Szinte minden magyar utónévtárban azt olvashatjuk, hogy a Béla név bizonytalan eredetű, jelentésére több magyarázat született. Amennyiben a magyar eredetet vizsgáljuk, úgy valószínűleg a régi magyar Bél személynévből származik a név. Ha a törököt, akkor a jelentése: előkelő. A Bila, Béla név szláv változatára a Pallas nagy lexikona határozott választ adott: „A Béla tehát kétségkívül pogány név, csak az a kérdés: lehet-e szláv eredetűnek tekinteni? ...a szláv eredetet, bármily tetszetősnek látszik is az első pillanatban, el kell ejteni.” A szláv Vojtech („útecha vojska“) megfeleltetése a magyar Bélának, nélkülöz minden etimológiai alapot. Az ősi, misztikus Bél, Béla név fennmaradását elősegítette a szó formai hasonlósága a szláv „bel, belo, beo”-val.
Vizsgáljuk meg, hogy milyen jelentései vannak a „bel” szónak:
Bel[1] (akkád: Bēlu, görög: Belos, latin: Belus, a Bibliában: Baal), jelentése: úr, gazda, fenség, felség. Ókori főisten neve.
Bél. Belenus, Beltane, Belinu, Bile, Bal. Kelta nap-, termékenység-, tűzisten. „Ragyogó tűz”. Totemje a fallosz (Φαλλός). Egyik „elődje”: Hermész.
Bel, (Bel Titanid), Babilon alapítója, és első királya. Örmény legendák őrizték meg a nevét, ugyanis i.e. 2492-ben Ajk vezérük csatában legyőzte a zsarnok királyt.[2] Magyarul Dr. Schütz Ödön „Hajk és Bél harca” c. könyvében jelent meg a történet. (Szombathely, 1995). Chorenei Mózes szerint Ninosz „se nem Bél, se annak fia.” (Örményország története. I. Könyv, 5. fejezet). Ninosz a magyar eredetmondákban Nimród, Ménrót, vagy Nemere, akinek ikrei: Magor és Hunor. Chorenei tiltakozása arra enged következtetni, hogy a kortársak nem osztották a véleményét. Akkor, pedig Ninosz (Nimród) király Bél fia is lehetett, aki Ábrahám idejében uralkodott. (Szent Ágoston: Isten városáról).
Bel, ószláv belь „irtvány, tisztás” jelentésű.
Bel, török, arab fennsík, magaslat, hegy, domb. Lásd Qara Bel (Karabil, Karavil) fennsíkot Türkmenisztánban.
Bel, szanszkrít: megemel, dagad.
Bel-, szláv fehér, mint Belovar, Belaja Cerkva.
Bel, magyar, belső jelentéssel. Belvíz, belváros.
Bél, magyar, az emésztőrendszer része, belsőség. Dióbél, bélrendszer, béles.
-beli, -béli, magyar, valahonnan származó. Falubéli ember.[3]
Bele, beléje, magyar. Bele öntsem?
Béla, magyar, keresztnév.
Bel-Kermek Atilla fia. Dengizik, Ernakh után Tingizzel hun uralkodó (475). Djurash apja. Több hun királylista szerint tőle származnak Nagy-Bulgária első királyai. (Kubrat 632-651)
Altyn-Bél kazah-kirgiz mondákban kán, Dzsingiz nagyapja. (W. Radloff és Edwin Sidney Hartland után)
A Bibliában Bela Edom első királya, „Beornak fia”: 1Móz 36,32;
A magyar jelentésről szólva idekívánkozik Benkő Lóránd véleménye, amelyet Beled helynév magyarázatánál fogalmazott meg[4]: „A Belyöd személynév világos szerkezetű magyar nyelvi alakulat: bél 'belső rész' szavunknak a tővégi vokális előtt palatalizált tőformája -d kicsinyítő képzővel bővül, teljesen beleillően az ómagyar névadás morfológiai és szemantikai rendszerébe. Maga a személynév már a Dömösi Adománylevélben előfordul: 1138/1329: Beledy, a XIII. századi adatai pedig már viszonylag bőségesek; persze helységnévként is megjelenik: 1221:Belud, 1369: Belyd, ma Alsó- és Felső-Beled, Vas megye; 1230: Belud, 1325: Belyud, 1410: Beled, ma Beled, Sopron megye; 1279: Belyud, elpusztult, Somogy megye stb.” Találkozhatunk tehát Bel, Bela alakú személynevekkel, földrajzi nevekkel, sőt közszavakkal, jelzőkkel is. A vizsgálatot ki kell terjeszteni a képzővel, raggal ellátott, sőt a gyakori e>i>ie>é>ö váltásos tájszavakra is. Például a Bél=Bil=Biel és ennek a magyar többes száma: Bilek, Bielek. De vajon magyarázható-e a „bél” típusú földrajzi nevek ilyen széleskörű, nagytömegű elterjedése személynév eredettel? A magyarázatot a Jelek a Kárpátok körül[5] és a Fénylő, fehér, jel[6] című könyveimben fogalmaztam meg, itt csak körvonalazni tudom a nemleges válaszom lényegét.
A felszínesen vizsgálódónak úgy tűnhet, hogy magyarlakta területen igen ritkán fordulnak elő ezek a helynevek. Elterjedt az a felfogás, hogy ahol a bél, Béla patak, hegy, vagy falunevek megjelentek, ott szlávoknak kellett élni a névadás idején. Jól mutatja ezt egy idézet Györffy Györgytől: „Inkább csak mint érdekességet jegyzem meg, hogy X-XI. századi magyar lakterületen csupán két Béla falu ismeretes, az egyik Bácsban, a Dunát kísérő Vajas torkolatvidékén, a másik a Garam torkolata közelében. Bár a Dunán és a Garamon felfelé haladva újból találkozunk egy-egy Béla helynévvel: az Ipoly-torkolatnál Bé1 patakkal és Újbányával szemközt Béla földdel, de ezek már hajdan szlávok lakta területen fekszenek, s így levezethetők a szláv bel ,fehér' szó nőnemű bela alakjából is, amellyel gyakran képeztek víznevet.” Bars vármegye leírásánál Bellegről azt olvashatjuk, hogy: „az alapjául szolgáló személynév feltehetőleg ótörök eredetű, de a cseh Bílek (< R. Bielek) személynévvel való alaki hasonlósága miatt a szláv eredetet sem zárhatjuk ki (vö. FNESz. Beleg, Kisbeleg)”. Mitől cseh név a Bílek és a Bielek? Hogy a „Béla” kifejezetten pogány név, könnyen belátható, mivel már a hunoknál is találkozhatunk vele. Lásd például a tárnokvölgyi ütközetben Béla, Keve és Kadicsa halálát, amit Arany János is megénekelt a Keveháza című versében. Géza és István király idejében kemény hittérítésnek lett alávetve a magyarság. Árpád nevét leírni, de még kimondani is, tilos volt. A Béla névnek más lett a sorsa. Már elterjedt volt a védvonalakon, mint hegy-, folyó-, és településnév. Imre herceg halálával a Mihály-ágiak kerültek a magyar trónra. Az addig nem hangoztathatott pogány nagyapai név I. Béla nevében megjelent, és később kedvelt lett királyainknál. Míg Géza viselhette nevét a keresztény István névvel együtt, addig öccse -- akit Bélának hívtak – Mihályként maradt meg a krónikákban, mert fia Vazul fellázadt István ellen. Ma is élő gyakorlat, hogy az egyik fiúgyermek feltétlenül a nagyapja nevét kapja. Egyáltalán nem hagyható figyelmen kívül az, hogy mikor, milyen nevet adtak uralkodóink a gyermekeiknek és mi volt a névadás motivációja. Például a mélyen vallásos I. András fiait az ószövetségi királyokról, Salamonról és Dávidról nevezte el. Béla nevű keresztény mártír vagy szent nincs[7]. Volt viszont bibliai Bél isten, és király is, akiket a magyarok ősidők óta tiszteltek[8], és ez a név a keresztségben is elfogadott lett. Feltehetjük, hogy királyaink azért viselték a Béla nevet, mert ezzel az isteni ősükre kívántak emlékezni. A székely írás "b" (Bél) és "ty" (atya) jelének hasonlósága is összefügghet azzal, hogy Bél isten a magyarok ősatyja volt. Mihály (Béla)>Vazul>I. Béla>Géza>Álmos>II. Béla>II. Géza>III. Béla, jöttek sorban, apáról fiúra, a „pogány” eredetű nevek. Csak Könyves Kálmán lesz az első, aki újra István nevet ad gyermekének. (II. István, 1101–1131.) Az viszont elképzelhetetlen, hogy az erőszakos hittérítés idején – amikorra teszik a legtöbb Árpád kori településnév keletkezését – tömegével jelentek volna meg ezek a Bél és Bélára visszavezethető földrajzi helynevek. Valószínűbb tehát, hogy már korábban léteztek a magyar nyelvű közösségekben. A szlavofób irányzat, pedig éppen ezt használja ki a szlávok korai jelenlétének igazolására, mondván, hogy a bela, biela stb. szláv személynév eredetű. De hol vannak a Béla nevű szláv mondahősök, hercegek, királyok? Mind a név eredetét, mind a név jelentését illetően teljes bizonytalanságban vagyunk. Előítéletektől mentes, logikus gondolkodással arra a végkövetkeztetésre juthatunk, hogy a Béla nevet -- az Árpád névhez hasonlóan -- csakis a török vagy a magyar nyelvből lehet levezetni. Helyneveink magyarázatakor viszont kínosan ügyelnek arra, hogy a személynév eredet megállapításán ne lépjenek túl, mert akkor az egész 5-10. századi magyar-avar történelmet és régészeti leleteket újra kellene értékelni, illetve elfogadni a korábban alternatívnak tartott véleményeket. Kutatásaim során tömegesen találtam Bélára visszavezethető helyneveket ott, ahol az egyenkénti névvizsgálatok eredménytelenek maradtak, illetve szláv, vagy személynévszármazást feltételeztek. Bél, Béla, Belár, Beler, Belcse, Beleg, Bele, Belenik, Beliud, mind, mind régi, Árpád-kori (vagy régebbi, a mondák világába vesző) magyar személynevek, amelyek méltóság, vagy foglalkozásnevekből keletkezhettek. Az analógiák és a rendszerszintű vizsgálatok bebizonyították, hogy legtöbb esetben mindkettő (a szláv és a személynév) hamis, és az úrral egyenértékű fenség, magaslat közszói, ősi értelmezés teljesen megalapozott állítás. A Béla névvel kapcsolatban még Szegfű László is bizonytalan. Így ír a Gondolatok a X–XI. századi kettős névadásról című írásában: „Be kell vallanunk, arra még nem találtunk megfelelő magyarázatot, hogy az idegenből átvett nőnemű névváltozatokat — például Zolta, Béla, Gyula stb. —miért adják nálunk olykor férfiaknak. Talán óvó, rejtő funkciót töltött be ez a gyakorlat.” Béla esetében -- véleményem szerint -- szó sem lehet a nőnemű névváltozatról. Közel kétszáz magyar földrajzi névmagyarázatot néztem át alaposabban. A könyveimben a legjellegzetesebb helyneveket mutatom be, ismertetve a Béla névre vonatkozó sajátos megállapításaimat. Kniezsa István a Bilegi helynév (amelyet már 1075-ben említenek az oklevelek) tanulmányozásakor a bélyeg szó török eredetére mutat rá „amely – mint török jövevényszó – a szláv nyelvekben is megvan.”[9] A 2009-ben megjelent Jelek a Kárpátok körül, majd a 2010-ben kiadott Fénylő, fehér, jel című könyveimben részletesen foglalkozom az évszázados ámítással, ami a szláv bel, beo, biel – fehér jelentésű szavakból eredezteti a földrajzi helyneveink jó részét.
Az általam sorsszerűen kiválasztott nevek nincsenek tudományosan megalapozva, és elődeink a politikai hovatartozásuktól függően feletek meg a magyar nép ebbéli igényének. A válaszok, amelyeket én adok, legtöbb esetben teljesen újszerűek, dacára annak, hogy ezeket közismert adatok tengeréből halásztam ki, felhasználva az elfogadott, és a ma még nem hivatalos történelemkutatás eddigi eredményeit. Figyelembe véve azonban azt, hogy „a történész olyan tényeket talál, amilyeneket keres...”[10] – elindultam, a „Bél”, „Béla” nevek nyomába a magyarlakta területeken, mert úgy éreztem, hogy a történészek nem nagyon igyekeztek ezekkel a nevekkel kapcsolatos tényeket keresni -- ezért ezek nem is léteznek -- gondolhatják sokan. Sokszor nehéz felismerni ezeket a szavakat, mert a szláv nyelvekben is feltűnnek hasonló formában és jelentéssel. Az azonos formák többszöri előfordulása különböző okiratokban csak erősítik a tartalom helyességének valószínűségét, és csak a legritkább esetben fogadom el az oklevelet készítő fogyatékosságát, vagy feltételezett fondorlatosságát, amelyre oly gyakran hivatkoznak a szakértők, ha nem találnak magyarázatot a jelenleg érvényes nyelvi szabályoktól való eltérésekre. Teóriám lényege, hogy a nevek keletkezésének magyarázatában a szó jelentésének, a történelemnek, a jelenleg is élő névadási szokásoknak, az analógiáknak, nagyobb szerepe van, mint a ma elfogadott nyelvtani, hangrendi szabályoknak, amelyek tények ugyan, de erősen manipuláltak és predesztináltak. Nem jelenthetem ki semmiről azt, hogy így volt, csak azt, hogy így is történhetett...
Az utóbbi időben egyes jövevényszavak megítélésében erős kételyek támadtak. Götz László azt írja: „elengedhetetlenül szükség lenne az eddig szláv eredetűnek tartott sok száz magyar szó alapos felülvizsgálatára is, mert igen valószínű, hogy túlnyomórészt fordított kölcsönzésekről van szó”.[11] (Kiemelés tőlem.) Kezdtem gyanítani, hogy az ószlávnak tartott „belo” „bielo” – fehér szó is ősibb eredetű és köze van a magyar „bél” azaz belső, világos (sumér: BIL – ég, tűz, magyar: VIL-ágos) szavunkhoz. Lásd a kelta Belenust (bel "világos”) fényistent és női párját Belisamát (bel "fény" és sama "hasonló”), valamint a szláv kezdeti hitvilágban a Bijelibogot: a fény és a szerencse istenét, ellentétben a Crniboggal: a sötétség és a balszerencse istenével, a gonosz megszemélyesítőjével. (Fehér és fekete istenek, pontosabban a fény és a sötétség istenei). A szláv nyelvekben a fehér és a fény közelebb áll egymáshoz, míg az ómagyarban a fény és a világosság dominál a „bél” szóban, ami szkíta, hun, sumér örökség, és az Úrral kapcsolatos. A Bél-Béla nevek elszlávosítása I. Istvántól kezdődik. A középkorban feljegyzett, Bélára visszavezethető földrajzi nevek többsége valószínűleg már létezett az avar korban is. Nem akarom elvitatni, hogy a Fehér-tenger, Fehérvár, Fehér-víz stb megnevezésekben a beo, belo, belij formák nem fehéret jelentenek a szószerinti értelmezésben. Ez azonban csak egy részükre igaz. Őseink, akik ismerték a tej színét (amit fejtek, az fejér volt), a patakokat tisztának, világosnak, fénylőnek, ragyogónak láthatták. Bela pataka – mitől lenne ennek a vize fehér? Talán a habjától, vagy a sok kecske, birka, vagy bivalytejtől? Nem. Attól, hogy a szláv nyelv kialakulásakor ezeket a fogalmakat a fehérrel azonosította (Fény isten = fehér isten). Az ősibb magyar nyelv a fényt a világossággal, a világgal, a villámmal, a bél, a belsővel hozta logikai kapcsolatba és nem a fehér szavunkkal, amire később -- Árpád honfoglalása után -- szlávból visszafordították a világost, a fényt, a ragyogást! A lengyel, a bolgár, az orosz, nyelvben megmaradt ez a kétértelműség: a lengyel „bialy” azt jelenti, hogy fehér, de „w bialy dzień” jelentése: fényes nappal. (oroszul: средь бела дня). A valóban fehéret jelentő szláv nevek általában jelzős szerkezetűek, ezért elkülöníthetők. (Például a Bela, Bila, Byala „Cerkva”-k, szerb, macedon, ukrán, bolgár területen. Jelentésük: Fehér Templom. Ugyanez a felépítés a víz-, nép-, és várneveknél: Fehér-tenger (Beloe more), fehérorosz (belarusz), Fehérvár (Beograd). Egészen más megítélés alá esik, teóriám szerint, például a Bélai-Tátra (Belianske Tatry) elnevezés. A 2100 méteres mészkőhegységre igencsak ráillene a „fehér” jelző. Magyarul mégsem Fehér-Tátra volt a jelentése, hanem a környéken sűrűn előforduló „Béla” (Lásd: Szepesbéla) név miatt kapta a „bélai” jelzőt, annak ellenére, hogy van itt Fehér-tavi-csúcs (Biely štít), és Fehér-víz-völgy (Dolina Kezmarskej Bielej Vody) is. Mégis sokszor találkozhatunk magyar szóhasználatban a „Fehér-Tátra, vagy Bélai-Tátra,” azonosítással. Pedig a Belianske Tatry nem Biele Tatry! (Például a Fehér-Kárpátok neve Bílé-Biele Karpaty.) De a Kopa-hágó (Kopské sedlo) a magyar nevét a felette lévő Bélai-dombról kapta, amelyet szlovákul és lengyelül Kopának (=domb, halom) neveztek. Innen 3-400 km-re nyugatra van a lankás Bélai-domb Párkány mellett. Ez nem lehetett fehér, mint a havasok, vagy a patakok, vizek. A másikat, pedig nem birtokolhatta Béla nevű személy, mert havasi hegycsúcsokat nem szoktak adományozni, mivelhogy itt nincs emberi élet.
Úgy tűnik, hogy a kisebb patakok a nevüket legtöbbször a településről kapták, és nem fordítva. Ha a földrajzi nevek (mint a Bél és Béla), egy területen tömegesen fordulnak elő azonos (vagy hasonló) alakban, hangzásban, akkor nagyobb a valószínűsége annak, hogy ezek a köznevek csoportjából alakultak ki, a név például foglalkozást, méltóságot, vagy törzsi hovatartozást, esetleg helymegjelölést jelentett, mint hogy tulajdonnév eredetű lenne. A puszta személynévvel bíró helyek a személy tartózkodási helyére, fejedelmi, vagy kisebb vezetői központokra utalnak, ezért ezekből nem lehet sokkal több egy környéken. Ilyenek például: Fajsz, Taksony, Tormás, Kurd, Tevel, Keszi, Kér stb. Például a sok Béla nevű hely egymás közelében, arra utal, hogy ott bélák éltek, tehát ez bélás hely volt, és a javak béláéi (bélié, régi latin szövegekben: bellye!) voltak. Természetesen a méltóságnévből személynév gyakran kialakult, lásd Gyula, Béla, Károly, Zoltán stb. Ezért arra a következtetésre jutottam, hogy nem a Bél nemzetség kapcsán van egymás hegyén-hátán a sok Bél, Béla, Beley, Biela, stb. hely-, víz-, és hegynév, hanem ezek már sokkal korábban léteztek, mint ahogyan latinul elkezdték volna őket számba venni. Ezeken a területeken élő jelző, őrző családok és vezetőik nevéről, vagy egyszerűen „megjelölt helyként”, maradtak fenn neveik, mind a mai napig. Ahol pedig sok „béla”, azaz „ispán” volt, ott könnyen kialakulhatott a Bél nemzetségnév is.
Mit mond a régész a szláv leletekről és a helynevekről? „A IX-X. századi szláv területeken talált temetőkben uralkodó temetési szokás a halotthamvasztás. Ha ezt vesszük alapul, akkor a Kárpát-medence mondott korú temetőiben alig-alig találunk hazánkban ilyen temetkezéseket. Például az általam feltárt felgyői (Csongrád megye) több száz síros későavar temetőben alig néhány halotthamvasztásos sír került elő, pedig a helynév szláv! Úgy tűnik, hogy a hazai szlávság nagyrészt már áttért a tetemtemetkezésre s ezért újmódon kell majd megközelítenünk a szláv temetőket, a szláv sírokat. Gondolom, hogy a helynevekkel való együttes vizsgálat az új megközelítés módszere. Az azonban az eddigiekből is nyilvánvaló, hogy az a feltételezés, hogy a honfoglaláskor az egész Kárpát-medence szláv lett volna, téves. Ennek bizonysága, hogy a griffes-indások késő avar-kori népessége (nagyrészt a magyarok első honfoglalásának népe) nemhogy csupán megérte Árpád népének honfoglalását, hanem jóval nagyobb tömegű lévén be is olvasztotta magába a hódítókat.” (László Gyula: A szlávok régészeti kutatása hazánkban). A tetemtemetkezésre való áttérés bizonyosan avar hatás. Ha pedig a helyneveket kell segítségül hívni a szláv-avar kérdés eldöntésére, akkor az itt leírtak jelentősége különösen megnő. (Lásd Kniezsa – felülvizsgálatra szoruló -- munkáit, amelyekben a szlávok területi elhelyezkedését a helynévkutatásokra alapozta.) A magyar nyelvben található szláv elemek ószlovén eredetűek és az avarkorban kerültek a nyelvünkbe. Ekkor a törökös hatás még mindkét nyelvben nyomokat hagyott és a mai napig kimutatható. Hans Wilhelm Haussig, német történész szerint, a szláv nyelvek – különösen az orosz – tele vannak sztyeppei törökös népektől átvett szavakkal.
Helynévelemzéseim során az a meggyőződésem alakult ki, hogy a 11-12. századig a Béla név kizárólag urat jelentet minden olyan nép nyelvén, aki huzamosabb ideig élt a Kárpátokon belül. Csak jóval később, és idegen közegben, válhatott albussá, azaz fehérré ez az ősi név! A bél és béla szavak széleskörű elemzéséből következik, hogy a fényes, a világos, a fenséges, az úr, a fenn, a magasságos, a bölcs, a bél, a belső egy összetartozó szócsalád, amelynek gyökere ősi és vallásos. A TESz-ben is megtaláljuk a bél szó „lélek” értelmezését egy 1493-as magyarázattal: "a primitív népek hite szerint a lélek az ember belsejében lakik". E szócsaládnak egy késői oldalhajtása a szláv fehér értelmű változat. Évszázadok óta nem sok előrehaladás történt a bela szó fehér értelmű szláv változatának helyneveinkre történő alkalmazhatósága terén. Az 1862-es állapotra idézek Czuczor-Fogarasi szótárából: „Bélára nézve pedig figyelmet érdemlőnek tartjuk, hogy noha azt némelyek a szláv bél, bjél (=fehér) szótól származtatják, azonban föltalálható ugyanazon gyök a latin bellus, s ettől kölcsönzött franczia bel, olasz bello szókban is, sőt mindezen rokon a magyar vil elvont gyökkel, melyből világ (lux), régiesen és mai tájejtéssel is velág, továbbá villog, villan, stb. származott. Ezek szerint Béla annyit jelentene, mint szép, vagy fehér, villogó”. Véleményem szerint azoknál, akik az újkori francia, olasz, angol, „újszláv” szavak értelmét próbálják az ősi bél, Béla szavakra erőltetni, időzavar van az elemzésben. A helyes értelmezést a sumér, tamil, türk, kelta, akkád, sőt amerikai indián nyelvekben (penuti, kecsua) kell keresni, mert ekkor a „bel, bil, vel, vil” gyökű szavak fehér jelentése még nem nyert teret.
Megjegyzés: Az amerikai kutatások alapja Móricz Opos János (1923-1991) kutató ecuadori felfedezése a magyar-„indián” kapcsolatokról.[12] Az ómagyar nyelvhez közelálló nyelvet beszélő őslakosok közül a titkot őrző törzs neve: Belak! 1965. szeptember 12-én Ecuador legnagyobb lapja, a quitói El Comercio első oldalán hozott rendkívüli beszámolót Móricz Jánosnak Ecuador területén végzett kutatásairól. Ebből a terjedelmes cikkből értesülünk első ízben arról, hogy a spanyol hódoltságot megelőző időben az ott élő törzsek közül a Puruha-Canari és a perui Puruha-Mochica törzsek nyelve ó-magyar nyelv volt. A Kitus birodalom területén halomsírok (kurgánok) vannak, a régészeti leletek között fokosokat találtak. A több magyaros hangzású helynév között szerepel Pest, Pil, és Béla. Példák a szóegyezésekre[13]: apa=apa, aya=anya, nap=nap, vin=vén, kit=két, us=ős, cu=kő, pi, bi=víz, fuel=folyó, pille=pille, lepke. Móricz állítja, hogy a régi magyar és a sumér nyelv közötti hasonlóság nem lehet véletlen. Ezt, túl a hasonlóságokon, pl. nap, Úr, Isten, etnográfiai, vallási, művészeti és néprajzi kapcsolatok igazolják. Idézet Agnes Golenya Purisca, Aranykapu írásából: „Az i.u. 8. század végén, a magyarok, a Karák (más néven király szkíták vagy fehér hunok) Indiából hazavándoroltak az anyaországukba Dél-Amerikába. Ezek ugyanazok a Carák, akikrõl a késő 18. századi ecuadori történész, Pablo Juan de Velasco beszél, hogy megérkeztek a 8. században és a helyet, azóta is Bahia de Caraqueznek (Karaköz!) hívják Manabi tartományban.” Móricz János (Juan Moricz) kutatásainak összefoglalása című írásban ezt olvashatjuk: „A régi feljegyzéseken sűrűn szerepel a Béla mint név és mint tisztség. A Bélából csináltak a spanyolok Buala-t, Zela-t stb.” Forrás: Hary Györgyné (1977).
Csak így lehet ebből a szócsaládból kialakult tömeges névhasználatot indokolni a 10. század előtti magyarlakta területeken, ahol a régi értelmezés még nem okozott félreértést. Külföldön, pedig évszázadok óta kívánatosabb a szláv „fehér” magyarázat, mint a korai magyar jelenlét elismerése. Magyarország alapvető érdeke az, hogy igaz történelmét a kívülállók megismerjék, a hazaiak pedig elismerjék.
Kálmán Béla és Melich János szerint, a tulajdonnevek köznevekből származnak. Például a Béla név, a nádor szavunkkal szemantikai kapcsolatban van. Ez a nadúr=nagyúr szóból alakult ki. Elképzelhetőnek tartom, hogy például a Bolgárfehérvárnak tartott Nándorfehérvár, valójában Nádorfehérvár (ahogyan Thuróczy ösztönösen használta!)[14], azaz Nagyúr fehér vára, vagy az avar időkben egyszerűen Belvár/Belgrad lehetett. Korábban a kelták (i.e. 279-től i.e. 86-ig) „Singidūn”-nak, „Kerek város”-nak hívták, amit a rómaiak is átvettek.(Singidunum). A Beograd, Bielográd, Bjelográd változatok csak a szláv nyelvtanoknak megfelelő formák, amik nemigen lehettek régebben használatban. (Csak kb. 1400-tól). Hogy mi történt az 5. századtól a 9. századig, Singidumtól Belgrádig – azt igen sokféleképpen magyarázzák. Az a törökös nyelv, amelyet a Kárpát-medencében általánosan használtak a 9-10. századig, lassan eltűnt, de nem állíthatjuk, hogy nyom nélkül! Az úr jelentésű bél közszót felváltották az ispán, a nagyúr-nádor, a fényességes, a fenséges-felséges magyar szavak. A köznyelvben isten egyik jelzője a „magasságos”. „Magasság istene” – írja Ady a Karácsony című versében. A „bel” szó „ország-fenség-magasság” értelmezése[15] ma már csak a törökös nyelvekben maradt fenn, de a Bélhavas, Bilo hegység, Beles, Béci, Bilak hegy, Bélai domb, Belintash stb. formájú magaslati megnevezéseknek ez a fajta megközelítés lehetett az alapja. Földrajzi helynevekben az ős anya-, hegyistennőt, a Kybele-Babba kárpát-medencei és balkáni kultuszában vélem felfedezni. (Kebele, Czibles, Ünőkő, Kirlibaba. stb. formátumú nevek csoportos elhelyezkedése). Nyomokban fennmaradtak a szláv és a magyar nyelvben is a bil (vil) – pillanat, világos, vagy a bit – bot (üt); bilincs, billog – jel; bel – fel; babba -- szép értelmű szavak, amelyekről a Fénylő, fehér, jel című könyvemben, mint avar szavakról, írok. A bel szó a szláv nyelvekben fehér értelművé alakult, és ez sokszor teljesen eltakarta az eredeti jelentést. A Pallas nagy lexikonában ez áll: „Beleg: Árpádkori magyar személynév, mely talán megfelel az ujgur «bilge», «belge», azaz bölcs, okos szónak.” A magyar nyelv nagyszerű kapcsolatot teremtett a Bél=Úr és a Béleg=(B)jel szavak között: a bél többes száma a bélek=béleg értelmezéssel. Ezek szétválasztására a helynevek értelmezésekor szinte nincs is szükség, hiszen az úri helyek egyúttal jelölt helyeknek is számítanak, és csak néha fehérek. Bár ilyen egyezés is előfordulhat, de csak az egyenletes eloszlás statisztikai törvényének megfelelően. A bélyeg szavunk értelmét Czuczor-Fogarasi jól fogta meg, amikor ezeket írták: „Szélesebb ért. minden jegy, mely valamit másoktól megkülönböztet...” továbbá: „Mennyiben a bélyeg oly jegyet jelent, mely a testbe bele van sütve, nyomva, vagyis mely általán annak állandó beltulajdonságát mutatja: valószínű, hogy gyöke bel, vagy bély melyből eg képzővel lett bély-eg, mint: üreg, sereg, kéreg, méreg stb. Vagy talán a bel-jegy öszvetett szónak változata? Egyébiránt egyezik vele a szerbeknél s más déli szlávoknál divatos bilyega.”
A helynevekből ítélve, az Avar Birodalomban a rendfenntartás egyik eszköze az volt, hogy egyes helyeken (nem csak a gyepűn) őrző-jelző telepeket létesítettek. Az erődök, általában magaslatokon helyezkedtek el. (Kivéve természetesen az alföldi avargyűrűket, ahol a külső elárasztás nyújtott védelmet.) Az irányító vezéri stábnak kényelmesebb, általában folyóparti, állattartásra, legeltetésre, alkalmas terepre volt szüksége. A kívülállók a funkció szerint megkülönböztették ezeket a saját lakhelyeik környékén létesült telepeket, és így jöttek létre a „billog”-ból a jelző, a „Bél”-ből az ispáni helyek, illetve személynevek, belecek, bilecek, bilcék, becsék, valamint a Bélák, Beludok, Bilák. A Béla és billog szavakra visszavezethető helynevek igen gyakran párosan, vagy egymás közelében találhatók, ami az elméletem valószínűségét növeli. (Bielitz-Biala; Belica és Báljá; Bilice/Belence és Bellye; Belec és Bela; (B)Elek[16] és (Bél)Pél; vagy Elekes és Bénye/Bia). Az államalapítás után ezek a nevek kerültek bejegyzésre az első latin nyelvű oklevelekbe úgy, ahogyan az írnok le tudta írni. A beo, belo, bel, biel, belüj – fehér jelentésű szláv szavak kiválóan alkalmasak voltak a földrajzi helynevek konzerválására, de egyben az ősi magyar kapcsolat eltüntetésére is.
BELAC, BÖLCSKE, BELECSKA, BELVÁRD, BISSE, BIKAL, BICSÉRD, BÉC és még több, mint száz helynév a bizonyosság arra, hogy nem szláv, hanem magyar eredetűek ezek a nevek. Bátran állíthatjuk DOMBÓVÁRról azt, hogy dombon van, REGÖCről, REGÖLYről azt, hogy ott regősök éltek, és nem kell a szláv DUBbal és ROGgal hülyíteni az iskolásokat. BELLYE városa nem fehér, hanem az uraságé, azaz BÉLIÉ volt. (BÉL/BAÁL isten neve URat jelent). Az erdélyi BÉLBORban nem ihattak fehérbort a szlávok, mert a BOR és a Kis-Beszterce patakok szegletében fekvő BORSZÉK melletti bori BÉL faluban ők talán még nem is éltek akkor, amikor ezek a helységek a nevüket kapták.....Batu kán sem gondolta, hogy ennyi – a nevével egyező – települést talál a Kárpátokon túl. (Bát, Hont vármegye; Báta, Tolna megye; Bát-Monostor, Bács-Bodrog vármegye; Bátony, Heves vármegye, Bátos, Kolozsmegye tekei járás; Batta, Fehér vármegye; Battonya, Csanád vármegye; Bátya, Pest vármegye. Bata régi magyar személynév, mely valószinüleg a török «bat» igéből származik s jelentése: nagy, hatalmas. Árpádkori okleveleinkben gyakran előfordul. Máshol, például a Batbaján név magyarázatánál „magas” az értelmezés, ami a „bel”-el rokon! „Batbajan vagy Batobajan (Batbajagan). Theofanes szerint Kuvrát donmenti bolgár és onogur király első fia, ki, midőn Kuvrát fiai szétváltak, népével, a bolgárokkal és kotragokkal a régi hazában maradt az azovi tenger és Kubán mentén s a Berziliából előtörő keleti turkoknak (kozároknak) meghódolt. Valószínű, hogy az ő népe volt az, mely később kabar s a mi hagyományainkban hun, kun és Soba-moger (Csaba-magyar, Csaba-nép) név alatt szerepel, szövetkezve a honfoglaló magyarsággal. Neve a török «batu» (magas) és «baján» (hatalmas, úr) szóknak felel meg.” – olvashatjuk a Pallas Nagy Lexikonban. Bíborbanszületett Konstantin (905-959) császártól tudjuk, hogy a besenyők között is ismert volt ez a név. A császár szerint a Csuban törzs vezére 894 körül "Bata (Vata)" volt. 1076-ban egy ugyan ilyen nevű magyar vezér fellázad az új rend ellen, és letaszítja a szikláról Gellért itáliai szerzetes püspököt, mint a magyar ős egy Isten hit legnagyobb ellenségét. Bátran feltételezhetjük tehát, hogy a Bát, Bata, Batta, Vata formátumú türk-magyar helynevek már a 11. század előttről valók, és a Bél, Bela tövű nevekkel rokonértelműek.
A végső bizonyítékot Molnár Géza A Tiszánál[17] című könyvében találtam meg. A könyv alcíme: Gondolatok természetről, történelemről... Leírja, hogy a pártusoktól kezdve István királyig az államszervezet fontos részei voltak az „uruszágok”, vagy részkirályságok, illetve tartományok. Ezekben a meghódított népek önálló csoportjai éltek, akik megtarthatták szokásaikat, nyelvüket, néha uralkodóikat is. Később ezekből lettek az „úrságok” uradalmak. A vér szerint szerveződő nemzetségek úrságait, a törzsek uruszágait, a királyi hatalom vármegyerendszere váltja fel, I. Istvántól kezdve. (Lásd Somogy Országot, Koppány uruszágát.) Azt, hogy ezeket az uruszágokat a törökös nyelvet még beszélők a „béla” szóval fejezték ki, mi sem bizonyítja jobban, mint az arab nyelvben megtalálható „belád” kifejezés, amely jelentése: ország. (Lásd például Belad al nemsze – Ausztria. A Pallas nagy lexikonában). Könyveimben ezt a -d helynévképzős Belád-nál tárgyalom. Csak így értelmezhető helyesen az a toponímia, amit Bél/Béla nevek sokasága tölt meg az avarok egykori szállásterületein.
Megvannak tehát az avar helynevek, csak meg kell tanulnunk érteni, olvasni őseink nyelvét, hagyatékát. Jobb bizonyíték a magyar eredetmondára, mint helyneveink elemzése, talán nem is létezik. A régészet és a nyelvészet ilyen egymásra találása egy népnél sem ennyire egyértelmű, mint a magyarban.
[1] „Bá'ál in the West and South; Bel in Assyria; Bal, Bol, or Bel in Palmyra”. Katolikus Enciklopédia
[2] Chorenei Mózes (~410-~493), (Movszesz Khorenaci,) az örmény történetírás atyja, nyomán.(Издательство: Ер., «Айастан», 1990.)
[3] „AZ ROMA VAROSA BELIEKnek...” – idézet az első magyarnyelvű könyvből. (1533-as szóhasználat)
[4] ERDÉLYI TUDOMÁNYOS FÜZETEK 231. Kolozsvár 2001.
[5] Bilecz Ferenc: Jelek a kárpátok körül. Sopron, Novum pro, 2009. ISBN: 978-963-9916-47-0
[6] Bilecz Ferenc: Fénylő, fehér, jel. Szekszárd, Páskum Nyomda. 2010. ISBN: 978-963-08-0223-9
[7] Szent Béla (Adalbert), prágai püspök – nem Béla, hanem Adalbert! Keresztségben a Vojtech nevet nyerte.
[8] „Az ősvallás alakjainak sorában az egyik legfontosabb Bél, aki az isteni triász fiú tagja, egyúttal azonban az ősatyánk is.” – Varga Géza.
[9] Kniezsa István: „Helynév és családnév vizsgálatok” Bp. 2003. 52. o.
[10] Edward Hallet Carr: Mi a történelem? Osiris, Budapest, 1995.
[11] Götz László: Keleten kél a nap. Püski Kiadó. 227.o.
[12] Az 1920-as években több híradás is érkezett, hogy a Dél- és Közép-Amerikában dolgozó magyar mérnökök és munkások, a helyi indián munkásokkal magyarul beszélgetnek. A II. világháború után az itt letelepedett magyar emigránsok egy része ezt komolyan véve, alaposabban utánajárt a dolognak. Ezek egyike volt Móricz János, aki a 60-as években Ecuadorban kezdett kutatni.
[13] Móricz János: Összehasonlító nyelvészeti példatár. http://www.friweb.hu/aranylaci/tart.htm
[14] Thuróczy „castro Nádoralbensi”-je magyar gondolkodás – latinul: Nádorfehér vár.
[15] Vö. Halotti Beszédben „eſ oggun neki munhi uruzagbele utot” és az arab nyelvben a „belád” – ország jelentést. De az etióp agaw nyelven Lalibela király (1181-1221) nevében is a „méhek feletti fenség” jelenik meg.
[16] Elek. „ismeretlen eredetű, a régi magyar Velek személynévből származik” Ladó-Bíró Utónévkönyv, 52. old. Alexius, védő, segítő – erőltetett. Míg sem az Alexius, sem a Velek nem bizonyítható, a Belek helynév gyakori! Egyébként a Bel magyar többes száma.
[17] Zalkod kiadó, 2002-2003. 153 és 162. oldal.
