Miért és hogyan változnak egyes helynevek az idők során? Feltétlen kell ehhez lakosságcsere? Ezzel a kérdéssel nem nagyon foglalkoztam, talán egyszer, Bél(Pél)monostor esetében. (B.F.: Fenséges Úr. 99. o.). Most viszont rá kellett döbbennem, hogy magam is „névtorzítóvá” lettem. Ráadásul úgy, hogy nekem ez fel sem tűnt. Az utolsó két írásom kapcsán megkérdezték: –Te, mondd csak, a szibériai falu, amelyről írsz, annak a neve most Uelgi, Ujelgi, Uelga, vagy Ujelga? Mert mindegyiket használod. Valóban, ez így igaz. Ez annak lehet a következménye, hogy a helynevek alakulásánál a nyelvtani, hangrendi, fordítási szabályokra nem sokat adok, mindig alárendelem a név jelentéséből kialakított véleményemnek. Hogyan történt ez jelen esetben, elmesélem.

Kezdem azzal, hogy a magyar vonatkozású régészeti lelőhelyek környékén igyekszem felderíteni a szomszédos helynevek jelentését, eredetét. Így tettem Uelgi esetében is. A hivatalos orosz megnevezésnek ez a formája: Уелги. De mi ennek a jelentése? Hamarosan rájöttem, hogy a település annak a tónak a nevét vette fel, amelynek a partján fekszik. (55.8489, 61.5522). De mit jelent a tó neve. Ennek is van magyarázata. A tavat a Karabolka folyó táplálja. A környék baskír lakói ezt a folyót még nem nevezték el, egyszerűen csak folyónak hívták. Ez az ő nyelvükön (baskír) úgy hangzik, hogy: Elga. A betelepülő oroszok átvették ezt az elnevezést, és a tavat a folyónál úgy kezdték hívni, hogy „az Elga menti tó”. Oroszul ez így hangzik у Елги. Az elöljáró hamar összeolvadt a ragozott névszóval és lett belőle: Уелги. (Hangzása: ujelgi). „И русские поселенцы тоже долгое время называли нашу реку Елга, а большое озеро, расположенное у реки Караболка назвали Уелги (у Елги ), что в буквальном переводе означает ОЗЕРО У РЕКИ”). Figyelembe véve, hogy az orosz nyelvben az elöljárós idegen neveket nem kötelező ragozni, továbbá hogy a magyar hangrendi illeszkedés inkább a mély hangrendű végződés felé vonzott, nálam megmaradt az U(j)elga változat – természetesen szabálytalanul (helytelenül)! Pontosabban, a ma elfogadott változathoz képest! Mert azért vannak bizonytalanságok az orosz magyarázatban is. Az egyik változat szerint (lásd az orosz Wikipédiában), a tatár-baskír üreg, völgy, mélyedés, beomlás jelentésű «уйыл», «у(й)ел» szóból származik, hasonlóan az Uvildü tó-, illetve az Uvelki folyónevekhez. (Шувалов отмечает явную схожесть гидронима с названиями озера Увильды и реки Увельки). E szerint az Ujelgi toponím olyan területet jelent, amelyik a talaj beomlása során (szakadék) keletkezett. Ha az Uvelki folyónevet elemezzük, ott azt találjuk, hogy a 18. századi forrásokban több változat (Увел, Увель, Увельга, Увелга, Уелга, Уелка, Увелка, Уеиель) is előfordult. Itt a győztes változat szerint a a folyó nevének jelentése: völgyben, lapályon futó folyó! /Предполагается, что в основе гидронима лежат башкирские слова «елга» («ыйлга») со значением «река» (видоизменившееся в «ел(ь)ка») и «уй» («уел», «уйыл») — долина, низменность. Таким образом, исходный гидроним реконструируется в форме Уййылга (Уйелга) с примерным значением «река, текущая по низменности; долинная река»/. Számunkra az Ujelgi név azért is jelentős, mert itt bukkantak először magyar vonatkozású archeológiai leletekre az Urál környékén.

De, hogy egy kissé érdekesebb esettel is megismertessem olvasóimat, elmesélem milyen érdekes névegyezésre bukkantam a környéken. Könyveim egyik alaptémája a Béla névből kialakult folyó és helynevek vizsgálata. A Béla név, már a hunoknál ismert volt. (Lásd Béla, Keve, Kadocsa neveket). A kárpát-medencei Béla nevű toponímeket könyveimben részleteztem, itt csak azt említem meg, hogy a hunok ősi lakhelyén eddig úgy tűnt, hogy „nyoma veszett” ennek a névnek. De végül is rátaláltam egy lehetséges névegyezésre, amit legalább olyan nehéz felismerni, mint Villach város nevében a Bélát. (Amíg a szlovén Beljak vonalon el nem indulunk!). Ráadásul egy olyan környéken ahol magyaros jellegű régészeti leleteket is találtak. (Szterlitamak, Isimbáj, csészék, nyeregdarabok). Mi több, a szintén közeli Korjatmasz faluban (54.2482, 54.5622) még napjainkban is 70 család magyarnak vallja magát! Szibériában ezt a várost úgy hívják, hogy Belebej (Белебей  54.1, 54.1333). A szokásos névmagyarázat: a város a nevét a folyóról kapta, amelynek partjainál fekszik. A folyócska neve: Belebej patak (Речка Белебей). Mivel kicsi (kb. 10 km hosszú), a mai neve Belebejka (Белебейка) lett. Forrása:54.1311, 54.1066, torkolata (az Uszeny folyónál): 54.1213, 54.1981 koordinátákon van. A város viszonylag fiatal, első feljegyzés róla 1715-ből van («Записных книгах г. Уфы»). Ha nincs bővebb névmagyarázat, akkor a mesékhez, legendákhoz fordulok, amelyek legtöbbször mély igazságot tartalmaznak. Már régen rájöttem arra, hogy kis patakoknál sokszor nem állja meg a helyét az a tudós megállapítás, hogy a víznevekről kapja a település a nevét. Ez gyakran fordítva van. Főleg azokban az esetekben, amikor a helynév személynévhez kötődik. Itt is az történhetett.

Belebej első telepesei csuvasok voltak. A leendő városuk környékén a földek urát Bele bejnek hívták – innen a név eredete. Ezt a verziót támasztja alá Gumer Szattarov nyelvész is, aki szerint a város Balabejről kapta a nevét. Ez „kis bej” jelentésű név volt. A pedagógiai tudományok kandidátusa, A. Sarafutgyinova szerint a Belebej név mélyebb rétegekből jött elő. A perzsa „boloobi” a folyó fokát, forrását jelenti. (Bolo – forrás, magaslat, oba – víz). Tehát: Belebej>Boloobi>a folyó forrása. Ez elképzelhető, mivel a régi időkben a Belebej patakot könnyen az Uszeny folyó forrásának tekinthették. A perzsa oba (víz) szó pedig az Ob folyó névadója lehetett. (Источник: www.bashedu.ru). Én Szattarov változatát tartom valószínűnek, ahol a Bele Úr, a kárpát-medencei Bele bánhoz hasonló névformátum lehetett. (Belus nádor, alias Bele bán, a király után a második leghatalmasabb úr volt az országban II. Géza idejében). Itt a „Béla vonzatot” a Fénylő, fehér, jel című könyvem 48. Oldalán fejtem ki. (Csak megjegyzem, hogy Batu kánnak elég lehetett a magyar Béla király nevére gondolni, hogy rájöjjön a magyarok hun származására!). Az orosz nyelvészek meg nem gondolhattak a Béla névre, mivel náluk minden „belo” – „fehér”! (Lásd a fentebb említett könyvemben!). A bej cím, egyébként, eredetileg fejedelmi méltóság volt, és a szeldzsuki időkben az egyes törzsek urai nevezték így magukat. A régi kor bejei egy-egy területnek voltak független urai, és az első szultánoknak soká kellett a kis-ázsiai bejekkel harcolni, míg uralmukat megszüntethették. Később már nagyobb udvari méltóságokkal volt ez a cím kapcsolatban. (Mai jelentése: úr).

Érdekes a Belebej patakot északról kísérő dombság neve is. Ma úgy hívják, hogy Hosszú Hegy (гора Долгая). De régen a neve Karaul-tepe (Караул- тюбэ) volt. A hasonló formátumú névadási szokás mindjárt ismerős lesz nekünk is, ha elmondom, hogy a Karaul (törökül) annyit tesz, mint: őrség, őrszolgálat, a tepe pedig hegy, domb. Gondoljunk bele, hogy a Vigyázó-hegységen kívül, hány magyar strázsa, őr, látó, őrző stb. hegy, domb van a Kárpát-medencében. Van ilyen nevű hegy Dagesztánban is. Talán nem véletlen, hogy Madzsalisz (Маджалис, 42.1222, 47.8336) közelében. De ez már egy másik történet.

Sokan gondolhatják úgy, hogy amit itt leírtam, az csak mese, fantáziálás, hiszen több ezer kilométerre Magyarországtól nem alakulhattak ki ilyen közeli névadási szokások. Mások pedig úgy vélhetik, hogy ez így van a világ minden táján. A Fenséges Úr című könyvemből (40. old.) idézek egy részt, amelyből kiderül, hogy ez a több ezer kilométeres terület „átjárható volt” még a 12-13. században is. De az is, hogy a „bela” itt sem mindig fehér! „A 12. századra erős kipcsak-szári-kun törzsszövetség alakult ki, amelynek területe délnyugaton az Al-Dunáig ért, míg északon Káma alsó folyásáig, a Bjelajáig is eljutottak. A Baskír Belaja folyó a Káma bal oldali – legnagyobb – mellékfolyója. Hossza 1430 km. Medencéje 142 km2 területet foglal el. Nevének jelentése „fehér folyó”. Szinte megkérdőjelezhetetlennek tűnik ez az értelmezés, hiszen a helybéli baskír-tatár neve Ағиҙел (Agidel) is erre utal. „Ag” jelentése fehér, „idel=etel”, pedig folyót jelent. Az Ufa folyó baskír neve: „Kara-Idel”, azaz „fekete folyó”. Csak Oroszországban 20 „belaja” (fehér) nevű folyó van. De nem elképzelhetetlen, hogy a Káma mellékfolyóját valaha „Aga-idel”-nek hívták, és ennek értelme a török nyelvekben már megegyezik a „bel” – úr, atya jelentéssel. (Title of rank, especially in Turkey, c.1600, from Turk. agha "chief, master, lord," related to E.Turk. agha "elder brother" – Encyclopedia Britannica, 2008. Ugyanott: Bel: heaven-and-earth god of Babylonian religion, from Akkad. Belu, lit. "lord, owner, master," cognate with Heb. ba'al.) A finnugor udmurt kam szó jelentése folyó, amit az „idősebb testvér” a „Bel-Kam” táplál, tehát elképzelhető ez a változat is a név keletkezésére. Ebből a szláv, vagy a baskír „fehér” már igen könnyen kialakulhatott”.

Köszönöm a türelmét annak, aki végigolvasott!

„Királyom! Árpád és Bor vére közt folyó dologban, bíró csak Magyarország lehet” – mondja Bánk bán a róla szóló Katona József drámában.

A honfoglaló Bor (Baár/Kalán) nemzetség nevét, hol együtt, hol külön-külön említik. Az Etétől származó nemzetséget Kalánnak, később Bárnak (Baár, Boor, Bor) mondják. Igaz viszont, hogy Csoma József : „Magyar nemzetségi címerek” című munkájában (MTA Bp.1904. 1256 o.) azt írja, hogy „a tatárjárást megelőző időből még csak a Bór nemzetségről van tudomásunk. A Bór nemzetségből származó Bánk bán (1199–1223) bírta ugyanis Csomát és Gortvát, de mint Gertrud királyné meggyilkolásának részese, IV. Béla király trónra léptével, elvesztette összes méltóságait s javaiba IV. Béla adományával Geche barsi főispán lépett”. Karácsonyi János a 14. századi oklevelekben szereplő birtoknevekkel viszont azt bizonygatja, hogy „a Baár (Boor) nemzetség előbb Kalán, az Ug előbb Bél nevet viselt”. (Karácsonyi János: Magyar Nemzetségek I. 139-140. old.). De igen gyakran használják a Bor-Kalán formát is. És ez – mint alább bebizonyítom – nem is alaptalan feltételezés!

A Bor-Kalán nemzetséget krónikáink a hét vezértől származó nemzetségekkel egyenrangúnak, Anonymus meg a nemzetség ősatyját, Ondot, a hét vezér között tartja számon. Ezekben és a középkori okleveleinkben gyakran szerepel a nevük. Györffy György írja, hogy „a Magyar Krónika egy igen archaikus részében Géza házasságáról szólván megemlíti, hogy Géza házasságát Béld vagy Belüd (Beliud) hozta létre, aki Kalán (Kulan) leányát bírta nőül”.  Anonymus – az Árpád-kori birtokviszonyokkal egyezően – Csongrád megyében jelöli meg a Kalántól leszármazó úri nemzetség (a Kalán-, más néven Bor- vagy Bár-nem) szállásbirtokát. Ebből a nemzetségből származott Bánk bán is. Birtokaik voltak különösen az ország déli részeiben, Csongrád, Baranya és Valkó megyékben meg egyebütt is, mint Esztergomban, a bolondóci vár környékén, Sopronban, Beregben stb.

 A nemzetség Konrád vagy Korláth fia Bánk bánban érte el fényének tetőpontját, ki Imre és II. Endre királyok korában (1199-1223) nádor, erdélyi vajda, tótországi bán, országbíró, és biharkeve-, pozsony -, zala stb. megyei főispán volt (l. Bánk bán és Benedek), de midőn javait elkobozták, régi hatalmát a nemzetség soha többé vissza nem nyerte. Az Arcanum Adatbázisban szerepel, hogy „a többnyire Baranya megyében birtokos Kálán nemzetségből, mely különben csak a Bór nemzetségnek egyik hajtása és melyet azért leghelyesebben Bór-Kálánnak nevezünk, bizonyos Nána származott, kiről csak azt tudjuk, hogy Pózsa nevű fiút hagyott maga után”. Máshol: „1256-ban Szermonostor kegyura, Bor-Kalán nembeli Pósa fia, Nána ispán, örököse nem lévén, hatalmas vagyonát a monostorra hagyja”. A Tolna-megyei Alsó-, és Felsőnána történelme csak a 18. századtól követhető, de valószínű, hogy a falvak névadásában ennek a Nána nevű főúrnak is szerepe volt.

A 15. századi Thúróczy Krónikában Bor közvetlenül Hunor leszármazottjaként szerepel. (bor: qui fuit hunor). Sokan úgy tartják, hogy Bor ősapánk emlékét őrizzük Borszék város nevében, mert itt lehetett a nemzetség székhelye. Ezek után nézzük meg milyen kapcsolat lehetett a Bor és Kalán nevek között, és egyáltalán mi lehetett a névadás motivációja?

Mivel a név szerepel az Árpáddal bejött „honfoglalók” névsorában, célszerű volt a keleti „Szittyaföldön” keresgélni, hátha ráakadok hasonló szavakra. Nem sok kutakodás után rábukkantam mindkét név korabeli formájára. A „bor” szó szláv „fenyő” jelentése elég közismert, de nemzetségnévként nem nagyon tudtam elképzelni, ezért ezt egyelőre „átugrottam”, a szőlőléből erjesztett ital nevével együtt. Találtam viszont egy másik jelentést ami, mint később kiderült szinte azonos értelmű a „kalán” szóval.  Kezdjük tehát a „borral”!

A bor szó jelentése az orosz nyelvben

A „fenyő” jelentést már többször tárgyaltam, ezt most elhagyom, mert nemzetségnévként nem valószínűsíthető. (A „bor” a száraz, homokos talajú fenyőerdő népies orosz megnevezése. Földrajzi helynév: Bor, város a Volga bal partján, Nyizsnyij Novgoroddal szemben, az 56°21′37″; 44°03′33″ koordinátákon). Megtaláltam viszont azt, hogy a „bor” a régi oroszban „erőn felüli, külön adót” is jelentett. (Слово бор вообще означало в Древней Руси побор, подать. Побора, чаще мн. поборы, поборов:  Чрезмерный налог, непосильный денежный или натуральный сбор.)  Ezzel kapcsolatos a ma is használt сбор, убо́р (beszedni, begyűjteni, adóztatni) szavak. Túl azon, hogy hasonló jelentést találtam a „kalán” szóra is, nemzetségnév generálónak ezt sem tartottam. Találtam viszont érdekes jelentéseket a török nyelvek között.

A bor szó jelentése a türk-török nyelvekben

A facebook-os „Studia Turcologica” csoportbeli ismerőseim tájékoztattak arról, hogy a török nyelvű népcsoportok között a „bor” szónak még vannak olyan jelentései is, hogy „kréta” és „bor”. A kréta ezen értelmezése az ásványvíz forrásokkal van kapcsolatban, mint „Bor csokrák” (Бор - чокьракь переводится, как замелованный источник), ami mészvizes forrást jelent, a krimi tatár és a kumik nyelvben.  (A kumikok főleg Dagesztánban élnek. Kisebb számban megtalálhatók a Tyumenyi területen, Észak Oszétiában, Csecsenföldön és a Sztavropoli határterületen). Van olyan településnév is ezen a környéken, hogy Bor Çoqraq (Ma Zavodszk, 44.918056°, 34.076389°, Szimferopol mellett). Az egyik informátorom szerint van Bor-víz (Бора-су) nevű ásványvízforrás a kumikoknál Oszétiában.  Borisztenész a Dnyeper folyó istene volt. (Bor isten tehát a Dnyeper lakója volt). Már Hérodotosz is írt róla. Berezán szigeti város és Olbia védőistene. Miután az imádását az olbiai görögök is átvették, Hérodotosz nem sorolta a szkíta istenek közé. Az Olbiában talált nagyszámú orfikus szimbólum alátámasztja azt az elképzelést, hogy Olbia volt a sztyeppei és a görög kultúra érintkezésének egyik gócpontja. A mintegy egy évezredig fennálló várost a milétosziak alapították, hogy innen kereskedjenek a szkítákkal, akik gabonájukat, halukat, rabszolgáikat különböző görög árucikkekre cserélték. A kolónia nevének jelentése görögül "vidám" vagy "gazdag". A görög megtelepedés első nyomára a Déli-Bug torkolatában fekvő, apró Berezany-szigeten bukkantak a régészek; az itt kiásott cserépedények az i. e. 7. század végéről származnak. Lehetséges hogy területén már létezett korábban a kis szkíta település és az sem zárható ki, hogy a sziget az ókorban még félsziget volt. A berezanyi városka az. i. e. 5. századig állt fenn, amikor feltehetően beleolvadt a gyorsan növekvő Olbiába.

„A Borszék talaja legújabb mészképződvény, amelyet a nép borkőnek nevez.” – olvashatjuk Borszék leírásánál Orbán Balázsnál. Savanyúvíz – ebből származik a „borvíz” megnevezés, sőt szerintem a pataknév is! Lehetne kelta eredetű is: a régi ír nyelvben a „bor” zúgó, pezsgő víz jelentésű volt. Tehát feltételezhetjük, hogy a borvíz eredeti jelentése „mészkővíz” és ez a türk bor (kréta) szóból származtatható! Valószínű, hogy Ștefan Ciobanu román történésznek igaza volt, amikor (az 1436-os említésről) azt állította, hogy a Chișinău (szerinte Kisjenő) melletti Borcut (Borkut) forrás neve magyar eredetű. Állítását azzal is igazolja, hogy a város környékén számos magyar helynév található, mint pl. Borkút, Ghidigis (Hideges), Orhei (Várhely). (Ştefan Ciobanu: Chişinăul, editat de Comisia Monumentelor Istorice, secția Basarabiei, 1925, 17. o).

Találkoztam olyan változattal is az ótörök, türkmén, azerbajdzsán török és óújgur (kasgár) nyelvekben, ahol a bor/boz szó a szürkésfehér, barnásszürke (серый, мишар, сивый, пепельный, бурый) színek jelölésére szolgált. /Сравнительный словарь. Под редакцией и с вступительной статьей В. А. Дыбо. М.: "Наука", 1971. Том I. 183-184. с./ Ugyan itt van még a „bor” szónak az ótörök nyelvben „vihar” jelentése is. Az Altáj környékén a „bora” -- hó, vagy homokvihar. Ez a jakut nyelvben buraj (széthord, szétszór).

Kalán a török nyelvekben

Az orosz-tatár kapcsolatok során találtam rá arra, hogy a „kalán” (qalan) egy adónem volt, amit a többi szokásos adóval, mint a harádzzsal együtt fizettek meg. („Главным из «обычных» налогов был харадж, поэтому калан, в общем, соответствует хараджу” -- Сергей Нефедов: Война и общество. Факторный анализ исторического процесса. История Востока). A kazah világban ez az adónem később is fennmaradt: „Налоги в казахском корпоративном обществе: зякет, ушур, калан, купчур, тагар, бадж, харадж”. Igaz, hogy itt egyezés van a „bor” egyik orosz jelentésével, de ez nemzetségnévként nem nagyon értelmezhető.

Folytatva a kutatást, egy törökös csoportból kaptam ötleteket. Azt írják, hogy a török nyelvben a „kalan” szónak van egy „maradék, elmaradó” értelmezése is a „kalmak” qalmak (marad) igéből. Qalmaq -- оставаться, остаться. / Azərbaycanca-rusca lüğət/. Számomra így már szinte magyarul is érthetővé vált, hiszen  kalan- tővel számos szavunk rendelkezik: kalangya, kaland, kalamajka, káló. A kalangya szó magyarázatánál elég nagy a kalamajka a szótárainkban. Általában a szláv eredeztetés dívik. „A kalangya szó szláv közvetítéssel került a magyarba, az erdélyi magyar nyelvjárásokba valószínűleg az ukránból. Gabonacsomó értelemben későbbi forrásokban bukkan fel, s szűkebb területre korlátozódik elterjedtsége. – Irod. Paládi-Kovács Attila: A széna takarása a magyar parasztságnál”. (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1970). Korábban -- a feudalizmus adórendszerét tanulmányozva – én is foglalkoztam a „kalangyával”. „A gabona után az egyház tizedet, az uraság kilencedet szedett. Az 1500. évi ártikulus (norma) úgy határozta meg, hogy csak abból lehet tizedet szedni, ami a kilenced beszedése után megmarad. Az egység a kepe, a kereszt, a kéve volt. Abban az időben a kepe 15-50 kévéből, a kereszt általában 15 kéve volt. Ha dőlt volt a gabona, vagy sietni kellett akkor kalangya-boglyába rakták a lekaszált gabonaszálakat. Ilyenkor nem terményben, hanem készpénzzel fizettek, holdanként 6-8 dénárt”. (Bilecz Ferenc: Epizódok Nak falu 20. századi történelméből. Helytörténeti pályamű. Szekszárd, 2013.) Tehát a gereblyével, villával boglyába összerakott ELMARADÓ gabonaszálak halmaza volt a „kalangya boglya”.  A „szakértői félreértés” ott van, hogy a kévébe kötött, keresztbe rakott gabonát is ide értették: „ kalangya -- aratás után a kévébe kötött és a tarlón összehordott gabona vidékenként változó nagyságú egysége. A rak jelentésű klado-klasti szláv szóból származik. A 16–17. sz. folyamán helyenként a kereszttel, kepével azonos értelemben is használták (pl. Székelyföld: „felkalangyázni”: a gabonát keresztbe hordani). Általában a kalangya a kereszt kétszerese, a kepe fele volt, 26–32 kévéből rakták össze”. – Irod. Balogh István: Szabolcs megye dézsmajegyzéke 1556-ból (A nyíregyházi Jósa András Múz. Évkve, I., 1958); N. Kiss István: 16. századi dézsmajegyzékek (Bp., 1960).” Véleményem szerint pontosan az ellenkezőjéről van szó. A kalangya megkülönböztető jelző, az összekötött, kévékbe, kepébe (keresztebe) rakott, rendezett gabona, széna halmaztól. Az össze-vissza, kesze-kusza maradék szálakból összerakott csomó volt a „kalangya boglya”. Még az idézett „szakmai” irodalomban is utalást találunk erre – ha odafigyelünk: „Kalangyákban fekütt még a gabona. (Kisf. Sánd.). Ha tűz támadván tövisre talál, és környülfogja a gabonának kalangyáit. (II. Mózs. 22. 6. Káldi). 2) Némely tájakon igy nevezik a petrencébe vagy baglyába, v. máglyába rakott szénát, s egyéb takarmányt is.” Ezért nem lehetett kilencedet, vagy tizedet szedni a kalangyából, mert itt a mennyiség bizonytalan volt! És ez meggyőző érv a kalangya maradék, elmaradó, összevissza jelentésére, amit a középkorban még magyarul is értettek. De alátámasztja ezt az értelmezést a kaland, kalamajka, kallódik, káló szavunk is. Elkalandozik, elkóborol, össze-vissza, céltalanul járkál. Nagy rendetlenséget (kalamajkát) csinál. Elveszik, elmarad az ami elkallódik. A káló a veszteség, ami elmaradt, kimaradt a többiből! Itt vannak szinte nevetséges „szakmai” értelmezések is, mint pl.: „kalamajka -- zűr. Az ukrán Kolomea helynévből. Kolomija”. Tehát bátran hihetünk annak, hogy a „kalán” szavunk a türk/török kapcsolatokból maradt fenn. De hogyan lesz „maradék” jelzője egy nemzetségnek? Erre több magyarázat is kínálkozik.

A nomád legeltetést folytató törzseknél, voltak védelmi célokból elmaradók, otthonmaradók is. Ezek vezetőjének már lehetett olyan ragadványneve, hogy Kalán, azaz „maradó”. A keleti titulusokban több ilyent is találunk.  Az ujguroknál azonban használatos ez a másod, vagy további szülött fiúgyermekre, vagy a fiatalabb testvérre is.  Lásd Qalan-Arslan nevét, aki az Ikóniumi Szultánság (Rüm) uralkodójának Kiliç Arslannak (1079? – 1107) az öccse volt. Az „Ifjabb Oroszlán” – tökéletes név. De Kalán Bor? Ez is összejöhet! A magyarban, de a bolgár törökben is az újbort fiatal, erős bornak tartották. „болг. (дели)боран ‘крепкое молодое вино’ ~ кум. диал. бор юзюм/боз юзюм ‘красноватый виноград’” -- /Анастасия Маркова: История древних и средневековых взаимоотношений языков Северо-Восточного Кавказа и Дагестана с русским языком/. Ennek megfelelően a „Kalán Bor” nemzetség névadó ősei fiatalok, erősek lehettek, mint az ÚJBOR!

Aki nem hiszi, olvassa el még egyszer!

Annak ellenére, hogy jelentős számú szakértő kifejtette a véleményét az Árpád-kori hely-, nép-, és személynév állományunk kialakulásáról, mégis vettem a bátorságot, hogy saját véleményt alakítsak ki ebben a témában. Az alábbi írásaim nem tudományos célzattal készültek, inkább az eddig megismert szakirodalom – szerintem ellentmondásosnak ítélt – állításainak megkérdőjelezését vetem fel.

Ebben az írásomban a Dunától az Altájig nyúló sztyeppén-, és erdős-sztyeppén – a középkor első évszázadaiban – létezett állapotnak a megnevezésére a magyar „Puszta” szót fogom használni. Itt, több ezer évvel ezelőtt, a népeket, törzseket összekötő, kapcsolattartó nyelv olyan nyelv lehetett, amelyből a magyar nyelv őrzött meg a legtöbbet.

Czuczor-Fogarasi szótár szerint a puszta, mint melléknév: „Mondjuk helyről, melyen semmi sincs, mely el van hagyva, mely egészen magán fölszereletlenül, s mintegy mindenből kifosztva áll”. Mint főnév: „jelent különösen miveletlen és lakatlan (emberektől nem lakott) síkföldet, vidéket”. „Puszta tehát eredetileg oly helyet jelentett, melyet a rajtalevő, hozzávaló tárgyaktól megfosztottak, s mintegy kivetkőztettek, honnan, kipusztítani valamit, am. kifosztani, különösen ellenséges kézzel mindent elragadni, elrabolni róla, vagy elrontani rajta, s mintegy meztelenül, fosztoran hagyni”.

A szó univerzális használatára mutat, hogy több nyelvben is fellelhető valamilyen formában: „Hangra és jelentésre egyezik vele Pindarusnál görög bhssa (őde Gegend. Griechisch-Deutsches Wörterbuch von Rost); továbbá a német Wüste (régi felső németben: wóstí, wuostí, wósta) melyet Adelung a vastus latin szóra viszen viszsza. Törökül: bos am. üres, puszta”. (Cz-F). M. Vasmer, orosz származású német nyelvész szerint a puszta szó (пусто́й, пуст, -а́, пу́сто), protoszláv: *pustъ, rokon az óporosz, pausto (vad, pld. macska) továbbá a paustre (vad hely), illetve a görög παύω (abbahagyom, megszüntetem) szavakkal. A szláv nyelvekben két teljesen ellentétesnek tűnő értelme van a puszta szónak: 1.) sűrű, átjárhatatlan erdő, vadon, (густой, непроходимый лес, дикое место) 2.) kihalt, elnéptelenedett, puszta hely (глухое, пустынное место), ahol a „puszta” (др.-русск. пустъ) szó jelenthet kietlen, sík vidéket, kopár, fátlan területet is – mint a magyarban. A spanyol-amerikai pampa is puszta volt valamikor. „Ezt a földrajzi nevet, mint minden mást, a spanyol-inkvizitor (főleg jezsuita!) történelemhamisítók teljesen kiforgatták és megváltoztatták. A régi okiratokon még mint PUXA szerepel. A spanyolok csináltak az erőszakos nyelvcsere idején a magyar pusztából pamba, bamba vagy pampa-t.” (Hary Györgyné: Móricz János, Shuar kutatások. Móricz János kutatásainak összefoglalása című írása. 1977.)

A fentiek szerint a szkíták, szarmaták, hunok, avarok, jászok, kunok, magyarok nyelvén szólva, az életterük a puszta volt. Később a puszta, mint főnév, a magyarból jutott több idegen nyelvbe (pl. német Pussta, szerb-horvát, szlovén, szlovák, cseh, lengyel pusta).

Az alábbiakban a puszta nyelvét (amelyet más írásaimban „magyarugor előnyelvnek” nevezek) felhasználva hozok néhány helynévelemzési példát a „Pusztából”.

Elsőnek, egy általános helynév etimont szeretnék tisztázni. A Pusztán, időben és térben szétszóródva éltek magyarok. Törzsek, csoportok, nevezetes személyek, ősapák vagy családok – teljesen mindegy, mert csak egy szempontból vizsgálom őket abból, hogy nevük fennmaradt mind a mai napig. Önelnevezésük valószínűleg „magyar” volt, és az őket körülvevők torzították el a nevüket különböző hangzási és írott formákra, amelyek fennmaradtak az idegen környezetben. (Így van ez ma is a magyar névvel, miért lett volna másképp évezredekkel ezelőtt?) A 10-20. század helynév-alakulási példái lesznek a bizonyítékok a hipotézisem alátámasztására. Időben visszafelé haladva, kezdem a 19-20. századdal.

Van ebben a Pusztában, Tajset városától nyugatra, túl a Birjusza folyón (az 55.8067, 97.2713 koordinátákon), egy Vengerka nevű település. A hely névadásának hivatalos verzióját nem sikerült megtalálnom. 1967-ben hallottam róla először. Akkor, két hónapot dolgoztam egy egyetemistáknak szervezett nemzetközi építőtáborban Tajset vasúti rendezőpálya-udvarán. (Az előző évek meleg nyarai megolvasztották az altalajt, és a sínek megsüllyedtek. Meg kellett emelni a talajszintet vagy 1,5 méterrel.) A helybéliek meséltek a szomszédos Vengerka nevű faluról, ahol valamikor magyarok éltek. Hogy mikor, és kik arról csak találgathattunk. De tudni kell, hogy Itt az összes települést felszabadított elítéltek kezdték el építeni, és az ő utódjaik voltak az őslakósok. 2015-ben, Petőfi Sándor barguzini csontjainak temetése kapcsán találkoztam újra a Vengerka falunévvel. Újraolvastam Barátosi Lénárt Lajos 1939, 1946-os írásait, aki az Ázsia-kutató Geck-expedíció tagjaként (1909-1913) járt Petőfi nyomában. Említi, hogy „a Bajkál-tó mellett, kissé északra egy kis folyócska mentén (Megj. később kiderült, hogy a folyó neve: Vitim!) van egy falu, melynek neve oroszosan: Vengerka-széló. Ezt a falut állítólag 1848-as honvéd foglyok alapították.” A falu helyét, a Petőfi kutatásban is részt vevő A.V. Tyivanyenko professzor meg is találta egy térképen (a V.V. Pagirja hagyatékból). Ma Romanovka a neve és a 53.2219, 112.7543 koordinátákon van feltüntetve Szibéria térképén. A burjátországi kutató arról is beszámolt, hogy ő maga ismer egy Romanovkában ma is élő, KARDOS nevű közéleti embert. A mai faluról azt tudhatjuk, hogy 1907-ben alapították, nevét az 1891-ben itt átutazó Nyikolaj Alekszandrovics Romanov (1868-1918) cárevicsről kapta, a Romanov-dinasztia uralkodásának 300-ik évfordulóján. Egy idézet Tarczali dell’Adami Géza: Megváltás Szibériából (kidolgozta Vámosi Saáry Jenő) című, 1925-ben megjelent könyvéből: „A Bajkál vidékén van egy orosz falu, Vengerka a neve... Egyik másik utcájának az elnevezésén csodálkozva akad meg a szem: Kossuth ulica, Petőfi ulica... A vengerkai öregek egyike-másika pedig, ha kiveri pipájából este a mahorkai hamvát, jóízű tanyai magyarsággal köszön el szomszédjától: jóccakát koma. – 1849-ben szakadt oda egy maroknyi magyar honvéd. Ott is ragadt.” Hogy mi a kapcsolat a Birjusza folyótól K-re fekvő Vengerka faluval – ezt még nem sikerült kideríteni. Azaz, mégis találtam valamit. Az infovilág honlapon 2016. 06. 02. dátummal megjelent Farkas József György tudósítása Vengerka faluról, „Ahol nincsenek magyarok – Vengerka” – címmel. „Szibériában, a Birjusza folyó kanyarulatai mentén található úti célunk, amelynek neve a „magyar nő, magyar lány” orosz fordítása. Lévén ez Irkutszk megye nyugati határán, nem áll összefüggésben más olyan kelet-szibériai településekkel, amelyek magyar emlékeket tartogatnának sorozatunk olvasói számára. (Még a Petőfi-kutatók kedvelt Barguzinja is a Bajkál-tó keleti oldalára esik, innen vagy négyszáz kilométerre.)” – így kezdi a riportját. „Maguk a vengerkaiak őszintén bevallják, hogy fogalmuk sincs elnevezésük eredetéről. Mint a tajseti járás megalapításának 85. évfordulójára kiadott díszes albumban felsorolják: az öt kisebb-nagyobb településből összerakott „falubokorban” élnek ugyan oroszok, ukránok, beloruszok, csuvasok, tatárok, marik, litvánok, moldovánok, mordvinok, burjátok, komik – csak éppen magyarok nem.” – folytatja. De a lényeg is kiderül az elnevezésről: a transzszibériai vasút építésekor a Birjusza hídjánál állt egy Vengerka nevű állomás. Valószínű, hogy erről kapta a falu a nevét. Tehát a kérdőjel maradt. Miért lett az állomás neve: Vengerka?

Az első világháborús hadifoglyok azonban még találtak más nyomokat is. Az 1897-ben született Fazakas Béla (Oltszem, Háromszék megye) volt hadifogoly járhatott Vengerka faluban is, de az Urálhoz közelebb, az 55.686113, 76.74665 koordinátákon ma is meglévő Vengerovóban is! Vengerovo az Om folyó partján helyezkedik el, korábbi nevei, Golopupovó és Szpásszkoe (селo Голопупово, Село Спасское) volt. Így ír erről Gazda József EMLÉKEK ÁZSIÁJA (Terebess Kiadó, Budapest, 2003, 13. oldal, http://terebess.hu/konyvkiadas/pdf/emlekbel.pdf ) című könyvében: „Egy alkalommal a gyalogosan sodródók egy csoportja feltehetõen egy az 1848-as forradalom elhurcoltjaiból alakult falun ment keresztül...

Amikor vittek Szibériába, az Ural tájában volt egy falucska, az volt a neve, hogy Vengerszkaja. Magyar falu. Volt benne egy öregember, nem tudom már, Balogh, vagy hogy hívták. De már sokat felejtett el a magyar szóból az öreg. Odajött hozzám, hogy őt vigyük haza, amikor megyünk, mert ő Magyarországról való. Kérdeztük, hogy melyik faluból. „Nem tudom már, hogy melyik falu volt, de úgy szólítottak örökké, hogy bihariak vagyunk”. Mondottuk, mit akarna maga otthon, hiszen nem ismer senkit. Nem, nem, de a környéket ismerem, s legalább ott temetnének el! Kérdeztük, hogy került ide. Azt mondja: Gyermek voltam, önként mentünk háborúba akkor. 15 esztendős voltam, puska volt a kezemben, s mentünk az oroszokkal szembe, ne engedjük, hogy bejöjjenek. Aztán elhoztak... Itt maradtam, megházasodtam... De nem egyedül voltam, mert haton voltunk, akik itt maradtunk. S itt ebben a faluban telepedtünk meg.” Nem volt nagy, de elég népes volt... Amikor keresztülmentünk, mert mi gyalog mentünk, ennünk nem adtak, hát koldultunk így a falukban. Adtak. Csak a tatárok nem adtak, de mások adtak. Már elmentünk volt szinte fél kilométert, az őr visszanézett, s megállított, hogy álljunk meg, mert két asszony integet, s kiabál. Megállottunk, s hát a két asszony utánunk futott, ott magyarázták, hogy „nem voltunk otthon, mikor kéregettetek, de elhoztuk!...” S elhozták az ételt utánunk. Onnan, Vengerszkajából...(FaB)”

Mivel Vengerovó a mai nevét csak 1933-ban kapta egy Mihail Trofimovics Vengerov^[1] (1888-1919) partizán komisszárról, aki a falu szülötte volt, (forrás: Историческая справка, работы П. М. Пономаренко.), így valószínűbb, hogy Fazekas Béla a birjusza-menti Vengerkában járhatott. (De nem kizárt, hogy létezett egy Vengerszkaja nevű falucska is, de erről nincs tudomásom). Viszont Trofim Vengerov valószínűleg egy 1848-as magyar honvéd (vagy gyermeke) lehetett, mert a 19. század közepén más magyarok nemigen jártak arrafelé, hadifogolyból pedig több száz is volt! Magának a Trofim névnek is ragadványszínezete van, ugyanis jelentése „кормилец”, ami családfenntartót, eltartót jelent oroszul. Foglalkozása béres, napszámos volt, ami egy hadifogoly családjának éppen megfelel.

Számomra a történet azért izgalmas, mert látó közelbe hoz egy 1000-1500 évvel korábbi helynévadási szituációt! Helynév és Petőfi elemzés szempontjából három ma is létező település neve érdekes: Vengerka, Barguzin és Eleszun. Kezdjük Vengerkával.

Vengr, venger az orosz nyelvben magyar embert jelent. De ez lengyeles műszó, ami az ugorból eredeztethető. A népi szóhasználatban mágyári, mágyárszki volt a használatos. A legrégibb orosz írásos emlékben A Régmúlt idők krónikájában (PVL) pedig ugri (ugorok) a magyarok neve. (угринъ, мн. угре). A kulturáltabbnak tűnő venger népnévből kicsinyítő képzővel, és jelentésmódosulással alakultak ki a vengerka további jelentései: magyar leány (mágyárka), magyar tánc, magyaros felsőruha, magyarok lakta helyiség neve (lásd Vengerka falu nevét). A világháborús magyar hadifoglyok nem alakítottak ki kolóniát Szibériában. Vagy meghaltak, vagy hazatértek, vagy kisebb közösségben, családokban maradtak kint. Nagy a valószínűsége, hogy Vengerka alapítói valóban a felszabadított, de haza nem engedett 1849-es magyar honvédek voltak, vagy esetleg lehettek olyan hadifoglyok is, akik „a lengyelek 1863-i szabadságharczában orosz fogságra jutván, Sziberiába vonczoltattak”. (Orbán Balázs: Réty). Itt, a 19. századi népnév-helynév kialakulás hasonlóan ment végbe, mint ahogyan a magyar honfoglalás kori – minden nyelvi formáns nélkül, -i képzővel ellátott – nép-, és törzsnevekből kialakultak a mai helyneveink egy része. (Pl. Csehi, Tóti). Ezekben az esetekben a környéken tömegével sem csehek, sem tótok nem élhettek, mert akkor a helynévadás lényege sérülne, hiszen a mástól megkülönböztető jellegnek kell dominálnia a helynévben. Elkülönült szigetet alkothattak, mint a magyar hadifoglyok Csita környékén, vagy Tajset mellett. A személynévből kialakított változatra Vengerovo (a Vengerov névből) a példa.

Barguzinszk. Az oroszos -szk végződést az idő nem igazolta, a cári adminisztrációban a helyi név maradt fenn. (бур. Баргажан) A 20. század elején ez egy, pár ezer fős település volt. Barátosi verziója szerint 1850 körül épült és a magyar hadifoglyok építették. Neve először Kőrös volt, de ezt a helybéliek Kerezsnek ejtették, ami „rühes”-t jelent, ezért megváltoztatták a nevét. Ezt a verziót semmi más nem támasztja alá, mint Barátosi meséje. Már 1648-ban kozák erőd létesült itt. 1860-ban 981 lakosa volt. Barguzin egy száraz, hideg, keleti szél (bóra) neve, ami a Bajkál-tó középső részén fúj és pár óráig tart. Legnagyobb ereje ősszel van. Barguzin a folyó neve is, amelynek partján a város felépült. De van Barguzin-öböl és Barguzin-völgy is. A „bargut” etnoním közvetlenül vagy közvetve a mongol „bargu” szóból származik, jelentése: „külváros”, „vadon”, de ezt mongol fordításban „durva, csiszolatlan, kulturálatlannak” is értelmezik. A középkori mongol krónikákban Bargujin-Tokumnak hívták a földet, ahol a bargutok éltek. Ha volt itt nagyobb létszámú magyar hadifogoly csoport, akkor a Kőrös elnevezés csak saját körben használt önelnevezése lehetett a helynek, ami soha nem terjedt el.

Eleszun. Csak 2004-től elismert, pár száz fős lakott hely. Történelmét nem ismerem, de a szibériai Petőfi legenda ismeri, mint Petőfi halálának helyét! Tekintettel arra, hogy földrajzi helyzetét Barátosi jól adta meg Iljuszun(szk) néven (Kb. 100 km, ÉK-re Barguzintól), nincs jelentősége a kialakult névvitának, ami a másik két Petőfi kutató, Svigel Ferenc és Sándor József között folyt Eleszun orosz nevének tárgyában. Iliszunszkájá vagy Iliszunszk az orosz nyelv szabályai szerint mindegyik lehet helyes a mongol eliszun (jelentése: homok) szóra vonatkozóan. Köznévből – jelentéshasadással – helynév lett. A képzős szerkezetek idővel elmaradtak, de a különböző krónikások nem hazudtak, amikor a hallott változatot lejegyezték és így hagyták meg az utókornak. Tehát a hallás után magyarul rögzített név alapján is megállapítható, hogy ilyen település már a 19. század elején létezett, függetlenül a mai orosz történetírás érdektelenségétől.

Nézzük tovább a Puszta „magyaros” helyneveit! Ott van pl. Magyar (Мадьяр) nevű, egyutcás kis falucska Tatárföldön, a Káma-víztározó északi partján. (55.95534, 53.0279). Története nem ismert. A venger és a mágyár szláv eredetű népnév után vizsgáljuk meg a harmadikat, az ugorokat! Ha az ó orosz nyelvben a magyarok ugorok voltak, (угринъ, tsz. угре) és a venger szó is az ugorból alakult ki (Vasmer szótára szerint a „vengr” kifejezés a litván „unguras”-ból keletkezett, nem később, mint a 10. sz. elején.), akkor az Ugra, Ugrin, formátumú földrajzi nevek is valószínűleg népnévből, vagy népnévből lett személynévből jöttek létre. Az alábbiakból is belátható lesz, hogy az „ugor/ugrin”, szláv eredetű szó, jelentése: „magyar ember”. Hol vannak az ilyen helynevek? Érdemes utánajárni, és én ezt meg is tettem! És vajon a névkutató szakértők miért nem úgy foglalkoznak velük, mint népnévből alakult helynevekkel, személynevekkel? Magyar-e az Ugrin személynév? Ez a név a honfoglaló Csák nemzetség több tagjának is neve volt. Ugrin, kalocsai érsek, IV. Béla egyik kiváló hadvezére, aki Muhinál elesett, a honfoglaló ősök leszármazottja volt. A 13-14. századi oklevelek tele vannak Ugrin nevű lovászmesterekkel, tárnokmesterekkel, országbírókkal.

Az Ugrin-Ugron személynév eredetével és alakváltozataival többen is foglalkoztak. Pl. Hóman Bálint. A Magyar középkor taglalásakor (az Ugron szónál) ezt írja: „Az Ugrin név első biztos említése magyarországi forrásban 1146-ból való és Csák nembeli Ugronra vonatkozik… Az első Ugrinusok azonban, kiknek nevét ismerjük, horvát emberek voltak… Az első Csák nembeli Ugrin tán Kálmán király hű kísérője, Ugra comes (Képes Krónika 1095-höz), az első névszerint ismert horvát bán (v.ö. Századok, 1909. 377–378. l., Pauler: M. Nemz. Tt. I. 2 221. és 467. l.) volt, kit a horvátok Uguranus (Ugaranus) comes néven ismertek. (Šišic: Prirucnik. I/1. 628., 634. l.)”. Véleményem szerint mindez nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy esetleg, itt is a népnévből lett személynév jelentésmódosulásának egy példájával találkozunk-e? A lengyeleknél, a horvátoknál, az oroszoknál az Ugor, Ugrin és a belőlük képzett személynevek viselői valamiképpen a magyarokhoz kötődtek. A megkülönböztető jelző, amivel a többiektől eltértek az a „magyar” volt, és ezt a náluk használatos szóval fejezték ki. Tehát téves Hóman azon megállapítása, hogy „Az első Ugrinusok azonban, kiknek nevét ismerjük, horvát emberek voltak”! Helyesebb lenne, azt mondani, hogy horvátok között élő magyar emberek voltak! És ezt éppen a nevük bizonyítja!

Szinte minden – a témával foglalkozó szakértő – elismeri, hogy az ugor elnevezés eredete valóban homályos. A 12. század elején összeállított orosz őskrónikában egy területnek és két népnek a neveként is szerepel az „ugra/ugor” szó. (Magyar föld: „Угорьская земля”; valamint Kijev-Rusznál átvonuló fehér és fekete ugorok). Csak megjegyzem, hogy a Nyesztor krónikában a magyarokra vonatkoztatott ugor elnevezés nem azonos a hanti és manszi nép komi-zürjén jugra nevével! Az a téveszme, hogy a Jugaria (azaz Jugra) földrajzi elnevezés a Hungariával azonos lenne, csak a 15. században bukkan fel, nyugat-európai források felhasználásával. Egyáltalán nem biztos, hogy az ugor szó eredetileg obi-ugorokat jelölt! Erről Götz Lászlónál olvashatunk bővebben. (Néhány szó az „ugor” népnév színeváltozásáról. Keleten kél a nap, Püski, 1994. 277.o.).

Egyébként, nem csak egy orosz forrás bizonyítja a magyarok „ugor” nevét. Igor, novgorod-szeverszki nagyfejedelem 1185. évi, kunok ellen indított, hadjáratát elmesélő „Ének Igor hadáról” kéziratban „poroszkáló magyar lovakról”[2], avar sisakról is («угорьских иноходцев»; «шеломы оварьскыя») említés történik. Közvetve szó esik a magyar királyról (III. Béla 1172-1196) és a Kárpátokról is. «Галичкы Осмомыслѣ Ярославе! Высоко сѣдиши на своемъ златокованнѣмъ столѣ, подперъ горы Угорскыи своими желѣзными плъки, заступивъ королеви путь, затворивъ Дунаю ворота». „Halicsi Oszmomüszl, Jároszlávban! Ki magasan ülsz aranyból kovácsolt trónusodon, vas csapataiddal támaszd meg a Magyar hegyeket s rekeszd el a király útját, elzárva a Duna kapuit”. A magyar - kijevi – halicsi viszony abban az időben elég közvetlen és bonyolult volt. Ezt csak azért említem meg, hogy a sokszor hivatkozott (11-13. századi) orosz krónikások szavahihetőségének megítélésekor (pld. az ugor-magyar-venger népnevek értelmezésénél, vagy az avarok „eltűnésénél”) érzékeltessem a közeli, szomszédos viszonyt. (A szomszédját elég jól ismeri mindenki, de erről hajlamosak vagyunk megfeledkezni!). Van személynév eredetű bizonyíték is ebből a korból. Ő volt Szentéletű Magyar Mózes szerzetes. (Született Erdélyben, 990-995. körül, meghalt Kijevben, 1043. július 26.-án.). Orosz neve: Преподобный Моисей Угри́н (St. Moses the Hungarian). Magyar Mózes az ortodox egyház szentje. Ezért tisztelete, kultusza nem alakult ki a (katolikus és protestáns) magyarság körében. Életének legfontosabb forrásait a kijevi Pecserszkaja Lavra Paterikonja őrzi. 1025 és 1043 között a kijevi Barlangkolostorban élt. (A hagyomány szerint ő volt a monostor harmadik lakója.) Legendáját, magyar nyelven először Iglói Endre közölte 1962-ben. A nyíregyházai Szent Atanáz Görög Katolikus Hittudományi Főiskola 1997-ben jelentette meg Ivancsó István: Magyar Mózes – liturgikus tiszteletének tükrében című írását. Mózes fivéreit, Magyar Szent Györgyöt (ünnepe: július 24.) és Novotorzsoki Szent Efrémet (emléknapja: január 28.) szintén tiszteli az orosz egyház. Magyar Szent Györgyöt (Georgij Ugrin), aki idősebb testvéreivel, Szent Mózessel és Szent Efrémmel Borisz fejedelem szolgálatában állt, 1015. július 24-én gyilkolták meg. Ezen szentek nevének az Ugrin jelzője minden kétséget kizáróan bizonyítja, hogy a 11. századi Kijevi Rusz lakói a magyarokat ugoroknak, a magyar embert ugrinnak hívták! Alátámasztja ezt Ladó György Magyar utónévkönyve is, amely szerint „Az Ukk személynév a magyar Ugrin ~ Ugron személynév rövidült alakja, és egy szláv ’magyar’ jelentésű szóból vált személynévvé. Ugyanez a név bújik meg a Veszprém megyei Ugod (a -d itt kicsinyítő-becéző képző), illetve a Bács-Kiskun megyei Tiszaug nevében. A novgorodi Szent Szófia székesegyház falán lévő (145. számot kapott) felírat is tartalmazza az Ugrin nevet. A szöveg modern orosz fordításban: «Радко, Хотко, Сновид, Витомир испили лаговицу [сосуд вина. —Авт.] здесь повелением Угрина. Да благослови бог то, что нам дал! А ему [щедрому Угрину] дай спасение! Аминь!» Magyarul: „Radko, Hotko, Sznovid, Vitomir kiitták itt a boros tömlőt, Ugrin akarata szerint. Isten áldása legyen azon, amit nekünk adott. Neki pedig [Ugrinnak] meg adj megváltást. Ámen.” Nyelvi jellegzetességei alapján a felirat a 11. századra datálható. Mivel az Ugrin testvérek mártíromsága a 11. század első felében történt, a nép tisztelete ezt követően alakult ki, így érthető, hogy a templom lépcsőjén a kis társaság valamelyik mártír Ugrin tiszteletére („Adj megváltást neki!”) ürítette ki a borostömlőt. Úgy gondolták, megörökítik a templom falán is az ivásra okot adó eseményt és a nevüket is. Hasonló „rituálék” indokát a templom falán lévő több száz „graffiti” igazolja! Az Ugrinok „magyar” voltát az orosz krónikák egyértelműsítik: „…сей бо бысть родом угринь…”. M. Vasmer Etimológiai Szótára szintén az ugrin szó magyar jelentését bizonygatja: Угрин – прилаг. угорский "венгр, венгерский", только др.-русск. угринъ, мн. угре (Пов. врем. лет), укр. вугор, угор, сербск.-цслав. гринъ, мн. гре, сербохорв. угар, род. п. угра, также угрин, словен. vogr, vogrin (Мi. ЕW 223), чеш. uher, слвц. uhor, польск. wegier, wegrzyn. Из слав. *ogъrinъ заимств. др.-лит. unguras "венгр", не позднее начала Х в.; Akkor az alábbi helyneveket (rajtam kívül!), miért nem ebből a megközelítésből vizsgálják a „szakértők”?

Uhryn (49.4767; 20.8594) Lengyelország. 1945-ig itt lemkók (lemákok) éltek.

Uhryn’  (48,97028; 25,84028). Kis falu Chortkivtól délre, a Szeret partján. Itt található az Ugrinszka barlang.

Ugra , az Oka baloldali mellékfolyója.

Ugra, település 54.7609, 34.3882.

Ugrica, település 54.4253, 33.5509. Ma ez a kalugai terület. A magyarok ősei a 8-9. században erre is vonulhattak. Lásd. Pl. K. J. Grot könyvében: „В продолжение своего пути Мадьяры, по всей вероятности, несколько раз останавливались на более значительное время. Так есть основание думать, что подобной стоянкой была местность на Оке в нынешней Калужской губернии. На это предположение наводит нас река Угра (приток Оки), обязанная по‑видимому этому обстоятельству (т. е. прохождению здесь Угров) своим названием. Прозвали ее так, без сомнения, не сами Угры, а соседние Славяне.” /„Моравия и Мадьяры“ К. Я. Грота, стр. 206‑217./

Ugrin folyó Harkovnál. „Az Ud folyónál, a Muravszki  Út bal oldalán van az Ugrin és a Lopány folyócska. Az Ugrin pedig az Udiba ömlik, a Lopány pedig a Harkivba, a Harkiv pedig az Udba”. /«Книга Большому чертежу»/ Erről az írja K. J. Grot, hogy: „az Ugrin névben (mint az Ugra folyónévben is) nem lehet, hogy ismételten ne lássuk meg a magyarok nyomát, akik bizonyos (nem túlságosan jelentéktelen) ideig vándoroltak ezen a helyen”. В этом названии „Угрин“ (как и в р. Угре) действительно нельзя опять не видеть следа Угров, которые в течение некоторого (не слишком незначительного) времени кочевали в этой местности. /„Моравия и Мадьяры“ К. Я. Грота, стр. 206-217/. De „ezt a helyet” más magyarvonatkozású földrajzi nevek is kísérik. „A magyarok útjáról az Uráltól Levédiába” című könyvben (Szerző: Danyilevszkij N. J. és Grot K. J. Lábjegyzet:21) írják, hogy Kunik A. A. az itt található hegy Dentum nevét Anonymus Dentumogerjével azonosítja. (Книга Больш. Черт, упоминает о горе „Дентум“ в нынешней Воронежской губ., следовательно приблизительно в тех же странах. Г. Куник сближает с этим именем название мадьярской родины по Анониму „Dentumoger“.)

Uhorské Ugra (48.47144; 19.75153). Nógrád megye, (ma szlovák területen van).

Ugra (Biharugra 46.9693, 21.5976) A jelenlegi magyar-román államhatár találkozásánál fekszik. Biharugra területén az Árpád-korban már léteztek települések: Peszere, Peterd, Iregd vagy Nagyugra, Kisugra vagy Egyházasugra, Monostorugra.

Ugra (Marosugra 46.4475, 24.3211). Marosvásárhelytől 22 km-re délnyugatra a Laskod-patak torkolatánál a Maros bal partján fekszik.

Ugra (Szászugra, Ungra, Ugrona. 45.9834, 25.2671), Nagyközség Nagy-Küküllő vármegye kőhalmi járásában.

Ezzel a kérdésfelvetéssel fejezem be a Puszta helynévvizsgálataim első részét.

[1] Михаил Трофимович Венгеров (1888–1919) pодился в селе Спасском Каинского уезда Томской губернии в батрацкой семье. http://gaidarteka.ru/document/546

[2] „Szvjatopolk megparancsolá, hogy a Kajala mellől hozzák el az apját/ két magyar poroszka ló között,/ Kijevbe, a szent Szofiába.” – idézet az Igor Énekből.

„Az kezdetben vala amaz Ige, és az az ige vala az Istennél, és az az ige Isten vala” – így kezdődik János evangéliuma a Bibliában.

„...lehetetlen, hogy puszta helynevek, személynevek, feliratok, dialektusok vagy egyáltalán: a nyelvi oldal alapján népek rassz-aspektusának sorsára következtessünk. Már azt sem tudhatjuk, hogy egy népnév nyelvtörzset vagy rassztagot jelöl-e; hogy mindkettőt vagy egyiket sem; sőt ehhez járul, hogy minden népnévnek, sőt az országneveknek is megvan a saját sorsuk.” – véli Oswald Spengler.

Ha a rasszok sorsára nem is következtethetünk, a személyiség nevében azért sokkal több van elrejtve – tudatosan, vagy sorsszerűen – mint annak másoktól megkülönböztető jele. A személynév egyben feltárója, hordozója, megjelenítője, meghívhatásának lehetősítője a személyiségnek. Nem véletlen, hogy ezzel a Biblia oly sokat, és részletesen foglalkozik. (1 Mózes 4:26b, 2 Mózes 3.13.15d, 5 Mózes 18:22, 1 Kir 18:24, Zsolt 116:4, 124:8, Joel 3:5, Máté 21:9, Lukács 10:20. 1:31b, Csel 2:21.)

Az Isteni és emberi személyiség nem a saját nevével tűnik ki, hanem azzal a hatalmával és képességével, hogy nevet ad. Isten, legelőbb nevet adott a világosságnak és a sötétségnek. És „lőn az estve és az reggel első nap”. A magyar nyelv ősi mivoltának egyik bizonyítéka rejlik a „világos, világ, nap, Nap, nappal”, továbbá a „bel” és „ar” tövű szavaink összefüggésében. „És nevezé az Világosságot Napnak,” – olvashatjuk Károlyi Gáspár fordításában, a Bibliában. Amikor a Nappal együtt vagyunk, az a nappal. Éjféltől éjfélig tartó időszak egy nap. „Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága”. (Jn 8,12). Tehát a Világosság = Isten személye. Bel>bil>vil. A bél és a világosság összefüggését már sokan kimutatták a magyar nyelvben. A sumér-akkád Bél és a judeo-keresztény isten ugyanaz: a Mindenható (παντοκράτωρ). Bél a magyar ősvallás isteni triászának tagja volt. Bél a sumér Enlil isten jelzője. Jelentése "Úr" szó szerint: Én-Lélek. Ár = Nap, teremtmény. A magyar nyelvben a „nyár”, az „arany”, az „ara”. az „ár” (áradás), az -ar, -er (-ász, -ész) képzők őrizték meg ennek az emlékét. Ezek a szavak, hogy: nap, Nap, nappal, más, fiatal nyelvekben nem nagyon függnek össze, illetve a napot nem különböztetik meg a nappaltól, ami magyarban főnév és határozószó is egyszerre. Például: angol: day, Sun, (day); német: Tag, Sun, Tag; francia: jour, Sun, jour; orosz: день, солнце, день; görög: ημέρα, ήλιος, ημέρα; latin: die, solem, die. A rész és az egész keleti és nyugati értelmezése rejlik ebben a fejtegetésben. Hiszen a nap részei: a hajnal, a reggel, a nappal, az este és az éjszaka. Magyarban itt a -val, képző és rag is egyszerre. Idegen nyelvekben csak a szövegkörnyezetből tudjuk megkülönböztetni a napot a nappaltól.

Spengler írja, hogy: „Főnévi jeleket egynémely állatnál talán még elképzelhetünk, igeieket azonban már nem. ... Csak bele kell merülnünk alany és állítmány, cselekvő és szenvedő, jelen és múlt merev megkülönböztetéseibe, hogy lássuk, miként lesz úrrá itt az értelem az érzékeken. ... A nevet nem mindig kell kimondani, van, amikor titokban kell tartani; veszélyes erő rejlik benne. A név megszületésével megy végbe az átmenet az állati lét mindennapi fizikájából az emberlét metafizikájába. Ez volt a legnagyobb fordulat az emberi lélek történetében.” – talán ennyi elég is a név filozófiájából. És talán ahhoz is elég, hogy belássuk, a nevek és előfordulásuk vizsgálata járhat olyan eredménnyel, ami a rasszok sorsának alakulásába mégis enged egy kis betekintést. Természetesen ez nem lehet nem szubjektív. Elfogadom Spenglernek azt az állítását, hogy a rassz nem, csak a nyelv vándorol. „A rassz nem vándorol. Az emberek vándorolnak; egymást követő nemzedékeik mindig más tájon születnek; a táj titkos hatalmat szerez a bennük lévő növényszerű felett, és végül a rasszkifejeződés alapvetően megváltozik: a régi elhal, és új támad helyette. ... A nyelvek vándorolnak, mivel nemzetségről nemzetségre hagyományozódnak, és a nemzetségek viszik magukkal őket. Mindenekelőtt változnak”. Amikor megírtam az első négy könyvemet, még nem olvastam „A Nyugat alkonya”-t. De a magyar őshaza-kutatást, a magyarok vándorlását és a „marker szavak” kutatását mindig a fenti spengleri elvek alapján képzeltem el. Természetesen feltételeztem, hogy bizonyos rassz-tulajdonságok a nyelvhez hasonlóan vándorolnak, sőt megőrződnek. Tapasztaltam, hogy a ragadványnevek keletkezésekor, a magyar nyelvben a nép csipkelődő, humorizáló természete kimutatható volt régen és ma is. Talán említhetek egy példát az írásaimból. Ez a német név keletkezésére vonatkozik. Kizárólag csak közép-európai környezetben német a germán, a deutsch, az alleman, ember. A legtöbb névmagyarázat arra irányul, hogy szláv nyelvterületen, a nyelvüket nem beszélőket némának, hibásan beszélőnek tartották. Idővel, a morfológiai hasonlatosság átment szemantikaiba. Arról nem szólnak, hogy akkor minden idegen miért nem lett német? Ez egy logikai bukfenc. Természetesen van olyan magyarázat is, hogy egy kis, régi germán törzsi név, a „nemetes”, vált népnévvé. Julius Caesar idejében említett törzset legtöbb mai kutató inkább keltának tartja. A törzs jelentéktelen nagysága, történelmi szerepe és az a tény, hogy a szlávok megjelenésekor már sehol se voltak, valószínűtlenné teszi ezt a változatot is. A hun-avar magyar törzseknek a 4. századtól viszont bőven volt alkalmuk találkozni germán emberekkel, akik annyit megtanultak ellenségeiktől, hogy „nem é(r)t” hunul, vagy avarul, vagy magyarul. Ők lettek a „nemét”-ek, vagy „nem écc”-ek. Míg ez a történet nem bizonyítható, ellenben az azonos tartalmú, gúnyos román „nyustyú” (nu ştiu = nem értem) népelnevezés 19. századi kialakulása teljesen nyomon követhető. (Katonai szleng). Mint mondtam, ebben a magyar humoros névragasztás ezeréves példája van benne. (Vesd össze a durva, sértő román „bozgor” akármelyik értelmezésével).

Nomen est omen (A név végzet) – A nominatív determinizmus elmélet szerint az ember neve befolyásolja munkáját és életét. Lehet úgy is értelmezni, hogy: „A név kötelez!” Sokan még ma is elhiszik ezt, sőt annyira fontosnak tartják, hogy a csecsemőket sikerhozó nevekre keresztelik el. Árpád-házi királyainkat vajon mi vezérelhette gyermekük névválasztásában? Például. ha a Béla névnél a fehér jelző dominált volna, akkor latinul valószínűleg megjelent volna az „Alba” valamelyik változata. De nem jelent meg! A hun Béla név került be a latin szövegekbe is, minden királyunknál, hercegünknél. Ha a 20. században, Izrael népéhez tartozó Éliás József református pap, hitt (márpedig hitt!) nevének sorsalakító szerepében, akkor a középkor hajnalán, de a sumér időkig visszanyúlóan is feltételezhetjük, hogy a neveknek igenis volt olyan jelentése, tartalma, ami a rassz jellegzetességére is utalhatott. Pontosan ezért foglalkozom egyre mélyebben a nevek elemzésével. De nem általában! Csak az előre kiválasztott „marker” szavakkal. Ezek feltűnése, idő-, és térbeli fennmaradása, elhelyezkedése, a hozzájuk fűzött – igaznak, vagy hamisnak vélt – legendák elemzése bőven ad munkát. Csökken a valószínűsége annak is, hogy az általánosból levont nyelvészkövetkeztetések tévútra tereljenek.

Egyébként, pedig a nálam 6 generációval korábban élt őseim neve: Bilecz Ferenc és Bél Anna! (Lásd a koppányszántói Anyakönyvekben, az 1795. évnél, Bilecz Erzsébet születésének bejegyzését. Korábban, az anyának csak a keresztnevét írták be.)

A Białowieża-erdő (lengyelül: Puszcza Białowieska; belaruszul: Белавежская пушча; oroszul: Беловежская пуща) az európai síkvidéket egykor borító őserdő máig fennmaradt darabja. Lengyelország és Fehéroroszország határvidékén fekszik, Bresztől 70 km-re északra és Białystoktól 62 km-re délkeletre. (52.752128°, 23.929128°). Európa legrégibb védett rezervátuma. Hivatalosan úgy tartják, hogy a mai nemzeti parkot Jogaila  litván nagyfejedelem (majd II. Ulászló néven lengyel király, Nagy Lajos király veje) alapította 1409-ben. (Egyébként, Nagy Lajos 1370-től 1382-ig lengyel király is volt).

Białystok (N 53.12906 E 23.15781), csaknem 300 ezres nagyváros. Nevét a rajta átfolyó Białka patakról kapta. A városnév kéttagú szóösszetétel. Második tagjának (-stok) a jelentése: „lejtő”, és jatving eredetű. A legendák szerint Białystok nevét Gediminas litván fejedelem adta 1320 körül. Történelmi forrásokban először 1437-ben említik, amikor a Białka folyó körüli földeket Jagelló Kázmér király Raczko Tabutowicznak adományozta. (A Jagelló-dinasztia a Gediminas-ház mellékága). Ezek szerint a városnév értelme „Fehér domboldal”, pontosabban „Fehér lejtő” lenne. A név első tagját (Biały) együtt tárgyalom a Białowieża névvel.

Nézzük akkor kicsit részletesebben a Białowieża nevet!

Ez is egy szóösszetétel: Biało és wieża. Kezdjük az általánosan szlávnak tartott „bialo”-val, ami közismerten „fehéret” jelent. A Közép-, és Kelet-Európában, valamint Kis-Ázsiában rendkívül sűrűn előforduló hasonló formátumú és hangzású helynevek indokolják a szelektálást. A „bel/bil” tövű neveket legtöbbször „fehér” jelentésű szlávnak, de igen gyakran „úr/magaslat” értelmű török eredetű szavaknak is tartják, ami az ősi Bél/Baal istennévre vezethető vissza. Vonatkozik ez a „Bela” alakú személy-, illetve köznevekre is. Írásaimban ezekre számtalan példát hozok fel. A „wieża/ вежа” nem kevésbé rejtélyes szó!  Feltűnése szinte kizárólag szláv nyelvterületeken tapasztalható a középkor derekán. A helynév legismertebb példája talán Sarkel orosz neve:  Белая Ве́жа. Ez a kazár „Fehér ház” fordításából ered. Köznévi példa a magyarokkal kapcsolatos, amikor a PVL szerzője a magyarok 898. évi kijevi „megjelenésről” ír. „Идоша угре мимо Киевъ горою, еже ся зоветь нынѣ Угорьское, и пришедше къ Днѣпру, сташа ВЕЖАМИ; бѣша бо ходяще, яко и половци.” („Vonultak a magyarok a Kijev hegye mellett, melyet most Magyar hegynek neveznek, és a Dnyeperhez elérve SÁTRAKAT állítottak, úgy vándorolva, mint a polovecek”). Ez a két példa szemléletesen tükrözi is azt az anomáliát, ami e szó körül kialakult. Ugyan is a legelterjedtebb vélemény szerint a „vézsa” szó jelentése: kőház, torony, bástya. Igen ám, de a nyelvészek kiderítették, hogy ez a szó a húzni, vezetni értelmű szláv szóból származik! /Из праслав. *věža, *vězi̯a (от vezǫ, русск. везу́), т. е. "дом-повозка на полозьях или колесах"/.  Ennek gyakorlati értelme is van, mert a „mozgó sátrak” (sátoros szekerek) a középkorban igen elterjedtek voltak. Tehát Sarkel vára nem lehetett „guruló torony”, a magyarok pedig nem építhettek „bástyákat” Kijev köré! Tehát a „vezsa” szó – értelem szerűen – hol „bástya, torony”, hol pedig „hordozható sátor” jelentésű!

Csak érdekességként megjegyzem, hogy a 19. században Jerney János utazásai során (Levédiát keresve) találkozott ilyen a „szegedi ernyős kocsikhoz” hasonló szekerekkel, és ezeket a krimi tatár tulajdonosaik (és a környék szláv lakói is) „madzsar”-nak hivták. „Szekereik, a madzsar nevet viselők, egyről egyig hárshéj hasitványból és teveszőrből szőtt ponyvával beborított magos ernyővel ellátvák, odalaik pedig kassal birtak; szóval úgy megvédvék alul és fölül, hogy szél sem férkezhetnék belsejükbe. A' keréktalpak egy darabból készültek, 's az összeeresztésnél iszkábával erősitettek, mint az oroszoknál is szokás; különben sem tengelyén sem oldalán bár minő vasmű nem vala észreve­hető. A' kerekek nagysága és oldalak szélessége okozza, hogy a' szegedi er­nyős kocsiknál jóval magosbak, máskint mindenben hasonlók” – írja. (Jerney János keleti utazása a magyarok őshelyeinek kinyomozása végett 1844 és 1845. II. Lebediai út. Pest 1851).

Visszatérve a lengyel-litván területre, a 13. századi Halics-Volhíniai Krónikából megtudhatjuk, hogy a Białowieża-erdő mellett, a rezervátum déli határán, 1276 és 1288 között a volhíniai nagyherceg Vlagyimir Vaszilkovics (1249/1250-1288) felépíttette Kámenyec várát (Каменецкая башня, vagy Каменецкая вежа). (A bástya a torony szinonimájaként is használatos. A magyar címerleírásokban szereplő bástyákon általában tornyot kell érteni).  Ez egy – máig is álló – téglából épült vártoronyból és körülötte létesített faépítményekből állt. A torony 30 m magas, ötszintes. A falak 2,5 m vastagok, vörös téglából rakottak. A torony külső átmérője 13,6 m. Hasonló lakótornyok épültek a 12-13.században szerte Európában. A torony színe mindig is vörös volt, mivel a sötét színen a sérülések kevésbé voltak észrevehetők a kőhajító gépkezelők számára, mint a világosabb falaknál.   Mégis az utókor „Fehér toronynak” (Белая вежа) nevezte el. Sokan úgy tartják, hogy a białowieżai-erdő erről a toronyról kapta a nevét. („Białowieża means White Tower in Polish”. Angol wikipédia).

Ez a vaddal (bölényekkel) teli csodálatos őserdő a 13. és a 14. század határán a litván hercegek, 1346-tól a lengyel-litván perszonálunió, majd 1795-től Oroszország tulajdona lesz.

Összefoglalva az eddigieket, úgy tűnik, hogy  Puszcza Białowieska jelentése „Fehértoronyi őserdő”. Akkor mi a gond? Csak az, hogy a leírtakban az is benne van, hogy a torony, amiről a nevét kaphatta, sohasem volt „fehér”! Továbbá az erdők általában a helységről kapják a nevüket. Ha a helység jellegzetessége a torony (bástya), akkor az arról. De itt a vár (torony) neve nem lett „fehér”, azaz Białą Wieżą, hanem kőből készült, Kő bástya, azaz Baszta Kamieniecka lett a megkülönböztetett név. Tehát, ha az erdő a toronyról lenne elnevezve, akkor nevének Puszcza Kamieniecka Wieżą formájúnak kellene lenni. Ezért létezik egy olyan változat, hogy a természetvédelmi park neve Białowieża (52.701111, 23.869444) település nevéből származik. Itt, pontosabban tőle 5 km távolságban fekvő Stara Białowieża helyen (52.734167, 23.790278) bukkantak egy 9. századi szláv település nyomaira, ahova később I. Zsigmond, (1467-1548) lengyel király (1506-tól haláláig és litván nagyfejedelem) vadászkastélya épült. A város (Białowieża) 1596-ban települt át a mai (szárazabb) helyére. A Vasa-dinasztia idejében 1639-ben épült vadászkastély az orosz-lengyel háború során 1658-ban leégett. A kérdés csak az, hogy a Białowieża település honnan kapta a nevét, ha már a „fehér tornyot” elvetettük?  Szerintem a megoldást a név első tagja rejti!

Fentebb már említettem, hogy a Bialo/Belanak van egy másik -- a Béla személynévvel kapcsolatos – értelmezése is. Tudjuk, hogy a Béla név, a hun időkig visszamenőleg, pogány magyar név. Nem véletlen hogy sok magyar herceg és király viselte ezt a nevet. Míg Béla nevű szentet nem ismerünk. De, hogy jön ez össze a „Belájá vezsával”? Elmesélem!

Imre herceg halálával kezdődik a történet. István király utód nélkül maradt. Kire hagyja a koronát, az országot? Unokatestvérének a fiait, András, Béla és Levente hercegeket Koppányfiaknak tartotta, ezért a trónt rájuk nem szívesen bízta volna. Viszont bántani sem akarta a hercegeket, ezért azok Csehországba  menekülhettek. Itt Ulrik herceg szívesen fogadta őket, de miután II. Mieszko bujdosó lengyel fejedelemmel összejöttek, annak hatalomra kerülése után Lengyelországba mentek. Ez 1031 és 1034 (Mieszko halála) közötti időben történt.  András és Levente tovább ment Bölcs Jaroszláv kijevi nagyfejedelem udvarába, de Béla maradt a lengyeleknél. Hogy miért ment tovább a két herceg? Talán azért, mert anyjuk onnan származott! „Szár László herceg Rusciá-ból hozott feleséget. Gyaníthatóan magyar származású felesége lehetett Vlagyimir egyik fiának, Szvjatoszlavnak, aki apja halála után (1015) Magyarországra akart menekülni, de ellenfelei a Kárpátokban utolérték és megölték. Az 1030-as években pedig Bölcs Jaroszlav (1019. 1054) adott menedéket a menekülő Vazul-fiak közül kettőnek, Andrásnak és Leventének. Az előbbihez feleségül adta Anasztázia nevű leányát, akiből az első Kijevből származó magyar királyné lett.” / FONT MÁRTA  Az Árpádok országa. Tiszatáj, 2001. nov./.  Később (2015-ben) Font Márta ezt írja: „A magyar krónikakompozíció azonban csak annyit tud, hogy András király felesége a Kijevi Ruszból (de Ruscia) származott. A Kijevi Rusz legelső, 12. század elején íródott krónikája, a Poveszty vremennyh let (PVL) magáról a házasságról sem tesz említést.[1] Brémai Ádám krónikájából tudjuk, hogy Bölcs Jaroszlav leánya volt (filia ducis Ruziae Gerzlef)[2], ám a Kijevből származó királynénak a neve csak egész kései forrásban fordul elő.[3]” (Font Márta: I. András és Bölcs Jaroszláv. VILÁGTÖRTÉNET ● MTA. 2015. 4. 607-623. o.)

Mivel ebben az időben történt Közé-Európa uralkodóházainak keresztény hitre való áttérése, Lengyelországban Béla felvette a római kereszténységet és a keresztségben a (Bélára legjobban hajazó) Adalbert  nevet kapta. Andrásnak Kijevben az ortodox kereszténység jutott, neve is ezt tanúsítja. Eredeti pogány nevét a források nem őrizték meg. Levente megmaradt ősei hiténél!

Béla herceg igen népszerű lett a lengyelek között. Ez az időszak a lengyel állam harcainak időszaka volt a Balti pomerán törzsekkel. Béla részt vett ezekben a harcokban, olyan kiemelkedően, ahogy az akkori krónikák írják -- Mieszko jutalmul feleségül adta hozzá a lányát. Ahogy a legenda mondja, Béla párbajozott a pomeránok vezérével, legyőzte őt, innen ered Mieszko hálája. A valóságban az történhetett, hogy Béla lengyel földön elérve a nagykorúságot, az 1037–1038 körüli pogánylázadás leverésében működhetett közre, és segíthette Kázmér visszakerülését a hatalomba. Ezzel érdemelte ki, hogy Kázmér a legfiatalabb leánytestvérét feleségül adja hozzá. Az 1038–1039 táján létrejött házasság megerősíti Béla két idősebb fiának, Gézának és Lászlónak 1040-re, illetve az 1040 körülire datált születését: „Bela vero dux ipse in Polonia duos genuit filios, quorum unus Geysa, alter autem Ladislaus nomine avi sui vocatus est.” (Font Márta u.o.). És itt a lényeg, hogy azért Lászlónak, mert a NAGYAPJÁT is így hívták. Ebből egyértelmű, hogy ez a nagyapa, csak Szár László, és nem Vazul lehetett! Béla kb. 1050-ig maradt Rychezával Lengyelországban, amikor is a magyar trónt bátyja, András foglalta el.

Béla herceg a Lengyelországi tartózkodása alatt nagy valószínűséggel sokszor vadászott a híres lengyel vadonban, amely tele volt értékes nagyvadakkal, főleg bölényekkel. Megemlítésre méltó, hogy Béla ragadványneve „a Bölény” volt! A vadászatok akkoriban hetekig is eltarthattak ezért nagy valószínűséggel kényelmes, ideiglenes tartózkodási helyeket biztosítottak a fejedelmi vendégek részére. Mivel Béla közel 20 évet töltött itt, a nép emlékezetében megmaradhattak Béla fehér állatbőrökkel borított sátrai. „Béla sátra” -- ez az ó szláv nyelven úgy hangzott, hogy „Belá vezsa”! A későbbi uralkodók vadászlakai örökölték ezt az emléket és így kaphatta a Białowieża nevet az itt kialakuló település, majd erről az erdő. Szerintem ez egy logikus magyarázat a név keletkezésére, és mentes azoktól az ellentmondásoktól, amiket fentebb felsoroltam.

A „puszta” (puszcza) szóról csak annyit, hogy a szó univerzális használatára mutat, hogy több nyelvben is fellelhető valamilyen formában: „Hangra és jelentésre egyezik vele Pindarusnál görög bhssa (őde Gegend. Griechisch-Deutsches Wörterbuch von Rost); továbbá a német Wüste (régi felső németben: wóstí, wuostí, wósta) melyet Adelung a vastus latin szóra viszen viszsza. Törökül: bos am. üres, puszta”. (Cz-F). M. Vasmer, orosz származású német nyelvész szerint a puszta szó (пусто́й, пуст, -а́, пу́сто), protoszláv: *pustъ, rokon az óporosz, pausto (vad, pld. macska) továbbá a paustre (vad hely), illetve a görög παύω (abbahagyom, megszüntetem) szavakkal. A szláv nyelvekben két teljesen ellentétesnek tűnő értelme van a puszta szónak:

1.) sűrű, átjárhatatlan erdő, vadon, őserdő (густой, непроходимый лес, дикое место)

2.) kihalt, elnéptelenedett, puszta hely (глухое, пустынное место), ahol a „puszta” (др.-русск. пустъ) szó jelenthet kietlen, sík vidéket, kopár, fátlan területet is – mint a magyarban.

A spanyol-amerikai pampa is puszta volt valamikor. „Ezt a földrajzi nevet, mint minden mást, a spanyol-inkvizitor (főleg jezsuita!) történelemhamisítók teljesen kiforgatták és megváltoztatták. A régi okiratokon még mint PUXA szerepel. A spanyolok csináltak az erőszakos nyelvcsere idején a magyar pusztából pamba, bamba vagy pampa-t.” (Hary Györgyné: Móricz János, Shuar kutatások. Móricz János kutatásainak összefoglalása című írása. 1977.)

Következtetés: szerintem a „Puszcza Białowieska” jelentése: „Bélasátoros őserdő”!

[1] Font, 1996. 46.

[2] Adam von Bremen, 153.

[3] Długosz, Lib. III. 61.; Древняя Русь в свете зарубежных источников, 2003. 350–352.

A Kelet Kapuja történelmi folyóirat II. évfolyam, 3. számában megjelent Horváth Lajos: Ez a Baktria nem az a Baktria című írása.

Elöljáróban mindjárt leszögezem, hogy teljesen egyetértek a szerzővel abban, hogy a krónikáinkban szereplő Baktria ország-, vagy népnév nem azonos a mai Afganisztán földjén egykor létezett Baktriával. Sőt, elfogadom a fejtegetésének eredményét is, miszerint ez a Baktria „gyepűvidék, amely Bosznia keleti határától húzódott a Duna vonalán súlyponttal a balkáni Morava folyó mindkét partján”.

Ami írásra késztetett az a Szvatopluk név behozatala volt a történetbe.

Szvatopluk vezér esetleges avar származásáról már sokan írtak. Horváth is idézi Makkay Jánost, aki szerint Szvatopluk avar, vagy onogur szokásoknak megfelelően élt. Nevének eredetét, jelentését viszont én új formában közelítettem meg a Bel-Ár című könyvemben. (B.F. Bel-Ár, Szekszárd, 2013. 108-118. o.). Elérhető itt is: http://www.irodalmilap.net/?q=cikk/bel-ar-xviii  Röviden a lényeg az, hogy „Szvat(o)bolug”, ami annyit tesz, hogy „Balog, a mi emberünk”. A gyermek Szvatopluk -- aki Rasztiszláv, morva fejedelem (ur. 846-870) unokaöccse, és Mojmír-házból való volt-- nevét a széthullott avar, és a kialakulóban lévő morva birodalom etnikai környezetében kapta. Keresztapja valószínűleg Rasztiszláv volt. Illetve: „hogy nyelvészkedjünk is egy kicsit: a szerb-horvát-orosz szótárban a «сва̏товати» (szvátovátyi) címszó alatt ez áll: „vendégnek lenni a lakodalomban”. „Szvat” a neve a menyasszonykérő vőfélynek is. Lehet, hogy már Szvatopluk apja, a Mojmir családba benősülő avar nemes, megkapta ezt a ragadványnevet, amit azután a fia (később több szláv uralkodó) is örökölt. Szegfű László is úgy véli, hogy Szvatopluk a 850-es évek végén házasodással került hatalomra a bolgár fennhatóságot elismerő dél-alföldi avar kagáni családban.” Azaz, Szvatopluk a házassága révén nyerte el a „mi Bolugunk” jelentésű nevet! És az elmélet itt jön össze Szegfű László gondolataival. Szegfű ugyanis felvetette, a krónikákban szereplő „Bracta” szóval kapcsolatban, hogy: „Érdekes adalékként jelenik meg viszont (pl. a Lengyel-magyar Krónikában), hogy Atilla feleségül kéri Orsolyát, aki természetesen erre nemet mond. Előkerül ez a név Atilla halálának leírásánál is, aki állítólag Mikoltot, a braktánok királyának leányát vette feleségül. Lehetetlen észre nem venni, hogy ez az "ország" vagy "nép" mindig házasságok terve vagy realizálása esetén kerül a krónikába. Mire gondolhatunk? Arra, hogy az eredeti mondában a szláv brak (Epakto=házasság) szó szerepelhetett, s ebből költött a kései fordító félreértve ország-, illetve népnevet. A krónikákban Szvatoplukot lengyel eredetűnek mondják, ami tévedés ugyan, de bizonyság arra, hogy a Dél-Alföldön tudták, nem helybéli születésű, hanem északról jött. Valódi származása (morva) pedig megszemélyesítve, ősapja neveként (Marót) került e forrásokba. Anonymus szerint pedig e terület ura Keanus magnus volt, aki - midőn a frankok elfoglalták Pannóniát - a Duna-Tisza közét szállta meg. Ő lehetett Salán vezér anyai nagyapja, leányát és vele országát Szvatopluk morva vezér nyerte el, ugyanis a magyar honfoglaláskor az ő fia uralkodik itt. Szvatopluk a 850-es évek vége felé juthatott e terület birtokába felesége révén, úgy, mint a szintén krónikabeli Beliud. Az említett területet azért nevezte Konsztantinosz Megalé Moráviának, azaz "Régebbi Moráviának", mert a magyarok már felszámolták e birodalmat.” Továbbá: „Ebben a mondafüzérben lehetett egy epizód Szvatopluk története, aki valamilyen módon - mondai, mesei fordulattal élve - "elnyerte a helyi uralkodó (bolgár vagy avar kagán) leányának kezét és fele királyságát". Hogy ez a monda csakis helyi keletkezésű lehetett, az bizonyítja, hogy a magyarok körében népszerűbb elbeszélés (a fehér ló históriája) Szvatoplukot tartotta a föld honfoglalás előtti birtokosának, ugyanakkor ezeket a mondákat saját érdekéből felgyűjtető Piligrim passaui püspök jóvoltából nyugatra kerülve ez eposzképződés szerves részévé váltak, s nagy vargabetűt leírva kerültek ismét vissza hozzánk.” /Szegfű László: A kárpát-medencei "szlávok" különös tekintettel Megalé Moráviára  http://mek.niif.hu/06500/06503/06503.pdf/

Kiemelem, hogy Szegfű szerint „az eredeti mondában a szláv brak (házasság) szó szerepelhetett”. Vasmer szerint: WORD: брак. …считают исходной формой праслав. *borkъ; ср. беру́, подобно знак: зна́ю; см. также Бернекер 1, там же, где приводится бра́ться "вступать в брак". Azaz a szó alapja lehetett a „fogni” „venni” (elvenni) értelmű szó, melynek a visszahatós változata „elvevődni” = megházasodni. Innen már csak egy lépés a fordítói műszóig a "bracta/bractiáig”, ami érthető úgy is, mint házassággal szerzett terület. (Az ott élők pedig a „bractánok”). Más magyarázat a fordítói „tévedésre” – tudtommal –eddig nem merült fel.

Így nyer logikus értelmet és magyarázatot Szvatopluk és a „magyar Baktria” neve!

Kezdjük mindjárt a tetején, mármint a Pilis hegy tetején, ismertetve az eddigi értelmezéseket.

 „A Pilis hegység szláv eredetű nevét legmagasabb csúcsáról, a Pilis hegyről kapta, eredetileg kopasz hegytetőt jelent, és összefügg a tonzúra jelentésű régi magyar pilis szóval.” – olvashatjuk a legismertebb magyar etimológiai szótárban. (Kiss Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára II.). Remek megfogalmazás, de mitől szláv a szó eredete? A szlovén, szlovák, bolgár, orosz nyelvekben valóban hasonlít a pleš, плешь, (плеши́вый, плеха́н (см.), укр. плíш, плiши́вий, блр. плеш), kopasz, tar jelentésű szó a magyar pilisre, ahol a szóeleji mássalhangzó torlódás kizárására ékelődik be az i hang. Pilis történetének a legvitatottabb szakasza -- minden kétséget kizáróan -- a római kortól az Árpád honfoglalásig tartó időszak. Egyes monográfiák egyszerűen átugorják, mások pedig szélsőségesen szláv, vagy magyar szempontokat érvényesítenek. (Szücs Gyula, Fogarasy-Fetter Mihály, Dr. Békefi Remig, Aradi Lajos, Born Gergely). Az én vizsgálataim nem irányulnak a történelem alakítására, csak egyszerűen a névkeletkezési, névadási körülmények logikájának megfejtését tűztem ki célul. Senki nem vitatja, hogy a török idők elmúltával betelepülő nagyszombati szlovák etnikumnak nincsenek jelentős érdemei a környék történelmében. De azért, mert a szláv fülnek ismerősen cseng a ples szó, az még nem jelenti azt, hogy szláv eredetű. Elfogadható a pilisi szlovákok következtetése is, miszerint: Plěšь > Pleš > Peles > Pilis > Pilíš volt a szó eredete – számukra. De ássunk egy kicsit mélyebbre a történelem rejtelmeibe és nézzünk szét azon a hatalmas területen, ahol őseink éltek az első évezred közepén. Hamarosan rábukkanhatunk az orosz Ples-dombra, a Pljescsevo-tó északi partján. Az idők során Alexandrova-hegy lett a neve, Kljescsina falucska (56.7615, 38.8576) mellett. A helyi legenda úgy tartja, hogy itt van elrejtve a pogány idők legendás kék köve, Járilo nap isten áldozati oltára. Itt, a Nyero- és a Plescsejevo-tó környékén már a 19. században megkezdődtek a régészeti feltárások, mivel rengeteg halomsírt, földvárat találtak Oroszországnak ezen részén. A. Sz. Uvarov (1825-1884) orosz archeológus vezetésével 1852–54 között, több száz 12–13. századi halomsírt tártak fel a Vlagyimíri és Jaroszlávi Kormányzóságban, valamint a Ples-domb (Alekszandrova Gora) és Szarszkoje földvárát a Plescsejevo-tó közelében. A történelmi értékelés azóta is tart, de számomra itt csak a ples és a szár szónak a feltűnésének, (ráadásul magyar nyelvi kapcsolatban!) van jelentősége. Сарское городище-t, ("Citadel on the Sara"), magyarul Szárvárat, a Szár folyónak a Nyero tóba ömlésénél (57.1723, 39.3683) emelték még a 7. században a merják. (Csupán a névadási szokás azonosságából, semmi más komoly érvvel alá nem támasztva, megkockáztatom azt az állítást, hogy a magyar Százhalom neve eredetileg Szár-halom lehetett.) Történetünk szempontjából azért lényeges ez a felfedezés, mert ennek a területnek az urai a 7. századtól a 11. századig a merják voltak. Az orosz őskrónikában (PVL) olvashatjuk: «На Белеозере седять Весь, а на Ростовьском озере Меря, а на Клещине озере Меря же… А се суть инии языци, иже дань дають Руси»^[1]. Itt az orosz történészek szerint is a Kljescsina tó megnevezés alatt a Pljescsevo-tavat kell érteni. A krónikában említett három tó koordinátái az alábbiak: Belozersk 60.1797, 37.6666; Pljescsevo 56.7663, 38.7819; Rosztovi (Nyero-tó) 57.1556, 39.4340. Természetesen itt is a plěšь jelentése: kopasz, tar, üres, puszta hely. Vasmer kizárja a kapcsolatot a német Blässe szóval, ami sápadságot, szürkeséget, fehér foltot jelent. A merják és a veszek (valószínűleg a vepszek) pedig nem szlávok, hanem volgai finnugorok voltak a mai felfogásban. Csak jóval később olvadtak be a benyomuló szláv-orosz lakosságba. Az írott források a merjákat először a 6. században említik. Jordanes Geticájában mint Hermanarich krími gót király alattvalói szerepelnek. A merják közvetítő kereskedelmet folytattak a vikingek és a kazárok között. A halomsírok feltárása során arab dirhemeket is találtak a régészek. Valószínűleg Batu kán hadjárata során pusztultak el a merják telepei. Juliánusz második útjáról szóló jelentésben szerepel, hogy a tatárok elfoglaltak egy Merovia nevű országot is. Annak ellenére, hogy a kutatások már 150 éve folynak, a merják nyelvét nem tudták teljesen beazonosítani. Az orosz finnugor kutatók az egykori merja területek földrajzi neveit a mari nyelvből igyekeznek levezetni. Annak ellenére, hogy a temetkezési szokásokon (nálunk a kunhalmok, lásd például Dombegyházánál) és a kétségtelen finnugor eredetű régészeti leleteken kívül nem sok közös vonást találtak a magyarokkal, én feltételezem itt is a plescs-pilis kapcsolatot a bél szóval. Ezt az alábbiakkal igyekszem bebizonyítani:

                A Kirillo-Belozerszki Kolostor 15. századi krónikaírójának, Efroszin atyának műveiből (Oписание сборников Eфросина) tudhatjuk, hogy Beleozero-t hívták Beloozerónak és Belaozero-nak is. Míg a bele-, belo-, megfelel a semleges nemű ozero jelzőjének, addig a Bela kilóg a sorból! Bela, ples, szár. Nyomokban fellelhető helynevek a Felső-Volga vidéken, és tömegével a Kárpát-medencében! És mindenhol törökös magyar nyelvi környezetben! (Lásd még a Donnál a kazár Sarkel erődjének nevét.) Bár mindenhol jelen vannak a szlávok is, az a tény, hogy ezeknek a neveknek a csoportos, nagytömegű elhelyezkedése a szlávok uralta hatalmas területen belül mégis ott fordulnak elő, ahol a magyarok is megjelentek, máshol pedig nem, arra utal, hogy a névadók a magyar nyelvcsaládba tartozók voltak. Arra pedig, hogy Járilo, az ősi termékenység isten, akinek áldoztak a Ples dombon, akár Bél/Baal istennek egy késői megjelenési formája lehetett, utal a bél, mint fénylő, világos azonossága a szláv járkij világos, ragyogó, tündöklő jelentésű szóval. Talán megerősíti ezt a feltételezést az is, hogy a vikingek beszélte óizlandi nyelven a „bel”=”bál” jelentése: tűz. (Lásd: Vasmer's Etymological Dictionary WORD: бе́лый, PAGES: 1,149.) Ezen a területen pedig az első településeket a normanok (varégek), azaz a vikingek hozták létre. Még a szláv nyelvészek is úgy tartják, hogy a szláv Jarilo egyik lehetséges eredete a szanszkrit ar, (a görög ερ) gyök, amelynek jelentése magasbatörés, felemelkedés^[2]. Görög: airo – „felemelem”. (Lásd a bel szó fenség/fennsík értelmét!) De egyesek^[3] kapcsolatba hozzák a szanszkrit А'rvan (gyors, törekvő, futó) szón keresztül a görög Erósszal is, aki a szerelem és a szexuális vágy, ugyanakkor az egyik legősibb isten, a sötétség (Káosz) gyermeke volt a görög mitológiában. (Eros nevében minden magyarnyelvű azonnal felfedezheti az erős szót!) De ugyanígy feltételezhetjük a kapcsolatot a vad had-istennel, Árésszal is, aki Érosz apja volt, a mitológia egy másik verziója szerint. (Ugyanakkor Árész a tavasz, az újra éledés, a tél sötét uralma feletti győzelem istene is volt). Hérodotosz szerint Árész a szkíták egyik fő istene volt, akinek a többi istentől eltérő módon mutattak be áldozatot. Itt az üstben való főzés lehet érdekes, mert ennek használata csak jazig- hun-avar közvetítéssel terjedt el Európában. A „bel” és az „ar” közös eredete valószínűleg visszavezethető az ősi indoeurópai, szanszkrit tőre a „b^hel”-re. Ennek jelentése: megemel, dagad. Innen a görög φαλλός (erektált pénisz) jelentés, ami az ősi kultikus népeknél a férfiasság, az erő, a termékenység szimbóluma volt. Bizonyos állatnevek az angol nyelvben ebből alakultak ki: bullock – tulok, whale – bálna, bull – bika. De valószínű, hogy a bald – kopasz szó is ebből származik. Megkockáztatom a feltevést, hogy Árpád apánk neve is ebből az „ar” gyökből ered! Az Áron név, héber jelentése: a bátorság hegye, ihletett, tisztánlátó, megvilágosodás. Ez teljesen összhangban van a „jár” és a „bel” szavak ugor-magyar értelmezésével. A név pontos jelentése nem ismert, feltételezhető a „világos” jelentés is. Kazár uralkodói név. (II. Aaron 900-930). Az Ószövetség (Tanakh) írásaiban jelenik meg először. Mennyivel elfogadhatóbb a szláv szavak szanszkrit és az óperzsa nyelvből való levezetése, mint a magyar Árpád, úr, Béla szavaké? Ezek a ma is használatos magyar nevek ott vannak a Bibliában, és az ókori leírásokban, térképeken. Lásd a Kr. e. 3. századig lakott települést, Uruk város nevét. Vagy azt, hogy I. Szarduri urartui uralkodó címei között szerepelt: „Biainili királya, Tuspa uralkodója, nagy király, erős király, a sokaság királya, Nairi királya.” A II. Szardurit legyőző asszír uralkodó -- III. Tukulti-apil-Ésarra (uralkodott Kr. e. 745 – Kr. e. 727) háromévi szakadatlan ostrom után i. e. 741-ben porig rombolta Arpad városát. A Bibliában Bela, Edom első királya. Egyes szláv nyelvekben (orosz, hucul) a jelentése: tavasz. (Jára) A legrészletesebb magyarázatokat a jár, járüj, járkij, Járilo szavakra Vasmer szótárban találhatjuk. (Vasmer's Etymological Dictionary, 4559-4563 oldalak). Tehát feltételezhető, hogy a kis-ázsiai Baál/Bél, a kelta Beltane/Bealtaine (Belenus) és a finnugor Járilo istenek azonosak voltak és kultuszuk megtalálható a nyugati (kelta hagyományokat őrző), a magyar és az orosz-ukrán folklórban. A késő római korban Apollón kultuszához hasonlították, ami a pannóniai keltáknál is megvolt, hiszen Apollón a nap (Sol) volt, a bel szótag fénylő, ragyogó jelentésű, a taine/teine pedig tüzet jelentett, ugyan úgy, mint a jár szó az oroszban. (я́рый "яркий, сверкающий", я́ркий, укр. я́рий "яркий, пестрый", ярки́й "горячий", болг. яра́ "блеск, зарево", польск. jarzyć się "сиять, сверкать", za-jarzyć "засиять"). A Magyar Katolikus Lexikonban, a Magyar Szent Korona címszó alatt olvashatjuk a korona egyik hátsó zománcképéről: „Geobicász kir. fején abroncsos sapka, baljában kard, jobb kezében kaukázusi, liliomos keresztes jogarpálca; gör. felirata: GEOBICÁSZ, A TÜRKÖK ('hunok, magyarok') HÍVŐ KIRÁLYA.” Geobicászt az akadémiai kutatás I. Géza királlyal azonosítja. (A kérdés csak az, hogy melyikkel, mert ha Géza fejedelem is koronázott volt, akkor ő volt I Géza, így megbukik a Dukasz-Géza koronaelmélet). De mit jelent a Geobicász szó? Görögül ez a „Világ (Isten) világosságát elérni törekvő” királyt jelenti! Járiló másik értelmezése: szalmabábú, amelyet Szent Iván éjszakáján elégetnek, mint a tisztátlan, gonosz erők megtestesítőjét. (Зеленин, RVk. 373). Nálunk ez a télkihordás, a télből a tavaszba fordulás, a fény (bél) ünnepének szereplője: a szalma kiszebáb. („Haj ki kisze, haj ki / Menj ki Kisze, Keszőce” – magyar mondóka). Tanulságos megismerni, hogyan ünneplik az orosz faluban a Járiló ünnepeket! (http://godsbay.ru/slavs/yarilo.html). A történet röviden a következő:

                A szlávoknál, minden év áprilisában elkezdték a tavaszi megújulás, újjászületés megünneplését. A falusiaknál, fehér lovon ülő, fehér ruhába öltözött, fiatal, vörös hajú lovas jelent meg. Fején tavaszi virágkoszorú, bal kezében egy köteg kalászos rozsszalma, mezítelen lábával nógatva a lovát. Ő volt a Járiló. Nevének a Jár-nak van néhány jelentése: 1) Éles tavaszi fény és meleg. 2) Fiatal, határozott, fékezhetetlen erő. 3) Szenvedély és termékenység. A Kárpátokban élő huculoknál^[4] a tavaszt jár-nak hívják. A Volga melletti kosztromai jár – forróság és hév. (Magyarul: nyár!!). A jár – a tavaszonként megjelenő áradat is. (Megjegyzés: figyelemre méltó a magyar ár, mint áradat, szó azonossága! Nagy valószínűséggel ebből lett az árok, árkol szavunk is. Sőt, a szlávnak tartott akol szó, értelmét tekintve – körül árkolt, bekerített hely az állatok számára – szintén innen eredeztethető. (árkol – akol). A Kelemen-havasok Ny-i lábánál, az Árdány-patak mellett fekszik Árdány falu, Nagysajó-tól keleti irányban. Neve – minden valószínűség szerint – az árad ige főnévképzős alakjából származik. Az itt található romok helyén valamikor vár állott, amelyet a 11 század végén építették és a 13. században használták utoljára). Járüj – felbőszült, heves állapotot jelent. Járica – búzamező is. Egyszóval minden létező, ebben az időszakban átadja magát az örömteli életnek, néha túlságosan féktelenül, minden veszélyérzet nélkül. Sok druszája volt ennek a meggondolatlan, féktelen tavasz-istennek. Így: Járopolk, Járomir, Jároszláv, Járina. Nem véletlen, hogy a híres timerevói halomsírok^[5] mellett (57.5930, 39.7233) kialakuló városnak Jaroszlávl lett a neve! (Tehát a szanszkrít ar-ból a szlávoknál Jaroszláv, a magyaroknál Árpád született – véleményem szerint!). Nézzük tovább a szláv örömünnep folytatását a nyárhoz közeledve, Szent Iván környékén. A fiatalság a falun kívüli, egy erre a célra kijelölt helyen a „Jarilina plescs”-en gyülekezett. (Ne feledjük el: plescs=pilis!). Itt egész nap táncoltak, vigadoztak, ettek-ittak, énekeltek, ünnepelték a fehérbe öltözött fiatal párt, a menyasszonyt és a vőlegényt, akik csengettyűs sipkában, élénkszínű szalagokkal díszítve, Járilót és Járilicát személyesítették meg. Az ünnepen Járilónak párt választottak és ezt a leányt teljesen fehérbe öltöztették, koszorúval ékesítették és elnevezték Járilicának. Ezt követően egy magányosan álló fához kötötték, majd körbejárva, Járilóról szóló mondókákat, énekeket énekeltek. Most nézzük meg a magyar hasonlatosságokat:

                Téltemetés, tavasz ünnep. „Farsang vasárnap” sötétedéskor elégetik a kiszebábut, ami nem más, mint egy szalma bábú. Virágvasárnap a lányok egy szalmabábut menyecskeruhába öltöztettek, majd végigvitték a falun, aztán levetkőztették, a szalmát pedig a vízbe dobták vagy elégették. Idézet a Néprajzi Lexikon anyagából: „A menyhei lányok virágvasárnap litánia után öltöztették a kicét az elmúlt év őszén és az az év farsangján férjhezment menyecskéktől kölcsönkért ruhába. Az egyik lány felkapta a bábut, magasra emelte, és a többiek kíséretében, énekelve mentek a kertek mögötti patakhoz.” „Alsóbodokon pl. az 1930-as években a szalmabábu kivitele után a lányok a mezőn fűzfaágakat tördeltek, azokat szalagokkal díszítették fel.” Ez volt a villő, ami Czuczor-Fogarasinál villó és Bélával hozható kapcsolatba. (Wella=Béla). Elképzelhető a kapcsolat a nyárfa nevével is. A zsupptető készítésénél használt kis szalmacsomónak tájanként más neve, itt a „kece” alakot emelném ki, mégpedig az ismert dalocska miatt: „Kis kece lányom, fehérbe vagyon, / Fehér a rózsa, kezébe vagyon. / Mondom, mondom, fordulj ide mátkámasszony,/ Mondom, mondom, fordulj ide mátkámasszony.” -- De ki az a “kis kece” lány? – teszi fel a kérdést Kiss Dénes nyelvtudorunk. – Hát a fehér ruhás, kecses, karcsú menyasszony! Tehát „kecés” jelentése „kecses”, mint a szalmabábú. -- És miért vagyon fehérben – tehetném fel én is a kérdést. – Hát azért, mert évezredek óta, a Plescs-dombtól a Kaukázusig, a pilis dombokon, ez volt a szokás a magyaroknál, a télvégeken és nyárelőn. Azután ezt átvették, megtanulták tőlünk a szlávok is, mint ahogyan a merjáknál láthattuk. Mi meg hoztuk magunkkal a nyár és az Ár pad szavakat, amelyek eredete a Kaukázuson túlra tehető, de végig áramlott velünk együtt a pusztán és olyan helyneveket raktunk le, mint például az ugrin, bics, a ples, a jár, a szár, a belc, bilic, a beke, a bél, amikkel a szlávok igazán nem tudnak mit kezdeni. Az illir, trák, kelta hagyomány a Kárpát-medencéből a hun-magyarokkal együtt utazott Magna Hungária, a Derbendi kapu, Szarszkoe gorodiscse (Plescsevo) irányában, hogy kabar, burtász, besenyő, kun utódokkal feltöltődött szittya-szabirok végül megalkossák a 10-13 századra azt a magyar közösséget, amely befogadta és letelepítette hazájában a késői szláv, a besenyő és a kun népeket is. A magyaroknak a finn-ugor néppel sosem volt erős vérbeli vagy fajbeli kapcsolata, de a magyar nyelv szempontjából a turáni-szittya-hún-török népekkel együtt a finn-ugor törzsek hatása is érvényesült. A babilóniai napkultusz és a keleti (örmény-szír) kereszténység nyomait a kurgánok és az avar-magyar sírok őrizték meg (őseink hamvaival együtt) a sírrablók és a régészek fosztogatásáig. Bél/Baál, Beltane, Belenus, Veles, Sol-Apollon, Járiló istenek kultusza, a földrajzi nevek ránk maradt alakja jó összhangban van az örmény krónikás, Chorenei Mózes feljegyzéseivel, de az 5-11 századokban keletkezett, a helyi forrásokat összefoglaló Derbend-namehben rögzítettekkel is: „Mintegy 70 évvel Mohammed születése előtt (Kr, u. 571 ) számtalan mongol nép tűnt fel, amint az északi Tibettel határos vidékekről szállottak alá Asztrahány síkságára. Itt két ágra szakadtak. Egyik ág a Volga folyó hosszában északnak, a másik pedig tovább nyugatnak tartott és ez az utóbbi alapította Kaukáziában Madzsart.” Így alakulhatott ki a Volga mellett Nagy-Bulgária és Nagy-Magyarország is. A mongol hódítás eseményeit elbeszélő, a 13. század elején keletkezett mongol és perzsa nyelvű források a magyarokat egyöntetűen madzsarnak nevezik. Az árpádkori sírleleteken végzett antropológiai vizsgálatok szerint, a honfoglaló magyarság zömének egyik fele az u.n. Kaukázus-turanid fajhoz a másik, kisebbik fele pedig az u. n. kelet- balti fajhoz tartozott. Tehát a magyarok őse egy időben több helyen is éltek: Dentumogerben (Dontövi magyarok), Baskíriában és a Kuma folyó mentén (Madsar város környékén). Korábban a mai Dagesztán területén állt Ulu Madzsar és Kicsi Madzsar település, amelyekről 1895-ben Zichy-expedíció is tudósított. Nyomukat jelzik még az óorosz krónikák és a máig meglévő magyar népnévi eredetű nevek is: Madzsar-garaoglan, Madzsarli, Madzsar-jeri, Mazsarka, (55.2166, 45.4833) Mozsarka víznevek és a Mazsarova, Mozsarovka stb. helynevek. A Belaozero elnevezés pedig megerősíti a -- már korábban felvetett -- kétségeinket a Balaton szláv mocsár eredeztetés felől, hiszen a Belató, azaz Bél/Bál isten tava, sokkal logikusabbnak és történelmileg alátámasztottabbnak tűnik. De ez már egy más történet. Mi térjünk vissza a Pilishez!

                Az ukránon kívül ples a hangzás, és nem plis. Ennek a magyar változata peles, vagy péles is lehetne a pilis mellett. Ez már ismerősnek cseng a magyar fülnek is, hiszen Pél, Pély nevű helyek nálunk is megtalálhatók. Sőt ha figyelembe vesszük a p>b váltást akkor eljutunk a Bél, béles szavakhoz, amelyek előfordulása még gyakoribb. Emlékezzünk, hogy béles, az olyan hely, ahol Bél van, de csak a magyar nyelv szabályai szerint! Továbbgondolva megállapíthatjuk, hogy egyes ruhadaraboknak bélése van. A halomsírok, pedig ki vannak bélelve! Tehát a kurgánok, az ezrivel található halomsírok bélesek! Mi több, koponya alakúak és kopaszak! Lásd az alábbi rajzot az orosz Pilisről, amit ott Járilina ples, Lüszaja gora, vagy ismertebb nevén Alexandrova gora (Ярилина плешь, Лысая гора, Александрова гора) néven említenek. A rajz az 1853-as feltárás előtti állapotot mutatja. Az összefüggés egyértelmű, már csak a szavak átadásának irányát kellene meghatározni! Nézzük meg hát alaposan ezt a kérdést is. Induljunk ki a tonzurából, amit régen magyarul pilisnek hívtak. Ez nem más, mint a hajnak a fej hátsó részén való kerek lenyírása vagy kiborotválása.

                Egyes katolikus szerzetesrendekben a papok jellegzetes hajviselete volt ez a fejtető hátsó felén nyírt kerek, kopasz folt. A katolikus egyházban a II. Vatikáni Zsinat előtt a kisebb egyházi rendek fölvétele előtt történt a tonzúra feladása. Nem számított külön rendnek, hanem a papi rendbe való felvétel bevezetéséül szolgált, és a világi hiúságról való lemondás jeleként értelmezték. („Felvette a tonzúrát” = klerikusi állapotba lépett, megkezdte a felkészülést a papszenteléshez való eljutásra). Olyanok is felvették, akik nem szándékoztak pappá szentelődni, csak valamely kisebb rendben (pl. akolitus, lektor) kívántak részesülni. Viselete a 7-8. századtól terjedt el. A Pilis hegység nagy részét dús erdő borította, de voltak itt kietlen, kopár dolomithegyek is, és a remeték lakhelyéül szolgáló mészkőbarlangok. Ez a puszta hely, a kopár sziklák alkalmasak voltak arra, hogy az ember teljes kiszolgáltatottságban találja magát, így egészében alkalmassá váljon arra, hogy Istennel találkozzon. Itt az embert valóban csak Isten gondviselő szeretete tarthatja meg. Ezzel a remete saját életének központját áthelyezheti a másvilágra (angyali élet). A pilisi remeték tehát már az avar korban -- tonzúrát viselve a fejükön -- élhettek ezen a területen. Hogy éltek avarok a Pilisben (csaknem 300 esztendeig), erről több régészeti lelet tanúskodik. Például, Pilisborosjenőn a régészek avar temetőt találtak a téglagyár területén. A hegyek, a Nagy-, és a Kis-Kopasz, a Pilis, már akkor is kopaszak voltak, ezt a nevük is mutatja. A latin nyelvet beszélő papok természetesen tonsurának hívták ezt a jellegzetes hajviseletet és a szomszédos szláv nyelvekben ez így is maradt fenn. A magyar nyelvemlékek bizonyítják, hogy a latin tonsura szót a nép nem vette át, hanem úgy hívta a tar fejű barátokat, remetéket, mint a hegyeket: kopasznak, azaz pilisnek. Így vált a tonzúra pilissé a magyar nyelvben, de a pilis jelentése mindig is kopasz volt. Erre a többi Pilis nevű hegy a bizonyíték:

                Az Erdélyi-középhegységben is vannak Pilis nevű hegycsúcsok. A hegycsoport nyugati részében, a Béli-hegységnek (Munţii Codru-Moma, 46.5363, 22.1758) a legmagasabb pontja a Szártető, vagy bihari Pless (Pilis), amely 1112 méterrel emelkedik a tenger szintje fölé. Délen az Erdélyi Érchegységben, Nagyenyedtől nyugatra, a Tarkő (46.3095, 23.4765), Csáklyakő szirtjei mellett az 1259 méteres Pilis hegycsúcs nyúlik a magasba. (46.3254, 23.5227). A Hargita hegységben és a Brassó-Háromszéki-medencében Piliske nevű hegyek találhatók. (Nagy-Piliske 46.1538, 25.8217). A Bodzafordulói-hegyek legmagasabb pontja szintén Piliske nevű. (45.7093, 25.9134). Katowice és Bielsko-Biała között, erdők sűrűjében fekszik Pszczyna (németül: Pleß, vagy Pless, csehül: Pštína) városa. (49.966667, 18.9500).

                Aradi Lajos piliskutató, egyik előadása után, érdekes felfedezést tettem: Az még rendben van, hogy a pilis régi magyar szó és jelentése: tar, kopasz, mert a Pilis hegy is ilyen. A szomszédságban pedig a Nagy-Kopasz emelkedik. De azt már nem gondoltam volna, hogy a bihari Szártető is Pilis (Pless), a Nagyenyedi Pilis hegy mellett meg Tarkövet találunk! A gyergyói Szár-hegy (Gyergyószárhegy. 46.7500, 25.5333) közelében, pedig a Nagy-Piliske van. Így már Szegszárd (46.3559, 18.7038) nevében is megerősítést kap a tar, kopasz jelentés, ha máshonnan nem, hát a szomszédos Sárpilis (46.2437, 18.7419) nevéből. Mert bizony, nincs más pilises hely ezen a lapályon, mint a szemközti szekszárdi dombok! Kőszárhegynél (Szár hegy 228 m.) – amely „honfoglalás óta lakott hely” -- olvashatjuk, hogy Zaarhegy elnevezés legelső írásos említése 1211-ből maradt fenn.

                Ennyi ismeret birtokában nézzük meg, hogyan is hangzik a Békefi Remig idézet: “…a tapasztalat bizonyítja, hogy a Pilis szóval a magas és szinte mindig kopasz hegycsúcsokat jelölik, mint pl. Erdélyben. Tehát biztos, hogy a Pilis és a kopasz szó azonos tőből származik. De kérdés, hogy melyik nép állíthatja, hogy a pilis szó az ő alapszókincsébe tartozik. A szláv területeken több olyan helyi elnevezés van, mint Pleš, Plešce, Plešivce, mindenhol kopasz, tar jelentésű. Határozottan állíthatjuk, hogy a pilis szót a szlávoktól vettük át, és az ő elnevezésük alapján használtuk fel az olyan helyek elnevezésére, amelyek ma is ezt a nevet használják, mint a Pilis-hegy, melynek sziklái a déli oldalon máig mutatják, hogy ez az elnevezés helyes.”—hát ebből csak azt állapíthatjuk meg, hogy a tények felsorolása helyes, ha nem is teljes körű, de határozottan állítani „hogy a pilis szót a szlávoktól vettük át” nem kis, hanem nagy tévedés! Sokkal valószínűbb a magasságos, fényességes Bél istennel kapcsolatba hozni ezt a nevet. Még ma is legtöbb bel szótőre visszavezethető helyet szentnek és mitikusnak tartanak. A szerző álláspontja azonban érthető, hiszen kiindulási alapja az volt: hogy „A szlávok, miután elhagyták az észak-kárpáti őshazájukat, a 4.-5. században először a Duna-medence kárpáti részén telepedtek le.....ahol.. még semmiféle avarok nem voltak és már a hunok sem voltak itt.” A hunok maradványai pedig „folyamatosan beolvadtak a dunántúli szlovenek (mai nevükön szlovákok) törzseibe...” – szeretném hinni, hogy ezt a véleményt ma már egyetlen komoly magyarságkutató sem osztja. Ha röviden akarnám Kelet-Európának ezt az időszakát jellemezni, akkor Obrusánszky Borbála Hun-magyar történeti kapcsolatok című írásának vonatkozó részeit kell segítségül hívnom. Obrusánszky, Jordanesre hivatkozva leírja, hogy a hunok 453-at követően is továbbéltek a Kárpát-medence nyugati részén. A hungarus, a hungár szavak használata azt bizonyítja, hogy a még az avarok bejövetele előtt, magyarok éltek Pannóniában, akik legkésőbb csak Atilla hunjaival jöhettek be. A gótok csak fennhatóságuk alá vonták a hunokat, és nem semmisítették meg őket. Több hun-utód jelentős pozícióhoz jut a frank-gót birodalomban. Keleten pedig Dengizik és Irnek hunjai a Kaukázustól Nagy-Bulgáriáig uralták Szkítiát. Összegezve elmondható, hogy a hunok, az avarok, a magyarok, különböző időben, de egy népcsoportba tartoztak és a magyar nyelv a Kárpát-medencétől Baskíriáig a puszta nyelve lehetett. Hogy ennek komoly alapjai vannak, azt Juliánus barát jelentéséből, Magna-Hungária és Bulgária létéből, valamint az ott (Belár/Bulár-földön) élő népcsoportok (mescserek, muromik, mordvinok, marik és a merják) nyelvéből is kikövetkeztethetjük. Északi szomszédok a vepszek és a permiek voltak, délen a Kazár Birodalom kezdődött. Ismereteim szerint egyedül a magyar nyelvben (de a szlávban semmiképp) van -s főnév-melléknév képző. (sós, piros, béles, magas!, istenes, kopasz stb.). Itt érdekes kapcsolat van a mag és a bél szavak között. De erről majd később írok. Esetünkben a béles hely értelmezése a döntő. Bakonybél, Bélbor, Bélmonostor, Béles, Bélhavas, Béli-hegy, Belintash, Beles-hegy, Qara Bel stb. – a béles helyek sokasága az ősmagyarok szállásterületein -- és a rosszabbnál rosszabb névmagyarázatok! Ami közös bennük, hogy szakrális, magaslati helyek valamennyien. Nem túl magasan, a nép számára elérhető, általában kopasz, fejbúbra emlékeztető alakkal. (Lásd a koponya-kopasz kapcsolatot a magyar nyelvben!). A mágusok, a táltosok a rabonbánok birodalma! A Ples-dombon, Szárvárnál Járilónak áldoztak a merják. A Pilis hegyek közelében Nagy-Kopasz, Tarkő, Szártető nevű hegyek, dombok magaslanak a Kárpát-medencében. Ples nevű helyek sokasága maradt fenn a valamikori Avar Birodalom területén. Igaza van Dr. Békefi Remignek amikor azt írja: „a tapasztalat bizonyítja, hogy a Pilis szóval a magas és szinte mindig kopasz hegycsúcsokat jelölik” – igaz! De inkább koponya alakú dombokat, magaslatokat. Még talán többet is takar ez a szó. Egyes magyar tájakon a kenyér szélét, a forradásos „rücskös” részt is „pilis”-nek mondják. Ez az eróziótól rombolt domboldalak képét juttatja eszünkbe. És a jelző átment főnévbe, fogalommá vált. Magyarban a „pilis” változatlan alakban lehet főnév és melléknév is. Mint a Nagy-Kopasz. A szláv nyelvekben ez nem így van. A плешь, рlеš – nőnemű főnév, плеши́вый, plešivý – képzett melléknév. Szinonimái: "лысый", "голый", "пустое место"; A szó eredetére a szláv nyelvészek nem találtak magyarázatot, míg a szinonimák könnyen származtathatók! (A holdból, a fejből, a pusztából). Így a magaslat nélküli kopaszság helyét átvette a tar, kopasz, lüszüj, golüj stb. szavak. Jó a kérdésfeltevés is: „Melyik nép állíthatja, hogy a pilis szó az ő alapszókincsébe tartozik?” – Ha a fent leírtak a tisztelt olvasóban megindítottak egy olyan gondolatsort, amely következtében kétkedéssel fogadja Békefi Remig határozott szláv válaszát – akkor már nem kutattam hiába! Azok, pedig akik elfogadják a Pilis szó Bel>Beles>Peles>Pelis>Pilis eredeztetésemet, nemcsak velem értenek egyet, hanem a pilisi apáttal és a konventtel is „akik a kiadott műveiknél és az aláírásoknál mindig Pelis néven nevezik az apátságot.”

 (http://www.pilisszentkereszt.hu/tortenet/nev_szarmazasa.html?query=pilis)

[1] NYESZTOR KRONIKA (Библиотека литературы Древней Руси. Т.1. СПб, 1997)

[2] Производя его от санскритского корня ar, греч. ερ — «действие возвышения, движения вверх».

[3] М. Мюллер "Сравнительная мифология", "Летописи русской литературы" Н. Тихонравова , V, отд. I, 113 – 114.

[4] A huculok, a bojkókkal együtt, Ukrajna nyugati részén élő ruszin etnográfiai csoport. A bojkók, a Pannóniai kelta boiok utódai. A Balaton környékén, a Kisalföld területén és a mai Nyugat-Szlovákia területén éltek boiok.

[5] 7 km-re Jaroszlavltól több, mint négyszáz halomsírt tártak fel.

          A szlávok eredete máig ismeretlen. Az idők folyamán több elmélet született arról, hogy hol is jelentek meg először, mit jelentett eredetileg a nevük. Nyelvük, az ősszláv nyelv kialakulása, szintén rejtély. Tény, hogy a hunok kárpát-medencei megjelenése előtt a krónikaírók róluk nem szóltak. A bizánci történetírók a 6-7. században Sklabenoi és Antoi neveken, Jordanes latin nyelvű Geticájában pedig Sclaveni, Venethi és Antes neveken említ különböző csoportokat, akik a mai szlávok elődei lehettek. (Most, és a továbbiakban, szlávok alatt a szláv nyelveket beszélő népek összességét értem. Ha egyes csoportjukról beszélek, akkor a ma használatos népelnevezést fogom alkalmazni.) A 6. századtól a Vendek, Sclavenek, Antek már jól elkülönülten megjelentek a történelemben. Nevüket származtatják a szláv slovo=szó, slava=dicsőség, slow=mocsár, a latin sclavus=rabszolga, szavakból egyaránt. Magyarázat mindegyikre van, de a különböző jelentések, köszönőviszonyban sincsenek egymással.

            Tudjuk, hogy a római hódítás előtt a Kárpát medencében illír, trák népek éltek, akiket a kelták szorítottak ki, dél felé – Illíriába. A kelta Volcae nép i.e. 4. században két nagy részre szakad: a Tectosages és az Arecomisci törzsekre. A Volcae a kelta törzsek szövetsége volt akik a La Tène-Hallstaatt-Szalacska-Regöly vonaltól északra éltek. I.e. 310-ben Molistomos kelta hadvezér mélyen behatolt az illír törzsek területére, uralma alá hajtva a Dardanians, Paeonian és Triballi törzseket. A kelta betörések az i. e. 3. században érték el csúcspontjukat, amikor behatoltak Makedónia, Thrákia és Görögország területére. Bár i.e. 278/277-re a behatoló seregeket legyőzték, a támadók egyik serege (Tectosages egy része) átkelt Anatóliába és az utánuk elnevezett területen, Galatiában telepedtek le. Mivel a környéket rettegésben tartották rendszeres rablóhadjárataikkal, I. Antiokhosz Szótér szeleukida uralkodó legyőzte őket és Galatából áttelepítette őket Anatólia belső, sivatagos részére. Az i. e. 1. század második felében kezdődött a kelta hanyatlás. Miután Burebista legyőzte a Boiok konföderációt, a kelták egyre kevésbé tudták ellenőrizni a Kárpát-medencét. A rómaiak ugyanekkor a pannon-illír származású Azali törzset Pannónia északi részére telepítették, hogy tovább csökkentsék a kelták befolyását a térségben. A rómaiak i. e. 35-33-ban Illíriát bekebelezték és felosztották Dalmatiára, Pannóniára és Moesiára. A Kárpát medencében ekkor még a kelta törzsek: bójok, tauriskok vagy más néven nóriak, scordiskok, és eraviskusok (araviskusok) éltek. Az araviskusok a Rába folyó (Arabo) mentén, majd Dél-Dunántúlon, a scordiskok az Illír részeken, a nóriak középen és észak-nyugaton (Noricum) éltek. I.e. első évszázad második felében a keltákat a germán markománok, Marbod (? – +Ravenna, 37) vezetésével, legyőzik. A markomán-római háború idején, a római seregek hátországában tört ki a pannon-illir felkelés. A felkelők elfoglalták egész Illyriát, veszélyeztették Macedoniát és Itáliát. Tiberius a nehéz helyzetben szövetséget kötött Maroboddal és seregét az illír felkelés leverésére küldte. A harcok a 9. évig tartottak, és a hadműveletek Germania területén ezzel véget értek. A pannon –illír felkelés központja Belina (Бијељина, 44.7500, 19.2166) volt. A markomán törzsszövetséget majd csak a hunok tudják végleg megtörni és uralmuk alá hajtani. A kelták, bár etnikai önállóságukat fokozatosan elvesztették, beolvadtak a környező germán, dák, illír törzsekbe, a kelta helységnevek nagyon sok helyen a mai napig fennmaradtak. A római hódítás után az őslakos kelták megmaradtak, és többségük római szolgálatba állt. Isteneik közül Belenus-t Apollón-hoz, Belisama-t, Minerva-hoz rendelté a hódítók. A szláv kapcsolat (Nyesztor krónika) miatt, érdemes Noricum kialakulását kicsit bővebben áttekinteni.

            I.e. a negyedik század környékén a kelta norikok a venétekkel együtt az Alpok északkeleti oldalán (a mai Klágenfurt környékén) létrehozták Noriumot, amelyet csak i.e. 16-ban csatoltak Noricum néven a Római Birodalomhoz. Fővárosa ekkor Vindobona (Bécs) lett. Noricum tehát dunamelléki római tartománnyá vált. Határai voltak: északon Germania (Danuvius), keleten Pannonia (Mons Cetius), délen Pannonia és Itália (Savus és Karni-Alpok), nyugaton Rhaetia és Vindelicia (az Aenus folyó). Tehát a modern állapotokkal egybevetve, magában foglalta Alsó-Ausztriát és Felső-Ausztriát, Stájerország legnagyobb részét, Karintiát, Krajnát, a Puster- és Inn-völgyeket, a Pinzgaut és Salzburgot. Lakosainak zömét a tauriszkok kelta törzse alkotta, csak a rómaiak nevezték el a bennszülötteket Noreja városáról (Norici). Hozzájuk csatlakoztak később a bójok. A bój keltákról nevezték el Bohémiát, a mostani Csehországot. A bój kelták, a kimmerekkel, Galliába mentek, s ott telepedtek meg, a rokonaiknál, a galloknál. Más részük, Kr. e. 191-ben, a Pelso-tó (Balaton) mellékein táborozott le, a tauriskos törzs mellé. Az észak-keletre szakadt bójokat csak az utóbbi időben azonosították a ruszin bojkókkal. A Saar folyó mentén a Treveri és a Mediomatrici törzsek, tőlük északabbra belga (vagy latinul Belgae) törzs élt. A Commentarii de bello Gallico szerint a római légiók Julius Caesar vezetésével i. e. 54-ben meghódították ezt a területet és a kialakított római provinciát a belovákok (Bellovaci) törzséről nevezte el Gallia Belgica-nak. „A bellovaci (Belloakoi), a belgák közt a legszámosabb és leghősiesebb népség, kik a rómaiak ellen 100,000 fegyverest állíthattak a síkra.”^[1]. Diocletianus császár uralkodása során a provinciát két részre osztották: Belgica Prima (fővárosa Augusta Trevirorum Trier) és Belgica Secunda (fővárosa Reims). A Belgae név az elő-kelta belo-ból ered, amely „fényes”-et jelentés és rokonságban áll az angol "bale" (ragyogó, fényes), az ó-angol bael, a litván baltas (fehér, ragyogó), és a szláv nyelvekben használt belo/bilo/bjelo/ (fehér) szavakkal. A gall "Belenos" ("Fényességes") és "Belisama" neve is erről a tőről származik. Egy másik feltételezés szerint az indo-európai „bel”, amely kerek, felfújt tárgyat jelent (ld. az angol ball), de erről bővebben szólok A magyarok eredete és a Pilis című írásomban, ahol a „Saar-szár” szó az egyik fő téma lesz. Visszatérve a Volcae keltákra, nevükből (Proto-Celtic *wolkiō), igen sokan származtatják a saját nevüket: Welsh golchi „mosni” és Irish folc „fürdeni”, de az ó ír valószínűbb: „folg”, ami „agilis, energikus” jelentésű. (Az előző „nedvességből” csak a szláv „vlaga” keletkezhetett.) Ebből van a német *walha „külföldi, idegen, román” és a welsch „francia”, waalsch „Walloons” is. Érdekes a lengyel szóhasználat: vlachok (Wołosi) és olaszok (Włosi) is. Az anatóliai Galatia a keltákról kapta a nevét. A Vlachból lett a magyar „oláh” szó is. Ami pedig a későbbieket illeti Volcos (Vuka) folyó, Volos/Veles istenek nevei is a kelta Volcae szóra vezethetők vissza. Vlach, ukránul: voloh (волох).

            Atilla népe végeredményben római szövetségesként vonult be Pannóniába. Az Alta Rippánál lefolytatott csata valószínűleg nem a mai Tolnánál volt, mivel ilyen nevű helységből több is volt a birodalomban, és itt nem volt okuk a csatára. A jóviai ásatások (Alsóheténynél) arra engednek következtetni, hogy a római lakosság evakuált a hunok elől, az őslakos kelták – valószínűleg -- maradtak. „Priskostól tudjuk, hogy Pannónia egyes részeit a hunok megszállták, jelesen a Száva folyó környéke szerződéssel került a kezükre. Valéria hivatalos átadása a 430-as évek vége felé történt.”^[2] 456-ban Avitus császár (455-456) ugyan még rövid időre megfordult Pannóniában, de jórészt barbár gót seregek élén. A romanizált lakosság egy része elmenekült Itália vagy a Balkán felé, illetve Noricum és Italia határán egy új provinciát hoztak létre Valeria Media néven (TÓTH E 1989). Erre a történelmi bevezetésre azért volt szükség, hogy láthassuk, a hun birodalom felbomlása után a hun, magyar, (székely), kelta, jász (jazig, alán), szarmata lakosság megmaradt (helyneveink egy része ezt igazolja!) és fogadta a visszatérő keleti rokonokat, az avarokat. „A megmaradt, bár erősen romanizálódott kelták, felszabadítóként üdvözölték a hunokat, és valószínűleg, beolvadt népességük a hunokéba. Ez a mi magyar kelta történelmünk.” – írja Pap Nóra Szalacska History – Kelták Magyarországon című írásában. A megszállásban hun fennhatóság alatt, a Dunától keletre élő szarmata maradványok is részt vettek. A nyugati Noricumot pedig azért részleteztem, mert a Nyesztor Krónika innen származtatja a szlávokat: „Афетови же сынове западъ прияша и полунощьныя страны. От сихъ же 70 и дву языку бысть языкъ словенескъ, от племени же Афетова, нарѣцаемѣи норци, иже суть словенѣ.” azaz „Jáfet fiai elfoglalták nyugati és az északi országokat. Ebből a 70 és kettő nyelvből lett a szlovén nyelv és Jáfet törzséből az úgynevezett norikumiak, akik valójában szlovének.” Az valószínű, hogy a szláv nyelvek valamilyen protoszláv (ősszláv) nyelvből alakultak ki. Az viszont nem valószínű, hogy ez a kialakulás i.e. megtörtént volna, mert annak nyomának kellene lenni valahol. De a történelmi nyomok csak az 5-6. századig vezetnek, amikor a szláv nyelvet beszélők kezdtek elterjedni. Hol voltak addig? És honnan van a nyelvükben oly sok törökös, altáji, óperzsa elem? Elképzelhető az, hogy indoeurópai nyelvcsaládok szétválásakor már a protoszláv nyelv is kialakult volna, de az azt beszélők a hunok európai megjelenéséig valahol rejtőzködtek? Mondjuk Urartuban, a Van tó mellett? Az avar és a szavárd magyarok élőhelyein? (A későbbiek során vizsgálni kellene az alán „Van” és a magyar „bán” szó kapcsolatát is, különös tekintettel – a már említett C. Scott Littleton, Linda A. Malcor könyvben szereplő Ban de Lancelot névmagyarázatra.) A történészek egyik változata szerint, I. Dareiosz (522-485) perzsa király i.e. 519-ben a kaukázusi ősnépeket a Kaukázus északi oldalára kergeti. Közöttük vannak őseink és az óoroszok, lengyelek ősei, a poljánok[3] is. Prokopiosz és Jordanes a szlávok őshazáját a Kárpátok és a Dnyeper közötti területre teszi. Az európai szlávokról a krónikák sokáig hallgatnak. Szerintem Atilla széthulló birodalma adta meg a nyersanyagot ahhoz, hogy a frank-gall-kelta-gót lecsóból kialakuljon egy nyelvjárás, aminek gyökere Kaukázus környéki. Nagybulgáriát elhagyó bolgárok ekkor térhettek át a török-altáji nyelvről a szlávra. Ez kerülhet be azután Jordanes Geticájába. Nyesztor – akinél a szlávok története a Dunánál kezdődik – azt írja, hogy az első történelmi esemény velük kapcsolatban volkok támadása volt. Itt a „volkok” alatt – kétség kívül – a Volcae keltákat kell érteni, akiket akkor már romanizálódott népeknek tartott. (Иванов, Топоров 1979; ср. сходное германское обозначение романизированных кельтов - *Walhoz, восходящее к тому же этнониму: Rübekeil 1992. S. 62). A Kárpát-medencébe, az avarokat megelőző zavaros időkben kezdtek beszivárogni szláv törzsek, akiket azután az avarok befogadtak, és mint földműveléshez, gazdálkodáshoz jól értő népeket, letelepítettek. Gyors szaporodásuk alkalmassá tette őket arra, hogy az avar hadsereg ütőképes gyalogságát alkothassák a kaganátus teljes fennállása alatt. Túlságos megerősödésüket a törzsek kettéosztásával és széttelepítésével akadályozták meg. A kaganátus bukása után, pedig a maradék avarok a morvákkal együtt a német császár fennhatósága alá kerültek. (803. Regensburgi birodalmi gyűlés). Árpád magyarjai azokat a szlávokat találta a Kárpát-medencében, akik ez alatt az évtizedek alatt vándoroltak be a kipusztult Duna mellékére. Hogy mindez valóban így történhetett, azt a régészeti feltárások ezrei bizonyítják.

            Most nézzük meg, konkrétan hol éltek, honnan jöhettek a szlávok? Időben ott vagyunk a 6. században, amikortól az első híradások róluk megjelennek! A Volga felső folyásától északra a vikingek (normanok, varégek) uralják a területet. Holmgard néven várost alapítanak a Volhov-folyó mentén, (58.5166, 31.2833) amit később az oroszok Novgorodnak neveznek el. Első említése 859-re datálható, amikor már egy fontos állomás volt a varégek (a mai svéd területekről származó vikingek) kereskedelemi útvonalán a Baltikum és Bizánc között. De vajon kik voltak az oroszok előtt a 7-9 században azok a kereskedők, akik a viking cuccokat becserélték a Kaukázuson túli árura, pénzre? Az orosz történészek finnugoroknak nevezi ezeket a népcsoportokat, akik itt éltek. A legrégibb krónikásuk meg is nevezi a helyeket, és a népeket is, akik uralták ezt a területet. Merja volt a neve az itteni törzsüknek, és Jár istennek áldoztak. (Valószínűleg ők voltak a Kézai említette „juriánusok”!) A Plescsejevo-tó közelében Szarszkoje földvárát és a Ples dombot, meg több száz halomsírt hagytak ránk, benne ezernyi emlékkel, amiken a régész-történészek a mai napig rágódnak és keresik a nyelvet, amin a merják, mescserek beszélhettek. Hogy magyarul a ples/pilis ugyan azt jelenti, mint a szár, talán meg sem szabadna említenem, mert hát ugye ezek szláv jövevényszavak a magyarban J. Pedig ők valószínűleg értették Holm gard nevét is. Halom vár, Kopasz domb, Száraz erőd. Ezek nem fordítások, hanem magyar szinonimái a holm/halom, pilis, szár ősi szavainknak. A vikingek valószínűleg a holm szót tőlük vették át. Az „őrizni, keríteni” jelentésű „gard-grad” szavak keleti változata a magyar „vár” szó. A kapcsolatot az óorosz „var” воръ (забор) „kerítés” szón keresztűl találjuk meg. (Vasmer, pages: 1,273). Ezzel a példával az „udvar” szláv jövevényszavunk ugor-magyar eredetére is rámutattam. (A szó a Kaukázuson túlról származhatott, erre utal az ó-ind. „dvā́ram” és a perzsa „duvarayā-maiy” „kapu”jelentés” – Vasmer szerint. Pages: 1,489.). Bella Lajos Sopronmegye Leírásában a Fertő-melléki dombhát egyik részét Zarhalm néven nevezi. „Ez a név (Szár-halm, Szárhalom) a magyarság első századaira mutat vissza” – írják a lábjegyzetben. Lehet, hogy csak véletlen egybeesés, de ez a „Szárholm” domb éppen egy Oka nevű falu (47.8333, 16.6666) mellett van. Az Oka, Oroszország európai részén, pedig a Volga legnagyobb jobb oldali mellékfolyója. Kalugánál pedig egy Ugra nevű folyó csatlakozik hozzá! (54.5014, 36.1065). Az is a véletlen műve, hogy éppen Levédia és Nagybulgária között, ahol az 5. századi térképen onugor, szabír, magyar törzsek vannak jelölve, olyan nevű helységek maradtak fenn, mint: Száránszk (54.1813, 45.1756), Szárov (54.9401, 43.3245) és Sumérija^[4] (Шумерля, 55.4903, 46.4289)? Keletebbre, az Altáj előterében, pedig Szári-Árka (Сары-Арка, 50.4333, 69.1888), a „Sárga hegyhát” névvel találkozhatunk, talán véletlenűl? Magyarországon, Szár (németül Saar) község Fejér megyében, a Bicskei kistérségben (47.4769, 18.5187) található. Ezt írja róla a Wikipédia: „Az 1724 fő lakosú Szár község a Budapest-Hegyeshalom vasútvonal mentén, Tatabánya és Bicske között félúton a Vértes lábánál elterülő ősi település. Ezen a területen már az őskorban is éltek emberek, később kelták, rómaiak, hunok és régi magyarok, ahogy azt a temetkezési helyek tanúsítják. A Megyer törzs szálláshelyéhez tartozott. Szár (ősi magyar nyelven Saar) neve Taksony, Árpád fejedelem unokájának nevére utal, jelentése "kör", "kopasz". Az első, Szár létezését bizonyító dokumentum 1337-ből (1326?) származik, ahol Savol név alatt említik a települést. Nevét az Árpád-házi Szár Lászlóról kapta, aki Szent István királyunk unokatestvére volt.” Túl ezen a Cserhát legmagasabb csúcsa az 520 m magas Szár-hegy (Hollókő, 47.9920, 19.5914). Szádelő (szlovákul Zádiel) község (48.6138, 20.8333) a Szár-patak sziklacsodákkal teli szurdokvölgye előterében van. A monda szerint: „itt bukott alá repülő szárnyas lováról a fellázadt gótok által üldözött Dengezik herceg, Atilla fia. A holttestet fivére Ellák herceg találta meg és ide temettette el, maga pedig népével együtt az itteni hegyek oltalmában telepedett meg. A patakot az elesett herceg emlékére nevezték el Szár-patakjának a környező hegyeket, pedig Szár-hegységnek.” Véleményem szerint a kopasz sziklacsúcsok nagyobb indokkal szólnak az elnevezés mellett, mint a mondabeli szárnyas ló. A Szádelő helységnév, pedig bizonyára a Szárelőből keletkezett...Mielőtt a tisztelt olvasóban felmerülne az a gyanú, hogy én minden „szár” nevű helyet kapcsolatba hozok a magyarokkal, és talán még a Szárvidéket (Saar-vidék) is idesorolom, megnyugtatom, hogy – igen! Magyarázatul beillesztek egy kis „nyugati szárral” kapcsolatos epizódot:

            A Saar-föld (németül: Saarland, franciául: Sarre) néveredetére igen kevés információt találtam. A legtöbb történet a középkorral és az azt követő időszakkal foglalkozik. Saar a Mosel jobb oldali mellékfolyója, hossza 246 km. Ismeretes, hogy a római hódítás előtt itt a kelták éltek. A mai Franciaország (Gallia) területén élt keltákat hívják galloknak, és ők gall nyelvet beszélték. A római hódítás után, a Mosel két partján élő Treveri törzs, akik a belgákhoz (Belgae) tartoztak, a Bellovaciakkal és a Paemanikkal (Poemani) együtt a Gallia Belgica provincia alattvalói lettek. Magáról a „szár” szóról a németek is azt tarják, hogy: „Die "Saar" geht auf ide. "*sar", "*sor" = "fließen", "strömen" zurück.”, ami az „áramlással” azonos. Látni fogjuk, hogy ez a szó egyáltalán nem idegen az ugor, magyar, altáji nyelvektől. Sőt a „belga” szóval való kapcsolata a kelták keleti gyökereire utal. A szardíniai szárd népről is tudjuk, hogy nem latin származásúak, csak nyelvet váltottak. Sassari városát még a nuraghek (i.e. 1600-900.) alapították. Az ottani „szár” név eredetéről nincs információm. A gyökerek talán egészen a harangedényes (bronzkori) kultúráig is elvezethetnek.

            Visszatérve a volgai rokonokhoz, a régészeti leletekből ismert, hogy fölöttük északon, és észak-nyugaton finn-ugor, erza, moksa, mari, muroma, mescser, merja, mordva törzsek éltek. A szlávok (oroszok) meg csak évszázadok múlva jönnek ide! (Csak a 9. században foglalták el a felső volgai területeket az oroszok.) De akkor megtanulják, hogy az ár -- az áradat, erő; a nyár (jár) pedig: hév-hő, fény és bőség. Ezt szlávosítva, el is nevezik a meghódított területet Jároszlávlnak! Dél-keleti rokonaikról, a szabírokról, meg ránk maradt Szabíria mai neve: Szibéria. (A kutatók nagy része azt írja, hogy a "szabírok eredetét nem ismerjük", de annyit elfogadnak, hogy a hun népcsalád tagjai voltak. – állítja Kiszely István, a szabírokról szóló írásában.) De addig a merják utaztak a Kaukázusba, Ulu- és Kicsi-Madsarba, kereskedni. Nyelvi nehézségeik nem nagyon lehettek az ottaniakkal, hiszen legtöbb szavuk közös volt. „Az ősmagyarság tehát két nagy csoportból jött létre: magyarul beszélő szabír-hunból és törökül beszélő onogur-türkből” – írja Kiszely professzor, ugyan ott. Ez azt jelenti, hogy ezt a nyelvet egész Szabíria ismerte, használta. Én úgy gondolom, hogy a magyarnyelv nem finn, és nem is török, hanem turáni, talán kazár^[5]. Róluk azt írták arab utazók, hogy nyelvük se nem török, se nem perzsa. Sajnos kazár nyelvemlékek nem nagyon találhatók. Utódaik a karacsájok, akikkel a kapcsolatot a zenében mutatta ki Czakó Gábor és Juhász Zoltán. Ebben a pusztai nyelvben a „bel” szónak, nem volt „fehér” jelentése. Ez csak a szláv nyelvekben később fog kialakulni...A kumai magyarok szokásait a 11. században élő perzsa történetíró Gardizi(+1061) és az andalúziai arab Al Bakri (~1014–1094) írta le. Határvidéküket gyepűrendszer védte. Szomszédaik délről az alánok, a hegyeken túl az abházok voltak. Útközben nyugat felé meg betérhettek Bics-be (ami csak a kunok után lett második Bics, azaz Drogobics), Bilcsébe, vagy az Ugrin nevű falvakba, megtudni, hogy mi hír van a testvéreiknél. Az iráni és finnugor népek keverékének tartott burtasz-okon keresztül már avar, magyar, kazár földre érhettek, akiknek a déli szomszédjaik itt az örmények voltak. A déli rokon törzsük egy része meg Árpad vezetésével visszamegy Atilla hazájába. (Bizonyára fülébe jutott a hír, hogy a volgai szomszéd bulgárok jó helyet találtak Bizánc mellett, dák, trák és illir földön. Pannóniát meg elveszik a testvér avaroktól a frankok). A 10-13. században Keleten megszűnt ez a világ, mert az oroszok igen megerősödtek, és birodalmat alakítottak ki a térségben. (A bulgárok is megfertőződtek a szláv nyelvvel. Talán nem akartak kipcsák-kunokká lenni és ezért választották a szláv dialektust). A vikingeknek fontos volt a kaukázusi útvonal, ezt bizonyítja az Ingvar-saga ami, az utolsó viking hadjárat volt a Kaszpi-tengernél, 1041-ben. Az ugor magyarokkal nem volt gondjuk, erről is szól a gripsholmi kő felirata: „és keleten (ételt) adtak a sasnak” – a turulnak, minden magyarok szent állatának. Szerencsére a pápa és a magyar király majd elküldi a követét Juliánusz barátot, aki még megtalálja a volgai rokonokat északon, és ráhagyja az utókorra annak bizonyítékát, hogy a magyar nyelv, a tatár hódítás előtt még a puszta beszélt nyelve volt. A pápa a titkot megőrizte^[6], a magyarok meg elfelejtették, a sok más gondjuk miatt. Azonban a „járom” szó értelmét nem felejtették el. Ma is használatos, minden magyar érti. A szlávok, (akiktől állítólag átvettük) szintén megtanulták: lengyel: jarzmo, szlovák: jarmo, szerb јарам stb. Náluk ez a „Járom” (Яро́м, ярем), „szarvaspásztor”. Sötét szó. ("оленный пастух", мезенск. Темное слово.) – írja róla Vasmer. (PAGES: 4,561). Mezen környékén, a Fehér-tenger partján (65.8500, 44.2333) a szlávok előtt ugorok éltek, és ahogyan már szó volt róla, és kapcsolatban lehettek a déli népekkel, hiszen a szláv *ārьmъ, *ārьmo; *kojārītī szavakat aveszta (araiti), óperzsa (arta-), örmény (аṙnеm), ógörög (ἄρμενος), óindiai (аrра́уаti), latin (arma) eredetre vezetik vissza. Jelentése pedig „kapcsolni, összekötni, hozzáidomítani” (связывать, сочленять, соединять). Ezt pedig teheneknél, ökröknél, szarvasoknál a járom biztosítja! Ha a magyarok a Kaukázus felől jöttek, akkor miért a szlávoktól kellett átvenni a „járom” szót? Az avar birodalomban a szlávok járommal igázták a szarvasmarháikat és nem valószínű, hogy ennek az eszköznek a nevét ők árulták el a keletről jött avar-magyaroknak. „Az iga szó ’egyfajta fejjárom, homlokjárom’ jelentéssel került nyelvünkbe. Ennek a szónak széles indoeurópai háttere van, míg a járom későbbi szláv nyelvi fejlemény.” – olvashatjuk a mai magyar tankönyvekben.^[7] Nos, hát az ilyen „szláv nyelvi fejleményekre” komolyabban oda kellene figyelnünk, mert lesznek, akik elhiszik.

            Szóval ez volt a helyzet Északon és Keleten, a nagy népmozgáskor, amikor a szlávok terjeszkedni kezdtek! És mi volt a helyzet Délen és Nyugaton? Említettem a trójai leszármazottnak tartott venéteket, akik a keltákkal együtt Noricum alapítói voltak. Megőriztek bizonyos vallásos hagyományokat az illir, trák, kelta időkből, többek között bizonyos Veles nevű termékenység istenük is volt, aki később a szláv mitológiában Volos névre változott. A Béla név kutatása során találtam rá Macedóniában Bylazora helységre, az ókori Paeonia területén. Itt a közelben egy ősi megalitikus obszervatóriumot (Kokino 42.2634, 21.9531) is felfedeztek 30 km-re Kumanovó városától. A paion főváros Bylazora mai neve Veles (41.7289, 21.7798). Hozzá tartozik Belestevica falu is (41.7633, 21.6983), ami a Veles/Beles névátalakulásra utalhat. (Mint: Bylazora vagy Vylazora) Kumanovó nevét pedig, valószínűleg a kunoktól örökölte, akiknek a birodalmuk (fénykorukban) idáig is elért. Szóval a Veles/Volos mitoszra is alapozva, egyes történészek a szlávok születését nem keleten, hanem Noricumban, (Karintiában) képzelik el. A 11-12 századi Nyesztor Krónika a szláv bölcsőt a Közép-Duna vidékére és i.u. 1-4 századra teszi, „ahol ma magyar és bolgárföld van”. „Был един язык славянский: славяне, которые сидели по Дунаю <…> От тех славян разошлись по земле и прозвались именами своими, от мест на которых осели… И так разошёлся славянский язык…”^[8]. Csak megjegyzem, hogy a magyarokat akkor még nem „vengry”-nek hívták, hanem ugoroknak. Véleményem szerint a vengr elnevezés a latin „u” és „v” keveréséből alakult ki lengyel-orosz környezetben a középkor végén. Az alábbi eredeti szöveg és újkori orosz „ferdítés” összehasonlításakor ez jól látható: „По мнозѣхъ же временѣхъ сѣлѣ суть словени по Дунаеви, кде есть нынѣ Угорьская земля и Болгарьская.” „Спустя много времени сели славяне по Дунаю, где теперь земля Венгерская и Болгарская.” Vasmer szótára szerint a „vengr” kifejezés a litván „unguras”-ból keletkezett, nem később, mint a 10. sz. elején. (Из слав. ogъrinъ заимств. др.-лит. unguras "венгр", не позднее начала Х в.)^[9] Az óorosz nyelvben a „magyar” megfekelője az „ugrin”volt.^[10] Az Oka baloldali mellékfolyójának, az Ugrának a névelemzésekor viszont kizárja az óorosz krónikákban szereplő „magyar” jelentésű „ugre” (угре) szó azonosítását az „Ugrával”^[11], mondván, hogy a magyarok sohasem voltak ezen a területen. „Следует отвергнуть стар. сравнение Угра с др.-русск. угре "венгры" (Европеус), поскольку венгры никогда не были в этой области.”^[12] Általában^[13] azt tartják, hogy a folyóban egykoron igen sok angolna volt (angolna oroszul: у́горь, a latin anguilla, illetve a kígyó jelentésű anguis szavakból), is innen ered az elnevezés. A későbbiek során tanulságos lenne a lengyel Vengrov (Węgrów)^[14] nevű települések (52.4000, 22.0166 és 51.2661, 17.2200) nevének elemzése. (A néven kívül nem találtam magyar vonatkozást. Csak a 14. század 2. felétől van írásos dokumentum a Livec partján fekvő város nevéről.). Az Ogre folyótól nyugatra, Prága környékén jött létre az első komoly szláv törzsszövetség, akikről a másik híres krónikás, a Prágai Kozma művéből (ford.: Szegfű László), valamint al-Maszúdi (893-956) arab utazó, földrajzi-, és történetíró „Az Aranymezők és drágakőbányák” című könyvéből kapunk információkat. Rendkívül érdekes – bár hitelessége nem bizonyított – az Izenbek fatáblák (Velesz Könyv)^[15] szövege is. (Megjegyzem, hogy itt nyomon követhető a szláv „fény-fehér” összefüggés: „ведь Свентовит - это Свет./ Видели мы через Него Белый Свет.”. Magyarul: „Hisz Szventovit^[16] – ez Fény. Rajta keresztül láthatjuk a Fehér Fényt/Világot.”). Kozma szerint a szlávok egyik törzsét egy Cseh nevű vezér irányította, és 530 körül foglalták el a Prágai-medencét. Tőlük északra a lemuzok (billenek), litomerzsicsik, horvátok, moravák alkottak szövetséget. Névtörténetünk szempontjából kiemelt jelentőséggel itt a „billen-bilin” nevű törzs bír, bár a krónikás több időt szentelt a misztikus cseh „dulebekre”, vagy „dudlebekre”. Őket, az ugyancsak misztikus „oborok” (обры) hajtották igába. Róluk ezt írja a Krónikás: „Az oborok pedig magas termetűek és gőgös elméjűek valának. De az isten elpusztította őket, és megannyian halállal emésztetének el, úgy, hogy egy sem maradt meg közülök. Ezért mind a mai napig él az oroszoknál a közmondás: elvesztek, mint az oborok, kiknek már se nemzetségök, se maradékuk". Más olvasatban: „Eltűntek, mint az avarok, akiknek sem utóduk, sem maradékuk.” A szláv-avar viszonyt a Nyesztor-krónika így írja le: „Ez időben tűntek fel az oborok, akik Herakliosz császárt haddal támadták meg, s kevésbe múlt, hogy el nem fogták. Ezek az oborok a szlovénekkel harcolván, a dulebokat, ugyancsak szlovéneket, megigázták, s ezeknek az asszonynépén erőszakoskodtak. Ha valamely obor szekéren akart menni, nem lovat, nem ökröt, hanem három, négy vagy öt asszonyt fogtak a szekér elé, s így kellett az obort vonszolniuk. Eképpen nyomorgatták a dulebokat.” A frankok 791-ben verték meg elöször az avarokat. Az ezt követő belháború 792 és 795 között folyt. A morvák gyűlölettel viseltettek az avarok iránt s a keresztyénné lett Theodor avar fejedelmet kizavarták területükről, aki Nagy Károlyhoz menekült s tőle kért segítséget a morvák ellen. A császár, hogy a két nép között az egyenetlenséget egyszersmindenkorra megszüntesse, az avarok részére a Carnuntum (az osztrák Petronell) és Sabaria (Szombathely) közötti területet jelölte ki. Theodor, mielőtt a császár rendelkezését végrehajthatta volna, meghalt 806-ban s utóda a szintén keresztyén Ábrahám lett, ki azután a kijelölt területet birtokba vette. De a morvák neki sem hagytak békét. A császárnak e célból kiküldött követei sem tudtak a két nép közt egyességet létrehozni. Károly tehát 81 -ben Aachenbe idézte az avarok és morvák főnökeit, hol császári parancsszóval intézte el a viszályt. A bolgár Krum kán 803-804-ben győzött az avarokkal szemben. De sem a frankok, sem a bolgárok nem maradtak hosszú távra a „felégetett” avar földön. Az őslakosok közül sokan elvándoroltak, beolvadtak más népekbe. Ez nem lehett valami nehéz dolog, hiszen a kialakuló szlávság jó részben keltákból, frankokból, hunokból és avarokból állt. Ez a folyamat a mai napig nem tisztázott. Nem úgy, mint a dulebek története. A dulebek lakóhelyét Al Maszudi leírása ellenére sem ismerjük pontosan. A Velesz Könyv viszont nagyon részletesen ír róla. Értelmezése szerint a dulibok (dulebok) a szlávok összeségének megnevezése az időszámitásunk előtti, un. Kárpát-periódusból. Ezt követően a dulibok Volhinia területére kerültek (Дулибия Рось^[17]). Utolsó említésük 907-re esik, és ezt a PVL-ben (Régmúlt Idők Krónikája) olvashatjuk. Itt a Volhiniai-hátság és a Sztrij-Goriny folyók köze volt a lakhelyük. Talán nem véletlen, hogy kicsit délebbre a Podóliai-hátságon sűrűsödnek azok a helynevek, amelyeket a Fénylő, fehér, jel könyvem III. körzetében nevesítek: Bilcze, Ugrinszka, Ugriny, Bilke patak, Bilin falu, Bila, Bile, Bila patak. Csaknem olyan sűrűséggel, mint a cseh dulebek területén, Bilinánál. A bilinek főbb települései: Litoměřice, (50.536944, 14.129722), Bilin,(Bílina, 50.5480, 13.7761), Děčín (50.7833, 14.2166) és Most (50.5317, 13.6290) volt az Ore hegy (Erzgebirge) és az Ohře (Огрже, Огре, Eger) folyó között húzódó Bilina (Biela, Běla) völgyében. A magyarok eredete és a Pilis tanulmányomban megemlítem, hogy a franciáknál a magyar jelentésű „hongrois” szóból megszületett a gyerekijesztő, emberevő óriás neve: az Ogre. Be kell vallanunk, volt rá okuk, még az un. kalandozások előtti időkben is! A szláv krónikások arról írnak, hogy a 6-7. században az avarok legyőzték a cseh dudlebokat (dulebokat). A győzőket oboroknak, avaroknak (обры) nevezik, ami az ismert b>v hangváltás miatt teljesen érthető. Az viszont nem, hogy az Ogre, Béla hangzású folyó-, és településneveket miért nem hozzák kapcsolatba a hunokkal, az avarokkal és a magyarokkal. Itt angolnát, annyit nem foghattak, mint a rigai Ogréban, viszont az avarok a PVL Laurentius-kézirata szerint: "Midőn a szlovén népség, mint mondottuk, a Duna mellett lakozék, a szküthák, név szerint a kazárok közül jövének, akiket bolgároknak neveznek, a Duna mellékére telepedtek, s a szlovénok szomszédaivá lettenek. Azután a fehér ugrok jöttek, elfoglalták a szlovénok földjét. Ezek az ugrok pedig Heraklius császár idejében kezdének hírre kapni, aki hadat viselt Khoszroésszel, a perzsák királyával." Az általánosan elfogadott nézet az, hogy Bílina város neve a szláv „fehérből” származik. (The name of the town originates from the adjective white (bílý; bielý). The term Bielina symbolizes 'white', without any wood or the flowing river Běla). A Fénylő, fehér, jel című könyvemben (63. o.) még a következőket írtam: „Csehországban elég sok hasonló hangzású név van. Találtam egy Bilka-t Velemin és Toplice között (50,606, 13,889). Prága körül legalább 4 Běleč és 7 Bela van. Běleč (50.0563, 13.9932), Bilichov. (50.2711, 13.9277). Itt, 1407-ből Byelechov néven maradt fenn írásos emlék, Bělěč, 49^o26’, 16^o23’ Brnótól északra, Běleč nad Orlicí (50.1983, 15.9424), Hradec Kralové mellett. Közelében van Bělečko (50.1533, 15.9523). A helység írásos említését egy 1494-es dokumentumban találták meg, „Bělček Malý” néven. Ezeknek a „bili”, „bile”, „belecs”, „belcsek”, „belá” hangzású helyneveknek a csehországi elhelyezkedésére még nem találtam magyarázatot”. Hát, most eljött ennek is az ideje!

            Kezdjük talán a dulebekkel. Azt már tudjuk róluk, hogy ők voltak protoszlávok. Két tartozkodási helyre utalnak a krónikák: Prága környékére és Volhiniára. Megjelenésük Atilla birodalmának megszünte utáni időkre, tehát 5-9. századra tehető, amit mi a Kárpát-medence Avarkorának hívunk. A történetírók általában ezt úgy szokták megfogalmazni, hogy a Kárpát-medencébe „a Kárpátokon túli szlávok csak a hun birodalom megszűnése után kezdtek lassan bevándorolni a Fekete-tenger és a Visztula vidékéről”. A fennmaradt helynevek és a krónikákban szereplő népnevek közül a hunokkal az „ogre”, az „ungar”, az „ugrin”, a „vengr”, az avarral az „obor”, és mindkettővel a keleti kelta ősszó a „bel” és az „ár” gyök kapcsolatos. Az a tény, hogy ezen szavak nyomai mindkét területen (tőlünk észak-nyugatra és keletre) fennmaradtak, arra enged következtetni, hogy a delebek valóban ott lehettek a környéken – de nem egyedül, hanem az említett hun, avar társaságban, akikre a nevek, és a krónikákban feljegyzett történések vonatkoznak!

            Folytassuk a vizsgálódást keleten, pontosabban észak-keleten! A középkori arab krónikás, al-Maszudi említ egy ősi népet („Dulâbe”) a környéken, akit a többiek tiszteltek és felsőbbrendűnek tartottak. Egy Madzsak nevű királyuk volt, akinek a neve igen hasonlatos Atilla apjának Mundzsuknak a nevéhez. Sokan úgy tarják, hogy a krónikájában szerplő Hét Föld Országa elnevezés a magyarokhoz köthető. A dulebek lakóhelye a Nyugati- és Déli-Bug környéke lehetett. Történészek szerint ez a keleti fehér horvátok területe volt. Volhinia neve az óorosz krónikákban „Volynь” „Volinana”, „Volüny” (Волынь или Велынь). A névadó város ma már nem létezik, helyén Grudek település van, a Gucsáva folyó völgyében. (Gmina Gródek, 53.0966, 23.6566). A Goriny folyó mellék ága a Veljá (Велья = Вилия) neve is közrejátszhatott a névadásba. (Figyelemre méltó a Velja >Bela hasonlat!). Jelentős központ volt Szurenzsa (Суренжа, ma: Rovno) városa is. De ide tartozott Bics (Drogobics) falu is, amelyet írásaimban többször megemlítek. Az orosz „Velin” név változat számomra a „Belin” eredetre utal, és ezzel értelmet nyernek a környékbeli Bielewicze, Bialystok és Bielsk Podlaski helynevek is. Ez a terület valóban Atilla apjáé, Mundzsuké volt annak idején. A Béla személynév a hunok között létezett. (Lásd: Béla, Keve, Kadicsa). De ekkor a szlávokról még nem szól a fáma, tehát a dulebek ekkor még valamilyen más törzsnek szineit viselhették. 560-ban az avarok, mint legyőzött népeket hozhatták be a Kárpát-medencébe a mai szlávok elődeit a Dnyeszter vidékéről.  Megkockáztatom azt a feltevést, hogy a „duleb” szó nem a szláv „ökölbe tömörült szövetségre” utal, és talán nem is a Vasmer szerinti „tökkelütött” ("болван, простофиля, дурак, мужлан"), értelmű. TRUBACHEV magyarázata: német eredetű és „Dudleiba”, azaz „a volinyiak országa” jelentésű. A név, és mondavilág ismeretem arra késztet, hogy én, a magyar eredetmonda Dúl királyának nevével azonosítsam a dulebeket, hiszen orosz-bolgárul a Dúl utódokat Dulev-nek (Duleb) hívhatták.

            A csodaszarvas legendájában, Hunor és Magyar vadászat közben messze elkalandoztak, és már a Meotisz mocsarai között bolyongtak. Mikor hirtelen egy nőstény szarvas bukkant fel előttük, ők rögtön üldözőbe vették... Később minden jószágukkal a meotiszi mocsarak közé költöztek, és öt éven át onnan ki sem mozdultak. A hatodik évben elindultak, és a pusztában véletlenül rábukkantak Belár király fiainak a feleségeire, akik férjük nélkül sátrakban tanyáztak. Őket, az alánok fejedelmének, Dulának két lányával együtt elrabolták, és feleségül vették a Dúl leányokat. A mondában leírt környezet, a szereplők nevei inkább idézi Csaba királyfi és a hunok korát, mintsem a babiloni időket. Itt az időfaktor a legmegbízhatatlanabb támpont. Bár a hely és idő megnevezése hiányzik, az időszakasz (viszonylag rövid idő, öt év) és a hely leírása (mocsár, puszta, és véletlenül sem erdő, vagy hegy!) segítenek az eligazodásban. Meotisz ingoványai valószínűleg a Lacus Maeotis (Azovi tenger) környékén volt. A monda szerint Meotisz tartománya határos Perzsiával. Mindenfelől tenger veszi körül, egy nagyon keskeny gázlót kivéve. Folyói egyáltalán nincsenek, de füvekben, fákban, madarakban, halakban és vadállatokban bővelkedik. De lehet, hogy Etelköz északi szomszédságában húzódott ez a nedves vidék. A krónikák úgy említik, hogy Meotisz perzsiával volt határos. A magyarok itt szoros kapcsolatba kerültek a szomszédos, már keresztény alánokkal (jászokkal), akik perzsa származásuak voltak. Jobban alátámasztott (itt Konstantin császár írásaira gondolok) az, hogy Levédia és Etelköz a Don, Dnyeper, és az Al-Duna vidékére tehető. Bár Etelnek (Atil, Itil) a sztyeppeiek általában a Volgát és a Dont tekintették, igazsága lehet az arab útleíróknak, akik a magyarok földjét a Dunától az Atilig terjedőnek tartották, a honfoglalás előtt. Hogy hol volt az északi határ, arról csak elképzeléseink lehetnek, de minden valószínűség szerint az északi szomszédok már a szlávok ősei lehettek, talán a dulebek. Dentu (Don-tő) Mogyerben Anonymus szerint 819-ben voltak a magyarok. Más források is azt támasztják alá, hogy 830 körül elszakadtak a kazároktól, és Etelközben telepedtek le. Én, a különböző „őshazák” kutatását nem vállalom fel. Dél-Ural, Káma vidéke, Magna Hungária, Volga felső vidéke, Kaukázus északi, vagy déli oldalai, itt mindenhol fellelhetők a magyarok őseinek nyomai. Állítom viszont, hogy ezeken a területeken a hunok európai „honfoglalása” után bizonyosan, (de lehet, hogy jóval előtte is), a mai magyar nyelv ősnyelve – uralkodó, általánosan használt, sztyeppei nyelv volt. Ez a nyelv valószínűleg sumér eredetű, amelyből az egyes népcsoportok (ugorok, vikingek, szlávok stb.) meríthettek. Hogy mennyit, az attól függöt, hogy milyen erős nyelvi hatás érte őket a római, görög, perzsa, türk, arámi, héber, stb. „birodalmi” nyelvekből. De maga az ősnyelv, egyedül a magyarban maradt fennt. Természetesen a szomszédos – viszonylag új -- „keveréknyelvek” egyes szavai visszaköszönnek a ma használatos nyelvünkben. A magyar népmesék általában az: „Egyszer volt, hol nem volt...” mesekezdő formulával indítanak. A „Hol volt, hol nem volt...” sztereotípia párhuzamai sűrűn előfordulnak a kaukázusi: mingréliai, grúz és örmény, szíriai nesztoriánus, újarameus, oszmán-török, albán, macedo- és dákóromán gyűjteményekben. Solymossy Sándor szerint „olyan hagyománnyal van dolgunk, melyet a honfoglalás előtt keletről kellett magunkkal hoznunk”.^[18] Meotisz mocsarainak akár Volhinia mocsaras, erdős alföldje is megfelelhetett. Aki végigolvasta a Bel és Jár istenekről szóló elmélkedésemet, annak nem kell magyarázni, hogy Belár nevű királyra éppen ezen a vidéken lehetett legkönnyebben rátalálni. A Dúl utódoknak számító dulebek, már csak „hab a tortán”, mint a mocsári Ogrék. Nem is szólva Anonymusról, aki ezt írja: „Az Úr megtestesülésének 819. esztendejében Ügyek feleségül vette Dentu Mogyerben az Eunedubeliani vezérnek Emese nevű leányát. Ettől fia született, aki Álmusnak neveztetett”. Azt tudjuk, hogy Etelköz északi szomszédja éppen ez a Volhinia volt, ahol a dulebek – ekkorra már – kialakultak. Mondáink tehát igazolják, hogy Etelközben szláv és perzsa népek között voltak a magyarok szállásai. A Bug menti dulebeket – a folyóról elnevezve – „buzsánoknak” is hívták. Sok megfejtése van az Eunedubelián vezér nevének. Ha a magyar mondakör keretein belül maradunk, Enéhvel (kicsinyítő képzős alakja: Enese) már találkozhattunk, hiszen ő Nimród (Ménrót) felesége, Hunor és Magor anyja. A törzsön belüli házasság szinte kötelező volt. Az ősök nevei pedig megjelentek az utódok neveiben. Tehát Emesének és apjának a neve valószínű, hogy Enéhtől öröklődött át, míg a dubelián a duleb törzshöz való tartozásra utalhatott. Így tehát az előszlávokkal, az Etelközi tartózkodásunk alatt – rokonságba kerültünk! (Még mondja valaki, hogy szláv ellenes vagyok!). A korabeli magyar szláv kapcsolatokról a muszlim források (Dzsajháni-hagyomány) – a lényeget illetően – így szólnak: „Állandóan legyőzik azokat a szlávokat, akik közel laknak hozzájuk. Súlyos élelmiszer-adókat vetnek ki rájuk, és úgy kezelik őket, mint foglyaikat.” A fentiek ismeretében ki kell egészítenem a bolgár Debelec városról szóló korábbi írásaimat. Az össz elő-szlávságra vonakozó „duleb” szó hagcserés változata a „dubel”, főnévképzóvel megtoldva úgy hanzik, hogy „dubelec”. (a kuznyec, nyemec, sztárec mintájára). Ennek a jelentése az, hogy a „dubelek (dulebek) közül való ember”. Azt hiszem, további magyarázat nem szülséges. („szlavec” a fehér mágiában „démon” jelentésű, újkeletű szó). De, térjünk vissza a cseh „dudlebekhez”!

            Korábban már említettem, hogy az első komoly szlávnak tekinthető törzsszövetség Prága környékén jött létre. Előtte a területen a hunok által legyőzött markománok, gallok, kelták, gótok, vendek, szarmata, germán, hun maradvány stb. népek élhettek. Morvaország első szlávjait vendeknek nevezték. Ez nem meglepő, hiszen a németek szinte minden szláv népcsoportot vendnek hívnak. Azt azonban elismerik a történészek, hogy ezeknek a vendeknek semmi köze sincs az ókori venétekhez, akik trója leszármazottjai, és Noricum egyik alapítói voltak. A vendekről az 5. század végéről vannak hírek. A kialakult környékbeli szláv törzsek listája, Jireèek Hermengildtől idézve, (fordította Acsády Ignácz) így nézhettek ki: „a szedliczek és luèánok az Eger, a bìlina-törzs a Biela, a pšovok törzse Pšov várával (Melnik), a lutomíriciek és deèanok hasonnevű várakkal (Leitmeritz és Tetschen) az Alsó-Elbe, a lémuzok törzse a Polzen, a chrovátok nagy kettős törzse az Elbe felső folyása mentén. Délen a dudlebek és netolicek laktak, míg éjszakon, a Watawa, Radbuza és Mies mentén élők külön törzsnevet nem viseltek.” Biborban született Konstantin szerint a fehér horvátok és a fehér szerbek őshazája a Kárpátoktól északra volt, és csak az avar-bizánci konfliktus miatt kerültek délre. Egy másik vélemény szerint a szlávok megosztása, az avarok tudatos politikájának következménye volt. Az Ore hegy (Erzgebirge) és az Ohře (Eger) folyó között folyó Bilina (Biela) völgyében alakult ki Bilina település. Ezt a 6. században a szláv „lemuz” törzs lakta. Bilina, 750 körül a bilini cseh hercegség fővárosa lett. Első fejedelme Kaszal volt. A közeli Karpovi Vári területe talán a kárpokról, akik a Római Birodalomban még a Garam és a Hernád partjainál éltek, (vagy a Kárpátokról, kisebb valószínűséggel a pontyokról) lett elnevezve, még az avar időkben. (Erre utal a magyar „vár” elnevezés. Lásd Vári helynevet a Varinka/Belén partján.) Az ismert fürdőhelyet az 1370-es években IV. Károly német-római császár alapította, és róla nevezték el Karlsbad-nak, Károlyfürdőnek. Károlyról kapta a Karlovy nevet is. Így az ősi Kárpovi Várival jól összejött a Karlovy Vary név, mivel a cseh „var” szó jelentése: „forrás”! A magyar „forrás” szónak több értelme van. Ennek az egyik jelentéséből származik az említett szláv „var” „forrás”, a másikból a „várity” „forralni, főzni” ige. Komolyabbra véve a szót, névelemzésem szempontjából a „bilin”, Volhinia szempontjából, pedig a „dudleb” törzsek nevei a mérvadóak.

            Európa 5. századi (Atilla halála utáni) térképén szintén azt látjuk, hogy a Kárpát-medencétől Baskíriáig hunok, jászok, szarmaták, szabírok, magyarok, avarok, ugorok töltik ki Kelet-Európa és Szibéria-Szabíria déli pusztaságát.^[19] A gepida, longobárd és osztrogót fennhatóság alatt lévő Kárpát-medence őslakói pedig a kelta, jász, hun maradvány-utódok lehettek.

            Egy 1923-ban készült – a Kalifátust ábrázoló – térképen mutatom be a kelet-európai helyzetet a 8. században. A térképen jól látszik, hogy a frankoktól az Aral-tóig terjedt a magyar nyelvhatár. (A Duna felső folyásától az Urál folyóig). Ekkor a finnugorok és az északi szlávok még elég vegyesen éltek. Délen Bulgária és a Balkán szlávnak van jelölve.

            Már említettem, hogy a Római Birodalomban sem Pannóniában, sem Noricumban a szlávokat nem jegyezték, de a 6. századra északon tömegesen megjelentek. (Voloszovo, 59.4500, 29.4833 városát Veles/Volos istenről nevezték el). Az 5. századi térképen megjelennek a bulgárok, sklaveni néven. A többi szláv törzs letelepítését azután az avarok szervezik meg, akik körbeveszik a kaganátusukat szlávokkal, úgy hogy a törzsek egyik felét északon hagyják, a másikat délre költöztetik. Nem úgy kell tehát elképzelni az avar népcsoport keleti letelepedését, mint egy éket, amely kettévágta a szlávoklakta területet, hanem úgy, mint egy fás ágat, amelyet a talajba szúrtak és az ott gyökeret eresztett. A római és a hun birodalom maradványnépei szolgáltatták a termőtalajt, a keleti törzsek pedig a szaporító vesszőt, amelynek gyökerei lettek azután a különböző szláv (protoszláv) törzsek. A nyelvészetben ezt lehetne valójában felfedezni, ha lenne rá akarat. Ez a szemlélet lehetne a jövevényszavak irányának pontos mutatója, íránytűje! A kelta Belenus és Veles/Beles kapcsolatát még nem mutatták ki, ezért részemről ez csak egy feltételezés marad, de komoly alapokkal, utalva a hasonló magyar helynevekre, amiket a beles szó kapcsán vizsgáltam. Azt, hogy Veles igen fontos szerepet tölt be a szlavisztikai kutatásokban, semmi sem mutatja jobban, mint az 1950-es években -- emigráns oroszok által -- publikált Veles Könyv. A szerző J.P. Miroljubov szerint, a 9. században fatáblákra írt óorosz szöveg a szlávok történetét meséli el a 7. századtól a 9.-ig.^[20]

[1] Ókori lexikon I–VI. Szerk. Pecz Vilmos. Budapest: Franklin Társulat. 1904.

[2] Tóth Endre: Studia Valeriana. Dombóvár, 2009. 189.o.

[3] Nyesztor szerint: „a poljánok, akiket mostanság ruszoknak neveznek”

[4] Suméria csuvas elnevezés magyarázatára van legalább négy verzió. Mindegyik a mocsárral, mocsári gyümölccsel, esetleg a tör, zúz szavakkal kapcsolatos. Az ötödik verzió ellen a tudósok élénken tiltakoznak. Ez ugyanis a csuvas «шумер иле», „sumérok lakta hely” értelmű! (Незаконнорожденные дети господ журналистов или о навязчивом шумеро-булгаризаторстве истории татар. Измайлов И.Л.)

[5] Árpáddal három kazár törzs is érkezett.

[6] A 13. században több pápai bulla emlékezik meg a kaukázusi magyarság országáról.

[7] http://www.tankonyvtar.hu/konyvek/magyar-neprajz/magyar-neprajz-jarmok

[8] „És a szlávok szétszóródtak a Földön és a helynek, amelyen megtelepedtek saját nevet adtak.”

[9] Буга, ИОРЯС 17, I, I и сл.

[10] Угрин, прилаг. у́горский "венгр, венгерский", только др.-русск. угринъ, мн. угре (Пов. врем. лет). Слав. *ǫg(ъ)rinъ, ср.-лат. Ungari, Ungri (в Hungari h- развилось, вероятно, под влиянием этнонима Hunni "гунны") Vasmer: pages:4,147

[11] Ogre város, Rigától 36 km-re keletre, a Daugava partján az Ogre folyó torkolatánál található.

[12] Vasmer: Pages: 4,147.

[13] Angol nyelvű Wikipédia: The name of the river from which this town derives its name is of Russian origin (угри[ugri], meaning eels) because there used to be a lot of eels in the river Ogre.

[14] Nazvanije vengrov ugri.

[15]Александр Асов: Велесова книга

[16] Szventovit (latin: Zuantewith, lengyel: Świętowit) — nyugati szláv termékenység isten. „Mater Verborum”, a Csernobog ellentéte.

[17] Dulibi (49.2301, 23.8169) Sztrij külvárosa.

[18] Magyar Néprajzi Lexikon. Solymossy Sándor: „Hol volt, hol nem volt ...” (Magy. Nyelv, 1922)

[19] A Madzsar Tárihi-ban a „Kipcsák Sztyeppét”

[20] Az akadémisták Miroljubov által készített hamisításnak tartják.

  Mersi, a Somogyban lévő naki szőlőhegy neve valószínűleg a Merse nemzetség nevéből ered. A Thuróczy Krónikában ezt olvashatjuk a Magyarországra „utóbb” beköltöző (jövevény) többi nemzetségről: „A Merse és Gregor(ij) nemzetség Franciaországból való, Kornisnak nevezett Vilmos rokonságából. Kökényes és Radnót pedig spanyolországi eredetű..” A fordító Horváth János a Jegyzetekben (177) ehhez az alábbiakat fűzte: „A nemzetség első tagjának neve a krónikákban Berse, Gerse, Meise; Kézainál Betse. Karácsonyi megállapítása szerint (i. m. I. 214-218) a név helyes olvasata Becse-Gergely, s a család nem franciaországi eredetű. A francia eredetet, s a családnak Guillaume le Cornuvel való rokoni kapcsolatát Ákos mester^[1] konstruálta politikai meggondolásból.” Én nem hiszek az ilyen mesterkedésekben, tévedésekben, főleg akkor nem, ha Thuróczy féle olvasat később visszaköszön a ma is létező középkori helységnevekben, mint a Somogy-Tolna megyei (Nak melletti) Mersi, a Vas megyei Merse^[2] (Mersevát), és az egykori Sáros vármegyei Szinyelipócon épült – ma már csak romokban látható - Mersevára, ami eredetileg a szinyei Merse fia Benedek fiáé volt. Thuróczy Chronica Hungarorum-ját megelőzte Ákos mester munkája, ami az I. Endre kori Gesta Ladislai regis-re, és III. István (III. Béla) kori Anonymus: Gesta Hungarorum-ára alapult, valamint Kézai Simon IV. László királynak ajánlott Gesta Hunnorum et Hungarorum-a, amit 1282-83 táján írt. Thuróczynak bizonyára jó oka volt rá, ha Merse nemzetségről szólt, hiszen krónikáját 1488-ban írta, amikor a Merse családnév igen ismert volt. A királynak meg éppen nem volt a kedvence akkoriban a Merse család, hiszen annak tagjai ott voltak a Mátyás király ellen 1459-ben szervezett Garay-felkelésben. A felkelés leverése után pedig, Mátyás a Mersék birtokát a Sámsonfalviaknak adta. Ez tehát nem adhatott volna okot arra, hogy a krónikás a Becsegergely nevet lecserélje a Mersére. Az oklevelek is mind Meers, Merse helység-, és személyneveket említenek Tolna, Sáros és Vas megyében. „Az apátság (pórdömölki) kegyuraságát a XIII. század közepén a szomszédságban eredt, vagy lakó családnak, a Merse családnak a kezén találjuk.” ⁷⁵ Okmányok alapján a Mersék első ismert őse Benedek comes, kinek atyját Samának hívták. Ezt a Benedeket IV. Béla király 1258. Lipcse várában kelt donációjában megajándékozza egy Ugroch nevü földdel^[3]. Benedeknek két fia volt: Miklós és Merse, akik ismételten kitűntek a harctéren, különösen Bulgáriában, hol Miklós elesett, az akkor még ifjú Merse pedig halálos sebet kapott. Ezért Béla király 1262-ben megajándékozta Szanefalua (Szinyefalva) birtokkal^[4], melyhez Újfalu (most Szinye-Újfalu) és Jernye birtokok tartoztak, a Nagy- és Kis-Zwinye folyók között Újvár (Sáros) vármegyében. Ákos mester 1270-ben IV. Béla unokáját, Máriát, díszes követség élén vitte Nápolyba. Mária Anjou Károly király (ur. 1266-85) felesége lett. Tehát Ákos mester nagyon közelről ismerhette a nápolyi királyság történelmét, amelyben a királyságot elfoglaló I. Károly (IX. Lajos francia király öccse, Anjou grófja), lovagjaként szerepel Guillaume le Cornu. A Merse Völgy (Val di Merse) a toszkániai Siena tartományban van, az E78-as út mentén. Itt folyik a Merse folyó. Van Merse Skócia határán is, sőt a magyarok kalandozása is egy Merse nevű helynél, pontosabban a szász Merseburg-tartományban kezdett rosszra fordulni 933-ban. (Riadei csata.) Német nyelvészek a város nevét a római korból Mars istenre, máshol a Merowig, Meriswid (Meriswind) vagy a rövid Marso személynévre vezetik vissza. Az óangolban merse=mersc, lápot, mocsarat jelent. Franciául ugyanez marais. Luxembourgban egy város és egy kanton neve Mersch. Hogy mennyire elterjedt volt a Mers patak neve Franciaországban, misem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy Illyés Gyula is megemlíti az egyik művében, a Tiszták-ban. Ez a dráma az albigensekről^[5] szól és a Pireneusokban fekvő Montségur kicsiny várában játszódik, az ellenállás végső szakaszában (1243-44). A darabban egy Vilmos nevű bátor molnárról is szó esik, aki az ostromlott várba élelmet visz a „Mers-menti malomból”.

Én nem ismerek magyar etimológiai magyarázatot a Merse névvel kapcsolatban. (A szláv Miroslav-ból való származtatásnak^[6] semmi alapja sincs!) Viszont a folyóvölgy nedves, mocsaras részéről történő elnevezés logikusnak tűnik. Merseburgnál még a FNESz. (124. old) is alátámasztja ezt az elméletet. Azt írja, hogy: „Merseburg előtagja egy feledésbe merült középkori víznévvel lehet azonos, amely talán a Saale valamelyik morotváját, holtágát jelölte; vö. ófn. mari, meri „tenger”, sekély állóvíz, kfn. „mer”. Eredeti névalak Mersburg lehetett. (Engli 599; NDtSt. 114)” Mi már tudjuk, hogy semmi baj a Merse alakkal, hiszen a folyó Olaszországban Merse, Angliában a hely Merse, Magyarországon Merse (Mersevár, Mersevát), miért lett volna Németországban a Merse régebben Mers? Ez csak a nyelvészeknek probléma, mert különben nem jutnának el a Marshoz, vagy a Mirsához! Bátran hihetünk tehát Thuróczynak, amikor Merse családot francia származásúnak írja. Nem vethető a szemére, hogy a családfában nem ment vissza egészen a toszkániai gyökerekig! A Merse családról a 12-16. századi okmányokban elég sűrűn találunk utalást. A jáki templom északi tornyának karzati helyiségében átvezető boltív jobb oldalán egy pillérkőbe vésve ezt találjuk: „Hic fiut Nobilis Gasparus Merse de Szinie anno 1582 18 april” (Itt volt Nemes Szinyei Merse Gáspár…) Dr. Bogyai Tamás a jáki templomról írt könyvében azt írja, hogy ezek a kőbe vésett nevek a „templomnak valószínűleg katonai látogatóitól” valók. Nem alaptalan tehát a nakiak emlékezete, amikor azt írták, hogy: „Ezen Mersi puszta pedig hajdan bizonyos Mers nevű magas rangú katonatisztnek tulajdona lévén, róla neveztetett el.” Ez lehetett egy francia származású lovag III. Béla (1172 – 1196) idejéből. (1333-ban a pápai tizedlista már Ómersét jegyez. Az Ó jelző megalapozásához el kellett telni legalább 100-150 évnek.) Ennek a Bélának az első felesége Châtillon Rajnald keresztes lovag leánya, Châtillon Ágnest volt, akit 1172-ben vett el. (Béla, mint másodszülött királyfi, a bizánci udvarba költözött a két ország szövetségének zálogaként. Ő lett a császár után a második ember, a deszpotész, majd 1165-ben ünnepélyesen a Bizánci Császárság trónörökösének nyilvánították és eljegyezte a bizánci császár Mária nevű leányát. I. Mánuel bizánci császárnak később fia született, ezért Bélát megfosztották méltóságától, jegyességét pedig felbontották. Kárpótlásul I. Mánuel feleségének féltestvérét, Châtillon Anna antiochiai hercegnőt vehette feleségül.) Második felesége is francia származású volt, VII. Lajos francia királytól és Kasztíliai Konstanciától született. Őt 1186-ban vette feleségül. Anonymus III. Béla Névtelen Jegyzője volt, ezért számomra érthetetlen, hogy Karácsonyi miért ágált a Thuróczy által leírt, korábban Ákos mester által megkomponált, Merse név és a francia kapcsolat ellen. Turóczy sohasem állította, hogy a Becse nem magyar név, de hát ő nem róla szólt, hanem Merséről. Gregorij (Gregor) meg attól még elférhetett a Becsegergely famíliában, ahogy a történelemben szerepelt.

A Becsegergely-nem béli Both bihari ispánról 1198-ban Bátmonostor birtokosaként^[7] esik szó, ezért gondolhatunk itt a Bátmonostori Becsei családra is, amelynek tagjai, a Vesszős és Töttös testvérek, a Lackfiak Tolna megyei Merse tulajdonát állandóan háborgatták. A Tolna megyei Mersi és Kis Mersi a naki dűlőket ábrázoló sémán megtalálható. Az egyik fotón a Kis Mersi domb látképe van, Mersi oldaláról fényképezve.

A Becsegergely nemzetség, (Bechagergorium, Bechegregor, Beche et Gregorii, Bechegerger) amelyről a történészek azt mondják, hogy Kézay Simon tévesen tartotta francia eredetűnek, valószínű, hogy Mersétől teljesen különböző nemzetség volt! Thuróczy ugyanúgy ír Merse és Gregorij nemzetségről, mint a Kökényes és Radnótról, azaz külön! Miért írt volna Merse helyett Becsét, amikor bizonyára ő is tudta, hogy a Becse nem francia, hanem török-magyar eredetű személynév, jelentése: kánya! Csak, azért mert Kökényes-Radnót nemzettség szintén létezett? Ez számára nem lehetett újság! Bechegregor nemzetség meg ilyen formában szintén jól ismert volt a krónika írása idején. (Lásd pld az 1267-es pécsváradi konvent bizonyságtevő levelében^[8] a Boch de genere Bechegregor és Petri de genere Bechegregor de Felwrus neveket.) Mersi és Mersevát viszont túlélte még a török időket is. Ez pedig csak úgy történhetett, ha volt átadó lakosság. Nem valószínű, hogy a betelepülő rácok, németek, vagy akár felvidéki magyarok tudtak volna a honfoglalás kori Merseről, ha még a jeles kutatóink figyelmét is elkerülte. Egy helységnév, amely változatlan formában fennmaradt 700 éven át mindennemű nyelvi, politikai bűvészkedés ellenére is, akkor valószínűleg nem változott a megelőző pár száz évben sem, tehát nyugodtan feltételezhetjük hogy hangzása Merse lehetett már a 11. században is, ha máshol nem, hát Toscanában. Tehát ha volt Berse, Gerse, Meise, Betse változat is, akkor azok alapulhattak félrehallásra, elírásra, vagy éppen nem erre a területre vonatkoztak. (Csak megjegyzem, hogy szinte változatlan formában maradtak fenn a latin nyelvű oklevelekben a Tolna megyei Mersével szomszédos helynevek is: Nok, Noztan, Zylag, Dada, Inám, Hetény, Kosuk, Acha, Koppán, Zyl stb. Vagy később például a Nádasdi-féle fiskális javak összeírásában, 1687-ből: Heteny, Tüske, Biko To, Knoda/Konda, Nosztan, Bonya, Szakcha, Mérse, Lapafi, Marosd, Varanag, Monyorod)

Nakkal szomszédos Mersi helység létét bizonyítja – többek között - az alábbi irat is 1499-ből: „A szekszárdi konvent előtt Meers-i Thwrchyn Ferenc a maga, felesége: Veronika és név szerint fel nem jegyzett vérrokonai nevében 2 lakatlan jobbágytelkét a Tolna megyei Mers és Ffeyerwyz (Fejérvíz)-ban összes tartozékaival, különösen 20 hold szántóval és egy három emberkaszáló réttel, melyek a 2 possessió közelében egy szigeten fekszenek, Sykesdy Barnának és feleségének: Annának 12 arany Ft-ért a visszaváltásig - a bizonyságlevélben foglalt feltételekkel - elzálogosította.” ^[9] Az említett sziget a „Kis Mersi” lehet. Ez a falu nyugati határában (a kertek alatt folyó két patak által közre zárt terület, ami később a 19-20. században a „pap földje” lett. A másik Mersi egy ligetes domboldal, észak-nyugatra a falutól, ahol ma is szőlők és pincék sorakoznak. (Lásd a térképen Marosd alatt.) Közepén - a kereszt mögött – (Gölle HRSZ: 990 Szektor: 61. Tszelv. 3) volt Gadár nagyapám szőleje is, amit gyerekkoromban igen sokszor megkapáltam. A szőlő nyugati végétől továbbmenve Nyugatra, Egyházas (templommal rendelkező) Mersre érhetünk. Ezt nem jelölik a térképen, de egy épület valóban volt itt a közelmúltban is. A Szekszárdi Múzeum kiállításán bemutatott térkép szerint (Lásd a képmellékletben) 71-es számmal valószínűleg Egyházas Merse, 163-al Nok, 164-el Nosztány templomát jelölik. A 220-as, vagy a 36-os számmal jelölt templom rom maradványai szolgálhattak alapul a Kőlábi dűlő elnevezésre. Ezen kívül Mersit említi az 1343-as görbői és a többi okmány^[10] is a török világ előtt. Hogy Merse ez után is fennmaradt, láthatjuk például Kelcz Mihály, 1692. jan. 9-én kelt, Eszterházy Pálnak küldött jelentésben, a dombóvári várhoz tartozó települések között.^[11]

1465-ben egy mersei Zylagy Mátyás nevű ember családjával -- feleségével és két fiával -- együtt ügyvédjüknek vallották a pécsi egyházmegyéből – többek között –a mersei plébánost, Benedeket, és a papot (clericust), Bálintot, valamint a dadai plébánost, Pétert, és az ottani papot, Demetert. Ez bizonyíték arra, hogy mindkét faluban a templom akkor még állt és a plébánia működött.^[12] Dada kegyúrai ekkor -- 1466-ban -- fele-fele részben Bodó János, és Bak-i Miklós fiai: Gergely, István és Benedek, voltak.^[13]  A templomok és a falvak valószínűleg áldozatul eshettek az első török támadásnak.

Nak és Mersi kapcsolata.

A Pesthy Frigyes féle felmérésben - 1864-ben - a nakiak még ezt a választ adták a 4. kérdésre ^[14]: „A most meglevő községnek valóságos eredetéről bizonyos tudomással senki sem bír; azonban a létező egyházi iratok közt ezen község 1772-ben mint anyaszentegyházzal bíró fordul elő. Azelőtt tehát bizonytalan időkig a szakcsi anyaegyházhoz tartozván, meg sem lehet határozni, hogy mikor lett e néven említve. A létező egyházi iratok a szakcsi anyaegyháznál adhatnak erről kellő felvilágosítást.” Az elöljárók (a lelkész, a tanító, a jegyző, a bíró, esetleg a választott esküdtek) a gyűjtést alapvetően a faluban ismert mesékre, mondákra alapozták, kikérdezve az öregeket és a tanultabb embereket. Ezért ezeken a területeken arra a kérdésre, hogy mikor említették először a falu nevét, vagy honnan „népesítetett be” a falujuk - elégséges ismeretek hiányában - nem adhattak kielégítő választ. Viszont jól mutatja, hogy kinek, minek tartották magukat a hagyományaik szerint. Nakon, 1864. április 19-én küldték be a választ.^[15] Összeállította: Szemenyei Mihály lelkész, Kaposy György tanító, Gunda Lajos jegyző, Kétyi György bíró. A község leírását – az átlagtól eltérően - jobban részletezték a 7. pontban: „Ezen község határos éjszakról Lápafővel és Váronggal, keletről mielőtt az úrbéri regulatio bekövetkezett volna határos volt Szakcs mezővárossal, a bekövetkezett Urbéri Szabályozás után keletkezett uri birtok elválasztván e községet a szakcsi határtól, jelenleg keleti szomszédja Nosztán puszta: délről Hetény és inámi pusztákkal, melyek Somogy megyében vannak, és végre nyugatról ugyan Somogy megyében levő Szill községgel. A faluhoz legközelebb álló szántóföldek és rétek a következő topographiai nevek alatt fordulnak elő. Almási dűlő, szántóföld és sári rétek. Az első valószínűleg az ott hajdanán fenn állott és vadon nőtt körtvély és almafáktól az utóbbi pedig mocsáros hely lehetvén valamikor, a mocsáraktól vehette elnevezését. Kőlábi dűlő, az itt fenn álló kőláb vagy oszlopra állított szobortól vehette elnevezését. Érmelletti dűlő: ezen földek alatt messzebbről keletkezett ér, vagy folyócska, csermely húzódik, innét vette elnevezését. Itt közben esőleg megemlítendő, hogy a községnek jókora kiterjedésű legelője van. E legelő résznek nyugati végénél kezdődnek a községnek legjobb szántóföldei, valamint átaljában az egész határ, úgy ezen hetényi- és inámi-dűlő név alatt ismeretes földek meglehetős rónaságú fekvésűek és termékenyek. A falu alatt egy jókora kiterjedésű 35 holdas nádas húzódik el, melynek éppen közepe táján az úgynevezett malom-árok választja el Tolna megyét Somogytól. Ezen bozótság éjszaki végén kis Mersi név alatt fordul elő egy kissé emelkedettebb rétség, a nevét ezen helyiség a szomszédos inámi pusztának egyik kiegészítő részét képező Mersi pusztától veszi. Ezen Mersi puszta pedig hajdan bizonyos Mers nevű magas rangú katonatisztnek tulajdona lévén, róla neveztetett el. Végre a községnek éjszaki részén végződő legelőbirtok ökörélés, somosi és rókaberek név alatt ismeretes. Valamint az almási név alatt előfordult dűlő a mondott vadgyümölcs fáktól úgy az itt érintett somosi berek is somfáktól, melyek régen itt tenyészhettek, neveztetett el. Ebből azt lehet következtetni, hogy e községnek éjszaki része régente erdőföld lehetett, és így Nak községnek határa röviden de körülményesen le van írva, a lakosság pedig egészen magyar ajkú és rom. Katholikus hitvallású.” (Kiemelések tőlem)

Lehet-e kapcsolat Nak és Mersi nevek között?

Egyelőre csak azt tételezhetjük fel, hogy Nak helységnév valamilyen idegen eredetű névszóból alakult ki, hacsak valaki rá nem mutat arra, hogy a nok valamilyen ómagyar lexéma és a képző itt egy önálló szó volt valamikor. Idegen, feltehetően német vagy vallon eredetűnek tartják a szakértők is. Több (meg nem nevezett^[16]) forrásra hivatkozva, lehetségesnek tartják, hogy a Zichy család egyik veje, bizonyos de Genere Nok kapta birtokul a falut az akkori hűbéri viszonyok szerint. Állítják, hogy „több legenda és mese közül jelenleg ez az egyetlen elfogadható magyarázat és írott forrás e furcsa néveredetre.”^[17] Az általam felkutatott, és a lábjegyzeteeimben felsorolt, oklevelek egyike sem említ Nok személynevet, kizárólag földrajzi helynévről de Nok, azaz nakiakról esik szó. Az Árpád-kori latin szövegekben a de Genere kifejezést nagyobb (nemesi) nemzetségekre, családokra vonatkoztatták, és Nok nemzetséggel én még nem találkoztam. Nekem erre van egy saját elméletem, amely a hely és történetének, valamint a környék tényleges ismeretére alapoz. Ez a következő. Ha Merse francia eredetű személynévből lett helységnév (amit kellőképpen és több oldalról bizonyítottam), akkor a Noque (Nok) francia elnevezés is szóba jöhetett a szomszédos helységre. Az ófranciában ugyanis a Noque „zöld öböl”, „félkör alakú bemélyedés a dombok között, völgykatlan” jelentésű. (Ezt egy francia-angol szótárban találtam meg: Noque: early French name for Green Bay.) Nak két domb a Mersi és az Almási között fekszik. Elképzelhető, hogy valamikor a 12. században úgy nézett ki, mint egy zöld öböl „lápafő” alatt. Egy Merse (toszkániai) családból származó lovag adhatott Noque (Nok) nevet ennek a helynek. Bár ófrancia nyelvből származik, a világ több részén (Andaluziában: La Huerta El Noque, Nevadában: Noque, Hondurasban: El Noque) van Nok nevű helység, táj. Jellemzően turista látványosságok, völgykatlanok. Hegyeket, dombokat gyakran neveztek el az alakjukról. Nem kell messzire menni a példáért, ott van Dombóvárnál a már említett Kakasdomb, vagy a Nyerges. Ez utóbbi lehetne éppen foglalkozásból eredő névalkotás is, mivel a lakosok foglalkozásáról, különösen egyes iparágakról gyakran neveztek el helységeket, pld. Igric, Igrice (még a 13. sz.-ban a királyi igricek vagyis joculatorok, dalosok földje volt), Szakácsi (még Róbert Károly idejében a királyi szakácsoké volt), Solymár (az Árpád-ház korában királyi sólymároké volt), Kürtös, Gerencsér, Esztergály, Nyerges, vagy a könyvem második részében taglalt jelző, őr, foglalkozásra visszavezethető földrajzi helynevek. De aki egyszer is látta ezt a nyereg alakú dombot, nem kételkedik benne, hogy az alakjáról kapta a nevét.

Mint láttuk a szomszédos Várongnál a falu nevét királyi (külföldi, ott normann-varég) testőrség nevéből eredeztetik. Merse, Várong, Nak – egy helyütt, egy időben, megfelelő történelmi háttér magyarázattal, szerintem logikus feltevésnek tűnik az ófrancia névadás, és ez az elmélet sem gyengébb az eddig ismerteknél. Arra a kérdésre, hogy hogyan egyeztethető össze a francia a normannal Magyarországon, az a válasz, hogy a keresztesek seregében (ugyanígy a király testőrségében is) a zsoldosok ebben az időben, nagy számban besenyők, franciák, és varég gárdisták voltak. (A normannok a 11. században már keresztények voltak. A 10. században a francia király letelepítette őket Franciaország északi részébe.) Lásd példának a Bizánci-szeldzsuk háborút, 1071-ben Manzikertnél. („A császár Johannesz Tarkhaneiotész nevű tábornokát a besenyők, franciák, a varég gárdisták és kevés bizánci katona élén Khliat erődje ellen küldte”) Később látni fogjuk egy 1275-ös oklevélben, amint a naki (de Nok) Blasius és Floriani keresztes barátokról esik szó. A rendnek Fehérváron volt a központja. Miről kapták ők a de Nok nevet? Birtokuk nem lehetett, az a kereszteseké volt, azt adták-vették az oklevél szerint. Valószínűleg ott laktak. Lovag barátok voltak – mint a nevük, fratri hospitalis, is mutatja - és a mai Mersi, Marosd, Várong, Nak környékén éltek. Mint tudjuk, több templom is volt a közvetlen lakóhelyük közelében, többek között az első vértanúról elnevezett Szent István templom is. (A térképen 71, 163, 122, 164, 220, 255, 207, számmal vannak jelölve, és Nak körül egy kb 3-5 km sugaru körön belül álltak, Egyházasmersén, Várongon, Lápafőn, Borjádon és Nosztányban.) Később, az 1304-es oklevélben majd szó esik a naki templom nevéről és a földek uráról, Berolth-i Herbord fia Balázs-ról (Blasius) is. Ugyanebben a dokumentumban Nak birtokosaként szerepel a Papa nemzetségbeli Kustan fia László fia Demeter is. A Papa nemzetségről Pápa város történelménél olvashatjuk, hogy „a helytörténészek többsége egyetért abban, hogy a városnév személynévi eredetű: Popo bajor lovagról kapta a nevét, aki az államalapítás korában a mai város helyén kialakult udvarház elöljárója lehetett. A legelfogadottabb feltevés szerint Gizella királyné kíséretével érkezett Magyarországra, de van olyan nézet, amely szerint a lovag a Honfoglalás előtt, még a Frank őrgrófság korában élt itt”.^[18] De ennyi elég is a nyelvészkedésből! Térjünk vissza a történelemhez. Előbb azonban elmesélek egy mesét, amit a nagyapámtól hallottam:

„A koppányi basának volt egy Nak nevű szépséges leánya, akibe szerelmes lett egy magyar vitéz. Egyszer ez a vitéz elrabolta a basa leányát, lóra ültette és meg sem álltak, amíg egy faluba nem értek. Itt bekéredzkedtek egy faluvégi házba és kérték, hogy rejtsék el őket. A törökök egész estig kutatták, keresték, de nem találták meg őket. A faluban minden háznál jól bezárták az ajtókat, az ablakokat lefüggönyözték, nehogy fény szűrődjön ki, ami elárulhatta volna a törököknek, hogy merre van a falu. A basa lánya nagyon félt és kikukucskált az ablakon, hogy jönnek-e a törökök? Azok meg meglátták a világosságot az ablakban és elkezdtek kiabáli, hogy „Ott vannak! Ott van Nak! – hát így lett a falu neve: Nak.” Amint látjuk a mesékben, a legendákban, Nak valóban személynévvé válik, de gyanítom, hogy ez így is marad.

Ennyi előzmény, epizód, és kutatás után bátran ki merem jelenteni a felsorolt, többoldalú bizonyítékok alapján, hogy MERSE = NOQUE = VÁPA földrajzilag egymás mellett fekvő, összefüggő terület, aminek a neve a Mersi, a Nak és a Lápafő helynevekben ma is fellelhető. Az elnevezést a 11-13. században a környéken élt frankszármazású lovagok adták a lapos domboldallal körülvett, zöld, mocsaras, vizes „öbölnek”, amely partján több templomot is építettek. (Igal nyugati szomszédja Lapa puszta valószínűleg szintén hasonló okokból kaphatta a nevét.)

Remélem, hogy sikerült meggyőznöm a fenti bizonyítékokkal a tisztelt ovasóimat arról, hogy a Nak helynév nem származhatott személynévből, mint ahogyan a FNESz állítja, minden alap nélkül (220. oldal.) De genere Nok sincs, mint ahogyan – nagy valószínűséggel – nincs a német Nock személynévnek (de a nyílvesszőnek) sem köze Nak falu nevéhez. Aki nem hiszi, járjon utána. Györffy, Csánki, Kiss Lajos, Kniezsa, Mikesy, Stanislav, Szabó, Brechenmacher – mind az ellenkezőjét állítják. Egy bajuk van, hogy sohasem jártak Nak környékén. Tudom, hogy a szakértők okoskodó népetimológiának tartják a hasonló írásokat, de meggyőződésem, hogy az Árpád-kori személynévanyagunkban közel sincs annyi szláv elem, mint ahogyan azt a hivatásos nyelvészek feltételezik. A Merse helynév szláv Miroslav személynévből való származtatását mindenesetre már törölhetik is a munkájukból, éppen az általam bemutatott szóföldrajzi, történeti elemzésből, tekintettel arra, hogy Miroslávok a közelben sem voltak abban az időben, legalábbis a fellelhető korabeli írások, a mai család-, és helynévadatok alapján.

[1]Ákos-nemzetségbeli Ákos mester. 1244-ben udvari káplán volt, később székesfehérvári őrkanonok és királynői kancellár, végül 1254-től 1272 táján bekövetkezett haláláig budai prépost. Krónikaírása során legfőbb feladatának azt tekintette, hogy a honfoglalást követően megemlékezzék a 13. századi oligarcha-családok elődeiről.

[2] Merse község elnevezése a névadó Merse családra utal. Első írásos említése 1252-ből származik. (Lásd: Pacher Donát, A Dömölki Apátság története című könyvében. Bp. 1912. I. kötet 21. o. Ebben az apátság kegyura Tamás fia Márton és Merse fiai: Gergely és Fábián voltak.)

[3] 1258. Idem Bela Comiti Benedicto, ac filio eius Merse, pro populis ipsorum de Vgroch a collectis immunitatem concedit.

[4] 1262. Idem Bela Merse, filio Benedicti, ob suam et fratris in expeditione contra Bulgaros suscepta virtutem, terram Szanefalua (Szinye) ab infideli suo Banc Bano ad se deuolutam, confert.

[5] Az albigens egy eretnekmozgalom Dél-Franciaországban, amely főként a 12-13. század fordulóján, a 13. század elején örvendett nagy népszerűségnek, többnyire a nép körében, ám rengeteg hívő nemes volt, s még több szimpatizáns. Az albigensek magukat katharoknak is hívták, a kathar szó eredete a görög katharos, szóból ered, jelentése tiszta. A német ketter, azaz eretnek szó is innen eredeztethető. Az albigens nevet Languedoc-nak, Dél-Franciaország egyik régiójának városáról, Albiról kapták, jelentése „emberek Albiból”.

[6] Mirsa, szerb-horvát eredetű személynév a Miros(l)avból. (Csánki 2: 775, 3:259; Kniezsa: MNny. 4: 224; Stanislav: SlovJuh. 2: 341, 560)

[7]1345-ben Töttös Bátmonostoron elkezdi a monostor helyreállítását. Becsét már 1091-ben említik, mint egy Tisza szigeti erődítményt Óbecsétől kb. 6 km-re.

[8] A pécsváradi konvent bizonyságot tesz arról, hogy a szekszárdi apát Pétörd nevezetű puszta földjét Baranya vármegyében, mely szemmérték szerint, 20 ekényi lehetett, Bodor grófnak, Lőrincz nádor albirájának, 60 giráért örökre eladta, s egyszersmind ezen föld határát részletesen leírja. 1267. A Becsegergelyek birtokai főleg a Körös-közben, Apatelek és Sarkad között, a Csallóközben, Csepel-szigeten, továbbá Komárom és Esztergom megyében, feküdtek. 1164-ben Bélát (a későbbi III. Béla királyt) egy Becse és Gergely nevű személy elkísérte a bizánci udvarba, elképzelhető, hogy testőri, nevelői feladatokat láttak el Béla mellett.

[9] Magyar Országos Levéltár. Baranyay család (Q 26)/DL 83102. Régi jelzet: Q 26 / 1 1 31

[10] DL 40919 Kelt: 1343-08-25 Hely: GURBEU GÖRBÕ TOLNA M

[11] Dr. Szőke Sándor: Dombóvár. 1996. Kiadás. 65. oldal.

[12]DL 35648  Kelt: 1465-02-02. Kiadó: KÖZJEGYZŐ. Régi jelzet: Q 312 / KAMENSZKA 1 26

[13]DL 88811. Kelt: 1466-12-09 Kiadó: ORSZÁG MIHÁLY NÁDOR

[14] Gaál Atilla Köhegyi Mihály:Tolna megye Pesthy Frigyes helynévtárában. 280. old.

[15] U. ott.

[16] Említik ugyan, hogy a Historica Doma szerint a 13. századtól szerepel a Zichy Kódexben NOK néven.

[17] Magyarország településeinek címermagyarázata. http://www.nemzetijelkepek.hu/onkormanyzat-nak.shtml

[18] Dr. Hermann István: Pápa történetének rövid foglalata.

A magyar őstörténetet is érintő írásaimat tesztelni szoktam az időközben megjelenő, hasonló témát feldolgozó szakirodalommal történő összevetéssel.

Az academia.edu honlapon megjelent Kerényi Bálint 2017-es diplomamunkája (ELTE Bölcsészettudományi Kar): A korai bolgárok története, címen. Túl azon, hogy felsorolja a legfontosabb forrásokat, rámutat a nyitott kérdésekre, a megoldatlan problémákra, illetve a szakmai próbálkozásokra, amelyeket a témában megtettek a legismertebb szakemberek. Legtöbb esetben állást is foglal a számára elfogadható változatról.

A teljesség igénye nélkül bemutatom néhány ilyen kérdésre adott válaszomat, amelyeket az interneten, vagy könyveimben már megjelentettem.

Először felteszem a diplomamunkában felvetett kérdést, utána megadom rá a saját válaszomat, megjelölve a publikálás helyét, idejét.

Kérdés: A forrásokban az V. század második felétől „bolgár” néven nevezett törzs/törzsek politikai hatalma Európában szerveződött-e meg a mondott időszakban, tehát európai alakulatról van-e szó, vagy már e bolgárnak nevezett törzsi szervezet keretében települtek meg népei Ázsiából kiindulva Európában ugyanaz idő tájt?

Válasz: „A krónikák (albán, Jordanes, Ravennai névtelen, stb.) szerint Atilla hunjai 453 után (egészen a 8. századig) a Fekete-tenger és a Kászpi-tó vidékének etnikumalakító, meghatározói voltak. Lásd Atilla halála után fiainak birodalmát Keleten.” A térképen jól látszik, hogy a bulgárok ekkor a Fekete-tengertől északra, a Szeret és a Dnyeper folyók kornyéken éltek. http://s155239215.onlinehome.us/turkic/btn_GeographyMaps/AD_460BulgarsIrnikEn.gif   (Bilecz Ferenc, Bel-Ár, Schubert Grafikai Stúdió, 2013. 17.o.)

Kérdés: az ogur és bolgár törzsek valóban azonosak-e?

Válasz: „Jordanes krónikájában az is szerepel, hogy Atilla két fia visszatért Szkítiába. Dengizik Kis Szkítiába (a Fekete-tenger nyugati partvidékére, a Duna-delta környékére) ment, és telepedett le. A Jalpug tónál talált kincsek valószínűleg hozzájuk tartozhattak. (Dengizik 469 körül, egy Bizánc elleni hadjáratban halt meg). Ernakhot elfogadták uralkodójukként az onogurok is, akik -- testvére Dengizik uralkodása alatt -- rátörtek az akatzírokra 463-ban. Ernák utódai az utigurok és a kutigurok. Uralkodásban Ernákot Bel-Kermek (430-475) követte. Neve valószínűleg Béla volt, és a Horger nyelvi törvény szerint rövidült Bel(a)-Kermekre. A hunok egyenes utódai a mai Európában a (nem török) bolgárok és a magyarok. Ősi nyelvüket azonban csak a magyarok tartották meg.”

„Az onogurok alatt is a magyarokat kell érteni, és nem a „bolgárokat”. Ők csak egy rövid ideig viselték az „onogundur” nevet, ami azt jelentette, hogy a „hunokhoz tartozó”, tehát egy ideig magyar uralom alatt éltek. (Obrusánszky Borbála: „Csak tiszta forrásból”. Barikád, 2012. jan. 19.)”. (B.F. Bel-Ár, 18, 20. o.)

Kérdés: Mit jelent a „bolgár” népnév?

Válasz: „Az orosz Volga elnevezés nem lehet korábbi a Kijevi Rusz kialakulásánál, hiszen ezen a területen a mai szóhasználattal élve „finnugor” népek éltek. És akkor Bolgar már virágzott! (A bolgárokat a hunutód, Kubrat fia Kotrag uralkodásától számítják, kb. 660-tól). Bizonyára sok törzs ejtette a nevüket Volgar-nak! A „bolog ar” értelme pedig itt „nagy, hatalmas ar/ember” volt. (Bolgar volt a főváros, az ország és a nép neve is). A kialakulóban lévő ó rosz nyelvben a hun-szarmata-magyar közvetítéssel bevitt ó-ind, görög nyelvekben is meglévő bálīyān, báliṣṭhas, bálam, βελτίων, βέλτερος, βέλτατος, βέλτιστος – erő, erősebb, jobb! (latinban a fosztóképzős de-bilis – erőtlen) jelentésű szavakból jött létre a bolsoj (большо́й) szó, amelynek töve közös a „bol(og)-ar”-al. Tehát – feltételezésem szerint – a Volga neve a „bolgar”-on keresztül a „bol” tőből származik, amiből „denominális -g képzővel” (lásd fentebb!) kialakult a magyar „bolug” (balog) névszó is. De a krónikákban szereplő csúdi város Bolván neve is ebből a bol- gyökből és a magyar -vány képzőből származik. Jelentése pedig bálvány, azaz nagyság, hatalmasság”. (B.F. Bel-Ár, 113-114. o. ).

Az –ar toldalékra az alábbi válaszom van, (u.i. 143-147) :  „…csak az „-ar” tag „ember” jelentését emelném ki. A mai Tatárföld Arszk nevű városát (tat. Арча, Arça)      56.0905, 49.8763. az egykori Volgai Bulgária területén létrejött Kazányi Tatár Kánság hátországának tekintették, ezért a város nevét a tatár „art” -- hátsó, hátvéd (арт «зад, тыл; задний, тыльный») szóból eredeztetik, mondván, hogy a tatárok ma is „Казан арты”-nek, „Kazány mögötti területnek” hívják. Véleményem szerint, ez már az újkori történelem eseményeinek hatására rögződött így az emberek tudatában. Arszk volt a központja a 16-18. században virágzó „Arszki út” (tat. Арча даругасы) nevű kazányi közigazgatási egységnek. A nevek, és jelentésük torzulásának jó példája az orosz „út” – „daroga” elnevezés megfeleltetése, hiszen a tatár Kazan Darugha, a nálunk is ismert (arab) vilajetnek felel meg. A „daruga bég” pedig egy tisztség volt, ami a vilajet vezetőjét illette meg. (V. Sz. Csurakov, udmurt.info). Az Oszmán Birodalomban a szandzsákbégnek, vilajetnél kisebb területi egység, a szandzsák elöljárójának bej vagy magyarosan bég volt a megtisztelő címe. A „bej” egyébként „urat” jelent, nagy valószínűséggel az ősi „bel” – „úr” alapján. Feltételezhető, hogy Arszk város nevének semmi köze nem volt a tatár „art” – hátország fogalomhoz a középkorban, amikor a Volgai Bulgária és Magna Hungária lakói népesítették be a vidéket, amit már akkor is Arföldnek neveztek. Az „ar” szó itteni jelentése pedig „ember” (férfi) volt. Az udmurt „ember” jelentésű „ar” szó eredete nem csuvas, hanem az örmény, magyar „ar”-ral rokon. (Természetesen a csuvasok is innen vették át, hasonlóan a finnekhez. A finn yrkö jelentése: férfi. Törökül az „ara” szó „darázst” jelent, innen az „arincek” /aринцы/ népelnevezés). Gondoljunk csak a magyar (és indoeurópai) -ár foglalkozásnév-képzőre, mint például a búvár, vagy a tanár. Itt búvó-, és tanemberről van szó! Az örmények magukat meg egyenesen az „Ar népének” nevezik. Többet lehet megtudni az „ar” szóbokrairól (Arun= Blood, Arev= Sun, Aravot=Morning, Arach=first stb.) például a People of Ar honlapon. (http://peopleofar.wordpress.com/welcome-to-people-of-ar/)”.

Kérdés: Vajon jogos-e a szerzők azon elvárása, hogy a magyar népnevet kérik számon korábbi időkre vonatkozó forrásokon, s mivel azt nem találják, a magyarok megjelenését a pontusi térségben a 9. századra teszik?

Válasz: Az előzményekhez hozzátartozik, és tényként fogadom el, hogy a magyarok a hun birodalom alattvalói voltak, akik ősi nevüket használva, magyarként éltek Eurázsia közép, és keleti részén. Obrusánszky Borbála írja: „Történetileg bizonyítható, hogy a Kárpát-medencei hun birodalom bukását követően a hunok birodalma nem tűnt el, hanem a kelet-európai sztyeppéken az 6. században még létezett: pont ott volt a pontuszi hun állam, ahová a magyar történeti hagyomány a magyarok őseit helyezte, vagyis a Meotisz-tó vidékére”. Hóman Bálint is így gondolta: „Irnik alapította meg a pontusi hun-bolgár hatalmat és a királyi gyula méltóságról Gyula-nemzetségnek nevezett bolgár-magyar uralkodóházat”. (H.B. munkái. 3. AZ ŐSÖK). Mint magyarokról, róluk nem emlékezhettek meg krónikások, mert sem leírni, sem kiejteni nem tudták a nevünket, tehát a „magyar” népnév keresése csak a környező népek eltorzított szótárában lehetséges. Lásd pl. Muágerisz (Moager > Mager > Magyar) fejedelem nevét, akit Jóannész Malalasz rétor (491? – 578) és Jóannész Ephésziosz (507-588), 6. századi történetírók említenek. (Moravcsik Gy. Muagerisz király, Magyar Nyelv, 1927. 238-271. o.). Theophanész történetét „a Boszforosz közelében lakozó hunok” királyáról Gordaszról és testvéréről Muágerisről Cyril Mango és Roger Scott fordításából ismerjük. Tehát a „magyar” név már ekkor jelen volt a pontusi térségben! Sokan, (pl. Живко Войников Bolgáriából) úgy gondolja, hogy a Muágerisz/Maguer (Магуер) név azonos a kaukázusi nart eposzban szereplő Mukár (Мукар) névvel, sőt a magyar Megyer névvel. (Магуер показывает полное совпадения с названия племя „Мегуер” (Megyeri) или “Могери”– основное племя “турков” или венгров, согл. К. Багрянородного”. Továbbá, hogy Madzsar, (Bugyonovszknál, a Bujvola és a Kuma szögletében 44.7818, 44.1434) neve a magyarok tényleges jelenlétét igazolja. (Топоним “Маджар”, иллюстрируюет реальное венгерское присутствия в регионе совр. Кабардино-Балкарии и по течения р. Кумы). / УАНГУР И МУКАР – ОНОГУРЬІ / УНОГУРЬІ И МАДЬЯРЬІ В “НАРТСКОМ ЭПОСЕ”И ДРЕВНЬІЕ БОЛГАРЬІ автор: Живко Войников (Болгария)/

Minden esetre, Zachariász rétor a 6. században arról tudósít, hogy Arran örmény püspöke, Quardusat (Theoklétosz), 523 táján felkereste a hunokat, és a Szentírást hun nyelvre fordította. Felsorolja a hun népeket is, akik közt térített. (onogurok, ogurok, szabirok, bolgárok, kuturgurok, fehér-ogurok, és fehér-hunok. A magyarok őseit általában e népek közé sorolják a szakemberek). Talán csak egy kivétel maradt fenn napjainkig – és erre Dr. Tóth Tibor 1965-ös felfedezése irányította rá a figyelmet – Kazahsztánban. Itt a magyarság tudat (mém!) életben tartotta a „magyar” nevet, úgy, ahogyan csak a magyarok ejtik”. (B.F. http://bilecz.blog.hu/2018/01/21/az_igazi_kettos_honfoglalas?dashboard_position=123323409)

Kérdés: „Amennyiben e területen a magyarok a volgai bolgárok hatása alatt álltak, ahogy azt történészeink vélik, és innen, ahogy Türk Attila gondolja, a 850-es években a kazárokat északról megkerülve a Dnyeper mellekére vonultak, akkor hogyan írhattak a 870-es években az arab források a magyarok kettős fejedelemségéről?”

Válasz: Álláspontom szerint északról csak a magyarok egy része (Álmos vezetésével) vonult Kijev felé, a 9. század vége táján. Levédi hadvezér (nem vajda!) népével ekkor már Etelközben élt, amely a Fekete-tenger északi részétől egészen Kijevig terjedt. A DAI, a nyugati, az arab/perzsa források erről a néprészről, Anonymus pedig Álmos népéről ír. Türk Attila régész ezt állítja: „Az etelközi szállásterület vagy, ahogy a régészek nevezik, Szubbotyici-leletkörből mára tucatnyi lelőhelyet és száznál is több temetkezést tártak fel. Ezeket 14 C keltezéssel is a 9. század közepére, második felére lehet tenni. A leletanyag jellegében pedig megtalálhatóak egyrészt az uráli eredetű emlékek, de ugyanakkor már a palmettadíszes aranyozott ezüst leletek is, amelyek egyértelmű kapcsolatot mutatnak a Kárpát-medencei honfoglalás kori leletanyaggal”. / Figyelő Online - Cseke Hajnalka riportja Türk Attilával. 2016.12.09./ Lásd:

http://bilecz.blog.hu/2018/02/06/jarhattak-e_a_honfoglalo_magyarok_szuzdalban; http://bilecz.blog.hu/2016/07/19/a_magyar_nyelv_eredeterol; http://szavakjelentese.blog.hu/2017/10/21/levedi_a_hattyu_vajda

Kérdés: Hogyan magyarázható a magyarok szavárd neve?

Válasz: „Konstantin a könyvében (DAI 38, 3-10 és 38, 24-31) a türkök (magyarok) egy részét „savartoi-asphaloi”-nak (szavart-aszfal) nevezi. A népnek ez a része, Perzsiához közel telepedett le, míg a másik Levédi vezetésével Etelközbe ment. A kijevi krónikás ismerhette a „sav-art” óiráni eredetű „fekete” főnévi jelentését. (óiráni syava, alán sav, oszét saw -- „fekete”). Az -art utótag pedig a szkíta–szarmata, alán, oszét ar-„születik, származik” igéből vezethető le. Tehát a savart, fekete (nem szabad) származásút jelent, szemben a fehér – szabad ember jelentéssel. (A fehér és feketének ez az értelmezése, később az óorosz nyelvben egyértelműen megmutatkozik!). Véleményem szerint a fehér magyarok – Álmosék népe, a fekete magyarok a kazárok fennhatósága alatt élő – Levédi magyarjai lehettek a PVL szerint!” (B.F. Az igazi kettős honfoglalás. Lásd: blog.hu).

 Kérdés: Mi módon lett Árpád fejedelemi személy „kazár szokásra”?

Válasz: Anonymus így ír: „Megérkezésük után, a sok-sok évig külön élő nép, a testvériséget vérszerződéssel pecsételte meg, és közös vezért választott Álmos személyében. Ezt követően elfoglalták Kijevet, lakóit pedig adófizetésre kötelezték.” „Bíborban született Konstantin császártól tudjuk, hogy Árpád még Álmos életében a magyar törzsszövetség vezetője lett. 948 körül, Bulcsú vezér vezetésével magyar küldöttség járt nála, akik elmondták neki, hogy Árpád fejedelemmé választása 55 évvel korábban történt.” Árpád, a sokáig kazár környezetben élő Levédi helyébe is lépett, (akinek vezetése alá tartoztak a csatlakozott kabarok is) ezért nem meglepő a kazár „rítus”.

Kérdés: Mi módon magyarázhatóak azok a török és alán eredetű szavak, amelyek jelentésük alapján déli területek felé mutatnak, hangalakjuk alapján pedig átvételük jóval korábbi a 8-9. századnál, ha a magyarok a 8. sz. végétől kerültek volna csak kapcsolatba a volgai bolgárokkal?

Válasz: A volgai bolgárokkal Álmos népének a kapcsolata már a 7. században megvolt. A délen maradottak (a később Levédi vezetése alá kerülők), pedig szomszédosak voltak az alánokkal.

Kérdés: Hogyan magyarázhatók azok a bizánci tudósítások, melyekben egy ungr, hun, türk nép feltűnéséről van szó a 830-as években az Al-Dunánál, vagy azok a nyugati forráshelyek, mely szerint a magyarok a 860-as években a keleti frankok országát pusztították?

Válasz: Ezeket a manővereket a kazárokkal szövetségben lévő magyarok, önállóan hajtották végre, még az északiak érkezése előtt.

A fenti kérdések és válaszok leírásával kizárólag az volt a célom, hogy az esszéimben különálló (mondhatnánk: szétszórt), de összetartozó gondolatokat a magyar „honfoglalásról” és előzményeiről, jobban bemutathassam, egy szakmai dolgozat kérdéseinek felhasználásával. Köszönet ezért Kerényi Bálintnak!