Ha Eurázsia nyelvi viszonyait megpróbáljuk a történelem előtti idökben, mondjuk a kőkorszaktól a vaskorig elképzelni, akkor nagyon sok feltételezést kell figyelembe vennünk. Bizonyítható konkrétumokról itt nem beszélhetünk. Az alábbiakban saját véleményemet ismertetem, amelyet ezekre a megismert hipotézisekre alapoztam, gyakran szintetizálva azokat.
Az őskőkor (paleolitikum) kb. 2,4 millió éve kezdődött és 11-12 ezer éve ért véget. A mai értelemben vett nyelvek kialakulása valamikor a paleolit és a mezolit kor határán történhetett.
Kezdetben nem voltak népek csak embercsoprtok léteztek. Akik már akkor sem egységes nyelven beszéltek! Azaz, más szempontok alapján is megkülönböztethetőek voltak. És az egy nyelven érintkezőket összefűzhette valamilyen "csoporttudat".
Az eurázsiai sztyeppén és az erdőövezetben kb. 5-6 ezer évvel ezelőtt -- a középső kőkorból (mezolit) az újkőkorba (neolit) való átmenet időszakában -- jelentős kulturális változások történtek:
A halász-vadász csoportok könnyen mozogtak, nagy területeket tudtak bejárni. A tetőpontot a lovaglás elsajátításával érték el. Ez már Kr.e. 3,5 ezer körül megtörtént. (Botaji kultúra. Botaj falu: N 53.30688 E 67.64729). Viszont közvetlenül ezután, még a Kr. e. 4. évezred végén, már számos más helyre is eljutottak a lovak.” (NAGY KÁLMÁN: Magyarok a kárpát-medencében. A 9. század és a honfoglalás hadtörténete. ACTA HISTORICA HUNGARICA TURICIENSIA XXXIV. évfolyam 5. szám. 2019.). „Hogy akkor mennyire volt általános a tenyésztés, azon lehet vitatkozni, de azon nem, hogy az ember már Kr. e. 4500 körül lovagolt.” – ezt már Cser Ferenc és Darai Lajos írják, a Korlátos az okosságunk, ha nem látjuk a lótól a ménest című írásukban. (szilajcsiko 2021. okt. 27.). “Van egy érdekes sírhely a sorozatban” – mondja David Anthony, az amerikai Hartwick College emeritus professzora. “Egy i. e. 4300 körülre datált sír a magyarországi Csongrád-Kettőshalomnál. A póz és a leletek alapján sokáig azt gyanították, hogy ők a sztyeppékről érkezettek. Meglepő módon a hat lovas kórképből négy lovaglásra utalt, ami valószínűleg egy évezreddel korábbi, mint a jamnaják esetében. Egy elszigetelt eset nem támasztja alá a biztos következtetést, de a sztyeppék e korszakának neolitikus temetőiben a lómaradványokat időnként emberi sírokba helyezték a szarvasmarhák és juhokéval együtt, és a kőbaltákat lófej alakúra faragták.” Obszidián Érd. (COSMOS, 2023).
Európában, Közép-Ázsiában és Szibériában élő lovak genetikailag meglehetősen eltértek egymástól. Egy tanulmányból kiderül, hogy egy, korábban csak a ponto-kaszpi sztyeppéken (Észak -Kaukázus) előforduló lótípus kezdett elterjedni az őshonos régióján is túl, majd néhány évszázadon belül kiszorította az összes többi vadlópopulációt az Atlanti-óceántól Mongóliáig. Úgy gondolják, hogy a modern házi ló otthona a Dnyepertől keletre fekvő Don és Volga medencében található. Ezeket a genetikai információkat a Toulouse-i Antropobiológiai és Genomikai Központban (CNRS/Université Toulouse III - Paul Sabatier) és a Genoscope-ban (CNRS/CEA/Université d’Évry) szekvenálták, mielőtt összehasonlították a modern házi lovak genomjaival. A tanulmányból az is kiderül, hogy a ló a küllős kerekű szekerekkel és az indoiráni nyelvekkel egy időben terjedt el Ázsia-szerte. Ez viszont nem jelenti azt, hogy ezzel nomádokká lettek.
„Vitatható a kérdés, hogy mikor keletkezett a nomadizmus. Egyes kutatók hajlamosak azt hinni, hogy a nomadizmus a Közel-Keleten az első civilizációk perifériáján alakult ki, még a Kr.e. 4-3. évezredben. Néhányan hajlanak arra, hogy a Levanteban, a Kr.e. 9.-8. évezred fordulóján nyomokban már megjelent. Mások úgy vélik, hogy itt még korai igazi nomadizmusról beszélni. Még a lovak háziasítása (Kr. e. IV. évezred) és a szekerek megjelenése (Kr. e. II. évezred) sem jelenti a komplex mezőgazdasági-pásztorgazdaságból az igazi nomadizmusba való átmenetet. E tudóscsoport szerint a nomadizmusba való átmenet legkorábban a Kr. e. 2-1. évezred fordulóján következett be az eurázsiai sztyeppéken." (orosz wiki: Nomádok)
A korai fémkorszakban az lndoeurópai és uráli nyelvű népek közötti kapcsolatok és kölcsönhatások sorozata rekonstruálható a bányászat és a fémgyártás területén. A Volga Kama régióban, az Urálban és Nyugat-Szibériában található erdei-sztyeppe és déli taiga-övezetek kohászati innovációinak eredete a Kr. e. harmadik évezred közepére nyúlik vissza, és kapcsolódik a Circumpontic Metallurg Province-hoz (CMP). Gondolunk itt a Pit Grave, a poszt-Repino, a Fatyanovo és a Balanovo kultúrákra, valamint az Afanaszjevo kultúrára. Az Urál-vidék és Nyugat-Szibéria középső bronzkor végén/késő bronzkori elején a pontusz vidéki bronzművességi központ (CMP) összeomlott, átadva helyét a romjain kialakuló eurázsiai fémművességi központnak, melyet később E. N. Csernih nyugat-ázsiai és kelet-ázsiai fémművességi centrumokra osztott (Csernih-Kuzminih 1987, Csernih 2012). A Szejma-Turbinó transzkulturális jelenség Kelet-Ázsia nyugati részén alakult ki az Altaj-Szaján vidékén, fennállása pedig a szűkös radiokarbon dátumok alapján a Kr.e. 22-18/17. századra tehető. A SzT jelenség korának legjelentősebb driftjének számíthatott. Nyelvi következménye lehetett, hogy az etnolingvisztikai határok elmosódtak és gyakorlattá válhattak a vegyes szóösszetételek. Beindult az intenzív nyelv és árúcsere! Ezeknek kialakulnak un. fő sodratai, mint amilyen a SzT fenomén is volt. A „magyar” ősnyelv is egy ilyen „fő sodrat” volt abban a nyelvi kötélben, amelynek a kezdete az újkőkorszakból indul, és a másik vége a mába torkollik. (Lásd Krantz eredeti elképzelését, miszerint „Az uráli nyelvcsalád az Alföld mezolitikus lakóitól származott”. Grover S. Krantz: Az európai nyelvek földrajzi kialakulása. Ősi Örökségünk Alapítvány. Budapest, 2000. Kilencedik fejezet – Következtetések. Függelék.3). Hasonlatos ez Kaino Kalevi Wiik (1932 - 2015) finn nyelvész modelljéhez, amely nem az őshaza elméletből indul ki, hanem „feltételezései szerint valamikor 20 000 évvel ezelőtt Európában sokféle népcsoport élt. Ezek mindegyikének meg volt a maga nyelve, de ezek mellett létezett két vagy három olyan nyelv is, melyet az akkori népek egymás között – hasonlóan a Római Birodalom latinjához vagy mai világunk angoljához – nemzetek vagy inkább népcsoportok közötti nyelvként használtak. Kalevi Wiik elgondolása szerint Európában három ilyen „nemzetközi” nyelv létezhetett:
- az Ibériai-félszigetről a jégkorszak enyhébb időszakaiban észak felé terjeszkedő baszk,
- a mai Ukrajna területéről a szintén északi irányba terjeszkedő finnugor nyelv és
- az indoeurópai nyelvek, melyek – ha ebben a korszakban már jelen voltak Európában – a Balkán irányából terjedhettek Európa belseje felé.
A finnugor nyelv tehát Wiik szerint valaha egy nemzetek közötti nyelv lehetett, mely, miután az egyes népcsoportok saját, eredeti nyelvüket elfeledték, általánossá vált e népeknél. Az ily módon feledésbe merült nyelvek emlékét azoknak néhány, az „új finnugor nyelvbe” átmentődött sajátsága őrizte meg. Ezek után ez a finnugor-nyelv különböző nyelvjárásokká, nyelvekké osztódott, s így alakultak ki a ma ismert finnugor nyelvek”. Írja Dr. Kádár György zenetanár, filológus. (Kádár György: Egy lehetséges uráli filozófia. Bp. 2008. 42-43. o.)
A paleo-európai nyelvek beszélőinek, nagy valószínűséggel, a közép-oroszországi Ljalovo típusú gödörös fésűs kerámiával (Pit-Comb Ware kultúra) rendelkező neolitikus kultúrakomplexumának, valamint a kelet-balti államok és Fennoskandia jellegzetes fésűs kerámiájának kultúrájának (Comb Ceramic kultúra) létrehozóit tekinthetjük. E kapcsolatok természetének, idejének és helyének problémája azonban általában nyitott marad. (Напольских В.В. Очерки по этнической истории. – Казань, 2015. – 19.o.). Ez a kultúra körülbelül ie 4200-tól 2000-ig létezett. (angol wikipédia).
Pusztay János alapnyelv elképzelését tudom elfogadni az ÉNYÖV-ről (Észak-eurázsiai nyelvi övezetről, őshaza-láncról), ami tartott a Baltikumtól Nyugat-Szibériáig. Ezt támasztják alá a fent említett európai-ázsiai keveredések, amit valójában a régészek és a genetikusok eredményei is alátámasztanak.
Érdekes következtetésre juthatunk, ha elfogadjuk Napolszkih fentebb említett hipotézisét, amelyet többen is alátámasztanak mondván, hogy például a számi nyelvben jelentős paleoeurópai szubsztrátum található, amelyet alapvetően a PVW és a CCC kultúra létrehozóinak köszönhetjük. Ugyanakkor ott van a Kunda-sigiri kultúra szindróma.
Finnországban a fésűs kerámia első szakaszát (5306–4250) korai fésűs kerámiának vagy — egy fontos lelőhely után — Sperrings-kultúrának is nevezik. (Kr.e. 3200-ig. Sperrings, a Dél-finnországi Espoo területén, Helsinki külvárosában van. A lelőhely elkülönítve N. N. Gurina orosz régész által, 1961-ben). A fő kérdés az, hogy vajon a fésűs kerámia megjelenése Finnországban új népesség bevándorlását is jelentette-e vagy csak egy innováció volt, amely a Suomusjárvi kultúrában is elterjedt. A Sperrings-kultúra és a vele egyidejű uráli kerámia rokonságot mutat. Mindent összevetve azt szeretném állítani, hogy több és nyomósabb érv szól a kontinuitás mellett. Nagyon nehéz egy bevándorlási hullámot feltételezni erre az időszakra -- írja Kyösti Julku (1931-2007), finn történészprofesszor. (KYÖSTI JULKU: A finnugor népek kialakulása. 1994.)
Götz László könyvéből tudjuk, hogy a fésűs-gödröcskés díszítésű kerámia legkorábban a 4. évezred elején az észak azerbajdzsáni Ilanli Tepén tűnt fel, az Urmia-tó (37.7 ; 45.316667) körüli ősi helyi művelődési kör (Dalma Tepe, Yanik Tepe stb.) kerámiájának provinciális változataként. (Götz, 1994/720).
A Šigir-Kunda kultúra elnevezést Richard Indreko (1900 – 1961) észt régész-történész vezette be és átvette László Gyula is. Indreko, 1933-tól 1937-ig a Kunda melletti Lammasmägiben (Kunda kultúra) és Asván, Saaremaaban vezette az ásatásokat. Fontos kutatásokat végzett a finnugor népek eredetével és letelepedési területével kapcsolatban.
Az észtországi Kunda városa (N 59.50093 E 26.52306) mellett egy aprócska dombon (Lammasmägi) kerültek elő a Kundai kultúra első leletei. Ez a kultúra a radiokarbon vizsgálatok alapján i. e. 7400‒6000 közé datálható. A kundai lelőhelyen a mezolitikus réteg (kundai kultúra) fölött fésűs-gödröcskés kerámiát tartalmazó réteget is föltártak.
A sigiri lelőhely (55.25676; 78.80751) Oroszország Szverdlovszki területén található, Jekatyerinburg (a szovjet időkben: Szverdlovszk) közelében, a Csigiri tó melletti mocsárban. A terület a mezolitikumtól lakott volt. A sigiri népesség ugyanúgy halászatból és vadászatból tartotta fenn magát, mint a kundai.
A fentiekből az következik, hogy Kelet-Európa északi részén a fésűs-gödrös díszítési mód (PCW) már elterjedt volt (Sperrings, Kunda) a Kr.e. 5. évezredtől és innen juthatott el a motívum Sigirbe és az Urmia tó vidékére is. És ehhez nem kellett különösebb népmozgás, elég volt pár, mintának használható kerámia, amit a halász-vadász kereskedők magukkal vittek. Így elterjedt az észak-pontuszi területeken és az egész kelet-európai erdőövben. A tipológia ma még sok problémával küzd, leginkább azért, mert egyes lelőhelyeken – a folytonos keletkezés ellenére – hiányoznak bizonyos típusok, amelyek máshol egymásra rétegződve megtalálhatók. Ez utalhat arra, hogy a motívumok terjedése divathullámszerű, és nem minden változás terjedt el, ugyanakkor annak jele is lehet, hogy egyes ipari centrumokból nagyobb kereskedelmi expedíciók „terítették” az árut, és néhány szakasz kimaradt ebből. Ugyanilyen eredményt hozhat a szakaszos kivándorlás is, amikor egyes telepeshullámok viszik magukkal saját aktuális stílusukat, és meghonosítják az új telep környezetében is. (wikipédia: Nagada-kultúra).
Tehát igaza lehetett László Gyulának, amikor feltételezte, hogy a kundai lelőhely régebbi, mint a sigiri. Ez azonban nem elégséges ahhoz, hogy valamiféle nyugat–keleti irányú vándorlást igazoljon, inkább a motívumok fentebb említett divathullám szerű terjedésére kell gondolnunk. Természetesen ettől még Sigirben talált nyílhegy lehet i. e. 8800-8700-ből való!
- J. Brjuszov (1885-1966) szovjet régész szintén összekapcsolta a kundai és a sigiri lelőhelyet. Ő úgy gondolta, hogy a kultúra Sigir felől terjedt Kunda irányába. De ez sem járhatott jelentősebb kelet-nyugat irányú népmozgással.
Mára, a Kunda-sigiri kultúra fogalma már kikopott a régészetből, a kutatók külön vizsgálják a kundai és a sigiri kultúrát.
Mindezektől függetlenül, én úgy gondolom, hogy Krantz, László, Kaleva Wiik (és mások) feltételezései a Nyugat, Dél-Nyugatról történő és a mezolitikumban kezdődő kelet észak-kelet irányban történő felvándorlásoknak van létjogosultsága és ez együtt járhatott több nyelvjárás keveredésével és közvetítő nyelvek kialakulásával. Ez csak azt jelentheti, hogy őseink adták át a nyelvüket az ott talált őslakos szibériai és altaji népeknek. Ennek az ősi (szkíta?) nyelvnek – vagy nevezhetjük „eurázsiai szupernyelvnek” is -- az egyenes ági leszármazottja a magyar. László Gyula „nyelvlánc” elmélete szerint az ugor nyelveknél a magyar egy „beoltó” nyelv lenne.
A bronzkor végén és a vaskor elején jelentős népmozgás figyelhető meg északról dél felé. Ilyen a krasznoozerói műveltség, amelynek népessége a Középső-Irtisnél, valamint a zavjalovói műveltség népe, amely a novoszibirszki Ob-vidéken (N 55.05821 E 82.81151) telepszik meg[1]. Eredetük az északi Alsó-Ob vidékére, az atlimi kultúra területére (N 62.28551 E 66.64925) vezethető vissza, s az ottani fésűs-gödröcskés és keresztes-gödröcskés edénydíszítés hagyományát hozzák magukkal. E jövevények bizonyára szamojéd nyelvűek lehettek, akik egészen a Szaján–Altáj vidékéig kiterjesztették a szamojédok szállásterületét. Így tehát alighanem revízióra szorul az a korábbi nézet, amely szerint a szamojédok az újkőkor óta a Szaján–Altáj környékén éltek, s innen vándoroltak egyes csoportjaik északra. (Történelmi Tár. Digitális História Adatbázis. Kr. e. 900-600)
Egy példa lehet erre a „beoltásra” az ősszamojédok története: „A mai szamojéd nyelvek fő ágainak egymás közötti viszonya „robbanásszerű”, „ugrásszerű” szétválási folyamatra utal, a viszonylag egységes ősszamojéd nyelvközösség gyors felbomlására. A felbomlás oka lehetett külsődleges. Itt helyénvaló megemlíteni, hogy miután a Kr. e. 2. században a hunok betörtek a minuszinszki völgykatlanba és a vele szomszédos területekre, Dél-Szibéria történetében hosszú, viharos korszak vette kezdetét, s ez jól nyomon követhető a régészeti anyagon (gyors, nem evolúciós jellegű kultúraváltások, a harcossírok számának növekedése) és részben a történelmi dokumentumokban (a régi kínai krónikákban)”. (Szamojédok. Finnugor Tanszék. Eugen Helimski, Fordította: Katona Erzsébet).
A szakma ma úgy tartja, hogy a jamnaja (gödörsíros) népesség feltehetőleg nem játszott szerepet a finnugor népek etnogenezisében. Véleményem szerint pedig az a sztyeppei folyosó, amelyen a jamnaja népe közlekedett az Alföldtől az Altajig, volt a bölcsője a magyar ősnyelvnek. A központi szerep ellenére a jamnaja kultúra elterjedése, őstörténetük a bronzkori Eurázsia történetében ma még kevésbé feltárt. Ennek elsődleges oka az óriási területre kiterjedő mintavételek, a genetikai profil meghatározásának bizonytalansága. (Iosif Lazaridis et al.: The Genetic Origin of the Indo-Europeans. 2024.). „A jamnaja régészeti komplexum ie 3300 körül jelent meg a Fekete- és a Kaszpi-tengertől északra fekvő sztyeppéken, és ie 3000-re érte el maximális kiterjedését a nyugati Magyarországtól egészen a keleti Kazahsztánig. Annak érdekében, hogy a jamnaya ősi és földrajzi eredetét az őket megelőző változatos eneolitikus népek között lokalizálhassuk, 428 egyed ősi DNS-adatait tanulmányoztuk, amelyek közül 299-ről először számoltak be, három, korábban ismeretlen eneolitikus genetikai vonalat demonstrálva” – olvashatjuk az „Új betekintés az indoeurópaiak gyökereibe: Hogyan alakította a Kaukázus-Alsó-Volga-környék a genetikai és nyelvi örökségüket” tárgyú tanulmány tartalmi kivonatának elején. A vizsgálatok alapja egy új tanulmány, amelyet 2022. augusztus 26-án tettek közzé a Science folyóiratban. Ez, 777 egyed genetikai adatairól számol be, akik az úgynevezett déli íven, azaz Dél-Európában és Nyugat-Ázsiában éltek. Az ókori anatóliaiak újabb DNS-adatai szerint, amelyek új kérdéseket vetettek fel az indoeurópai nyelvek „elterjedésével” kapcsolatban, úgy tűnik, hogy az anatóliaiak a korai bronzkorban nem keveredtek sztyeppei pásztorokkal. Ez az egyetlen hely, ahol indoeurópai rokon nyelveket beszéltek, annak ellenére, hogy nem voltak sztyeppei ősök. Javasolják, hogy az anatóliai és indoeurópai nyelvek „proto-indo-anatóliai” ősi nyelvének[1] beszélőit valamikor ie 4400-4000 között a CLV-vonalbeli (“Caucasus-Lower Volga” Cline) emberekre vezessék vissza vissza. A kutatások szerint az Európától Indiáig beszélt nyelvcsalád a Kaukázus és Kelet-Anatólia között keletkezett. De az első indoeurópaiak kiléte továbbra is rejtély marad. (A déli ív genetikai története: híd Nyugat-Ázsia és Európa között. SCIENCE, 2022.)
The genetic history of the Southern Arc: A bridge between West Asia and Europe. SCIENCE, 2022.
Ezt a „hidat” nevezem én az esszéimben „sztyeppei folyosónak”!
[1] Az ókori anatóliai népek az indoeurópai nyelvcsalád mára kihalt anatóliai nyelveit beszélték, amelyeket a klasszikus ókorban, valamint a hellenisztikus, római és bizánci időszakban nagyrészt a görög nyelv váltott fel. A fő anatóliai nyelvek közé tartozott a hettita, a luwi és a líd, míg más, gyengén igazolt helyi nyelvek a fríg, palaic, luwic és mysian. (The archaeologist. 2022. szeptember 2)
A Duna-vidéki vonaldíszes kultúra hagyományait őrzők a zsinegdíszesek elődeinek számítottak Kr.e. 2400-nál korábban. A zsinegdíszes kerámia kultúráját (Közép-Európában kb. Kr. e. 2900-2450/2350 kalibrált keltezés) harci baltás kultúrának vagy magában álló sírok kultúrájának is nevezik, egy jelentős európai régészeti horizont, amely a késő újkőkorszakban kezdődik, a rézkorban virágzik és a korai bronzkorban (LNBA = Late Neolithic/Bronze Age) éri el csúcspontját. (wikipédia).
Ekkor a KM-ben már virágzott a Jamnaja kultúra (Kr.e. 3000-2600). Kr. e. 2400 körül a zsinegdíszes kerámia (CWC) emberei jelennek meg - a hosszú ideig virágzó Duna-vidéki vonaldíszes kultúra hagyományait őrző elődeik helyén. (Stuart Piggott: Az európai civilizáció kezdetei. Budapest: Gondolat. 1987.). A kultúra kiterjedt Németország északnyugati területeire és a KM-re is. Egyik águk betört Dániába és Dél-Svédországba is, míg a Kárpát-medence inkább folytonosságot mutat, de az új indoeurópai elit jellemző vonásai is feltűnnek (vučedol-zóki kultúra). A Jamnaja és a CWC között is létezett kommunikációs kapcsolat. A Jamnaja keleti ága elért az Okunyevi kultúráig.
Magyar etnikumról meg az 5. századnál korábbi időkre vonatkozóan -- nincs értelme elmélkedni. Ezért az egységes magyar őshaza is csak képzelgés. Feltételezésem szerint nem volt (a tudományos értelemben elfogadott) közös uráli alapnyelv. Volt helyette egy – a mezolitikumból iduló – sztyeppén meghonosodó alapnyelv (amelyet nevezhetjük, akár „urálinak” is). Ez egy közvetítő nyelv (egy összetett lingua franca) volt, a fentebb leírtak szerint. A magyar nyelv az a nyelv, amelyben a legtöbb jellegzetessége ennek a nyelvnek megmaradt. És nem volt egységes őshaza, és nem lehetett egyenes vonalú vándorlás (őshaza > Levédia > Etelköz > KM) idegen népek nyomására. Voltak helyette hasonló életvitelű, kultúrájú, nyelvükben hasonló nyelvjárásokat beszélő törzsek, családok csoportok. Az összetartó erő a közös érdek, a közös életmód a közös identitás. Az egyesülések, a szétválások az évszázadok során a körülményektől függően alakultak.
A neolitikus halász-vadász közösségek kerámia kultúrájának elterjedése.
Az, hogy a jakutföldi LNBA korú genetikai mintázat, megérkezik egy adott időben az altaji őshazába és utána minden uráli népnél fellelhető különböző mértékben és arányban, nem jelenti azt, hogy ez egy egységes kvázi homogén migrációval is járt. A finnugor nyelveket beszélők mai elhelyezkedése valóban Észak Eurázsia azon részén van, ahol a legtöbb N- Y-DNA-t látjuk, de a nyelvhordozók jöhettek délről és nyugatról is, lásd a jamnaja és az iráni kultúrák terjedését (Pld. az R Y-DNA). A nyelvi hatások az LNBA korban, sőt korábban is, kialakulhattak a népek érintkezései során, hiszen több mint tizenkétezer évvel ezelőtt, az európaiak és az ázsiaiak keveredése éppen itt, az Altájban történhetett meg. Elképzelésem szerint ez a folyamat játszódhatott le a 8-9 században is, ugyan ezen a területen. Ezért én Türk Attila szövegét, amely a MANDINERben jelent meg (Kovács Gergő, 2024. július 24) kissé másképp gondolom. TA: „Az etelközi hagyatékban, főleg a presztízstárgyak és a díszítőművészet esetében jelentős kazár, illetve általános szaltovói hatás mutatható ki, azonban ezek az importok jól elkülöníthetők, és a korai magyarok etelközi anyagi műveltsége nem vált szaltovóivá. A kapcsolatok visszafelé is jól érvényesültek: a kazáriai, de még inkább a szláv nyelvű népek erdővidéki lelőhelyein jól, sőt egyre jobban kimutathatók a korai magyar stílusú leletek”. Szerintem itt az import túl van értékelve a tényleges keveredéssel szemben. Erre saját szavai is alapot adnak: „A szaltovói Levédia koncepció ma már nem tartható, azonban ez nem az intenzív kazár-magyar kapcsolatok tényét vonja kétségbe. Az ótörök nyelvi hatás nyilván szomszédként is folytatódott, sőt felerősödött, miként a szaltovói alánok révén az alán/iráni jövevényszavak átvételének környezete is adott és jól magyarázható”. Természetesen nálam a „szaltovói Levédia koncepció” nem a mainstream értelemben, hanem „türk magyar” szemléletben értendő!
Ugyan így másképp értékelem egy másik interjúban elhangzottakat is. (MANDINER interjú Gyuris Balázs archeogenetikussal, 2024. július 29-én): „Azt, hogy a honfoglalókkal kapcsolatot mutató népesség genetikailag is karakteres képet mutatott a tágan értelmezett Volga-Urál régióban, elkülönülve a régió többi népétől. Egy kisméretű, zárt közösségre utaló nyomokat találtunk a Dél-Urál két oldaláról az elemzések során. Ez a megállapítás szerintem fontos további kérdéseket vethet fel a magyarság etnogenezisét illetően”. Én a hangsúlyt a „kisméretű zárt közösség” vonatkozásában az általam „ugor magyarokhoz” tartozó csoportra helyezem.
Összességében úgy gondolom, hogy míg a nyelvet beszélő eurázsiaiakat lehet csoportokban (korpuszkulárisan) vizsgálni, a nyelvek terjedése a vaskor előtt inkább mezőszerű volt. Ez töredezett fel az európai hunok megjelenésével, és gyakorlatilag az 5. századtól már az eurázsiai sztyeppén is (a hun utódnépek szelektálódásával) a nyelvek együtt terjedtek a népcsoportokkal. Ezért tartom azt, hogy míg a magyar nyelv előzményét lehet, akár az eneolitikumtól, a magyar etnikumot viszont csak kb. az 5. századtól vizsgálni.
[1] Minuszinszktől (N 55.05821 E 82.81151) É-Ny-ra.