Bivaly a magyar őstörténetben

Részlet a Fenséges Úr című könyvemből

2020. február 06. - nakika

Felütve a lexikont, a bivaly címszó alatt ezt olvashatjuk: „a bivaly a szarvasmarhával távoli rokonságban álló hasított körmű kérődző. Őshazája Ceylon és Hátsó-India mocsaras vidéke, ahol ma is vadon él. (lat. Bubalis bubalis)”. Háziasítása valószínűleg Kínában ment végbe az i. e. 4. évezred eleje körül, majd Indiában és Mezopotámiában is megjelent a házibivaly. Ezekből az országokból terjedt el egész Délkelet-Ázsiában, majd Afrikában. Innen került át Európába Spanyolországon és Görögországon keresztül. A magyar házibivaly őse is ez az indiai vadbivaly, az arnibivaly volt. Erdélyi kirándulásaink alkalmával találkozhatunk ma is legelésző bivalycsordákkal. A bivaly kevesebb tejet ad, mint a szarvasmarha, de teje annál sokkal értékesebb, zsírosabb. Tejének zsírtartalma eléri a 8%-ot is. Igénytelen állat, megeszi a kákát, a nádat, a szittyót és a mocsári füveket is. A házi bivaly igavonó ereje 50%-al nagyobb, mint a szarvasmarháé, ezért terméskövek, vastag fatörzsek vontatására és termőföldek feltörésére használták. Igavonásra, Európában ma már nem alkalmazzák, de őseink ekéit jórészt bivalyok húzhatták. Vagy mégsem? Népmeséink, népdalaink tehenekről, ökrökről szólnak, de bivalyokkal nem nagyon találkozunk ebben a műfajban. A régészek bebizonyították, hogy a hunok és avarok kölest és árpát is termesztettek, amihez a földet meg kellett művelni, azaz: szántani kellett! A Dunántúlon, az avarok által letelepített szlávok, komoly földművelést folytattak. A sertéshúsfogyasztást is kimutatták náluk. „Régi zoológiai leírásokban szerepel, hogy az avarok 560-ban Dél-Oroszországba bivalyokat vittek, sőt 596-ban Itáliába is szállítottak; ez azonban a bubalus latin szónak rossz fordításából következett, amely szó egyaránt jelent bölényt és bivalyt.”[1] A latin értelmezési anomália miatt kell kételkednünk a dunai Bivaly-sziget elnevezés helytállóságában is. 1232-ben, egy latin nyelvű oklevélben Insula Bubalorum szerepel. „Datum in insula Bubalorum, in proxima Dominica ante ascensionem Domini, regni nostri anno XXIX.”[2] (A. Ch. 1232. Idem Andreas vulgata hac lucubri sententia Gregorio PP. per litteras ac nuncios suos querulatur.) Ez a sziget egy Bial nevű település közelében fekszik, ezért kézenfekvőnek tűnt a település nevét is a bivaly szóból származtatni, holott bivalyok akkor még nem is voltak Magyarországon. Az európai bölény (Bison europaeus) vadászata, pedig Mátyás király korában még közönséges eseménynek számított. Európában az orosz cárok és a lengyel királyok megkímélték ezt a ritka állatfajt és így a Bialovies (bialowies = fehér torony) erdőségben, valamint a Kaukázusban maradhattak meg legtovább. Az utolsó magyar bölényt Erdélyben, a borgói Plaj-magaslaton 1762-ben ejtették el. Míg a bölény értékes vadnak számított, a bivalyról ez nem mondható el. Nem valószínű tehát, hogy az avarok a Kárpát-medencéből bivalyokat (inkább bölényeket) szállítottak volna Itáliába. Saját verzióm tehát az, hogy az a bizonyos oklevél a dunai Bölény-szigeten íródott, az egykoron Bélának nevezett település közelében. (Bia=Béla).

Bár ebben a tanulmányomban a bivaly és nem a Béla szóval foglalkozom, meg kell említenem azt a feltételezésemet, amelyet a Bialovies, Bialowieza, Puszcza Białowieska, belorusz: Belavezsszkájá puscsa (Белавежская пушча, 52.6666, 23.8333), vadonjának néveredetéről alakítottam ki. Bár a „Fehértorony erdő” fordítás ismeretes, utánna néztem a szavak eredetének. Bela – ha szláv, akkor fehér, ha türk, akkor Béla. De, hogy állunk a „vjezsá” „torony” jelentéssel? „Věža, vězi̯a” előszláv nyelvekben „talpas, vagy kerekes ház”. azaz „hordozható ház”, innen a „mozgó torony” jelentés is. Vasmer: только др.-русск. вѣжа "шатер; кибитка; башня", magyarul: sátor, ekhós szekér/szán, torony. A „sátor” szó türk eredetét Vasmer is igazolja: Древнее заимств. из тюрк.; ср. казах. šаtуr "палатка", тур., азерб., уйг., тат., алт. čаdуr "шатер, палатка", шор. šаdуr, саг., койб. sаdуr (Радлов 3, 1903 и сл.; 4, 387, 969, 972). Továbbá a wjaža, jaža "дом" azaz „ház” jelentést is. Értelmezve a fentieket, és a jaža ~háza jelentésből kiindulva, elképzelhető, hogy „Béla mozgó háza”, „Béla sátra” avar kori értelmezés elszlávosodott változatával állunk szemben. Kisebb, pásztoroknál használt változatával a későbbi korokban is találkozhatunk: „A középhegységek juhászszállásainak jellegzetes építményei a Balkán-félszigeten általánosabban használt szántalpas kunyhók (Vakarelski Chr. 1956). Ilyeneket használnak az erdélyi medence középső részén (K. Kovács L. 1961). A szántalpra állított sövény vagy deszka építmény a pásztor élelmének és ruházatának védelmére szolgál. Mérete miatt legfeljebb egy pásztor húzhatta meg magát benne. A szállás változtatásakor bivalyokat fogtak elé, és azzal vontatták tovább. Hasonló szerepük volt például a Bálványosváralján használt bódé, kaliba nevű kerekeskunyhóknak is, amelyeknek további kapcsolatai ugyancsak a Balkán felé mutatnak.” (Építmények a pásztorok részére –Magyar Néprajz II.). Úgy tudom, hogy a „fehér toronynak” sincs semmi nyoma a lengyel történelemben. A bölényben gazdag erdőségben, pedig a vezérnek, úrnak=bélának lehetett sátra, amiről az utókor megemlékezett, és fennmaradt, mint Belajaža, mai nyelven: Belavezsa helynév – természetesen kizárólag szerintem. A Don menti „Sarkel” neve kazárul „sar kälā”, amit „fő erődnek” fordítanak. A „sar” egyik jelentése „uralkodó”, a „kälā” meg igen közel áll a „kaliba”, „háza” fogalomhoz. A puscsa (пу́ща) – szó elemzése már távol esik a témánktól, ezért nem részletezhetem, csak megemlítem, hogy a szlávban két teljesen ellentétesnek tűnő értelme van: 1.) sűrű, átjárhatatlan erdő, vadon, (густой, непроходимый лес, дикое место) 2.) kihalt, elnéptelenedett, puszta hely (глухое, пустынное место), ahol a „puszta” (др.-русск. пустъ) szó jelenthet kietlen, sík vidéket, kopár, fátlan területet is – mint a magyarban. A szkíta (szaka) eredetű „puszta” szavunk -- Móricz János elmélete szerint -- a 8. században visszakerült a dél-amerikai őshazába, ahol a spanyolok „pampát, bambát” csináltak az indiánnak tartott „puxa”-ból. Az Indián és Óceánián keresztüli utazás lehetőségét Móricz egy balsafa tutajon 1970-ben megtett úttal igazolta. Ezen, négy fiatalember 159 nap alatt ért el Ecuádorból Ausztráliába. (lásd: Magyar Ifjúság 1970. 50. szám). Az ősi utazás egyik bizonyítékának lehet tekinteni az „ecuádori elefánt” ábrázolást, amit kőtáblára vésve találtak meg. Az indiai (és nem afrikai) származásra a magyarok ősi telephelyei és a Tamanában leírt számtalan óceániai szigetvilági „magyarazonos” helynevek utalnak.

Az avar kor legfontosabb állattani leletegyütteseit a temetők feltárásából ismerjük. Sajnos az igavonó állatok nem tartoztak abba a kategóriába, amelyeket a holtak mellé helyeztek. Sem állat-, sem ételáldozatokként nem jöhettek szóba. Bökönyi Sándor paleozoológus, a honfoglaló magyarok fajokban gazdag állattartásáról beszél. A honfoglalás kori sírokban összesen 10 állatfaj csontleletét találták meg: szarvasmarha, juh, kecske, sertés, teve, ló, kutya, tyúk, lúd és réce. Bivalyokról azonban nem szól a fáma! A magyarok elei Belső-Ázsiában nem "lovasnomádok", hanem nagyállattartó lovas népek voltak – írja Kiszely István. De ez nem jelenti azt, hogy bivallyal kellett volna bajlódniuk! „A bivalyt lustasága és vastag bőre miatt vasvillával, korbács ostorral vagy ösztönnel nógatják, indítják útnak”[3]. Bivalybőr legfeljebb páncélzat, vagy fegyverbevonatként (pajzs) fordulhatott elő, és rendkívül ritkák az ilyen leletek. A hámokat, lószerszámot készítő szíjgyártók főként marhabőrt dolgoztak fel. Juh, ló, sertéstartásra bővebben vannak bizonyítékok. Még a Feszty körképről ismert magyar szürke marhának sem találták meg a csonttani bizonyítékát, a kicsiny, görbe szarv-csapocska maradványok között. „A bivaly megjelenése a törökkorban mutatható ki először teljes bizonyossággal”. (Bartosiewicz László: Régészeti állattan). Tehát, Magyarországon a bivalyt a 16. század óta tenyésztik. Szélesebb elterjedését akadályozta, hogy hidegre és melegre egyaránt érzékeny. Nyári melegben a bivaly nem legel, nem dolgozik, csak a pocsolyában hűsöl néhány órán át. Erdélyben, a Fogarasi havasokban, Kalotaszegen és a Sóvidéken a 19. sz. utolsó harmadában a parasztság elszegényedésének jeleként igen megszaporodott a bivalyállomány. (Lásd a mérai bivalymúzeumot, ahol bemutatják 1910-es évektől a bivaly tenyésztését). Kalotaszegen a bivalyt a "szegény ember marhájának" nevezték. A Dunántúlon elsősorban a mai Somogy és Zala megye nehezen járható, nedves, sáros területein használták ki munkaerejét. A II. világháború előtt még Mezőhegyesen is volt egy értékes bivalytenyészet. A bivaly terjedését a 18–19. századi Erdélyben vonóereje mellett főként az magyarázza, hogy jól hasznosítja a vizes, posványos legelőket, s télen megél a sásos, csátés szénán is. Okleveles adataink szerint nálunk már a 12. sz.-ban tenyésztették. Azonban ezek az adatok valószínűleg a helynevek magyarázataiból származnak, amiket csak fenntartással fogadhatunk, és alaposan meg kell vizsgálnunk őket! „A szó minden szláv nyelvben ismeretes, a magyarba feltehetőleg délszláv közvetítéssel került.” – Irod. Nagy Miklós–Papp István: Bivalytenyésztés (Bukarest, 1957). Vasmer: бу́йла, бу́йло "буйвол, лось", укр. бу́йвiл, бу́йвов, блр. ба́вол, др.-русск., русск.-цслав. быволъ, болг. би́вол, сербохорв. би́во, род. п. би́вола, чеш. buvol, др.-чеш. byvol, польск. bawóɫ, bajwóɫ, в.-луж. buwoɫ. Eredet: Заимств. из лат. būbalus, народнолат. *būvalus -- то же (а не греч. βούβαλος, вопреки Фасмеру (ИОРЯС 12, 2, 223), Бернекеру (1, 116), Брюкнеру (AfslPh 42, 144), так как последнее дало бы *vuvolъ). Здесь имела место народн. этимология -- к bujь "дикий", и volъ "вол"; см. Мейе, RS 2, 68; Романский, JIRSpr. 15, 94 и сл.

Az ok, ami miatt elkezdtem foglalkozni a bivalyokkal, az pontosan a nevük eredete volt. A szakirodalomban feltételezik, hogy néhány magyar Árpád-kori település, földrajzi hely a nevét ezekről az igen hasznos állatokról kaphatta. Helynévelemzéseim során nem állíthatok biztosan semmit sem. Nem is ez a célom, hanem az, hogy bemutassam azt, hogy milyen más lehetőségek is szóba jöhetnek, ugyan olyan bizonyítottsággal, mint a mai, elfogadottak. „A magyarba feltehetőleg délszláv közvetítéssel került” – az ehhez hasonló megfogalmazásoknak egyedüli célja csak a szláv szóátvétel kihangsúlyozása, nem pedig a valós eredet kutatása. Ebből, pedig következik a hasonló hangzású településneveink, és a lakosság mesterséges elszlávosítása.

„A magyar nyelv alapszavai ősiek. Ezt támasztják alá a Sorbonne vizsgálatai is, miszerint a magyar nyelv szókészletének 68%-a az u.n. etimon, azaz őselem, amit leginkább a gyereknyelvből és a hangutánzó szavakból képezhetünk.”[4] Egy ilyen szó sajátos elemzését mutatom be az alábbiakban. A „biaaa.....” hang a bivaly bőgésére emlékeztethet egyeseket. Én nem állítom, hogy ezt a hangot adják a bivalyok bemutatkozásképp. De azt tudom, hogy a „biva” a dunántúli tájnyelvekben a szóvégi mássalhangzó rövidülés tipikus példája. (Sopron, Vas, Zala, de Nyugat-Tolna nyelvjárásaiban is, a szóvégi l szinte mindig elmarad). A „bia” szó (Lásd: Bia-Torbágy) elvben, egyaránt kialakulhatott volna a Béla (Bila) és a biva szavakból is. A Béla szót már több helyen részletesen elemeztem, most a „bivaly”-ra került a sor. A „v”, vagy „b” hang a „bivaly” szóban jelentést alapvetően meghatározó mássalhangzó, minden nyelvben. (Lásd Vasmer fentebb idézett latin, görög, szláv példáit). Tehát a „bia” nem alakulhatott ki a „bu(b)valusból” hangkihagyással. Ott ahol v>h mássalhangzó átmenetet találunk, a szó végi l, vagy j megmarad: bihaj, bihal. Sokkal inkább valószínű a „bila” származtatás. A TESz 1. kötetében Bilak kisközség névmagyarázatánál, a 13. századi oklevelekben fellelt „Byolokol” írásmódra hivatkozva, a „Bivalyakol” megoldásra jutnak, amit azután átvesz mindenki, aki a „bilak” szóval, vagy változataival találkozik, és magyarázni próbálja az értelmét. Az egyáltalán nem zavarja a nyelvészeket, hogy a bivalyok csak három évszázaddal később jelennek meg ezen a területen, ezért „lakra” nem nagyon volt szükségük!

A nyelvek kialakulásáról szakértők vitáznak, én csak a szavak egy különleges csoportját vizsgálom. A maga nemében bármely szó lehet különleges, érdekes és fontos – ennek megítélése szubjektív dolog. A magyarban a szavak jelentéstartalmát elsődlegesen a mássalhangzók hordozzák. A magánhangzók variálásával hasonló értelmű, mégis eltérő jelentésű szócsaládokat, u.n. szóbokrokat képezhetünk. Jópofa „kritikusaim” gyakran hívják fel a figyelmemet, hogy sikamlós terület a magánhangzók cserélgetése, pláne a mássalhangzóké. Például a barka és a birka szó esetében. Nyilván valaha azonos szavakból származott mind a kettő, hiszen a gyapjas birkára emlékeztet a barka, mint virágzat, de a két szónak ma már teljesen más az értelme. Viszont a gőz a gázzal rokon, de a gazzal, güzüvel, gézzel, stb. nem. A szóbokor nyelvtani szakkifejezés, az egy gyök köré szerveződő szavak csoportját, bokrát jelenti. A szóbokrok egy-egy elvontabb jelentéskör köré csoportosulnak. A rokonításhoz a hangalak mellett megkívántatik a jelentésbeli kapcsolat is, különben szétfolyik az érvelés, és minden mindennel egybevághat. Vannak azonban olyan szavaink, amelyek értelme mára már elhomályosult, vagy átalakult. Ilyenek a Bel teremtő gyök szóbokrai is: belső, bél, Béla, benn, bélés, bélyeg, stb. Továbbá a gyakori é-i-ie, e-ö csere, valamint a B-P-F, B-V-F átmenetek miatt a: világ, villan, fenn, fenség, fény, bölcs, pél, fel, billeg, bilét (levél) stb. szavak. Amikor egy területen úgy változik meg az etnikum, hogy az őslakók beolvadnak, keverednek az újonnan jövőkkel, nyelvüket átveszik, előfordul, hogy egyes szavaknál megváltozik a jel tárgya, a denotátum. Nézzük például a bel szó jelentésének egyik változását. Ez az ősi alapszó a Baal-kultuszból, Bél isten nevéből származik. Jelentése: úr, gazda, fenség, fény, fényesség. Ilyen értelemben ment át az altáji, a kelta, a török, arab, stb. nyelvekbe. A denotátum néhol változatlanul megmaradt, mint a török, arab nyelvekben a magas értelmű szavak. Néhol két-, többértelművé vált. Lásd a szláv bilo jelentéseit: hegygerinc, ütő/verő(ér), ütőhangszer. Morfológiai változással alakultak ki a bit, üt, ver, magyarban a bot szavak. Ez rokon a veret, rovás, írás, betű jelentésű szavakkal. „A Betű szónak pedig megfelel a kun: bitik a. m. betü, irat, bitü, bitv irat, betichci, bitikcsi a. m. irnok, ujgur: bitik, bicsik, becsek a. m. irás, bitikcsi a. m. iró, csagataj: bit, pet a. m. ir, rajzol, betik, petek a. m. levél, irat, okirat, becsek, pecsek a. m. jel, jegy, altáji tatár: picsik a. m. könyv, irat, picsi a. m. ír, kazáni tatár: beti, biti a. m. amulét, jakut: bit a. m. jel, amely szók, mint a «bics» (a. m. metsz, vág) tő mutatja, olyan irásfajt jelölnek, melyet úgy véstek vagy róttak kőbe, fába vagy esetleg más szilárd anyagba. (Vámbéry A. A magy. ered. 1882, 358. Nyelvtud. Közl. VIII. 1870. XIII 1876. 400, 457. Cod. Cuman. pag. 54. 55, 90, 91, 212, 300, 301)” Forrás: Pallas Nagylexikon

A korábban már említett Bilak falu, Nagysajótól kb.10 km-re, a Sófalva felé vezető úton fekszik. Így ír róla Vistai András János Erdélyi helynévkönyv című írásában: „Bylak (Biallak: ’bivalylak’) 1246-ban püspöki udvarhely (curtis pontificalis) Harinával együtt. Valójában Harina lehetett udvarhely és »Bivalakol« annak gazdasági tartozéka. IV. Béla király ugyanolyan kiváltságokat ad az idetelepülőknek, mint Harina telepeseinek. 1282-ben IV. László megújította a kiváltságot. 1449, 1483 Bylak, a Harinai Farkasok, János, Tamás és Miklós birtokai. 1502. XI. 25 Belyeghallya Harinai Farkas János birtoka.” Láthatjuk, hogy neves szakemberek azonos eredményre jutnak, ha kizárólag nyelvészeti szempontokból kiindulva, különállóan vizsgálnak egyes helyneveket. Az egyetlen támpontjuk az volt, hogy a dokumentumokban szereplő egyik-másik névváltozat (a Byolokol, Biallak) hangzásában hasonlít a bivalyakol, bivalylak szóra! Vagy egy másik népszerű változat a „belénd – bölény” mintájára: „bilok – tulok” párhuzam. Népszerűségét a baranta sportnak köszönheti, ahol a különböző képzettségi szinteket ősi magyar állatnevek jelképezik. De a „bilok” szó bivaly, vagy tulok értelmét senki nem tudta komoly érvekkel alátámasztani. Baski Imre: A baranta és ami körülötte van írásában úgy fogalmaz, hogy a „bilok” szó „relytélyes” és „senki által nem ismert”. Hát, így lesz Bilakból bivalyakol, vagy bivalylak. Például Tóth Valéria, Lőrinczi Rékával egyetértve a Bilak helynevet („a kései ómagyar kor elhomályosult neveinek etimológiai csoportosítása során”) magyar lexémából, az aszó köznév mintájára, a Bivaly-akolból eredezteti: Nyár-aszó = Nyárszó, Szik-aszó = Szikszó, Száraz-aszó = Szárszó, illetőleg Bivaly-akol = Bilak. Szerintem itt is, ha a keletkezéstörténet előtérbe kerülne, akkor az akol lexémára jobb példát is találhattak volna, mint a Kniezsa István által kitalált (szerintem téves) Bilak magyarázatot. És ha már az akol szónál tartunk, vizsgáljuk meg ennek eredetét is! A szlávnak tartott akol szó értelmét tekintve: az állatok számára körülárkolt, bekerített, rendszerint négyszög alaprajzú terület Tehát az árkol és az akol szavaink egy szóbokorba tartoznak alakjukat, és jelentésüket tekintve is. Van fogalma a tisztelt olvasónak arról, hogy hogyan néz ki az akol szó szláv eredeztetése? Valószínűleg nincs. Ezért az alábbiakban, Vasmer szótárát felhasználva, bemutatom. Az akol szót (a szláv nyelvekben általában okol) o-kol, o-kolo, azaz körös, kerekded, kerített valamiként elemzik. Eredet: око́льный, око́лица, укр. (о́)коло "вокруг, около", др.-русск., цслав. около "circum", околъ κύκλος, болг. о́кол "вокруг, по кругу", сербохорв. о̏коло "вокруг", словен. okȏli, чеш. оkоlо, польск. оkоɫо, в.-луж. wоkоɫо, н.-луж. hоkоɫо. От о и kolo (см. колесо́); ср. Бернекер 1, 548; Преобр. I, 643 и сл. (Vasmer PAGES: 3,129). Mivel hivatkozás van a koleszo, azaz kerék szóra is, nézzük meg azt is: WORD: колесо́. GENERAL: -- расширение основы на -еs, др.-русск. коло, им. п. мн. ч. колеса, укр. ко́ло, ст.-слав. коло, род. п. колесе τροχός, ἅμαξα (Супр.), болг. кола́ "телега", диал. коло́ -- то же (Младенов 245), сербохорв. ко̏ло, словен. kоlо̑, чеш., слвц. kоlо, польск. kоɫо, в.-луж. kоlеsо, н.-луж. kólaso.

Nem untatom az olvasót a szláv kör, kerít szavak lehetséges eredetének részletezésével, de látható, hogy szinte akárhonnan vehették, és ez még nem bizonyíték arra, hogy a nomád állattartás szálláshelyét az akolt ezekből kell származtatni. Legalább ilyen jó magyarázatnak tűnhet a magyar ág-ól, és az á(r)kol szavunk is. Ez legalább megfelel a Pallas Nagylexikon szerinti értelmezésnek is: „Akol -- körülárkolt v. korlátfák, sövény; deszka vagy kőfal által kerített hely, melybe a barmot leginkább éjjelre hajtják. Gyakran az A. felé nyitó félszert is készítenek egyik oldalára, melyben az állatokat rossz időben tartják és amelyben a szilaj marha telel. Az állatok szerint, megkülönböztetnek ló-, tehénökör-, juh-A.-t.” Tehát az akol használatát teljesen felesleges a „megváltozott éghajlati viszonyokkal” indokolni. Valószínűleg körülárkolták, bekerítették az állatokat akkor, amikor arra szükség volt. És ez egyidős az állattartással! Tehát az akol szó turáni, altáji eredete ellen nincs reális érv. Nincsen bíró, aki eldönthetné ezt a kérdést, de a szlávokkal összekapcsolni – teljesen értelmetlen![5] Egyetértek dr. Bobula Ida bölcsész, történésszel, miszerint "a honfoglalók magukkal hozták a sumírból fejlődött szittya nyelvet.", és ebbe bőven belefért a bivaly, az akol, de a bela/bila és a járom is. Csak hát a bivaly szót a 16. századig nem kellett használni, a bela szó pedig idővel más értelmet kapott. A járom szó magyarázatát A szlávok eredetéről szóló írásomban részletesen megadtam, ezért itt mellőzöm. Az orosz bivaj (бу́йвол) szó népi etimológiáját azonban érdemes megvizsgálni! Ez arról szól, hogy: a bujь „vad” (дикий), és a volъ „nagy szarvasmarha” (вели́кий, т. е. крупная скотина) jelentésűek. (Vasmer, pages: 1,234). A szlávnak tartott vól (вол) szó csuvas, mari, komi, udmurt nyelveken ló, kanca, marha jelentésű.(u.o. pages: 1,335-336). Számunkra a szó első tagja lehet érdekes, mivel a vad általában bújik, búvó vadról beszélünk, így a magyar búj, búv igével rokon, ami a dravida pugu (bebújik, belép) szóból eredeztethető. A dravida népekkel való érintkezésünk jóval az ősmagyar (finnugor, szkíta, hun stb.) kor előtt Közép-Ázsiában volt. Elképzelhető a pugu-puli szórokonság. A puli története messzire nyúlik vissza. Már a Kr. e. 4. évezredből maradt ránk olyan sumer szobor, amely egy pulihoz nagyon hasonlító kutyát ábrázol. I. Tukulti-apil-Ésarra (Kr. e. 1114. – Kr. e. 1076.) asszír király, Babilon királyaként az eredeti nevét a „Pulu”-t használta (belépő, bebújó?). De a „buj” szó „vad” értelmezése sokkal jobban alátámasztott a magyar nyelvben. Vegyük csak a „buja” szavunk dús, vad növényzet jelentését. A buja jelent kéjelgő, érzéki dolgokat is. (Buja vágy). Vagy a vegyük például a „bujálkodik” igét. Ez általános értelemben a prostitúcióval és a bűnös vággyal áll kapcsolatban. Mindenképpen illetlenül, erőszakosan, hévvel végzett szexuális cselekedetet jelent. A régmúltban ez isteni, királyi erény lehetett. Lásd a „bel” és az „ar” közös eredetét taglaló korábbi írásomat, amikor az ősi indoeurópai, szanszkrit tőre a „b^hel”-re történik utalás. Ennek jelentése: megemel, dagad. Innen a görög φαλλός (erektált pénisz) jelentés, ami az ősi kultikus népeknél a férfiasság, az erő, a termékenység szimbóluma volt. Nemcsak Priaposz volt büszke eme képességére, de Járilo és Árész isteneket is ilyen „hév” fűthette, sőt Baál/Belus isten kultusza is a bikával kapcsolatos. Baál szent állata a bika volt. Magát Baált is, a termékenység szimbólumaként, gyakran bikának ábrázolták, de sohasem nevezték „Bikának”. A Baál nem személynév, hanem megszólítás, mely elrejti az isten igazi arculatát. Ezért van közel ötven megnevezése. A sok neve közül az egyik Rakab-Arpat (rakibu 'arpati),"felhőkön lovagoló, viharlovas" volt. Gondolom a tisztelt olvasó rájött, hogy miért éppen az Arpat-ot emeltem ki. (Ha nem, akkor vissza kell térnie a Jár-Bel istenekhez, Arpad városához és honfoglaló ősünkhöz. Mindezek megtalálhatók A magyarok eredete és a Pilis című írásomban). Babilon város nevére több változat létezik. A Babilon név sumer eredetű, eredetileg az ismeretlen jelentésű Babilla volt. Ezt az akkád népetimológia később az értelmes, hasonló hangzású „Istenek kapuja” névre cserélte fel. (Báb-ili/Báb-iláni. Enúma elis, hatodik tábla). A héber „él” isten jelentésű, így a „Báb él”, megfelel ennek az értelmezésnek is. De a Bika csillagkép városának is tekintették. Bika (tulok?) ábrázolások vannak például az Istár-kapun is.

Láthattuk, hogy a szláv bivaly, a „bujvol” felerészt ugor, felerészt aveszti-perzsa eredetű szó. Ha a szlávok „nyesztori” származását vesszük figyelembe, akkor a szóátvétel csak az avaroktól történhetett. Ha a szlávok keleti származását fogadjuk el, akkor ugyanabból a forrásból kellett a szavakat meríteniük, mint a magyaroknak. Buj és Buják község nálunk van. (48.0963, 21.6476; 47.8854, 19.5402). Mi vezérelhette a tudós etimológusainkat, amikor megállapították, hogy „Buják község neve szláv eredetű személynévből származik és jelentése: bika”? A szláv eredet abszurdum, a bika még megállná a helyét, de a vadon, a dús növényzet, a búvóhely, számomra elfogadhatóbbnak tűnik egy korabeli helymeghatározásnál.