A „rend” szó etimológiája körül elég nagy a „rendetlenség” a magyarban, és a többi idegen nyelvben is. Már az értelmezése is bonyolult. „Tárgyak, folyamatok szabályozott, áttekinthető sora, állapota, összefüggés, értelem, az az állapot, amikor minden a maga szokott helyén van”. „Ésszerű állapot; az élet alapvető teremtő képességének a megnyilvánulása”. Eredetéről írják: „Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén red, szlovák rad, orosz: ряд (‘sor, rend, osztály’). A magyar szó korai átvétel a 10. század vége előttről, egy szláv nazális *rend formájában”. Kelta: rendi (rend, sor)”. Perzsa: rand, rann, (nyom, rész), randītan (csapkod), kérdőjeles.

Írásaimban rendszerint a „Karácsony” szó kapcsán jön elő a régi magyar ünnepet, rendet jelentő csín gyök. Okleveleink tanúsága szerint, a személynévvé vált karácsony gyakori változata volt a Karacsin forma (Karachynus). A név megjelenését magyar és szláv nyelvterületen regisztrálták a korabeli iratok. Volt női változata is: Karácsuna. (Magyar Katolikus Lexikon). De a kracsun horvátul azt jelenti, hogy retesz, tolózár /ami keresztez/. Még ha az alapszava a kracs (lépni, ugorni) is, akkor is megkérdőjelezhető, hogy náluk (szláv nyelvterületen), miért nem maradt meg ez a szép szó, hogy karácsony? Nem sokkal logikusabb lenne azt feltételezni, hogy a magyar K-R-S-N képletből lett a szláv Krasun, majd Kracsun? A Kara-csin (csinos, ügyes fekete férfi) magyar személynév, amely dokumentáltan létezik már 1055-ben, úgy változhatott Karácsonnyá, mint ahogyan napjainkban a Szilveszter név – ami köztudottan erdei, erdőben élő férfit jelent – az óév búcsúztatásának ünnepévé lett. Sajátos szófejtésem a „fekete csín” megoldást adta a karácsony szóra. (A szláv „kracsun” „átlépő” eredeztetés igen erőltetett). Most szándékosan nem ünnepet, rendet írtam, mert a csín ennél több. Nézzük a meghatározásokat: ‘rend, mérték’: csínján bánik a pénzzel, ‘tetszetősség, ízléses külső’: külcsín. Származékai: csinos, csinosít, csinosodik, csinosodás, csintalan (‘rendetlen, szertelen, pajkos’), csintalankodik. A szemnek tetsző megjelenési forma, fejlett ízlésre valló elrendezés, szépség, kellem. Gondos művészi kidolgozás különösen írásművészetben. Dongamélyedés, amely hordó és más faedény dongáján a fenék beerősítésére való. Megfelelő eljárás, megoldás fortélya; ügyes megoldás egy bonyolult feladathoz; a dolog nyitja; mesterfogás. Összefüggések a „rend” szóval: csintalan=rendetlen, csinos=szép, rendes (figyelemre méltó, hogy a rend gyakori jelzője a szép: szép rendben; szépen, rendesen; szép rend stb.). Érti a csínját-bínját = tudja a módját (rendjét). A hordó csínja tartja sorban, rendben a dongákat. A szláv nyelvekben, pld. az oroszban, a csín (ó-rosz: чинъ), rend, szabályzat, illem, fokozat, kötelesség, rang jelentésű. (др.-русск. чинъ „порядок, правило, степень, чин, должность, собрание”). A jellemzően szláv beállítottságú hivatalos magyar nyelvészet szerint: a csín, „szláv eredetű: szerb-horvát čin (‘tett, rang, hivatal’), szlovén, szlovák čin (‘tett’). A szó legrégebbi értelme ‘rend, mód’ lehetett, s ilyen jelentéssel került nyelvünkbe is, a csintalan például ennek az értelemnek az ellentétese”. Ha tovább vizsgálták volna a szláv eredetet (pld. Vasmer szerint), akkor indiai, görög származást találtak volna. (Родственно др.-инд. cinṓti, са́уаti "накладывает, располагает, собирает, составляет, строит", са́уаs "куча", kā́уаs "тело", авест. čауеiti, činvaiti "выискивает, выбирает", с приставкой vī- – "разделяет", греч. ποιέω(*ποιέω) "делаю", беот. ἐποιεσε;). Szentkatolnai tamil változata: sinn-am (szépség), mongol: ćin-ek (szín, szép). Ebből a forrásból valószínűleg előbb merítettek a magyarok, mint a szlávok, akik valószínűleg az avaroktól, vagy a bolgár törököktől vették át ezt az ősi szót. A „csín” talán még a nagy Dzsingisz kán (kb. 1162 – 1227) nevében is szerepel. A magyartól eltérően, ugyanis a mongol kiejtés inkább Csingisz. (Lásd az oroszban és a mongolban is: Чингис хаан). A nagy kán eredeti neve Temüdzsin volt. (Modern Mongolian: төмөр, tömör). Hogy a „Csingiz” mit jelent – arra nagyon sok ötlet van. Az egyik a kinai Zhèng (meaning "right", "just", or "true"), ami helyest, igazat jelent. Ez igen közel áll a magyar „csín” fogalmához! De ez a 12. század, amikor Magyarországon kezdik már elfelejteni a „csín” igazi jelentését.  

Amikor életbe léptették a Gergely-naptárt, Luca napja volt az év legrövidebb napja. Éjszakája, pedig a leghosszabb éjszaka. A Gergely-naptár 1582. október 4-én, csütörtökön lépett életbe oly módon, hogy az azt követő nap október 15. péntek lett. Luca neve a Lux (fény, fényesség, világosság) szóból ered. Luca, a naptárváltozás miatt, fedésbe került a katolikus szentestével. (13 + 11 = 24). A sötétség halála szüli a fényt. Fény nélkül nincs árnyék sem. A „kara csín” ezt fejezi ki. (Ilyen a télbúcsúztató/tavaszköszöntő ünnep is). Itt a csín a megújulás, a változás rendjét fejezi ki. (Szerény véleményem szerint.)  

A Pallas nagylexikona Karácsony név alatt – a 16. század közepén élt – Györgyöt említi, akit hívtak néhol Karácsondy Gergelynek is. Azt írja róla, hogy: „Roppant testi erejéből és ijesztő alakjáról »fekete ember«-nek is nevezték.” Kiemeli a tulajdonságai közül, hogy „vallásos színezetű szabályokkal példás rendet tartott táborában”. Nem célom a martalóc vezér történetének elmesélése, csupán feltűnt, hogy ezt a Karácsony nevű egyént „fekete” és „csint”-t, azaz rendet tartó személynek ismerték. Ebben az időben még keresztnevükön hívták az embereket, és a vezetéknevük általában valamiféle tulajdonságukra, hovatartozásukra utalt. Karácsondy is ilyen „ragadványnév” lehetett ebben az esetben. De lehetett egyszerű lakosnév is. Ennek ellentmond ugyan az a tény, hogy Nagybányán született. Nincs ismeretem arról, hogy Karácsond faluhoz (47.73, 20.027) lett volna valami köze. Szirmay Antal könyvében (Szathmár vármegye' fekvése történetei és polgari esmérete, 1. kötet. 1809) csak annyit ír róla, hogy „Karácsondy Gergely Nagy-Bányára való, nép ámító, a’ népet fel lázította, de Debreczenben feje vétetett.” (1570).  

A Magyar Katolikus Lexikonban ez áll: „a Karácsony szó gyökere vsz. a lat. incarnatio. Mások szerint szláv jövevényszavaink legősibb rétegéből származik: a korcun, 'átlépő' (a Karácsony téli napfordulóra utal) a korciti, 'fordul, lép' igenévi származéka. A magyarokon kívül csak a keleti szlovákok, máramarosi ruszinok, valamint a huculok jelölik e szóval az ünnepet, más szláv népeknél a bozié, 'Istenfia' él. A kutatás sokáig a román cracium átvételének tartotta a Karácsony szót”. Továbbá: „A niceai zsinat 325: tette Karácsony napjára a születés ünnepét, hogy az ariánusokkal szemben, akik tagadták Jézus istenségét, ezzel is az emberré vált Istent magasztalja. A napot nem véletlenül választották ki: a Mithrasz-kultusz ekkor ünnepelte a Nap születésnapját és sötétség fölötti győzelmét (Natalis Solis invicti). A legrégibb Ny-i tanúságot 354: a Depositio Martyrum adja. 361: Galliában, 380: Hispániában kezdték dec. 25: ünnepelni”.  

A hitelesség kedvéért leírom, hogy a szlávok (csehek, oroszok) hogyan látják ezt a kérdést, és hogyan vették át tőlük a németek, az angolok a wikipédián. Kezdem azzal, hogy Oroszországban is van Karacsun nevű falu. (Старый Карачун). Megtalálható a térképen Szuzdáltól kb. 50 km-re ÉK irányban, az 56.7263, 41.0608 koordinátákon. Csak megjegyzem, hogy tőle 3 km távolságban egy kis település van, aminek a neve Vaszkreszenszkoe (Feltámadás). Karácsony és a Húsvétra utaló helynevek egymásmellettisége jelenthetne valamit, de hát Vaszkreszenszkoe (Воскресенское) névvel – csak Oroszországban – 75 falu található! Karacsun etimológiája elég vitatott itt is. (Jellemző, hogy meg sem említik a magyar név, vagy ünnep előfordulást, egyedül a román Karácsony crăciun kerül terítékre, Hugo Schuchardt (1842-1927) német nyelvész által, aki nem tartja szláv eredetűnek). Etimológiai magyarázattal többen is előálltak: Alexander Potebnja (1835-1891), a „lépni” változat («крачити», «крак»— шаг, нога), Vladimirov, P. V. [1](1854-) a „gonosz lélek, ördög, halál” (злой дух, чёрт, смерть) híve,  Friedrich Vasmer (1886-1962) véleménye megegyezik Potebnjáéval, de Schuchardttal szemben szláv eredetűnek tartja. (Előszláv: сделать шаг вперед). Néhányan[2] a „rövidülést” (от «краткий») a latin brum ä =brevissima, legrövidebb nap (dec. 12) változatát említik. Vannak népi változatok, amelyek a török eredetű „kara=fekete” értelmezést elfogadják, hivatkozva a környékbeli törökös helynevekre. (Якшино, Яманово), de a „csunnal” nem tudnak mit kezdeni. Szerintük lehetséges a „csuma” (ЧУМ т.е."смерть") értelmezés is. Ez a „sötét” változat erősen tartja magát a szláv környezetben. Azt írják az Ókaracsun (Старый Карачун) falu névmagyarázatánál (www.calend.ru), hogy Karacsun (Корчун, Чернобог), a szláv mitológiában a halál istene volt. (Pld. a marha dögvészé). Úgy gondolták, hogy a Csernobog (Sötét isten) rövidíti meg a nappalokat. Szolgái, a viharfarkasok, sátán-medvék hozzák a fagyot, a hóvihart. Ezt fejezik ki a népi szólás-mondások: „Megjött neki a karácsony!”, „Elkapta a karácsony!”[3] stb. Az orosz Wikipédia szerint a Korocsun (Orosz: корочун, карачун, szlovák: Kračún, román: Crăciun) az Advent és a téli napforduló (dec. 12, ma dec.25.) régi orosz megnevezése. Első írásos lejegyzését az 1134-es Novgorodi Krónikában találták meg. (B Новгородской первой летописи). Mint írják, az orosz mellett még a belorusz, ukrán, bolgár és a szlovák nyelvben maradt fenn ez a szó. (Érdekes, hogy nem tudnak a szerb, szlovén, horvát változatról, ahonnan a magyart származtatják egyes tudósok). Nyugat-Ukrajnában és Galiciában van nagy hagyománya a Karacsunnak, mint Szentestének. Délvidéken inkább a pogány „Koleda” (Каляда, Коледа, Постная кутья) ünneppel azonosítják. Ez a latin calendae; calo „hívás, könyörgés”, vagy a görög καλάνδαι szóból ered. A néphit szerint a Föld-anya (Anahita) évente csak két esetben, dec. 25-én és május 10-én tudja a hamis átkot szétoszlatni. (Elképzelhető, hogy a szamosháti mondásnak: „késő Karácsony után kántálni” ilyen gyökerei lehetnek). Az ünneplésre Karácsonykor kerül sor. Ajándékozás, kenyérsütés, a sokmagvas „kutia” kása készítése stb. ma is élő szokások. (Nálunk talán az újévi – „kiskarácsonyi” -- lencse evése lehet kapcsolatban ezzel a szokással.). Amiért idézem az orosz wikipédiát az ünneppel kapcsolatban, az az a szó, amely még nem hangzott el a szláv történetben, de itt éppen ezt használták: „Az ünnep illedelmesen kezdődött – vacsorával a szülői házban.” („Начинался праздник чинно — ужином в родимом дому”). Ez az a szó, amit a karácsonnyal kapcsolatban a magyar krónikák már 1055-ben lejegyeztek, és a szlávok még ma sem találtak rá! Ez a CSIN és nem a „csuma”! Nem a halál, hanem a születés az élet, a fény ünnepe. Természetesen a sötétből születik a fény, az ősöktől származnak az utódok, (erre utal „kutjá” evés, a holtak tiszteletére, «для душ умерших»). Így lesz a „fekete csín” hun-avar-magyar pogány ünnep keresztény Karácsony, amit tőlünk vesznek át a szlávok és a románok[4] is. A gyökerek olyan mélyek a magyar népnyelvben, hogy még a kereszténység is kénytelen volt befogadni és hivatalosan is elismerni, hogy Jézus születésének szent estéje magyarul: KARÁCSONY. Sajnos erről a közvetlen szomszédjaink nem akarnak tudomást venni. A magyar uralkodó elit meg úgy gondolta, hogy „szóra sem érdemes”, hiszen van itthon is elég változata a karácsonymagyarázatnak. Azért vigyázzunk, nehogy csintalansággal vádoljanak a szláv anyanyelvűek, ha magyarul „Boldog Karácsonyt” kívánunk nekik.

 Az eddigi ismereteim szerint a türk magyarok már a 8. század végén is határosak voltak az Avar Kaganátussal, és mint a Kazárok önálló szövetségesei látták el a Kazár Birodalom nyugati végeinek felügyeletét az Al-Dunától a ruszokig (Horiny folyóig). Ez a felügyelet nem jelentett tartós ott tartózkodást, szállásuk a Dnyeper-Dnyeszter alsó folyása környékén lehetett. A vérszerződés pedig az Észak- Keletről jövő ugor magyarokkal köttetett. Egy, a Moldávia középső területein lévő temetkezési területek periodizálásáról szóló, nemrégiben kiadott tanulmány szerzői felismerték, hogy "a magyar-török ​​összetevők részvételi arányának, amelynek kifejezett és implicit jelenlétét érzékelik a kutatók Keprerija, Limbar és Brănești temetőinek leleteiben, a régmúlt megformálásában nagyobb szerepet kell kapnia, mint manapság vélik. " (Зверев, Ткачук, 2012, с. 147.) A kutatók biztosak abban, hogy Hanszka falunak sokáig (9. sz. második fele - 10. század, mely időszak megfelel - a keprerijai és a limbari temetők használati idejének) nem volt állandó lakosa, nyári szállásnak használták, lakói zömében férfiak voltak, akik csak az év melegebb szakaszában éltek itt. Az új betelepülő -- félnomád életet folytató -- lakosság száma rohamosan nőtt. Állandó lakói csak a 10. sz. végétől voltak. A hanszkai típusú régészeti leletek a magyar kultúra hordozóinak jelenlétét igazolják.  

A területen az orosz krónikákból ismert (akkor már szlávvá lett) közösségek is éltek. „A VI - VII. század elején, a jelenlegi lakóhelyük területén - a nyugati Kárpátoktól a keleti Dnyeperig és Donig, északon az Ilmeny-tóig keleti-szláv törzsszövetségek alakultak ki: szeverjánok, drevljánok, krivicsek, vjaticsok, radimicsek, poljánok, dregovicsok, polocsánok stb. ezeket valójában államoknak tekinthetjük”. (В VI — начале VII в. на территории нынешнего своего проживания — от Карпатских гор на западе до Днепра и Дона на востоке и до озера Ильмень на севере образовались племенные союзы восточных славян — северяне, древляне, кривичи, вятичи, радимичи, поляне, дреговичи, полочане и др. которые также фактически являлись государствами. Аполлон Кузьмин: История России с древнейших времен до 1618 г.) „A magyarok szervesen illeszkedtek a régió összes kulturális csoportjába, akik meghatározták a Kárpát-Dnyeszter régió élenjáró katonai szubkultúráját, még mielőtt a régió Kijevi Rusz része lett volna”. (Р.А. Рабинович: Этнокультурная ситуация в Пруто-Днестровском междуречье в древнерусское время). Ők pedig a délebbre élő ulicsok, és a tiverciek voltak, akiket csak a magyarok kivonulása után tudott Kijev a hatalma alá vonni. (Luka-Rajkovecki régészeti kultúra területe).

Magyar szempontból kiemelném a szeverjánok nevét. Ugyanis összefüggést látok a DAI-ban Lebedinek nevezett magyar hadvezető (voevod) és az ugyanott említett magyarok (türkök) „régi” neve között. Konstantin a könyvében (DAI 38, 3-10 és 38, 24-31) a türkök (magyarok) egy részét „savartoi-asphaloi”-nak (szavart-aszfal) nevezi. A népnek ez a része, Perzsiához közel telepedett le, míg a másik Levédi vezetésével Etelközbe ment, miután a besenyők legyőzték őket. De, hogy ez mikor volt, az kérdéses. A délre költözés sem azt jelentette, hogy örökre ott is maradtak. Lásd például az alánok mozgását a Kaukázus északi lejtőitől a Donig. És, hogy miért nevezték a magyarokat türköknek a bizánciak? Van egy elképzelésem. Bumin kagán idejében az avarok a türköktől jöttek. De felvették az avar nevet. Ha 806-ban a peloponnészoszi szlávokat a bizánciak avaroknak tartották, akik valamikor türkök voltak, akkor érthetővé válik, hogy a magyarokat is türknek tartották, és a DAI-ban, szláv tisztséget (voevodoszt) adtak a szláv nyelvterületről jövő Levédinek. Monemvasziát görög telepesek alapították, 583-ban. Az avarok elfoglalták és szlávokkal telepítették be. De a bizánciaknak ez avar terület volt 218 esztendeig, mint ahogyan a Chronicon Monembasiae elmeséli. (Szádeczky-Kardoss Samu, Az avar történelem forrásai. Szeged 1992.)

A szaltovói-kultúra lakóit iráni (alán), türk (protobolgár), türk-ugor származásúnak tartják. „Az elmúlt évtizedek feltárásai a Szeverski Donyec felső és középső szakaszának területén azt mutatják, hogy a szaltovói lakosság itt korántsem volt egységes, hanem iráni, türk, türk-ugor eredetű közösségekből állt”. /A.A. Тортика:  Северо-Западная Хазария в контексте истории Восточной Европы (вторая половина VII - третья четверть X вв.)/ De igazsága lehet Bendefy Lászlónak, aki a sztyeppövezet történetét lényegében azonosítja a magyarok történetével. Felfogása szerint a hunok, avarok, bolgárok valójában mind „magyarok” voltak. A szaltovói kultúra kezdetét az alánok -- a 737. évi arab hadjáratot követő -- kazár áttelepítésétől (a Kaukázusból az erdős sztyeppe vidékére) számíthatjuk. A magyarokat szintén a kazárok telepítették a Szeverszki Donyec környékére. Egyes kutatóink (Benkő Lóránd, Harmatta János, Király Péter, Ligeti Lajos stb.) szerint is Levédia nem lehetett önálló állomása a magyarság vándorlásának, mert őseink a Kubán-Don vidékéről viszonylag gyorsan Etelközbe vonultak.  

Bár a császár a hadvezetőről nevezi el a területet (Levédiát, amit rajta kívül senki sem ismert, ill. említett), valószínűbb a folyóról vett személynév. Kijev környéke tele van „hattyús” nevekkel, ezt rajtam kívül is sokan kifejtették, itt nem ismétlem meg. A környéken szláv nyelvűek laktak, a császár zsoldjában szláv nyelvű katonák is szolgáltak. A „savartoi” jelzőről több szakértő is kijelentette, hogy óiráni eredetű „fekete” jelentésű. Ez a népnév magyarázat szintén eléggé közismert, írásaimban is bőven foglalkozom vele. DAI 38. fejezetében (A türkök népének eredetéről, és hogy honnan származnak) ez áll: „A besenyők helyét, amelyen abban az időben a türkök laktak, az ott levő folyók neve szerint hívták. A folyók a következők: első folyó az úgynevezett Varuch (Dnyeper), második folyó az úgynevezett Bug, harmadik folyó az úgynevezett Trullosz (Dnyeszter), negyedik folyó az úgynevezett Prút, ötödik folyó az úgynevezett Szeret.” Bálint Csanád is vélte, hogy mindössze az „Ingul menti kis temetőt és talán Kriloszt” lehet az ősmagyarokhoz kötni. (Az „Ingul menti”  Kb. 48.61044 E 32.52777 temetőkről 1988-ban S. A. Pletnёva publikált. (Н. М. БОКИЙ, С. А. ПЛЕТНЕВА: Захоронение семьи воина-кочевника x в. в бассейне Ингула).  

De térjünk vissza a szeverjánokhoz! Az orosz szeverján törzs nevét nem értik a kutatók. Szever ugyanis oroszul Észak jelentésű, de a Szeverján törzs az orosz terület délkeleti részét birtokolta. Ez a helyzet megoldhatatlan feladat elé állítja a nyelvészeket, akik nem tudnak mit kezdeni a törzsnévvel. A megoldást már többen megtalálták: „A szeverjánok településtörténetéről azonban az őskrónika szűkszavú utalásánál sokkal többet elárulnak a régészeti leletek. Kétségtelen ugyanis, hogy az ő hagyatékuk a VIII-X. századi ún. romni régészeti műveltség. Eszerint e keleti szláv népcsoport valamikor a VIII. század első felében telepedett meg a Dnyeper bal parti vidékein, s szállásterülete kiterjedt a Donyec felső és középső szakaszának területére is, nagyjából a mai Harkov város tágabb körzetére. (M. P. Kucsera, Переяславское княжество. In: Древнерусские княжества X–XIII вв. Szerk. L. G. Beszkrovnij et al. Moszkva, 1975. 118-20, további irodalommal.) A Donyec név szeverszkij jelzője tehát egykor azt jelölhette, hogy a folyó az ő földjükön halad át, vagy ott ered. Magam jóval valószínűbbnek tartom azt a feltevést, amely szerint a szeverján , illetve szever népnév és az égtájat jelölő szláv ? ? ? ?  szó egyező alakja merő véletlen csupán, s a népnév a 'fekete' jelentésű iráni seu szóból ered. (V. V. Szedov, Славяне Верхнего Поднепровья и Подвинья. МИА, 163. Moszkva, 1970. 130, UO., Восточные славяне в VI-XIII вв. Археология СССР. Moszkva, 1982. 138. Vö. oszét sau ’черный’: Korenchy Éva, Iranische Lehnwörter in den obugrischen Sprachen. Bp., 1972. 95.) Eszerint e népnevet korábban a Dnyeper bal parti vidékein, a ligetes steppe övezetében élő iráni nyelvű nép viselte, akiket a szállásterületükre költöző szlávok ugyan nyelvileg asszimiláltak, de a korábbi népnevet a hosszú ideig még vegyes népiségű lakosság megőrizte.” (Fodor István: Az "Északi"-Donyec. Magyar nyelv XCVI. ÉVF. (2000.) 4. SZÁM.)  

Tehát a „szeverján” népnév, és a Donyec folyó jelzője a „szeverszkij”, közös (óiráni, alán) eredetű is lehet. L. Gumiljov (1912-1992) szovjet történész is úgy vélte, hogy a szeverjánok, elszlávosodott szabirok. (Гумилёв Л. Н. Тысячелетие вокруг Каспия. М., 1993, с. 143—144.). Ezeket az információkat Bizáncban könnyen úgy értelmezhették, hogy a türkök vezére a Lübegy (Hattyú) folyó környékéről származó, a szeverjánokat is adóztató, Levédi nevű vojevod, akinek az őseit régen alsó-szabiroknak (savartoi aszfaloi) hívták, amikor még délen éltek. A szóösszetétel második része az "asphal" szó arabul alsót jelent, melynek görög változata asphaloi. Lásd pl az Alsó-Zab folyó nevében Zab al-Asfal (Lower Zab; Ни́жний Заб). A perzsa-arab szóösszetétel nem számított ritkaságnak.

Kép a Kijevben 2008-ban forgatott Nászok (Свати) TV sorozat orosz reklámja

A 2013-ban megjelent Bel-Ár című könyvem (Schubert Grafikai Stúdió, Szekszárd, 2013. ISBN 978-963-08-6232-5) egyik fejezetében írok a Szvatopluk név értelmezéséről, keletkezésének lehetséges változatairól. Az eltelt időszak mérsékelt kritikai észrevételeiből is leszűrhettem, hogy névmagyarázatom indokait nem teljes mértékben értették meg, illetve fogadták el. Nyelvész-történész szakmai oldalról érthető a laikus-autodidakta szerző szinte automatikus elutasítása a szokásos indokokkal, amelyeket most nem sorolok fel.  A legenyhébb vélemény is úgy tartja, hogy a cikk nem annyira etimológiai fejtegetés, inkább egy kis naiv etimológiai morfondírozás hasonlóságokra építve. (Ismerve a szakma jó néhány prominens képviselőjének e témában kifejtett gondolatait, közérthetően: „agymenéseit”, -- ez a vélemény elfogadható, mivel ezek a tudós fejtegetések sem lépik át a „morfondírozás” szó takarta jelentéstartalmat!). Az alábbiakban – nem magyarázkodásképp – írásom némely fogyatékosságát szeretném pótolni, illetve közölni olyan információkat, amelyek valamilyen oknál fogva kimaradtak a cikkemből.  

Amikor az ószláv „svato” szó jelentéseit magyarázom, a hitelesség és a szláv szakmai vélemény bemutatása érdekében sok esetben nem adtam meg a pontos, értelemszerű magyar fordítást, amely legtöbbször csak körülírással lehetséges. Mentségemre szóljon, hogy az eddig megismert nyelvész vélemények egyike sem hozta összefüggésbe a Szvatopolk személynév egyik változatát sem az ószláv *svātī (сват) „szvat” (vendég) szó etimológiájával. (Lásd: Этимологический словарь русского языка Макса Фасмера). (Kb. 20-30 szerző és több száz év vonatkozásában!). Az irány, amelyben elmentek az a „szent”, a „fény” és a „fehér” értelem, amelyet sem a hangváltozások, sem a történeti események nem indokolnak bizonyíthatóbban, az általam kifejtetteknél! Ennek bizonyítására először pótolom a csaknem összes szláv nyelvben meglévő „szvat” szó magyar jelentésének magyarázatát, nem saját kútfőből, hanem elismert szláv nyelvészek fejtegetéseinek fordításával.   Mint ahogyan a könyvemben is kifejtettem, ennek a szónak az eredete a *svo-, *sve-, („szvoj” magyarul: saját) névmásban keresendő. „свой челове́к, своя́к”, azaz: „a mi emberünk, mienk”. De nem a vérünk! A litván svẽčias, svẽtis – „vendég”, azaz valójában „idegen” ("чужак, сам по себе"). Kiválóan illik ez a kifejezés a „vőre”! Magyarban nincs igazi jó fordítása. A szláv nyelvekben is vonatkoztatják például a házastársak szüleinek egymás közötti megszólítására. Magyar Néprajzi Lexikonból: „A házastársak szülei egymásnak nászai. A közeli rokonok, pl. testvérek, elsőfokú unokatestvérek egymás apósát s anyósát is násznak, nászasszonynak szólítják. Nyitra környékén szvatóuram, szvatóasszonyom járja egyes falvakban, míg a Dunántúlon sógor, sógorasszony a nászok megszólításának formája. – Irod. Sz. Morvay Judit: Asszonyok a nagycsaládban”. Ezek évszázados nyelvi tények! Mégsem hozta egyetlen szerző, krónikás sem kapcsolatba a Szvatopolk név különböző, idegenek adta formájával! Miért? Talán azért mert nem találtak alkalmas kapcsolatot arra, hogy ki, kinek lehetett az embere? De ha meglett volna a személy, akkor is magyarázni kellene a név későbbi elterjedését! Hiszen több hasonló nevű személyről szólnak a krónikák! Ott van például Christian Lübke tanulmánya, amelyben azt írja, hogy: „Arnulf császár házasságon kívül született fiának a 870-es években a morva Szvatopluk volt a keresztapja. A fiút Zuendipolch-nak nevezték, tehát keresztapja nevét kapta”. De a lengyeleknél is előjön ez a név: I. Mieszko (932-992) másik fiának nevét, a Suentepulcus nevet Lübke nem a morva hagyománnyal való kapcsolattal magyarázza, hanem lotharngiai hatással, ugyanis azon a vidéken használatos volt a Zwentibold név. (Lübke 1993. 58‒90., 84-85). Ha a nyelvész nem ismeri fel a frank-germán Zuendi-, Suente-, Zwenti-, jelzőkben a hasonlatosságot a szláv „Svato”-val, akkor a történész segíthet Arnulf és Szvatopluk krónikákban (Thietmar, Liudprad, Widukind) fennmaradt kapcsolatával. II. (Vak) Béla királyunk (1108/1110-1141) anyai nagyapját –a Rurik dinasztiából származó kijevi nagyfejedelmet – szintén Szvjatopolknak hívták. (II. Szvjatopolk, ur. 1093-1113). Az első Szvjatopolk pedig  Свѧтопо́лкъ Влади́мировичь, 979? – 1019. kijevi nagyfejedelem volt. A név elterjedésében és népszerűségében az ortodox területeken közrejátszhatott, hogy V. (VI.) István pápa 885-ben levelet intéz Szvatoplukhoz, melyben „Zventopalco regi Sclavorum” néven szólítja. (Monumenta Germaniae historica Epp. VII. No.1). Ebből a szláv népetimológia könnyen megalkothatta a Szvjátopolk ma is használatos „szent harcosokhoz tartozó” fogalmat. (Значение имени Святополк: Входящий в состав святого воинства).  

A könyvemben nálam a kiindulási pont a 9. század közepe. Azt írom, hogy: „Lehet, hogy már Szvatopluk apja, a Mojmir családba benősülő avar nemes, megkapta ezt a ragadványnevet, amit azután a fia (később több szláv uralkodó) is örökölt. (Megjegyzés: Szvatopluk apja, Bolug valószínűleg Rasztiszlav nőtestvérét vehette el, így házassági rokonságba -- szláv nyelveken: szvátovsztvo^[1]– kerültek. Így a neve „Szvato Bolug” lett. Ez indokolhatta, hogy a keresztapa-nagybácsi az unokaöccsének már hivatalosan is ezt a nevet adta!). Szegfű László is úgy véli, hogy Szvatopluk a 850-es évek végén házasodással került hatalomra a bolgár fennhatóságot elismerő dél-alföldi avar kagáni családban”. Látható, hogy minden hasonló név, elvben visszavezethető az avar-magyar Szvato-Bolugra! És azok a tudós, szakmai nyelvész-történész mondások, amelyek valahogy így záródnak, hogy „a Szvatopluk névben található „szvato” fehéret, szentet, világost jelent” – semmivel sem megalapozottabbak annál, hogy azt jelenti, hogy „a mi emberünk”! A szakember is maximum azt mondhatja, hogy: „a szvato valószínűleg IE "fényes, fehér, világos, világosság" jelentésű, de ez a valószínűség semmivel sem nagyobb az általam állítottaknál, illetve jelentésmódosulás történt, ami nem ritka jelenség, de visszamenőlegesen nincs bizonyító ereje!  

Most nézzük a „Bolug” nevet!

A Bolug név előfordulása a magyar vonatkozású krónikákban, oklevelekben elég közismert, könyvemben egy részüket felsoroltam, ezért ennek bizonyítását itt elhagyom. A mai magyar nyelvben a Balog/Bolug név minden torzítás nélkül fennmaradt. A külsők által elkövetett torzulások jól nyomon követhetők akár szláv, akár germán nyelvterületen. (Lásd: Blh!). Ezzel foglalkozzanak a nyelvészek, hogy miért lesz belőle pluk, polk, fulc, bulg, blh stb. Ezt úgy érzem eléggé világosan kifejtettem a könyvemben, ezért itt kiegészítésre nem szorul.

   2005-ben, Bihari Gábor és Varga Ferenc fordításában megjelent C. Scott Littleton, Linda A. Malcor: Szkitiától Camelotig (From scythia to camelot) című könyve. Ebben a következőket írják a szarmatákról: „A "sauromatae" kifejezést valószínűleg "gyík-nép" jelentéssel lehet magyarázni (a görög σαυρος szaurosz jelentése "gyík”). Ez minden valószínűség szerint fő jelvényüknek, egy rúdra rögzített, szélzsákszerű, kígyó alakú zászlónak köszönhető. Hogy a később "szarmata” Σαυρομαης néven egy kalap alá vett törzsek – a roxolánok, az aorszok, a jazigok stb. – valóban ehhez a "gyík-néphez" tartoztak-e, még mindig nyitott kérdés. A gyíkoknak (vagy sárkányoknak) az Arthur legendakör jelképrendszerében betöltött fontos szerepe azonban arra utalhat, hogy az a szarmata törzs, amely végül eljutott Britanniába, valóban tisztelte ezt a lényt. (Egy híres középkori rajzon Arthur és lovagjai sárkányzászló alatt indulnak csatába. A szarmata draconnariusról, vagyis a sárkányzászló vivőjéről szóló elemzést lásd: Dixon és Southern 1992:60-61.)” A Pallas Nagylexikonban ezt olvashatjuk a szarmatákról: „A Sz.-k Herodotos korában a Dontól és Meotisztól északkeletre eső pusztaságon tanyáztak, úgy hogy kelet felé a masszagétákkal, észak felé a csúd budinokkal érintkeztek. A kr. e. II. sz. folyamán azonban nyilván az uzun-jüecsi vándorlás által előidézett népáramlat, részint a Don és Dnyepr közti régi Szittyaföldre szorította őket, ahol a szittyák fölött csakhamar elhatalmasodtak; részint a Káma és Volga összefolyása körül tömörültek, hol ősi szaur, szauar nevük alatt emlegeti őket Ptolemaios a csúdos mata végzet nélkül”. Viszont ha a név végére a keleti uralkodók titulusa kerül, akkor megkapjuk a magyar népmesék egyik főszereplőjének, a sárkánnak a nevét! A magyar népmesék szereplői ott vannak a legrégibb kisázsiai, sumér, ugariti eposzokban. Lásd Bél küzdelmét a sárkánykígyóval és népmeséink hétfejű sárkányát. Dániel próféta idejében (Bél-sar-uszur – II. Nabú-kudurri-uszur unokájának – uralkodása alatt) a perzsák totemje egy sárkány volt, akit Dániel elpusztított. A berlini Pergamen Múzeumban látható az Istár Kapu rekonstruált sárkánya, (mushrushu, egy szarvval a fején. Ez valóban „szarvas” állat, akit megillet a kán cím, tehát sárkán!). Az i.e. 5-3. szd-ból való ordoszi hun arany korona sárkányáról Dr. Bíró Dénes „A hun királyi korona” blogjában 2012-09-12-én írta: „A körpánton ábrázolt sárkány ősjelentése: sár= tüzes, izzó, kány = kán, tehát tűzúr vagy tűzkirály.” – mint látható, nem vagyok egyedül a véleményemmel. Igyekszem tiszteletben tartani mások véleményét is. A Sumér Hitvilág és a Biblia[1] könyvből ismerem például Dr. Zakar András vonatkozó elképzelését is. Azt írja, hogy a magyar „sárkány” = sumér ’szir+kan’, melynek jelentése: szörny, melynek farka van. Ugyanez a kan, vagy kany szerepel a pat+kány, cic+kány, boszor+kány stb. szavunkban. Véleményét nem osztom, de nem is tiltakozom ellene. Én egyszerűen azt gondolom, hogy a sumér írásjelekből nem lehet megállapítani, hogy „szir”, vagy „sár” volt-e a hangzás. Továbbá a „kan” „farok” megfeleltetését el tudnám fogadni – erről a „konda, kondás” szavaknál szólok bővebben. Viszont ott van a „párkány” szavunk (farok nélkül!), amit egyesek a közép felnémet parkan (‘kerítés, kerített hely, fal’) átvételének, mások ősmagyarnak, a tamil: pari-gei (szegély, bevágás, árok) tartanak. Továbbá a tarkan vagy tarkán szó, ami a türk és kazár államszervezetben magas tisztség volt. Itt a tar 'termőföld' + kan 'úr' összetételről van szó. Ez egyezik azzal az értelmezéssel, amelyik a keleti török jelentést fogadja el. („minden oly nemes, kinek bejárata van a kánhoz”). A magyar Tárkány község (47.5926, 18.0066) nevét (1221. Tarcan) alkirály jelentésűnek tekintik. Az ellenzők (pld. Ligeti Lajos) úgy vélik, hogy „Korai jelentése sem lehet 'nemes', 'adófizetéstől mentes ember', mert ezek a jelentések a mongol korban fejlődtek ki vele kapcsolatban. Ezen álláspont szerint nemcsak a Tarján törzsnév és helynevek, hanem a Tárkány helynevek is ebből a méltóságnévből erednek”.[2] Az ősi származásra utal az alsó-egyiptomi Tarkhan/Kafr Ammar, Kafr Turki (29.5, 31.225) toponím is. (i. e. ~3000.).   

     A tisztelt olvasó úgy gondolhatja, hogy messzire elkalandoztunk az eredeti „sárkány” szó elemzésétől. Pedig nem így van! Az ismert magyar (székely) fűszernövény a „tárkony” (Artemisia dracunculus) etimonját a MEN nem találja: „Európa keleti felében elterjedt vándorszó, az oszmán-török targun közvetítésével az arab tarhúnig vezethető vissza, végső forrása tisztázatlan”. Pedig: tárkony < török < perzsa: tarchun, tarkhun (tárkony) < arab: tarkhún (sárkányfű) < görög: drakon (sárkány). /WikiSzótár/. A sárkány és a tárkony összefüggés az orosz nyelvben is fellelhető: Эстрагон, или Тархун. Ott, a levél alakjáról nevezik a „sárkány nyelvének”. (Jobb híján ez is elfogadható!).  

.   Csak megemlítem, hogy „Nabú-kudurri-uszur” jelentése „Nabu, védd meg az elsőszülöttet”. Nabu (héber: Nebo נבו), Marduk (Bel) fia, és írnoka volt. Nabut, a növények királyának tartották. Nevének jelentése, vitatott. Az „nb” tőből értelmezik úgy is, hogy „aki hív”. Nálam logikai kapcsolatban ez úgy áll össze, hogy ő az aki „húzza, hívja”, növeszti a növényeket és ez a „napfény” (a Nap fia!). Nevéből származik a magyar „nap” és a szláv „nyebo” (Ég). Bár Vasmer ezt (a небо-t) kissé másképpen származtatja, de nem áll messze az elképzelésemtől. Nála feltételezhető az „ég” jelentésű hettita, perzsa, aveszta nерiš, nерišаš, nabah és a görög νέφος-ból lett latin „nebula”, (felhő, homály) eredet is. A „Bél-sar-uszur” pedig annyit tesz, hogy: „Bél, védd meg a cárt”. Tehát a sar szó király=cár jelentése igen régi idők óta közismert volt Keleten. Bár Belizár (Bélsaccar) nem volt cár, csak „királyfi” (mār šarri), de apjának távollétében, ő uralkodott Babilonban. Ennek azonban nincs kihatása a nevére. (Már korábban is voltak hasonló titulussal királyok Babilonban. Például Pulu cár, kinek neve volt Tiglat-Pilészár, vagy másképpen III. Tukulti-apil-Ésarra (uralkodott Kr. e. 745 – Kr. e. 727). Véleményem szerint az eredeti „sarkan” név a magyarban őrződött meg a legjobban, míg a kun, kipcsák- és oszmán-törökben „sazagan”-ra torzult. (A jelentés ott is „sárkány, kígyó”.) Az egyik leggazdagabb korai (i. e. első évezred) szarmata lelőhelyet az Ural és az Ilek folyó közti területen (Filippovka, 51.3434, 54.1311) tárták fel 1986-1990-ben. 2009-ben Nojon uulban végzett ásatások azt is bizonyítják, hogy a hunoknak az egyszarvú unikornis és a csodaszarvas is szent állatuk volt. A szkíta művészet vezérmotívuma, a szarvas, amely eredetileg napjelkép volt, megtalálható a Kr.e. 2. évezredben Kappadókiában, Szíriában, a 3. évezredben pedig Mezopotámiában. Bizonyítható például, hogy a koravaskori Kobán-kultúra Kis-Ázsiából, a hettita kultúrkörből származik. A szkíta szimbolika is részletekbe menően megegyezik a korábbi kis-ázsiaival.

A görög civilizációban jelent meg először az „Ázsia” (ó görög: Ἀσία) szó, mint fogalom. A görög Mitológiában Aszia okeanisz, Ókeanosz és Téthüsz háromezer leányainak egyike volt. (Hésziodosz szerint Prométheusz leánya volt). Homérosz (i. e. 8. század?) Iliászában Ásziosz Hürtakidész, Trója szövetségese volt, „kit fényes nagy paripái hoztak Ariszbéból oda.” Mint helynév, a mai nyelvekből nem vezethető le. Az etimológiája bizonytalan. De a legősibb szavak egyike. Hérodotosz (i. e. 484 körül – i. e. 425 körül) görög történetíró idejében az Ázsia (Ασία) szó már általánosan ismert földrésznév volt.

Elképzelés van a szó eredetére több is. Például az, hogy Asszuva volt a névadó. A Hettita Birodalom történelméből több kisebb anatóliai államot, államszövetséget ismerünk. Ezek között szerepel, Asszuva (Aššuwa) is. I. Tudhalijasz arzavai hadjáratának leírásában szerepel először Asszuva és Ijalanda állam neve. Ijalanda államot, többen Trója^[1] városállamával, a dardanok fejedelemségével azonosítják. Fővárosának neve Atrija vagy Taruisza (Taruiša), ami az Átreusz és Trója nevekkel is rokonítható, ugyanakkor Ijalanda a homéroszi Ílion megfelelője lehet. Az egyik – ebből az időből származó – évkönyvben (annalesben), a hettita IV. Tudhalijasz hettita cárt (i. e. 1230 körül, hurri nevén Ḫišmî-Šarruma, a világ ura: šar kiššati), mint Ázsia királyát, és Trója szövetségesét említik. Neki, két hadjárata is volt az asszuvai államszövetség ellen, amely során 10 ezer gyalogos, és 600 kocsis foglyot ejtettek. Helmuth Theodor Bossert (1889 – 1961.) német származású régész, hettitológus szerint, az Ázsia név ennek a nyugat-anatóliai kis királyságnak, Asszuvának (Aššuwa), a nevéből alakult ki.

De feltételezhetünk más névadó országot is. Például ARIA-t. Aria, Parthia keleti szomszédja volt. A parthusokról, már sokan, sokat írtak. Pld. Bíró Lajos: A MAGYAR RÉGMÚLT TITKAI. 1999. (3. rész: Az iráni haza). Birodalmuk i. e. 3. századtól (I. Arsak parni király uralkodása, kb. i. e. 247-től), a 3. századig, (IV. Artabanus parthus király 226-ban bekövetkezett haláláig), létezett. A Pártus Birodalom végeredményben a királyságok, tartományok és városállamok halmaza volt. A parnik, egy nomád vagy daha törzs volt, akik a Kaszpi-tengertől keletre a pusztaságban éltek.

Ami miatt most részletesebben foglalkozom ezzel az ősi etnikummal, az az „AR” szó. (Ez a szó, írásaimban kiemelt helyet foglal el. Lásd a BEL-AR című könyvemet, amely részleteiben a MIL-en is olvasható). Az Arsakida uralkodók neve szintén az „Ar” szóra vezethető vissza, hiszen ez a szó – bármely értelmezésben – a Napot, vagy annak erejét, megtestesítőjét jelentette, a történelmi idők kezdetétől. Számtalan példát lehet találni az oroszlántól a SAR (pld. király) szóig, szinte miden (keleti gyökerű) nyelvben, ha az elemzéseket megfelelő részletességgel, és mélységig folytatjuk. A magyarok önelnevezésének elemzésekor részletesen foglalkoztam az „ar” szó „nép” jelentésével is. Hogy a NaP-ból, hogyan lesz NéP, pontosabban az égitest AR nevéből egy etnikum, törzs fogalmát kifejező AR szó, azt a nyelvészek boncolgathatják, ki elhiszi, bizonyítani próbálja, ki elutasítja, vagy abszurdumnak tartja. Én, most megelégszem a magyar nyelvből vett példával – minden magyarázat nélkül, tényként elfogadva. Most a keleti földrész, Ázsiának, a jelentését keresve, az „ar” szó „Nap” értelmét kell elővenni.

Vegyük tehát ténynek, hogy az ázsia, ázia, ászia, ásia hangzás azonos jelentéseket is takarhat. Természetesen más szövegkörnyezetben, nyelvben a jelentés lehet különböző is, de megfelelő mélységig elemezve a közös értelem, jelentés legtöbbször kideríthető. Az ősmagyar korra feltehető egy sz-ező, és egy s-ező nyelvjárás: erre utalnak például a sző és származéka a sövény, a szer és a sor: melyek azonos etimológiájú szópárok; vagy a -ság képzőnek a -szág alakja, mely az ország, jószág szavakban van meg. Az ókori írások olvasatai (hangzások), mind rekonstrukciók! A görög krónikaírók pld. minden hallott idegen „s” hangot kénytelenek voltak „σ”-val jelölni, így az utókor már sohasem fogja pontosan megtudni, hogy a kiejtés „s”, vagy „sz” volt-e eredetileg. Akik meg tőlük vették át, azok legtöbbször elfogadták a görög kiejtést. A ma használt változatok mesterségesen lettek kialakítva, nyelvészek által jól megindokolva. No, ennyit a hangtörvényekről! Nézzük meg, van-e példa az r hang olyan módosulásának, aminek eredménye lehetett az s;sz;zs;z; hangok valamelyike. Itt van például az ogur/oguz kérdés. Azt írja a Wikipédia, hogy az ogurok voltak az első török népcsoport, amelynek törzsszövetségei bevezették a török népek mongolokig tartó hegemóniáját az eurázsiai sztyeppén, és ami a hunokkal lezáruló indoiráni hegemóniát követte. Az ogurok a ma már nagyrészt kihalt csuvas típusú török nyelveket beszélték, amiben tipikusan szóvégi r áll ott, ahol a mai török nyelvek többségében z. A megkülönböztetést ezért ogur/oguz nyelvekként is szokás megtenni. A magyar nyelv régi török jövevényszavai ogur-típusú nyelvekből származnak. Igaz, hogy ekkor az Ázsia nevű földrész már régen ismert volt. Az ugorokról a legkorábbi európai híradás 463 körülről származik, amikor Priszkosz rétor beszámol arról, hogy a szaragurok, ugorok és onogurok követséget küldtek Bizáncba. De a példa csak a hangváltozás tényét volt hivatott bemutatni, mert ami a Kr. u.-i időkben előfordult, az ezer évvel korábban is megtörténhetett. Tehát az ARIA-ból könnyen lehetett ASzIA! Ennek legalább van jelentésbeli, logikai értelme! A jelentés, pedig az, hogy NAPkeleti földrész!

Évezredek óta az ÁZSIA szó a Keletet, a Napot jelenti minden nyelvben, ahol előfordul. A görög Mitológia hasonló nevű szereplői közvetve, vagy közvetlenül a Naptól eredeztetik a nevüket. Felesleges – szerintem – bármely ősi városállam, vagy személy nevét alapul venni, mint Ázsia etimonját. Ez csak játék a képzelettel, mert Ázsia = a Napról elnevezett földrész, és ezt eddig egyetlen nyelvben sem cáfolták.

Manapság a fiatalok egy részének már gondot okoz, ha meg kell válaszolni azt a kérdést, hogy mikor volt az első világháború. Sőt, a II. Világháború végét sem tudja mindenki.  Nekem ez különösebb problémát sohasem jelentett, mert 45-ben születtem! Nagyapáim meséi még az I. VH-ról szóltak, Isonzóról, vagy az orosz hadifogságról. Igaz, hogy az apai nagyapám erről nem mesélhetett, mert 1915-ben eltűnt, valahol Oroszországban. Apámat az anyai nagynénje vette magához, akinek a férje – Szép István – a szerb és az olasz frontokon szolgálta a KUK-ot. (Ez a „k und k” , azaz császári és királyi német megnevezése). Fél szeme bánta a „kalandot”. Az eredetire teljesen hasonlító „üvegszemét” minden este egy gyufaszállal gondosan kipöccintette és belerakta egy vizespohárba, hogy reggel újra a helyére tegye. Szóval ő lett az én „Szép Papám”! Az anyai nagyapám (Gadár Ferenc) suszter volt, így az orosz fogságban mindig feltalálta magát, talán ennek köszönhetően maradtak számára ismeretlenek a szibériai tájak.  

Akik nem jöttek haza a háborúból, azoknak a neve a falu temploma előtti emlékműre került. Elég sokan vannak. De az orosz fogságról majdnem minden visszatérő tudott mesélni. A magyar bakák százezrei ismerték meg a korabeli orosz világot. (Na, ez az, amire aztán nagyon nem vágytak 45 után!).  

Soha nem értettem meg, hogy  hogyan tudtak az oroszok ennyi hadifoglyot ejteni. De nekünk is volt egy „orosz” hadifoglyunk! Ő volt a Gyuri bácsi, a Markovics Gyuri bácsi.  2007-ben Komáromi Gabriella „Ki lehet ez a Titrik Ilona?” című írásában (Élet és Irodalom 51: 43. sz.) találtam rá erre a kis epizódra:  

„A naki örmény borbély életében a nagyvilág XX. századi zűrzavara van "Úgy beszél Bagdadról, Erzerumról, mint én Gyönkről" - írja róla Lázár. Hadifogolyként került Inámpusztára, aztán egy földönfutóvá lett erdélyi lánnyal házasodott össze, és letelepedett Nakon. Markojannak hívták, de mert itt ezt az emberek nem tudták kimondani, Markovicsra "magyarosított". "...ez a magyarosítás nekem nagyon tetszett" - írja Lázár. - "Igazi Kárpát-medencei névváltoztatás." Sajátosan tragikus sors a borbélyé. Örményül is, oroszul is elfelejtett, magyarul is rosszul beszélt. "Semmilyen nyelven nem tudott. Hány ember tragédiája lehet ez szerte a világon?" Amikor a szakszervezeti vagy népfrontos jó szándék összehozta egy örmény énekesnővel, később pedig a Krímben a testvéreivel, csak nézték egymást”. A szövegben szereplő idézetek Lázár Ervintől valók, aki az úti jegyzeteiben feljegyzett neveket szívesen alkalmazta írásaiban. Lázár Nakon találkozott az örmény borbéllyal, és nevét Makorján változatban beiktatta A fehér tigris című regényébe. (GECSEY SÁNDORNÉ PAPP KATALIN: Írói névadás Lázár Ervin műveiben 2009.)  

Gyuri bácsit én is jól ismertem. Apám barátja volt, leányai –Ilonka és Margit – pedig Anyám barátnői voltak. Beszélgetéseink során kérdeztem is a nevéről.  Nekem úgy tűnik, hogy Markarjánnak mondta magát. Akkor hallottam először, hogy a -ján utótag az örmény családnevekben olyan, mint nálunk a „fi”. Ez akkor volt, amikor a fentebb már említett krimi utazása után levelet szeretett volna íratni a „megtalált” rokonainak. Ő ugyanis nem tudott se oroszul, se örményül írni. Oroszul a katonaságnál tanult meg, de azért meg lehetett érteni. A faluban én voltam az egyetlen, aki tűrhetően írt, beszélt oroszul (1965, vagy 66 nyarán), ezért vállaltam el a levélírást. És még egy örmény szót is megtanultam tőle. Mert a levelet így kellett kezdeni: „Джан мой …”. Megtudtam, hogy ez olyan, mint nálunk a Kedves … megszólítás. Valójában több értelmezése is van, talán a „lelkecském” áll hozzá legközelebb. Tehát a dzsán – kedves, a -ján, pedig fi/fia vkinek. Hogy miért mesélem el ezt ilyen részletesen?  

A minap olvastam Bendefy László „A magyarság kaukázusi őshazája: Gyeretyán országa” című könyvében, hogy a pápai bullákban említett Jeretann/Jeretány király nevének helyes olvasata: Gyeretyán, és a jelentése: gyertyán(fa). „Így a kor távlatába helyezvén és elemezvén a szó jelentését, megértjük, hogy Gyeretyán fejedelem neve nem annyira a GYERTYÁNFA szívós, ellenálló voltával függ össze, mint inkább a GYERTYA fényességével, és mint személynév talán leginkább a mai "fényes, dicsőséges" fogalmaknak felelhetett meg” – írja Bendefy. Ekkor gondolkodtam el azon, hogy ha Gyertyán országa egy muszlim környezetben kereszténységre vágyik, akkor ez csak a közelben (szomszédban?) lévő keresztény örmények hatására történhetett. Ebben az esetben a Jeretann (dignitate Jeretanny, Ungarorum Regum stirpe satus) név akár örmény hatást is magán viselhet. És ekkor emlékeztem vissza az öreg Markarján nevére. Már ismert dolog volt számomra, hogy az örmény vezetéknevek általában a -ján (-յան és -եան) utótaggal fejeződnek be, amely jelzi a hovatartozást, és leggyakoribb családneveknek számítanak. Nagyon ritkán ilyen vezetéknevek úgy alakulnak ki, hogy valamilyen minőséget vagy tulajdonságot jeleznek. A gyerek szó viszont örményül: երեխա/ jerekha. Ján toldalékkal: երեխյան (yerekhyan) – gyermek. Latinos átírással JEREKHJAN. Ennek az értelme: GYEREK-FI! Egy ifjú király „gyermek” megnevezése nem példa nélküli. Lásd:  IV. (III.) Lajos vagy Gyermek Lajos nevét! Tehát a GYERETYÁN nagy valószínűséggel megfelelhet a GYEREKHJÁN kiejtésnek.  

Utólag tehát köszönettel tartozom Gyuri bácsinak, hogy egy alternatív érveléssel bővíthettem a kaukázusi magyarokról szóló ismereteimet.

A család szerepe már ősidők óta meghatározó. Egy ősi közösség férfitagjai általában más csoportok leányait szokták választani. Van erre számtalan példa. Az anyák etnikumformáló szerepére hozok néhány példát, hogy azután ezt felhasználhassam a bolgárok nyelvcseréjének általam propagált változatának alátámasztására.

1. A szúzai menyegző egy Nagy Sándor makedón király által szervezett tömeges esküvő volt i. e. 324-ben. Ez volt a leghíresebb kísérlete a birodalom egységének megteremtésére
2. Ismert a történet a bibliából. (Bírák könyve, 21. fejezet: Hogy állították fel ismét Benjámin törzsét?) Benjámin fiainak el kellett rabolni Siló leányait, hogy törzsük fennmaradhasson!
3. Hunor-Magor monda. A vízözön utáni első rablás a feleségszerzés volt.
4. Kuvrat megparancsolta fiainak, hogy halála után maradjanak együtt. Mint általában lenni szokott, nem ez történt. Az öt fiú öt felé vitte népét. A helyben maradók, az északra vándorlók valószínűleg családostul vándoroltak, huzamosabb időn át.  Asparuh (kb. 640 – 701) a bizánci források szerint annak a Kuvratnak a fiatalabb fia volt, aki a mai Ukrajnában elterülő sztyeppéken megalapította a tágas Nagy-Bulgáriát. Aszparuht 20 000–30 000 bolgár-török követte. Átkelt a Duna-deltán, s míg Bizánc fővárosát, Konstantinápolyt az arab I. Marván kalifa ostromolta (674–678), ő NÉPÉVEL közösen Besszarábia déli, Dobrudzsa északi részén az Ongulnak nevezett területen letelepedett. De, hogy lett a 20-30 ezer harcosból nép? Erről nem szólnak a krónikák! De északon ott voltak a szlávok, kimeríthetetlen emberanyaggal, amelyekből már az avarok is merítettek, de ők rabszolgáknak használták a nőket, mivel saját asszonyaik voltak. (Erről már vannak írott források).  Asparuh és harcosai az ősi tradícióknak megfelelően (lásd fentebb az 1-3 példákat) feleségeket vittek magukkal a szlávok közül. Ismerve a többnejűség szokását, feltételezhetően tízezres nagyságrendben. Akinek nem jutott feleség, az valóban a helybéliek közül szerzett, akiknek a többsége szintén szláv nyelvű lehetett. (Az avarok által betelepítettek leszármazottai). A nyelvi átalakulás nem az uralkodó elit és a nép között kezdődött el, hanem az uralkodó elit családjain belül! Ez a természetes és logikus feltételezés! (A bolgárok esetében). Hogy Asparuhot az új hazájában szláv nyelvű többség fogadta volna – semmi sem támasztja alá. Ez a fenti hipotézissel egyenrangú, de inkább gyengébb változat. Nikephoros pátriárka, az eseményekről beszámolva, információkat szolgáltat a szláv törzsek bolgárok által történő hódoltatásáról és rabszolgaságáról, akikre Bulgária határainak védelmét bízták, mind az avarok, mind bizánc ellen. Tehát a bolgárok ugyanarra használták a szlávokat, mint az avarok, akik betelepítették őket. A dunai bolgárok pedig nagyon hamar (150-200 év) elszlávosodtak, Nagy Simeon (863/65-927) korában a „bolgárok” lényegében már egy szláv populációt alkotnak. A bizonyítékként szolgáló ellenpélda pedig a magyarok története, ahol a családos beköltözés és a helybeliek összeolvadása fenntartotta és megerősítette a sztyeppei ősi lingua francát. Ehhez szükséges volt egy gazdasági és nyelvi izolációra, amit a latin nyelv hivatalos használata és a kialakult feudális rend biztosított. Így maradt fenn az ősi magyar nyelv, amely talán a környező nyelvek közül a legtöbb ős-etimont ma is tartalmazza.