A magyar krónikák, oklevelek hiteles bizonyítékai annak, hogy a Balog/Bolug név ősmagyar eredetű. De már a hunoknál is használatos volt. „Hoc insuper anno mulier quadam barbara ex Unnis Saber vulgo nuncupatis, nomine Boarec, vidua, adductis secum Unnorum millibus centum, in Romanas partes transiit: haec animoso viro suo Balach Unnicis regionibus imperitabat.= a fenti évben a hun-szabirok közül való asszony, akit Boareknek hívnak, s aki özvegy, százezer fős hun sereget vont össze, amely átkelt a római részekbe; ezt a hadat bátor férje, a hun Balach vezette” – írta Theophanes Confessor (Hitvalló, 760 k. – 818/817) az 527. év eseményeiről szólva. Thuróczy genealógiai táblázatában Bolug, Zambur fia.  A szent mártoni főapátság levéltárában őrzött 1086-os „A bakonbéli apátság jószágainak és vagyonának összeírása” című oklevélben szerepel  Bolug cserjése. Feltételezhető a kora középkori összefüggés a Bolug név és a bolgár népnév között is. A Balog családnév jellemzően magyar családnevekben fordul elő. A Balog-nemzetségnév bizonyíthatóan a Balog patakról kapta a nevét. A Türingiából származott német Balog nemzetség a gömör vármegyei Balog-patak völgyén telepedett le. Ettől vette ősmagyar nevét. Anonymus is említ egy „Monsz Bulhadut" nevű helyet, amit a történészek Baloghátnak neveznek, s amely valószínűleg a Balog patak fölött emelkedik. A Balogh vezetéknév 2014-ben a tizenegyedik leggyakoribb magyar családnév volt.

Általában úgy tartják, hogy magyar balog szó balról valót, balkezest jelent. De a magyar nyelvben ez nem így működik! A balkezes ember vagy suta, vagy balkezes. A balról való meg: csálé. (A magyar nyelv értelmező szótára.) Csálé!: Igásmarha, ökör balra kanyarodásának vezényszava, vagy ferde. (Csallóköz-Csicsói tájszavak). „Ha csálé balra, jobbra bakafánt” – magyar közmondás. Az ökörfogatban a baloldali jószág csálé, a jobboldali prükk. (Nagytárkány). A balog szó balkezes értelmezése egy nyelvész „menekülési” megoldás! Nem bizonyítható sem a Balog nevű egyén balkezessége, sem a bal oldali elhelyezkedés a középkori írott emlékekben. Viszont számtalan tény mutat más irányba! Ha ez az értelmezés igaz lenne, akkor a boldog/Bódog mintájára ma is balognak hívnák a balkezeseket.  Ők balkezesek, ballábasak, balosok, de nem balogok!  (Hacsak valaki sznob módra nem „retrózik”! Ugyanis, már a 19. században, valószínűleg a nyelvész fejtegetések hatására kialakult egy „művi” vélemény, miszerint: „balog -- mondjuk oly emberről, aki rendesen jobb kéz helyett mindent balkézzel tesz”). Ma vannak boldog emberek és Bódog nevűek is, de nincsenek balogok, csak olyanok, akik ezzel a névvel rendelkeznek! (Kizárólag szerintem!).

Véleményem szerint jóval korábban született meg a „bal” szó, mint a hozzá tapadó negatív értelem. (Balszerencse, balfácán, balga, két ballábas stb.) Ide értem a „balos/balog” jelentést is. Ha mérlegre tennénk a „bal” gyökből származtatott (magyar és nem magyar) szavak pozitív és negatív jelentését, akkor a pozitív erősen túlsúlyba kerülne. Szép, jó, magas, hatalmas, feltörekvő, felemelkedő, kidudorodó, úr, nap, világos, fénylő, tüzes, harcos, háború – mind a „bal”-ból származik és (a magyaron kívül) nincs morfológiailag hasonló „bal oldali” jelentésű szó. A magyar nyelv tökéletesen fejezi ki a jobb (jobb kéz, jobb oldal, jobbra) fogalmát. Erre a jó középfokát alkalmazza. A másiknál jobb! Tehát a másik nem rossz, az is lehet jó, csak ez jobb. Ez egy minőségi rangsor! Akit megtisztelünk, azt a jobb oldalra ültetjük, vagy engedjük. A hagyománytisztelő gondolkodás alakította ki a „balra hajts, jobbra előzz” szabályt. (Magyarországon is így volt 1941-ig.) Ez egy udvarias, vendégszerető, nagyvonalú stílus volt, amelyet legyőzött a talmudi, babiloni szellem. Nem ismerek nyelvet, amely hasonló megoldást választott volna a jobb és a bal megkülönböztetésére. Általában a külföldi „jobb oldali, jobbra” értelmezésben a jogos, igaz és nem a jó, vagy a jobb oldal a használatos. (právo, right, droite, oikea, ius, rechts stb.). Ezeknek az ellentéte a bal, a görbe, a törvénytelen, a nem igaz: levo, left, gauche, vasen, laevus, links stb. A magyar jobb kifejezés önmagában tagadja a bal rossz, negatív értelmét. Az egyik kezünk jó, de a másik jobb! Meggyőződésem, hogy a bal negatív értelmezése a magyar nyelvnek nem volt sajátja, ez a környező nyelvek hatására alakult ki. Olyan kifejezés, mint pl. a szláv levsha  -- Левша́ (леворукий), balkezesnek fordítandó és nem balognak!

Összegezve: nincs semmi indokunk annak feltételezésére, hogy a középkori magyarban a Balog személynév valamiféle szemantikai összefüggésben lenne a „bal” irány fogalmával! Az pedig, hogy a legkorábbi, latin nyelvű adománylevelekben megjelenik a Bolug személynév, arra utal, hogy ez a név ősi. Ilyen névvel rendelkezhettek akár az itt élő avarok, akár az Árpáddal bejött honfoglalók is. Hogy az avarok között elterjedt név volt, arra lehetne példa a morva uralkodóházba benősült avar nemes, Bolugnak a neve! Hogy jön ez össze történetileg? Elmondom! (A történet részben a korábban elkészített tanulmányaimra, illetve Terplán Zoltán „A magyar törzsszövetség és a Morva Fejedelemség kapcsolatai a 9. században” című írására alapozódik).

A történelmi háttér

A 9. század elején az Avar Kaganátus, amely több mint kétszáz évig uralta a Kárpát Medencét, szétesett. Lakóinak sorsa máig vitatott a történelemkönyvekben. A szomszédos népek legszívesebben úgy tekintenének rájuk, mint akik végleg eltűntek a történelem süllyesztőjében.   „Eltűntek, mint az avarok, akiknek sem utóduk, sem maradékuk.” – tartja a szláv mondás. Külső, közvetlen oka a kaganátus megszűnésének a frank és a bolgár hódítás, illetve térítés volt. „Az avar összeomlás okát tehát nemcsak felesleges és igazolhatatlan, de indokolatlan is Krum kán hadjáratában keresni. A kaganátust ugyanis nem a külső ellenség, hanem a belső bajok, a kagán-jugurrus kettős hatalommal kezdődő, s „polgárháborúig” fokozódó hatalmi-politikai erodálódás vitte végromlásba”. (Szőke Béla Miklós: A Karoling-kor a Kárpát-medencében. Bp. 2014.). Belső okokat tehát a polgárháború jelentette, amely a kagán és a jugur között tört ki. Mindketten életüket vesztik és a tudun Aachenban meghódol a frankoknak, ahol Nagy Károly megkereszteli (796. január). A tudun megkeresztelkedésének eredményessége egyébként is erősen kétséges. Nagy Károly fia, Pippin a Duna partján vert tábort seregével, és püspökök tisztes gyülekezetét hívta egybe. Püspökök, 796. év késő nyarán, (Alkuin és Arn/Arno salzburgi püspökök leveleiből kikövetkeztethetően május és augusztus között) valahol a Duna partján gyűltek egybe, hogy az avarok térítésének gyakorlatát és részleteit módolják ki. (Paulinus aquileiai érseknek erről a Duna mellett tartott tanácskozásról készült feljegyzését, ún. dictatusát a bécsi Nemzeti Könyvtár (ÖNB) 548 sz. kódexe „Dictcitus Paulini patriarchae" lemmával őrizte meg). Tanultak a szász példából: Itt, Nagy Károly a szászok térítését erőszakos eszközökkel vitte végbe. Tizenhárom évnyi háború és tizennyolc csata után (a szász háborúk) Károly megszállta Szászországot és tovább indult, hogy terjessze a római katolikus vallást fegyverrel is, ha kell. A törvényei drákói szigorral juttatták érvényre a vallási törvényeket és szigorúan tiltotta a germán eredetű helyi tradíciókat. Ez vezetett az 782-es, un. „verdeni mészárlás”-hoz, amikor állítólag 4500 szász lefejezését rendelte el, akik továbbra is gyakorolták a pogány vallást, miután áttértek a katolikus hitre. „A tanácskozás középpontjában a kereszteléssel kapcsolatos kérdések álltak, mégpedig a keresztelés időpontja és az újrakeresztelés lehetősége. E kérdéseknek aktualitást adott a szász térítés kudarcának a felismerése, illetve a római egyházi tradíció érvényesítését célzó igény és a keserű valóság, a kis számú és műveletlen papok, klerikusok, az írástudatlan helyi népesség problémája” „Az avarokkal kapcsolatban 799-ben a püspökök komoly önváddal illették magukat, amint az Alkuin Arnnak küldött leveléből kiderül: ,A hunok (ti. avarok) elvesztése, mint mondottad, a mi nemtörődömségünk következménye" (Hunorum vero, sicut dixisti, perditio nostra est neglegentia"). MGH Epistolae, vol. 4, 309. Összefoglalóan J. Deér: Karl der Grosse und der Untergang des Awarenreiches, 786-787. „Az erőszak nélkül való, némi hitoktatással előkészített térítés gyakorlatának a meghirdetése azonban a szász misszióhoz képest jelentős újításnak számított” (Veszprémy László: Mint békák a mocsárban. Püspökök gyűlése a Duna mellett 796-ban. AETAS, 2004). A keresztelés békés módja viszont nem lehetett egyszerű, „hiszen a kathekumenek közös, csoportos oktatása és eközben a keresztséghez feltétlenül szükséges tudnivalók átadása (a hét scrutiniummal és böjtöléssel) már komoly egyházszervezeti hátteret feltételez”. (Lásd: u. o.). Sőt a köznéppel kapcsolatban felvetődnek a nyelvi problémák is! 

„A Mosaburgban előkerült kivételes jelentőségű írásos emlékek – a latin nyelvű görög, rovással íródott bolgár-török és glagolita betűkkel készített szövegek – arra utalnak, hogy itt egy több nyelven beszélő, többfajta írásmódot használó művelt réteg lakott. Ez utóbbi bizonyítja, hogy a glagolita írás – melyet a hagyomány szerint a szláv nyelvet thesszalonikéi származásúként jól beszélő Konstantin bizonyos, a görög ábécé betűivel leírhatatlan szláv hangzók rögzítésére alkotott – létezett már a 9. század közepén. A fentiek alapján az alábbi következtetésre jutottam: itt, a salzburgi püspökséghez, majd érsekséghez tartozó Alsó-Pannóniában élő székelyek a keresztény térítés során, mivel nem rendelkeztek önálló írással, akárcsak a hasonló helyzetben lévő szlávok, rá voltak kényszerítve az írásbeliségre. A magyarul beszélő, önálló népi tudattal rendelkező székelyek nem akarták sem a szláv, bajor, frank vagy egyéb népek, népcsoportok által használt írásrendszereket átvenni, hanem sajátot alkottak. Nem kívántak azonban teljesen eltérni a korábbi Avar Kaganátusban élő törökös népek által használt írástól, ugyanakkor a Karoling Birodalom térítőitől egy azokhoz hasonló, bár térben távoli írásrendszert, az angolszász futhorcot megismerhették. Annak betűit használták fel az önálló székely írás megteremtéséhez, de nem szolgai módon, hanem külön gondot fordítottak arra, hogy a jelek hangértéke ne ugyanaz legyen, mint a felhasznált írásrendszerben. Megalkotói művelt székely emberek voltak, akik így biztosították, hogy a székely nyelven leírt szöveget az angolszász Futhorkot Fuþorc használók ne érthessék meg, így az csupán a székely írást ismerők kiváltsága lett. A futhorc általában balról jobbra haladó írásirányával szemben – hasonlóan a Kárpát-medencében használt rovásírásokhoz –, az írást jobbról balra vezették, és amint az ilyen esetekben megfigyelhető, a szimmetrikus jelek változatlanok maradtak, a többi betű képe pedig tükörbe átfordult”. (Zsupos Zoltán: Honnan ered a székely írás? Aktakaland, 2017.) 

A szlávokkal nem volt gond, hiszen a pápa (bár pár évtizeddel később) engedélyezte Metódnak, „minden szlávok tanítójának” a szláv nyelvű liturgiát azzal a kikötéssel, hogy az evangéliumot először latinul olvassák fel, s csak aztán szláv nyelven. Nem volt nyelvi gond a kaganátus területén fennmaradt keresztény szigetekkel sem, bár a szentséget kiszolgáltató helyi klerikusok a főpapok szemében igen megbízhatatlanok voltak. Az avar köznép oktatására és a hitterjesztés szerves és átgondolt folytatásra irányuló törekvések viszont mind meghiúsultak, illetve a sűrű avar lázadások más irányt adtak az eseményeknek – írja Veszprémy. Bár a dictatusban az avarok, vagy ahogy a korban gyakoribb, a hunok neve nem fordul elő, a történelmi helyzet és Alkuin levelei alapján az említett „gens" egyértelműen az avarokkal azonosítható, a térítés helye pedig a fennhatóságuk alá tartozó vagy azzal határos területtel, ahol szláv szórvány keresztény csoportok is élhettek.  

805-ben Nagy Károly az új, már keresztény avar kagán – Teodor – kérésére a Frank Birodalom újszerzeményű területén Carnuntum (Deutsch Altenburg) és Sabaria (Szombathely) közt létrehozta az Avar Tartományt. (Annales Fuldenses ad A. 805.). Theodor avar kagán még ebben az évben meghal. Utóda a Fischa folyó mellett felvette a keresztséget, melyben az Ábrahám nevet kapta. (Annal. S. Emmerammi Ratisp. Maiores ad. A. 805). A területen állandósult a morva-avar konfliktus. Ennek megoldására 811-ben a császár Aachenbe idézte az avarok és morvák főnökeit, hol császári parancsszóval intézte el a viszályt. „A résztvevők döntő többsége már keresztény, s a frank uralkodó vazallusa, sejthető tehát, hogy olyan döntés születik, amit a császár a résztvevők mindegyikével mint alattvalójával kötelezően be is tud tartatni. Olyan modus vivendit sikerül kialakítani, amiben mind az avarok, mind pedig a Dunától északra élő szlávok megfelelő biztosítékokat nyújtanak ahhoz, hogy ha a frank császárnak engedelmesen alávetik magukat, s ezzel szoros összefüggésben az adót megfizetik, akkor szabadon irányíthatják népeiket. A tárgyalások legfontosabb következménye, s a tartós béke záloga, hogy a volt avar kaganátusból kiszakítják a Duna és a Száva közötti térséget, ami Pannonia(e) néven közvetlen Karoling-tartomány lesz. A Dráva–Száva köze Siscia központtal Pannonia inferior, kormányzója a friauli dux közvetlen alárendeltje, egyházilag Aquileia térítési körzetéhez tartozik, míg a Dráva–Duna köze Pannonia superior, a bajor keleti prefektus (III.) Gerold kormányzása alá kerül, s a salzburgi egyház térítési körzete lesz.

Az utolsó híradás az avar vezetőkről 822-ből való. Ekkor, a frankfurti birodalmi gyűlésen, ahol a királyság keleti részéinek az ügyeit tárgyalták, megjelentek a Pannóniában lakó avarok követei is.  (Annal. Regni. Francorum ad A. 822., MMFH. I. 50). „Sem történeti adat, sem régészeti bizonyíték nem szól amellett, hogy a 822. évi követjárás az avarság „hattyúdala” lenne, s a szlávok betelepülésével az avar törzsszövetség megszűnne. Jól tudjuk, hogy az avarok a Dunántúlon és a Kisalföldön kezdettől fogva jelentősebb számú szláv népességgel élnek együtt, gyakran közös településeket, temetőket is létesítenek. Az etnikai sokszínűség az avar kaganátus életében kezdettől fogva jelen van, annak természetes velejárója, etnikai motivációt tehát nem logikus, és nem is indokolt az avar kaganátus megszűnésének okai mögött keresni”. „Az avarok eltűnése a forrásokból inkább a politikai berendezkedés és a társadalmi szerkezet változásával hozható összefüggésbe: minden, a szűkebb birodalmi területen kívül eső nép adófizetésre kötelezett, sőt vazallus fejedelmének joga és kötelessége, hogy a birodalmi gyűléseken követség révén képviseltesse magát, amennyiben a gentilis intézményi rendszer révén népe felett még közvetlenül képes gyakorolni az uralmat, és országában nem vezették be az idegen adminisztrációt és szervezetet”. (Szőke Béla Miklós: A Karoling-kor a Kárpát-medencében. Bp. 2014.)

871-ből van még egy említés: „Azokat (ti. az avarokat) azonban, akik készségesnek mutatkoztak a hit iránt és felvették a keresztséget, a királyok adófizetőivé tette, és a földet, amelyet a maradékaik birtokolnak, a királynak fizetett adó fejében most is birtokolják mind a mai napig”. – (Conversio… Cap.3. MMFH. III. 298). Látható tehát, hogy a meghódított, jórészt keresztény avarság egy része ezen a keleti frank területen élt. De… A pápa 869 végén, 870 elején pápai legátusként „minden szlávok tanítójaként” küldi el Metódot a Gloria in excelsis Deo kezdetű levél kíséretében, amit Rastislavnak, Zwentibaldnak (=Szvatopluknak) és Chezilnek címez. Ebben a levélben engedélyezi a szláv nyelvű liturgiát azzal a kikötéssel, hogy az evangéliumot először latinul olvassák fel, s csak aztán szláv nyelven. A római egyház ezzel a döntéssel ténylegesen is oltalmába veszi az eredetileg Bizáncból kiinduló missziós munkát. Ez azonban jelentős „elszlávosodással” járhatott a korábbi „avar tudatu” csoportoknál. 

Krum, a hódító bolgár kán sem foglalta el az avar birodalom keleti részét, azt csak gyepűnek használta. Csak utóda Omurtag kán a frankok 827-es legyőzése után szállja meg a Szerémséget, Kelet-Szlavóniát és a Kárpát-medence déli területeit. Itt egészen 895-ig megmarad a bolgár fennhatóság. A Dunától keletre eső területekre, és az Alföldre sem a frank, sem a bolgár birodalom nem tartott komolyabb igényt. Itt az avar, szláv vegyes lakosság valószínűleg az árterületeken meghúzódva vészelte át a 2-3 emberöltőnyi időszakot, Árpádék bejöveteléig.   Egy dologra viszont kiválóan alkalmas volt ez a ritkán lakott, vízben legelőkben gazdag pusztaság: az évszázad közepétől  zsoldos seregként többször megjelenő magyar lovasok felvonulási, ellátási területének! Hogy ez nem fantazmagória, erre bizonyíték azoknak a hadjáratoknak a krónikás megemlítése, amelyekben a magyarok hol a frankok, hol a morvák oldalán harcoltak 862-ben, 881-ben, 892-ben, 894-ben! 881-ben a Nagyobb salzburgi évkönyvek írója beszámolt arról, hogy a dunai mark őrgrófja Ar(i)bo és Szvatopluk morva fejedelem megbízásából ad Weniam (Bécsnél) előbb a magyarok (ungari), majd tovább nyugatra, ad Culmite a kabarok (cowari) harcoltak. Szőke Béla régész nyilatkozta 2014-ben: „Azzal a furcsa jelenséggel szembesülünk ugyanis, hogy míg a Dunától nyugatra a kilencedik században három egymást követő régészeti kultúra különböztethető meg, a Dunától keletre csak kettő ilyenről beszélhetünk. A Dunántúlon az avar kori leletek a kilencedik század első harmadának végéig, a század közepe tájáig mutathatók ki, az ezt követő Karoling-kori leletanyagban már inkább csak áttételesen, a viseleti, temetkezési szokásokban érhető tetten az avar örökség. Végül a század végén egy újabb emlékanyag jelenik meg, a honfoglaló magyaroké. A Dunától keletre eső térségben az avar kor végét jelző leletek típusukban, számarányukban is azonosak azokkal, amelyek a Dunántúlon kerültek elő, és időben is azonos szakaszt fednek le. Itt azonban ezt nem követi egy olyan újabb leletcsoport, amely a dunántúli Karoling-kori emlékanyaggal nagyjából azonos időszakra keltezhető, hanem rögtön a honfoglaló magyar leletanyag következik. Sokáig úgy véltük, hogy az avar kori leletanyagot kell egészen a kilencedik század végéig keltezni, ehhez azonban sem a kései típusú avar leletek, sem a sírok száma nem elegendő. Ezért tudomásul kell venni, hogy legkésőbb a század második harmadától nemcsak történetileg, de régészetileg is számolni kell a honfoglaló magyarság itteni megjelenésével.” Ezek a hadjáratok adtak lehetőséget a magyaroknak a kárpát-medencei (politikai, katonai, gazdasági, földrajzi) viszonyok feltérképezésére, majd az ősi föld visszafoglalására 895-ben. Ehhez jön még hozzá Szent Metód legendája, amelyben megemlíti, hogy Bizáncba menet, a Duna tájékán, találkozott a magyarok királyával. (Valószínűleg: Álmossal!).

A névadás egy lehetséges változata

Szvatopluk név fennmaradt különböző formáiból feltételezhetjük, hogy a név második tagja Bolug hangzású volt. Ez megfelel a későbbiekben is használatos magyar névadási hagyományoknak is.

Rasztiszláv Nagymorávia második ismert uralkodója volt 846-870 között. Nagybátyja, I. Mojmír (másképpen Moymir, illetve Moimir) a morva Mojmír-dinasztia első ismert tagja volt. (ur. 830?-846). I. (Szépszemű) Szvatoplukról (830? – 894) azt tudjuk, hogy nevének jelentése: szent ezred=szvato plk, (Zuentepulc, Zuentibald, Sventopulch, Zwentibald, Свѧтопълкъ, Svętopъłkъ, Sphendoplokos, Svätopluk) és, hogy a Mojmír-házból származott. Nyitrai részfejedelem, majd 871 és 894 között morva fejedelem lett. De ez a „Mojmir-házból származás” sehol sincs részletesen rögzítve! Tartják Rasztiszláv unokaöccsének is (testvérének a fia), de lehetett a testvérének a VEJE is! /Святополк был племянником князя Ростислава.(Orosz wikipédia). Egy 12. századi krónika (Chronicle of the Priest of Duklja) szerint az apja neve Svetimir volt, de ezt ma már csak fikciónak tartják. Havlík (1994, pp. 12–13.) szerint Szvatopluk egy bizonyos Bogislav fia volt/. Én -- a névelemzésből következtetve -- ezt tartom a legvalószínűbbnek, és az alábbiakban erre igyekszem magyarázatot adni.

A széthulló avar birodalom vezető emberei igyekeztek beilleszkedni az új hatalmi struktúrába. Erre inkább a frank-morva területeken volt lehetőségük. A beilleszkedés legbiztonságosabb módja a házasság volt. (Az uralkodónak tett hűségesküt igen gyakran megszegték, míg a családi kapcsolatok maradandóbbnak bizonyúltak, ráadásul alkalmat adtak a keresztény hit felvételére is).  A keresztény leány férje is megtért, gyermekük keresztapja gyakran a nagybácsi lett. I. Szvatoplukról (830-894) tudjuk, hogy Rasztiszláv (820-870) unokaöccse volt. Ez feltételezi, hogy Szvatopluk apja Rasztiszláv nővérét vette el, (vagy maga Szvatopluk volt Rasztiszláv veje), így sógorsági viszonyba került Rasztiszlávval. A sógorság a házastársi rokonság (szláv nyelveken: szvatovsztvo – Сватовство) egy fajtája. A szvát (сват) rokon, de csak az esküvő után! Maga a szó a *svo-, *sve-, („szvoj” magyarul: saját) névmásból alakult ki.  „свой челове́к, своя́к”, azaz: „a mi emberünk, mienk”. De nem a vérünk! A litván svẽčias, svẽtis – „vendég”, azaz valójában „idegen” ("чужак, сам по себе"). Kiválóan illik ez a kifejezés a „vőre”! Bolug pedig egyben I. Mojmir (795-846) testvérének a veje is lett. (Mivel Rasztiszláv, Mojmír unokaöccse volt). Tehát mint Velehrádban, mint Nyitrán Bolugot úgy tartották számon ószláv nyelven, mint a „mi emberünket”: Svato Bolug! Természetesen a 830 körül megszülető gyermek megkaphatta az apja nevét a keresztségben is. Hogy egy gyermek nem kaphat „szent” nevet, ez is bizonyítja azt, hogy csak a későbbi népetimológia hozta kapcsolatba a „szvató” jelzőt a „szenttel”! Hogy később a „rokoni” kapcsolatokat szorosabbra fűzzék, Arnulf császár házasságon kívül született fiának a 870-es években a morva Szvatopluk lett a keresztapja. A fiút Zuendipolch-nak (Zwentibold) nevezték, tehát keresztapja nevét kapta. A név hangzása, írott formája jó példája annak, hogy egy időben, különböző nyelvi, etnikai közegben hányféle változat alakulhat ki. Cventibold hangzásban már alig felismerhető a szvatobolug! De az első évezred, különösen annak a második fele, a mai európai nyelvek bölcsője volt. A nevek népetimológiai formái tömegével jelentek meg. Lásd a „szláv” szó etimológiáját! Nincs jó egzakt megoldás, csak különböző változat, attól függően, hogy mely nép (nyelv) oldaláról vizsgáljuk a kérdést. A latin nyelv is változott, de a latin szövegkörnyezetbe beágyazott „idegen” névformációk vizsgálata jó helyzetfelismerésre ad lehetőséget. Egy frank-germán környezetben – ahol a nevek végződése gyakran volt bold/pold – a pluk/poluk/bolugból könnyen lett „bold”. Ez szinte természetes, függetlenül minden nyelvész fejtegetéstől. Hogy a keresztségben (ebben az időben) valaki olyan „svato” előtagú nevet kapjon születésekor, amelynek értelme: a „szent”, szinte kizárt! Nem lehetett a gyermek neve sem Szent Bold, sem Szent Bolug! De később, amikor a név eredeti jelentése feledésbe merült, csupán a nevezetes elődök (rokonok) tisztelete miatt is megkaphatták ezt a nevet. Főleg, ha keleten olyan értelmezés is kialakulhatott, mint a „szent harcosokhoz tartozó”. (Lásd az orosz Szvjátopolk név magyarázatát!).

I. Szvatopluk fiainak (és utódainak) a neve: II. Szvatopluk és II. Mojmir.