Elméletem -- a Sporadikus Nyelveredet Elmélet, röviden és magyarul: SNE, angolul: Sporadic Language Theory, SLT -- lényege, hogy az areális nyelvi kapcsolatoknak köszönhetően alakultak ki hasonlatosságok a ma nyelvcsaládokba sorolt nyelvekkel. Végeredményben ez megfelel a poligenezis elméletének azaz, az emberi nyelv több, egymástól függetlenül kialakult nyelvi rendszert foglalhat magába, tehát nem feltétlenül egyetlen közös ősnyelvből származik minden nyelv.

A magyar nyelv ősének tekinthető lingua franca évezredeken át működött, mémszerűen és diffúz módon is terjedt, változott, fejlődött. Az ősnyelveket úgy próbálják rekonstruálni, hogy több, rokonnak vélt élő nyelvből indulva visszakövetkeztetést végeznek. Az eredmény néha igazolható (pl. az újlatin nyelvekből szépen kirajzolódik a bőségesen dokumentált latin), máskor nem (pl. az eleddig nyelvemléktelen ún. indoeurópai alapnyelv). Eszerint az ősműveltség közös nyelve mindig csak feltételezés marad. Addig, amíg ismert a közös ős – a jelenlegi mainstream nyelvrokonsági értelmezés elfogadható, pld. az újlatin nyelvek esetében. Ott, ahol a közös ős a megismerhetetlen, annak rekonstrukcióval történő „ismerté tétele” rendkívül sok manipulációra ad lehetőséget, ezért (szerintem) korrektebb fenntartani a rokonságot, kizárva a közös ős létét. (Lásd nálam: szvato nyelvek). Továbbá az etnocentrikus szemlélet helyett a heterogén származást (többgyökerűség) tartom a fő iránynak. Például a feltételezett Ural-Altáji nyelvcsalád az areális nyelvészet szemszögéből egész jól modellezhető lenne egységes kontaktusövezetté. (Alapnyelv feltételezése nélkül!). Egyes kutatók, pl. Janhunen, Anderson, Fortescue, modelljei és esettanulmányai alátámasztják, hogy a Szibériában beszélt nyelvek sok esetben kontaktusból fakadó struktúrákat mutatnak. Szerintük létezett egy speciális északi-szibériai kontaktuszóna, ahol Ob–ugor, Samojéd, tunguz és jeniszei, nyelvi univerzálék és kontaktus jelei is megjelennek. (Lásd még Pusztay ÉNyÖVjét!). Ezeket nem mint közös ősnyelvből származó csoportot, hanem mint strukturálisan hasonló nyelvi zónát veszik figyelembe, ahol a hasonlóság kontaktus eredménye. Pusztay ÉNyÖV-elképzelése – amely szerint nem egy közös alapnyelvből eredt a finnugor nyelvcsalád, hanem nyelvek egymással kölcsönhatásban, egyensúlyi helyzetben fejlődtek – nagyon közel áll az areális nyelvészet szemléletéhez. Ezért is tekintenek Pusztayra, mint egyfajta alternatív nézőpont képviselőjére a hagyományos genealógiai modellel szemben. 

A szétszórtság, (sporadikus állapot) nálam azt jelenti, hogy a magyar nyelv elődjét nem folytonosságában, hanem kvantitatív módon („zsákocskák” halmaza :D) kell vizsgálni. Ez megfelel a variacionista szemléletnek. A nyelvek nem feltétlenül „öröklődnek”, hanem a társadalmi gyakorlatok során konstruálódnak, és az univerzális emberi tapasztalatokat tükrözik. Következmény: a nyelvcsaládok kialakulása nem mindig nyelvi szétválás, hanem újabb mintázatok megjelenése lehet. 

A nosztratikus nyelvcsalád a nyelvek egy feltételezett tágabb csoportja. Az elmélet szerint Európa, részben Ázsia és Afrika nyelvcsaládjai egy nyelvcsaládok felett álló úgynevezett "makronyelvcsaládot" alkotnak. Az elmélet hívei ezt nosztratikus nyelvcsaládnak nevezik, amelyet egy feltételezett közös ősnyelvből származtatnak. Pontosabban, az elmélet szerint a nyelvek nem közös ősnyelvből, hanem hosszú távú földrajzi együttélés és érintkezés során válnak hasonlóvá, és így jönnek létre "nyelvi szövetségek" (Sprachbund), vagy areális egységek. 

Itt van az alapvető eltérés a SNE és a nosztratikus között. Nálam a magyar nyelv kialakulásában nem volt szükség egy közös ősnyelvre ahhoz, hogy a meglévő és feltárt un. finnugor nyelvrokoni tulajdonságok kialakuljanak. Ehhez elegendő a nyelvfa gyökérzetének más feltételezése. 

Aszerint, hogy a nyelvek hogyan fejezik ki a nyelvtani viszonyokat, megkülönböztettek flektáló (hajlító), agglutináló (ragasztó), izoláló (elszigetelő) és inkorporáló (bekebelező, poliszintetikus)  nyelvtípusokat. A ma beszélt kb. 7000 nyelv bármelyike besorolható a fenti típusok valamelyikébe. Elméletem szerint ezeknek a nyelvtípusoknak sohasem volt közös őse! Az ősnyelvekkel foglalkozó szakemberek többsége az alábbi fejlődési vonalat valószínűsíti: Izoláló → Agglutináló → Flektáló → (Inkorporáló vagy újra egyszerűsödő). A magyarázat az egyszerűséggel és kezdetlegességgel történik, bár ez szerintem erősen viszonylagos. A másik, hogy ez a „komplexitásnövekedési” irány az ismert nyelvek esetében is megfigyelhető. Véleményem szerint a közös ős prekoncepciós feltételezése a mérvadója ennek az irányzatnak. 

A környezeti hatásoktól, a társadalmi viszonyok alakulásától függően az az emberi agy működése különböző személyiség tipusokat, így beszédtípusokat is produkált, amelyek az evolúció törvényei szerint öröklődtek, maradtak fenn a beszélő utódok kialakuló nyelvében. Egy-egy csoport elmehetett az agglutináló irányba, míg másoknál – teljesen függetlenül – például a flektáló logika iránya lett a fejlődés útja. Évezredek során ezek találkozása, egymásra hatása alakította ki  ma is létező nyelvtípusokat, de a nyelvfejlődés logikája – mintegy szubsztrátum – megmaradt, hol stabilan, meghatározóan, hol kevésbé állandóan, sőt sok esetben elhalt, vagy lecserélődött, keveredett. Úgy alakultak a viszonyok, hogy Eurázsia északi részén agglitunáló nyelvek, míg pl. Mezopotámia vidékén a flektálók kerültek többségbe.

Hogyan képzelhető ez el?

A neolitikumban, vagy még korábban -- hiszen az emberi nyelv eredete több százezer évre (vagy még többre) nyúlik vissza, a nyelvvizsgálatunk viszont legfeljebb 10 000 évnyi időmélységbe tud visszapillantani -- a gondolkodó ember számára három legfontosabb a posteriori dolog létezett:

1. A ego, azaz az én tudat
2. A másik (a harmadik, a sok) érzékelése. Ezek a névmások.
3. A megfoghatatlan, a valami, amitől félt, vagy amihez könyörgött. Ennek a leg látványosabb tárgyi megnyilvánulása a Nap (Isten) volt.

Ez a három legősibb és legfontosabb általános fogalom minden alapnyelvben! De itt meg kell különböztetnünk a beszédet a nyelvtől.

A beszéd megjelenését, az emberré válás forradalmának is nevezhetnénk. Napjainkban már bizonyított tényként fogadjuk el, hogy a nyelv a beszédből származik, míg a beszéd önállósodási és minőségbeli fejlődési folyamatok eredménye, melynek segítségével külső és belső ingerekre reagálunk hangos formában. A nyelvek, illetve bizonyos nyelvi rendszerek eredete azonban a mai napig megválaszolatlan. Azt feltételezzük, hogy a beszéd terméke a nyelv, azaz a beszéd már előbb létezett, s csak később alakult ki a nyelv, ami önálló, saját törvényekkel rendelkező rendszerként funkcionál (Deme László, A beszéd és a nyelv. 1987).

A beszéd az a tevékenység, melynek során az egyén a nyelvi jeleket alkalomszerűen, egyénileg használja. Ezekben a szubjektív beszédtevékenységekben érzékelhető a nyelv. Az ember a nyelvet készen „kapja”. A nyelv és a beszéd összefügg. A nyelv határozza meg a jeleket és a jelek használatát, s ezzel együtt a beszéd és a közlés eszköze. A nyelv és beszéd nem szembeállítható egymással. (Bakos József : Bevezetés a nyelvtudományba. Tankönyvkiadó, Budapest. 1984.).

Itt van jelentősége a nyelvi univerzáléknak! A nyelvek bizonyos strukturális és funkcionális univerzálék mentén hasonló módon alakulnak ki, függetlenül egymástól. Ezek az univerzálék a kognícióból, kommunikációs igényekből, illetve az emberi agy működéséből erednek. Egyes nyelvészek úgy vélik, hogy a Managuában történtek azt bizonyítják, hogy a nyelv elsajátítása az emberi elme veleszületett tulajdonsága. Steven Pinker azzal érvelt, hogy: (...) ez egy abszolút egyedi eset a történelemben. Láthattuk, hogy a gyerekek (és nem a felnőttek) hogyan generálnak nyelvet, és nagy tudományos részletességgel rögzíthettük a történteket. És ez az első és egyetlen alkalom, amikor látunk egy nyelvet a semmiből létrehozni . (Lásd: Nicaraguai jelnyelv). 

De van egy másik természetes jelnyelv is. Ez a Al‑Sayyid Beduin Jelnyelv (ABSL). Ez, Izrael egyik negev‑öbéli falujában alakult ki az elmúlt ~75 év alatt. Itt, a lakosság ~5%-a siket, mert a falu eredeti telepesei egy velükszületett siketséget előidéző gént hordoztak. Az ABSL mára más jelnyelvekhez és beszélt nyelvekhez hasonló bonyolultságúvá vált. Biztosan állítható, hogy az ABSL nem más helyi jel- vagy beszélt nyelvek hatására alakult ki, mert olyan szórendet használ, amelyet egyik környékbeli nyelv sem. Sőt az ABSL-nek vannak olyan tulajdonságai is, amelyek más jelnyelvekre nem jellemzőek. Muszáj sebtében minél több adatot rögzíteni, mert a domináns izraeli jelnyelv pár nemzedék alatt el is nyelheti a helyi jelnyelvet, mint ez más hasonló helyzetben lévő településeken is megtörtént. Így nyoma veszhet, mint az őskori, maitól eltérő struktúrájú nyelvekkel is megtörtént.

„A nagy vízválasztó az emberi evolúcióban nem a nyelv volt, hanem a kognitív közösségek elsődleges kialakulása. A szimbolikus megismerés csak azután tudta spontán generálni magát, hogy ezek a közösségek léteztek. Ez megfordítja a szokásos sorrendet, első helyre téve a kulturális fejlődést, s másodikra a nyelvet.” (Merlin Donald Az emberi gondolkodás eredete. Osiris Kiadó, Budapest, 2001.)

Minden emberi nyelv kognitív és funkcionális alapokon osztozik bizonyos szerkezeti jellemzőkben – ezek az ún. nyelvi univerzálék. Nem kell tehát közös ősnyelv ahhoz, hogy nyelvek hasonlóan nézzenek ki. Ennek az elméletnek a legfőbb képviselői Joseph Greenberg, William Croft amerikai, és Bernard Comrie brit nyelvészek. Természetesen meg kell különböztatni és másképp kell értékelni az un. közös örökölt jeleket (genetikai eredetet), a  típustipikus univerzálékat (olyan tulajdonságokat, amelyek sok nyelvben függetlenül is megjelennek pl. SOV mint gyakoribb szerkezet), és a véletlen struktúrákat. 

Lehet erre valamiből következtetni? Szerintem, igen! Nézzük az egot! A csecsemő viselkedéséből ez tapasztalati következtetetések alapján megállapítható. A csecsemő viselkedése alapvetően önző. Csak később a külső hatásokra formálódik, alakul át. Ott van a „ma-ma” szó, mint nyelvi univerzálé. Ennek alapvetően fiziológiai és pszicholingvisztikai okai vannak. Nem arról van szó, hogy ezek a nyelvek közeli rokonok lennének – ez a hasonlóság független eredetű, univerzálisan megjelenő jelenség. A /m/ és /b/ hangokat könnyű kiejteni: csak az ajkak záródnak össze, amit a babák már nagyon korán reflexszerűen csinálnak (ez a bilabiális zár). Az /a/ magánhangzó a legnyitottabb hang, amelyet szinte minden csecsemő először képes kiadni. Amikor a babák elkezdenek „gagyogni”, gyakran ilyen hangsort adnak ki: ma-ma, ba-ba, da-da stb. A szülők hajlamosak az első hangadásaikat értelmes szavakként értelmezni: a „ma-ma” hangsort az anya az „anya” megnevezéseként azonosíthatja. Ez egy kulturális megerősítés: ha a baba „mama”-t mond, az anya reagál, mosolyog, megerősíti, így a baba is elkezdi kötni ezt a hangsort az anyához. Ennek lehet más értelme is a csecsemő szempontjából. Pld a szopó és markoló reflex azonal megjelenik a baba születése után. A markoló reflex később a birtoklásra utaló jelzéssé válhat. Ha ezt az anya megérti és visszaigazolja akkor a csecsemőnél, a beszéd kialakulása során ez társulhat az –m szamélyjellel és kialakulhat az „én-enyém” tudat. Ezért van az, hogy igen sok nyelvben m-el kezdődnek ezek a szavak. UESzWeb: „osztj.  (V.) mä; zürj.  (S.), (P.), (KP.) me; cser.  (KH.) məń; md.  (E.), (M.) mon; finn minä, mä; lp.  (norv.) mǭn, mǫn; – jur. mań; szelk. man, mat; kam. man; stb.: ’én’ [uráli *mᴕ̈ ’ua.’; vö. még →mi¹].  ≋  Megfelelői: juk. met ’én’; török min, män ’ua.’; lat. me ’engem’; stb.  ⌂  Az ősmagyarban létezhetett egy *eme ’íme én’ alak”. De ott van a francia mon, az orosz moj, a német mein, az angol mine, a latin meus stb. Ezek kialakulásának semmi köze a nyelvrokonsághoz! A hasonlóságokat nem mindig közös eredet (genetikai kapcsolat), hanem funkcionális kényszer, univerzális nyelvi struktúrák is okozhatják. Elmondható, hogy a  nyelvi fúziók korai formái valószínűleg nem hasonlítottak a mai kreolizációs folyamatokra. Az „előnyelvek” összeolvadása inkább egyfajta struktúra nélküli keveredésből (jelentések, kifejezések, kontextusok) nőtt ki, majd hosszabb idő alatt emergens, új szabályokat hozott létre. Ez alátámasztja azt a gondolatot, hogy: A Lyell-elv csak korlátozottan alkalmazható a nyelvfejlődés legkorábbi szakaszaira, továbbá, hogy a mai nyelvek nem egyszerűsödött változatai a kezdeti rendszereknek, hanem történeti ugrásokkal tarkított fejlődés eredményei.

Erre az időszakra jellemző ős etimon szavaink a Nappal, a fénnyel, a tűzzel kapcsolatos „ar” tövűek. (nyár, ér, jár, ár, ara, arany, sár, sarj, sark). A finn-permi alapnyelv rokon vonásai a magyarugorral, – nagy valószínűséggel – későbbi átvételek a magyarugorból. 

A mai eurázsiai nyelvek közül a magyar az, amely a legtöbb nyelvtani és ős etimon hasonlatosságokat őrzött meg ebből az ősi nyelvi övezetből, de a magyar mint önálló eurázsiai nyelv (ezt nevezem magyarugornak), jó eséllyel 2500-3000 éves múltra tekint vissza, azaz Kr.e. max. 2000-ig. Erre utalnak azok a kutatások is, amelyek a sumir és magyar agglutináló nyelvi szerkezet hasonlóságát vizsgálják. „A szumir Utu világát egy olyan ősi, agglutináló nyelv jellemezte, amely szerkezetében, gyökrendszerében és hangzásában számos hasonlóságot mutat a magyar nyelvvel. Több kutató és hagyományőrző szerint a szumir nyelv számos gyökszava – például a nap, fény, jár, világ, üt, él – meglepő módon rezonál a magyar gyöknyelvi rendszerrel. Ez arra utalhat, hogy Utu nyelvi–mitológiai közege közelebb áll a magyar gondolkodásmódhoz, mint a későbbi birodalmi változat.” – írja Kromek Pál, a Magyar hieroglif írás (Varga Géza írástörténész bloggja). „Az UTU a sumir mitológiában a Napisten neve, aki a fény, az igazság és az isteni rend hordozója. A magyar utu/ út – az égi „út”, amelyen a Nap halad, de szimbolikusan az igazság vagy a lélek útja is lehet.  Az UTU tehát nem csupán egy ősi istenség neve – hanem egy nyelvi emléktöredék, amelyen keresztül a fény, az idő és az igazság ma is megszólít minket. UTU > UdU > IdU Idü >> Idő” – magyarázza. A Samas név az akkád nyelvben a sumir Utu isten megfelelője lett. A váltás akkor kezdődhetett, amikor a sumérek és az akkádok még viszonylag békésen éltek egymás mellett, és sok kulturális–nyelvi átvétel történt. (Kr. e. 24–22. század). Krantz fogalmazásában: „Így nyernek értelmet azok a nyelvészeti tanulmányok, melyek az újkori magyart rokonságba hozzák az ősi Mezopotámia sumírjával. A magyar Alföldön lenne a legkisebb és legelszigeteltebb proto-urál-altáji nyelv, ami afganisztáni eredete óta a legkevesebbet változhatott. A sumírt 5000 éve agyagtáblákra írták a kiindulási helytől és időtől számított félúton. Nem lenne szabad meglepődni azon, hogy a magyar és a sumír nagyon hasonlóak. Néhány lelkes kutató állításával ellentétben - hogy korai vándorlás történt volna Magyarország és Mezopotámia között (egyik, vagy mindkét irányban) - nyelvészeti hasonlóságuk egyedül abban áll, hogy mindkettő többet őrzött meg a közös ősi nyelvből, mint e nyelvi törzs bármely másik tagja.” (Krantz által javasolt helyesbítések a fordítóhoz írt - 2000 márciusában kelt – levelében). „A sumér és az uráli közötti lexikai párhuzamok nem csupán teljesen új lehetőségeket nyitnak meg a sumér tanulmányozására, hanem lehetőséget biztosítanak a sumérok eredeti szülőföldjének azonosítására és a Mezopotámiába érkezésük időpontjának dátumára is. Ezenkívül olyan médiumot biztosítanak, amelyen keresztül a nagyon ősi nyelvi adatok segítségével lehetővé válik bejutás a finnugor népek őskorába. Természetesen egyértelmű, hogy a releváns bizonyítékoknak először teljesülniük kell, mielőtt azok bármely részét általánosan elfogadhatnák és felhasználhatnák”. /Simo Parpola: A Uralic Language, Helsinki, 2007.)

A nyelvek ősi etimológiai elemeinek vizsgálata széleskörű tudományos érdeklődést váltott ki. A glottokronológia és az összehasonlító etimológia módszereivel próbálják rekonstruálni a nyelvek közötti kapcsolatokat és azok időbeli elágazásait. A legősibb etimológiai elemeket az indoeurópai nyelvekben, de más nyelvcsaládokban is találtak. Minden esetre részletesebb ilyen vizsgálatokra továbbra is szükség lenne, a nyelvi univerzálék fontos szerepének előtérbe helyezésével. Bár, a nyelvészek szerint ezek nem okoznak önmagukban nyelvi összeolvadást vagy fúziót, de elősegíthetik a nyelvek konvergenciáját (összehangolódását), a kölcsönhatásban létrejövő új nyelvek kialakulását. A kérdés, hogy ez így volt-e a nyelvek legkoraibb, fejletlen állapotában is? 

A nyelvfejlődés későbbi szakaszában a különböző nyelvek, vagy nyelvjárások, (pld. a magyar nyelv 9-10. századi állapotában – amit én kolloid nyelvi állapotnak neveztem el), még ha nem is rokonok, a hasonló környezeti, társadalmi vagy kognitív hatások miatt hasonló irányba fejlődhetnek, és kialakulhatott az ómagyar nyelv!

A magyar nyelv ősi gyökerei ilyen nyelvi univerzálékból maradhattak fenn és alakulhattak ki, a mára már meg-, és felismerhetetlen, kihalt nyelvjárásai. Más nyelvekkel történő érintkezések során ezek fejlődése más-más irányba indulhatott el. Ezért nem tartom kizárólagosnak az egy alapnyelv meglétének valószínűségét a magyar nyelv eredeztetésénél.

948-ban Bulcsu harka és Tormás/Tarmacsu, Árpád dédunokája VII. Konsztantinosz, bizánci császár udvarában járt követként és állítólag ők mondták, hogy a magyarokat régebben σαβαρτοι ασφαλοι néven ismerték. Ő ezt valahogy leírta DAI-ban – ahogy sikerült –, de ebből nemigen lehet népnévre következtetni, több különböző megfejtése is lehet, ezek közül csak az egyik, hogy az említett szavar(d) a korábbi szabirral lehet azonos. De ez történhetett másképp is. Előzetesen és háttérként adok egy kis történeti elképzelést Hóman Bálinttól:

„A balkáni hadjáraton 469-ben szenvedett katasztrofális veresége és hősi halála után azonban a sok vért vesztett hun nép megszűnt tényező lenni az európai politikában. Attilának legkisebb fia, Irnik, akit a jóslat Priskos [Priszkosz] rhétor szerint a nagy király hatalmának fenntartójául jelölt meg, az Al-Duna mellől a Donhoz költözött vissza népe töredékeivel s az elhanyatlott hun hatalom újjászervezésének meddő munkája helyett más feladatra szentelte erejét. Élére állt a Dnyeper és Volga közé 465-ben megtelepedett ogur népeknek, megalapítójává lett a keletrómai császársággal kezdetben békében élő pontusi Hun-, vagy más néven Bolgár-birodalomnak. Az új hatalmi alakulat vezetése Attila ivadékának, a hun Gyula nemzetségnek kezében volt, de a birodalom népének zöme már nem hun volt. A keleti törökséghez – az oguz vagy türk ágazathoz – tartozó s ennek nyelvét beszélő hunok beleolvadtak, felszívódtak a sokkal nagyobb számú ogurságba: a kuturgur, saragur, onogur népekbe. Ennek a „keverék”, vagyis „bolgár” népnek – melybe a VI. század derekán a perzsa és türk hatalom elől az onogurokhoz menekülő törökfajta szabir töredékek is beleolvadtak – voltak fejedelmei Irnik [Ernak v. Irnek] és utódai, közöttük a VI. század első felében Bizáncban keresztény hitre tért Gorda, vagy Ugorda és a magyar népnevet személynévként viselő testvére: Magyar fejedelem s a félszázadnál tovább tartó avar és türk igát 620-ban lezáró s az ogur népek politikai egységét még egyszer és utoljára helyreállító Kurt vagy Kubrát onogur király, Hérakleiosz bizánci császárnak keresztény hitre tért vendégbarátja és szövetségese.” / Hóman Bálint: 2. A magyarok eredete és vándorlásai. 1937./ A bulgár népnév „keverék” jelentését már Németh kifejtette, mondván, hogy Attila halála (453) után a Pannóniából a Kaukázus északi vidékére visszahúzódó hunok és a 465 körül keletről előretörő ogurok keveredtek. A bulgárok így váltak csuvasos típusú r-török nyelvet beszélő néppé, ugyanakkor így őrizték meg Attila emlékét, amelyet majd a magyarokhoz is közvetítenek.

A követjárás alig 50 évvel később volt a honfoglalásnál. Bizáncban viszont ennél jóval korábbi időkig, pld. Herakleiosz (Kubrát) idejéig, írott emlékek is rendelkezésre álltak. Ezt a művelt császár ismerhette és ennek tudatában hallgatta a tolmácsok által közvetített ómagyar szöveget. Elégséges információi voltak a szabir/szavir nevek hordozóiról. Ilyennel a horka és társa biztosan nem rendelkezett. Viszont meséltek a múltjukról, amit tudtak. Minden esetre magyaroknak tudták és mondták magukat.

„A 40. fejezet utolsó hat mondta kapcsán felvethető az is, hogy itt nem egy jelenkori, VII. Konstantinos idejű leírásról van szó, hanem több, különböző időpontokban lejegyzett, magyar informátoroktól származó beszámolók egybeszerkesztéséről. Minden egyes információ, ill. az utolsó kettő egyet képezve, egy-egy nemzedéket ír le Árpád leszármazottai közül. A 40. fejezetet záró információegység folyamatos, időnként ismétlődő követjárásokon alapszik, melyek során a követek beszámoltak az aktuális Kárpát-medencei helyzetről, és az itt elhangzottakat gondosan őrizték a levéltárban. Innen szedte elő ezeket Konstantinos a X. század köze pén. Egy ilyen követjárás az egyik mondatból ki is olvasható: „Tudnivaló, hogy Teveli meghalt és az ő fia barátunk, Termacsu, aki a minap jött fel Bulcsúval, Turkía harmadik fejedelmével és karchájával”. „Érdekes azonban, hogy a császár a magyar népnevet nem ismeri, annak ellenére, hogy az arab és a perzsa munkák egyértelművel teszik, hogy a név ismert volt a steppei tartózkodásra vonatkozóan”. (arab forrásokban al-Maggariya). Takács szerint: „a régi vezető csoport által viselt magyar (nép)nevet lecserélték (Álmosék!) és a magyar (megyer) nevet viselő csoport (törzs) csak egy része lett az új hatalomnak… A Bizáncban járt követek tehát a törökös alakot közvetítették. Lehet, hogy török nyelvűek voltak?” De így összegez: „a feltörekvõ Álmos–Árpád dinasztia elérkezettnek látta az időt a hatalomátvételre. Akciójuk sikeres volt, és a régi vezető csoport által viselt magyar (nép)nevet lecserélték és a magyar nevet viselő csoport (törzs) csak egy része lett az új hatalomnak. Jelentőségüket azonban nem veszítették el teljesen, de átmenetileg legyengültek. Hatalmukat már nem tudták visszaszerezni, de asszimilációs erejüket jelzi, hogy a Kárpát-medencében letelepedett népesség önelnevezésévé a magyar név vált.” (TAKÁCS Z.B.: A magyarok türk megnevezése. 2004.)

Szűcs Jenő véleménye: Szerinte a Konstantin császár munkájában említett, magyarok által „megtanult” török nyelvnek semmi köze nem volt a kabarokhoz: a megjegyzés pusztán egy „sok évszázados török nyelvi és etnikai infiltráció maradványa, aminek emléke azonban már úgy elhomályosult, hogy az itt-ott – minden jel szerint »rétegnyelvként« – még élő török dialektusok a kabarokkal való alig évszázados szimbiózisból voltak magyarázhatók”.

A követek mondhattak valami ilyesmit: „zavart (kergetett, űzött) ősfeleknek” tartottak minket. Pld a Hunor-Magor monda alapján. Ez a származástörténet élhetett a magyarok tudatában a 10. században. Szinte kizárt, hogy erről ne tettek volna valamiképpen említést a császárnak. A követek nyelvtudása elmaradhatott a bizánci kancelláriában szokásostól, és tolmácsok segíthették értelmezni a mondandójukat a császár számára. Nyelvezetük lehetett ómagyar kifejezésekkel kevert valamiféle török nyelv, (amit a császár szerint a kabaroktól tanultak). A magyarok és a bizánciak között fennálló kapcsolatok rendezéséhez elég lehetett akár száz szóból álló szókincs is, de egy néptörténet ismertetése ennél többet kíván. Itt bőven lehettek félreértések, elhallások, amiket a bizánciak az ismereteik szerint próbáltak értelmezni. Jól tükrözi ezt Konstantin megfogalmazása, amikor valamiféle, valakik mondták kifejezéseket használ a konkrét megnevezés helyett.

Az alán-magyar együttélés korai emlékét a középkori magyar krónikákban megtalálhatjuk, amikor elmesélik, hogyan szerzett magának feleséget Hunor és Magor. A meotiszi mocsárban élt ifjak egyszer csak lecsaptak a kürt ünnepét ülő Belár lányaira, akik között ott volt Dulo alán fejedelem két lánya is. Az elrabolt lányokat feleségül vették a vitézek, és tőlük származnak a hunok és a magyarok. Még a történészek is elismerik, hogy a vérszerződésen kívül a Kazár Birodalomban a házasságkötésekkel lehetett hatalomra szert tenni. És erről a DAI-ban is szó esik!

A magyar rege és mondavilág, valamint az őskrónikáink ezt a korszakot Nimród, Ené, Hunor, Magor, Belár, Dul személynevekkel, Havilah és Szittyaország lakóhelyekkel, Trója, Szikambria lakóinak vándorlásával (Tárih-i Üngürüsz) feltételezik. „Menróth óriás, ki a nyelvek megkezdődött összezavarodása után Eviláth földére méne, melyet ez időben Persia tartományának neveznek, és ott nejétől Eneth-től két fiat nemze, Hunort tudniillik és Mogort, kiktől a hunok vagy magyarok származtak.

A hun hagyományról és a magyar őstörténeti kirakósról beszélgetett Sudár Balázzsal az index riportere Kolozsi Ádám, 2019.02.06-án, Szittyák vagyunk, és finnugorok címmel. Sudár: „Ez olyan kérdéskör, amiben annyi bizonytalan tényező van, hogy igazából nem tudjuk felvázolni. Ami biztos, hogy a sztyeppei népek nem etnikai és nem nyelvi alapúak. A magyarságról azt tudjuk, hogy éppen Etelközben egy nagyon kemény néppé formálódási folyamat zajlik. Teljesen különböző eredetű csoportok összeolvadása történik a szemünk előtt. A Hunor-Magor hagyományban ott vannak a bolgárok és az alánok, Bíborbanszületett Konstantin ír a kabar csatlakozásról, a magyar krónikákban ott van a hét kun törzs, akikről szintén fogalmunk sincs, hogy kicsodák”.

Véleményem szerint az Árpád egy ar és pad perzsa, türk (ótörök) elemekből álló szóösszetétel. Eredete a 4-5. századot megelőző időszakokra nyúlik vissza, ami a mondáinkban Hunor és Magor idejének felel meg. Már itt találkozhatunk az ár-pád szóösszetétellel BEL-ÁR formában, ami egy szomszédos nép uralkodójának neve volt. (A krónikáink szerint „sógorsági” viszonyba kerültek vele az őseink).  Miért? Mert az „ár” mindegyikben közös. A „bel” jelentése úr (master), ami perzsául „pād” szintén úr (master). (Lásd pl. a padishah szó értelmezését).

A magyar „zavartak” (többesszámú főnév) görögösitve lehetett σαβαρτοι, az „ősfelek” meg ασφαλοι, aminek mégis csak van valami értelme, mondjuk „alsó szabirok”, vagy ehhez hasonló – gondolhatták, az arabot jól ismerő, DAI összeállítói.

Hogy ez a két szó, már létezhetett az ómagyar szókincsben, arra az UESz-ben találunk magyarázatot. A zavar, kever, kavar szavak jelentésükben és alakjukban is egy tőre vezethetők vissza. A szótő ismeretlen eredetű származékszó egy fiktív tőből. A zavar igét, már 1240-ben észlelték, Zouorug alakban. Az ős, örökség az uráli korból. A fél, felek, féle – az alapszó ősi magyar eredetű, térbeli/időbeli fél = ‘fele valaminek’. A „fél” és a „féle” szavak etimológiailag összefüggnek, közös ősi gyökből erednek, de jelentésük és használatuk idővel különvált.

Természetesen nem állíthatom, hogy a magyarok azt mondták, hogy akkoriban a külsők „zavart (üldözött) ősfeleknek” tartották őket, de elképzelhető, hogy a bizánciak számára valamiféle érthetetlen kifejezést használtak, és ezt a szerző ki is fejezte: „valamilyen okból szávartü ászfalünak nevezték (őket, mármint a tourkoi-kat)”. Ezek szerint olyan nép, hogy „szavart” – valójában -- sohasem létezett.

A manysi és a hanti nyelvek az uráli nyelvcsalád finnugor ágába tartoznak – tartja a történeti-összehasonlító nyelvészet. A jelenlegi, a hagyományos eljáráson alapuló gyakorlat szerint a történeti-összehasonlító nyelvészet legfőbb feladata a nyelvcsalád kiindulópontjául szolgáló alapnyelv rekonstruálása. A klasszikus nyelvi családfán egy közös ősnyelvből (az uráli alapnyelvből) először a szamojéd ág vált ki i. e. 4000 körül. Kb. i.e. 2000-ben vált szét a finnugor nyelvi egység ugorra és finn-permire. I.e. 500 körül az ugor is elágazott ősmagyarra és ősobi-ugorra amelybe a hanti és manysi nyelvek tartoznak.

„Ha feltételezzük azt, hogy a mai uráli nyelveket beszélők közös ősei valamikor (i. e. 4000 táján) valahol (a feltételezett közös uráli őshazában, az Urál hegység két oldalán elterülő erdős övezetben) egymás mellett, egy viszonylag gyéren lakott, nagy kiterjedésű tömbben együtt éltek, majd onnan különböző természeti (éghajlat-változási), túlnépesedési vagy történelmi (idegen népek beékelődése miatti) okokból több irányban szétrajzottak, akkor azt is fel kell tételeznünk, hogy ennek a Magna Uralia őshazának a lakossága nem egyformán beszélte a közös ősnyelvet, hanem – a halász-vadász-gyűjtögető életmódból következően – a mai, jelentős nyelvjárási tagoltságú hanti vagy szölkup nyelvhez hasonlóan, a területileg izolálódott, a saját vadász-területüket sűrűn bejáró, de "idegenekkel" ritkán (és akkor is legtöbbször ellenségesen) érintkező törzsi csoportok miatt ez az uráli ősnyelv maga is erősen nyelvjárásias volt”. (Janurik Tamás: Az uráli ősnyelv nyelvjárásai. 2016.). Ez lényegében megfelel a „dialektális kontinuum” elméletnek, amikor a nyelvjárások fokozatosan különültek el, nem éles határokkal, így volt idő és tér a kölcsönhatásra. Pusztay János ezt a területet ÉNYÖV-nek nevezte el (Észak-eurázsiai nyelvi övezet, őshaza-lánc), ami tartott a Baltikumtól Nyugat-Szibériáig,

„Az alapnyelv nem más, mint hipotetikus posztulátum, amelyet retrosprek tíve állítunk fel.” – állítja Pusztay János A MAGYAR NYELV EREDETÉRŐL – MÁSKÉPP című munkájában. (Megjelent: Magyarságkutató Intézet Budapest, 2020.)

Pusztay incestusnak nevezi azt az eljárást, „miszerint a mai nyelvek alapján rekonstruálják az alapnyelvet, majd ebből levezetik a mai nyelveket”.

A MKI 2022. május 30-i tudósítása szerint a Current Biology szaklapban tanulmányt jelentettek meg, (Maróti et al. The genetic origin of Huns, Avars, and conquering Hungarians.) amelyben –térképen is bemutatva – állítják, hogy: „A magyarok ősei a mezsovszkaja kultúra és a szamojéd nyelvű nganaszánok keveredésével létrejött protougorok voltak.  Ebből a csoportból váltak ki, és indultak észak felé a mai legközelebbi nyelvrokonaink, a manysik. Az ázsiai szkíta protougorok ezt követően keveredtek a korai szarmatákkal, amit egy második keveredés követett az európai hunok elődeivel, közvetlenül a hunok európai hódítása előtt”. Erről a témáról Török Tibor genetikus több előadásában is beszél.

CB, 2022. Figure 7.

A „Vándorcigány hipotézis”

Erről a protougor (Mezhovskaya + Nganasan) keveredésről és a manysik kiválásáról szól az én „vándorcigány” hasonlatom. Az elképzelt történet így szól:

„Legyen a példánkban egy magyar kisváros, itt-ott sváb, szerb, tót kisebbséggel, már ahogyan Dél-Dunántúlon lenni szokott. Beköltözik a város szélére egy cigány (a tajgaiaknak megfelelő, alias nganaszán) népesség. 2-300 évig élnek együtt szimbiózisban. A városiak megtartották a magyar nyelvüket, a cigányok meg átvették a magyar nyelvet. (A távolabbi rokonaik, és a külsösök már csak "magyar cigányoknak" alias manysiknak tartották őket). Telt múlt az idő, és a "vadon hívó szavára" ez a szimbiózis megbomlott és a cigányok többsége (manysik) visszament a hegyekbe (tajgába) a rég elhagyott életmódjukat folytatni, a rokon népek közé. Természetesen néhány kakukk fióka maradt utánuk, sőt a városka elitje is kezdett hasonlítani kinézetre a vajdához). Mivel a városban a magyarok között igen csak kiművelődtek, ezért sok nyelvi és egyéb tudást átvettek tőlük a hon maradt régi rokonok (Ők lettek a hantik). Ez a történet.” (Előszőr elővezetve 2023-ban a Magyar őstörténet, magyar honfoglalás topikban, bilfer h.sz. 250482).

A manysik nyelvváltását már korábban is feltételeztem és ez így nézett ki a magyar nyelv fejlődését bemutató „nyelvi idősodronyomon” (a szaggatott vonal jelzi a nyelvcserét):

Itt a hantik nyelve egy ismeretlen paleoszibériai (esetleg szamojéd?) nyelv lehetett.

Megjegyzés: Tudományos körökben, jelenleg sem a manysi, sem a hanti nyelvben nem mutatnak ki szubsztrátumot. Ez a manysiban egyértelműbb, míg a hanti nyelvben a szubsztrátum meglétével kapcsolatban – vannak fehér foltok.

Példák

Bizonytalan eredetű szavak a manysiban:

1. Мāл (māl) – ‘kenyér’

• Valószínűleg török eredetű, de nem teljesen biztos.
• Összevethető a baskír „мал” (mal) szóval, de nem minden kutató ért egyet az etimológiával.
• Egyes elméletek szerint egy régi volgai-török nyelvből származhatott.

2. Пăл (păl) – ‘hal’

• Nem uráli eredetű, valószínűleg egy ismeretlen szibériai nyelvből származik.
• Eltér a finnugor *kala (‘hal’) alaptól.
• A szó létezhetett már a manysi és hanty nyelvek szétválása előtt is.

3. Хот (khot) – ‘ló’

• Egyesek szerint iráni eredetű lehet (pl. óiráni *aspa → hasonló iráni közvetítéssel), de nincs egyértelmű rokonság.
• Lehet, hogy ez is egy ismeretlen közvetítő nyelven keresztül jutott a mansyiba.

4. Тăн (tăn) – ‘tűz’ vagy ‘tűzhely’ (dialektális)

• Eredete ismeretlen – nem azonosítható se uráli, se környező nyelvekbeli tővel.
• Lehet, hogy egy eltűnt helyi nyelvből származik.

5. Кăр (kăr) – ‘kő’

• Nem világos etimológia, nem azonosítható meggyőzően a finnugor *kivi vagy hasonló alakokkal.
• Feltételezhető, hogy egy másik paleoszibériai nyelvből jött, de nem bizonyított.

A hivatalos vélemény ma ez: Jelenleg nincs bizonyíték arra, hogy a manysi nyelvekben nganaszán szubsztrátum szavak lennének. Kisebb mértékű kölcsönhatások lehettek a szamojéd nyelvek és az obi-ugor nyelvek között, de ezek nem utalnak egyértelműen szubsztrátumra. A nganaszán szubsztrátum hiányát általában ezzel indokolják:

• Földrajzi távolság: A nganaszánok hagyományos területe az Északi-sarkkör környékén, a Tajmir-félszigeten volt, míg a manysik Nyugat-Szibériában, főként az Ob folyó mentén éltek.
• Kapcsolathiány: Nincs megbízható történelmi adat arról, hogy intenzív nyelvi kontaktus lett volna a nganaszánok és manysik között, amely szubsztrátumhoz vezethetett volna.
• Nyelvi típusok eltérései: Bár mindkét nyelv uráli, a nyelvtani struktúrák és a szókincs különbözősége azt sugallja, hogy nem volt közvetlen, mély hatás egymásra.

Megjegyzés: A CB 2022-es tanulmány ábrájával kapcsolatban Török Tibor azt mondta: „A Lozva-Atlym régészeti kultúra tagjai keveredtek a Mezsovszkaja kultúra népességével. Ez térben és időben jól megfelel a genetikailag kimutatott Mezsovszkaja, proto-Nganassan keveredésnek.” (Török Tibor, SZTE Genetikai Tanszék 2023. Előadás). „A manysik megőrizték ősi bronzkori genomjukat. A nganaszánok hol voltak a bronzkorban – nem tudjuk, de ott kavarhattak valahol Szibériában!” (Dr. Török Tibor új, tudományos előadása a honfoglaló magyarok archeogenetikai kutatásáról 2023. Székesfehérvár.).

Vannak olyan hipotézisek, amelyek szerint bizonyos archaikus elemek a hanti (és manysi) nyelvben közelebb állnak a szamojédhoz, mint más finnugor nyelvekhez – de ez nem feltétlenül szubsztrátumot jelent, hanem lehet közös ősi örökség vagy kontaktus.

Szubsztrátum a hanti nyelvben?

1. Szókincsbeli párhuzamok

Bizonyos alapszókincsben találhatók hasonló szavak, de ezek egy része lehet közös uráli örökség is, nem feltétlen átvétel:

2. Morfoszintaktikai párhuzamok

Bizonyos nyelvtani jellemzők is mutathatnak hasonlóságokat, például:

1. a) Igeidők és módjelek

• A hanti és több szamojéd nyelv használ határozott/határozatlan ragozást – ez ritka a világ nyelvei között.
• Pl. hanti:
• ma łuwəm – „látom őt” (határozott)
• ma łuwəxəm – „látok (valakit)” (határozatlan)
• szamojéd:
• hasonló megkülönböztetések vannak a nyenyecben is

1. b) Birtokos személyragok

• A birtokos személyragok hasonló logikát követnek:
• Hanti: nuw-em („fejem”), nuw-en („fejed”)
• Nyenyec: nʲa-m, nʲa-t

3. Fonológiai sajátosságok

• A hanti nyelvek közül néhányban észrevehető egyfajta sibiláns preferencia (s, š, z), ami a szamojéd nyelvekben is gyakori – de ez lehet tipológiai hasonlóság is.
• A hangtani rendszerekben vannak nazális mássalhangzók és orrhangok, amelyek fontos szerepet játszanak mindkét nyelvágban.

4. Földrajzi érintkezés és kölcsönhatás

• A északi hanti nyelvjárások (pl. obdorszki, szoszvai) közelebb állnak a nyenyec nyelvterülethez. Ezekben több kölcsönszó és hasonló szerkezet is előfordulhat, de ez kontaktushatás, nem szubsztrátum.

A nyelvész szakvélemény ma ez: A klasszikus értelemben vett szubsztrátum (azaz, hogy a hanti nyelv egy korábbi szamojéd nyelvet váltott volna fel) nem valószínű.

Megjegyzés: A fenti bizonytalanságok nem zárják ki annak lehetőségét, hogy a hanti nyelv őse egy paleoszibériai nyelvjárás lehetett. Feltételezésem szerint a hanti-szamojéd-manysi érintkezések következménye, hogy a hanti nyelv az uráli nyelvek keleti ágába sorolhatók. (Lásd Pusztay uráli alapnyelvet alkotó tömbök ábráját, valamint Asko Parpola nyelvi családfáját).

Itt látható, hogy Jaakko Häkkinen csoportosítása szerint van egy „keleti” ágú csoport, amelybe – a jól ismert másodlagos közös vonásaik miatt -- a szamojéd és az ugor nyelvek ősei (Proto-Ugric és Pre-Samoyedic) egymás mellé kerültek. (Jaakko Häkkinen: After the protolanguage: Invisible convergence, false divergence and boundary shift. Finnisch-Ugrische Forschungen 61, 7–28, Helsinki, 2012.) De vannak az elképzelésemhez hasonló a konvergencián alapuló magyarázatok is, ahol a két főág (a szamojéd és a finnugor) helyett hét, sőt kilenc főággal számolnak. (Tapani Salminen: The rise of the Finno-Ugric language family. In: Early contacts between Uralic and Indo-European: linguistic and archaeological considerations. Christian Carpelan – Asko Parpola – Petteri Koskikallio eds. Mémoires de la Société Finno-Ougrienne 242, 385–396, Helsinki, 2001.) Természetes, hogy egy ilyen megközelítés jelentéktelennek tekinti az őshaza kérdését (akár csak én!).

Összegzés

Elfogadva Archeogenetikai Kutatócsoport által a honfoglaló magyarok származásáról 2022-ben publikált genom eredményeket, miszerint „A magyarok ősei a mezsovszkaja kultúra és a szamojéd nyelvű nganaszánok keveredésével létrejött protougorok voltak. Ebből a csoportból váltak ki, és indultak észak felé a mai legközelebbi nyelvrokonaink, a manysik”. Feltételezve, hogy a mezsovszkaja kultúra népe a magyar nyelv előnyelvének valamelyik dialektusát (dialektális kontinuum) beszélte, amelyet az északról jött (valamilyen paleoszibériai nyelvet beszélő) manysi ősök átvettek és szétválásuk után magukkal vitték a későbbi lakóhelyeikre, ahol a kapcsolatba került szomszédaiknak részben, vagy egészben átadták. Így jöttek létre a hanti nyelvjárások.

Kép: Török Tibor, 2023-as előadásából.

Egyértelmű dolog, hogy minden megszületett embernek voltak ősei, azoknak pedig volt története. De állíthatjuk-e ugyan ezt egy létrejövő közösségről, amelyet különböző érdekviszonyok tartanak egybe? Számos definíciója van a népnek, az etnikumnak. Ezekben az anyanyelv különböző súllyal szerepel. Sokan képviselik azt az állítást, hogy „a magyar nép azóta létezik, amióta a magyar nyelvet beszélik.” „Tehát azóta van magyar nép amióta magyar nyelv. A mai nyelvészek nagy többségének álláspontja szerint cca 3000 éve” – szól a fáma. A magyar nyelvet beszélők többsége itt élt/él a KM-ben. Hogy 3000 évvel ezelőtt milyen volt ez a nyelv és, hogy kik beszélték – nem tudjuk. Azok, akik egy nyelv főbb jellemzőit stabilnak tartják, csak évezredes fejlődésről, átvételekről beszélnek, hisz ez jellemző a ma ismert nyelvekre. A képlékeny, átmeneti állapotot, a tömbösödést elutasítják ezért a nyelvek születését egy kladisztikus rendszerbe foglalták, amelyben a filogenetikus családfa csak monofiletikus (egy közös őstől származó) csoportot fogad el nyelvcsaládnak. A fa „levelei” (taxonok) a nyelvek, a kialakulásukhoz vezető fejlődéstörténet az ágak, vagy kládok. Erről Róna-Tas András így ír: „A nyelvek genetikus rokonsága, vagyis nyelvcsaládok szerinti csoportosítása kimerítő, mert minden nyelv tartozik valamilyen nyelvcsaládba, legfeljebb vannak ma rokontalan nyelvek. Egyértelmű, mert egy nyelv nem tartozhat egyszerre két nyelvcsaládba, s nem önkényes, mert minden nyelvről megállapítható, hogy melyik és csak melyik nyelvcsalád tagja”. (Róna-Tas András: A nyelvrokonság). Ugyanakkor elmondja, hogy van egy másik a tipológiai csoportosítás is, „amely sok felvilágosítást ad a nyelv működéséről. Kimerítő is abból a szempontból, hogy minden nyelvet be lehet sorolni valamilyen tipológiai kategóriába, bármilyen tipológiai rendszerrel is dolgozunk, de nem egyértelmű, mert egy nyelv egyszerre tartozhat két vagy több különböző tipológiai csoportba is. Sokszor tévesztik össze a tipológiai hasonlóságot a nyelvrokonsággal. Abból a téves következtetésből kiindulva, hogy a „rokonok hasonlítanak, ezért akik hasonlítanak: rokonok” szoktak ma hasonló nyelveket rokonítani. Pedig a nyelvek állandó változásuk során megváltoztatják típusukat. Az angol szemünk előtt veszti el utolsó grammatikai jeleit, és egyre inkább ugyanúgy szórenddel fejezi ki a nyelvi viszonyokat, mint a kínai”. (u.o.). Természetesen a nyelvek valós keletkezése független attól, hogy a nyelvészek milyen csoportosításokat hoztak létre, illetve oktrojálják azt. Én, a magyar nyelv eredetét agenetikusnak tartom, a mai nyelvekből levezethető tipológiai jegyek és a néptörténet logikus alakulása alapján. Minden nyelvre, amelynek eredete nem bizonyítható ezt az eljárást tartom célravezetőnek. A nem bizonyíthatót nem tehetjük egyértelművé önkényesen. Nem zárhatjuk ki a nyelvi egybeolvadás lehetőségét, szemben a szétválásos születéssel, olyan korban, amiről nincs írott történelmi emlékünk. Azaz megtehetjük (mint tapasztaljuk), de ennek valóságtartalma csak 50%-os.

És, hogy hány éves a magyar nyelv? Válaszoljon helyettem Gugán Katalin nyelvész, aki ezt az INDEXnek nyilatkozta 2021. 05.25-én: „A magyar nyelv életkorának meghatározásához azt kell először vizsgálni, hogy mit tekintünk a nyelv születési időpontjának. Vagyis HA azt vesszük figyelembe, mikor vált ki a rokon nyelvek közül, akkor valóban állíthatjuk, hogy a magyar kb. 2500-3000 éves, hiszen a magyar nyelvet beszélők időszámításunk előtt 1000 és 500 között váltak ki az ugor nyelvközösségből. Ugyanakkor minden nyelvre igaz, hogy van őse, vagyis egyik sem a semmiből jött, ám valódi keletkezése írásos emlékek híján a régmúlt homályába vész, kivéve a mesterséges nyelveket.”. (Hány éves a magyar nyelv? – Sánta András riportja.).

„A finnugrisztikai vonatkozásban RÓNA-TAS ANDRÁS írja: „Mettől kezdve beszélhetünk magyar nyelvről? Attól kezdve, hogy kivált a közvetlen rokonaival közösen alkotott ugor nyelvből? De hát az obi ugor nyelvek, a vogul és az osztják kiválása lényeges változást okozott-e a maradék nyelvben, azzal, hogy ők elváltak? Ha a magyar nyelvet azért nevezzük uráli nyelvnek, mert leglényegesebb elemei folyamatosak egészen az uráli alapnyelvig, akkor uráli helyett miért nem beszélünk a magyar és persze a finn, a vogul stb. alapnyelvről, hiszen az uráli alapnyelv legalább annyira magyar, mint finn vagy vogul. A folyamatosság önmagában semmit sem mond a differenciálódásról — világosan látjuk, hogy meghatározásunknak ez a leggyengébb pontja (R-T. A. 1978. A nyelvrokonság. Kalandozások a történeti nyelvtudományban. Budapest, Gondolat.: 375–376)”. (Fehér Krisztina: A családfamodell és következményei. Debrecen, 2011. 109. o.)

Rátérve a néptörténet logikus alakulására, ezt a következő képpen képzelem el:

El tudom fogadni Csáji László Koppány megfogalmazását: „A sztyeppei lovasnomád népek családjába tartozó magyarság két évezredes kulturális és etnikai közösségben a lovasnépekkel a sztyeppei civilizáció részese volt; évezredeken át a szkítákkal, hunokkal, avarokkal és megannyi más néppel együtt élt a sztyeppén. Olyan organikus kulturális egységben éltek elődeink, hogy a sztyeppei népeket méltán tekinthetjük rokonainknak, hiszen különböző mértékben etnikai, kulturális és történelmi kapcsolatban vagyunk mindegyikükkel.” (A sztyeppei civilizáció és a magyarság. ebook). Így a magyarok ősei a sztyeppei lovasnomadizálás kezdeteitől részesei a nagy, sztyeppei civilizációnak és etnokulturális folyamatoknak!

Nem osztom viszont azokat a nézeteket, amelyek az ősmagyar etnikumot tudatos, kulturálisan és nyelvileg zárt kommunikációs közösségként jellemezi, és amely meghatározott területen, egymással szoros társadalmi-gazdasági és művelődési kapcsolatban élő emberek között jött létre a Kr. e. II-I. évezred fordulóján. Logikusan elképzelhetetlen, hogy egy ilyen közösség megérhette volna a 13. században bekövetkezett mongol inváziót, ráadásul úgy, hogy ennek ne maradt volna nyoma a történelemben. Adódik a kérdés, hogy akkor kikkel találkozott Julianus barát, és hogy maradhatott fenn a magyar nyelv 3 évezreden át? Szt. István királyunk, fiához intézett intelmeiből idézek: „Mert az egy nyelvű és egy szokású királyság gyenge és esendő.”. A Lyell-féle aktualitás elve szerint ez ezer évvel korábban is így érvényesülhetett egy nyelvileg zártnak tekintett közösségben. A nyelv csak úgy maradhatott fenn, ha tucatnyi nyelvjárásaiban, diaszpórákban szétszórtan, kedvező körülmények hatására újra tömbösödni tudott. A folyamatosan megújuló generációk vitték tovább. „A nyelv vándorol, a rasszkifejeződés pedig alapvetően megváltozik: a régi elhal, és új támad helyette” olvashatjuk Spengler: A Nyugat alkonya című könyvében.

Hipotézisemben a magyarok történetét a hunok 4. századi történelmével indítom és ezt követően a sztyeppei nomádok hol szövetségben, hol háborúzó, szétváló/egyesülő történetében keresem.

A magyar nyelv és a magyar etnikum története pedig az etelközi vérszerződéssel indul, és a KM-ben teljesedik ki a 9-11. század során. Kezdetben egy kolloid nyelvi állapotot tételezek fel, amelyből -- a latin nyelv védernyője alatt – kifejlődött az ómagyar nyelv.

Ha Eurázsia nyelvi viszonyait megpróbáljuk a történelem előtti idökben, mondjuk a kőkorszaktól a vaskorig elképzelni, akkor nagyon sok feltételezést kell figyelembe vennünk. Bizonyítható konkrétumokról itt nem beszélhetünk. Az alábbiakban saját véleményemet ismertetem, amelyet ezekre a megismert hipotézisekre alapoztam, gyakran szintetizálva azokat.

Az őskőkor (paleolitikum) kb. 2,4 millió éve kezdődött és 11-12 ezer éve ért véget. A mai értelemben vett nyelvek kialakulása valamikor a paleolit és a mezolit kor határán történhetett.

Kezdetben nem voltak népek csak embercsoprtok léteztek. Akik már akkor sem egységes nyelven beszéltek! Azaz, más szempontok alapján is megkülönböztethetőek voltak. És az egy nyelven érintkezőket összefűzhette valamilyen "csoporttudat".

Az eurázsiai sztyeppén és az erdőövezetben kb. 5-6 ezer évvel ezelőtt -- a középső kőkorból (mezolit) az újkőkorba (neolit) való átmenet időszakában -- jelentős kulturális változások történtek:

A halász-vadász csoportok könnyen mozogtak, nagy területeket tudtak bejárni. A tetőpontot a lovaglás elsajátításával érték el. Ez már Kr.e. 3,5 ezer körül megtörtént. (Botaji kultúra. Botaj falu: N 53.30688 E 67.64729). Viszont közvetlenül ezután, még a Kr. e. 4. évezred végén, már számos más helyre is eljutottak a lovak.” (NAGY KÁLMÁN: Magyarok a kárpát-medencében. A 9. század és a honfoglalás hadtörténete. ACTA HISTORICA HUNGARICA TURICIENSIA XXXIV. évfolyam 5. szám. 2019.). „Hogy akkor mennyire volt általános a tenyésztés, azon lehet vitatkozni, de azon nem, hogy az ember már Kr. e. 4500 körül lovagolt.” – ezt már Cser Ferenc és Darai Lajos írják, a Korlátos az okosságunk, ha nem látjuk a lótól a ménest című írásukban. (szilajcsiko 2021. okt. 27.). “Van egy érdekes sírhely a sorozatban” – mondja David Anthony, az amerikai Hartwick College emeritus professzora. “Egy i. e. 4300 körülre datált sír a magyarországi Csongrád-Kettőshalomnál. A póz és a leletek alapján sokáig azt gyanították, hogy ők a sztyeppékről érkezettek. Meglepő módon a hat lovas kórképből négy lovaglásra utalt, ami valószínűleg egy évezreddel korábbi, mint a jamnaják esetében. Egy elszigetelt eset nem támasztja alá a biztos következtetést, de a sztyeppék e korszakának neolitikus temetőiben a lómaradványokat időnként emberi sírokba helyezték a szarvasmarhák és juhokéval együtt, és a kőbaltákat lófej alakúra faragták.” Obszidián Érd. (COSMOS, 2023).

Európában, Közép-Ázsiában és Szibériában élő lovak genetikailag meglehetősen eltértek egymástól. Egy tanulmányból kiderül, hogy egy, korábban csak a ponto-kaszpi sztyeppéken (Észak -Kaukázus) előforduló lótípus kezdett elterjedni az őshonos régióján is túl, majd néhány évszázadon belül kiszorította az összes többi vadlópopulációt az Atlanti-óceántól Mongóliáig. Úgy gondolják, hogy a modern házi ló otthona a Dnyepertől keletre fekvő Don és Volga medencében található. Ezeket a genetikai információkat a Toulouse-i Antropobiológiai és Genomikai Központban (CNRS/Université Toulouse III - Paul Sabatier) és a Genoscope-ban (CNRS/CEA/Université d’Évry) szekvenálták, mielőtt összehasonlították a modern házi lovak genomjaival. A tanulmányból az is kiderül, hogy a ló a küllős kerekű szekerekkel és az indoiráni nyelvekkel egy időben terjedt el Ázsia-szerte. Ez viszont nem jelenti azt, hogy ezzel nomádokká lettek.

„Vitatható a kérdés, hogy mikor keletkezett a nomadizmus. Egyes kutatók hajlamosak azt hinni, hogy a nomadizmus a Közel-Keleten az első civilizációk perifériáján alakult ki, még a Kr.e. 4-3. évezredben. Néhányan hajlanak arra, hogy a Levanteban, a Kr.e. 9.-8. évezred fordulóján nyomokban már megjelent. Mások úgy vélik, hogy itt még korai igazi nomadizmusról beszélni. Még a lovak háziasítása (Kr. e. IV. évezred) és a szekerek megjelenése (Kr. e. II. évezred) sem jelenti a komplex mezőgazdasági-pásztorgazdaságból az igazi nomadizmusba való átmenetet. E tudóscsoport szerint a nomadizmusba való átmenet legkorábban a Kr. e. 2-1. évezred fordulóján következett be az eurázsiai sztyeppéken." (orosz wiki: Nomádok)

A korai fémkorszakban az lndoeurópai és uráli nyelvű népek közötti kapcsolatok és kölcsönhatások sorozata rekonstruálható a bányászat és a fémgyártás területén. A Volga Kama régióban, az Urálban és Nyugat-Szibériában található erdei-sztyeppe és déli taiga-övezetek kohászati innovációinak eredete a Kr. e. harmadik évezred közepére nyúlik vissza, és kapcsolódik a Circumpontic Metallurg Province-hoz (CMP). Gondolunk itt a Pit Grave, a poszt-Repino, a Fatyanovo és a Balanovo kultúrákra, valamint az Afanaszjevo kultúrára. Az Urál-vidék és Nyugat-Szibéria középső bronzkor végén/késő bronzkori elején a pontusz vidéki bronzművességi központ (CMP) összeomlott, átadva helyét a romjain kialakuló eurázsiai fémművességi központnak, melyet később E. N. Csernih nyugat-ázsiai és kelet-ázsiai fémművességi centrumokra osztott (Csernih-Kuzminih 1987, Csernih 2012). A Szejma-Turbinó transzkulturális jelenség Kelet-Ázsia nyugati részén alakult ki az Altaj-Szaján vidékén, fennállása pedig a szűkös radiokarbon dátumok alapján a Kr.e. 22-18/17. századra tehető. A SzT jelenség korának legjelentősebb driftjének számíthatott. Nyelvi következménye lehetett, hogy az etnolingvisztikai határok elmosódtak és gyakorlattá válhattak a vegyes szóösszetételek. A kimutatható genetikai heterogenitás mellett, ez egy transzkultúrális jelenség volt. "Az SzT-tárgyakkal eltemetett emberek kohászok voltak, akik kidolgozott és jól megkülönböztethető bronztárgyakat fejlesztettek ki, és valószínűleg folyami rendszereket használtak szállításra. Bár a ló központi szerepet játszik az SzT-ikonográfiában, továbbra sem világos, hogy lovakat használtak-e lovaglásra, vontatásra vagy szállításra. Feltételezhető, hogy az SzT-jelenséggel összefüggésbe hozható emberek száma kicsi volt, mivel nagyon kevés helyen találhatóak a jelenséghez köthető, emberi maradványok, és viszonylag kevés a SzT fémlelet is. A földrajzilag kiterjedt SzT-temetkezések nagyon különböznek a többi észak-eurázsiai kultúrától: az egyéneket többnyire kerámia nélkül temették el, és nem kurgánokba. Gyakoriak voltak az inhumációk és a hamvasztások is. A sírleletek között szerepelt bronz, kő és csont fegyverzet, valamint csontpáncél is." (Ainash Childebayeva et al: Bronze Age Northern Eurasian Genetics in the Context of Development of Metallurgy and Siberian Ancestry. biorXiv, 2023.10.01.). Beindult az intenzív nyelv és árúcsere! Ezeknek kialakulnak un. fő sodratai, mint amilyen a SzT fenomén is volt. A „magyar” ősnyelv is egy ilyen „fő sodrat” volt abban a nyelvi kötélben, amelynek a kezdete az újkőkorszakból indul, és a másik vége a mába torkollik. (Lásd Krantz eredeti elképzelését, miszerint „Az uráli nyelvcsalád az Alföld mezolitikus lakóitól származott”. Grover S. Krantz: Az európai nyelvek földrajzi kialakulása. Ősi Örökségünk Alapítvány. Budapest, 2000. Kilencedik fejezet – Következtetések. Függelék.3). Hasonlatos ez Kaino Kalevi Wiik (1932 - 2015) finn nyelvész modelljéhez, amely nem az őshaza elméletből indul ki, hanem „feltételezései szerint valamikor 20 000 évvel ezelőtt Európában sokféle népcsoport élt. Ezek mindegyikének meg volt a maga nyelve, de ezek mellett létezett két vagy három olyan nyelv is, melyet az akkori népek egymás között – hasonlóan a Római Birodalom latinjához vagy mai világunk angoljához – nemzetek vagy inkább népcsoportok közötti nyelvként használtak. Kalevi Wiik elgondolása szerint Európában három ilyen „nemzetközi” nyelv létezhetett:

1. az Ibériai-félszigetről a jégkorszak enyhébb időszakaiban észak felé terjeszkedő baszk,
2. a mai Ukrajna területéről a szintén északi irányba terjeszkedő finnugor nyelv és
3. az indoeurópai nyelvek, melyek – ha ebben a korszakban már jelen voltak Európában – a Balkán irányából terjedhettek Európa belseje felé.

A finnugor nyelv tehát Wiik szerint valaha egy nemzetek közötti nyelv lehetett, mely, miután az egyes népcsoportok saját, eredeti nyelvüket elfeledték, általánossá vált e népeknél. Az ily módon feledésbe merült nyelvek emlékét azoknak néhány, az „új finnugor nyelvbe” átmentődött sajátsága őrizte meg. Ezek után ez a finnugor-nyelv különböző nyelvjárásokká, nyelvekké osztódott, s így alakultak ki a ma ismert finnugor nyelvek”. Írja Dr. Kádár György  zenetanár,  filológus.  (Kádár György: Egy lehetséges uráli filozófia. Bp. 2008. 42-43. o.)

A paleo-európai nyelvek beszélőinek, nagy valószínűséggel, a közép-oroszországi Ljalovo típusú gödörös fésűs kerámiával (Pit-Comb Ware kultúra) rendelkező neolitikus kultúrakomplexumának, valamint a kelet-balti államok és Fennoskandia jellegzetes fésűs kerámiájának kultúrájának (Comb Ceramic kultúra) létrehozóit tekinthetjük. E kapcsolatok természetének, idejének és helyének problémája azonban általában nyitott marad. (Напольских В.В. Очерки по этнической истории. – Казань, 2015. – 19.o.). Ez a kultúra körülbelül ie 4200-tól 2000-ig létezett. (angol wikipédia).

Pusztay János alapnyelv elképzelését tudom elfogadni az ÉNYÖV-ről (Észak-eurázsiai nyelvi övezetről, őshaza-láncról), ami tartott a Baltikumtól Nyugat-Szibériáig. Ezt támasztják alá a fent említett európai-ázsiai keveredések, amit valójában a régészek és a genetikusok eredményei is alátámasztanak.

Érdekes következtetésre juthatunk, ha elfogadjuk Napolszkih fentebb említett hipotézisét, amelyet többen is alátámasztanak mondván, hogy például a számi nyelvben jelentős paleoeurópai szubsztrátum található, amelyet alapvetően a PVW és a CCC kultúra létrehozóinak köszönhetjük. Ugyanakkor ott van a Kunda-sigiri kultúra szindróma.

Finnországban a fésűs kerámia első szakaszát (5306–4250) korai fésűs kerámiának vagy — egy fontos lelőhely után — Sperrings-kultúrának is nevezik. (Kr.e. 3200-ig. Sperrings, a Dél-finnországi Espoo területén, Helsinki külvárosában van. A lelőhely elkülönítve N. N. Gurina orosz régész által, 1961-ben). A fő kérdés az, hogy vajon a fésűs kerámia megjelenése Finnországban új népesség bevándorlását is jelentette-e vagy csak egy innováció volt, amely a Suomusjárvi kultúrában is elterjedt. A Sperrings-kultúra és a vele egyidejű uráli kerámia rokonságot mutat. Mindent összevetve azt szeretném állítani, hogy több és nyomósabb érv szól a kontinuitás mellett. Nagyon nehéz egy bevándorlási hullámot feltételezni erre az időszakra -- írja Kyösti Julku (1931-2007), finn történészprofesszor. (KYÖSTI JULKU: A finnugor népek kialakulása. 1994.)

Götz László könyvéből tudjuk, hogy a fésűs-gödröcskés díszítésű kerámia legkorábban a 4. évezred elején az észak azerbajdzsáni Ilanli Tepén tűnt fel, az Urmia-tó (37.7 ; 45.316667) körüli ősi helyi művelődési kör (Dalma Tepe, Yanik Tepe stb.) kerámiájának provinciális változataként. (Götz, 1994/720).

A Šigir-Kunda kultúra elnevezést Richard Indreko (1900 – 1961) észt régész-történész vezette be és átvette László Gyula is. Indreko, 1933-tól 1937-ig a Kunda melletti Lammasmägiben (Kunda kultúra) és Asván, Saaremaaban vezette az ásatásokat. Fontos kutatásokat végzett a finnugor népek eredetével és letelepedési területével kapcsolatban.

Az észtországi Kunda városa (N 59.50093 E 26.52306) mellett egy aprócska dombon (Lammasmägi) kerültek elő a Kundai kultúra első leletei. Ez a kultúra a radiokarbon vizsgálatok alapján i. e. 7400‒6000 közé datálható. A kundai lelőhelyen a mezolitikus réteg (kundai kultúra) fölött fésűs-gödröcskés kerámiát tartalmazó réteget is föltártak.

A sigiri lelőhely (55.25676; 78.80751) Oroszország Szverdlovszki területén található, Jekatyerinburg (a szovjet időkben: Szverdlovszk) közelében, a Csigiri tó melletti mocsárban. A terület a mezolitikumtól lakott volt. A sigiri népesség ugyanúgy halászatból és vadászatból tartotta fenn magát, mint a kundai.

A fentiekből az következik, hogy Kelet-Európa északi részén a fésűs-gödrös díszítési mód (PCW) már elterjedt volt (Sperrings, Kunda) a Kr.e. 5. évezredtől és innen juthatott el a motívum Sigirbe és az Urmia tó vidékére is. És ehhez nem kellett különösebb népmozgás, elég volt pár, mintának használható kerámia, amit a halász-vadász kereskedők magukkal vittek. Így elterjedt az észak-pontuszi területeken és az egész kelet-európai erdőövben. A tipológia ma még sok problémával küzd, leginkább azért, mert egyes lelőhelyeken – a folytonos keletkezés ellenére – hiányoznak bizonyos típusok, amelyek máshol egymásra rétegződve megtalálhatók. Ez utalhat arra, hogy a motívumok terjedése divathullámszerű, és nem minden változás terjedt el, ugyanakkor annak jele is lehet, hogy egyes ipari centrumokból nagyobb kereskedelmi expedíciók „terítették” az árut, és néhány szakasz kimaradt ebből. Ugyanilyen eredményt hozhat a szakaszos kivándorlás is, amikor egyes telepeshullámok viszik magukkal saját aktuális stílusukat, és meghonosítják az új telep környezetében is. (wikipédia: Nagada-kultúra).

Tehát igaza lehetett László Gyulának, amikor feltételezte, hogy a kundai lelőhely régebbi, mint a sigiri. Ez azonban nem elégséges ahhoz, hogy valamiféle nyugat–keleti irányú vándorlást igazoljon, inkább a motívumok fentebb említett divathullám szerű terjedésére kell gondolnunk. Természetesen ettől még Sigirben talált nyílhegy lehet i. e. 8800-8700-ből való!

1. J. Brjuszov (1885-1966) szovjet régész szintén összekapcsolta a kundai és a sigiri lelőhelyet. Ő úgy gondolta, hogy a kultúra Sigir felől terjedt Kunda irányába. De ez sem járhatott jelentősebb kelet-nyugat irányú népmozgással.

Mára, a Kunda-sigiri kultúra fogalma már kikopott a régészetből, a kutatók külön vizsgálják a kundai és a sigiri kultúrát.

Mindezektől függetlenül, én úgy gondolom, hogy Krantz, László, Kaleva Wiik (és mások) feltételezései a Nyugat, Dél-Nyugatról történő és a mezolitikumban kezdődő kelet észak-kelet irányban történő felvándorlásoknak van létjogosultsága és ez együtt járhatott több nyelvjárás keveredésével és közvetítő nyelvek kialakulásával. Ez csak azt jelentheti, hogy őseink adták át a nyelvüket az ott talált őslakos szibériai és altaji népeknek. Ennek az ősi (szkíta?) nyelvnek – vagy nevezhetjük „eurázsiai szupernyelvnek” is -- az egyenes ági leszármazottja a magyar. László Gyula „nyelvlánc” elmélete szerint az ugor nyelveknél a magyar egy „beoltó” nyelv lenne.

A bronzkor végén és a vaskor elején jelentős népmozgás ­figyelhető meg északról dél felé. Ilyen a krasznoozerói műveltség, amelynek népessége a ­Középső-­Irtisnél, valamint a zavjalovói műveltség ­népe, amely a novoszibirszki Ob-vidéken (N 55.05821 E 82.81151) ­telepszik meg[1]. Eredetük az északi Alsó-Ob vidékére, az atlimi kultúra területére (N 62.28551 E 66.64925) vezethető vissza, s az ottani fésűs-gödröcskés és ­keresztes-­gödröcskés edénydíszítés hagyományát hozzák magukkal. E jövevények bizonyára szamojéd nyelvűek lehettek, akik egészen a Szaján–Altáj vidékéig kiterjesztették a szamojédok szállásterületét. Így ­tehát alighanem revízióra szorul az a korábbi nézet, amely szerint a szamojédok az újkőkor óta a Szaján–Altáj környékén éltek, s innen vándoroltak egyes csoportjaik északra. (Történelmi Tár. Digitális História Adatbázis. Kr. e. 900-600)

Egy példa lehet erre a „beoltásra” az ősszamojédok története: „A mai szamojéd nyelvek fő ágainak egymás közötti viszonya „robbanásszerű”, „ugrásszerű” szétválási folyamatra utal, a viszonylag egységes ősszamojéd nyelvközösség gyors felbomlására. A felbomlás oka lehetett külsődleges. Itt helyénvaló megemlíteni, hogy miután a Kr. e. 2. században a hunok betörtek a minuszinszki völgykatlanba és a vele szomszédos területekre, Dél-Szibéria történetében hosszú, viharos korszak vette kezdetét, s ez jól nyomon követhető a régészeti anyagon (gyors, nem evolúciós jellegű kultúraváltások, a harcossírok számának növekedése) és részben a történelmi dokumentumokban (a régi kínai krónikákban)”. (Szamojédok. Finnugor Tanszék. Eugen Helimski, Fordította: Katona Erzsébet).

A szakma ma úgy tartja, hogy a jamnaja (gödörsíros) népesség feltehetőleg nem játszott szerepet a finnugor népek etnogenezisében. Véleményem szerint pedig az a sztyeppei folyosó, amelyen a jamnaja népe közlekedett az Alföldtől az Altajig, volt a bölcsője a magyar ősnyelvnek. A központi szerep ellenére a jamnaja kultúra elterjedése, őstörténetük a bronzkori Eurázsia történetében ma még kevésbé feltárt. Ennek elsődleges oka az óriási területre kiterjedő mintavételek, a genetikai profil meghatározásának bizonytalansága. (Iosif Lazaridis et al.: The Genetic Origin of the Indo-Europeans. 2024.). „A jamnaja régészeti komplexum ie 3300 körül jelent meg a Fekete- és a Kaszpi-tengertől északra fekvő sztyeppéken, és ie 3000-re érte el maximális kiterjedését a nyugati Magyarországtól egészen a keleti Kazahsztánig. Annak érdekében, hogy a jamnaya ősi és földrajzi eredetét az őket megelőző változatos eneolitikus népek között lokalizálhassuk, 428 egyed ősi DNS-adatait tanulmányoztuk, amelyek közül 299-ről először számoltak be, három, korábban ismeretlen eneolitikus genetikai vonalat demonstrálva” – olvashatjuk az „Új betekintés az indoeurópaiak gyökereibe: Hogyan alakította a Kaukázus-Alsó-Volga-környék a genetikai és nyelvi örökségüket” tárgyú tanulmány tartalmi kivonatának elején. A vizsgálatok alapja egy új tanulmány,  amelyet 2022. augusztus 26-án tettek közzé  a Science folyóiratban. Ez, 777 egyed genetikai adatairól számol be, akik az úgynevezett déli íven, azaz Dél-Európában és Nyugat-Ázsiában éltek. Az ókori anatóliaiak újabb DNS-adatai szerint, amelyek új kérdéseket vetettek fel az indoeurópai nyelvek „elterjedésével” kapcsolatban, úgy tűnik, hogy az anatóliaiak a korai bronzkorban nem keveredtek sztyeppei pásztorokkal. Ez az egyetlen hely, ahol indoeurópai rokon nyelveket beszéltek, annak ellenére, hogy nem voltak sztyeppei ősök. Javasolják, hogy az anatóliai és indoeurópai nyelvek „proto-indo-anatóliai” ősi nyelvének[1] beszélőit valamikor ie 4400-4000 között a CLV-vonalbeli (“Caucasus-Lower Volga” Cline) emberekre vezessék vissza vissza. A kutatások szerint az Európától Indiáig beszélt nyelvcsalád a Kaukázus és Kelet-Anatólia között keletkezett. De az első indoeurópaiak kiléte továbbra is rejtély marad. (A déli ív genetikai története: híd Nyugat-Ázsia és Európa között. SCIENCE, 2022.)

The genetic history of the Southern Arc: A bridge between West Asia and Europe. SCIENCE, 2022.

Ezt a „hidat” nevezem én az esszéimben „sztyeppei folyosónak”! (A térképen a két felső – ÉNy Európa és az Altaj hegység felé mutató – nyíl).

[1] Az ókori anatóliai népek az indoeurópai nyelvcsalád mára kihalt anatóliai nyelveit beszélték, amelyeket a klasszikus ókorban, valamint a hellenisztikus, római és bizánci időszakban nagyrészt a görög nyelv váltott fel. A fő anatóliai nyelvek közé tartozott a hettita, a luwi és a líd, míg más, gyengén igazolt helyi nyelvek a fríg, palaic, luwic és mysian. (The archaeologist. 2022. szeptember 2)

A Duna-vidéki vonaldíszes kultúra hagyományait őrzők a zsinegdíszesek elődeinek számítottak Kr.e. 2400-nál korábban. A zsinegdíszes kerámia kultúráját (Közép-Európában kb. Kr. e. 2900-2450/2350 kalibrált keltezés) harci baltás kultúrának vagy magában álló sírok kultúrájának is nevezik, egy jelentős európai régészeti horizont, amely a késő újkőkorszakban kezdődik, a rézkorban virágzik és a korai bronzkorban (LNBA = Late Neolithic/Bronze Age) éri el csúcspontját. (wikipédia).

Ekkor a KM-ben már virágzott a Jamnaja kultúra (Kr.e. 3000-2600). Kr. e. 2400 körül a zsinegdíszes kerámia (CWC) emberei jelennek meg - a hosszú ideig virágzó Duna-vidéki vonaldíszes kultúra hagyományait őrző elődeik helyén. (Stuart Piggott: Az európai civilizáció kezdetei. Budapest: Gondolat. 1987.). A kultúra kiterjedt Németország északnyugati területeire és a KM-re is. Egyik águk betört Dániába és Dél-Svédországba is, míg a Kárpát-medence inkább folytonosságot mutat, de az új indoeurópai elit jellemző vonásai is feltűnnek (vučedol-zóki kultúra). A Jamnaja és a CWC között is létezett kommunikációs kapcsolat. A Jamnaja keleti ága elért az Okunyevi kultúráig. A Jamnaja, a Katakombás és a Poltavka kultúrákat a gerendavázas vagy szrubna kultúra követte, ami Kr.e. 1900-1200 között létezett. Ha a magyar ősnyelv bölcsőjének a Jamnaja kultúrát neveztem, akkor a nyelv gyermekkorát a kimmer-szkíta iráni nyelvű nomád közösségben tételezem fel, ami tartott a vaskor kezdetéig. (A fu nyelvészetben az ugor nyelv szétválásáig). Ezek a szkíta nyelvjárások a hunok Európába törésekor (4-5. század) tűntek el, beolvadva a türk (avar, besenyő stb.), majd szláv népek közé. Ma már csak az oszét és jagnobi népek beszélik ezt a nyelvet. Krantzot idézve: „Így nyernek értelmet azok a nyelvészeti tanulmányok, melyek az újkori magyart rokonságba hozzák az ősi Mezopotámia sumírjával. A magyar Alföldön lenne a legkisebb és legelszigeteltebb proto-urál-altáji nyelv, ami afganisztáni eredete óta a legkevesebbet változhatott". (Grover S. Krantz: Az európai nyelvek földrajzi kialakulása.)

Magyar etnikumról meg az 5. századnál korábbi időkre vonatkozóan -- nincs értelme elmélkedni. Ezért az egységes magyar őshaza is csak képzelgés. Feltételezésem szerint nem volt (a tudományos értelemben elfogadott) közös uráli alapnyelv. Volt helyette egy – a mezolitikumból iduló – sztyeppén meghonosodó alapnyelv (amelyet nevezhetjük, akár „urálinak” is). Ez egy közvetítő nyelv (egy összetett lingua franca) volt, a fentebb leírtak szerint. A magyar nyelv az a nyelv, amelyben a legtöbb jellegzetessége ennek a nyelvnek megmaradt. És nem volt egységes őshaza, és nem lehetett egyenes vonalú vándorlás (őshaza > Levédia > Etelköz > KM) idegen népek nyomására.  Voltak helyette hasonló életvitelű, kultúrájú, nyelvükben hasonló nyelvjárásokat beszélő törzsek, családok csoportok. Az összetartó erő a közös érdek, a közös életmód a közös identitás. Az egyesülések, a szétválások az évszázadok során a körülményektől függően alakultak.

A neolitikus halász-vadász közösségek kerámia kultúrájának elterjedése. 

Az, hogy a jakutföldi LNBA korú genetikai mintázat, megérkezik egy adott időben az altaji őshazába és utána minden uráli népnél fellelhető különböző mértékben és arányban, nem jelenti azt, hogy ez egy egységes kvázi homogén migrációval is járt. A finnugor nyelveket beszélők mai elhelyezkedése valóban Észak Eurázsia azon részén van, ahol a legtöbb N- Y-DNA-t látjuk, de a nyelvhordozók jöhettek délről és nyugatról is, lásd a jamnaja és az iráni kultúrák terjedését (Pld. az R Y-DNA). A nyelvi hatások az LNBA korban, sőt korábban is, kialakulhattak a népek érintkezései során, hiszen több mint tizenkétezer évvel ezelőtt, az európaiak és az ázsiaiak keveredése éppen itt, az Altájban történhetett meg. Elképzelésem szerint ez a folyamat játszódhatott le a 8-9 században is, ugyan ezen a területen. Ezért én Türk Attila szövegét, amely a MANDINERben jelent meg (Kovács Gergő, 2024. július 24) kissé másképp gondolom. TA: „Az etelközi hagyatékban, főleg a presztízstárgyak és a díszítőművészet esetében jelentős kazár, illetve általános szaltovói hatás mutatható ki, azonban ezek az importok jól elkülöníthetők, és a korai magyarok etelközi anyagi műveltsége nem vált szaltovóivá. A kapcsolatok visszafelé is jól érvényesültek: a kazáriai, de még inkább a szláv nyelvű népek erdővidéki lelőhelyein jól, sőt egyre jobban kimutathatók a korai magyar stílusú leletek”. Szerintem itt az import túl van értékelve a tényleges keveredéssel szemben. Erre saját szavai is alapot adnak: „A szaltovói Levédia koncepció ma már nem tartható, azonban ez nem az intenzív kazár-magyar kapcsolatok tényét vonja kétségbe. Az ótörök nyelvi hatás nyilván szomszédként is folytatódott, sőt felerősödött, miként a szaltovói alánok révén az alán/iráni jövevényszavak átvételének környezete is adott és jól magyarázható”. Természetesen nálam a „szaltovói Levédia koncepció” nem a mainstream értelemben, hanem „türk magyar” szemléletben értendő!

Ugyan így másképp értékelem egy másik interjúban elhangzottakat is. (MANDINER interjú Gyuris Balázs archeogenetikussal, 2024. július 29-én): „Azt, hogy a honfoglalókkal kapcsolatot mutató népesség genetikailag is karakteres képet mutatott a tágan értelmezett Volga-Urál régióban, elkülönülve a régió többi népétől. Egy kisméretű, zárt közösségre utaló nyomokat találtunk a Dél-Urál két oldaláról az elemzések során. Ez a megállapítás szerintem fontos további kérdéseket vethet fel a magyarság etnogenezisét illetően”. Én a hangsúlyt a „kisméretű zárt közösség” vonatkozásában az általam „ugor magyarokhoz” tartozó csoportra helyezem.

Összességében úgy gondolom, hogy míg a nyelvet beszélő eurázsiaiakat lehet csoportokban (korpuszkulárisan) vizsgálni, a nyelvek terjedése a vaskor előtt inkább mezőszerű volt. Ez töredezett fel az európai hunok megjelenésével, és gyakorlatilag az 5. századtól már az eurázsiai sztyeppén is (a hun utódnépek szelektálódásával) a nyelvek együtt terjedtek a népcsoportokkal. Ezért tartom azt, hogy míg a magyar nyelv előzményét lehet, akár az eneolitikumtól, a magyar etnikumot viszont csak kb. az 5. századtól vizsgálni.

[1] Minuszinszktől (N 55.05821 E 82.81151) É-Ny-ra.

Kétség kívül egy alternatív elméletről van szó. Itt is, mint az alternatívák többségénél, én is elvetem a finnugor nyelvek felé mutató nyelvi kapcsolat alaprétegbeliségét (legalábbis annak kizárólagosságát, utalva arra, hogy szerintem pontosan ugyanazok a szavak más nyelvcsaládokkal is rokonok lehetnek). Általában az átvételek irányát és a nyelvfejlődési modelleket is vitatom. A közös szókincshez egy, vagy több közlekedő nyelven keresztül is el lehet jutni, és ezek a közlekedő nyelvek, amelyből a magyar nyelv őse is kifejlődött különböző eredetű volt. Egy agglutináló nyelvi mező, amely az Alpoktól az Altájig nyúló sztyeppei korridorban (kimmerek) létezett az eurázsiai népvándorlások korában, a „birodalmi” nyelvek közötti hézag betöltésére. (Esetenként a ligua franca szerepét betöltve.) Valós nyelvvé akkor váltak, amikor a számtalan, egymással kapcsolatban lévő „nyelvjárás” közül az egyik dominánssá vált. (Tömbösödés).

„Aszerint, hogy a nyelvek hogyan fejezik ki a nyelvtani viszonyokat, megkülönböztettek flektáló (hajlító), agglutináló (ragasztó), izoláló (elszigetelő) és inkorporáló (bekebelező, poliszintetikus)  nyelvtípusokat. „A ma beszélt kb. 7000 nyelv bármelyike besorolható a fenti típusok valamelyikébe, így érthető, hogy önmagában egy adott tipológiai típushoz való tartozással nem igazolható a nyelvek rokonsága”. (Gugán Katalin – F. Gulyás Nikolett: A nulladik fejezet: hogyan hasonlítunk? Bp. 2021.)”.

Már a múlt században próbálkoztak a nyelvi szerkezetekben egy lineárisan elképzelt nyelvfejlődési tendenciát posztulálni (izoláló > agglutináló > flektáló). Később észrevették, hogy a flektáló nyelv lassan izolálóvá alakulhat át s ez alapot nyújtott — más egyéb tapasztalatok alapján — arra, hogy a nyelvek hosszabb története folyamán egy ciklikusan ismétlődő spirális fejlődés és típusváltás elmélete felvethető legyen. Mikko Korhonen helsinki professzor, főleg Vennemann és Hodge munkáira támaszkodva, megkísérelte a ciklikus nyelvfejlődés lehetőségét az uralisztikában is alkalmazni olyan 'drift’-ek (áramlatok, mozgási irányok) kipuhatolásával, amelyek a nyelvet egyik minőségből (típusból) egy másikba vihetik át. (Hajdú Péter 1980-as beszámolója az V. Nemzetközi Finnugor Kongresszus előadásairól).

Az előmagyar nyelvet valamikor csak az i.e. 500 körül érhették török (türk) nyelvi hatások, ezért a török nyelv nem lehet a nyelvünk alaprétege. De lehetséges, hogy a török nyelvek is ugyanabból a lingua francaból alakultak ki, hiszen nyelvtipológiai szempontból nagyon hasonlít a magyarhoz: ugyanúgy ragozó-toldalékoló (agglutináló) típusú nyelv, nem különböztet meg nyelvtani nemeket; a magyarhoz és a finnhez hasonlóan van benne magánhangzó-harmónia. Szókincse azonban alapvetően nem hasonlít a magyaréhoz, a belőle – vagy valamely más török nyelvből – kölcsönzött nagyszámú jövevényszón kívül. Ezek pedig az uráli és a török népek nagyon korai együttélésének és kapcsolatainak köszönhetők.

Elméletem -- Bilecz-féle Sporadikus Nyelveredet Elmélet, röviden és magyarul: BSNE, angolul: Bilecz's Sporadic Language Theory, BSLT -- lényege, hogy addig, amíg ismert a közös ős – a jelenlegi mainstream nyelvrokonsági értelmezés elfogadható. (Pl. az újlatin nyelvek esetében). Ott, ahol a közös ős a megismerhetetlen, annak rekonstrukcióval történő „ismerté tétele” rendkívül sok manipulációra ad lehetőséget, ezért (szerintem) korrektebb fenntartani a rokonságot, kizárva a közös ős létét. Itt van eltérés Gugán és az én elméletem között. Gugán ugyanis azt írja: „Amikor a nyelvek eredetét próbáljuk a történeti-összehasonlító nyelvtudomány módszereinek segítségével vizsgálni, épp ez az egyik legnagyobb kihívás: megtalálni azokat a nyelvi jellemzőket, amelyeknek az a legvalószínűbb magyarázatuk, hogy a közös örökség részét képezik”. (Mi fán terem a nyelvrokon? Gugán Katalin – F. Gulyás Nikolett: A nulladik fejezet: hogyan hasonlítunk? 2021.)

„Nem beszélhetünk rokonságról akkor, ha hiányoznak a nyelvtani, nyelvszerkezeti egyezések, illetőleg ezek jelentősebb része, ha a szókincsből hiányoznak a névmások, az egyszerű számok, testrésznevek, az alapvető rokonságnevek, a természeti tárgyak és jelenségek nevei, az állat- és növénynevek és az elemi cselekvést, jelenséget kifejező igék, illetve ha ezek jelentősebb része hiányzik” – írta Vékony Gábor. (Magyar őstörténet, magyar honfoglalás. 2002, 49. old.). De itt szó sincs az eredetről, az együttélésről/szétválásról. Sőt arról sem, hogy ezek az egyezések, hogyan alakultak ki! Ami mára tény, az tény is marad az én elméletemben is!

A tudományosan elfogadott nyelvrokonság egészében nem falszifikálható, mert ott a fentiek mellé bejön a közös eredet fogalma. És itt, ahol a közös eredetre van megfigyelhető jelenség (megismerhető az írott történelemből) ott a falszifikálhatóság értelmezhető, (például az újlatin nyelvek) viszont ahol a közös ős meghatározása nem megfigyelésen alapszik (mert ez lehetetlen az adatok hiányában), akkor olyan állításról van szó, amelynek igazságát nem tudjuk megítélni. (finnugor nyelvek, ugor alapnyelv). Tehát ez a változat (az írott történelem előtti időszak) nem falszifikálható.

Az általam értelmezett agenetikus nyelvrokonság falszifikálható, mert ki lehet jelölni azokat a megfigyelési állításokat, amelyek segítségével az igazságát megítélhetjük. Ilyenek a közös alapszókincsre, a nyelvtani rendszerre, a tipológiai egyezésekre vonatkozó megfigyelések.

Ez az ötlet csaknem egy évszázada dübörög – mondja Mark Pagel, a brit Readingi Egyetem munkatársa. „Ez egyfajta kézenfekvő ötlet – Eurázsia ez egy összefüggő szárazföld, és hasonló javaslatok születtek Ausztrália és Észak-Amerika ősnyelveiről is.”

„Ez az az érv, hogy korlátozott az idő, ameddig vissza tudunk nyúlni a történelmi nyelvészetben” – mondja Quentin Atkinson, az új-zélandi Aucklandi Egyetem munkatársa.

Luisa Miceli, a Perth-i Nyugat-Ausztrál Egyetem történeti nyelvésze egyetért azzal, hogy az eredmény azt bizonyítja, hogy a nyelvek szorosan összefüggenek, de azt sugallja, hogy inkább szomszédok, mint testvérek – a szavakat pedig egymástól kölcsönözték, nem pedig valódi rokonok (kognátok). Azt mondja azonban, hogy érdekesek a kérdések arra vonatkozóan, hogy milyen tényezők kapcsolódnak e nyelvek elterjedéséhez, és ezek nem attól függnek, hogy egy igazi szupercsalád részét képezték-e, vagy egyszerűen csak érintkező nyelvek halmazai voltak.

A nosztratikus nyelvcsalád a nyelvek egy feltételezett tágabb csoportja. Az elmélet szerint Európa, részben Ázsia és Afrika nyelvcsaládjai egy nyelvcsaládok felett álló úgynevezett "makronyelvcsaládot" alkotnak. Az elmélet hívei ezt nosztratikus nyelvcsaládnak nevezik, amelyet egy feltételezett közös ősnyelvből származtatnak. Itt van az alapvető eltérés a BSNE és a nosztratikus között. Nálam a magyar nyelv kialakulásában nem volt szükség egy közös ősnyelvre ahhoz, hogy a meglévő és feltárt un. finnugor nyelvrokoni tulajdonságok kialakuljanak. Ehhez elegendő a nyelvfa gyökérzetének más feltételezése. Készítettem egy ábrát az agenetikus nyelvrokonság elképzelésemről.

Igaz, hogy az ábra a jelenlegi nyelvrokonság kétféle értelmezhetőségének magyarázatára készült, de ha az agenetikus rokonnyelvek helyére a magyar (uráli) ősnyelvet tesszük be akkor ennek az eredete láthatóan nem egy közös ősnyelv, hanem azon nyelvek összessége, amelyek hosszantartó, komoly kapcsolatban voltak egymással. Ha ez egy összetartozó csoport volt, akkor beszélhetünk nosztratikus kapcsolatról, egyébként BSNE!

Előzmények

A szakemberek egy része a magyar szót finnugor–ősiráni eredetűnek tartja. (TESz.; MSzFE.; EWUng). Összetett kifejezésről van szó, állítják, melynek első eleme a feltételezett *magy, második eleme pedig az er szó. UESz: „A tagok olyan szavak, ill. elemek voltak, amelyek vagy kihaltak, vagy kezdettől fogva csak összetételekben léteztek. Az előtag örökség az ugor korból [ugor *mańćɜ ’ember, férfi; nemzedék, nemzetség, család, frátria’]; Az önállóan nem adatolt er utótag örökség a finnugor korból; vö. →ember, →férj, →némber. A tagok ilyen összekapcsolása más rokon nyelvben nem mutatható ki. A magyar alak veláris irányú hangrendi kiegyenlítődéssel keletkezett. Összetételként elhomályosult”. Ezekben a magyarázatoknak nemigen van szilárd magva; mindegyikük feltételezések rendszerére épül. Megfogalmazásuk körülményes, mondanivalójuk igen nehezen emészthető.

Róna-Tas András az 1984. évben kifejtette, hogy egy manysi ember alakú önelnevezés nem valószínű, ahogy az Englishman, deutscher Mensch, russzkij muzs kifejezés sem népnév. Ilyenre nincs példa. Van ugyanakkor er török szó, melynek jelentése ember. Az azonban még kevésbé valószínű, hogy egy finnugor nyelvű nép neve félig finnugor, félig török legyen – mondja Róna-Tas. (Róna-Tas András: A honfoglaló magyar nép: Bevezetés a korai magyar történelem ismeretébe. Budapest: Balassi. 1997.)

Tehát tényként kezelhetjük azt, hogy a nép neve egyszerűen a Megyer törzsnév alakváltozata. Ezért nem is lehet semmilyen közvetett, „ember” értelme, hiszen minden bizonnyal a többi törzs tagjai is annak tekintették magukat, legalábbis ugyanannak a népnek a keretein belül. Egy másik elmélet az ugorokhoz, illetve magyarokhoz csatlakozott er népben az alánok egyik törzsét, az er nevűt látja – olvashatjuk például a Szótörténeti játszótér webhelyen.

Ahogy én látom

Annak ismeretében, hogy a magyaron túl még jó néhány eurázsiai népnév  „-ar/er” toldalékra végződik (bolgár, tatár, kazár, hungár, avar, kabar, misár, mari, arám, arab, szabar/szabir, erza, azer, stb. ) ezért ennek a népnévnek a magyarázatát másképp gondolom. Az arab név eredetileg alighanem nomádot jelentett. Az arab szó legkorábbi dokumentált használata egy népre vonatkoztatva a Kurkh Monolithsban található, amely egy akkád nyelvű feljegyzés Arám asszír hódításáról (i.e. 9. század). Az erza népcsoport nevének eredete feltehetően az iráni arsan szóból ered, melynek jelentése „férfi” vagy „hős”. (wikipédia).

Magam is úgy vélem, hogy ez egy szóösszetétel. De mielőtt erre rátérnék, kifejtem miért nem lehet képzett szó, hiszen vannak képzőink, amelyek erre okot adhatnának. Ilyenek szerintem a foglalkozásra, vagy a cselekvő kifejezésére utaló képzők: -ár/-ér (tanár, tündér), -ász/-ész (vadász, lelkész), vagy a németből átvettek: macher (német Macher/machen), suszter – ( német Schuster), majszter – (a német Meister), de ezek többnyire latin (sutor, magister stb.) átvételek. Az –er utótagnak számtalan angol, germán, francia, latin változata van ezekből csak a magyarral egyező jelentésű foglalkozás képzőket említem meg. Ilyenek az angol -er^1,3 , amelynek eredete a középangol -er(e), az óangol -ere ügynök utótag (a ófelnémet -āri, gót -areis szóval rokon, az igazolatlan germán -arjaz, az igazolatlan szláv -arĭ, a latin -ārius szóból) és az óangol összevonása. -ware utótag, amely etnikai vagy lakóhelyi eredetű főneveket alkot (pl. Rōmware „rómaiak”), rokon az ófelnémet -āri-vel, igazolt germán -warioz „nép”-ből; -ary.

Ezek az –ar/-er képzők mind kapcsolatba hozhatók az „ember” szóval. Valamilyen, vagy valamit végző ember. Érdekes a latin -ārius. Alkalmanként a latin nyelv az –ārius utótagot egy főnévhez csatolja, hogy egy 1. és 2. deklinációs melléknevet képezzen a szokásos általános jelentéssel, „illetve”: rotarius, honorarius, ordinarius, imaginarius (forgató/forgó, tiszteletbeli, rendes, képzeletbeli – pld. ember). Összetéveszthető az „-aris” utótaggal, de ez az -āris utótag azért adódik egy főnévhez, hogy a főnévhez való viszony jelzőjét képezze. Példák: mīlitāris ("katonai"), a mīles ("katona") szóból oculāris ("szem, szemüveg"), oculus ("szem").

Látható, hogy az IE –ar/-er utótagok, képzők egy része szorosan összefügg az „ember/férfi” jelentéssel, amit más nyelvjárásokban „harcosnak, hősnek” is értelmeztek. De a képző kötött morféma, önmagában nem állhat, és jelentése is csak a tővel együtt érvényesül. Van ilyen magyarázat is: mag-ár = mag ember! Ezt én nem tartom megalapozottnak.

Van az „ar/er”, „jar”, szónak önálló jelentése is. Ilyen pld. a török „férfi” (harcos, hős) jelentésű szó:  ēr (lásd: erzák), vagy az örményeknél Ar (örm. Ար) a legfőbb nap isten volt. A Nap hatalmát (örm. arev) volt hivatott jelképezni, ami magában foglalta a természeti erőket, főképp a tavaszt, az életet. Oroszul: слова "ар" означает в переводе с тюркского "муж", "воин". Az örményeknél a nemzetközi „armen” – külső elnevezés. Oroszban ez görög/latin átvétel: Название Армении в русском языке восходит к латинскому наименованию Armenia, пришедшего из греческого Ἀρμενία. Az Ararát nevét az „arar” a „teremtés”, és az „at” a „hely” alkotja. Urartu névetimológiája megegyezik a bibliai Araráttal (’arārāt). Csak példának említem még az Arka, Arad, Árpád, Jaroszlávl neveket.

A görög mitológiában Árész „Ἄρης” a háború istene. Egy olyan karakter, akitől sok lény rettegett frenetikus harci éhsége miatt. Ebben az esetben azonban inkább gondolhatunk valamiféle népetimológiára a proto-indoeurópai *M̥rēs szóból, amely a római és latin „Mars” név valószínű gyökere volt, és jelentése „csata” vagy „háború”. Ezt görögösítették és lett: „arē” („ἀρή „ógörögül), ami pestist, rontást, átkot, vagy „imprécationt” jelent.

Az Irán kifejezés közvetlenül a középperzsa Ērān szóból ered. Az Irán (ایران) szó ősi formája az Arianám, amely elnevezéssel a nép a saját országát egykor nevezte (először a szászánida időszakban). Eredetileg „az árják által lakott földet” jelentette. De kik voltak az „árják”? Kr. e. 1700 körül, nomád népek egy csoportja vándorolt be az indiai szubkontinensre a történelem előtti Iránból. A környéken akkoriban élő, úgynevezett Indus-völgyi civilizációk a beözönlőket ārya-nak nevezte, amiből ma az „árja” szót kapjuk. A szanszkrit szó, „árja” jelentése „igaz”, „nemes” vagy „úriember” (Árja-Putra, Árjakanja stb). Ugyanakkor a védikus irodalomban ezzel a szóval nem jelöltek sem etnikumot sem faji vagy nyelvi fogalmat. Müller szerint az „árja” szó etimológiailag a szanszkrit „ar” (szántani, művelni) szóból ered. Az UESz szerint: Forrása az óind ārya ’(házi)gazda, (házi)úr; szívélyes, vendégszerető úr; az idegenek pártfogója, védelmezője; árja, tiszteletreméltó’. Eredetileg a Perzsiában és Indiában megtelepült indoeurópaiak elnevezéseként használták az őslakosoktól való megkülönböztetésül. A fentiekben az „ember” fogalom mindenképp benne van, és az említett ősi kultúrákban az -ar morféma jelen van, olyan gyakorisággal, hogy még a modern nyelvek névszóiban is általánosan elterjedt használatú, közel azonos fogalomkörben. Túl az említetteken maga az ember szó is tartalmazza az -er toldalékot! De erről, később szólok. Nézzük meg először, hogy

Mit is jelent az, hogy „ugor kori örökség”?

Az ugor kor, amikor őseink a legközelebbi rokonokkal, a vogulokkal és osztjákokkal (saját nevükön a manysikkal és hantikkal) éltek együtt, már különválva a többi rokonnéptől, az Urál északi vidékén. Ez az időszak Kr.e. 1000 táján ért véget, ekkor kezdődött az ősmagyar kor. (MESz). De, ha a magyar szó összetételét vizsgáljuk, próbáljuk megérteni, érdemes messzebbre visszatekintenünk.

A távolabbi múltba való visszapillantást meg lehet kísérelni a diakrónikus[1] tipológia újabb eredményeinek a figyelembe vételével. Már a múlt században próbálkoztak a nyelvi szerkezetekben egy lineárisan elképzelt nyelvfejlődési tendenciát posztulálni (izoláló > agglutináló > flektáló). Később észrevették, hogy a flektáló nyelv lassan izolálóvá alakulhat át s ez alapot nyújtott — más egyéb tapasztalatok alapján — arra, hogy a nyelvek hosszabb története folyamán egy ciklikusan ismétlődő spirális fejlődés és típusváltás elmélete felvethető legyen. Mikko Korhonen helsinki professzor, főleg Vennemann és Hodge munkáira támaszkodva, megkísérli a ciklikus nyelvfejlődés lehetőségét az uralisztikában is alkalmazni olyan 'drift’-ek (áramlatok, mozgási irányok) kipuhatolásával, amelyek a nyelvet egyik minőségből (típusból) egy másikba vihetik át. (Hajdú Péter 1980-as beszámolója az V. Nemzetközi Finnugor Kongresszus előadásairól).

A neolitikumban, vagy még korábban -- hiszen az emberi nyelv eredete több százezer évre (vagy még többre) nyúlik vissza, a nyelvvizsgálatunk viszont legfeljebb 10 000 évnyi időmélységbe tud visszapillantani -- a gondolkodó ember számára három legfontosabb a posteriori dolog létezett:

1. A ego, azaz az én tudat
2. A másik (a harmadik, a sok) érzékelése. Ezek a névmások.
3. A megfoghatatlan, a valami, amitől félt, vagy amihez könyörgött. Ennek a leg látványosabb tárgyi megnyilvánulása a Nap (Isten) volt.

Ez a három legősibb és legfontosabb általános fogalom minden alapnyelvben! 

Lehet erre valamiből következtetni? Szerintem, igen! Nézzük az egot! A csecsemő viselkedéséből ez tapasztalati következtetetések alapján megállapítható. A csecsemő viselkedése alapvetően önző. Csak később a külső hatásokra formálódik, alakul át. Ott van a „ma-ma” szó, mint nyelvi univerzálé. Ennek alapvetően fiziológiai és pszicholingvisztikai okai vannak. Nem arról van szó, hogy ezek a nyelvek közeli rokonok lennének – ez a hasonlóság független eredetű, univerzálisan megjelenő jelenség. A /m/ és /b/ hangokat könnyű kiejteni: csak az ajkak záródnak össze, amit a babák már nagyon korán reflexszerűen csinálnak (ez a bilabiális zár). Az /a/ magánhangzó a legnyitottabb hang, amelyet szinte minden csecsemő először képes kiadni. Amikor a babák elkezdenek „gagyogni”, gyakran ilyen hangsort adnak ki: ma-ma, ba-ba, da-da stb. A szülők hajlamosak az első hangadásaikat értelmes szavakként értelmezni: a „ma-ma” hangsort az anya az „anya” megnevezéseként azonosíthatja. Ez egy kulturális megerősítés: ha a baba „mama”-t mond, az anya reagál, mosolyog, megerősíti, így a baba is elkezdi kötni ezt a hangsort az anyához. Ennek lehet más értelme is a csecsemő szempontjából. Pld a szopó és markoló reflex azonal megjelenik a baba születése után. A markoló reflex később a birtoklásra utaló jelzéssé válhat. Ha ezt az anya megérti és visszaigazolja akkor a csecsemőnél, a beszéd kialakulása során ez társulhat az –m szamélyjellel és kialakulhat az „én-enyém” tudat. Ezért van az, hogy igen sok nyelvben m-el kezdődnek ezek a szavak. UESzWeb: „osztj.  (V.) mä; zürj.  (S.), (P.), (KP.) me; cser.  (KH.) məń; md.  (E.), (M.) mon; finn minä, mä; lp.  (norv.) mǭn, mǫn; – jur. mań; szelk. man, mat; kam. man; stb.: ’én’ [uráli *mᴕ̈ ’ua.’; vö. még →mi¹].  ≋  Megfelelői: juk. met ’én’; török min, män ’ua.’; lat. me ’engem’; stb.  ⌂  Az ősmagyarban létezhetett egy *eme ’íme én’ alak”. De ott van a francia mon, az orosz moj, a német mein, az angol mine, a latin meus stb. Ezek kialakulásának semmi köze a nyelvrokonsághoz! 

A magyar nyelv ősi gyökerei ilyen nyelvi univerzálékból maradhattak fenn és alakulhattak ki, mára már meg-, és felismerhetetlen, kihalt nyelvjárásai. Más nyelvekkel történő érintkezések során ezek fejlődése más-más irányba indulhatott el. Ezért nem tartom kizárólagosnak az egy alapnyelv meglétének valószínűségét és szükségességét a magyar nyelv eredeztetésénél. 

A hivatalos elmélet szerint a magyar nép neve saját etnikai közösségnevéből ered (pl. magyar = Megyer törzsből származó). De ez csak egy közbenső állapot, mert a me gyök keletkezése azonosnak fogható fel a ma- val! A „ma” jelentésének a hivatalos (akadémiai) elmélet szerint nincs külön szerepe. Pld. a gyöknyelvészetben én, magam, belső, saját (pl. „magam”, „mag”) jelentéssel azonban kiemelkedően fontos! 

A magyar törzsnevekről két forrás áll a nyelvészek rendelkezésére, VII. Konstantin listája, amelyet a Bulcsú harka vezette követségtől kapott információk alapján hagyott ránk, és helyneveink. Németh Gyula szerint a nyék (Νέκη), valamint a megyer  (Μεγέρη) törzsnév első tagja finnugor, a többi török eredetű. Maga a „törzs” szó (mai tudományos megfelelője a vezérnemzetség) csak részben tudományos kategória: feltételezések szerint a korabeli megnevezése a „had” volt. (wikipédia). A VI. században az ogur törzsek egyik vezére viselte a Maugerisz nevet a Krím-félszigeti Bosporoson. E nevet többen tartják a magyar név első előfordulásának, még ha személynévről is van szó, ami ha valóban így lenne, döntő érv lenne a magyarok korai megtelepedésére a Pontus vidékén. Annyi mindenesetre kijelenthető, hogy e név nem lehet török eredetű, mivel az ótörök nyelvből nem mutatható ki az „m” hang használata szókezdő helyzetben. (Kerényi Bálint: A korai bolgárok története - A bolgárok eredete és az Onogur-Bolgár Törzsszövetség megalakulása. 2017)

Hogyan működhettek az őskorban ezek a driftek?

Lyubov L. Kosinskaya, orosz történésznek volt egy előadása a Helsinki Egyetem Tvärminne Kutatóállomásán 1999. január 8-10. között, „Az északnyugat-szibériai neolitikum korszaka: a déli kapcsolatok kérdése” címmel. (L. L. KOSINSKAYA: The Neolithic period of north-westem Siberia: The question of southern connections. In: Early Contacts between Uralic and Indo-European: Linguistic and Archaeological Considerations. Helsinki: Suomalais-Ugrilainen Seura, 2001. 265-287.) Leírja, hogy már korábban is feltételezték (С. П. Толстов, 1948.), hogy a Kelteminar kapcsolatban állhatott az uráli NySz (UWS) közösséggel. Egyébként a dél uráliak kelteminári eredetét V. N. Csernyecov nyomán Veres Péter is elfogadta.

A Kelteminar kultúra (i.e. 5500–3500) a Karakum és Kizil Kum sivatag félsivatagos és sivatagi területein, valamint az Amu Darja és a Zarafsán deltáit elfoglaló halászok neolitikus régészeti kultúrája volt, az ókori Kazahsztán, Türkmenisztán és Üzbegisztán területein. Ennek korábban szerepe volt a neolitikus forradalom északra való terjesztésében a Dzsejtun-kultúra felől az északi sztyeppre a kurgánvilág és az Urál területére. Harmatta János ezt a kultúrát korábban az árják keleti – káfiri és szanszkrit – kultúráihoz társította, később azonban egy *kāṥva nevű etnikummal azonosította, akiket még az i. e. 3. évezredben választott volna ketté az indoirániak keleti vándorlása. Déli csoportjukból jött volna Mezopotámiába az i. e. 2. évezred első felében megjelenő kassuk népe, északi csoportjaik pedig részben a nyugati türkök törzsszövetségébe, illetve a szamojédok közé olvadtak volna be (török qāš, szamojéd *kāśa = 'ember'). (wikipédia). Számos kutató úgy véli, hogy ez a kultúra rokon a fésűs kerámia kultúrájával, és a finnugor népek körébe tartozik. (orosz wikipédia). A Kr. e. 4. évezred elejétől az ún. fésűs kerámia kultúra népessége már a balti finn népek őseinek tekinthető. A kultúra számos lelőhelyét tárták föl a Nyugati-Dvina (Daugava) folyó és a Finn-öböl között. Az északra húzódott kassuk (az asszír feliratokon kussu néven is szerepeltek) igen csekély nyelvemlékeiből, a türk, szamojéd beolvadásból talán igazolni lehetne az agglutináló > flektáló nyelvi átmenetet. Pontosabban azt, hogy nem volt stabil etnolingvisztikai határ. Egyesek szerint indoeurópai nyelvűek voltak, mások azonban rámutatnak arra, hogy nyelvük ragozónak tűnik, márpedig az indoeurópai nyelvek között elvileg nincs ragozó nyelv (a kivételt az anatóliai nyelvek képezik, ezek besorolására vonatkozóan máig sincs megnyugtatóan egységes álláspont a nyelvészek között) – olvashatjuk a wikipédiában (Kassúk).

A korai fémkorszakban az lndoeurópai és uráli nyelvű népek közötti kapcsolatok és kölcsönhatások sorozata rekonstruálható a bányászat és a fémgyártás területén. A Volga Kama régióban, az Urálban és Nyugat-Szibériában található erdei-sztyeppe és déli taiga-övezetek kohászati innovációinak eredete a Kr. e. harmadik évezred közepére nyúlik vissza, és kapcsolódik a Circumpontic Metallurg Province-hoz (CMP). Gondolunk itt a Pit Grave, a poszt-Repino, a Fatyanovo és a Balanovo kultúrákra, valamint az Afanaszjevo kultúrára. Az Urál-vidék és Nyugat-Szibéria középső bronzkor végén/késő bronzkori elején a pontusz vidéki bronzművességi központ (CMP) összeomlott, átadva helyét a romjain kialakuló eurázsiai fémművességi központnak, melyet később E. N. Csernih nyugat-ázsiai és kelet-ázsiai fémművességi centrumokra osztott (Csernih-Kuzminih 1987, Csernih 2012). 

A Fatyanovói-kultúra a Közép-Dnyeper kultúra északkeleti peremén alakult ki i. e. 2900 körül, valószínűleg a Közép-Európából érkező Zsinegdíszes kerámia kultúrájaba, vagy másnéven a Corded Ware kultúrához tartozó népek tömeges vándorlásának eredményeként. A Voloszovó-kultúra rovására kelet felé terjeszkedve a Fatyanovo népe rézbányákat fejlesztett ki a nyugati Urálban. Kr. e. 2300-tól kezdve bronzkohászattal foglalkozó településeket hoztak létre, amelyekből a Balanovó-kultúra alakult ki. Bár a Fatyanovo-horizont délkeleti részéhez tartozik, a balanovói-kultúra mégis teljesen elkülönül a többitől. A Balanovó-kultúra hozzájárult az Abashevó-kultúra kialakulásához, amely viszont hozzájárult a Sintashta-kultúra kialakulásához. A Fatyanovó-Balanovó-kultúra i. e. 2050 körül ért véget. A Kelteminar kultúra és történelmi közösségének a szomszédos közösségekkel való kapcsolatairól, és állítólagos részvételéről a Jamnaja és különösen a Fatyanovói kultúra létrejöttében, itt olvashatunk: Л.М. Сверчков: Возвращение к вопросу о роли кельтеминарской культуры в истории евразии эпохи неолита - ранней бронзы. Археология и этнография. 2021.

A Szejma-Turbinó transzkulturális jelenség a kelet-ázsiai provincial nyugati részén alakult ki az Altaj-Szaján vidékén, fennállása pedig a szűkös radiokarbon dátumok alapján a Kr.e. 22-18/17. századra tehető. A SzT jelenség korának legjelentősebb driftjének számíthatott. Nyelvi következménye lehetett, hogy az etnolingvisztikai határok elmosódtak és gyakorlattá válhattak a vegyes szóösszetételek. Könnyen elképzelhető, hogy a NySz-i sztyeppe erdős-ligetes területén élők – az előzőekben bemutatott – ar/er (hős, férfi, ember) szóval utaltak saját magukra:

„Én ar/er vagyok!”

Ezzel visszatértünk a „magyar” szóösszetétel első tagjának magállapításához! A kérdés az, hogy ez „ma”, vagy „mag/mad” esetleg „magy/madzs/mazs?

Az „én” szó használatát a magyar nyelvben a 14. századnál korábbi időkből nem lehet kimutatni. Az eredetre vonatkozó UESz magyarázat: „Belső keletkezésű, valószínűleg összetett szó. stb.” „Az ősmagyarban létezhetett egy *eme ’íme én’ alak. A tővégi magánhangzó szabályosan lekopott”; „Ugyanakkor az is elképzelhető, hogy az én egy -n névmásképzős..”; „Összetett szóként elhomályosult”. Ami valószínűsíthető az az, hogy magyarban az utótag megléte feleslegessé teszi a használatát kivéve, ha a szándék nyomatékosítás! De ott volt mindig az általánosan használt *m*  (ma/am). Ma is kimutatható a fu és a környező IE nyelvekben. (Nem részletezem, elég példának a hanti/manysi egyesszám: ma/am kettősszámban: min/men; angol: my, francia: mon; orosz: мой stb.) Minden okunk megvan arra, hogy feltételezzük, hogy a magyar nyelv ősében úgy 10 000 évvel ezelőtt az ego kifejezésére a „ma” szót használták. És ezt így rekonstruálhatjuk: ma er! A magánhangzó torlódást már az ősnyelvünk is kerülhette. Lásd a jóval később megjelenő határozott névelők kettős alakját: a/az! Elképzelhető a ma-z-er változat egyes nyelvjárásokban (lásd a máig fennmaradt eurázsiai „mazsar” formát). (z-török szomszédságban). Máshol a második személy birtokos ragja  a „- d” dominálhatott: magam/magad. Az ősi kettősszám maradványa lehet a: „másod magam” kifejezés.  „Te mader vagy”, palatizálva és illesztve: madjar, illetve medjer vagy!

Mindez megtörténhetett már az „ugor kor” előtt, amikor a KM-ben lóra, illetve kocsira/szekérre szálltak őseink. (i. e. 3-4. évezredben!).

[1] A szinkrónia a nyelv egyidejű állapotát, a diakrónia pedig az időben való változását nevezi meg. Ezeknek a nyelvkutatásban két nézet felel meg: a szinkrón, illetve a diakrón. Az elsőből a leíró nyelvészet, az utóbbiból a történeti nyelvészet indul ki

Mottó:

„Mert igaz, hogy sem én, sem senki más nem tudja a székelyek hún eredetét okiratilag bebizonyítani, nem is lehetséges, mert azok a vitéz, Európát reszkettető húnok, bizony hártyára írt okmányokat nem hagytak hátra, hisz ők csinálták és nem írták a történelmet.”

(Orbán Balázs: A székelyek származásáról és intézményeiről. Bp. 1888.)

A székelyekről

A különböző elméletek tudományos voltát az dönti el, hogy milyen álláspontra helyezkedünk a „tudományosság” kérdésében. A tudomány induktív módon próbál közelíteni a kérdéshez. Az induktív következtetés 4 fő fázisa:

1. Jelenségekbe vágó példák gyűjtése.
2. Közös jellemzők szűrése, kivételek keresése.
3. Általánosítás.
4. Általánosított törvényszerűség tesztelése újabb példákon keresztül.

Míg a hunok eredetkutatásában a krónikás irodalom (legfőképpen a kínai), a régészet, az antropológia és újabban a genetika kutatások eredményei ezt az induktív módszert megalapozottá teszik, a székelyek estében ez nem állja meg a helyét. Itt nincsenek olyan megfigyelhető jelenségek, közös jellemzők, amelyek a mai székelyek származására utalnának. Maradnak a spekulatív sejtések, találgatások a verseny, hogy a korábbinál jobb elméleteket alkossanak. Béla király jegyzőjének, Anonymusnak, valamint Kun László udvari papjának, Kézai Simon mesternek a krónikái óta el-elülő meg újra felcsapó hévvel folyik a vita (immár hétszáz év óta) a székelyek származásáról, nyelvéről és főleg nevük eredetéről.

Számos elmélet született a székelység eredetéről - tudományos és kevésbé tudományos módszerekkel kidolgozottan. A legtöbb elmélet a székely eredet kérdését másodlagos problémaként, más népek történetének vizsgálatába beágyazva tárgyalja. Mivel egy már felvázolt elmélet részeként kezelik a székelyek történelmét, ez utóbbit úgy faragják-illesztik, hogy ne sértse a már eleve kialakított koncepciót – írja Kolumbán-Antal József a Székely honfoglalás című könyvében. (Litera-Veres Kiadó, 2006.) 1993-ban Kordé Zoltán Imre (Történettudomány, PhD 2004.) A székelykérdés eredete a legújabb kutatások tükrében című művében (Aetas. 1993/3, Budapest. 21-33.) még ezt írta: „Napjainkban a székelykérdéssel kapcsolatos kutatásban négy irányzat különíthető el: a hun származást, illetve a székelység eredeti hunhagyomány tudatát valamilyen formában elfogadó elméletek, a „kettős honfoglalás"-t, a magyar származást valló koncepciók, valamint a csatlakozott katonai segédnépi státussal kapcsolatos elképzelések”. Lényeges megállapítása: „A székelység ugyanis - bármilyen származású is legyen - évszázadok óta magyarul beszél, s kultúrája a sajátos vonásokkal együtt sem tér el lényegesen a magyarságétól, ami azt jelenti, hogy „Csaba népe" részt vett a magyarság etnogenezisének, néppé válásának több évszázados folyamatában. Ez a folyamat már jóval a honfoglalás előtt megkezdődött, de nem ért véget a Kárpát-medencében való megtelepedéssel, hanem hosszú ideig folytatódott tovább”.

Keszi Tamás szerint a székelyek „magyarok”, nevük a (meg-,el-)szökő koborló értelmű, önálló identitásuk az Árpád-kor során „kozák” szerű folyamat, utólag a király(ok) által megszervezett társaság. Hakán Aydemir szerint a székelyek nem magyarok (nyelvű), hun eredetűek, utóbb a mai Székelyföldön elmagyarosodott társaság.  (Dr. Botár István, régész előadása a székelyek székelyföldi betelepüléséről. 2024. szept. 25.)  

Lehet próbálkozni Karl Popper falszifikáció-elméletével. A falszifikálás cáfolatot jelent, akkor mondjuk, hogy egy megfigyelés falszifikálja az elméletet, ha ellentmond neki, bebizonyítva azt, hogy az elmélet nem helyes. A falszifikálhatóság tehát azt jelenti, hogy "meg lehet-e cáfolni" az elméletet. Vajon falszifikálható elmélet-e a székelyek hun eredete? Első látásra úgy tűnik nincs olyan megfigyelés, amely falszifikálhatná a székelység hun származását. De amennyiben mégis falszifikálhatónak tartanánk, akkor rendelkeznünk kell egy olyan segédeszközzel amely segítségével történeti vagy ok-okozati következtetések, összehasonlítások stb. kifejtése során kiszámíthatóvá válik az eredmény. Ez lehet egy megfelelő tudományos módszertan. Módszertan nélkül bármit lehet mondani. Kijelentéseink vagy igazak, vagy nem igazak, de ennek eldöntésében kizárólag a szöveg szerzője által összerakott módszer lehet a segítségünkre. Ezzel próbálkozott Aydemir Hakan (1968) nyelvész, turkológus, altajista, az Istanbul Medeniyet Egyetem nyelvészeti tanszékének vezetője. Tanulmánya 2021-ben jelent meg Türk Tarihinin Kaynakları Olarak Eski Türk Boy Adları – Kökenbilgisel Bir İnceleme (A régi török törzsnevek mint a török történelem forrásai – Etimológiai elemzés) címen. Magyarul a legismertebb: Aydemır, Hakan: A székely eredetkérdés megoldása. In: „HADAK ÚTJÁN” A NÉPVÁNDORLÁSKOR FIATAL KUTATÓINAK XXIX. KONFERENCIÁJA Budapest, 2019. november 15–16. BUDAPEST 2023.

A kínai források alapján nagyon valószínű, hogy a székelyek őseinek legkorábbi szállásterülete, a székely őshaza a mai Mongólia északi részén, a Tola folyó környékén lehetett. „Szinte biztos, hogy nem az egész népesség menekült el, hanem egy része továbbra is az eredeti törzsi szállásterületen maradt.” – mondta Hakan Aydemir turkológus, nyelvész a Demokratának, 2024 áprilisában. Erre a megállapításra az eredeti kínai dokumentumok olvasása közben jött rá, ahol az eszkil, aszkil, eszekel olvasatok mellett rátalált egy bizonyos sījié törzsnévre is, amely a szekel kínaiasított változata. Tehát, azokat a szekel csoportokat, amelyek nem csatlakoztak a hunokhoz, hanem helyben maradtak, a kínai források 552-től szekel (kínai nevén sījié) névvel a Keleti Türk Kaganátus törzsei között említik. Ezt, 1908-ban, már Nagy Géza régész is észrevette, aki a kínai alakot szikilként rekonstruálta Ötlete szó szerint nyomtalanul feledésbe merült. A székelyekről az volt és ma is az az uralkodó nézet, hogy magyarul beszélnek, tehát magyar eredetűek.

– Amikor elkezdtem szisztematikusan megvizsgálni bizonyos kínai forrásokat (Pej-si, Cöfu Jüan-kuj, Csiu Tang-su, Szuj-su, Hszin Tang-su, Cecse Tung-csien), sikerült azonosítanom két területileg és politikailag is markánsan elkülönülő népnévcsoportot: az eszkel és szekel törzsneveket. Az előbbit a kínai források csak Nyugaton, a Balhas-tó és az Amu-darja folyó alsó folyása közötti területeken, a szogdok szomszédságában említik, míg az utóbbiakat Keleten, Mongólia és Kína északi területeivel kapcsolatos események tárgyalásakor. Emellett a középkori arab és perzsa szerzők műveiben egy bizonyos észak-afganisztáni híres város nevének Szekelkend és Eszkelkendként való kettős megjelenése is bizonyítja, hogy a szekel és eszkel egy és ugyanaz, vagyis egymás alakváltozatai. Így bizonyossá vált, hogy a kínai források eszkel és szekel alakjai összetartoznak. Ezt a már említett 2021-es munkámban etimológiailag is igazoltam – olvashatjuk az interjúban.

A székelyek szekel nevéről az alábbiakat mondta:

„Az eszkel és szekel alakváltozatok között a szekel az eredeti alak, az eszkel pedig egy szogdosított, vagyis másodlagos változat. Tehát a szekel Mongólia és Észak-Kína térségében a székelyek önelnevezése volt, az eszkel pedig a nyugatra húzódott székelyek külső, szogdos megnevezése, amely az „eszkelföldi” érmék alapján, úgy látszik, idővel önelnevezéssé is vált”. „Az etimológiai vizsgálat során kiderült, hogy Rásonyi Lászlónak igaza volt abban, hogy a székely népnév eredetileg azt jelentette, hogy „fehér lábú (patájú) ló”. . „A „fehér patás (lovú) törzs” jelzős szerkezetben a melléknév idővel jelentéstapadással népnévvé, törzsnévvé vált. Tehát a székelyek nem voltak sem „szökevények”, sem pedig „kóborlók”, ahogyan azt Keszi Tamás régész a székely név és társadalmi csoport eredetének magyarázatával kapcsolatos alternatív javaslatában legutóbb felvetette”.

A kínai forrásadatokból azt is sikerült felkutatni, hogy a székelyek hun törzsszövetség egyik törzseként vándoroltak Kelet-Európába és jutottak el a Kárpát-medencébe. „Miután 370 körül elérték a Volga alsó folyása körüli vidéket, néhány kiszakadt kisebb csoportjuk (valószínű határvédő szolgálatot teljesítők) a hunok egy részével együtt a Délnyugat-Kaukázusba húzódott. Erre utalnak az általam kimutatott délnyugat-kaukázusi szekel hely-, falu- és folyónevek (Sekel-a šen, Sekel-e hev, Sēkel-e, Sekel-i) a hun (Hon-a, Hon-i, Hon-e kël, vö. Sarkel) helynevek társaságában. Mindezek mellett a kirgiz területeken (Sekel-ek) és Észak-Afganisztánban is felbukkanó eszkelféle (Eskel, Eskel-ek stb.) vagy szekel- (Sekelkend) előtagú helynevek és egyéb földrajzi nevek a székelyek őseinek kelet–nyugat irányú vándorlását, kisebb-nagyobb közösségek kiszakadását világosan bizonyítják” – nyilatkozta Hakan Aydemır. Érdekes módon a török törzsek felsorolásakor a szekelt majdnem mindig a hun törzs mellé sorolják. Ennek az lehet az oka, hogy a szekel törzs korábban, a Türk Kaganátus előtt a hun törzsszövetség tagja volt, és ezért ez a két törzs (szekel és hun) mindig együtt mozgott.

Ami az Eszkelföldet illeti, az általam fellelt hely- és földrajzi nevek, valamint a numizmatikai leletek feliratainak nyelvészeti és filológiai elemzése alapján úgy látom, hogy a 350 körüli vándorlások eredményeként előbb a Balhas-tótól délre fekvő Ili folyó környékétől a Fergana-völgyig, majd egészen az Amu-darja alsó folyásáig terjedő területeket a székelyek ősei uralták eszkel néven. Ezért nevezhetjük meg ezt a régiót akár Eszkelföldként is. Ezen a területen a IV. század végén pénzérméket bocsátottak ki a székelyek ősei, ami arra utal, hogy valamilyen szintű önállósággal bíró politikai alakulatot hoztak létre. Ugyanis a székelyek neve ezeken az érméken szogd írással sklk alakban, vagyis eszkelekként jelenik meg, amely az őstörök sēkel törzsnév, népnév szogdosodott alakváltozata. Tehát ezek az érmék kulcsfontosságúak a témánk szempontjából, hiszen ezek alapján a székelyek történelmét a IV. századdal kezdhetjük.

Mint ismeretes, Anonymus műve az első forrás, amely a székelyeket Attilával hozza rokonságba. Kutatásaim alapján bizonyosnak tekintem, hogy az Anonymus Gestájában szereplő Attila-hagyomány nem Anonymus találmánya, hanem már a XII. század előtt is létezett mind a székelyeknél, mind pedig valószínűleg az Aba nemzetségnél. Ez utóbbit pedig Kézaitól tudjuk, aki szerint az Aba nemzetség magát Attila fiától, Csabától származtatta. Feltehetően a hét magyar törzs közül a kér és keszi törzseknek is lehetett hun és Attila-hagyománya, ugyanis – amint azt kimutattam – egy V. századi örmény mű a 370-es években a hun törzsek között említi a kér és keszi törzseket. Tehát véleményem szerint a székelyek nem a honfoglaló magyarokkal jöttek be a Kárpát-medencébe, hanem már ott voltak a IX. században, és ott csatlakoztak a honfoglaló magyarokhoz, amire Anonymus is utal.

A székely vándorlás térképe. Hakan Aydemir.

Azt, hogy a székelyek eredetileg török nyelven beszéltek a történész így indokolja:

– Elsősorban olyan török eredetű szavai alapján gondolom, mint a kön-, csikkan-, csiszlik, gilán (~gilány, killán, kellán, kirlan), amelyek Erdélyben csak a székely és mezőségi nyelvjárások szókincsében találhatók meg. A mezőségi alakok valószínű erős székely betelepítéseknek és a székely szókincs hatásának köszönhetők. Mivel a székely nyelvjárás a török nyelvekkel külön nem érintkezett, így ezek – különösen a kön- és csik- igetövek – törökségi szavak lehetnek. Általánosan elfogadott és több eset is bizonyítja, hogy ha a nyelvcsere előtti kétnyelvűség állapota hosszan tartott, akkor a nyelvet váltó közösség tökéletesen elsajátítja a második nyelvet, és így alig vagy egyáltalán nem öröklődnek át az eredeti nyelv szókincselemei az utókorra; amelyek mégis átöröklődnek, azok idővel ki is kopnak. Ennek folyamatában a legfontosabb két tényező az lehetett, hogy a magyar volt a presztízsnyelv és presztízskultúra. Tény és való, hogy a nyugati magyar nyelvjárásoknak van közös vonásuk a székellyel. De ez nem zárja ki azt, hogy a székelyek török vagy hun eredetűek legyenek.

Keszi véleménye: „Aydemir gondolatmenetének másik sarokpontja a székelyek elnevezése, ami szerinte török etimonra vezethető vissza. Ez azonban önmagában kevés: pusztán a népnév alapján nem lehet megbízhatóan következtetni a nép által beszélt nyelvre, nyelvekre”. „… nem számolhatunk tömeges hun, vagy a hunokkal együtt érkező, belső-ázsiai eredetű népesség betelepedésével Erdélybe. Ismerünk viszont gepidákhoz köthető régészeti leleteket a későbbi Székelyföld területéről, a 7. századtól pedig jelentős szláv népesség betelepedését jelzik a régészeti leletek”. „Az 5–10. századi Kárpát-medence népességéről számos forrás megemlékezik. Ezek rengeteg népet felsorolnak, a teljesség igénye nélkül: alánokat, avarokat, bajorokat, bolgárokat (az avar korszakban és a 9. században külön-külön), herulokat, osztrogótokat, rugiakat, szadagarokat, szarmatákat, szkíreket, szlávokat, szvébeket, vizi gótokat. Vannak köztük olyanok, amelyek a hunok vagy az avarok „árnyékában” éltek: szkírek, rugiak, 6–9. századi gepidák, mégis hírt kapunk róluk. Még azt is tudjuk hogy a gepidák melyik népekkel (kutrigurok, szlávok) kötöttek alkalmi szövetségeket, ha katonai segítségre volt szükségük. Ezeknek a népeknek a nagyobbik részéhez konkrét régészeti leletanyagot lehet kötni (gepidák, gótok, bolgárok), kivételnek azok számítanak, amelyek kis létszámú, és gyorsan továbbköltöző csoportok voltak. Vannak, akik után helynevek is maradtak (főleg szlávok, de a Dunántúlon például a romanizált népesség is hagyott néhányat maga után.). De olyanra nincsen példa, hogy egy nép 650 éven keresztül (5. század közepe–12. század eleje) él a Kárpát-medence valamelyik részén úgy, hogy sem történeti források nem említik, sem régészeti leletanyagot nem lehet kötni hozzá és helynevek sem maradtak utána”. „védhetetlennek tartom a székelyek 5. századi, belső-ázsiai származásának felelevenített ötletét. A határőrizetre szervezett székelység gondolata szintén nem vezetett kutatói konszenzusra, az elméletet számos tény és logikai érv cáfolja. A székelység kialakulásának 9. századi gondolata mögül ugyancsak hiányzik minden kézzel fogható tény”. (Keszi Tamás Hunok, határőrök vagy paraszociális csoport tagjai? Vita a székelyek eredetéről. 2024.)

Sudár Balázs az Erdélyi Krónikának, 2022-ben így nyilatkozott: „ha a székelyek és az eszekelek között kapcsolat van, akkor hogyan lehet, hogy a székelyek magyar nyelvűek? (Az eszekelek nyelvéről semmit nem tudunk, de mivel rendre türk közegben tűnnek fel, török nyelvűnek vélhetjük őket.). Mint korábban jeleztem, voltaképpen ez a kérdés mozgatja ez egész székely eredetkutatást. „Ez a nem tudás pedig igen szélesre tárja annak a lehetőségeit, hogy egy esetleges, nem magyar nyelvű eszekel néptöredék magyar nyelvűvé váljon akár nyelvcsere, akár több komponens összeolvadása révén."

Dr. Botár szerint óriási ellentét van a nyelvészeti és a régészeti magyarázatok között a középkori át-, betelepítésekkel kapcsolatban.

Kizárt dolog, hogy egy hun társaság hosszú ideig Dél-Kelet Erdélyben megőrizte volna az etnikumát és nem szlávosodott volna el (lásd a bolgár példát). Ebben az időben nem lehetett volna nyelvváltás nélkül megmaradni. Elvárnánk ugyanis, hogy akkor körülöttük sok-sok magyar legyen. Szóval Erdélyben nem lehet elmagyarosodni. Ide vagy magyarként érkeztek, vagy ha nem, akkor kiktől tanultak volna meg magyarul? Vannak későbbi történelmi példáink, jöttek ide szászaink, jöttek a románjaink – senki nem magyarosodott el. Van régészeti érv is. Ebben az időszakban (5-6. sz) folyamatos régészeti kultúrának kellett volna lenni. De bizonyítható, hogy Erdély délkeleti sarkában, ahova a török kutató (Hakan) képzelte megmaradó (elmagyarosodó) hunokat, állandó az anyagi kultúra változása.

Jogosak Keszi kérdései: „Hogyan és miért lettek a 9. század közepén érkező magyarokból és a 9. századi dunántúli avarokból a 12. századra székelyek? Miért nevezték el a két gyökeresen más eredetű, nyilván más nyelven beszélő, más etnikai tudattal rendelkező, ráadásul egymástól jelentős távolságra élő csoportot egyaránt székelynek? Hogyan őrizhetett meg ez a két, egymástól teljesen függetlenül kialakult 9. századi népcsoport közös etnikai tudatot, miközben a 10–11. század során minden más 9–10. századból ismert etnikai jellegű csoport (kavarok, magyar törzsek) eltűnt a 12. századra? Hogyan lett ez a két csoport egyaránt határőr? Válasza:

„Az általam javasolt etimológia történeti kontextusba helyezi a székelység kialakulását, mert kapcsolatot teremt köztük és forrásokból ismert 11. századi folyamatok és társadalmi csoportok (fugitivi, vagi, izbegh) között. A paraszociális modell így választ ad arra a kérdésre, hogy mi történt a 10–11. században: az itt talált népességek korábbi társadalmi struktúrái felbomlottak, az autochton lakosság jelentős csoportjai nyelvileg beleolvadtak a magyarságba, de korábbi kultúrájuk (rovásírás), történeti tudatuk (magyarok előtti népesség leszármazottai) bizonyos elemeit memórianyomok formájában megőrizték”. De a népnevekből néptörténetre következtetni bizonyossággal, nem lehet. Példa: „Jerneynek azon gondolatát pedig, hogy az wzbeg (uzbech, wzbech) szóban az özbeg tatár nép nevével van dolgunk, Hunfalvy fejtette ki bővebben. Ő a NyK. V. 273—275. lapjain ezt írja: az wzbeg szót «bátran özbeg-nek olvassuk, mert a szót a török nyelvekből ismerjük. Az öz = maga és beg, bej — fej szókból van összetóve, s azt jelenti, ki önmagának feje, homo sui juris özbeg tatár a független tatár. Most özbeg-nék híjják . . .azon néptörzsöt, mely . . . . a khivai, bokharai és khokandi khánságban meg a sinai tatárságban uralkodó fajnak tekintetik a szó nálunk is szabad embereket jelent vala . . . . azt merem állítani, hogy a szt. István előttti magyar pogány államban a rabszolgák társadalmi neve örek, a szabad embereké pedig özbeg vala.»” (MELICH J.: Néhány magyar jogtörténeti kifejezésről).

Keszi hipotézise, Botár szerint: a székelyek „magyarok”. A székelyek szerinte nem koraközépkori szökevények heterogén csoportja, hanem egy magyar nyelvű, magát a magyaroktól megkülönböztető nép volt. „A lelőhelyek számának hirtelen, mintegy két és félszeres növekedését kimutató régészet topográfiai kutatás alap bizonyítékot talált a terület székely betelepítésének kérdésében. A fenti minőségi ugrást már nem tulajdoníthatjuk spontán népszaporulatnak, hanem új népesség, a telegdi székelyek megjelenésével hozzuk kapcsolatba. A jelenleg rendelkezésünkre álló régészeti megfigyelések azt sejtetik, hogy az új betelepedés a 12-13. sz. fordulóján, vagy a 13. sz. elején történt meg. (Benkő 1992. 30.) – írja Keszi.

Botár: A székelyek 12. sz. marosi, udvarhelyi, csíki, háromszéki beköltözésére:

1. írott forrás nincs (kivétel kézdi főesperesség 1199. említése?)
2. régészeti adat nincs („nem bukkan fel sehol sajátosan székelynek mondható leletanyag” Benkő 2016 146.)
3. nyelvészeti adat nincs.

A történeti forrásokra épített hipotézisek csak hipotézisek maradnak. Keszi Tamás elméletét nézve például a „józan paraszt ész” kérdőjelezi meg a felvázoltak hitelességét, ugyanis így azt feltételezhetnénk, hogy egy fél évszázad elegendő volt a „kóborlóknak” ahhoz, hogy egy külön identitást és közösségtudatot felépítsenek. „Az identitás ilyen könnyen nem alakul ki – hangsúlyozta az előadó –, nem beszélve arról, hogy az Árpád-korban már önálló népként említik a székelyeket.”

Botár munkája alapján mind Keszi, mind Aydemir elképzelései falszifikálhatóak. De nem kizárható az a verzió sem, amelyet én is képviselek. Ennek a lényege pedig a következő: Az eszkeleket nem lehet magyar nyelvűnek tekinteni. De töröknek sem! A magyar alapnyelvről kialakított véleményem szerint a magyarok elődeinek sem konkrét őshazája, sem ősnyelve nem értelmezhető. Nálam az ősi nyelvi area nem egy nyelvszövetség, egy sprachbund, amelyben a nyelvek a hosszadalmas és intenzív nyelvérintkezés során tesznek szert egymáshoz hasonló szerkezeti vonásokra, hanem a jégkorszakot követő keletre (északra) vándorlás és helyben maradás következménye. Egy agglutináló nyelvi mező, amely az Alpoktól az Altájig nyúló sztyeppei korridorban (kimmerek) létezett az eurázsiai népvándorlások korában, a „birodalmi” nyelvek közötti hézag betöltésére. (Esetenként a ligua franca szerepét betöltve.) Valós nyelvvé akkor vált, amikor a számtalan, egymással kapcsolatban lévő „nyelvjárás” közül az egyik dominánssá vált. (Tömbösödés). Hosszú vándorlásuk érintkezésük során az eszkil, aszkil, eszekel, hun, avar, türk, iráni, protobolgár csoportokból formálódtak ki a magyar nyelv korai nyelvjárásai, amelyek kedvező körülmények között erősítették a mai magyar nyelvre jellemző vonásokat. Ez történt Etelközben, később a KM-ben, és jött létre az ómagyar nyelv. Ezért a székelyek esetében, a fenti Sudár idézetből nem a nyelvcserét, hanem a „több komponens összeolvadását” valószínűsítem. Ennek falszifikálhatóságát szerintem nem lehet megállapítani. A földrajzilag periférikus helyeken pedig, a latin alapú írásbeliség kezdetben nem játszott szerepet ezért arányában hangsúlyosabb maradhatott a sztyeppei íráshagyomány.

Nem vagyok nyelvész, a nyelvterjedésre vonatkozó elképzelésemet a szakirodalomból megismert elméletekből raktam össze. Ezeket az ismertetésem során egyenként megnevezem. A nyelv és a nép fogalma bizonyos mértékben összefügg, de a meghatározástól függően önállóan is vizsgálható. Minden esetre én, tartom magam ahhoz a gondolathoz, hogy a nyelvek története nem azonos a népek történetével. Természetesen a nyelvet beszélők csoportjai hozták létre a nyelveket, ezért az eredet kutatását velük illik kezdeni. De nem mehetünk vissza Ádámig és Éváig, ezért az utolsó jégkorszaktól indulunk. Az utolsó (Würm III.) jégkorszak kb 30 ezer éve kezdődött, maximuma (LGM) 26.500 és 19.000 között volt, majd 15–12 000 éve ért véget.

Kalevi Wiik, finn nyelvész (1932-2015), úgy értelmezi az adatokat, hogy Kr. e. 23,000-8000 között, az utolsó jégkorszak idején, Európa lakossága három területre szorult vissza. Nyugaton a „Baszk- Európa”, északon az „Uráli-Európa” maradt fenn vadászokkal, akik inkább nagyvadakra vadásztak. Ők a mai megnevezéssel a baszk és a finnugor nyelveket beszélték.

K.Wiik 2008.

Én, ezt egy kicsit másképp látom. Hiszen 18-15 ezer évvel ezelőtt a Kárpát-medencét már mesterséges lakóépületeket létrehozó emberek lakták. Szerintem jobb menedék volt a Kárpát-medencében, mint Ukrajnában akárhol, hiszen a magyar Alföldön tízezer számra^[1] találhatók az ún. kunhalmok. Ezek keletkezése különböző korokra vezethető vissza. A legrégebbi, jelenleg ismert kurgánokat az Alföldön a már említett, gödörsíros hagyatékáról ismert kora rézkori jamnaja-kultúra tagjai emelték 5500-5300 évvel ezelőtt. A régészek Ságvár-Lukasdombon meg is találták ennek a nyomait. (18-17 000 éves agancsból készített kapák, vágóeszközök, csákányfejek). „A Kárpát-medence akár 1000-2000 évvel is megelőzhette Európa északabbi területeit az gazdálkodó életmód számára kedvező feltételek kialakulásában. A korszak vadász-halász törzseinek legfontosabb Kárpát-medencei településmaradványát Jászberény mellett tárták fel”. (Wikipédia). De a terület korai lakottságát bizonyítja még számos lelőhely: Arka, Dömös, Budapest-Csillaghegy, Dunaföldvár, Balatonőszöd–Temetői dűlő, Szentpéterszeg, Szeged-Öthalom, Madaras, Zalaegerszeg, Lengyel, Bátaszék, Györe, Alsónyék, Újdombóvár, Szarvasd stb.). Ezeknek, a kezdetleges földművelést, állattenyésztést is végző törzseknek a kapcsolata déli irányban a Földközi-tenger felé, (lásd, később az etruszk kapcsolatot), illetve Kis-Ázsia és Mezopotámia irányában épülhetett ki, hiszen a jégtakaró és a mocsárvilág más irányt nem engedett meg. Régészeti leletek kimutatták például, hogy az őstulok házasítása 6-8000 évvel ezelőtt éppen Magyarország pusztáit övező hegyekben történt. A háziasított tulok teje igényelte és teremtette meg a vonalas kerámia kultúrák edényeit. (Wikipédia: A Kárpát-medence története a honfoglalásig). Ezt a genetikai vizsgálatok (például az R1a1 és R1b1 haplocsoport terjedése) is alátámasztják. A magyar nyelv eredetéről Az alapnyelvről, Kr. e. 2000-től, és korábbról.

Elfogadott, általános szakvélemény, hogy a neolitikum mintegy 10 000-12 000 éve jelent meg a termékeny félhold területén és onnan terjedt kelet és nyugat felé. Az un. neolit forradalom (első gazdasági forradalom) itt jött létre. A korábbi gyűjtögető-vadászó-vándorló, véletlenszerűen befogott állatokat tartó életmódból – hosszú folyamat eredményeképp – kialakult a tudatos állattartás, a helyhez kötődő, szántó-vető-arató földműves életforma, amely jelentős gazdasági fellendülést eredményezett. (Bodnár Mária^[2]: Élet a történelem előtti korokban.). A neolitikus forradalom kifejezést elsőként az ausztrál régész, Vere Gordon Childe (1892-1957) használta a neolitikum időszakában a vándorló, vadászó-gyűjtögető életformáról a letelepült, földművelő életformára való áttérés magyarázatául. De….! Lewis Binford már 1968-ban kifejtette azt a forradalmi gondolatát, hogy a földművelés csak következménye a letelepedésnek, nem pedig oka. A gondolatsor legnagyobb érdeme: először veti fel, hogy a letelepedés és az élelemtermelés között semmiféle kapcsolat nincsen, és a letelepedés megelőzi a földművelést. A változás tucatnyi különböző, és minden jel szerint egymástól elszigetelt helyen indult meg az i. e. 12. évezred körül és az emberiség egyik legnagyobb hatású változásának tekinthető. A letelepült életmód a személyes ingatlan- és nagyméretű ingóvagyon megjelenését tette lehetővé – sőt, egyes nézetek szerint a letelepedés oka éppen a magántulajdon kialakulása volt.

Az első élelemtermelő közösségek itt Közép-Európában Kr. e. 5500 körül jelentek meg. Az élelemtermelés nem a neolit sajátja, vannak népek szép számmal, amelyek már mezolit jellegű eszköztárral is termeltek élelmet, míg számos csoport a kőrézkorban, vagy még később tért át élelemtermelésre. A régészet mai állása szerint az i. e. 12 000 körüli dátumig követhető anatóliai és közel-keleti települések.

A távolsági népmozgások, és vele együtt a nyelvek terjedése nagymértékben felgyorsult a ló házasítása és a kocsi-szekér használata után. Az újabb kutatási eredmények azt feltételezik, hogy 5000 éves a világ első lovaglásra utaló bizonyítéka. 2023-ban ezt egy tudományt népszerűsítő ausztrál folyóiratban, a COSMOSban olvashatjuk. (A Live Science-ben megjelent Kristina Killgrove 2023. 03. 03. cikke ”World's 1st horseback riders swept across Europe roughly 5,000 years ago” nyomán). “Úgy tűnik, hogy a lovaglás nem sokkal a lovak feltételezett háziasítása után alakult ki a nyugat-eurázsiai sztyeppéken az i. e. negyedik évezredben” – mondja Volker Heyd, a Helsinki Egyetem régészprofesszora, a felfedezést végző nemzetközi csapat tagja. “A Jamnaja-kultúra tagjainál már meglehetősen elterjedt volt az i. e. 3000 és 2500 közötti időszakban”. De lehetséges, hogy a lovaglás még régebbre nyúlik vissza. “Van egy érdekes sírhely a sorozatban” – mondja David Anthony, az amerikai Hartwick College emeritus professzora. “A magyarországi Csongrád-Kettőshalomnál egy, az i. e. 4300 körülire datált sírban, amiről  sokáig azt gyanították, hogy a sztyeppéről származóké, meglepő módon hat lovas patalógiai elemzéséből, és a leletek valamint azok elhelyezkedéséből ítélve –  négynél mutattak ki a jamnajáknál valószínűleg egy évezreddel korábbi lovaglásra utaló nyomokat…. Egy elszigetelt eset nem támasztja alá a biztos következtetést, de a sztyeppék e korszakának neolitikus temetőiben a lómaradványokat időnként emberi sírokba helyezték a szarvasmarhák és juhokéval együtt, és a kőbaltákat lófej alakúra faragták.” (Cosmos, 6 March 2023 / Evrim Yazgin).

A mai általános szakértői vélemény szerint az úgynevezett Jamnaja-kultúra beszivárgása hozta magával a Kárpát-medencébe többek között a háziasított ló és a kocsi használatát, illetve a bronzöntés hagyományát, melyek innen továbbterjedve egész Nyugat-Európában meghonosodott. Például a „szekér” szó Európa egyetlen más nyelvében sem található meg. Állítólag akkád-asszír eredetű (sekēru), amely a szanszkritban is megtalálható (szakar) és ott idegen szónak tekintik, amit Közép-Ázsiából kaphattak. Ezért – feltételezésem szerint – nem beszivárgás, hanem kárpát-medencei expanzió történhetett, a fentebb leírtak szerint. (Lásd a Csongrád-Kettőshalom feltárás eredményeit 2023-ból). Erről Bodnár Mária könyvében is olvashatunk:Mária Bondár: Prehistoric wagon models in the Carpathian Basin (3500–1500 BC). Bp. 2012.). Az új elméletek között megemlíti a három legemblematikusabb nézetet, amelyet Sherratt, Matuschik és Vosteen képviselnek a kerekes járművek feltalálásával és elterjedésével kapcsolatban (PÉTREQUIN – PÉTREQUIN – BAILLY 2006, 4. ábra; 35. ábra). Sherratt nézete szerint a kerekes járműveket Mezopotámiában találták fel Kr.e. 4000 körül, ahonnan a következő ötszáz év során terjedtek el Európába. Matuschik azzal érvelt, hogy a kerekes szállítóeszközök először Kr.e. 3800 körül jelentek meg a Fekete tenger északi részén, és háromszáz éven belül elterjedtek Európába és Mezopotámiába. Vosteen amellett érvelt, hogy Kr.e. 3500 körül Mezopotámiában és a Kárpát-medencében egyidejűleg jött létre az innováció, azt állítva, hogy ebből a két központból más régiókba is eljutottak a járművek (PÉTREQUIN – PÉTREQUIN – BAILLY 2006, 363–366).

Ez konform azzal, ahogyan Krantz is írja: „Magyarországon már 10000 éve beszélték a proto-altáji nyelvet”. (Grover S. Krantz: Az európai nyelvek földrajzi kialakulása. Ősi Örökségünk Alapítvány. Budapest, 2000. Kilencedik fejezet – Következtetések. Függelék.3.)^[3]. Pontosabban az eredeti mű 187. oldalán azt írja, hogy: „Az uráli nyelvcsalád az Alföld mezolitikus lakóitól származott”. („That the Uralic language family stemmed from the Mesolithic inhabitants of the Hungarian Plain”.) G. Krantz fogalmazásában: „Így nyernek értelmet azok a nyelvészeti tanulmányok, melyek az újkori magyart rokonságba hozzák az ősi Mezopotámia sumírjával. A magyar Alföldön lenne a legkisebb és leg elszigeteltebb proto-urál-altáji nyelv, ami afganisztáni eredete óta a legkevesebbet változhatott. A sumírt 5000 éve agyagtáblákra írták a kiindulási helytől és időtől számított félúton. Nem lenne szabad meglepődni azon, hogy a magyar és a sumír nagyon hasonlóak. Néhány lelkes kutató állításával ellentétben - hogy korai vándorlás történt volna Magyarország és Mezopotámia között (egyik, vagy mindkét irányban) - nyelvészeti hasonlóságuk egyedül abban áll, hogy mindkettő többet őrzött meg a közös ősi nyelvből, mint e nyelvi törzs bármely másik tagja.” (Krantz által javasolt helyesbítések a fordítóhoz írt - 2000 márciusában kelt – levelében). „A sumér és az uráli közötti lexikai párhuzamok nem csupán teljesen új lehetőségeket nyitnak meg a sumér tanulmányozására, hanem lehetőséget biztosítanak a sumérok eredeti szülőföldjének azonosítására és a Mezopotámiába érkezésük időpontjának dátumára is. Ezenkívül olyan médiumot biztosítanak, amelyen keresztül a nagyon ősi nyelvi adatok segítségével lehetővé válik bejutás a finnugor népek őskorába. Természetesen egyértelmű, hogy a releváns bizonyítékoknak először teljesíteniük kell, mielőtt azok bármely részét általánosan elfogadhatnák és felhasználhatnák”. /Simo Parpola: A Uralic Language, Helsinki, 2007.)

Eddig, főleg a nyelvet beszélők történetéről volt szó. Most térjünk át konkrétan a nyelvek eredetére!

Elképzelésem részben megegyezik Kaleva Wiik finnugor gyökerek feltárására felállított modelljével. (The ”Roots”-movement). Wiik modelljének középpontjában a következő, fonetikából származtatott megállapítás áll: a finnugor és a baszk népesség úgy vette föl az indoeurópai nyelveket, hogy egy kicsit rosszul tanulta meg és a kiejtése az eredeti anyanyelvéhez hasonló kiejtéssel bírt az így létrejött germán, balti, szláv, kelta és ibériai nyelv. Lényegében Wiik azt állítja, hogy a germán, balti, szláv, kelta és ibériai nyelvek nem az indoeurópaiaktól származnak, hanem a finnugor és baszk őslakosok nyelvéből. Ez pedig azt jelenti, hogy a germán, balti, szláv, kelta és ibériai lakosság nem az indoeurópaiak leszármazottja, hanem a finnugor és a protobaszk őslakosságé. (wikipédia). Ennek ábrázolására Rein Taagepera családfája a legalkalmasabb. Erről írta Ago Künnap: „Szerintem Taagepera fája a legjobb az összes létező finnugor (uráli) nyelvfa közül”. (Ago Künnap, Breakthrough in Present-Day Uralistics, Tartu 1998 p. 25.)

Nálam, ez a többgyökerűség a nyelvrokonság értelmezésénél jelenik meg, amit a The agenetic relationship between languages (Bővített) link alatti esszémben részletezek.

Kronológiai viszonyításra mutatom be Jaakko Häkkinen alapján készített Asko Parpola családfát:

Asko Parpola: Formation of the Indo-European and Uralic (Finno-Ugric) language families in the light of archaeology. Helsinki 2012. 169.

Térjünk át a nyelvek terjedésére. Ennek magyarázatául kezdetnek, egy 2013-ban megjelent könyvem „Urál-altáji nyelvek terjedése” című sémáját használom. (BF: Bel-Ár, Szekszárd, 2013. 27.o.)

A fentiekből tudjuk, hogy a neolitikumban mint a KM, mint a Balkán, mint Kis-Ázsia, valamint a tőle délebbre fekvő un. termékeny félhold területe is sűrűn lakott volt. Feltételezésem szerint, az agglutináló urál-altáji és a flektáló (PIE) nyelvek is innen kezdtek szétterjedni a fenti sémám szerint. Az érezhető nyelvi különbségek a népcsoportok elkülönülésére utalhat. Míg keleten radikális szétválás mutatkozik meg az útvonal (Albán-, vagy Gorgán kapuk) választásban, nyugati irányban (Anatóliából) marginális ez a különbség. Tehát Wiiknek azt az állítását, „hogy a germán, balti, szláv, kelta és ibériai nyelvek nem az indoeurópaiaktól származnak, hanem a finnugor és baszk őslakosok nyelvéből” nem fogadom el, hanem a párhuzamosság mellett teszem le a voksomat. Ezért nincsenek uráli szubsztrátumok a germán nyelvekben. És nem uráli nyelveket beszéltek hajdanán Közép –Európában, hanem Közép-európait, amit a kék nyíl mutat. Megtévesztő lehet az Urál-altáji elnevezés, de ez csak késői és meggyökeresedett névadás és a könnyebb érthetőség kedvéért hagytam meg. Ezt támasztják alá a genetikai eredmények is. (Pl. R1a és R1b terjedések).

A bronzkortól a nyelvterjedést már a Current Biology-ban közzétett Maróti et all. tanulmány (The genetic origin of Huns, Avars, and conquering Hungarians. Authors: Maróti et all. 2022.) kapcsán tárgyalom.

Nyelvi és etnikai kapcsolatok szerepe a magyar őstörténetben

[1] Ezekből a halmokból Magyarország területén -- egyes becslések szerint -- több tízezer is lehetett, ám sajnos párszáz év alatt eltűnt a kétharmaduk. (Mondta dr. Dani János, a Déri Múzeum régészeti igazgatóhelyettese).

[2] Bondár Mária CSc, régész, tudományos főmunkatárs (Bölcsészettudományi Kutatóközpont Régészeti Intézet) 

[3] A fordító megjegyzése: „Krantz professzor időközben bizonyos korrekciókat hajtott végre könyvében, amit beleegyezésével, sőt az ő javaslatára függelék formájában közlünk a könyv végén. A korábbiakkal szembe - mely szerint a magyar a legrégibb helyben maradó, mezolitikus nyelv Európában - most azt javasolja, hogy a magyar nyelv 10000 évvel ezelőtt Nyugat-Afganisztánból jött be a Kárpát-medencébe, és noha még így is a legrégibb nyelv, de nem mezolitikus”.  Nem tudni pontosan mi okból változtatta meg Krantz professzor hatalmas kutatómunkájának végeredményét különösen ránk, magyarokra vonatkozóan (csak sejtjük kiknek a közbenjárására..), de ettől függetlenül a professzor könyvének minden egyes térképén a Kárpát-medencei magyar nyelv-terület (amit ő ugornak hív) úgy áll, mint egy tömör kődarab, vagy mint egy érintetlen őserdő, melyen a körülötte dúló viharos évezredek egy karcolást sem hagytak. Ez - az utólagos álláspont-módosítása ellenére - elgondolkodtató...).

Jelölések, értelmezések

„a”; „b”; „c”……”n”          nyelvek

n’ és n”    Az idővel megváltozott ugyanazon nyelv két változata. (Külön utas fejlődés)

ab           Az a és b nyelvből kialakult kevert nyelv

„A”…. „N”.  A nyelvet beszélők (hordozók) csoportja

n(N)       „n” nyelvet beszélők csoportja.

a=f(b) = „a_b”       b nyelv elemeivel bővült „a” nyelv. Nyelvi átvételek.

A+B=Egymás mellett élés, ekkor a+b a nyelvi állapot. Nyelvi és etnikai kontaktusok.

AB=Egybeolvadás, ekkor lehetséges: a(AB), vagy b(AB), vagy ab(AB) kevert nyelv, vagy a_b(AB), illetve b_a(AB). Természetesen elképzelhető, hogy ezek különböző csoportok egyidejűleg léteznek, bár idővel a domináns változat marad fenn.

a(A)+b(B)>a(AB)     azt jelenti, hogy B nép felvette (nyelvcserével) A nép nyelvét.

A protougor nép és nyelv bronzkori kialakulás a Current Biology (CB) 2022-es cikkéből, (The genetic origin of Huns, Avars, and conquering Hungarians. Authors: Zoltán Maróti, Endre Neparáczki, Oszkár Schütz, ..., Szilárd Sándor Gál, Péter Tomka, Tibor Török. 11 July 2022. Figure 7. Summary map).

Tételezzük fel, hogy a CB ábra szerinti Mezsovszkaja (M) régészeti kultúra népe az m nyelvet beszélte.

A északról hozzájuk csatlakozott nganaszán ősök (S) egy paleo-szibériai „s”nyelvet használtak.

Ekkor m(M)+ s(S) állapot állt fenn ott, ahol a két nép találkozott. Török nyelvi feltételezése alapján ekkor alakult ki a protougor nyelv és nép, ami az ugor ősnyelvet (alapnyelvet) és ősnépet adta. Ez az ugor szétválás alapja!

Azaz: m(M)+s(S)= u(U) ami egybeolvadást tételez fel. > Szétválás: u(U₁)+u(U₂) >u’(U₁) és külön u”(U₂) a későbbi külön utas fejlődés szerint, ahol u”(U₂) a manysikat, az u’(U₁) a magyar hf ősök elődeit jelenti. Ekkor valóban u > u’+u”, azaz u közös őse mindkét nyelvnek.

De láthattuk, hogy az egybeolvadásnak 5 különféle esete is lehetséges. Nem tudhatjuk, hogy u’ és u” nyelv melyikből származott eredetileg. Mivel u egy összetett nyelv, nem lehet alapnyelvnek tekinteni, csak olyannak, ami egy – akár nyelvszövetségnek elnevezett csoportból származik.

A fenti példát lehet általánosítani, illetve figyelembe venni, hogy A és B népeknek csak egy-egy részei találkozhattak, a többieket (akik a és b nyelven beszéltek) nem, tehát őket nem is érintette a nyelvi változás.

A fentieknek megfelelő néptörténeti változat nálam így néz ki:

Tehát a CB 7/A térképe szerint, a késő bronzkorban, a Mezsovszkaja kultúra területére (és népeihez) költözött északról (pl. a Hövszgöl környékéről) egy paleo-szibériai népcsoport (a nganaszánok ősei) egy része. Itt nyelvcserén mentek keresztül, felvéve a mezsovszkaja nyelvét, majd évszázadok múltán utódaik nagy része visszatért északra, magával víve az új nyelvet a korábbi nyelvének szubsztrátumaival. Az együttélés során a mezsovszkajaiak alapvetően nem keveredtek genetikailag az északi származásúakkal és fejlődésük a Török által bemutatott módon alakult. (Keveredés a szkítákkal, szarmatákkal, hunokkal). Az északra távozók nyelve a manysi nyelv őse lett. Itt a helybéliek nyelvi átvételei során meg kialakult a hanti nyelv őse. Így lehetséges, hogy a manysi nyelv a magyart is adó protonyelvből alakult ki úgy, hogy a genetikai jellemzőik már kevés európai nyomot mutatnak ki. „A manysik megőrizték ősi bronzkori genomjukat” – mondja Török. A fentiek teljesen megfelelnek Pusztay gondolatainak: "Az ún. uráli (tkp. finnugor) korban az eredetileg paleoszibériai nyelvek átvettek bizonyos finnugor alaktani jegyeket (pl. a tárgy külön esettel, az akkuzatívusszal való jelölését), valamint – eltérő mértékben ugyan, de – elfinnugorosodott a szókészletük. A finnugorrá vált eredeti paleoszibériai tömbön belül a mai ugor nyelvek egyfajta híd szerepet tölthettek be, amit etimológiailag is lehet igazolni. Több olyan példánk van, hogy ugyanarra a fogalomra két különböző alapnyelvi alakot lehet rekonstruálni, amelyek folytatása megvan az ugor nyelvekben, ám az egyiknek megfelelői csak a finnugor nyelvekből, másiknak a megfelelői csak a szamojéd nyelvekből mutathatók ki, pl. 'szarv'" (PUSZTAY JÁNOS: A MAGYAR NYELV EREDETÉRŐL). Tehát összefoglalva, szerintem a hanti nyelvnek a magyarral nem volt közöse (a nyelvi hasonlatosságok a manysi átvételből keletkeztek), míg a manysi nyelvnek volt, mert nyelvcserén estek át. A mezsovszkajaiak nyelve pedig egy többgyökerű, sztyeppei lingua franca lehetett.

 Current Biology Figure 7. Summary map