A magyarság származásáról szóló eredetmondát a Képes krónikából, Kézai Gesta Hunnorum et Hungarorumából, és Anonymus Gesta Hungarorumából ismerjük. A magyar mese- és mondavilágot – legismertebben -- Benedek Elek népszerűsítette. A monda szereplőit megtalálhatjuk a korabeli, és régebbi történetírók műveiben, sőt a Bibliában is. A nyugati emberek, a keletről jövő népcsoportokat általában pogányoknak, barbároknak tartották. Ez azt jelentette, hogy nem közülük való, durva, kegyetlen, műveletlen lényekről szóltak a történetíróik, ha a hunokra, avarokra, vagy a magyarokra utaltak az írásaikban. Senki nem várhatja el, hogy ebből a közegből valamiféle túlzott pozitív értékelés szülessen a magyarokkal szemben, akikről jóformán semmit sem tudtak, nyelvüket, szokásaikat nem értették, nem ismerték. Sokan állítják, hogy semmi közünk a hunokhoz, ha azok dicsőségéről, nagyságáról esik véletlenül szó. Viszont a francia gyerekeket még manapság is az emberevő mocsári óriásokkal, az Ogrékkel (kiejtése: ogr) ijesztgetik. Jobbszándékúak ezt Orcusnak, az alvilág római istenének nevéből származtatják. („orcus” = alvilág). Ennek semmi történelmi alapja nincs, (hacsak a kelta mitológiában szerepelő hegy-, és erdőlakó trollokkal együtt nem értjük őket) viszont amikor csak az Isten menthette meg őket a magyarok nyilaitól, akkor a magyar jelentésű „hongrois” szóból megszületett a gyerekijesztő Ogre. (A skandináv országokban azonosak a trollokkal.) Éppen ez a szakadék az egyik legkézenfekvőbb bizonyítéka annak, hogy a sok bibliai hasonlóság, ami a magyar mondakörben fennmaradt, nem a nyugati kereszténység hatására született, hanem annál sokkal régebbi forrásból táplálkozik és nyomot hagyott az ókori kultúrákban is. A keleti történetírók reálisabb képet tárnak elénk. Ennek egyik oka az, hogy a saját hősi múltjuknak is részesei lehettek azok a sztyeppei nomád törzsek, akiknek az utódai később a magyarokká váltak. Történelmünk szempontjából kiemelt időszaknak számít a hunok kárpát-medencei megjelenésétől Árpád honfoglalásáig tartó időszak. Nem vagyok történész, ezért komoly történelemkutatatásra nem vállalkozhatok. A megismert elméleteket azonban összevethetem, elemezhetem a saját kutatásaim szerint. A terület, amelyet vizsgálok, a földrajzi helynevek egy szűk csoportján belül található. Azonban ennek a névcsoportnak a megítélése igen szélsőséges, egymással teljesen ellentétes következtetések kialakulását eredményezte. Ami új a módszeremben, az az, hogy nem nyelvész oldalról, hanem a fennmaradt nevek helyi magyarázataiból, a helyek és lakóinak történelméből, a régészeti leletek értékeléseiből próbálok következtetni arra, hogy mi lehetett a névadás motivációja. Rendkívül fontosnak tartom az analógiákat, a hasonló helynevek előfordulásának gyakoriságát, illetve az okmányokban fellelhető írásváltozatokat. A szomszédos helynevek csoportos megjelenése egy távolabbi vidéken feltételezi, hogy hasonló beállítottságú közösség lehetett a névadó ott is. Sőt a névadási motivációkban is kell a közöset keresni. Az időbeli eltérésre a régészeti leletek nyújthatnak megbízható támpontot.

      A történészek jó része az írott forrásokra támaszkodik, hiszen szájhagyomány ilyen régi időből – felismerhető formában – szinte elképzelhetetlen, hogy fennmaradjon. Az ókori nyelvek tanulmányozói eredeti formában ismerhetik meg a rólunk szóló leírásokat, amelyeket a szerzők a korabeli elvárásoknak megfelelően fogalmaztak meg. És ezeket a leírásokat a mai szerzők szintén -- a beállítottságuktól függően – a korunkbeli elvárásoknak megfelelően értékelik, és rögzítik a jelen, és az utókor számára. Van azonban néhány területe a kutatásnak, ahol a hagyománynak mégis jelentős szerep jut. Ezekkel a népzene-, a népmese-, a mondókák, a szólások kutatói foglalkoznak. Az írott és a beszélt történelem között azonban a névkutatás teremti meg kapcsolatot és szolgál megerősítésképpen, vagy elutasítólag az egyes kérdésekben. A névkutatást szinte mindenki műveli, akár tud róla, akár nem. Ki vagy? Honnan jössz? Ma, és mindenkor, ezek voltak az első kérdések a másik ember felé. Az egymásról alkotott első vélemény, azután választól függően alakult tovább. A hatalom birtoklásának egyik legegyszerűbb és leghatásosabb módja befolyásolni a tömegeket úgy, hogy névre, származási helyre adott válaszok értékelése megfeleljen a hatalom igényének. Minden eszközt felhasználtak annak érdekében, hogy az egyén ne az őseitől rámaradt tudás szerint, hanem a hatalom szempontjából mérlegeljen. Kezdődik ez, az oktatással, folytatódik a médiában, a politikában, a vallásban. A befolyásolás megjelenik tudományos alakban, népiesen, sőt humorosan. Visszajelzésül az utónevek divatja is szolgálhatna, hiszen a helynevek adása ma szigorúan állami monopólium, a vezetéknév pedig születéskor általában adott. Legkevesebb kötöttsége a szülőknek az utónévválasztásban van. A névadási szokások, a kort jellemzően alakultak mindenhol a világban. Ezért nyitott könyv a nevek világa, csak a benne foglaltakat kell helyesen olvasni, és jól érteni. Nem az a lényeg, hogy macedon, vagy makedón az írásforma, Bjela, vagy Béla a kiejtés, hanem az, hogy el tudja e fogadni az egyik ember azt, hogy ugyan azt a fogalmat takarja a név, mint amit a másik gondol, vagy amit a névadók szándékoztak tudatni a környezetükkel. Mert mindennek oka vagyon, nem született egyetlen név sem úgy, hogy a névadói ne tudták volna annak az okát, fokát. Ha pedig elfeledték, akkor alkottak rá új magyarázatot. És itt kezdődtek a gondok. Legegyszerűbb eset az volt, ha a helynek, víznek, hegynek, földrésznek, isteneknek, régen volt embereknek egyszerűen más nevet adtak. Ez általában a népesség cseréjekor következett be. Ha megmaradt a lakosság egy része, vagy az új beköltözők rokon népek voltak, akkor a név változatlanul fennmaradhatott, vagy kisebb nagyobb változtatásokkal maga is változott, torzult. Néhol a jelentés megmaradt, néhol elkopott és idővel értelmetlenné vált. Ha hasonló hangzású, de más értelmű szó egyébként megfelelt a közízlésnek, akkor ez kiszoríthatta az eredeti jelentést és írásos dokumentumok híján, átvehette a régi szó szerepét. Ez történt – kutatásaim szerint – a magyar BÉL névszóval, amikor a szláv „fehér” jelentés eltakarta az ősi „úr”, „magasság”, „jel”, „fény” értelmet. Lásd például a keleti kelta Bél isten (Beltane) nevéből fennmaradt Pelso (Lacus Pelso) nevet, ami a keltáktól a rómaiakon keresztül, Atilla-Baján magyarjainak névmegőrzése következtében, Belto/Bélató formában ránk maradt. És akkor az önmegsemmisítő nyelvészeink kitalálják, hogy a Nagymorva Birodalom egyik mocsarának ősszláv nevéből a boltьno-ból alakult ki a mai Balaton név. Még az illír sekély szóból származtatott „pelso” magyarázat sem olyan erős, mint amit kelta helynévhagyományokkal teli Pannónia Bél/Bál istent a Béla névbe átörökítő magyar hagyománya kínál. A pár tíz évre tehető szláv uralom fennállása-- egy ezredéves népi hagyománnyal szemben -- mélyebb nyomokat hagyott volna a történelemben, azért mert a nyelvészeink előtérbe helyezik a boltьno>Balaton névalakulást a Bélató vagy Bálotthon>Balaton eredeti magyar nyelvi változással szemben?

            Évek óta foglalkozom a „bél/bel” gyök vizsgálatával. A „b” hang átalakulása „v”, vagy „p” hanggá – elég közismert. Néhány példa ezekre: Valentin/Bálint; Bazil/Vaszil; Bilka/Wilka; abar/avar; Bia/Wia; Baj/Woj; Bécz/Wetz, Tebel/Tevel (Árpád unokája), Veszprém/Bezprym (Imre herceg unokatestvére), vagy az ógörög nyelv hatása a b>p átalakulásban, például a „baj” ógörögben: „pai” [παι]. Ebből származik a pajk-os, a pajzán, de a bajtárs/pajtás szavunk is. Helyneveknél a Bél(monostor)/Pél(monostor) estet vehetjük példának. Itt a helybéli nyelvészek egyik magyarázata szerint a „pel/bel” török szó, amely azt jelenti, hogy „hegy/domb.” (Lásd a pélmonostori Magyar Egyesületek Szövetsége – Savez Mađarskih Udruga honlapján). Véleményem szerint ide tartozik a magyar „bán” tisztségnév átalakulása a lengyel-szlávban „pán”-ná, azaz úrrá (pány), továbbá a szóösszetételekben a „pán”, ami egységesítő, össz-, értelemmel bír (pld. pánhellén). Pán, a görög mitológiában pásztor isten volt, ami szintén nem elhanyagolható rangnak számított. A magas hangrendű „é>i” változásra talán példát sem kell hoznom, annyira benn van a nyelvünkben.

            Nem gondolom, hogy a magyarok törökök lettek volna. Annyi azonban bizonyos, hogy az első évezredben szinte állandóan kapcsolatban voltunk a türk nyelveket beszélő törzsekkel. Az altajinak mondott nyelvcsaládba sorolják a hun, a bolgártörök, a kazár és a magyar nyelvet is. De ide tartoznak a baskír, besenyő, kun nyelvek is, akikkel a magyaroknak évszázadokon át, szomszédos kapcsolata volt, sőt a törzsek egyesülése, keveredése is gyakori volt. A Volga-könyök és az Ural-hegység között élő finnugor törzsek nyelve nem sokban különbözhetett a nagyálattartó, pásztorkodó sztyeppi türk népek nyelvétől, ami az egész eurázsiai régió nyelvét képezte. A „finnugor” szó használata az ural-altáji népekre – teljesen megtévesztő. A krónikák, útleírások alapján az „ugor” elnevezés volt használatban egészen a „finnugor nyelvészet” megszületéséig. Ilyen alapon beszélhetnénk akár „magyarugorokról” is, mert a magyarság több leszakadt nép-ággal rendelkezett abban az időben, amikor a szlávok kezdtek megjelenni (6-7. század). Ezek voltak a volgai, baskiriai, kaukázusi, etelközi, kárpát-medencei magyarok. Nyelvük beépülhetett a kun, besenyő, kazár, alán, bolgár stb. szomszédos törzsek nyelvébe is. A „finnugor” szóösszetételben a „finn” viszonylag újkeletű és a mai balti-finn etnikumra vonatkozik, míg az „ugor” egy jóval nagyobb keleti sztyeppei etnikum-csoportot jelent, amelyben a magyarok egyik (északi ága) is beletartozott. A történészek hívták ezt a nyelvet ural-altájinak, szkíta nyelvelnek, turáninak, türknek. Egy biztos, nem volt szláv, sem indóeurópai. Ha megnézzük a 4. századi Eurázsia térképet, láthatjuk, hogy a Kárpátoktól az Altájig a hun, a szabír, az ugor, a proto-magyar, a zsuan-zsuan népek területei vannak bejelölve. Valószínű, hogy ők tolmács nélkül is értették egymást. Ezt a nyelvet talán a kimmerek vitték a Kaukázuson túlra. Gómer néven már i.e. 14. században mezopotámia területén is említik a korabeli források. Ebből a kevert szittya nyelvből egyedül a magyar nyelv maradt fenn viszonylag változatlan formában, mind a mai napig. Ezt annak köszönheti, hogy a történelem viharaiban a magyar nép olyan országot hozott létre, amelyben a köznép megtarthatta az ősi nyelvét. Ez a nyelv rendelkezett mindazokkal a nyelvtani, szókészleti elemekkel, amelyeket a mai európai nyelveknek a keltából, a latinból, a görögből, a törökból, a magyarból kellett átvenniük. Ennek legjobb bizonyítéka a Kárpát-medencei magyar nyelvi sziget megléte. Ez a sziget úgy emelkedik ki a latin, germán, szláv tengerből, hogy nincs az a cunami, ami megsemmisíthetné. Az árhullám után fennmaradó hordalék, pedig szervesen beépül a sziget talajába, hogy a nyelvészek „jövevényszavakként” azonosíthassák. A szomszédos szláv nyelvek is igen sokat merítettek ebből a kimmer, szkíta, hun, avar, magyar, törökös nyelvből. Sajnos történészeink, nyelvészeink egy része ezeket a közös gyökerekkel rendelkező szavakat, amelyek a magyar nyelvben -- még a sok szláv nyelv megszületése előtt -- megvoltak, ma szláv jövevényszónak tartja. Úgy tartják, hogy a magyar nyelvben található szláv elemek ószlovén eredetűek, és az avar korban kerültek a nyelvünkbe. Ekkor a törökös hatás még mindkét nyelvben nyomokat hagyott és a mai napig kimutatható. Vámbéry Ármin írja: „Elolvasva régi földleíróink, mint például Mudsam ul Buldan műveit, megtudhatjátok, hogy a rusz nevű nép el van különítve bennök a szlávoktól s valószínűleg valamely finn-ugor, vagy török-tatár törzsből eredve, csak később keveredett el a szomszédos szlávokkal, s utóbb beléjök olvadt.” Máshol: „Hogyan és honnan jutottak volna be a magyarba ószlovén nyelvelemek oly nagy számmal? Az ószlovének tudvalevőleg nyugati Pannóniában laktak s az úgynevezett honfoglalás idejében – s már korábban – kiszorították őket a frankok s az északi szlávok. A magyar nyelv jövevényszavai, pedig többnyire az ószlovénből valók.”. Hans Wilhelm Haussig, német történész szerint is a szláv nyelvek – különösen az orosz – tele vannak sztyeppei törökös népektől átvett szavakkal. Ezeknek a megfigyeléseknek – elméletem szempontjából – meghatározó jelentősége lett. De, ennyi előtanulmány sem volt elég arra, hogy felismerjek egy névbeli hasonlatosságot, amely talán az egyik legfontosabb felfedezésemnek fog számítani. Erőss Zoltán írta a Fénylő, fehér, jel című könyvem előszavában az elméletemről szólva, hogy: „megállapításainak bármilyen cáfolata, vagy kritikája, erősíteni fogja ezt a rendszert, amit felépített. A kritikák más, többoldalú bizonyítási csatorna szükségességét és irányát tárják fel. Ugyanis ez a munka még nem teljesen befejezett. Fokról fokra új távlatok, és egymást erősítő bizonyítékok sora tűnik fel.” – hogy mennyire igaznak tűnik ez az állítás, példa rá a PILIS szavunk vizsgálata.

De ez már egy másik történet!