Előzmények

A szakemberek egy része a magyar szót finnugor–ősiráni eredetűnek tartja. (TESz.; MSzFE.; EWUng). Összetett kifejezésről van szó, állítják, melynek első eleme a feltételezett *magy, második eleme pedig az er szó. UESz: „A tagok olyan szavak, ill. elemek voltak, amelyek vagy kihaltak, vagy kezdettől fogva csak összetételekben léteztek. Az előtag örökség az ugor korból [ugor *mańćɜ ’ember, férfi; nemzedék, nemzetség, család, frátria’]; Az önállóan nem adatolt er utótag örökség a finnugor korból; vö. →ember, →férj, →némber. A tagok ilyen összekapcsolása más rokon nyelvben nem mutatható ki. A magyar alak veláris irányú hangrendi kiegyenlítődéssel keletkezett. Összetételként elhomályosult”. Ezekben a magyarázatoknak nemigen van szilárd magva; mindegyikük feltételezések rendszerére épül. Megfogalmazásuk körülményes, mondanivalójuk igen nehezen emészthető.

Róna-Tas András az 1984. évben kifejtette, hogy egy manysi ember alakú önelnevezés nem valószínű, ahogy az Englishman, deutscher Mensch, russzkij muzs kifejezés sem népnév. Ilyenre nincs példa. Van ugyanakkor er török szó, melynek jelentése ember. Az azonban még kevésbé valószínű, hogy egy finnugor nyelvű nép neve félig finnugor, félig török legyen – mondja Róna-Tas. (Róna-Tas András: A honfoglaló magyar nép: Bevezetés a korai magyar történelem ismeretébe. Budapest: Balassi. 1997.)

Tehát tényként kezelhetjük azt, hogy a nép neve egyszerűen a Megyer törzsnév alakváltozata. Ezért nem is lehet semmilyen közvetett, „ember” értelme, hiszen minden bizonnyal a többi törzs tagjai is annak tekintették magukat, legalábbis ugyanannak a népnek a keretein belül. Egy másik elmélet az ugorokhoz, illetve magyarokhoz csatlakozott er népben az alánok egyik törzsét, az er nevűt látja – olvashatjuk például a Szótörténeti játszótér webhelyen.

Ahogy én látom

Annak ismeretében, hogy a magyaron túl még jó néhány eurázsiai népnév  „-ar/er” toldalékra végződik (bolgár, tatár, kazár, hungár, avar, kabar, misár, mari, arám, arab, szabar/szabir, erza, azer, stb. ) ezért ennek a népnévnek a magyarázatát másképp gondolom. Az arab név eredetileg alighanem nomádot jelentett. Az arab szó legkorábbi dokumentált használata egy népre vonatkoztatva a Kurkh Monolithsban található, amely egy akkád nyelvű feljegyzés Arám asszír hódításáról (i.e. 9. század). Az erza népcsoport nevének eredete feltehetően az iráni arsan szóból ered, melynek jelentése „férfi” vagy „hős”. (wikipédia).

Magam is úgy vélem, hogy ez egy szóösszetétel. De mielőtt erre rátérnék, kifejtem miért nem lehet képzett szó, hiszen vannak képzőink, amelyek erre okot adhatnának. Ilyenek szerintem a foglalkozásra, vagy a cselekvő kifejezésére utaló képzők: -ár/-ér (tanár, tündér), -ász/-ész (vadász, lelkész), vagy a németből átvettek: macher (német Macher/machen), suszter – ( német Schuster), majszter – (a német Meister), de ezek többnyire latin (sutor, magister stb.) átvételek. Az –er utótagnak számtalan angol, germán, francia, latin változata van ezekből csak a magyarral egyező jelentésű foglalkozás képzőket említem meg. Ilyenek az angol -er^1,3 , amelynek eredete a középangol -er(e), az óangol -ere ügynök utótag (a ófelnémet -āri, gót -areis szóval rokon, az igazolatlan germán -arjaz, az igazolatlan szláv -arĭ, a latin -ārius szóból) és az óangol összevonása. -ware utótag, amely etnikai vagy lakóhelyi eredetű főneveket alkot (pl. Rōmware „rómaiak”), rokon az ófelnémet -āri-vel, igazolt germán -warioz „nép”-ből; -ary.

Ezek az –ar/-er képzők mind kapcsolatba hozhatók az „ember” szóval. Valamilyen, vagy valamit végző ember. Érdekes a latin -ārius. Alkalmanként a latin nyelv az –ārius utótagot egy főnévhez csatolja, hogy egy 1. és 2. deklinációs melléknevet képezzen a szokásos általános jelentéssel, „illetve”: rotarius, honorarius, ordinarius, imaginarius (forgató/forgó, tiszteletbeli, rendes, képzeletbeli – pld. ember). Összetéveszthető az „-aris” utótaggal, de ez az -āris utótag azért adódik egy főnévhez, hogy a főnévhez való viszony jelzőjét képezze. Példák: mīlitāris ("katonai"), a mīles ("katona") szóból oculāris ("szem, szemüveg"), oculus ("szem").

Látható, hogy az IE –ar/-er utótagok, képzők egy része szorosan összefügg az „ember/férfi” jelentéssel, amit más nyelvjárásokban „harcosnak, hősnek” is értelmeztek. De a képző kötött morféma, önmagában nem állhat, és jelentése is csak a tővel együtt érvényesül. Van ilyen magyarázat is: mag-ár = mag ember! Ezt én nem tartom megalapozottnak.

Van az „ar/er”, „jar”, szónak önálló jelentése is. Ilyen pld. a török „férfi” (harcos, hős) jelentésű szó:  ēr (lásd: erzák), vagy az örményeknél Ar (örm. Ար) a legfőbb nap isten volt. A Nap hatalmát (örm. arev) volt hivatott jelképezni, ami magában foglalta a természeti erőket, főképp a tavaszt, az életet. Oroszul: слова "ар" означает в переводе с тюркского "муж", "воин". Az örményeknél a nemzetközi „armen” – külső elnevezés. Oroszban ez görög/latin átvétel: Название Армении в русском языке восходит к латинскому наименованию Armenia, пришедшего из греческого Ἀρμενία. Az Ararát nevét az „arar” a „teremtés”, és az „at” a „hely” alkotja. Urartu névetimológiája megegyezik a bibliai Araráttal (’arārāt). Csak példának említem még az Arka, Arad, Árpád, Jaroszlávl neveket.

A görög mitológiában Árész „Ἄρης” a háború istene. Egy olyan karakter, akitől sok lény rettegett frenetikus harci éhsége miatt. Ebben az esetben azonban inkább gondolhatunk valamiféle népetimológiára a proto-indoeurópai *M̥rēs szóból, amely a római és latin „Mars” név valószínű gyökere volt, és jelentése „csata” vagy „háború”. Ezt görögösítették és lett: „arē” („ἀρή „ógörögül), ami pestist, rontást, átkot, vagy „imprécationt” jelent.

Az Irán kifejezés közvetlenül a középperzsa Ērān szóból ered. Az Irán (ایران) szó ősi formája az Arianám, amely elnevezéssel a nép a saját országát egykor nevezte (először a szászánida időszakban). Eredetileg „az árják által lakott földet” jelentette. De kik voltak az „árják”? Kr. e. 1700 körül, nomád népek egy csoportja vándorolt be az indiai szubkontinensre a történelem előtti Iránból. A környéken akkoriban élő, úgynevezett Indus-völgyi civilizációk a beözönlőket ārya-nak nevezte, amiből ma az „árja” szót kapjuk. A szanszkrit szó, „árja” jelentése „igaz”, „nemes” vagy „úriember” (Árja-Putra, Árjakanja stb). Ugyanakkor a védikus irodalomban ezzel a szóval nem jelöltek sem etnikumot sem faji vagy nyelvi fogalmat. Müller szerint az „árja” szó etimológiailag a szanszkrit „ar” (szántani, művelni) szóból ered. Az UESz szerint: Forrása az óind ārya ’(házi)gazda, (házi)úr; szívélyes, vendégszerető úr; az idegenek pártfogója, védelmezője; árja, tiszteletreméltó’. Eredetileg a Perzsiában és Indiában megtelepült indoeurópaiak elnevezéseként használták az őslakosoktól való megkülönböztetésül. A fentiekben az „ember” fogalom mindenképp benne van, és az említett ősi kultúrákban az -ar morféma jelen van, olyan gyakorisággal, hogy még a modern nyelvek névszóiban is általánosan elterjedt használatú, közel azonos fogalomkörben. Túl az említetteken maga az ember szó is tartalmazza az -er toldalékot! De erről, később szólok. Nézzük meg először, hogy

Mit is jelent az, hogy „ugor kori örökség”?

Az ugor kor, amikor őseink a legközelebbi rokonokkal, a vogulokkal és osztjákokkal (saját nevükön a manysikkal és hantikkal) éltek együtt, már különválva a többi rokonnéptől, az Urál északi vidékén. Ez az időszak Kr.e. 1000 táján ért véget, ekkor kezdődött az ősmagyar kor. (MESz). De, ha a magyar szó összetételét vizsgáljuk, próbáljuk megérteni, érdemes messzebbre visszatekintenünk.

A távolabbi múltba való visszapillantást meg lehet kísérelni a diakrónikus[1] tipológia újabb eredményeinek a figyelembe vételével. Már a múlt században próbálkoztak a nyelvi szerkezetekben egy lineárisan elképzelt nyelvfejlődési tendenciát posztulálni (izoláló > agglutináló > flektáló). Később észrevették, hogy a flektáló nyelv lassan izolálóvá alakulhat át s ez alapot nyújtott — más egyéb tapasztalatok alapján — arra, hogy a nyelvek hosszabb története folyamán egy ciklikusan ismétlődő spirális fejlődés és típusváltás elmélete felvethető legyen. Mikko Korhonen helsinki professzor, főleg Vennemann és Hodge munkáira támaszkodva, megkísérli a ciklikus nyelvfejlődés lehetőségét az uralisztikában is alkalmazni olyan 'drift’-ek (áramlatok, mozgási irányok) kipuhatolásával, amelyek a nyelvet egyik minőségből (típusból) egy másikba vihetik át. (Hajdú Péter 1980-as beszámolója az V. Nemzetközi Finnugor Kongresszus előadásairól).

A neolitikumban, vagy még korábban -- hiszen az emberi nyelv eredete több százezer évre (vagy még többre) nyúlik vissza, a nyelvvizsgálatunk viszont legfeljebb 10 000 évnyi időmélységbe tud visszapillantani -- a gondolkodó ember számára három legfontosabb a posteriori dolog létezett:

1. A ego, azaz az én tudat
2. A másik (a harmadik, a sok) érzékelése. Ezek a névmások.
3. A megfoghatatlan, a valami, amitől félt, vagy amihez könyörgött. Ennek a leg látványosabb tárgyi megnyilvánulása a Nap (Isten) volt.

Ez a három legősibb és legfontosabb általános fogalom minden alapnyelvben!

Hogyan működhettek az őskorban ezek a driftek?

Lyubov L. Kosinskaya, orosz történésznek volt egy előadása a Helsinki Egyetem Tvärminne Kutatóállomásán 1999. január 8-10. között, „Az északnyugat-szibériai neolitikum korszaka: a déli kapcsolatok kérdése” címmel. (L. L. KOSINSKAYA: The Neolithic period of north-westem Siberia: The question of southern connections. In: Early Contacts between Uralic and Indo-European: Linguistic and Archaeological Considerations. Helsinki: Suomalais-Ugrilainen Seura, 2001. 265-287.) Leírja, hogy már korábban is feltételezték (С. П. Толстов, 1948.), hogy a Kelteminar kapcsolatban állhatott az uráli NySz (UWS) közösséggel. Egyébként a dél uráliak kelteminári eredetét V. N. Csernyecov nyomán Veres Péter is elfogadta.

A Kelteminar kultúra (i.e. 5500–3500) a Karakum és Kizil Kum sivatag félsivatagos és sivatagi területein, valamint az Amu Darja és a Zarafsán deltáit elfoglaló halászok neolitikus régészeti kultúrája volt, az ókori Kazahsztán, Türkmenisztán és Üzbegisztán területein. Ennek korábban szerepe volt a neolitikus forradalom északra való terjesztésében a Dzsejtun-kultúra felől az északi sztyeppre a kurgánvilág és az Urál területére. Harmatta János ezt a kultúrát korábban az árják keleti – káfiri és szanszkrit – kultúráihoz társította, később azonban egy *kāṥva nevű etnikummal azonosította, akiket még az i. e. 3. évezredben választott volna ketté az indoirániak keleti vándorlása. Déli csoportjukból jött volna Mezopotámiába az i. e. 2. évezred első felében megjelenő kassuk népe, északi csoportjaik pedig részben a nyugati türkök törzsszövetségébe, illetve a szamojédok közé olvadtak volna be (török qāš, szamojéd *kāśa = 'ember'). (wikipédia). Számos kutató úgy véli, hogy ez a kultúra rokon a fésűs kerámia kultúrájával, és a finnugor népek körébe tartozik. (orosz wikipédia). A Kr. e. 4. évezred elejétől az ún. fésűs kerámia kultúra népessége már a balti finn népek őseinek tekinthető. A kultúra számos lelőhelyét tárták föl a Nyugati-Dvina (Daugava) folyó és a Finn-öböl között. Az északra húzódott kassuk (az asszír feliratokon kussu néven is szerepeltek) igen csekély nyelvemlékeiből, a türk, szamojéd beolvadásból talán igazolni lehetne az agglutináló > flektáló nyelvi átmenetet. Pontosabban azt, hogy nem volt stabil etnolingvisztikai határ. Egyesek szerint indoeurópai nyelvűek voltak, mások azonban rámutatnak arra, hogy nyelvük ragozónak tűnik, márpedig az indoeurópai nyelvek között elvileg nincs ragozó nyelv (a kivételt az anatóliai nyelvek képezik, ezek besorolására vonatkozóan máig sincs megnyugtatóan egységes álláspont a nyelvészek között) – olvashatjuk a wikipédiában (Kassúk).

A korai fémkorszakban az lndoeurópai és uráli nyelvű népek közötti kapcsolatok és kölcsönhatások sorozata rekonstruálható a bányászat és a fémgyártás területén. A Volga Kama régióban, az Urálban és Nyugat-Szibériában található erdei-sztyeppe és déli taiga-övezetek kohászati innovációinak eredete a Kr. e. harmadik évezred közepére nyúlik vissza, és kapcsolódik a Circumpontic Metallurg Province-hoz (CMP). Gondolunk itt a Pit Grave, a poszt-Repino, a Fatyanovo és a Balanovo kultúrákra, valamint az Afanaszjevo kultúrára. Az Urál-vidék és Nyugat-Szibéria középső bronzkor végén/késő bronzkori elején a pontusz vidéki bronzművességi központ (CMP) összeomlott, átadva helyét a romjain kialakuló eurázsiai fémművességi központnak, melyet később E. N. Csernih nyugat-ázsiai és kelet-ázsiai fémművességi centrumokra osztott (Csernih-Kuzminih 1987, Csernih 2012). A Szejma-Turbinó transzkulturális jelenség a kelet-ázsiai provincial nyugati részén alakult ki az Altaj-Szaján vidékén, fennállása pedig a szűkös radiokarbon dátumok alapján a Kr.e. 22-18/17. századra tehető. A SzT jelenség korának legjelentősebb driftjének számíthatott. Nyelvi következménye lehetett, hogy az etnolingvisztikai határok elmosódtak és gyakorlattá válhattak a vegyes szóösszetételek. Könnyen elképzelhető, hogy a NySz-i sztyeppe erdős-ligetes területén élők – az előzőekben bemutatott – ar/er (hős, férfi, ember) szóval utaltak saját magukra:

„Én ar/er vagyok!”

Ezzel visszatértünk a „magyar” szóösszetétel első tagjának magállapításához! A kérdés az, hogy ez „ma”, vagy „mag/mad” esetleg „magy/madzs/mazs?

Az „én” szó használatát a magyar nyelvben a 14. századnál korábbi időkből nem lehet kimutatni. Az eredetre vonatkozó UESz magyarázat: „Belső keletkezésű, valószínűleg összetett szó. stb.” „Az ősmagyarban létezhetett egy *eme ’íme én’ alak. A tővégi magánhangzó szabályosan lekopott”; „Ugyanakkor az is elképzelhető, hogy az én egy -n névmásképzős..”; „Összetett szóként elhomályosult”. Ami valószínűsíthető az az, hogy magyarban az utótag megléte feleslegessé teszi a használatát kivéve, ha a szándék nyomatékosítás! De ott volt mindig az általánosan használt *m*  (ma/am). Ma is kimutatható a fu és a környező IE nyelvekben. (Nem részletezem, elég példának a hanti/manysi egyesszám: ma/am kettősszámban: min/men; angol: my, francia: mon; orosz: мой stb.) Minden okunk megvan arra, hogy feltételezzük, hogy a magyar nyelv ősében úgy 10 000 évvel ezelőtt az ego kifejezésére a „ma” szót használták. És ezt így rekonstruálhatjuk: ma er! A magánhangzó torlódást már az ősnyelvünk is kerülhette. Lásd a jóval később megjelenő határozott névelők kettős alakját: a/az! Elképzelhető a ma-z-er változat egyes nyelvjárásokban (lásd a máig fennmaradt eurázsiai „mazsar” formát). (z-török szomszédságban). Máshol a második személy birtokos ragja  a „- d” dominálhatott: magam/magad. Az ősi kettősszám maradványa lehet a: „másod magam” kifejezés.  „Te mader vagy”, palatizálva és illesztve: madjar, illetve medjer vagy!

Mindez megtörténhetett már az „ugor kor” előtt, amikor a KM-ben lóra, illetve kocsira/szekérre szálltak őseink. (i. e. 3-4. évezredben!).

[1] A szinkrónia a nyelv egyidejű állapotát, a diakrónia pedig az időben való változását nevezi meg. Ezeknek a nyelvkutatásban két nézet felel meg: a szinkrón, illetve a diakrón. Az elsőből a leíró nyelvészet, az utóbbiból a történeti nyelvészet indul ki