az ószlávnak tartott „belo” „bielo” – fehér szó is ősibb eredetű és köze van a magyar „bél” azaz belső, világos (sumér: BIL – ég, tűz, magyar: VIL-ágos) szavunkhoz. Lásd a kelta Belenust (bel "világos”) fényistent és női párját Belisamát (bel "fény" és sama "hasonló”), valamint a szláv kezdeti hitvilágban a Bijelibogot: a fény és a szerencse istenét, ellentétben a Crniboggal: a sötétség és a balszerencse istenével, a gonosz megszemélyesítőjével. (Fehér és fekete istenek, pontosabban a fény és a sötétség istenei). A szláv nyelvekben a fehér és a fény közelebb áll egymáshoz, míg az ómagyarban a fény és a világosság dominál a „bél” szóban, ami szkíta, hun, sumér örökség, és az Úrral kapcsolatos. A Bél-Béla nevek elszlávosítása I. Istvántól kezdődik. A középkorban feljegyzett, Bélára visszavezethető földrajzi nevek többsége valószínűleg már létezett az avar korban is. Nem akarom elvitatni, hogy a Fehér-tenger, Fehérvár, Fehér-víz stb megnevezésekben a beo, belo, belij formák nem fehéret jelentenek a szószerinti értelmezésben. Ez azonban csak egy részükre igaz. Őseink, akik ismerték a tej színét (amit fejtek, az fejér volt), a patakokat tisztának, világosnak, fénylőnek, ragyogónak láthatták. Bela pataka – mitől lenne ennek a vize fehér? Talán a habjától, vagy a sok kecske, birka, vagy bivalytejtől? Nem. Attól, hogy a szláv nyelv kialakulásakor ezeket a fogalmakat a fehérrel azonosította (Fény isten = fehér isten). Az ősibb magyar nyelv a fényt a világossággal, a világgal, a villámmal, a bél, a belsővel hozta logikai kapcsolatba és nem a fehér szavunkkal, amire később -- Árpád honfoglalása után -- szlávból visszafordították a világost, a fényt, a ragyogást! A lengyel, a bolgár, az orosz, nyelvben megmaradt ez a kétértelműség: a lengyel „bialy” azt jelenti, hogy fehér, de „w bialy dzień” jelentése: fényes nappal. (oroszul: средь бела дня). A valóban fehéret jelentő szláv nevek általában jelzős szerkezetűek, ezért elkülöníthetők. (Például a Bela, Bila, Byala „Cerkva”-k, szerb, macedon, ukrán, bolgár területen. Jelentésük: Fehér Templom. Ugyanez a felépítés a víz-, nép-, és várneveknél: Fehér-tenger (Beloe more), fehérorosz (belarusz), Fehérvár (Beograd). Egészen más megítélés alá esik, teóriám szerint, például a Bélai-Tátra (Belianske Tatry) elnevezés. A 2100 méteres mészkőhegységre igencsak ráillene a „fehér” jelző. Magyarul mégsem Fehér-Tátra volt a jelentése, hanem a környéken sűrűn előforduló „Béla” (Lásd: Szepesbéla) név miatt kapta a „bélai” jelzőt, annak ellenére, hogy van itt Fehér-tavi-csúcs (Biely štít), és Fehér-víz-völgy (Dolina Kezmarskej Bielej Vody) is. Mégis sokszor találkozhatunk magyar szóhasználatban a „Fehér-Tátra, vagy Bélai-Tátra,” azonosítással. Pedig a Belianske Tatry nem Biele Tatry! (Például a Fehér-Kárpátok neve Bílé-Biele Karpaty.) De a Kopa-hágó (Kopské sedlo) a magyar nevét a felette lévő Bélai-dombról kapta, amelyet szlovákul és lengyelül Kopának (=domb, halom) neveztek. Innen 3-400 km-re nyugatra van a lankás Bélai-domb Párkány mellett. Ez nem lehetett fehér, mint a havasok, vagy a patakok, vizek. A másikat, pedig nem birtokolhatta Béla nevű személy, mert havasi hegycsúcsokat nem szoktak adományozni, mivelhogy itt nincs emberi élet.

                Úgy tűnik, hogy a kisebb patakok a nevüket legtöbbször a településről kapták, és nem fordítva. Ha a földrajzi nevek (mint a Bél és Béla), egy területen tömegesen fordulnak elő azonos (vagy hasonló) alakban, hangzásban, akkor nagyobb a valószínűsége annak, hogy ezek a köznevek csoportjából alakultak ki, a név például foglalkozást, méltóságot, vagy törzsi hovatartozást, esetleg helymegjelölést jelentett, mint hogy tulajdonnév eredetű lenne. A puszta személynévvel bíró helyek a személy tartózkodási helyére, fejedelmi, vagy kisebb vezetői központokra utalnak, ezért ezekből nem lehet sokkal több egy környéken. Ilyenek például: Fajsz, Taksony, Tormás, Kurd, Tevel, Keszi, Kér stb. Például a sok Béla nevű hely egymás közelében, arra utal, hogy ott bélák éltek, tehát ez bélás hely volt, és a javak béláéi (bélié, régi latin szövegekben: bellye!) voltak. Természetesen a méltóságnévből személynév gyakran kialakult, lásd Gyula, Béla, Károly, Zoltán stb. Ezért arra a következtetésre jutottam, hogy nem a Bél nemzetség kapcsán van egymás hegyén-hátán a sok Bél, Béla, Beley, Biela, stb. hely-, víz-, és hegynév, hanem ezek már sokkal korábban léteztek, mint ahogyan latinul elkezdték volna őket számba venni. Ezeken a területeken élő jelző, őrző családok és vezetőik nevéről, vagy egyszerűen „megjelölt helyként”, maradtak fenn neveik, mind a mai napig. Ahol pedig sok „béla”, azaz „ispán” volt, ott könnyen kialakulhatott a Bél nemzetségnév is.

                Mit mond a régész a szláv leletekről és a helynevekről? „A IX-X. századi szláv területeken talált temetőkben uralkodó temetési szokás a halotthamvasztás. Ha ezt vesszük alapul, akkor a Kárpát-medence mondott korú temetőiben alig-alig találunk hazánkban ilyen temetkezéseket. Például az általam feltárt felgyői (Csongrád megye) több száz síros későavar temetőben alig néhány halotthamvasztásos sír került elő, pedig a helynév szláv! Úgy tűnik, hogy a hazai szlávság nagyrészt már áttért a tetemtemetkezésre s ezért újmódon kell majd megközelítenünk a szláv temetőket, a szláv sírokat. Gondolom, hogy a helynevekkel való együttes vizsgálat az új megközelítés módszere. Az azonban az eddigiekből is nyilvánvaló, hogy az a feltételezés, hogy a honfoglaláskor az egész Kárpát-medence szláv lett volna, téves. Ennek bizonysága, hogy a griffes-indások késő avar-kori népessége (nagyrészt a magyarok első honfoglalásának népe) nemhogy csupán megérte Árpád népének honfoglalását, hanem jóval nagyobb tömegű lévén be is olvasztotta magába a hódítókat.” (László Gyula: A szlávok régészeti kutatása hazánkban). A tetemtemetkezésre való áttérés bizonyosan avar hatás. Ha pedig a helyneveket kell segítségül hívni a szláv-avar kérdés eldöntésére, akkor az itt leírtak jelentősége különösen megnő. (Lásd Kniezsa – felülvizsgálatra szoruló -- munkáit, amelyekben a szlávok területi elhelyezkedését a helynévkutatásokra alapozta.) A magyar nyelvben található szláv elemek ószlovén eredetűek és az avarkorban kerültek a nyelvünkbe. Ekkor a törökös hatás még mindkét nyelvben nyomokat hagyott és a mai napig kimutatható. Hans Wilhelm Haussig, német történész szerint, a szláv nyelvek – különösen az orosz – tele vannak sztyeppei törökös népektől átvett szavakkal.

                Helynévelemzéseim során az a meggyőződésem alakult ki, hogy a 11-12. századig a Béla név kizárólag urat jelentet minden olyan nép nyelvén, aki huzamosabb ideig élt a Kárpátokon belül. Csak jóval később, és idegen közegben, válhatott albussá, azaz fehérré ez az ősi név! A bél és béla szavak széleskörű elemzéséből következik, hogy a fényes, a világos, a fenséges, az úr, a fenn, a magasságos, a bölcs, a bél, a belső egy összetartozó szócsalád, amelynek gyökere ősi és vallásos. A TESz-ben is megtaláljuk a bél szó „lélek” értelmezését egy 1493-as magyarázattal: "a primitív népek hite szerint a lélek az ember belsejében lakik". E szócsaládnak egy késői oldalhajtása a szláv fehér értelmű változat. Évszázadok óta nem sok előrehaladás történt a bela szó fehér értelmű szláv változatának helyneveinkre történő alkalmazhatósága terén. Az 1862-es állapotra idézek Czuczor-Fogarasi szótárából: „Bélára nézve pedig figyelmet érdemlőnek tartjuk, hogy noha azt némelyek a szláv bél, bjél (=fehér) szótól származtatják, azonban föltalálható ugyanazon gyök a latin bellus, s ettől kölcsönzött franczia bel, olasz bello szókban is, sőt mindezen rokon a magyar vil elvont gyökkel, melyből világ (lux), régiesen és mai tájejtéssel is velág, továbbá villog, villan, stb. származott. Ezek szerint Béla annyit jelentene, mint szép, vagy fehér, villogó”. Véleményem szerint azoknál, akik az újkori francia, olasz, angol, „újszláv” szavak értelmét próbálják az ősi bél, Béla szavakra erőltetni, időzavar van az elemzésben. A helyes értelmezést a sumér, tamil, türk, kelta, akkád, sőt amerikai indián nyelvekben (penuti, kecsua) kell keresni, mert ekkor a „bel, bil, vel, vil” gyökű szavak fehér jelentése még nem nyert teret.

Megjegyzés: Az amerikai kutatások alapja Móricz Opos János (1923-1991) kutató ecuadori felfedezése a magyar-„indián” kapcsolatokról.^[12] Az ómagyar nyelvhez közelálló nyelvet beszélő őslakosok közül a titkot őrző törzs neve: Belak! 1965. szeptember 12-én Ecuador legnagyobb lapja, a quitói El Comercio első oldalán hozott rendkívüli beszámolót Móricz Jánosnak Ecuador területén végzett kutatásairól. Ebből a terjedelmes cikkből értesülünk első ízben arról, hogy a spanyol hódoltságot megelőző időben az ott élő törzsek közül a Puruha-Canari és a perui Puruha-Mochica törzsek nyelve ó-magyar nyelv volt. A Kitus birodalom területén halomsírok (kurgánok) vannak, a régészeti leletek között fokosokat találtak. A több magyaros hangzású helynév között szerepel Pest, Pil, és Béla. Példák a szóegyezésekre^[13]: apa=apa, aya=anya, nap=nap, vin=vén, kit=két, us=ős, cu=kő, pi, bi=víz, fuel=folyó, pille=pille, lepke. Móricz állítja, hogy a régi magyar és a sumér nyelv közötti hasonlóság nem lehet véletlen. Ezt, túl a hasonlóságokon, pl. nap, Úr, Isten, etnográfiai, vallási, művészeti és néprajzi kapcsolatok igazolják. Idézet Agnes Golenya Purisca, Aranykapu írásából: „Az i.u. 8. század végén, a magyarok, a Karák (más néven király szkíták vagy fehér hunok) Indiából hazavándoroltak az anyaországukba Dél-Amerikába. Ezek ugyanazok a Carák, akikrõl a késő 18. századi ecuadori történész, Pablo Juan de Velasco beszél, hogy megérkeztek a 8. században és a helyet, azóta is Bahia de Caraqueznek (Karaköz!) hívják Manabi tartományban.” Móricz János (Juan Moricz) kutatásainak összefoglalása című írásban ezt olvashatjuk: „A régi feljegyzéseken sűrűn szerepel a Béla mint név és mint tisztség. A Bélából csináltak a spanyolok Buala-t, Zela-t stb.” Forrás: Hary Györgyné (1977).

Csak így lehet ebből a szócsaládból kialakult tömeges névhasználatot indokolni a 10. század előtti magyarlakta területeken, ahol a régi értelmezés még nem okozott félreértést. Külföldön, pedig évszázadok óta kívánatosabb a szláv „fehér” magyarázat, mint a korai magyar jelenlét elismerése. Magyarország alapvető érdeke az, hogy igaz történelmét a kívülállók megismerjék, a hazaiak pedig elismerjék.

                Kálmán Béla és Melich János szerint, a tulajdonnevek köznevekből származnak. Például a Béla név, a nádor szavunkkal szemantikai kapcsolatban van. Ez a nadúr=nagyúr szóból alakult ki. Elképzelhetőnek tartom, hogy például a Bolgárfehérvárnak tartott Nándorfehérvár, valójában Nádorfehérvár (ahogyan Thuróczy ösztönösen használta!)^[14], azaz Nagyúr fehér vára, vagy az avar időkben egyszerűen Belvár/Belgrad lehetett. Korábban a kelták (i.e. 279-től i.e. 86-ig) „Singidūn”-nak, „Kerek város”-nak hívták, amit a rómaiak is átvettek.(Singidunum). A Beograd, Bielográd, Bjelográd változatok csak a szláv nyelvtanoknak megfelelő formák, amik nemigen lehettek régebben használatban. (Csak kb. 1400-tól). Hogy mi történt az 5. századtól a 9. századig, Singidumtól Belgrádig – azt igen sokféleképpen magyarázzák. Az a törökös nyelv, amelyet a Kárpát-medencében általánosan használtak a 9-10. századig, lassan eltűnt, de nem állíthatjuk, hogy nyom nélkül! Az úr jelentésű bél közszót felváltották az ispán, a nagyúr-nádor, a fényességes, a fenséges-felséges magyar szavak. A köznyelvben isten egyik jelzője a „magasságos”. „Magasság istene” – írja Ady a Karácsony című versében. A „bel” szó „ország-fenség-magasság” értelmezése^[15] ma már csak a törökös nyelvekben maradt fenn, de a Bélhavas, Bilo hegység, Beles, Béci, Bilak hegy, Bélai domb, Belintash stb. formájú magaslati megnevezéseknek ez a fajta megközelítés lehetett az alapja. Földrajzi helynevekben az ős anya-, hegyistennőt, a Kybele-Babba kárpát-medencei és balkáni kultuszában vélem felfedezni. (Kebele, Czibles, Ünőkő, Kirlibaba. stb. formátumú nevek csoportos elhelyezkedése). Nyomokban fennmaradtak a szláv és a magyar nyelvben is a bil (vil) – pillanat, világos, vagy a bit – bot (üt); bilincs, billog – jel; bel – fel; babba -- szép értelmű szavak, amelyekről a Fénylő, fehér, jel című könyvemben, mint avar szavakról, írok. A bel szó a szláv nyelvekben fehér értelművé alakult, és ez sokszor teljesen eltakarta az eredeti jelentést. A Pallas nagy lexikonában ez áll: „Beleg: Árpádkori magyar személynév, mely talán megfelel az ujgur «bilge», «belge», azaz bölcs, okos szónak.” A magyar nyelv nagyszerű kapcsolatot teremtett a Bél=Úr és a Béleg=(B)jel szavak között: a bél többes száma a bélek=béleg értelmezéssel. Ezek szétválasztására a helynevek értelmezésekor szinte nincs is szükség, hiszen az úri helyek egyúttal jelölt helyeknek is számítanak, és csak néha fehérek. Bár ilyen egyezés is előfordulhat, de csak az egyenletes eloszlás statisztikai törvényének megfelelően. A bélyeg szavunk értelmét Czuczor-Fogarasi jól fogta meg, amikor ezeket írták: „Szélesebb ért. minden jegy, mely valamit másoktól megkülönböztet...” továbbá: „Mennyiben a bélyeg oly jegyet jelent, mely a testbe bele van sütve, nyomva, vagyis mely általán annak állandó beltulajdonságát mutatja: valószínű, hogy gyöke bel, vagy bély melyből eg képzővel lett bély-eg, mint: üreg, sereg, kéreg, méreg stb. Vagy talán a bel-jegy öszvetett szónak változata? Egyébiránt egyezik vele a szerbeknél s más déli szlávoknál divatos bilyega.”

A helynevekből ítélve, az Avar Birodalomban a rendfenntartás egyik eszköze az volt, hogy egyes helyeken (nem csak a gyepűn) őrző-jelző telepeket létesítettek. Az erődök, általában magaslatokon helyezkedtek el. (Kivéve természetesen az alföldi avargyűrűket, ahol a külső elárasztás nyújtott védelmet.) Az irányító vezéri stábnak kényelmesebb, általában folyóparti, állattartásra, legeltetésre, alkalmas terepre volt szüksége. A kívülállók a funkció szerint megkülönböztették ezeket a saját lakhelyeik környékén létesült telepeket, és így jöttek létre a „billog”-ból a jelző, a „Bél”-ből az ispáni helyek, illetve személynevek, belecek, bilecek, bilcék, becsék, valamint a Bélák, Beludok, Bilák. A Béla és billog szavakra visszavezethető helynevek igen gyakran párosan, vagy egymás közelében találhatók, ami az elméletem valószínűségét növeli. (Bielitz-Biala; Belica és Báljá; Bilice/Belence és Bellye; Belec és Bela; (B)Elek^[16] és (Bél)Pél; vagy Elekes és Bénye/Bia). Az államalapítás után ezek a nevek kerültek bejegyzésre az első latin nyelvű oklevelekbe úgy, ahogyan az írnok le tudta írni. A beo, belo, bel, biel, belüj – fehér jelentésű szláv szavak kiválóan alkalmasak voltak a földrajzi helynevek konzerválására, de egyben az ősi magyar kapcsolat eltüntetésére is.

                BELAC, BÖLCSKE, BELECSKA, BELVÁRD, BISSE, BIKAL, BICSÉRD, BÉC és még több, mint száz helynév a bizonyosság arra, hogy nem szláv, hanem magyar eredetűek ezek a nevek. Bátran állíthatjuk DOMBÓVÁRról azt, hogy dombon van, REGÖCről, REGÖLYről azt, hogy ott regősök éltek, és nem kell a szláv DUBbal és ROGgal hülyíteni az iskolásokat. BELLYE városa nem fehér, hanem az uraságé, azaz BÉLIÉ volt. (BÉL/BAÁL isten neve URat jelent). Az erdélyi BÉLBORban nem ihattak fehérbort a szlávok, mert a BOR és a Kis-Beszterce patakok szegletében fekvő BORSZÉK melletti bori BÉL faluban ők talán még nem is éltek akkor, amikor ezek a helységek a nevüket kapták.....Batu kán sem gondolta, hogy ennyi – a nevével egyező – települést talál a Kárpátokon túl. (Bát, Hont vármegye; Báta, Tolna megye; Bát-Monostor, Bács-Bodrog vármegye; Bátony, Heves vármegye, Bátos, Kolozsmegye tekei járás; Batta, Fehér vármegye; Battonya, Csanád vármegye; Bátya, Pest vármegye. Bata régi magyar személynév, mely valószinüleg a török «bat» igéből származik s jelentése: nagy, hatalmas. Árpádkori okleveleinkben gyakran előfordul. Máshol, például a Batbaján név magyarázatánál „magas” az értelmezés, ami a „bel”-el rokon! „Batbajan vagy Batobajan (Batbajagan). Theofanes szerint Kuvrát donmenti bolgár és onogur király első fia, ki, midőn Kuvrát fiai szétváltak, népével, a bolgárokkal és kotragokkal a régi hazában maradt az azovi tenger és Kubán mentén s a Berziliából előtörő keleti turkoknak (kozároknak) meghódolt. Valószínű, hogy az ő népe volt az, mely később kabar s a mi hagyományainkban hun, kun és Soba-moger (Csaba-magyar, Csaba-nép) név alatt szerepel, szövetkezve a honfoglaló magyarsággal. Neve a török «batu» (magas) és «baján» (hatalmas, úr) szóknak felel meg.” – olvashatjuk a Pallas Nagy Lexikonban. Bíborbanszületett Konstantin (905-959) császártól tudjuk, hogy a besenyők között is ismert volt ez a név. A császár szerint a Csuban törzs vezére 894 körül "Bata (Vata)" volt. 1076-ban egy ugyan ilyen nevű magyar vezér fellázad az új rend ellen, és letaszítja a szikláról Gellért itáliai szerzetes püspököt, mint a magyar ős egy Isten hit legnagyobb ellenségét. Bátran feltételezhetjük tehát, hogy a Bát, Bata, Batta, Vata formátumú türk-magyar helynevek már a 11. század előttről valók, és a Bél, Bela tövű nevekkel rokonértelműek.

A végső bizonyítékot Molnár Géza A Tiszánál^[17] című könyvében találtam meg. A könyv alcíme: Gondolatok természetről, történelemről... Leírja, hogy a pártusoktól kezdve István királyig az államszervezet fontos részei voltak az „uruszágok”, vagy részkirályságok, illetve tartományok. Ezekben a meghódított népek önálló csoportjai éltek, akik megtarthatták szokásaikat, nyelvüket, néha uralkodóikat is. Később ezekből lettek az „úrságok” uradalmak. A vér szerint szerveződő nemzetségek úrságait, a törzsek uruszágait, a királyi hatalom vármegyerendszere váltja fel, I. Istvántól kezdve. (Lásd Somogy Országot, Koppány uruszágát.) Azt, hogy ezeket az uruszágokat a törökös nyelvet még beszélők a „béla” szóval fejezték ki, mi sem bizonyítja jobban, mint az arab nyelvben megtalálható „belád” kifejezés, amely jelentése: ország. (Lásd például Belad al nemsze – Ausztria. A Pallas nagy lexikonában). Könyveimben ezt a -d helynévképzős Belád-nál tárgyalom. Csak így értelmezhető helyesen az a toponímia, amit Bél/Béla nevek sokasága tölt meg az avarok egykori szállásterületein.

Megvannak tehát az avar helynevek, csak meg kell tanulnunk érteni, olvasni őseink nyelvét, hagyatékát. Jobb bizonyíték a magyar eredetmondára, mint helyneveink elemzése, talán nem is létezik. A régészet és a nyelvészet ilyen egymásra találása egy népnél sem ennyire egyértelmű, mint a magyarban.

[1] „Bá'ál in the West and South; Bel in Assyria; Bal, Bol, or Bel in Palmyra”. Katolikus Enciklopédia

[2] Chorenei Mózes (~410-~493), (Movszesz Khorenaci,) az örmény történetírás atyja, nyomán.(Издательство:  Ер., «Айастан», 1990.)

[3] „AZ ROMA VAROSA BELIEKnek...” – idézet az első magyarnyelvű könyvből. (1533-as szóhasználat)

[4] ERDÉLYI TUDOMÁNYOS FÜZETEK 231. Kolozsvár 2001.

[5] Bilecz Ferenc: Jelek a kárpátok körül. Sopron, Novum pro, 2009. ISBN: 978-963-9916-47-0

[6] Bilecz Ferenc: Fénylő, fehér, jel. Szekszárd, Páskum Nyomda. 2010. ISBN: 978-963-08-0223-9

[7] Szent Béla (Adalbert), prágai püspök – nem Béla, hanem Adalbert! Keresztségben a Vojtech nevet nyerte.

[8] „Az ősvallás alakjainak sorában az egyik legfontosabb Bél, aki az isteni triász fiú tagja, egyúttal azonban az ősatyánk is.” – Varga Géza.

[9] Kniezsa István: „Helynév és családnév vizsgálatok” Bp. 2003. 52. o.

[10] Edward Hallet Carr: Mi a történelem? Osiris, Budapest, 1995.

[11] Götz László: Keleten kél a nap. Püski Kiadó. 227.o.

[12] Az 1920-as években több híradás is érkezett, hogy a Dél- és Közép-Amerikában dolgozó magyar mérnökök és munkások, a helyi indián munkásokkal magyarul beszélgetnek. A II. világháború után az itt letelepedett magyar emigránsok egy része ezt komolyan véve, alaposabban utánajárt a dolognak. Ezek egyike volt Móricz János, aki a 60-as években Ecuadorban kezdett kutatni.

[13] Móricz János: Összehasonlító nyelvészeti példatár. http://www.friweb.hu/aranylaci/tart.htm

[14] Thuróczy „castro Nádoralbensi”-je magyar gondolkodás – latinul: Nádorfehér vár.

[15] Vö. Halotti Beszédben „eſ oggun neki munhi uruzagbele utot” és az arab nyelvben a „belád” – ország jelentést. De az etióp agaw nyelven Lalibela király (1181-1221) nevében is a „méhek feletti fenség” jelenik meg.

[16] Elek. „ismeretlen eredetű, a régi magyar Velek személynévből származik” Ladó-Bíró Utónévkönyv, 52. old. Alexius, védő, segítő – erőltetett. Míg sem az Alexius, sem a Velek nem bizonyítható, a Belek helynév gyakori! Egyébként a Bel magyar többes száma.

[17] Zalkod kiadó, 2002-2003. 153 és 162. oldal.