Tisztázzuk először, hogy mi is az a kony-ogony. Ez egy orosz kifejezés a „tűz lóra”. Mondhatnánk, tüzes paripa! De nem az. Paripája van a többi szlávnak is. "Több délkelet-európai nyelvben elterjedt vándorszó a bizánci parippion (‘vezeték ló’) nyomán, amely a görög paripposz folytatása a para (‘mellett’) és hipposz (‘ló’) elemek alapján. A magyar szó lehet a bizánci görög többes parippa átvétele (van ilyen adat a 16. század végéről), de számolhatunk a szerb parip közvetítésével is." (Tótfalusi István: Magyar etimológiai nagyszótár). Tehát a paripa: vagy délszláv, vagy görög jövevényszó – a tudomány jelen állása szerint.

A magyar fordítás „tűz-ló” (конь-огонь) lenne. Hogy miért ez a szavak sorrendje az orosz nyelvben, nem tudom, hiszen a másik ismert „tüzes lény” a zsár-ptica (жар птица), tűzmadár példában éppen fordított a szavak sorrendje. A Rigvédában a tűz isten – Agni -- szekerét húzó tüzes ló megjelenik a későbbi népek mondáiban is. A szláv ogony (огонь) szó IE (indoeurópai) eredetét ezek után már nem is kell magyarázni. Innen már csak egy ugrás a „nap-lóig”  Солнечный конь — огонь. A Rigvédában ez a sūrādaśvaṃ, lásd a ló-himnuszában. (1.163 Hymn to the Horse). A kony-ogonyt megtestesítő lovacska figuráját az oroszoknál ma is férfi-amulettként tisztelik, és a téli napforduló idején ajándékozzák egymásnak, mint a nap energiáját jelképező bábut.

A Tűzmadár a keleti szláv mitológia csodálatos madara, a tűz, a fény, a nap megszemélyesítésének tekintik. (Afanasjev). A főnix megfelelője. De itt a zsár (жар) szó nem tűz, hanem hő, hév jelentésű. Csak a pozsár (пожа́р) szóösszetétel jelenti majd a tüzet. De még sincs „kony-pozsár”! Miért? Mert a pozsár szó az oroszban sokkal későbbi fejlemény, mint az ogony. Ráadásul az eredetére sincs megfelelő magyarázat.

Nézzük csak meg az indoeurópai (orosz) tűz (пожа́р) szó eredetének „szláv szakelemzését”. Tragédia! A nyelvészek egyike sem tud egy épkézláb magyarázattal előállni. M. Vasmer etimológiai szótárában erre a szóra nincs megadva eredet! A magyarázat egyszerűen az, hogy a hőséget, forróságot jelentő zsár szó po előljáróval képzett változata: пожа́р  – «от ПО и ЖАР»! De ennek a szónak nincs ilyen ragozása, se képzése! A többi nyelvésznél (Крылов Г. А.; Семѐнов А. В.; Ша́нский Н. М.) sincs elfogadható magyarázat, bár próbálkoznak a szanszkrit haras हरस् láng, tűz (harag,düh, hév); a görög termosz (θερμός) meleg; a latin formus forró, meleg; az ó orosz jár ЯР (meredek vízpart, szakadék), aminek szóbokrai a: ЯРЫЙ, ЯРКИЙ, ЯРОСТЬ, ЯРОСТНЫЙ – dühös, szenvedélyes, féktelen, erős (ital), fényes, ragyogó, vakító, rikító, kiváló (tehetség) – mondván, hogy ЖЕ+ЯР is lehetne, ami már a badarság határát súrolja.

A magyar parázs/zsarát szavunk viszont feltűnően hasonlít az orosz pazsár (пожа́р) szóra! És nem csak alakilag, hanem jelentésben is egyezés van! Ezek az izzó anyag (a tűz) részei. A zsarátnok „(hamvadó) parázs” a MEN szerint is. Igaz, hogy nyelvészeink ezt szláv jövevényszónak tartják. Mert, ugye őseink csak a szlávoktól ismerhették meg a parazsat és a zsarátnokot. A Magyar Etimológiai Nagyszótár (MEN) ezt írja róla: „A szócsalád voltaképpeni alapja a régi parázsol (‘pörköl, ránt’) ige, ez szláv eredetű: szerb-horvát, szlovén pražiti, szlovák pražiť (‘pörköl, ránt’), a szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő hang oldotta fel. A ~ későbbi elvonás”. De az ősi PIE gyök a „par”, hogy-hogy nem, a magyar nyelvben őrződött meg, csaknem változatlan formában. Példák sokasága utal erre: parázs, para (parásodik), pára, pör, pír, piros, vér (p>v!) stb.

Az alternatív nyelvészetben úgy tartják, hogy PAR v. PÁR (égést, tüzet és ezzel összefüggésben melegséget s vöröset, illetőleg forgást, keringő mozgást kifejező gyök). Ebbe a szóbokorba tartoznak még az alábbiak: per/pör, pir/pír, por. A P+R gyökhangok az IE nyelvek többségében a tűz fogalmához kapcsolódnak. De a magyar nem indoeurópai nyelv, mondják. A genetikában elfogadták, hogy van „Y-kromoszóma Ádám”. De akkor feltételezhető, hogy Ádám nyelvét „ősnyelvnek” kell tekintenünk. Innen kezdve a mutációk a nyelvben és a génekben elkülönülnek egymástól, de az evolúciós sémájuk hasonló marad. Ráadásul ez „adatolva” is van a Bibliában. (Bábel tornyának építéséig az egész világon egy nyelven beszéltek. Monogenézis.) Tudományosan viszont még nem sikerült igazolni, hogy a mai nyelvek egyetlen alapnyelvből erednének. Az igazság az, hogy csak nagyon halvány elképzeléseink vannak arról, hogy miként alakult ki maga a nyelv. Van egy elmélet, amely szerint Európa, részben Ázsia és Afrika nyelvcsaládjai egy nyelvcsaládok felett álló úgynevezett "makronyelvcsaládot" alkottak. Az elmélet hívei ezt nosztratikus nyelvcsaládnak nevezik, amelyet egy feltételezett közös ősnyelvből származtatnak. A feltárt nyelvi hasonlóságok az elmélet szerint az emberi történelem hajnalába vezetnek bennünket vissza, amikor 20-30 ezer évvel ezelőtt a mai európai és ázsiai népek ősei még együtt élhettek a Közel-Kelet térségében.  A nosztratikus ősnyelv szétválása, Sz. A. Sztárosztyin szerint:

•             Az első szétválás i.e. 11. évezredben következett be, amikor elkülönült a proto-kartvéli és a proto-dravida nyelv. (Kartvéli – Dél-kaukázusi)

•             Majd, az i.e. 10. évezredben, a nosztratikus ősnyelv szétvált proto-indoeurópaira és proto-ural-altájira.

•             Még egy ezredévvel később, szétesett az ural-altáji egység is.

Feltételezhető, hogy az ősnyelv agglutináló nyelv volt, és az első szétváláskor jelentek meg flektáló, izoláló és inkorporáló nyelvek.

Grover S. Krantz (1931-2002), világhírű amerikai antropológus, a Washington Állami Egyetem professzora, aki Az európai nyelvek földrajzi kialakulása című művében, (Geographical Development of European Languages. 72.p. New York 1988.) írja: „az uráli nyelvek elterjedésére csak egy lehetséges magyarázat marad, hogy a nyelvcsalád Magyarországról ered és innen terjedt el az ellenkező irányba. Ez nem jelent komoly problémát, ha az eredetet és elterjedési idejét a legkorábbi újkőkorra teszzük. Ha mindez igaz, akkor ez azt jelenti, hogy az összes helyben maradó európai nyelv közül gyakorlatilag a magyar a legrégibb”. Ha figyelembe vesszük, hogy a neolitikum mintegy 10 000-12 000 éve jelent meg a termékeny félhold területén és onnan terjedt kelet és nyugat felé, akkor ez egybe esik a proto-indoeurópai és a proto-ural-altáji nyelvek szétválásával, és érthetővé válik Krantz ezen mondása: „Magyarországon már 10000 éve beszélték a proto-altáji nyelvet”. (Grover S. Krantz: Az európai nyelvek földrajzi kialakulása. Ősi Örökségünk Alapítvány. Budapest, 2000. Kilencedik fejezet – Következtetések. Függelék.3.)^[1]. Pontosabban az eredeti mű 187. oldalán azt írja, hogy: „Az uráli nyelvcsalád az Alföld mezolitikus lakóitól származott”. („That the Uralic language family stemmed from the Mesolithic inhabitants of the Hungarian Plain”.). Ráadásul ez teljesen megfelel a genetikusok által feltételezett R1a haplocsoportba tartozók vándorlásával. (Az R1a a paleolitikumban alakult ki, durván 20 000 éve, és Kelet-Európában a legelterjedtebb Y-kromoszóma marker).

Mindezekkel a fejtegetésekkel azt szeretném bemutatni, hogy a tűzzel kapcsolatos p+r gyök az IE és a magyar nyelv előnyelvében jóval a görög és a szláv nyelvek megjelenése előtt megvolt, a később magyarul beszélőknek nem kellett senkitől sem átvenni.

Fentebb láthattuk, hogy a szláv nyelvekbe a kony (ló) szó, szanszkrit eredetű. A délről felvándorolt iráni nyelvcsoportok hozták magukkal és a tűz fogalmával kapcsolatos. Nyelvészeink viszont kiderítették, hogy a magyar ló szó finnugor eredetű.  Áldásos tevékenységüknek köszönhetően azt is tudjuk, hogy  „Ősi örökség az ugor korból: vogul (manysi) ló, luv. Az átvett alak lovu lehetett, az átmeneti lou formából fejlődött ki” -- Tótfalusi István: Magyar etimológiai nagyszótár (MEN). Sőt, „csak a vogulban és osztjákban (hantikban) van megfelelője. Az ugor nyelvi egység a Kr. e. első évezred közepén bomolhatott fel, feltételezhetően a Kr. e. 6–5. században a Káma-vidékre érkező ananyinói régészeti kultúra hordozóinak megjelenése miatt.” /Vásáry István: A régi Belső-Ázsia története. 5. Magyarok. Balassi Kiadó./

Az ananyinói kultúráról (Kr.e. 9 – Kr.e. 3. sz.) viszont tudjuk, hogy rá a legnagyobb hatással a kaukázusi Kobán-kultúra és a sztyeppe nomád szkíta–szarmata kultúrája hatott.

Az uráli alapnyelv korát a Kr. e. 6–4. évezredre datáljak, majd az uráli alapnyelv megszűnése után létrejött a finnugor es a szamojéd alapnyelv (Kr. e. 4–3. évezred). A finnugor nyelvi egységből vált ki az ugor alapnyelv a Kr. e. 2. évezredben, s végezetül ebből származott az ősmagyar nyelv a Kr. e. 1. évezred első felében.

Azt az anomáliát, hogy sem a manysik, sem a hantik ma már nem tartanak lovat, mert a Jeges-tenger közelében (ahol ma élnek) nincsenek legelők (azaz vannak, de csak a rénszarvasok számára), de az ősi mondavilágukban mégis megtalálhatjuk a táltos lovat, azzal magyarázzák, hogy korábban délebbre éltek, illetve az időjárás az erdős tajga határát jelentősen mozgatta.   Az Urál keleti oldalán talált Kr. e. 2. évezredi, halász-vadász kultúrára utaló sziklarajzok, és az obi-ugorok jelenkori díszítőművészetének több mint feltűnő hasonlósága igazolja egy, még az uráli alapnyelvi egység korából eredő archaikus kultúra és népesség továbbélését az obi-ugorokban.

Az Urál déli részén, az Ob felső folyásáig terjedő, a Tobol, Isim és Irtis folyók vidékén viszont már a lótartásra alkalmas ligetes sztyeppe kezdődött. Nyelvészeink szerint a vogulok északra vonultak halászni, vadászni (de azért magukkal vitték a lóról maradt emlékeiket, illetve nem felejtették el a nevét), az osztyákok (hantik) meg közelebb maradtak a magyarokhoz (ezért nyelvük is közelebb áll a magyarhoz, mint a voguloké!), és ők néha-néha még talán lovasokat is láttak. Bezzeg a magyarok az ugor nyelv szétválásakor (Kr. e. 1. évezred első felében) „az ananyinói régészeti kultúra hordozóinak megjelenése” hatására, elkezdtek gazdálkodni és lovat tenyészteni. Ezért a lóval és tartásával kapcsolatos szavaik is megmaradtak.  Mivel a görögöket akkor még nem ismerték, ezért paripájuk sem lehetett.

De ez a történet másképpen is elmesélhető.

Az ismétlések elkerülése végett a helyszínt meghagyom és visszamegyünk a Kr. e. 6–2. évezredbe. Az északi területeken a ma N; I; O; Q; R; haplocsoportba sorolt, délről felszármazott népek éltek, szórványosan, és csoportjaikban a nosztratikus ősnyelv „tájszólásai” kezdtek kialakulni. Régészeti hagyatékuk az u.n.   cserkaszkuli kultúrában mutatkozik meg. Ez egy késő bronzkori régészeti kultúra, az Kr. e. 18–14. századból és a középső és déli Transzurálban, az Urál hegység mellett annak keleti oldalán az erdőöv déli és az erdős sztyepp északi peremén található. Nyelvük önfejlődése a kezdetleges viszonyok és kisebb csoportok elszigeteltsége miatt csekély, és évszázadokra elhúzódó volt. Az agglutináló vázra különböző mértékben rakódott a déli eredetű, minden bizonnyal ősiráni nyelvet beszélő népcsoportok nyelvi hatása. Az Urál déli részén, a nagyállattartásra áttért népcsoportok mozgása, nagyobb kulturális kapcsolatok kiépítését tette lehetővé, illetve szükség szerint nagyobb nyelvi fejlődést, változást eredményezett. Kr. e. 1. évezred első felében – a már említett – ananyinói kultúrával, az ős alapnyelv „magyar” tájszólása is teret nyert. Bizonyíték erre a nyelvészek által felderített „finnugor” nyelvi hasonlóságok megléte. Az ősmagyar: lú, lov, luv, lou, leu, lehu (ló) < dravida: olukku, ulukku (visz, mozgat) szavunk ekkor honosodhatott meg az itt élők között. A hunok kiváltotta nagy népmozgások a 3-5. században kiváltottak egy természetes rendeződést is, amelyben a nyelvnek, a vallásnak, a szokásoknak már nagy szerepe lehetett. A Kr. u. 1. évezredből nincs történelmi adatunk az obi-ugorokról. A türk birodalom felbomlása, majd a 7. század közepén Kuvrat bolgár birodalmának megszűnése újabb népcsoportokat sodort észak felé. Ekkor telepedhettek le nagyobb létszámban olyan nyelvű csoportok, akik az ősnyelv alapjait jobban megőrizték, mint a „birodalmi” nyelvek. Ilyen volt az előmagyar és az ősbolgár nyelv is. Természetesen egy részük megmaradt a Ponto-Kaszpi térségben. Ebben a nyelvben már mind a ló, mind a paripa szavunk létezhetett. [Ősmagyar: paripa < dravida: parima (ló) < pari (szökken, repül)]. /wikiszotar.hu/. A ló, mint eredeti ősszó, a parip meg indo-iráni jövevényszó. És a 4-6. században kialakuló szláv nyelv honnan vette a nevét ennek a nemes állatnak? Természetesen a környező népektől! Az ugoroktól a ló változataiból lett az oroszoknál a lóságy (лошадь), a lengyeleknél a losak (ɫоszаk), a szanszkritból tűz fogalmán keresztül a kony (конь), és a paripa (szerbeknél: parip). A parazsat evő táltos paripa – a „tűz-ló” – a kony-ogony, pedig arra utal, hogy előbb volt a parázs szó, mint a rontott változata a „pozsár”! (Az összefüggés nyilvánvaló.)