Egy nép őstörténetének kutatása nem nyúlhat a végtelenségbe, de valahol el kell kezdeni.   Már a legkorábbi írott emlékekben találkozunk a „kezdetek” kérdésével. A darwini evolúciónak megfelelően az elefántnak „ormánya nőtt”. Ez egy tény. Viszont, mielőtt Darwin felismerte volna ezt a törvényszerűséget, akkor is nyilvánvaló volt, hogy  „nem kezdődhet ilyen hirtelen ez a böszme nagy állat”. De félre a tréfával! Nézzünk bele az általánosan ismert Bibliába! Mivel kezdődik? Híven a korábbi teremtés eposzokhoz: a Teremtés könyvével. „Kezdetben teremtette az Isten az eget és a földet”. Kellett az „őstojás”, legyen az akár a Sötétség, akár a Káosz.

Kutathatjuk az emberiség történetét „ab ovo”, ennek még van értelme. De van-e értelme így kutatni a „magyarság” után is? Sem Ádámban, sem Évában, de még az előemberben sem lehet semmi „magyar” nyomot találni. Hol kellene tehát meghúzni a határt a magyarságkutatás kezdetében? (Amelytől régebbre menni, teljesen irracionális). Ahhoz, hogy ezt el tudjuk dönteni, szükséges egy fontos kérdésre válaszolnunk. Milyen kapcsolat van a nyelv és a nyelvet beszélők között? Ha ezt nem tisztázzuk, akkor csak „elbeszélünk egymás mellett”.

 Már a 20. században megtörtént a felismerés, hogy a nyelv története nem azonos a nyelvet beszélők történetével. De nem is független tőle. A paradigmák ellentmondásossága máig fenn áll. Különösképpen a magyarokkal és a magyar nyelvvel kapcsolatban. Nincs a környezetünkben olyan nép és olyan nyelv, amelynek az eredete vitatobb lenne a magyarénál.

3500 éves önálló nyelvi múlttal rendelkezünk a nyelvészek szerint, de az ismert történetünk csak 1200 éves. Mi történt a közbenső 2300 évben?  Az kinek a története?

Viszonylag jól ismert az európai népek nyelvének és etnikumainak kapcsolata, története. Nem így a magyaré! Pontosan ezért, a magyar nyelv vizsgálata fogja megteremteni a nyelv és az etnikum közötti kapcsolat álltalános, tudományos megcáfolhatatlan meghatározását. (Természetesen vannak erre ma is próbálkozások, de ezek közel sem mondhatók „tökéletesnek”).  Mi a nép és a nyelv történeti viszonya? Adtak erre sokan, sokféle választ – nem sorolom fel őket. Ha lenne tökéletes válasz, akkor nem kellene a magyarok „őshazáját” sem keresni tovább. Hiába hallgatjuk meg például Róna-Tas András remek előadását „Nép és nyelv - A magyarság kialakulása” címmel (IV. szemeszter, 2004.03.01.), sok mindent megtudunk, de a vita okát (a magyar-, nép, nyelv, lakosság és név értelmezési és kapcsolati eltéréseit) nem tudja megszüntetni. Egyszerűbb a definiállhatóság kérdése. De ha egyetértés is van a definíciókban – a kapcsolat magyarázata igen szubjektív marad. Könnyebb helyzetben volt az előadó a környező népek (angol, francia, német, szláv stb.) példáival. Azt azért érdemes megjegyeznünk, hogy a magyar is egy „nyelvőrző” típus. (Erre még visszatérek). Azért nem tűnik fel az előadásban a kérdés lezáratlansága, mert az alapproblémát már az elején megszüntette azzal a kijelentésével, hogy a „nyelvrokonság akkor áll fenn, ha az egy közös ősi nyelvre vezethető vissza”. Semmi gond nem lenne, ha ezt kizárólag a nyelvre vonatkoztatná következetesen. Ezzel szemben feltételezi, hogy a közös ősi nyelvet beszélők együtt is éltek! Sőt az elválásuk után mindenki beszélte a saját nyelvét. Találkoztak indoeurópai nyelvet beszélőkkel, szkítákkal, szarmatákkal esetleg bolgárokkal stb. Nem kizárt, hogy voltak ilyenek is. De kizárólag erre hivatkozni, ez már nem korrekt! Átmegy az etnikumok történetébe, ami nem nyelvészet a definíció szerint. (A nyelv története nem a nép története!). Tehát a vita marad vita, a nép és a nyelv vonatkozásában. Létezik-e megoldása ennek a kérdésnek? Úgy érzem, én megtaláltam feltételezve a nyelv kettős természetű mémszerűségét. De előtte hozok egy idézetet Csáji László Koppánytól, mert igen jól megfogalmazta (és közre adta) azt, ami engem is motivál: „Más szempontból egy nép történeti útja hasonlatos lehet az énekhez, amely összecsendül másokéval, és együtt zeng egy ideig, a szitához, amely részecskéket ereszt ki és be – vagy épp a gulyásleveshez, amelybe belefő sok-sokféle hús, zöldség, fűszer, hogy aztán eggyé válva alkosson gazdag egészet. Mint minden metafora, a folyó, a tölcsér, a szita képi világa révén láttat valamit, amit az elvont társadalomtudományi fogalmak csak hosszas körülírásokkal próbálnak megragadni; rávilágít egy-egy fontos mozzanatra, egyszerre találó, de sántít is. Amikor elődeinkről töprengek, sokszor próbálom elképzelni (metaforikusan) az elvont, tudományos fogalmakat: például a kultúrát, a társadalmat, a beolvadást, a kisebbségi létet, a diffúziót, a kölcsönhatást és az önazonosságot. Nyilvánvalóan sokat lehet és kell is ezekről gondolkodnunk tudományos körökben, példákkal, érvekkel és ellenérvekkel megvilágítva elképzeléseinket, de ezek a gondolatok meddők maradnak, ha nem tudjuk az embereknek láttatni, érthetően elmagyarázni, miről is van szó.” (Csáji László Koppány: Túl a genetikán és az evolucionista modelleken. A korai magyarság népességtörténeti vázlata (tölcsérek, sziták és buborékok). Napút, 2020. december. 17. o. ). De ennél egyszerűbben fogalmazott Vámbéry a 19. században: „a nép kialakulása folyamat, és a nyelv folytonosságától függetlenül etnikai keveredéssel jár”. (Sándor Klára: Vámbéry Ármin és a török-magyar nyelvcsere Vámbéry mint nyelvész. Megjelent: 2014.)

Elméletem lényege röviden az, hogy a vizsgálhatóság szempontjából én a nyelvet a fény tulajdonságaival rendelkező mémnek fogom fel. A különböző nyelvek – nem mások, mint – különböző frekvenciák.  Értem ez alatt az elképzelés alatt, hogy például a nyelv viselkedése, főleg a korai, spontán terjedése – hasonlatosan a fényéhez – kettős tulajdonságot mutat. Egyrészt a nyelvet beszélők csoportjai (korpuszok, etnikumok), másrészt a környezet, a hagyományok, a szokások, a szabályok, a kultúra és az egyéb befolyásoló tényezők voltak az alakítói. Igaz, hogy a  nyelvi változást a nyelvhasználók, beszélők okozzák, s nem a nyelv maga. De az ok már lehet a beszélő hangképző szeveinek változása, az anyanyelvvel hozott szokások, a környező (hallott) nyelvek hatása, a változás rögzülése, elterjedése. Így maga a nyelv is lehet ok.

A nyelv a genetikában alkalmazott génelmélethez hasonlatosan mémszerűen viselkedik. De pontosan nincs meghatározva, hogy mi a MÉM. „Cassian Sparkes-Vian hosszas definíciós kísérlet után úgy vélte: „a mémek sem gének, sem vírusok; a kettővel történő összehasonlítás egyszerűen analógia, ezért csak annyiban kell folytatni, amennyire tisztázza a vizsgált tárgyat” (2014: 34). Knobel és Lankshear kapitulált: „közel lehetetlen leszögezni pontos kritériumokat, amelyek alapján megállapítható, mi számít mémnek” (2007: 205).” (Veczán Gy. Kelet-Európa és a kelet-európaiak az internetes mémek nyilvánosságában. Doktori értékezés. 2021. 25.o.) Ha most behelyettesítem a sajátomat, akkor így nézne ki:

„a NYELV sem MÉM, sem FÉNY; a kettővel történő összehasonlítás egyszerűen analógia, ezért csak annyiban kell folytatni, amennyire tisztázza a vizsgált tárgyat”

A nyelv viselkedésének vizsgálhatóságára megpróbáltam a mémeket, a fényszerűséget (kettős állapotúságot), a sodronyszerű felépítést bevezetni, a terjedésre pedig a higany módjára történő szétterülést és egybeolvadást hoztam fel mintának. Ez az utóbbi hasonlatos az amőba mozgásához, alakváltoztatásához. De a nyelv terjedésének, változásának (egybeolvadás, szétválás) modellezésére szerintem jobban megfelel a higanyhoz, mintsem az amőbához történő hasonlítás. Miért is?

Alapvetően az amőba egy valós élőlény, egyed. Osztódással szaporodik, az utódok teljes mértékben azonosak. De két amőba már nem tud eggyé válni (ami a higanycseppeknél természetes). Rokonnyelvek találkozásánál lehet ez a tulajdonság perdöntő. Szerintem ez történt a KM-ben a 8-15. században a magyar nyelvvel. Természetesen vannak a nyelvi hasonlatnak, mintának hiányosságai is. Például a higany nem képes evolúciós fejlődésre. A nyelv „nem élő szervezet”! Csak úgy viselkedik! Igaz, hogy „a nyelvi változást a nyelvhasználók, beszélők okozzák”, de mi készteti őket erre? Alapvetően a nyelv maga! A kaméleon változtatja meg a színét, de csak akkor, ha a környezetének megváltozik a színe. (A kivételektől tekintsünk el!) A szabályos hangváltozásokat a beszélők produkálják -- igaz. A beszélők pedig, mint homo sapiensek – lényükben egyformák. Akkor mitől lesznek a hangváltozások különbözőek? A nyelvtől. Tehát a változásokat a nyelv és a használói együtt hozzák létre. Ez teszi a fény természetéhez hasonlóvá a nyelvet, mint ahogyan korábban is kifejtettem.

„A nyelv tényleg a génjeink hangja. És így, a nyelvek szétválásával, valami szokatlant, sőt különöset csináltunk. Ahogy szétszéledtünk az egész világban, több ezer különböző nyelvet hoztunk létre. Jelenleg körülbelül hét-nyolcezer különböző nyelv van a Földön. Mondhatnánk, ez természetes. Fejlődésünkben különváltunk, ezáltal a nyelveink is természetesen különváltak. De a rejtély és az irónia az, hogy a nyelvek legkülönbözőbb változata ott található, ahol az emberek a legszorosabban élnek együtt. (a felhozott példa: Pápua Új-Guinea.). Úgy tűnik tehát, hogy nem csak az együttműködésre használjuk a nyelvet, hanem arra is, hogy szétválasztjuk együttműködő csoportjainkat, individualizáljuk őket, esetleg megóvjuk tudásunkat, bölcsességünket és készségeinket a külső lehallgatóktól.” (Előadás,  Mark Pagel: Hogyan alakította a nyelv az emberiséget. TEDGlobal 2011.) Tehát az identitásunk egyik kifejezője éppen a nyelv lett!

2022. novemberében Sudár Balázsnak volt egy előadása: Magyarok a honfoglalás előtt – címmel. Ebben említette Csáji László Koppány tölcséres-szitás modelljét. „Teljesen természetes, hogy egy nagy népi folyamból a közösség széthullik darabokra, másrészt újabb elemek épülnek bele. Állandó fogyás és bővülés folyamata van” – mondja Sudár. Ez, tökéletesen illeszkedik az elképzelésemhez! Ezt a „népi folyamot” Magyar Adorján felfogásában képzelem el. „Magyar Adorján állandóan hangsúlyozza, hogy a nyelv, a népművészet és néphagyományok találkozási pontjánál bizonyosodunk meg arról, hogy mely néptől ered egy bizonyos kultúrkincs: szó, hagyomány vagy népművészeti motívum. Ahol ezen hármasság nincsen meg, ott az illető nép csak kései átvevő.” – írja Tomory Zoltánné. az életmű alapos ismerője Magyar Adorjánról, akit korunk egyik legnagyobb összegző egyéniségének tart”. (Magyar Adorján, Honlap. Életrajz). Csáji tölcsérébe (KM), ezek a kolloid állapotban lévő kultúrkincsek ömlöttek a honfoglaláskor, és a végeredmény lett a magyar etnosz és a magyar nyelv. Ez a „magyar modell” – szerintem. A magyar nyelv esetében a keveredés nem elkülönült (diszkrét) nyelvekből alakult ki (nem lett egy kevert „kreol nyelv”), hanem a fény additív (összeadó) színkeveréséhez, hasonlóan ment végbe.

A fény hullám-részecske kettősségéhez hasonlóan viszont a nyelv korpuszkuláris és mező tulajdonságokkal rendelkezett az őskori terjedése során. A nyelvészek egy része a nyelvek szótári és morfológiai hasonlatosságait a nyelv leszármazási rokonságának tulajdonítja, és ez megfelel a korpuszkuláris viselkedésnek (pl. etnikumfüggő), míg mások szerint ezek a hasonlatosságok a nyelvi érintkezések következményei (areális nyelvkiegyenlítődési elmélet), ami a hullámtermészetet igazolja (a szubsztrátumok hatása, mező elmélet). Ez azt is jelenti, hogy a nyelvek terjedését nem lehet csak és kizárólagosan egyenes vonalban, láncszerűen elképzelni, hanem lehetséges a diffúz terjedés is, a körülményektől függően. Sőt párhuzamosan is megtörténhet. „Teljesen azonos génállományú populációk is beszélhetnek eltérő nyelvet és vallhatják magukat a modern polgári nemzetfogalom alapján más és más nemzethez tartozónak, másfelől pedig egy adott nyelvet beszélő populációnak is lehet igen színes a genetikai őstörténete. A jelenség nyelvi okát valójában nem is a történeti nyelvészet, hanem a korai modern többnyelvűségkutatás, s az annak nyomán kialakuló, ún. kontaktnyelvészet (kontaktológia) fejtette meg: belátható, a nyelvek egymás mellett élése intenzív, alapesetben többirányú kölcsönhatásokkal jár, s e kapcsolatok kölcsönös interferenciákat okoznak”. (Pomozi Péter: A történeti nyelvészet őstörténeti alkalmazhatóságáról: lehetőségek és korlátok. MKI, Budapest, 2020.)

 A fentieknek megfelelően elképzelhető, hogy voltak olyan „előmagyar” nyelvet beszélő csoportok, akik soha nem lettek a „magyarok” ősei, nyelvük pedig szubsztrárumként beolvadt a szibériai „nyelvrokonaink” nyelvébe. És lehettek olyan egészen más etnikumból származóak, akik átvették az „előmagyar” nyelvet és utódaik később csatlakoztak a magyar törzsszövetséghez, és egyáltalán nem volt szükség semmiféle „őshazára” ahhoz, hogy a nyelv fejlődjék és megőrződjék. Ha a nyelvészek a nyelvi rekonstrukcióik során feltételeznek egy „közös ősnyelvet” – tegyék, de ne feltételezzék, hogy ezt valakik beszélték is, mert ez már nem az ő területük és egyáltalán elvileg is bizonyíthatatlan marad. Azért vannak más irányban is kutatások:

Jingyi Gao a pekingi egyetem nyelvész professzora irt egy tanulmányt (még 2014-ben), ami egyes magyar szavak és a jenyiszeji nyelvek szavainak közös etimológiáját vizsgálja. A végső következtetés: mind a magyar, mind a jenyiszeji nyelveknek köze van a hun nyelvhez. “Az összes újonnan azonosított magyar és jenyiszeji közös etimológia az alapszókincshez tartozik, és a magyarban alapvetően használatos. Ezek nem lehetnek kölcsönszavak sem a jenyiszejiből a magyarba, sem a magyarból a jenyiszejibe a két nyelv nagy földrajzi távolsága miatt. Ezek a magyar szavak valószínűleg a nyelv hun szubsztrátumához tartoznak. A hun szubsztrátum és a jenyiszeji nyelvek a proto-hun leszármazottai. A hun-hsziungnu kapcsolatot és a jenyiszeji-hsziungnu kapcsolatot bizonyítják a magyar és jenyiszeji közös etimológiák. Ezek a kapcsolatok egybeolvadhattak egy hun kontinuitásba, ami magában foglalja a történeti hsziungnukat, a hunokat, a magyar nyelv hun szubsztrátumát és a vizsgált jenyiszeji nyelveket.” (Gao Jingyi [Kao Csingji]: A proto-hun és hsziungnu lehetőségéről magyar és jenyiszeji közös etimológiák alapján. Ephemeris Hungarologica. 2021. 1.)

Kutatók egy csoportja szerint a hsziungnukat nem lehet egységesen csak egy identitástudatú népként kezelni. Mivel sok sztyeppei nép kultúrájának, törzseinek, nemzetségeinek szövetségéből, egymásra rakódásából jöttek létre. Éppen ezért mindegyik hun ember több identitású volt: egyszer volt a család, aztán a nemzetség, a törzs és a törzsszövetség, amely rendszerint más-más eredetű volt. Miután a hunok kiterjesztették hatalmukat más sztyeppei népekre, azok úgy vették át birodalmi hun identitástudatot, hogy eközben megőrizték saját hagyományaikat is. (wikipédia).

Kalevi Wiik elképzelése szerint a népek és nyelvek mozgása a történelemben távolról sincsen átfedésben, azok nem azonosíthatóak egymással. A nyelvek közötti kölcsönhatásokban pedig a nyelvcserékre, a népek beolvadásakor keletkező sajátos nyelvi elemekre (szubsztrátumok) a „beolvasztó” nyelvben, és a tágabb térségekre jellemző  közvetítő nyelvek (lingua franca) helyezte a hangsúlyt. (Németh Endre: Kis magyar őstörténet I. Konzervatorium. Blog.  2009.12.01.)                                                   

A mai magyar nyelvnek nem maradt fenn olyan rokonnyelve, amelyet – a nyelvi képzettséggel nem rendelkező – anyanyelvi beszélője megértene.  Miközben az összes finnugor nép genetikailag rokon a másikkal, kivéve a magyarokat. Ez csak azt jelentheti, hogy őseink adták át a nyelvüket az ott talált őslakos szibériai és altaji népeknek. Ennek az ősi (szkíta?) nyelvnek – vagy nevezhetjük „eurázsiai szupernyelvnek” is -- az egyenes ági leszármazottja a magyar.

„A magyar nyelvet idestova két évszázada az uráli népek, ezeken belül a finn és ugor ágakból eredezteti nyelvtudományunk. Az uráli õsnép szállásterülete nagyjából az Ob vonalától a Volga–Káma közéig lokalizálható, figyelembe véve a Dél-Urál és az Altáj vidékét is. Történeti szempontból ez a nyelvcsalád az i. e. VI–IV. évezred között, gyakorlatilag tehát az uráli megtelepedés elõtt már felbomlóban volt. Ebben a keveredések is közrejátszhattak. Nyilvánvaló, hogy az urálinak mondott õsnép és az alapnyelv nem itt alakult ki, hanem egy jóval délebbre húzódó sávban. Mivel valamennyi urálinak számító protonyelvben jól kimutathatóak az indoeurópai nyelvcsalád indoiráni és egyéb ágainak fõbb jellemzõi (szókincs, mûveltségi terepek tényezõi), népünk igen távoli elõdei az atlanti kor elején (i. e. 5600–4000 között) együtt vagy egymás szomszédságában éltek az óiráni, majd a középiráni népcsoportok elõdeivel; ez leginkább az ugor ág hanti és manysi, valamint a XX. század végére – a szölkup kivételével – kihalt déli szamojéd népek esetében volt kimutatható.” (Kovács Vilmos: Kik voltak…? Nyelv- és õstörténeti írások a honfoglaló magyarság kialakulásáról. Ungvár 1997.)

Egy példa lehet erre a „beoltásra” az ősszamojédok története: „A mai szamojéd nyelvek fő ágainak egymás közötti viszonya „robbanásszerű”, „ugrásszerű” szétválási folyamatra utal, a viszonylag egységes ősszamojéd nyelvközösség gyors felbomlására. A felbomlás oka lehetett külsődleges. Itt helyénvaló megemlíteni, hogy miután a Kr. e. 2. században a hunok betörtek a minuszinszki völgykatlanba és a vele szomszédos területekre, Dél-Szibéria történetében hosszú, viharos korszak vette kezdetét, s ez jól nyomon követhető a régészeti anyagon (gyors, nem evolúciós jellegű kultúraváltások, a harcossírok számának növekedése) és részben a történelmi dokumentumokban (a régi kínai krónikákban)”. (Szamojédok. Finnugor Tanszék. Eugen Helimski, Fordította: Katona Erzsébet).

A honfoglaló elit szibériai származásával kapcsolatban Török Tibor genetikusnak volt két részletes előadása 2022 és 2023-ban. (Dr. Török Tibor - Mit árulnak el a genomelemzések a honfoglalók származásáról illetve Dr. Török Tibor új, tudományos előadása a honfoglaló magyarok archeogenetikai kutatásáról), amelyben megerősítette, hogy a honfoglalók egy része, valóban Szibériából származott. A genetikai adatokhoz legjobban illeszthető történeti modellt a bronzkortól a kora középkorig (5. század), illetve a középkorig (10. század) állította fel. Bemutatta a régészeti kultúrákat is a kora bronzkortól (i.e. 2200-1750) a középső (i.e. 1750-1250) és késő bronzkoron (i.e. 1250-750) át a kora (i.e. 750-250), majd késő (i.e. 500-tól, i.sz. 250-ig) vaskorig. A Keletről Nyugatra tartó népvándorlásokat is bemutatta kezdve a Xiongnu birodalomtól az onugor, kutrigur, utrigur népek telephelyétől a gepidákig. Külön ábrázolta a szabar-szabir vándorlást megjegyezve, hogy: „A szabírok nyugat Szibériából, a korábbi ugor nyelvű területről származtak. A szabír térfoglalással az onogurok az utrigur-kutrigur területekre szorulnak.  Innentől jelenik meg a forrásokban az onogur-bolgár elnevezés, amely részben a korábbi hun-utódokat, részben a velük rokon Xiongnu/avar utódokat egyesíti.”

De ez csak a 11. századra kialakuló magyarságnak egy elenyésző része! (A honfoglaló elsőgenerációs bevándorló elitből 12 minta. 9 különböző temetőből, tehát nem rokonok. A többiek keverékek. Az elit egyedei a mai baskírokra és tatárokra hasonlítanak).

 Török az előadásának „Kitekintésében” azt mondja: „1. A szarmaták magukkal sodorhattak ide magyarul beszélő csoportokat. 2. A hunok magukkal sodorhattak ide magyarul beszélő csoportokat. 3. De más ugor, vagy uráli nyelvű csoportok megjelenése sem zárható ki”. És akkor hol vannak még a KM-ben őshonosok, a hétmagyar szövetséggel érkező egyéb népek, akik szintén beszélhették az előmagyar nyelv valamelyik nyelvjárását?

Nagy megelégedéssel olvastam a minap egy szakcikkben, hogy mégis csak jól értjük a nemzeti himnuszunk első sorait. Az ellenkezője addig meg sem fordult az átlagember fejében, míg a tudós nyelvészek nem kezdtek okoskodni. Mert a tudomány nagy úr, sok mindenre képes, művelője meg szereti, ha tudnak erről. Miről is van szó?  

Dr. A. Molnár Ferenc, az Élet és Irodalom. 1997. aug. 15-i számában megjelentetett egy írást „Jól értjük-e a Himnusz első sorait?” címmel.  A cikk többször, több helyen is felbukkant (csak példának: Új Kéve (Stockholm) 1998; Partiumi Közlöny (Nagyvárad) 1998.). A „Műhely”-ben Szabó G. Zoltán „Kölcsey Hymnusáról” szólva tanulmányt is írt róla. (OTKA támogatással.). Szóval, szakmai berkekben a kérdésnek súlya van!  

Röviden összefoglalva, Molnár úgy határozza meg (Szabó G. Zoltán említett tanulmánya szerint), hogy:  a „jókedv" kegyelem értelemben szerepel, s a „bőség" sem elsősorban anyagi jólét, hanem inkább „bőséges" jelentésű, továbbá a -val, -vel ragnak sem az úgynevezett állandó határozói, hanem módhatározói funkciója van. Tehát a sor egykorú jelentése valószínűleg inkább az, hogy kegyesen, kegyelmesen és bőségesen áldja meg.  

Amikor megismertem ezt az „eszmefuttatást”, kedvet kaptam az íráshoz, és egy esszémben meg is említettem. (Megjelent a MILHÍR magazinban 2019-ben).  Ezt most közreadom:  

Dimbes-dombos Dunántúl  

Okos a magyar ember, de néha jobban hisz az írott szónak, mint a saját szemének.  

Dombóvárnál, a Kapos völgyéből feltekintve a Kakasdombra, vagy Ürgevár felől nézve a hőgyészi dombokat, úgy érzi, jól végezte a dolgát a Teremtő, mikor a sík vidéket dombokkal mintázta ki. Mert megterem a búza a síkon, halat ád a patak meg a tó, de a szőlő mégis csak a dombvidéket szereti, és az az igazi bor, ami ott terem. A többi csak savanyú lőre.  

Ismerem e tájat, mert ez a szülőföldem. Tudom, hogy itt a hegyre kellett kimenni szőlőt kapálni, pedig csak enyhe lankának mondhatnánk a Mersi-hegyet, ami Nak nyugati határán emelkedik. De az Almási-hegy sem magasabb, Lápafő alatt.  

Mégis, amikor azt tanultuk Dombóvár nevéről, hogy ez a szláv tölgy szóból ered, Hőgyészen pedig a királyi hölgyészek hermelinre vadásztak, senkinek sem jutott eszébe az, hogy Dombóvár, az dombon, Hőgyész meg a „högyön” van. Elfogadtuk, mert így mondták, azok, akik így tanulták.  

Sok évnek kellett eltelni ahhoz, hogy elgondolkodjak ezekről a névmagyarázatokról. Kinek, és mi érdeke lett volna becsapni bennünket? És ilyen pitiáner kérdésben? Csak később értettem meg, hogy „az ördög a részletekben rejlik!”.  

Egy barátommal arról beszélgettünk, hogy kik is lehettek azok, akiket a honfoglaló ősünk Árpád, itt talált Pannon földön.  

-        A Balatontól délnyugatra szláv menekültek telepedtek le, és helyenként összeolvadtak az avarsággal – érvelt a barátom.  

-        Hát, ez az összeolvadás igen csak sikeres lehetett. A régészeti leletekben semmi nyoma a csatározásnak, ellenállásnak, amit a helybeliek folytattak volna Árpád seregeivel szemben. A szekszárdi csatári dűlőnév sem erre utalhat. Ellenben a vezéri törzs tagjainak, a fejedelmeknek a nevei sűrűn előfordulnak a környéken: Fajsz, Taksony, Tormás, Kurd, Tevel, Tétény, Keszi, Kér, Ete, Solt, Apor, Nyék, Koppány, Báta ...  

-        De ott vannak a szláv helynevek is: Dombó (tölgyes), Belac, Belecska, Bölcske (fehér), Regöly (szarv), Mocsolád (mocsár).  

-        És miből gondolod, hogy ezek a neveknek közük van a szlávokhoz? Domb, Béla, rege, mocs-mocsok, bölcs – ezek mind magyar szavak. Már a hunok idejében is ismertek voltak.  

-        Hogy milyen nyelven beszéltek a hunok, azt senki sem tudhatja, de a mai szláv nyelvben ezek a szavak megtalálhatók.  

-        Mint a magyar nyelvben is! – ezzel egy időre le is zártuk a vitát.  

Később, amikor már jelentős mennyiségű irodalmat olvastam ebben a témában, rájöttem arra, hogy vannak dolgok, amiket sohasem lehet kideríteni. A régészeti leletek kormeghatározására egyre pontosabb módszereket találnak ki. A genetika fejlődésével a különböző törzsek vándorlása, letelepedése, keveredése is egyre ismertebbé válik. Megfejthetők a vésett, rovott, írott jelek jelentése, értelme is. De egy múltból fennmaradt gondolat következménye mindig is a találgatások, a hit birodalma marad, az biztos! Legismertebb példája ennek a bibliamagyarázatok. De vannak időben hozzánk közelebb álló, ismertebb példák is.  

-        Tudtad te például, hogy nem jól értelmezzük a himnuszunk első sorait? – kérdezte a barátom.  

Meglepett arcomat látva, elmagyarázta:  

-        „Isten áldd meg a magyart/ Jó kedvvel, bőséggel,” – idézte az első sorokat. – Ez alatt azt kell értenünk, hogy Isten „jó kedvvel” azaz kegyesen, szerető indulattal, és „bőséggel”, ami azt jelenti, hogy bőven, bőségesen áldja meg népünket.  

-        Na, és miből gondolod, hogy ez így van? – kérdeztem.  

-        Valamelyik nyelvészeti folyóiratban olvastam. Megkereshetem, ha érdekel.  

-        Nem fontos! Nyelvész szempontból teljesen érthető ez az álláspont is. De hát Kölcsey nem nyelvészeknek írta a himnuszt, hanem minden magyarnak!  

-        Hát, így is érthetné minden magyar, vagy nem? – kérdezte.  

-        Láttam egy filmet a TV-ben. Egy öreg nénike mesélte az életét. – Két kicsiny gyermekvel áldott meg az Úr! – mondta. – Mit gondolsz ki lehetett az a két gyermek, aki az Úr mellett volt, amikor megáldotta az ifiasszonyt? – tettem fel válaszul a kérdést.  

-        Én komolyan mondtam! – sértődött meg a barátom.  

-        Hát, én is! – válaszoltam. – Miért gondolta volna Kölcsey, hogy az isteni áldásnak kell bármilyen jelző! Teljesen egyenértékű: kegyes, és bőséges miden áldás, ami Istentől származik! A magyaroknak meg az kell, ami évszázadok óta hiányzott nekik: jókedv és bőség. Mert mit ér a bőség, a gazdagság jókedv, boldogság nélkül? S ha ez megvan, akkor minden megvan! Ez egy kérő ima, amely minden magyar nevében hangzik el.  

Nem folytattuk tovább a vitát, mert tudtuk, hogy eldönteni nem lehet. Kölcsey meghalt, a Himnuszunk meg így is, úgy is értelmes és nagyon szép. Bármelyik értelmezést fogadjuk el, azzal nem bántunk meg senkit. Legfeljebb a nyelvészeket. Akik tesznek a népi hagyományra, szokásokra, és (nyelvi)törvénybe szabályoznak olyan dolgokat is, amit nem biztos, hogy kellene.  

-        Mire gondolsz? – kérdezte a barátom.  

-        Például a magyar nyelv fonetikusságát tiszteletbe lehetne tartani, némely szabály áthágásával. Lásd a Himnuszunkban az „áld” szót. Kölcsey is egy d-vel írta!  

-        De hát ezek a d végű igék személyragjai felszólító módban, mint a mondd, áldd szavaknál! – okoskodott a barátom.  

-        De a kiejtés: mond és áld! Kölcsey megbukott volna nyelvtanból? Vagy ha 1823-ban értették úgy is, ma miért ne értenék? De van rosszabb is. Pld az ikes igék ragozása. Miért kell tárgyas ragozást használnom, ha nem azt akarom kifejezni? – Minden délután alszok egy kicsit. – Ez helytelen! Helyes: alszom. Mit? Talán egy „kicsit”?! Itt a divat győzött a szabályok felett! Hát nem furcsa?  

Ezt a témát is abbahagytuk. El kell fogadnunk a szabályokat, ha érvényesülni akarunk. De nem kell egyetértenünk. Legyen szabad Dombóvár, Hőgyész nevét magyarul érteni, és tudjunk róla, hogy ma a hivatalos, elfogadott álláspont az, hogy az egyik helyén szláv tölgyes ágait zúgatta a szél, a másiknál pedig, királyi hölgymenyészek kergették egykoron a hermelint.  

Gondoltam ennyi elég is a témából. 2021-ben újra találkoztam a magvas gondolattal.  Bugyinszki György az index.hu-ban vetette fel újra, hogy: De mit jelent a Himnusz második sora? „Örök vita, hogy a Himnusz szövegét pontosan hogyan is kell érteni és énekelni. Már rögtön az első két sornál elakadt több irodalomtudós. Bár szőrszálhasogatásnak tűnhet, de az „Isten, áldd meg a magyart / Jó kedvvel, bőséggel” -- egyaránt jelentheti azt, hogy egyszerre fohászkodunk jókedvért és (!) bőségért, illetve azt is, hogy csupán azért imádkozunk, hogy bőségesen áldjon meg minket Isten derűvel. Az első olvasat a gyakoribb, de azért a második megfejtésnek is vannak hívei – írja.  

Ehhez képest igazán üde felfrissülésként hatott rám Balázs Géza megállapítása: Jól értjük a Himnusz első sorait? Jól! (Megjelent: Édes Anyanyelvünk 2021/3. Miért érdekes?). Idézem, szó szerint:  

„Vagyis Kölcsey más műveiben is mind a kedv, mind a jó kedv csak a jó hangulat, öröm stb. jelentésben fordul elő, s nincs olyan vallásinak mondott jelentése (szeretetteljes jóindulat, jóakarat), mint ahogy egy alkalommal a Jókai-kódexben, avagy a későbbiek során. A. Molnár Ferenc tanár úr egy vallásos nyelvhasználat szűkebb körű jelentését vette elő, de a kedv szó több jelentése párhuzamosan együtt élt, Kölcseynél pedig nincs nyoma, hogy ezt használta volna. A Himnusznak kétségtelenül van vallásos vonatkozása, de általánosabb érvényű: fohász a magyar nép öröméért (jó kedv), gazdagságáért (bőség), vígságáért (hozz reá víg esztendőt) – a hungaropesszimizmus ellen. A vers pesszimista állítássorozat a tragikus történelmi események felsorolásával, amire végre (isteni segítséggel) jöhetne már jó kedv, öröm, bőség”.  

Még van remény!  

A kép és írás, itt: https://milhir8.wordpress.com/2019/04/16/balazs-csilla-kinga-furcsa-mintazatok-arany-sas-i-dij-2019/

A homonímia, az azonosalakúság nemcsak a magyar nyelvben, hanem más nyelvekben is gyakran előfordul. Nem csináltam statisztikát, hogy a magyarban mennyivel többször, de felfigyeltem egy – Teller Ede fizikusnak tulajdonított – különös, nem nyelvész, észrevételre: „A magyar nyelv az egyetlen beszélt nyelv a világon, melynek fény természete van. Mint ős etimonok (egy szótagú szavak) mindnek 2 jelentése van, mint fénynek, anyagi (állapot) és hullám (folyamat) természete. Nő (állapot, folyamat), vár, ég stb./”. Itt nem poliszémiás kapcsolatról van szó, amikor két azonos hangzású szó között jelentés béli rokonság van (pl. körte gyümölcs is meg villanyégő is lehet), hanem az egyik főnév, a másik ige. (állapot – folyamat). Ez adja meg a nyelv „fényszerűségét”. Tehát, itt a homonimeknek egy szűkebb csoportjáról beszélhetünk, amely már a magyar nyelv sajátosságát mutatja. Telleren kívül, mástól ilyen csoportosítást még nem hallottam. A nyelvészet és a fizika kapcsolata nyelvi családfa modellek készítésekor kerülhet terítékre. (Lásd a vonatkozó írásaimban!).

De térjünk vissza a címben feltett kérdésre!

Talán az őrségre, a személyzetre? Mert ez a két szó (a vár és az őr), sem alakra, sem értlemre ha nem is azonos, mégis elválaszthatatlan kapcsolatban van egymással. És nem csak a magyar nyelvben. A fogalmak kapcsolata ősidők óta visszatükröződik a szavak alakjában.  Vár és az őrhely. Azonban  mindkettővel kapcsolatban bejön a hegy szó is! És ez nem lehet véletlen! Grad, garder, gora. Vár, őrízni, hegy. Burg, wahren, berg. Magyar, latin, germán, szláv gondolattársítási azonosság nyelvi visszatükröződései. És ezek nem a tudományos akadémiák termékei, hanem az életkörülményekből fakadó nyelvi törvényszerűségek. És ezt a kapcsolatot nem cáfolja meg az a tény sem, hogy a várak nem mindig hegyre épültek és az őrhelyek is sokszor, a krónikások számára jelentéktelen, láthatatlan, specula-nak nevezett őrhelyek, leshelyek voltak.

Az őrhely kontra vár helymegnevezések problematikájával a románná lett településeink nevének vizsgálatakor találkozunk leginkább. A román Orhei a magyar Várhely átvétele. Lásd a Doboka megyei Várhely = Orheiu Bistretei, Temesvár = Timișoara, Nagyvárad = Oradea. A Beszterce megyei Óvárhely = Orheiu-Bistriței, némtül Burghalle (Burgelau). Iorgu Iordan a magyar vár + hely-ből vezeti le a Beszterce megyei Orhei, nevét. A Sopron melletti Várhely németül Burgstall. Szlávban a Grădişte = Várhely típusu megoldások mentek át.  A moldvai Orheiről azt tartják, hogy nem az őrhely szerepe, hanem a várrom melletti település léte miatt kapta a Várhely nevet. (Kiss Lajos). Első említése 1470-ből van.  Ştefan Ciobanu az Orhei nevet őrhelyként, őrvárként fejti meg. Ugyan itt, Costesti faluban egy domb neve Dealul Orhei (Vár-, vagy Őrdomb).

A magyar „vár” szót a németek és a horvátok (szlávok) is átvették, lásd: Temeschwar, Темишвар-Temišvar, vagy Timišvar. Segesvárnál az első román nyelvű dokumentum csak 1435-ből való, itt a "Sighişoara" forma egyértelműen a magyar Segesvárból ered, ez megy át szláv „Сигишоара-Sigišoara” alakba. Csánki és Győrffy óta ezt mindenki tudja. Azonban Sánta Attila élezte ki ezt a kérdést a Három magyar eredetű besszarábiai helynév: OHREI című írásában[1]. Felteszi a kérdést: Jöhet-e az Ohrei az Őrhely-ből? A válasza az, hogy „település neveként nem, domb, kiemelkedés neveként igen”. Majd így folytatja: „Nincsenek Őrhely nevű településeink, a szó maximum utcanévként vagy dombnévként használatos. Ennek oka talán abban kereshető, hogy az őrhely általában a várostól, falutól távol eső helyen, magaslaton volt, ahonnan látni lehetett az ellenség közeledtét, ilyen helyeken pedig település nem alakult ki”. (Kiemelések tőlem).

Erdélyben sokáig fennmaradtak az őrhely típusú hegynevek. Bár, több esetben felváltotta a szász-német strázsa szó, ami azután országosan is elterjedt. De megmaradt például Nagyenyeden: „A város az alhavasi hegyek tövében, elég szép helyen fekszik. Nyugati részén a Varcagás, Porond és Tót utcákkal Felenyed falu felé terjeszkedik; északról útját állja egy magas szőlőhegy, az Őrhegy” (Benkô József: Transsilvania specialis.Erdély földje és népe. Kriterion). Van itt „vár” is: Enyednek középpontját, mondhatnám magvát, képezi egy régi templom, az Enyeden levők közt legnagyobb ref. templom, és az ezt környező régi fal, mint nevezik „vár", mely az őrhegy aljában, attól délkeletre áll”. „Enyed, egy keskeny völgyben, annak épen a Maros szélesebb völgyébe való kanyarodásánál fekszik, egy kis hegy (Őrhegy) tövében”. Vagy Magyar-Sárdon: „Magyar-Sárd felett pedig az Őrhegynek meredeken kiemelkedő sziklas tetőit alkotja…”. (Dr. Koch Antal: Az Erdélyrészi medencze harmadkori képződményei). De Alsó-Fehér megyében, Magyarigeni járásban, Marosszentimre (Sântimbru) és Sárd közötti híres Bilak hegyet hívták Őrhegynek is. Vörösmarty Mihály Kemény Simon című balladájában „Őrhegy”-nek nevezi Bilakot: „Leggyilkolóbb csata az Őrön mennydörög;” Kemény Simon vitézségét így festi le: „De visszavág a hős s a szörnyü fej lehull;/ Rémítve görg alá az Őrhegy ormirúl./ S ismét egy új vitéz s ismét egy új halál:/ A hollós vértü hős párjára nem talál.” Pár sorral lejebb: „S mindinkább hull a nép az őri hegy felett,” Mivel semmi információm nincs arról, hogy mi köze lehetett Bilaknak az Őrhegyhez, ezért az olvasóra bízom a döntést. És hogy miért nincsenek Őrhely nevű településeink? Vannak! Csak sokkal régebbiek. Vissza kell mennünk a Kárpát-medence avar korába, ahonnan nincsenek írott emlékeink. A 2010-ben kiadott Fénylő, fehér, jel című könyvemben foglalkoztam ezzel a kérdéssel. „A Pannonhalmi Főapátság Történeti fogalom- és személynévtárában olvashatjuk, hogy „A helynevek és a régészeti adatok arra vallanak, hogy egyes avar csoportok megérték a magyar honfoglalást.” De akkor hol vannak az avar helynevek? – kérdezhetjük, joggal. Többen^[2] feltették már a kérdést, hogy: vajon tényleg nem lehet honfoglalás előtti magyar helyneveket a Kárpát-medencében kimutatni?” – ismétlem én is a költői kérdést. Mert dokumentáltan, adatolva ilyeneket tényleg nem találunk. Sőt! Az avarok nyelvét sem ismerjük. De közvetve, egy kis logikus gondolkodással egyre több helynévről állíthatjuk, hogy az avarok idejéből maradt ránk. És ezek általában az őrző, védő, jelző helyek nevei mindenhol, ahol az avarok megállapodtak.

A belec, bilo, bilca szavak jelentése szerintem: őrség, őrhely, eredete – ismeretlen, mondják az óvatosabbak. „Az őr, őrség jelentésű szláv eredetű strázsa szó valószínűleg a korai magyar állam határvidékének (a gyepűnek) az őrzésével foglalkozókra utal.” – állítják azok, akik nem hisznek abban, hogy a szláv nyelv (különösen az orosz) tele van magyar (ősi, Árpád bejövetelét megelőző), illetve török eredetű jövevényszavakkal. Belec, Bilo, Őr, Strázsa – egyazon fogalom kifejezései – jelző, jeladásra alkalmas (legtöbbször magaslati) „jelölt”, „megbillogozott” helyek. Van egy másik feltételezésem is. Ez a Béla névre alapoz: a hely, ahol Béla lakik=Béla-lak. A Horger törvény szerint ez: Béllak>Bélak>Bilak formába megy át. (Horger-törvény: az egymást követő két nyílt – azaz magánhangzóra végződő – szótag közül a másodikból kiesik a rövid magánhangzó.) Lásd a Biallak írott formát. A két mássalhangzó közötti é>i váltás gyakori. (Lásd például Bélbor>Bilbor, vagy az alföldi tájszólásban: vér>vír, fehér>fehír, szép>szíp stb.). Ez a változat nem mond ellent az alapteóriámnak sem. ami az alábbi:

Minden birodalom legnagyobb gondja az, hogy a megszerzett területet hogyan tudja megtartani. Általában a saját létszáma nem elegendő a határok tartós védelmére. Szükség van az idegen, meghódított népek közreműködésére, akik közé saját embereit elhelyezheti, az általuk képviselt rend, hatalom fenntartására, elismertetésére. Az avarok sáncvárakat, földvárakat építenek, és meghódított népekkel (többségében szlávokkal) veszik körbe magukat. A hatalmas határterületekre őrző, jelző családokat telepítenek a saját fajtájukból, akik a „béla” (későbbi nevén az ispán) felügyelete alá tartoznak. Erejüket nem az egyénileg jól képzett harcosok, hanem az íjászok, a könnyűlovasság tömege adja. Ez nem jelenti azt, hogy az avarok lovas-nomádok lettek volna. Nevük „várkun” név alatt is ismert volt, ami a várépítő, letelepedett életvitelre, tevékenységre utalt. A belső rendfenntartás viszont, ezekre a letelepített csoportokra támaszkodik. Általában nem keverednek az ott élőkkel, nyelvüket, szokásaikat megtartják. A túlélés feltétele viszont az, hogy be kell tartani bizonyos együttélési szabályokat. Szinte természetesnek tűnik, hogy ahol a „Bélák” laktak, annak a helynek a „béla” valamilyen -- a külsők által adott – változatából alakult ki a településnév. Ahol pedig a „jelzők” „strázsák” éltek, ott terület, a víz, a hegy „megjelölté”, „megbélyegzetté”, azaz „billogossá” „belegessé” vált, amit „jó volt tudni”. (Csak megjegyzem, hogy a turk nyelvekben a „bil” tudni, a „bilik” tudást jelent.) És, hogy mindez az avar korban, és nem később történt, indokolhatja az a tény is, hogy a „Béla” kifejezetten „pogány” név. Már a hunoknál is találkozhatunk e névvel. Az ősi, misztikus Bél, Béla név fennmaradását elősegítette a szó formai hasonlósága a szláv „belo, beo”-val. Az viszont elképzelhetetlen, hogy az erőszakos hittéríttés idején – amikorra teszik a legtöbb Árpád-kori településnév keletkezését – tömegével jelentek volna meg ezek a BL és BLC vázra épülő földrajzi helynevek. Valószínűbb tehát, hogy már korábban léteztek a magyar nyelvű közösségekben. A szlavofób irányzat pedig éppen ezt használja ki a szlávok korai jelenlétének igazolására, mondván, hogy a bela, biela stb. szláv személynév eredetű. De hol vannak a Béla nevű szláv mondahősök, hercegek, királyok?

Korábban a hunok hulláma letelepítette, összerendezte a germánságot. Ezt a művet Nagy Károly fejezte be azzal, hogy az avarok ellen létrehozta az egységes német-római császárságot. Az avarok letelepedése, pedig megindította a szlávok elrendeződését, amit a magyarok bejövetele zár majd le évszázadokra. (Ezt a pecsétet törte fel a 19. század „nemzeti öntudatra ébredése”, ami két világháborúhoz és a határok átrendezéséhez vezetett.) A nyugati minta tehát a város és körülötte a lakosság, az avar-magyar minta, pedig a kihelyezett, speciális helyekre telepített őrző-jelző helyek, erődök, általában magaslatokon és az ezeket irányítók táborai. Az irányító vezéri stábnak kényelmesebb, általában folyóparti, állattartásra, legeltetésre, alkalmas terepre van szüksége. A kívülállók a funkció szerint megkülönböztetik ezeket a saját lakhelyeik környékén létesült telepeket és így jönnek létre a „billog”-ból a jelző, a „Bél”-ből az ispáni helyek, illetve személynevek, belecek, bilecek, bilcék, stb. valamint a Bélák, Beludok, Bilák, stb. Lásd például: Bielitz-Biala; Belica és Báljá.

A vonatkozó könyvrészlet itt található: https://bileczf.blog.hu/2017/05/06/fenylo_feher_jel

Az avar birodalom megsemmisülése szétzilálta ezt a jelző rendszert. Az avarok beolvadtak a frank birodalomba, a maradék magyarrá lett. Ez nyelvi változást is hozott. A Bélákat felváltotta az ispán, a beleceket az „őrzők”. Megjelent az Őrvidék elnevezés. Nagybarcán, királyi őrhely volt, amelyet már 1194-ben említenek az oklevelek. „III. Béla a borsodi vár kötelékéből kivéve Pélyt elcserélte "Nagybarcával", és egyes írások szerint királyi kémlelőknek adta.” Nagybarca (Borcha) 1194-től datált hely. A „királyi kémlelők” pedig, foglalkozásukat tekintve azonosak lehettek a teóriámban szereplő „jelző családokkal”, csak már konszolidáltabb  környezetben.

Az őrök, bár kiváltságokat élveztek, de nem voltak nemesek. Ez inkább öröklődő rang, foglalkozás, életforma, esetünkben foglalkozást jelentő közszó, ómagyarul bilec volt. Vajdaságban, a Béga folyó partján fekvő Becskereknél – amit szintén írtak Beche, Becke formában is – már azt olvashatjuk, hogy „Neve az újabb kutatások szerint avar eredetű, s őrhelyet jelent.”

Hogy miért nincs említés ezekről a helyekről a krónikákban? Véleményem szerint azért, mert ezek nem római módra megerősített őrállások, hanem nomád, az avarok életvitelének megfelelő telepek voltak, a krónikások számára jelentéktelen, láthatatlan, specula-nak nevezett őrhelyek, leshelyek voltak, amikről csak az ott élők tudtak. Úgy, ahogyan Sánta Attila írta!

Vizsgáljuk meg egy kicsit részleteiben is a szarvas szavunk jelentését – nem annyira nyelvész, mint inkább a józanész szempontjából. Kezdjük azzal, hogy a szarvasnak nincs is szarva! Szarva van a bikának, a kecskének, az ördögnek, az unikornisnak, az orrszarvúnak, a szarvasmarhaféléknek, a juhoknak és még ki tudja hány egzotikus állatnak, de a szarvasnak agancsa van. Az agancs az egyik leggyorsabban növő élő csontszövet, amit az állat évente cserél. Szerepe elsősorban a domináns hím-jelleg kimutatásában van, ezzel az egészséges faj fenntartásának eszköze. Az újabb kutatások bebizonyították, hogy az agancs segíti a gazdaállatot a hallásában is, mivel úgy működik, mint egy parabolaantenna. Egyébként csak akadály ez az ágas-bogas fejdísz. (Belőle származik a magyar ág szó is). Nincs más állat a földön, amelynek agancsa lenne. Ezzel szemben a szarv „a hajszálra, szőrökre, karmokra, pikkelyekre, tollakra stb. emlékeztetőleg szaruállományból áll (l. Keratin). Higított káli a szaru legnagyobb részét feloldja s ilyenkor ammoniák képződik; ha ecetsavban főzzük, kocsonyává válik, ha pedig kénsavval kezeljük és főzzük, leucin és tirozin áll elő belőle. A régi népek a szarvakat igen különböző célokra használták, így ivópoharakat, olaj, bor és más folyadékok eltartására szolgáló edényeket készítettek belőlük, de fúvóhangszer gyanánt is használták”. – írja a Pallas Nagylexikon. A szarv nem újul meg, akinek a szarvát letörik az örökre harcképtelenné válik. Egyébként a szarv, védekezés, fegyver, erő, hatalom volt a régmúltban. Varga Géza szerint „az Ószövetség a szarv jelképet "király" jelentésűnek magyarázza, Tarkumuva király nevében pedig egy szarv-at ábrázoló hieroglifa jelenti a Tar szót (s ugyanezt a szarv alakú Tar szójelet találjuk egy Huszka által közölt másik hettita ábrázoláson a világoszlop jele mellett). A szimbolikát ismerték a szibériai népek is, ezért szerepel sámánkoronákon és az alucsajdengi hun koronán is szarv”. Az alapnyelvek jól elkülöníthető különbséget tettek a szarv és az agancs között. (Pld. latin cervus jelentése szarvas, ágas-bogas akadály, cornu, szarv, „a bőség szaruja”, ramus, ág, ágas-bogas). Ha ez így van (márpedig így van!), akkor nem tételezhető fel, hogy a farkas mintájára alakult volna ki a szarvas szavunk, mint ahogyan tudós nyelvészeink elképzelik. Talán van egy másik változat is, ami a „szar” nap, tűz, király jelentéséből indul ki. Ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy sumér, vagy akkád volt-e a forrás. Ezt a vitát nagyon jól elemzi Varga Géza (Rovó - 2011.08.05.) a Közös-e a szár "király" szócsaládja a sumer, akkád és magyar nyelvben? című írásában. Ezt írja: „Úgy gondoljuk, hogy - bár az újabb sumer szótárakban valóban nincs sar "király" szó, némi joggal beszéltünk sumer-akkád sar "király" szóról. A sumer sar "növényzet" és az akkád sar "király" szó ugyanannak a szónak a két megjelenése. Nincs okunk kizárni azt, hogy a sumer sar szónak volt "király" jelentése, ezt azonban csak az akkád nyelvi anyagból dokumentálták eddig (esetleg indokolatlanul minősítették csak akkádnak?)”. A lényeg a „szar” szó király és nap jelentésén van. És hogy függ ez össze a szarvas nevével? Segítségül ott van a magyar mese és mondavilág csodaszarvasa, szarvai között a nappal. Természetesen a „napfejű” „tűzfejű” istenek (Például: Ré és Hathor), királyok (sárkányok!) a legősibb kultúrákban is megtalálhatók. (Végeredményben a glória is innen származik). A kereszténnyé szelídült magyar mondában ez Szent Lászlónál jön elő legtisztábban a Képes Krónikában: „És mikor ott állottak Vác alatt, ahol most Boldog Péter apostol egyháza van, egy szarvas jelent meg nekik, szarvai tele égő gyertyákkal; eliramodott előlük az erdő felé, és lábát azon a helyen vetette meg, ahol most a monostor van. A vitézek rányilaztak, mire a Dunába szökkent, és többé nem látták. Ennek láttára szólott Szent László: «Bizony, nem szarvas volt ez, hanem Isten angyala.» És mondotta Géza király: «Mondjad, kedves öcsém, mit jelentettek az égő gyertyák, miket a szarvas agancsán láttunk?» Felelt Szent László: «Nem agancsok voltak azok, hanem szárnyak, nem is égő gyertyák, hanem fényes tollak, lábát pedig azért vetette meg ott, mivel megjelölte a helyet, hogy ott építsük fel a Boldogságos Szűz egyházát, s ne másutt!»”. Tehát a szarvas fején az agancs (és nem szarv!) a napot, a tüzet jelképezte őseinknél! Jankovics Marcell írja a „Nem agancsok voltak azok, hanem szárnyak.” című írásában: „Azt állítom, hogy a Szent László-i látomás nem a krónikás fejéből pattant ki, nem is keresztény legendaszerzők tollán körvonalazódott, bár mint véletlen ráhibázást ezt sem zárhatom ki, de ha logikus fejleménynek tekintem, keleti, ázsiai szkíta (szaka) eredetű képzetnek kell lennie, amit Árpád magyarjai az őshazából hozhattak magukkal örökségként. Tény, hogy a fényes szárnynak látott agancs képéhez a formáját tekintve legközelebb a két pazyryki szárnyas szarvas maszk áll. És jelen tudomásom szerint az agancsszárnyaknak Pazyryk a világon az egyetlen lelőhelye”. Akkor miért nem „agancsos” lett a szarvas neve? – adódik a logikus kérdés. Mert akkor a sámánok még nem jártak nyelvi akadémiára, és nyelvújítók sem voltak. A nép a „b” hangot igen gyakran keverte „v” hanggal. (Lásd pld. Vizantija, Bizantija). A nap fejű állatot, pedig úgy hívták, hogy „szar-bas”! A középkor elején Kelet Eurázsia területén a „fej” jelentésű szó így hangozhatott, hogy „bas”. Erre, ma már csak a törökös (és óorosz) nyelvekből következtethetünk. Lásd Vasmer 1,139. old. Baska – fej. (тур., азерб., крым.-тат., тат., кыпч. baš "голова" (Радлов 4, 1546). De innen van a „pasa”, sőt a „baskír” szó is. A baskír-magyar nyelvészeti kutatások nem sok eredményt tudnak felmutatni. Ez nem csoda, hiszen a baskír nyelv (baskírul: баш корт теле ) a kipcsak török nyelvek északnyugati ágába tartozó altáji nyelv. A 13. századi mongol hódítás után a keleten maradt magyarok beolvadtak a helyi népekbe. A nyelvi azonosságok keresése Közép Ázsiában hasonlítana ahhoz az agyrémhez, mintha a magyar nyelv rokonságát kutatnánk a szláv, a román, vagy a német nyelvvel azokon az elszakított magyar területeken, ahol már nem beszélnek magyarul. A folyamat ezer évvel ezelőtt is hasonlóan játszódott le. Ami megmaradt, az pár földrajzi név, törzsek, vezérek nevei. Így a kutatóknak meg kell elégedniük a magyar nyelvi emlékekkel. Ezek, például az alábbiak: Törzsnevek: Gyarmat – Yurmatï; Jenő – Yänäy; Keszi -- Kese (Tabin); Földrajzi nevek: Kondoros – Kunduruš; Békás – Bekaš. Baskír törzsnévvel először i. e. 5. században Hérodotosznál találkozunk, de ez a népelnevezés csak a 9. században terjed el. „Az is reális feltételezés, hogy az Ibn Fadlán által 922-923-ban leírt baskírok lakóhelye a mai Baskíria területétől délebbre volt. Baskíriában pedig kb. Kr. u. 800/830-ig a magyarok éltek – együtt az Ibn Ruszta és Ibn Fadlán által emlegetett kisebb török csoportokkal, akik a volgai bolgárok fennhatósága alá tartoztak. Lehet, hogy az Ibn Fadlán által említett baskírok csak a magyarok eltávozása után húzódtak északabbra, a mai Baskíria területére.” – Zegernyei: Baskírok és magyarok – a nyelvi kapcsolat. (http://nyelvisztan.blog.hu). A „fej” értelmű „bas” szó mára már csak a szarvas nevünkben maradt meg. Azt, hogy ezen a területen magyarul is beszéltek, Juliánusz baráttól tudjuk. Hogy baskírok éltek a Duna mellett is, azt pedig 10. századi perzsa krónikás Al-Balkhi, (Abu Zayd al-Balkhi) teljes nevén: Abu Zayd Ahmed ibn Sahl Balkhi (850-934) írta meg: „Al-Balkhi wrote about Bashkirs as a people, divided into two groups, one of which inhabited the Southern Urals, the other near the Danube river, close to the boundaries of Byzantium.” – mivel a bizánci szomszédságban ekkor már a bolgárok voltak, bizonyára róluk szólt. Azt pedig, hogy a magyarok Baskírföldről elmentek volna, éppen Juliánusz magyarjai cáfolták meg 1235-36-ban. Dzsingisz kán elődeinek, és nemzedéknek történetét Rashīd al-Dīn Fadhl-allāh Hamadānī (1247–1318) perzsa történetíró írta meg a „Jami’u’t-tawarikh” (Történetek gyűjteménye) c. három kötetre terjedő nagy történelmi munkájában. Az úzok (oguzok) története az Oguzname verses-könyvben (Фазлаллах Рашид ад-Дин: Огуз-наме. — Баку: Элм, 1987. — 128 с.) olvasható. A Havaselvét megalapító vajda, az Aranyhorda hercegének, Batu kán ükunokájának, Dzsingisz kán hetedízigleni leszármazottjának a neve példázza, hogy még a 14. században is feltűnik a „bas” és az „ar” szavakból képzett személynév. A kun-besenyő[1]-magyar Basarab vajdáról van szó, akinek a neve eredetileg Basaraba volt. I. Basarab (1270-1280 – 1352) havasalföldi fejedelem 1310-1352 között. Egy 1332-es, Károly Róbert által kibocsátott okirat szerint Thocomerius fia. (Wikipédia). A Basarabok kun–tatár származása elismert a szakértők által is. Basaraba apja Tok-Temür volt, aki valószínűleg IV. Kun László és Édua mongol hercegnő fia volt. Nevét azonban különbözően magyarázzák: Rásonyi László turkológus professzor szerint a Basarab szó jelentése „leigázó apa”, a török „bas” leigázni, lenyomni jelentéssel bír. A franciák „királyi apának” ("Père Roi", dérivé de basar, "régner" et aba, "père"), az angolok „vezető, döntő apának” ("father ruler". Basar was the present participle of the verb "to rule"), az oroszok ezekhez még hozzáteszik a „fej” jelentést is – nagyon helyesen: «бас» — происходит от глагола «править, подавлять, голова, главный». Szentkatolnai Bálint Gábor szerint azért maradtak a mai élőbeszédben is nyomai ennek az ősi szónak. Azt írja a „bátya” (bácsi, bács, bá székely) szó tamil egybevetésénél, hogy itt is a gyök pi, pâ, pu, a melyek társa a magyar bá, fő, fej; török-tatár bej-ek és böj-ük nagy, magas. Az orosz bátya (atya) semmit sem bizonyít, mert az árja patr gyök más. Az „aba/apa” mindenhol elfogadott, de ezt egy magyarnak nem kell megmagyarázni! (Történelmi nevek nálunk: Aba Sámuel, Apa fia = Apafi). Az én szófejtésem az ősi tőszavakra épít: „Bas-ar-aba”, tehát „Fej-ember-apa”, azaz „Fő apa”. Jellemző, hogy a magyar zsargonban is előjött az „apafej” kifejezés! Magyarországra fekete kunok néven települtek be oguz törzsek. A szkíták, magyarok totemállata egy napfejű állat volt, aminek a nevét a magyar nyelv őrizte meg az ősi „szarvas” formában – minden hangilleszkedési törvény igénybevétele nélkül. A szarut meg őseink is ismerték és közösen használták a szomszédos népekkel. Így azután a finnugor nyelvészek az alábbiakra jutottak: „Ősi örökség a finnugor korból: vogul sórp, osztják sarvi (‘rénszarvasbika’), finn sarvi, észt sarv (‘szarv’). A finnugor alapnyelvben indoeurópai kölcsönszó: óperzsa szrva, görög kerasz (‘szarv’), latin cervus (‘szarvas’). A magyar szó eredeti szabályos alanyesete szaru volt (lásd szaru), s a v csak toldalékos alakokban jelent meg: szarva, szarvat, szarvas, (mint a tetű đ tetve, tetves, vagy a könyv esetében), majd ezek a formák hatottak vissza az alanyesetére, és alakították szarvvá. Lásd még szarvas.”. A tisztelt olvasó, pedig kialakíthatja a saját véleményét. Én állítom, a fentiek alapján, hogy a magyar szarvas szónak semmi köze sincs a szarvval rendelkező „szarvas” állatokhoz, hanem királyi állat volt őseink szemében, a feje, mint a nap ragyogott. A neve, pedig ebből adódóan, szarvas lett! Mielőtt valaki idézné a Wikipédiából a „Szarvas szarv nélkül?” című cikket, amiben közlik, hogy az agancs szavunk nagyon „fiatal”, csupán 100 éves, és közlik továbbá, hogy a nyelvújítás előtt nem tettek különbséget szarv és agancs között, tudatom, hogy őseink nem voltak teljesen hülyék. A napfejű, koronás állat, a szarbas nevéből egyenesen következik az uralkodói jelképként is használt szarv szó. Ez így logikus!

A későbbiek során, pedig a természettől elidegenített, nyelvi szabályokkal elbutított népekkel elhitették, hogy a talpas medvéhez, a farkas farkashoz hasonlóan kapta az agancsairól a nevét a magyarok egyik legfőbb totemállata, a szarvas. Az alábbi – szarvasokat ábrázoló fotókat az Ostrov Krym intézet budapesti 2012-es „Emberek aranyban” című kiállításon magam készitettem. A tárlat elemeit Szkíta fejedelmi temetkezések régészeti leletanyagának reprodukciói, valamint a feltárást és a leletmentést bemutató képek, molinók alkották. A tárlatanyag gerincét képező tárgyak döntő többsége az u.n. „Issyk-kurgánból” és a Berel mellett feltárt lovas temetkezés, világviszonylatban is ritkaság számba menő leleteiből származik, azoknak méret, és anyaghelyes reprodukciója. Bemutatásra került a Cárok völgyéből származó Tuvai lelet, és számos más lelőhely emblematikus arany és ezüst tárgyai is.

 Az a tény, hogy az észak európai nyelvekben a magyarhoz hasonló szó alakult ki a szarvasra, nem jelent semmiféle genetikai összefüggést a szó használói között. Csupán azt jelenti, hogy ugyanabból a forrásból származik az agancs jelentésű lapp čoarvi, a finn sarvi, mint a magyar szarvas. (Lásd FALK Nóra: A réntartás terminológiájáról: a rén agancs szerinti elnevezései a norvéglappban és a finnben.) Az agancs különböző formáira itt is használják a fej (lpN oaivi, fi. pää) szóösszevonást úgy, mint a „napfejű” szarbasnál láttuk. A sárga nap jelenik meg a másfél–kétéves rén kétágú agancsának lapp nevében: sárgi. Az ilyen korú fiatal szarvasokat a mansi és hanti nyelvekben is „suŕti” „sùrtì” néven nevezik. Sajnos nem olvastam finn etimológiai magyarázatot a sárgi és a sarvi szavak eredetére. Én csak a meglévő, és számomra ismert szavakat tudom összehasonlítani és elhelyezni a történelmi térképemen, és logikai összefüggéseket keresve kialakítani a véleményemet, hipotézis szinten. Nem kizárt, hogy a magyar „sarj” (fiatal növényi hajtás, „utód”), sőt a „surján/surgyán” (serdülő, növendék) szavunk volt az eredete ezeknek a finnugor szavaknak. Lásd még a tamil serli (termékenynek lenni) kifejezést. A kipcsák-török, tatár, kirgiz, kazah nyelvben a „szari” jelentése „sárga”, (mongol sira, sara = sárga), a „šаrk” pedig „kelet” értelmű. (Lásd a görög σαρακηνός – szaracénoszt). De lehet kapcsolat az arab „felkel” (saraka) igével is. Ezek a szavak mind összefüggésben vannak a „Nap” fogalmával. Ami látható, az az, hogy Szkítiában nem a görög, latin, héber KRN (κέρας, cornu, karan, keren) volt az agancs szó alapja, hanem inkább az óperzsa szrva *śrva (szári-va, szári-szu, ami a „cár, cárica” szó etimonja is), amiből előbb lett a szar-bas, (szarvas) a „napfejű” állatnév, majd a képző lekopásával a szarv főnév. Azt hiszem, hogy az esetleges proto indoeurópai *k′ereu és az óiráni *śrva kapcsolata nem lehet magyarázat a magyar szarv „horn” vagy „rog” származtatására. (A kentum/szatem-szétválás már i.e. 4. évezredben megtörtént.). Hun őseink Közép-Ázsiában a szarmaták szövetségesei voltak. A két népet etnikailag, nyelvészetileg nem is érdemes elkülöníteni. Ha eltérő is volt valamennyire a nyelvük, azért értették egymást. A heftalita szövetségben a szkíta-hunok Észak-Indiát is birtokolták. Ezért nem ritkák a magyar nyelv egyes szavainak „árja” eredete.

<!-- [if gte mso 9]> <w:lsde

            A Borbála magyar női név a görög Barbara (βαρβαρος, Βαρβάρα) név átvétele. A fejlődés a Barbára – Borbára – Borbála alakokkal ment végbe. (Ladó-Bíró, 153. old.). Jelentése: idegen, vadóc, külföldi nő. Eredetileg az ókori Görögországban jelölték barbarosz kifejezéssel a nem görögöket. A szó feltehetőleg a dadogó, érthetetlenül beszélő kifejezésből ered, s aki nem volt hellén, azt barbárnak tekintették. A barbárok a régi görög felfogás szerint idegen nyelvű népek, de a perzsák ellen vívott szabadságharctól kezdve a szónak megvető értelme is volt, jelezve a durvaságot, a kegyetlenséget, a műveletlenséget. A rómaiaknál lehettek barbárok a kelták, a germánok de a hunok is. A magyar „bor” szóra a MEN az alábbi magyarázatot adja: „Ótörök eredetű szó a törökös nyelvek déli ágából: ujgur, kipcsak, kun bor.” Már Noé is kedvelte a bort, de a görögök is emberemlékezet óta boroztak. Igaz, hogy a bort vízzel higították, amit a rómaiak már elhagytak. Érdekes, hogy Detre Csaba hun-magyar szótárában a bor jelentése: bor. Tóth Alfréd sumér szótárában (EDH. 691. o.) a sumér forma: bur. A szláv nyelvekben a „bor” szónak fenyő értelme van[1]. Lásd például az orosz szóösszevonásban: szosznovyj bor (сосновый бор), ami száraz, homokos talajú fenyőerdőt jelent. (A mocsaras talajú fenyvest „szosznovyj lesz”-nek nevezik. A „lesz” jelentése: erdő, de a „bor” kizárólag – általában aljnövényzet nélküli – fenyves erdő). Kicsinyített változata a szlovák „borievka”, ami borókát (Juniperus communis) jelent. Népies neve: apró fenyő. (Elképzelhető, hogy az ősmagyarban a „bor” jelentette a fenyőt, és ebből csak a boróka maradt fenn. A fenyő meg időközben „felnyőtt”. Ennél borzalmasabb már csak a finnugor magyarázat lehet, ami a zürjén ponel (‘fenyő’), cseremisz pinj szavakat teszi meg a fenyő etimonjának). Az oroszban a beszedni, begyűjteni, adóztatni értelem honosodott meg: сбор, убо́р. (Lásd: Vasmer, 1192. o. „bor” címszó alatt). Bortermő vidéken borral valószínűleg le lehetett róni az adóterhet. De a szüretet (a termés begyűjtését) is ezzel a szóval fejezik ki, szbor (сбор). Tehát az orosz és a magyar jelentés között még lehet logikai összefüggést keresni. De a fenyő, az sehogyan sem illik a képbe. Viszont igen sok magyar földrajzi névben felfedezhetjük a „bor” szótagot. Ráadásul, jellemzően nem szőlőtermelő vidékeken nevezték el a falut, a patakot úgy, hogy a bor szó szerepelt a névben. Bor, Borca, Borszék, Barót, Bélbor, Borgó, Borsa, Borsod, Bars, Barcs stb. – mindben ott a „bor” („bar”) tag. Bátran kihagyhatjuk tehát a névadók sorából ezt a nemes italt. Ott van viszont a „tábor” szavunk, amelynél még a MEN is hajlik a magyar eredetre: „Török eredetű szó: oszmán-török tapkur, tabgur, krími tatár tabur (‘sánckaró-fal, szekérvár’). Valószínűleg honfoglalás előtti szójövevény, több kelet-európai nyelvbe a magyarból származott át. A hagyományos magyarázatot, mely szerint a forrás a csehországi huszita erődváros, Tábor neve lenne, illetve ezen keresztül a palesztinai Tábor hegyé, a szótörténeti adatok megcáfolták”. A kutatásban viszont lehet ennél mélyebbre is hatolni. Nézzük meg, milyen eredményre jutunk, ha a „bor” gyököt a „borít” szóval hozzuk kapcsolatba. A „borít” szó jelentése: befed, beborít, borral (borító anyaggal) lát el. Burkol. A MEN szerint: „A szócsalád bor- töve ótörök örökség: kun, oszmán bur- (‘csavar, burkol’). A ‘csavar’ jelentésből érthetők a felborul, felborít, a ‘burkol’ a többit magyarázza”. Nekem két dolog tűnt fel. Az egyik az, hogy a borító, fedőanyag leggyakrabban könnyű fából, fenyőből van. (Lásd például a fa-zsindelyt). A „burkol, borít” szavak gyöke a „bor” így alapja lehetett a fenyő „bor” elnevezésnek. A másik, a „tábor” szó sánckaró-fal értelmezéséből következik. Ez valójában egy „oldal-borítás”, mondhatnám „tám-borítás”. (Lásd: támfal). A tamil tan-sam jelentése, tám, támaszték. Ha a borító, fedőanyag neve „bor”, akkor az oldaltámaszok megkülönböztető neve: „támbor”! Az így védett, körbeborított (kerített) hely neve pedig „tábor” lett. (Palesztínában, és a cseheknél is). A magyar anyanyelvűeknek ezt különösképpen nem is kellett megmagyarázni. Elképzelhető, hogy az olasz baracca, a katalán barraca, ős-etimonja is ez a „bor” gyök volt.  

            Végezetül egy olyan gondolattal zárom a „bor-fenyő” elmélkedésemet, amelyet egy írás generált a http://oskutatas.blogspot.hu/ böngészése során. A murcielago nick néven szereplő írta a következőket a „Még egyszer a V_L gyökről” cím alatt: „Vagyis bábeli Bél/Baál istent megismerve közelebb kerülünk a belülről jövő belső elhatározáshoz, a belső tűzhöz és erőhöz (vagy legalábbis, hogy megértsük azt). Ez a B_L gerincű szóbokor természetes kapcsolatot tart az isteni eredetű világossággal, a V_L-szóbokorral, de ide kapcsolódik másik irányból a B_R szóbokor (BORa = élet vize, a honfoglalás-kori magyarok idejében még ismert volt a bor szónak egy másik jelentése is: a folyton változó, élő anyagot jelentette)”. Túl azon, hogy a fenti szöveg a legjobb magyarázata a könyveim címlapján is szereplő BL rovás-ligatúrának, megadta a karácsonyi fenyő „bor” értelmezését is, mint a „folyton változó, élő anyag” szimbólumát.  

            Az életfa, az örökzöld ág azon kívül, hogy az élet megújulásának jelképe, a pogány hiedelmek szerint védettséget (burkot) is jelentett, s az emberek a gonosz szellemek elűzésére vitték otthonukba. A magyar népi hagyományokban a karácsonyi életfa vagy termőág tekinthető a karácsonyfa elődjének. Kapcsolódó érdekességek a magyar népi hagyományokból:  

            A fenyőfa eredetét Bálint Sándor népmondájában így írja le: Amikor Krisztus Urunk a földön járt, a gonosz emberek elől bujdosnia kellett. Az Úrnak ellenségei már nyomában voltak, maikor egy fenyőfához ért. Alig volt lombja, azért ágai beborították (rejtették el) Jézust, aki így meg is menekült. (A kiemelt szó tőlem).  

            Az ősgermánok a fény tiszteletére mécsesekkel díszítették a fenyőágat. E szokásokkal rokon hazánkban a Borbála napi zöldág hajtatása. Később a zöld ágakat termékenységszimbólumokkal díszítették. /tojás, alma, dió, mogyoró/. A „fény ő” népi szófejtés szellemes, de nem valószínű.  

            Van azonban még egy érdekes, kétértelmű magyar szó, amelynek mindkét jelentése valóban kapcsolatban van a fenyővel. Ez a borostyán! Követem az eddigi gyakorlatot, ezért először ismertetem a mai hivatalos változatot a név eredetére és jelentésére vonatkozóan.  

1. A borostyán, mint növény. Latin neve: Hedera. Az aráliafélék (Araliaceae) családjába tartozó növénynemzetség. Fő elterjedési területe Dél-Európa, Észak-Afrika, Közép- és Kelet-Ázsia. Örökzöld, mint a legtöbb fenyő, ezért díszítésre is alkalmas. A magyaron kívül még a szerb, horvát, szlovák nyelvterületen hasonló a megnevezés: bršljan. A hun-avar-magyar keleti behozatalra utal a perzsa: barsam, barsum (borostyán); a szanszkrit: barhis (áldozati növény). A bor- tő a borókával, és a fenyő bor névváltozatával rokonítja. (Szerintem!)
2. A borostyán, mint kőzet. Szukcinit, gyantakő. Az ősi fenyők, megkövesedett, rendszerint sárgás, ritkán barnás vagy más színű, áttetsző gyantája. Névmagyarázata: „A német Bernstein (‘borostyánkő’) átvétele, ez a közép alnémet barnsteinből való, amelynek első eleme a brennen (‘ég’) igével kapcsolatos, tehát ‘égő kő’ ragyogó sárga színe alapján. A magyar szóban a mássalhangzó-torlódás járulékhanggal oldódott, a magánhangzókra a más eredetű, jóval régebbi borostyán (növény) hangalakja hathatott”. 

Láthatjuk, hogy a magyar nyelv, formailag nem tesz különbséget a növény, és a megkövesedett fenyőgyanta között. Az örökzöld borostyán és a fenyő kapcsolatának megértéséhez megismétlem a fenti idézetet: „a honfoglalás-kori magyarok idejében még ismert volt a bor szónak egy másik jelentése is: a folyton változó, élő anyagot jelentette”. A továbbiakban pedig szó lesz arról is, hogy ezeknek mi köze van a „BL gerincű szóbokrokhoz”, elsősorban a bel gyökhöz. A borostyánnak nemcsak a ragyogó sárga színe miatt adták az „égő kő” elnevezést, hanem tűzveszélyessége miatt is. Könnyen meggyullad, fenyő és tömjén illatot ad, kormozva elég. Az illata miatt egyes nyelveken (pld. francia: ambre) az ámbra után kapta a nevét. Máshol (pld. görög: ήλεκτρον) elektron-nak nevezték, mert dörzsölésre sztatikus elektromossággal feltöltődik. Az ónémet égő kő (börnenstein) mintájára az orosz népi mitológiában a mágikus, varázslatos „tiszta tűz köve”, „fehér (tiszta) kő”, „alatir/alabir” (Бел камень, бел-горюч камень, иногда с прибавкой: алатырь, алабырь, волшебный, загадочный) nevet kapta az egyébként jantárnak (янтарь) hívott borostyánkő. És itt kell visszatérnünk az orosz tisztát, világost, világit, szabadot, fehéret jelentő „bel” (бел) szóra. Könyveimben alaptéma a „bel” (Bel/Bela) ősi, keleti úr, fenség, fény, ragyogás, magasságos, magaslati, jeles, tüzes, heves, üt, vág, ró, ütközet, viadal, jelentése. Ezeknek a neveknek az előfordulása szinte mindenütt a babiloni (Mezopotámia, Irán) Bél istenre, napkirályra, és nem a fehér színre vezethető vissza. A Fenséges Úr című könyvem 44. oldalán fejtem ki az Altáj környéki Beluha, Bijá, Bijszk, Járlu nevek fehéren túli értelmezhetőségét. A népi képzelet a fehérnél sokkal többet ért a mágikus Bel-kő (Бел камень) név alatt! És ez nálam meggyőzőbb érv, mint az akadémikus nyelvész próbálkozás. Az orosz nyelvészeknek is fejtörést okoz, hogy honnan származhat az alatir (алатырь) elnevezés. V. V. Martinova találta meg, hogy az iráni *al-atar pontosan megfelel a „бел-горюч”-nak. Szerepe, pedig nem lehetett más, mint az oltárkő. A magyar oltár szavunkat a latin adolere, (elégetni, elfüstölögtetni) szóból eredeztették, mivel az oltár az égő áldozat helye volt. Újabban a szintén latin altar, altaria, alta ara (oltár, áldozati asztal < „magas kőrakás”) < altus (magas) + ara (emelvény, halom) megfejtés dívik. Magyar nyelvű értelmezésem szerint itt az „oltalmaz” szó az alap. Ennek tamil megfelelője Szentkatolnai Bálint szerint ali-ttal (őrizni, védeni, oltalmazni, megmenteni). Ez felel meg Martinova al-atar megfejtésének is. Tehát a Bel tűzkő, Bél (isten) oltára volt! Másképpen: alatar-a. Tehát az orosz mitológia azonosítja az alatirt a borostyánnal, ami fenyőből lett gyantakő. Fenyő=bor isten köve: borosten > borostyán. Ehhez jön még a borostyán áldozati növény szanszkrit neve: barhis. Így a több ezer éves nyelvi, fogalmi hasonlóság találkozik a mai magyar borostyán szóban, ami szkíta-szarmata közvetítéssel kerülhetett Európába. De, hogy az oltalmazó, védő, borító funkciónál maradjunk, van még egy megerősítés is a magyar nyelvben. Ez a borda szavunk! Aki eljutott idig könyvem olvasásában, annak nem kell különösebb magyarázat, a borít (véd) és a borda szavak összetartozására. De elrettentő példának idézem az elfogadott, hivatalos magyarázatokat, amelyek – természetesen – szláv irányúltságuak: Jelentés: „A gerincesek ívelt, karcsú csontja, amely a hátgerincből indul ki, s a szegycsonthoz kapcsolódva a mellüregben a tüdőt és a szívet veszi körbe. A gerincből kiágazó tizenkét pár íves csont egyike”. Eredet: „Szláv eredetű szó: horvát, szlovén, szlovák brdo (‘takácsfésű’). A szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő magánhangzó oldotta fel.” A WikiSzótár, ugyan megjegyzi, hogy „dravida: parlu (borda, létrafok)”, de már nem teszi hozzá Bálint Gábor megjegyzését: „Tamil: parlu-varei (fok, létrafok, borda). NB. Minthogy az orosz stb. ber-do csak a takács-bordát jelenti, ezt pedig az oldal-borda megelőzte: nagyon valószínű, hogy két különböző szó van összezavarva.” Mindjárt tisztább kép tárulna elénk, ha mernénk logikusan gondolkodni és a borda szó elsődleges borító, védő funkcióját vennénk a szó keletkezésének alapjául. A borda ugyanis beborítja, körülveszi, védi a mellüreget, benne a szívet, a tüdőt. (Mint ahogyan a fenyő is beborította Jézust!. Ennek a kis mesének megalkotója több logikával rendelkezett, mint az MNA összes nyelvésze!). A „takácsfésű” funkciója inkább közelít a „barázda” szavunk jelentéséhez, de itt is a dravida-tamil értelmezés az elsődleges: dravida: bareta (vonal, barázda) < bari, vari (csíkoz, vonalakat húz). Sumér nyelvben (Pennsylvania Sumerian Dictionary Project) barda [CROSSBAR] (18x: Old Akkadian, Lagash II, Ur III, Early Old Babylonian) wr. bar-da; bar-da₃ "crossbar", vázat, keresztrudat jelent, amely a magyar bordához közelít. (A borda másik sumér jelentése a „rib” lett az alapja a germán, szláv ribbe, ribro (ребро) szavaknak). És, hogy csak a magyar és a tamil nyelvben (tamil pur-a (őriz, megtart, véd, borít, fed) van összefüggés a borít és a borda szó között, ez azt is jelenti, hogy a többi brd formátumot alkalmazó nyelv – csak átvevő, és nem átadó lehet a magyar nyelvhez viszonyítva! A történészek, régészek dolga, hogy kiderítsék, hogy kinek, hol és mikor volt módja kapcsolatot teremteni a protomagyar nyelven beszélő őseink valamelyik törzsével ahhoz, hogy megismerjék ezt a fogalmat is.

<!-- [if gte mso 9]> <

 Nándorok. Ha ezt a szót hallja egy művelt magyar ember, minden bizonnyal Nándorfehérvár és Hunyadi János jut az eszébe (és ennek kapcsán a déli harangszó). 1456-ban itt világraszóló diadalt arattak a magyarok II. Mehmed hadai felett. A győzelem egy fél évszázadon át távol tartotta a törököt Magyarországtól. Csak 1521-ben tudta I. (Nagy) Szulejmán elfoglalni ezt a magyar végvárat.  

De mi köze van Nándorfehérvár nevének a nándorokhoz? Az okos magyar tudja erre is a választ!  

A bolgárok onogundur nevéből származik régi magyar nevük, a nándor, amit a magyar határon lévő végvárunk, Nándorfehérvár neve őrzött meg. A szó másik kései alakja a vlendor. (Wikipédia). De hogyan lett az onogundurból nándor? Előre megmondom, ezt senki sem tudja! De azért vannak próbálkozások a magyarázatra. Ezek egyike az alább kifejtett elméletem. (Ha egy laikus, nem szakmabeli véleménye nem érdekli, akkor itt abba is hagyhatja az olvasást az eddig türelmes olvasó. Ha viszont kíváncsi a nándor szó kialakulásának részletesebb történetére, akkor „ajánlom magamat!” Ígérem, semmit nem találok ki, csupán összegzem az olvasottakat.)  

Amit tudni illik erről a témáról azt most Rácz Anitától idézem a „Helynévképzők az ómagyar kori népnévi eredetű helynevekben” című tanulmányából. (Előadásként elhangzott a Kiss Lajos-díj átadó ünnepségén 2008. június 2-án. Írott formában:  „MAGYAR NYELVJÁRÁSOK” A DEBRECENI EGYETEM MAGYAR NYELVTUDOMÁNYI TANSZÉKÉNEK ÉVKÖNYVE. XLVI, 103–124 DEBRECEN 2008. Továbbá bővített formában: Rácz Anita: Etnonimák a régi magyar településnevekben. Debreceni Egyetemi Kiadó. 2016. 64-67.) Gyakorlatilag a könyvben a tanulmány tartalma ismétlődik. Rácz Anitának ez a munkája szinte teljes egészében bemutatja a bolgár és a nándor (lándor) lexémák keletkezésének, előfordulásának magyar történeti-nyelvészeti feldolgozását, értelmezését. Mit tudok én ehhez hozzátenni? Mert cáfolni nem tudom, de nem is akarom. Talán a kérdőjeleket. Azokat hiányolom. Hogy hol? Hát erről szól az írásom.  

Kezdem mindjárt egy idézettel. Talán megbocsájtja az olvasó, ha a bolgár/bulgár népnevek elemzését csak a legszükségesebbekre korlátozom (mégis csak a nándorok nyomában járunk), és a szerintem lényeges részeket önkényesen kiemelem, hogy a kérdéseim értelmezésekor a tisztelt olvasó könnyebben rátalálhasson a vonatkozó részre.  

„A bolgár népnév ótörök eredetű (vö. tör. bulγar ’keverék’, TESz.), amely kb. az V. századtól kelet-európai török népcsoportot jelölt, s ez vált a VII. században az elszlávosodott bolgár-törökök, a mai bolgárok elnevezésévé. A magyar nyelvbe a dunai bolgár-szlávból kerülhetett e nép jelölőjeként, de az átvétel időpontja bizonytalan. E népcsoporttal a különböző kutatások szerint még a honfoglalás előtt érintkezésbe került a magyarság, de intenzív betelepedésükről csak a késő Árpád-korban beszélhetünk (vö. GYÖRFFY 1977: 513, KRISTÓ 2003a: 109–16)”. Itt meg kell szakítanom az idézetet, mert nekem más információim vannak: A bolgár és a magyar nép kapcsolatáról szólva Juhász Péter már a nyolcvanas években leszögezte, hogy a magyarság (illetve a magyarok elődnépei) történetének elmúlt háromezer évéből legalább két és fél ezer évet a bolgárok, illetve az előbolgárok szomszédságában, vagy velük együtt töltöttek. De folytatom az idézetet: „ Az adatok is azt mutatják, hogy nevük a magyar helynévkincsben igen gyéren képviselteti magát. Ennek az lehet az egyik sajátos oka, hogy korszakunkban a bolgár ~ bulgár névnek létezett egy szinonimája, a szintén török eredetű, az onogur népnévre visszavezethető nándor (*onaγundur > *naundur), amelyet valószínűleg ugyancsak a honfoglalás előtt vettünk át, s egy ideig inkább ezt a nevet részesítette előnyben a magyar nyelvhasználat, az Árpád-kor végére a szó azonban eltűnt nyelvünkből, s átadta helyét a korábban ritkábban használt bolgár ~ bulgár névnek (vö. NÉMETH 1930/1991: 106, LIGETI 1986: 268, GYÖRFFY 1939/1990: 65, BENKŐ 1998a: 63–6, KRISTÓ 2003a: 54)”. Gardizi és Ibn Ruszta munkáiban találkozhatunk a bolgárok V.n.nd.r / N.nd.r megnevezésével, amit a magyar írástudók nándor-nak (később vlendor-nak)olvastak. Bár lehetett volna (o)no(gu)ndur) is!  

 Az *onaγundur > *naundur szavaknál a csillag a kihagyásokat, bizonytalanságokat jelenti, mert a görögből, perzsa/arabból átvett hangzások, fordítások igen sok változatban maradtak fenn. „Ami a τῶν Οὐννογούρων Βουλγάρων és a τῶν Οὐννογουνδούρων Βουλγάρων szókapcsolatokat illeti, amelyeknél szintén elvileg az unnogur, illetve az unnogundur a bulgar-ok mellékneveként szerepel, egyik alkotóelem sem ismert archaizáló népnév – bár az utótag sokkal gyakrabban fordul elő a bizánci forrá­sokban – és értelmezésük sem zökkenőmentes. A fenti példákból ítélve valószínű, hogy a bizánciak számára nyilvánvaló volt, hogy az ilyen kettős elemű elnevezés is egyrészt két népnévből áll, másrészt pedig egy népcsoportra, az unnogurra, ill. az unnogundurra vonatkozik egy adott időszakban, és mind a kettő valamilyen módon szoros etnikai, politikai vagy egyéb kapcsolatban állt a bulgar népcso­porttal”. (Senga Toru: Néhány megjegyzés a Sabartoi asphaloi szintagma kérdéséhez).  

Mivel a bizánci forrásokban az unnogundur (amely megfelel az onogundurnak) jelzőként áll a bulgár népnév előtt, nézzük meg mikor használták ezt a jelzőt?  

Írott forrásokban a bolgár népnevet Chorénéi Mózesnél találjuk először, aki az Örményország története című munkájában azt írja róluk, hogy már a Kr. e. 2. század közepétől a Kaukázus északi részén éltek. „A bolgárok az első Arsakida (Vonon 12-16)^[1] idején érkeztek Örményországba, a fia idején pedig zavargások támadtak a „bolgárok földjén a Kaukázus hágóin”, és más bolgárok is érkeztek Örményországba: „Arsák napjaiban nagy bajok voltak a Kaukázus hegyláncain, a bolgárok országában. Közülük sokan különváltak és hazánkba érkeztek, és hosszú időre letelepedtek a Kol-hágó (Koł vagy Kogh, Wanandával szomszédos föld) lábánál (Çıldır tó déli, dél-nyugati része), ahol termékeny és gabonát adó föld van”. A "nagy bajok" - az ibero-római invázió idején voltak, amelyet az alánok népvándorlása kísért az Azovi-tenger környékéről a Közép-Kaukázus északi lejtőihez, amikor a bolgárok és zsidók egy másik csoportja a szomszédos Vanandában, a Kol (Kogh) régióban telepedett le. (Kb. 40.87, 42.53 koordinátákon). / Ж. Войников: Происхождения и значения названии „уногундурьi“ – Тохарский ключ к решения древнеболгарского происхода / Róna-Tas András koncepciója szerint a Don és a Kubány folyók vidéke volt a magyar–nyugati ótörök együttélés színtere, mert itt található meg együtt a kőris, a tölgy és a bükk, mely fák nevei török eredetűek a magyarban, valamint itt találkozhattak a nyugati ótörökök és a magyarok az alánokkal, mely népeknek feltétlenül találkozniuk kellett, mivel nyelvük egymásra hatása bizonyított tény. Tőlük függetlenül a baskíriai magyar őshaza is létezhetett, ezek nem zárják ki egymást.  

Antióchiai János pedig a 480-as évvel kapcsolatban leírja, hogy a bolgárok, Bizánccal szövetségben, a gótok ellen vonultak. Jordanes gót történetíró 551-ben a Pontus, a Fekete-tenger fölött élő népek közt emlegeti a Bizáncnak sok gondot okozó bolgárokat. Ezt követően egy ídőre eltűnik a forrásokból a bolgár név és helyette megjelennek az „utrigurok” (Prokopiosznál outigouroi: Ουτιγουροι) és a „kutrigurok”, hogy létrejöhessen Kuvrat Nagy Bolgáriája. (Procopius és Sandilch utrigur kán szerint Utigur és Kutigur a hun Ernák fiai voltak). Kutigurt az uralkodásban Grodas követte, aki Muágerisz (Moager > Mager > Magyar) fejedelem testvére volt. Nevét Jóannész Malalasz rétor (491? – 578) és Jóannész Ephésziosz (507-588), 6. századi történetírók említik. (Moravcsik Gy. Muagerisz király, Magyar Nyelv, 1927. 238-271. o.). Valójában az utigur-kutrigur népneveket csak a 6. század 50-es, 70-es éveiben élő népekre vonatkoztatva említi néhány szerző. A 6. század végétől ezt a terminust Európában felváltja a bulgár népnév!  

„Az Unogundurok (Ούννογουνδουροι, Ουνογουνδουροι) nevét a bolgárok szinonimájaként két bizánci szerző – Niképhorosz pátriárka és Hitvalló (vagy bizánci) Szent Theophanész -- használja, akik a 9. században éltek.  A közeli hangzás eredményeként, és főként a magyar turkológusok nyomására, az „Unugondur” és az „Unogur/Hunogur” teljes azonosságát fogadták el, az orosz kollégáik pedig kiegészítették a képet azzal az állításukkal, hogy ez a forma örmény forrásokból (Movses Khorenatsi, kb. 410-490) is ismert, ahol  "vghndur" megfelel az "unogundur"-nak.  

 A vghundur = ughundur = unogundur = unogur egyenlet tökéletesen megmagyarázza a bolgárok "hun-türk" eredetét. Ezek csak az 5. században jelentek meg, összhangban M. Khorenatsi "anakronizmusával" amely olyan eseményeket állított be a kortárs V. századinak, (Vund feltűnése és a bolgárok áttelepítése Örményországba), amelyek egy sokkal korábbi korszakban (kb. 1. században) történtek meg. Így a hunogurok-unogurok vagy az Attila vezette törzseknek, vagy kutriguroknak és utiguroknak számítottak, vagy bekerültek a török on-oq, „tíz nyíl”, „tíz klán” (on-ogur) szövetségbe, és az "örmény Herodotosz" munkáját pedig "megbízhatatlan forrásként" kezelték” – írja Zs. Vojnyikov a fentebb említett munkájában.   A fentiekből még világosabban kitűnik Senga Toru igazsága: „hogy az ilyen kettős elemű elnevezés is egyrészt két népnévből áll, másrészt pedig egy népcsoportra, az unnogurra, ill. az unnogundurra vonatkozik egy adott időszakban, és mind a kettő valamilyen módon szoros etnikai, politikai vagy egyéb kapcsolatban állt a bulgar népcso­porttal”.  

„Egyébként a földrajzi háttér világos: a w.l.n.d.r népek Kazária, Alánia és nyugat között laknak, sőt a Pontust is elérik. Hasonlóan írja le Konstantinos a besenyők országát a X. században (DAI 37. fej.). A történet részletes elemzésével most nem foglalkozhatunk. Lényeges számunkra az, hogy a w.l.n.d.r név itt a bolgárok, besenyők és magyarok összefoglaló neve. Amint tudjuk, a honfoglaló magyarok ungar neve az onogur-nak egy változata. Most tehát ugyanennek a névnek (onoğur onogundur) egy másik változatát találjuk meg a magyarokkal, az onogundur eredetű bolgárokkal és besenyőkkel kapcsolatban” – írja Czeglédy. (CZEGLÉDY KÁROLY: MAGYAR ŐSTÖRTÉNETI TANULMÁNYOK. Szerkesztette: Schütz Ödön BUDAPEST • 1985. 47. o.)  

Ajánlom Czeglédynek ezt a művét alaposan áttanulmányozni. Igaz, hogy utána sem tudja (a Tisztelt Olvasó) megfejteni a magyar nándor-bolgár rejtélyt, de sokat megtud a w.n.n. d.r pezsa szó körül kialakult polémiáról. Azért idézem egy gondolatát: „A w.l.n.d.r egyébként a w.n.n. d.r elhasonulásos alakja. Ez oly módon keletkezhetett, ahogy a magyarban Nándorfejérvár-ból később Ldndorfejirvár lett (P D.). Kiejtésük minden bizonnyal wulundur, illetőleg wunundur lehetett, mert már MARQUART is rámutatott arra (UngJb. IV, 275), hogy a prothetikus w-, mint a csuvasban, itt is valószínűleg a labialis kezdő magánhangzó miatt keletkezett”.  (Czeglédy u.o.). De tudni kell, hogy Mátyás király krónikásának (Thuróczynak) a szóhasználata igazán korabelinek fogadható el, és ő mégis gyakran „castro Nãdoralbensis”-t használ a krónikájában a „castro Nándoralbensis” mellett. Igaz, hogy egyes szakértők szerint a tildés a "ã" olvasata an vagy am. (Ebben az esetben a nãdor mégsem lehetett Hunyadi János tisztsége, de ezt már nem tudjuk megkérdezni tőle). Ami biztos, hogy a 15. századot megelőzően a latin volt a magyar irodalmi nyelv. Az oklevelek is latinul íródtak, de a településneveket igyekeztek híven (ahogyan a helybeliektől hallották) közölni (ami a „szegényes” latin betűkészlet, illetve a lejegyző idegen mivolta miatt, nem nagyon sikerült), mert a birtokra és a birtokosra vonatkoztatva az okleveleknek jogbiztosító szerepük is volt. Tanúkat, pedig általában a helybeliekből, vagy a szomszédokból állították ki. Továbbá tudjuk, hogy legalább három fontos Fehérvárunk van, amelyek jelzője Székes, Gyula és Nándor(Nádor?).  Az első két esetben a jelző az uralkodó, a vezéri telephelyre utal. A harmadik – az ország legtávolabbi zugában, ahol a királyt a nádor helyettesíti – van. Tehát logikusnak tűnik az analógia az előző kettővel, és így Nádorfehérvár lenne a logikus elnevezés. Igaz, hogy csak időnként volt magyar tulajdonban, ezért is általában a neve az oklevelekben: Belgrad, Alba Bulgarorum, vagy Alba Graeca.  Az első írásos bizonyíték (amit én ismerek és), amiben a nándor szó is szerepel, egy 1332-ből származó oklevél (Episcopi Nándor-Albenses, seu Belgrad. – 1332. Frater Paulus Ep. de Nándor Alba. p. 590. – 1334. p. 726.). És egy másik Nandor Albe aminek a keltezése I. Ulászkó király idejéből, egy 1444-ből származó oklevélben olvasható, de ez csak egy  1501-1600-as átiratban maradt fenn. Nándor nevű helynevek akkoriban valóban ritkán voltak. Nandur névvel III. András idejéből (1290) találtam helynevet „Villas ambas Nandur”, és 1268-ból népnevet: „alia autem populis de Nandur”.  

De a legkorábbi „nandur” név Szent István okleveleiben, az 1036-37-es bakony-béli alapítólevélben olvasható. Igaz, hogy erről Karácsonyi János (1858-1929) történész, nagyváradi kanonok azt derítette ki, hogy „Ennek szövege később kori, Szent-István 1001-iki levelének és a bakonybeli conseriptio alapján készült.” de a kiváltságok használatát a bakonybéli apát csak 1230-ban kapta meg a pápától, ezért „csak 1230. után készülhetett”. Ami számunkra érdekes ebben az oklevélben, az a hely amit „Nandur”-nak hívnak. A király, a bakony-béli monostornak „a "Nandur" halasban, a Tiszában "de piscina Nandur in Tiza" vagy minden hetedik halat, vagy minden hetedik évben a halászati jogot ad”. Mivel a „Nándur” mint „piscina ” szerepel, még pedig nem a Tisza mellett, hanem a Tiszában, tehát valószínűleg egy nagyobb szabású czége, vagy fok lehetett. Ismeretes, hogy az ilyen helyeket általában a tulajdonosukról nevezték el, és forgalomképesek voltak, ezért feltételezhető, hogy a halastó birtokosát hívták Nandurnak. (Mint ahogyan Balog cserjésénél „arbustarum Bolug” is láthattuk). Belátható, hogy sem a szövegkörnyezetből, sem a toponímiából a bolgár népnév nem következik. Mint ahogyan nem következik az alábbi Teleki idézetből sem: „Az esztergomi érsek bírta Mocs helycégét, Udvardot, a két Nándort (a mai két Landor pusztát), Gutát, Naszvadot, Csekét, a Csallóközben Gadóczot, Őrsöt, Léit, Bálvány-Szakállast, melyek jelenleg is mind birtokában vannak. Ezen helységek nagyobb részint, mint fentebbi részletes jegyzeteinkből kitűnik, már a XIII. század második felétől fogva az érsekség birtokában voltak”. (Teleki József: Hunyadiak kora Magyarországon VI. Első rész. 1863. kiadás 174. o.). Ezt megerősíti az alábbi oklevél is: An. Ch. 1383. Idem Capitulum possessiones A. Episcop. Strig. Nandor etc. a pertinentiis castri regii Comarom, metis distinctis, separatas fuisse Reginae Mariae rescribit. A Vág és a Lándor csatorna közében elterülő Nándor neve a Komárom melletti fekvés, és a 13. századi létezés miatt, a bolgár névből nem származhat. Viszont az oklevél a tavi (piscina) halászattal itt is foglalkozik. Mindezekből arra következtethetünk, hogy magyar területen a középkor végén, valóban használatban volt a Nándor, mint személynév, illetve (nagy valószínűséggel) a nándor, mint egy vízi foglalkozás név.  (A Nándor régi magyar személynév, a nándor népnévből származik, a jelentése dunai bolgár. A 19. században felújították a Ferdinánd magyarosítására -- Ladó-Bíró, 92. old.)  

Nándor nevű helységet még Erdélyben, a Cserna folyóhoz csatlakozó Peták patak két oldalán is találtam (Nandru) 45.8042, 22.8213 és a róla elnevezett, szomszédos Válya. Nándorválya. (Valea Nadrului) 45.7970, 22.8369. Nándor nevét 1330-ban Nandor néven említik, mint Nagy-Pestes tartozéka. A Hermán-nemzetség tagjainak birtoka volt, a nemzetség birtokainak megosztásakor Dénes fia Lack-nak jutott. Lehet, hogy véletlen egybeesés, de ez a Lack éppen 1329-ben a székelyek ispánja (nádora) lett. Róla Arany János is szól a Toldiban: „Itt van immár a had, Laczfi nádor hada...”. Így Nándor nádori falu lett! A területen Torma Zsófia is kutatott a 19. században. (Neolith kőkorszakbeli telepek Hunyadmegyében). Különös, hogy a nándor név mindig vízzel jól körülvett területeken, halászhelyeken tűnik fel. Lásd például a Mocs helycége nevet a két Nándor falu mellett a Teleki József: Hunyadiak kora Magyarországon könyvéből idézett részben.  

Mi következik a fentiekből?  

Elfogadom, hogy „az ogur név jelentése az ótörök oğus (ág, ágazat, atyafiság, rokonság) szóra megy vissza. Az onogur név (Ονόγουροι, Ονογούρων) eszerint tíz (nép) ágazata értelemmel bír”. On-Oğur "ten Oğurs (tribes)" / Golden Peter: Studies on the Peoples and Cultures of the Eurasian Steppes.  2011, p. 23, 237/.  Ahogy a bizánciakon kívül örmény, arab és héber források is mutatják (vö. MNy 41 [1945| 44—7) az onogur (onogundur, w.n.n.d.r) név a bolgárok egyik törzsét jelöli. De a bolgár név nemcsak a pontusi «hun» bolgár törzsek neve, hanem amint az előbb említett keleti források mutatják, a Kaukázus előterében lakó onogunduroké is. /Czeglédy 281. 10-es számú lábjegyzet/.  Tehát. ha a perzsa/arab források (Gardizi, Ibn Ruszta) a 10-11. században a magyarok közelében w.n.n.d.r népekről írnak, ez csak azt jelenti, hogy ők nevezték így a bolgárokat, és nem az itt élő magyarok! Elfogadom továbbá O. B. meglátását is: Az onogurok alatt is a magyarokat kell érteni, és nem a „bolgárokat”. Ők csak egy rövid ideig viselték az „onogundur” nevet, ami azt jelentette, hogy a „hunokhoz tartozó”, tehát egy ideig magyar uralom alatt éltek. (Obrusánszky Borbála: „Csak tiszta forrásból”. Barikád, 2012. jan. 19.).  

A magyar Nándor, személynévnek és a nándor vízi foglalkozásnévnek meg semmi köze sincs a bolgárokhoz. Az a feltételezésem, hogy a nándor szó megalkotásában és elterjedésében a latin műveltségű „deákoknak” és az egyházi oklevélkészítőknek, majd később a magyarnyelvű történelemíróknak igen nagy szerepe lehetett. Korai, (14. századi) nyelvújításnak tartom e szót, amely a vulgáris nyelvhasználatban csak ezt követően terjedt el. Van más példa is, az ilyen mesterséges névalkotásra. Ilyen (szerintem) az Ulászló, az oláh, a venger és az Újlaki név is. Ezek a nevek a középkor vége felé keletkeztek a Vladiszláv, a vlah, az ungar és a (V)ilok nevek latinból történő magyarosítása (az ungarnál „lengyelesítése”) során. Mert a maga idejében nem hívtak senkit Ulászlónak, vagy Újlakinak. Az Ulászló nevet Budai Ézsaiás (1766-1841) történetíró konstruálta (Közönséges história, Magyarország históriája) a szláv Vladiszláv névből. Csak egy későbbi rovásírásos dokumentumból jöhetünk rá, hogy a népnyelvben magyarul, mindig is László lehetett a kiejtés! (Lásd az isztambuli rovás-feliratban László király nevét, 1515-ből! Itt II. (Dobzse) Ulászlóról (1456-1516) van szó. I. Ulászlót (1424-1444) Vladiszlávnak hívták. Lásd Ilosvay-kódexben Hunyadi János kormányzói esküjében: „d(omi)ni Wladislai Hung(a)r(ie) Polonia regis”. Ujlak, pedig Vilok volt a Bilokból. (Lásd az Ilok, Bilok, Bilo névelemzéseimet, illetve Újlaki Lörinc sírfeliratán a Laurecius dux de Wilak feliratot, amit a magyarok ma már Újlaknak, de a helybéliek ma is Iločki-nak ismernek.

Ellenkező esetben az oláh, magyar, német, tót, besenyő, jász, kun, stb. jelzős, vagy puszta helynevekhez hasonlóan, az Árpádkorból fenn kellett volna maradni a „nándor” nevű helyneveknek. Jó példa Sepsiszentgyörgy esetében, a már említett, Bolgárszeg (faluvég) elnevezés. Nyugodtan állíthatjuk, hogy a bolgár név használata a magyaroknál is megvolt – annak keletkezése – óta. A régészeti feltárások, a toponímia igazolja azt, hogy Székelyföldön a 10-12. század folyamán magyar települések sora állt, ezek népessége magyar volt. E korban a mai Sepsiszentgyörgy területén is igazolható a magyar település, települések léte. Az itt talált magyar közösségek a sebesi székelyek letelepedése után székely jogúvá váltak. A Nándor falunál folyó, valóban szláv hangzású, Cserna és Peták pataknevek meg nagy valószínűséggel az észak-keletről betelepült szlávok, és nem a bolgárok 13. századi hatása. A Debren patak neve pedig lehet magyar is. A bolgárok magyarországi jelenléte a magyar honfoglalás előtti időszakra tehető, ugyanis Erdély területe Árpád bejövetele előtt Bulgária határvidékéhez tartozott. (Madara!). A későbbi betelepedés 1365-tel kezdődik, amikor Nagy Lajos egy időre elfoglalta Vidint. Ez összefügg az oszmán hódítás kezdeteivel, amikor Konsztantin és Fruzsin bolgár előkelők is magyar területre menekültek. A bolgárok ekkor Szentendréig jutottak el. Ekkor jöhetett divatba a Nándor, mint „elfelejtett, régi bolgár” jelentésű szó. 

<!-- [if gte mso 9]> <w:lsdexception locked="

Ódombó, Vásárosdombó, Dombóvár. Őseink, a dimbes-dombos Zselic észak-keleti csücskénél, a Kapos folyó mocsaras árterében, már a honfoglaláskor (vagy még korábban, a honfoglalás értelmezésétől függően) erődítményt építettek a mocsárból kiemelkedő dombokra. Ennek nyomait fedezték fel a dombóvári Szigeterdőben. A sánc-erőd feltárásakor Árpád-kori eszközök sokasága került elő. Tőle nem messze van az a vármaradvány, amiről a város a nevét kapta. Ez a Dombó vára. A másik dombon – Béka-tó magaslatán – az ábrahámi monostort építették fel. A Kakas-dombbal egy szinten (133 m), a rk. templom magaslik. Dombóvár földrajzi környezetét és történelmét feltáró dr. Szőke Sándor könyvében több helyen olvashatunk „a Kapos diluviális teraszairól, amelyek kiemelkedtek a mocsárvilágból, erdős, bokros felszínükkel. Ezeket használta fel az ember ősidőktől fogva települési célokra”.(Sz. S. 1996-os kiadás 21. o.). A dombó név mégis áldozata lett a magyar nyelv eredete körül – a 19. században – kialakult csatározásnak. Kniezsa István szerint a név szláv eredetű, és tölgyest jelent (dobov[o] = tölgyes). A szlávok ittlétét helynevekkel indokolják: „Földrajzi neveknél ugyanis többször is előfordul a dombó szó, és mindig nedves, mocsaras árterületen, a mocsári tölgyeknek legjobban kedvező helyeken. Biztos tehát, hogy ezt a területet és a kiemelkedő szigeteket is tölgyes borította és így lett a szláv „tölgyes”-t jelentő szó, területünk névadója”. (Sz. S. 38. o.). Valószínű, hogy Szőke tanár úr nem akart vitába szállni Kniezsával. Azt azért érzékelteti, hogy valami nincs rendben ezzel a névadással. Hiszen leírja, hogy Dombóvár belterületén ősi Árpád-kori település volt, ennek nyomait a III. sz. Téglagyárnál, a Konda-patak jobb oldalán, megtalálták. Egyébként is „A szláv népesség a későbbiekben eltűnt, felszívódott, bizonyítva, hogy számuk nem volt jelentős. A szláv telepek gyér voltát bizonyítják a legjelentősebb magyar folyók nevei is, mint például Kapos és Almás”. (u.o.). (Itt valószínűleg az Almamellék falunál eredő, Szigetváron is átfolyó Almás patakról van szó.) Érdekes a Bikal-Almás-Egregy-Szil toponím csoport azonos előfordulása a Dél-Dunántúlon (Somogy-Baranya) és az erdélyi Kolozs-Doboka vármegyében is. Ráadásul mindkettőben folyik egy Capus (Kapos-Kapus) nevű folyó is... A Kapos elnevezést először a „Historia Episcopatus Quinqueecel” című könyvben lehetett olvasni, ami 1009-ben íródott. Mégis azt a képzetet keltették tudósaink, hogy a Somogyság és Erdély hajdani területére érkező magyarok „gyér lakosságú szláv (esetenként germán) településeket találtak”[1]. A „kapus” szó éppen olyan magyar, mint a „dombo(s)”! Azt pedig, hogy keletről érkezett a Kárpát-medencébe, még a Magyar etimológiai nagyszótár is elismeri: „Kapu -- Ótörök eredetű szó: türk, ujgur, csagatáj kapug, oszmán-török kapi, kun kabak, ezek a kap- (‘bezár’) igető származékai.” Szentkatolnai Bálint Gábor ezt úgy pontosítja, hogy „nem az oszmán »kapa-k» (fedő) , hanem a mandzsu ka-, хa-(bezárni), tamil kâ- (őrizni, védeni, megtartani) igék”. Ennek egyik igeneve kâ-ppu (védelem, megtartás, kapu). De a dombon lévő telep szláv „dobovo” neve valamiért jobban tetszhetett az itt élő magyaroknak, mint a magyar „dombos” név. Igaz, hogy a Quercus nemzetségbe tartozó mocsári tölgy Amerikából származik, de spongyát rá! Hiszen a tölgyek számos fajtája őshonos nálunk, sőt a címerünket is gyakran tölgykoszorú veszi körül, jelképezve az ősök tiszteletét, a rendületlen kitartást. Valahogy a stabilitást, a megmaradást, a kezdeteket, az alapot jelképező ősi „tő” szavunk mégsem került be a tölgy szó etimonjai közé. Ezért a tölgyest „dobovónak” kezdték hívni a magyarok, és erre Dombóvár neve a bizonyíték – tartják a finnugorista nyelvészeink. (Lásd a tő, a völgy, és a hölgy, vagy a domb szavak akadémista eredeztetését). Ehhez képest a táj jellegzetessége a dombság léte, szinte elhanyagolható. „Tehát területünk a tengerből (megj. az ős Pannon-tengerből) kiemelkedő sziget volt.” – írja dr. Szőke Sándor. A helynévadásban a „halom, domb” – törökös nyelvekben: „bel” – névadás pedig jóval gyakoribb, mint a növényzetről való elnevezés, bár ez is elég elterjedt. A mandzsu daba-n (hegy), daba-li (felvágás), dabara (hegy), a mongol dobo, doboro (domború) szavak az avar névadást meggyőzően indokolnák. Ezek között vannak dombok, amelyek személyhez kötődnek, pld. Mátyás domb, Kozmadombja. Mások jelzős szerkezetű „nevezetes” dombok: Magyardomb, Dombegyház, Királydomb, Várdomb. Dombóhoz hasonló felépítésűek a Dombrád, Dombiratos alakú településnevek. Teljesen hasonló a kép a „halom” szónál. Az a feltételezésem, hogy a dombot az különböztette meg a halomtól, hogy ez utóbbi a „halál” fogalmával kapcsolatos dombra vonatkozhatott az ősnyelvünkben. (Például, az a halom ahol a halo(tta)m nyugszik, az a sírdomb, ami domborul. A nyelvészek, meg majd levezetik a hangfejlődést!) Ezt a nyelvi megközelítést sokkal inkább elfogadom, mint a ma hivatalost: „Halom. Szláv eredetű: szerb-horvát régi hlm, szlovén holm, szlovák chlm (‘kis domb’), e szláv szavak forrása egy germán holm (‘kis sziget, félsziget’), pl. svéd Stockholm (‘cölöpsziget’)”.(MEN). A szlávoknak és a vikingeknek volt kitől átvenni ezt a szót, ugyan úgy, mint a finnugor „rokonainknak” a (meg)hal kifejezést. (Finn: „kalma” – halál, sírhalom. Lásd a logikai összefüggést!). Ez szkíta, szarmata örökség náluk, de erről már többször írtam. Szentkatolnai, a tamil kala-ppu (domb, sziget) szavakra hivatkozva megállapítja, hogy „az orosz Холм” (domb) aligha árja!” Na, és ott van még a Szuhaj-domb neve is! (dr. Szőkénél: Szuhay). Ez aztán az igazi szláv név! Már a Nógrád megyei Szuha községnél (47.975, 19.9141), de az északi Szuha-patakoknál (van legalább három, plusz az Ungnál egy), valamint Alsó-, és Nagyszuhánál, Szuhafőnél, Szuhakálónál, Szuhapataknál felvetődött a szláv „száraz = suchá“ eredeztetés. De, „Lehet egy állandóan folyó patakot száraznak nevezni?” – veti fel a kérdést Takács József (Tiba), a gömöri földrajzi nevekről szólván. (Közös jelen, múlt és jövő Észak Kárpát-medencében, különös tekintettel a gömöri tájegységre. A Zürichi Magyar Történelmi Egyesület kiadványa. Rozsnyó - Budapest – Zürich. 2002. 15. o.). Bizony, nem! Pont az ellenkezője a valószínűbb! Dombóvár belterületének egyik legmélyebben fekvő területe éppen a Szuhaj-domb nagy része. Az Ivanich utca északi vége 129 m, a déli vége: 113 m, ami a kb. a Kapos szintje. 1939-40-ben a folyó itt több mint száz házat árasztott el és rombolt le. A Szuhaj-domb nyúlványát képező Sziget-erdő, a földvár maradványaival, már 121 m „magasan” van. (A Dombó várrom alja 114 m, körülötte a terület 111 m magas).  

            Tudjuk, hogy a 19. században kezdődő nagy magyar nyelvi vita finnugor képviselői „zseniális” ötlettel álltak elő azon szavakra vonatkozóan, amelyek keletkezésére nem találtak megfelelő „nyelvész” magyarázatot. Túl sok volt a bizonytalan, megmagyarázhatatlan eredetű idegen szó. Ezek a szavak nem lehettek magyar eredetűek, ezeket idegen nyelvből – legtöbb esetben szlávból – kellett átvennünk, hiszen ők éltek itt a magyarok bejövetelekor, a helyneveink tanúsága szerint. (A 22-es csapdája ehhez képest gyenge plágium!) Így azután a dombra épült Dombóvár „tölgyes” (dobovo) lett, a nedves, mocsaras, folyó menti Szuhaj-domb meg „szárazzá” (szuha) vált. Csoda, hogy a Szigeterdő nem lett „ostrov”! De van e más, elfogadhatóbb magyarázat ezekre a nevekre? Szerintem: igen! Nézzük az alábbiakat.  

            Kiindulásképpen tisztázni kell, hogy milyen történelmi, nyelvészeti alapokon fejtem ki a véleményemet. A magyarok történelmét szkíta-szarmata, hun, avar, magyar fejleményben fogadom el. Nem foglalkozom őshazakutatással, mert a magyarok őseinek szállásterülete – csak az i.u. 1 évezredben – az Alpoktól az Altájig, sőt Belső-Ázsiáig, illetve a Kaukázustól a Volga felső folyásáig, a szibériai erdős tundra határig megtalálható volt. Nem egy etnikumról, hanem törzsek szövetségéről beszélek, akik közel azonos nyelven kommunikáltak egymással. „Nem alakult ki egy egységes, irodalmi nyelv, mindenki a saját vidékének ízes beszédmódját követte. Már Hérodotosz is megírta, hogy a szarmaták nem tanulták meg jól a szkíták nyelvét, ezért eltérés mutatatkozik a két nép nyelve között, de jól megértették egymást”. (Obrusánszky Borbála: Szkíta-hun régmúltból székely-magyar jövendő). Idézek Tharan-Trieb Mariannetől, aki Szentkatolnai Bálint Gábor „A magyar nyelv Dél-Indiában” című könyvéhez az ismertető fejezeteket írta: „Sok jel mutat arra, hogy Európában és Ázsiában több tízezer évvel ezelőtt közös nyelvet beszéltek. Ezt a nyelvet leginkább a magyar tartotta meg szókincsében, szóképzésében, nyelvtanában és nyelvújító/nyelvfejlesztő képességében”. „A viszony nem alárendelő, hogy ki kitől kölcsönzött, hanem mellérendelő: egyazon forrásból merítettek”. (Elöljáró szószedet. 39. o.) A korabeli krónikások számára ez a nyelv ismeretlen volt, leginkább hunnak (türknek, kazárnak) tételezhető fel. A népvándorlás hagyományos elméletét sem tartom elfogadhatónak. Kelet-Európa és az eurázsiai sztyeppe kora középkori birodalmai Atilla szkíta-szarmata-hun-jász-alán-magyar utódaiból fejlődtek ki, akik egymással, hol szövetségben, hol ellenségként viselkedtek. A ma „finnugornak” tekintett népek nyelvében nem a rokonságot, a közös eredetet, hanem a magyar nyelv maradványait kellene keresni. Álláspontomat néhány speciális, ősi alapszó kutatása során alakítottam ki. Ezek a „bel” és az „(s)ar” szavakra visszavezethető földrajzi, uralkodói, törzsi, vallási, személyi és köznevek fennmaradtak és lenyomozhatók mind a mai napig – bárki számára, aki veszi a fáradságot a kutatásra. (Az eddig megjelent három könyvemnek ez a fő témája.) Akkor térjünk rá a domb és a szuhaj szavunk hun-avar-magyar szempontú vizsgálatára!  

            A domb és a bel szavak szinonim értelmezhetősége már szóba került. A halom, a kupac mindig egyfajta jelölésül is szolgált, ami a bel szónak is egyik jelentése volt hajdanán. „S kászmálódik a helyzet napról napra, s a magyar elnevezések elkallódnak vagy érthetetlenné válnak” – fogalmazta meg a helyzetet Takács József, a fentebb már idézett írásában. Így tűnt el a „bel” szavunk „úr” értelme, a „sar” és „ar” szavunk „király”, a „bor” fenyő jelentése. A régi jelentések felidézéséhez már értelmezési, logikai összefüggéseket kell keresni. Alaki, nyelvfejlődési, hangrendi „csinált” nyelvi szabályok csak esetenként jönnek be. Aki csak ezeket fogadja el, annak az enyémhez hasonló levezetések a dilettáns kategóriába tartoznak. Hiába az érvek felsorolása, hogy a domb jelentősebb tényező volt Dombóvár lakott hellyé alakulása szempontjából, mint a lehetséges tölgyes szláv neve, a hivatalos tudomány ezt támogatja. Mert különben a szláv jelenlét nem indokolható. Itt a hangtani, jelentéstani egyezés nem számít. „Dombóvár, az dombon van!” – hát nem infantilis ez a magyarázat? Magyar embernek nem az! Sőt az sem, hogy magyarul beszélő törzsektől került át a vikingekhez a „holm/halom”, a mordvin, vogul nyelvbe a domb értelmű „tomp”, amiből a Tambov városnév is kialakulhatott. Mindez még a szláv nyelv elterjedése előtt, az első évezred elején történhetett. A „jar”, a „sar”, a „bel” tövű helynevek a magyarok egykori szálláshelyei környékén tömegesen találhatók. A leggyakoribb magyarázat a „fehér” és a „sárga” színnév. A dombóvári Konda patak nevét nem kell vogulnak, vagy osztjáknak tartani, azért mert az északi erdős tajgavidéken is van ilyen nevű folyó. Viszont ott lehet magyar „hagyaték” ez a folyó név. A mai vepsz nyelvben – amelyet rokonítnak a régi merja nyelvvel – a „konda” szó medvét jelent. Ha viszont Szentkatolnai Bálint Gábor tamil-magyar szóegyeztetését vesszük figyelembe, akkor kiderül, hogy „kan (kani, kanda=konda, kondás=kanász : kand-ur) Tamil kundu (here, csődör)”. A konda, „ismeretlen eredetű” szó a magyarban, a nyelvjárások alig ismerik. Helyette csürhe, falka használatos. Talán azért, mert a kondás alapszava nem a „konda”, hanem a „kan”. A vepszek, a merjáktól, a muromáktól (magyaroktól?) eltérően nem teljesen olvadtak be a szlávok közé, így a vepsze kultúra ma is élő. Ma már a medvék nem falkában járnak. Hogy volt ez kétezer éve? Nem tudom. De a (vad)kan származtatás igen valószínűnek tűnik! A vepszeket az orosz krónikák, vesz népének tartják, akik behívták Novgorodba a varégeket. Csúdnak is tartották őket. A 12. század közepén a vepszék a volgai bolgároknak is adóztak. A szkita-szarmata kultúra ráragadt Szibéria északi részén (tajga vidékén) élő halász-vadász életmódot folytató népekre is. Sőt nagy a valószínűsége annak, hogy az itt élő népek i.u. első századokban szkíta-hun-szarmata származásúak voltak és a vogul, osztják (manszi) törzsek csak később Baskíria felől költöztek fel északra. Nyelvük eltatárosodott. A magyarral közös szavak csak mint nyelvi emlékek maradhattak fenn. A magyar nyelv segítségével viszont más nyelvekben elbúvó nyelvi emlékek is felszínre kerülhetnek. A domb, halom, kupac szavak kapcsán figyeltem fel a magyar „boly” szóra. Ha megvizsgáljuk a magyar boly szó jelentését és feltételezhető eredetét, akkor igen meglepő eredményt is kaphatunk. A hangyaboly, laza, járatokkal teli kis földkupac, odvas fába, korhadó növényi hulladék közé vagy kövek, falak hasadékába rakott fészek, amelyben a hangyák tanyáznak, ahol bábjaikat őrzik. De használjuk olyan értelemben is, mint nyüzsgő csoport, sűrű tömegben egymás közelében élő, sürgő-forgó személyek, élőlények sokasága. Köztudott a hangyákról, hogy ők alkotják az állatvilág egyik legszervezettebb „társadalmát”. A szó eredete messzire, a távoli őskorba nyúlik vissza, amikor az árja nyelvek szétválása megkezdődött. Erre utal a tamil pal-ei (boly, halom, búvóhely) megfelelés. A szárazföldi keltáknál viszont a „boj” (Boius) egy törzs neve volt. Alexander Falilejev nyelvészprofesszor szerint az indoeurópai nyelvcsaládhoz tartozó szárazföldi kelta nyelvben a „boj” szó marhát, vagy harcost jelenthetett. Ezek szerint a bojok terelő, vagy harcos népek lehettek. Feltételezik, hogy Bohémia neve is a boj népnévből származik. De az indoárja kelták nyelvi emlékként magukkal hozhatták a boj szó összetartozást, szövetséget „egy bolyba tartozást” kifejező értelmet is. Ma már csak a magyar nyelv tartotta meg a boj (boly) szó eredeti, igazi jelentését. Talán ez az igazság rejlik a magyar nyelvterületen lévő azon helynevekben, amelyekben a boly gyök megtalálható. Bóly, Baranya megyében, 45.9672, 18.5182; Boly (Zemplénboly) Kassai kerület, Tőketerebesi járás, 48.4666, 21.95; Bólya, Erdélyben, Szeben megyében 45.9763, 24.28. A szláv (ruszin) bojkókat az utóbbi időben a történészek kapcsolatba hozták a kelta bojokkal is. A névelemzések itt is felvetnek egy kutatásra érdemes témát. Van-e komolyabb nyelvi kapcsolat a két népnév között, a nyílvánvaló alaki hasonlóságon túl? Jordanes 6. századi történetírótól tudjuk, hogy az antok, a szklavének és a venétek mellett, az előszlávok három nagy csoportjának egyike. (Venétek = nyugati, antok = keleti, szklavenek = déli szlávok). Egyik királyukat Bozsnak hívták. (Lásd a Történelmi háttér című fejezetben.) Bizánci források szerint a keleti szláv antok a Dnyeper és a Dnyeszter folyók között laktak, a Fekete-tengertől északra. (A bojkók mai lakhelyének környékén.) Már volt szó arról, hogy a köztörök nyelvben az „ant” szó jelentése „eskü”. (A szövetséget összetartó erő). De a latin nyelvben a hangya egyik megnevezése szintén ant. Elképzelhető, hogy a kelta bojok elszlávosodásának előzménye összefügg az ant név kialakulásával? És, hogy ebben a kulcsszó a „hangya” és a „boly”? Ez még a jövő titka!  

            A szarmata-hun-avar-magyarok egy másik csoportja a Kaszpi-tenger nyugati részén élt. Mint fentebb kifejtettem, szerintem a türkök, kazárok, bolgárok, magyarok szkíta-hun leszármazottak voltak. Az itteni földrajzi nevekből kiderül, hogy a „szu” itt víz/folyó jelentésű. Volgográd régi neve a Cáricin valójában ezt tartalmazza. (Helyi tatár ny.: Сары-Су = sárga víz). Atilla hunjainak elődei éltek itt. Később a kazárok fővárosa a Volga torkolatánál az Atil (Itil) nevet kapta. De távolabb (Orkhontól délre!) is használták a „szu” = „víz” értelmezést. Például az Ak-szú folyónál (Akszu város, 41.1687, 80.2609). Ez a Tárim bővizű forrásfolyója, amely a Tiensan központi belső hegységeiből és a Jengish -- Han Tengri hegylánc eljegesedett területeiről egész évben nagymennyiségű vizet szállít a sivatag északi peremére. Neve (kin. Ven-szu, pinjin nyelven: Ākèsù hé) „fehér/tiszta víz” jelentésű. (Aksu River means "white/clear water" in Turkish – angol Wikipedia). Bárdi László járt „Őseink nyomában a Távol-Keleten”[2] és azt írja a könyvének 116. oldalán, hogy „a ’Su’ szintén ótörök nyelvi gyökerekre utal, hiszen türk nyelvben ’víz’ a jelentése”. A Volgába ömlő Szári-szu és az Ak-szú folyó neve magyarázatot adhat a magyar „aszú” szó eredetére is. A görög fosztóképzővel ellátott szu nem más, mint a vízmentes (száraz) aszú. A hivatalos magyarázat az „aszik, aszal” szó vogul, osztják szárad értelmű tószasz, szaszem eredetre tippel. De, hogy jön a görög a magyarhoz? – tehetnék fel a kérdést. Erről Darkó Jenő bizantinológus írt már 1936-ban. A szkíta hun népek hatással voltak a rómaiakra, akik a turáni harcmodort tanulmányozták és alkalmazták is. A bizánciak gyakran hun zsoldosokat fogadtak fel. A görög nyelvtan így beépülhetett a hun, avar népnyelvbe és a „víztelenséggel”, kapcsolatos szavak az „aszu” változataiból alakultak ki, és maradtak fenn a magyar nyelvben: aszik, aszal, aszú. A régészeti leletek arról tanúskodnak, hogy Atilla hunjai ismerték és használták is a görög írást. De jóval korábban pld. a kusán uralkodók pénzérméin is görög feliratok láthatók. (I. Azesz, i. e. 48-46-25 érméi). Ezért én maradok a hunok által behozhatott, és az avarok adta szu=víz változat mellett. Ez megfelel a magyar Szuha patakok és a róluk elnevezett települések nevének is. A dombóvári vizes domb meg valójában „alj”, ami népiesen úgy hangzik, hogy „szu ajj”, azaz „Szuhaj”. Napjainkban pedig folyik a Kapos-menti dombon az ó vár feltárása, ami minden kétségen kizáróan igazolni fogja a Domb óvár nevet. De ne gondoljuk, hogy Dombóvár környékéről a „szár” helynév hiányzik! Kevesen tudják, hogy Dombóvár közelében is van Szár hegy. (Kaposszekcső Szár hegy. 46.3410, 18.1133). Ez a toponím még az én gyűjteményemből (Fenséges Úr 63. old.) is kimaradt! 1856-ban, mint Szárhegyallyát emlitik. Alatta pedig Sár hegy nevű dűlő volt. (46.3351, 18.1253). A Szárhegyen, 2008-ban a gazdák által emelt kis Szent Anna szobor alkotóját valószínűleg a közeli búcsújáróhely – a Szent Anna kápolna és forrás – ihlette meg.  

 Akár a „szár”, akár a „sár” toponímet vizsgáljuk, ez már nem a sáros, mocsaras része a tájnak. Ez ma a Sásdi kistérséghez tartozik. Itt kezdődnek a Zselic dombjai, amelyeket dús erdő boríthatott hajdanán. Ezért a név eredete szerintem sem a sárhoz, sem a kopaszsághoz nem köthető. Valószínűbb a keleti szittya származás. A név fennmaradása pedig a nép fennmaradásával magyarázható.  

            Aki pedig „fantáziadúsnak” találja a magyarázatomat, annak ajánlom a „bátor” szavunk hivatalos származtatását összevetni a Vörös Hős/Ulánbátor városnév keletkezésével. Itt még a hivatalos tudomány is bátran elismeri, hogy „Ótörök eredetű: türk, kun, mongol bagatur, kazár, oszmán batir (‘hős, merész’)” az eredet. (Magyar Etimológiai Nagyszótár). Akik pedig behozták a Kárpát-medencébe a „bátor” szó használatát, azok olyan területről származhattak, ahol a „szu” vizet jelentett! S talán az sem véletlen, hogy a „Bél” nevű falvak (Bélapátfalva, Mónosbél) közelében egymás mellett található Bátor és Szucs[3] települések. (A szlavisztikusoknak meg ajánlom az „szu(h)a” száraz értelmű szavuk estleges bizánci eredetkutatását az „aszú” ismeretében).  

            A magyar hangzású településneveink magyarázatakor, sokszor támad olyan érzésem, hogy a „merjünk kicsik lenni” tudat szinte beleégett az akadémista tudósaink agyába. A magyar értelmezést egyszerűen elhallgatják, vagy előállnak a szláv változattal. Hiába keresem a másik „Dombóvár” történetében a néveredeztetést – nem találom sehol. Talán a hallgatás is jelent valamit. A szerémségi Rakovác (45.2066, 19.7658) várrá alakított kolostoráról (apátságáról) van szó, amit már 1237-ben Abbas de Dombo, Dumbo néven említenek az oklevelek. A Szent Györgyről elnevezett bencés apátság a Dunától kb. 1 km-re, egy Gradina nevű helyen állt. A grád és a vár szavak ősi kapcsolatáról már korábban is írtam. Most csak a „dombo” szó eredtére vagyunk kíváncsiak. A „bel” származású helynevek vizsgálatakor már jártunk ezen a tájon, hiszen nem messze van innen Ilok, Belcsény, Bánostor. (Fénylő, fehér, jel. 128. o.; Fenséges Úr, 102, 103. oldal). A „dombo” szó sorsa annyiban hasonlít a „belára”, hogy itt is van egy – hangzásában hasonló, de – másértelmű szláv rivális szó, amely idegen környezetben „értelmet nyert”, és csak megfelelő történelmi háttér, valamint józan paraszti ész használata során lehet az eredeti névadási motivációt megtalálni. (A szláv „tölgy” = „dub” lexémáról van szó). A módszerem az, hogy megvizsgálom a hasonló alakú földrajzi nevek előfordulási helyeit, a környezeti, népességi állapotait, az ott élők névváltozatait és ezek alapján alakítom ki a saját véleményemet a helynév keletkezésére vonatkozóan. Az eddig megvizsgált „dombó” alakzatokon kívül keresni kell egy olyan változatot, ahol a szlávon és a magyaron kívül, egy harmadik nyelv értelmezése segíthet. Környezetünkben a német és a román nyelv ilyen. Németben a „Hügel“ a „Haufen“ a „Kuppe“ jöhet számításba, míg a román „deal” és a „Dâmb”. (Az utóbbi, valószínűleg magyar jövevény). Természetesen nem a helynév lefordítására vagyunk kíváncsiak, hanem arra, hogy az ott élő lakosság melyiket fogadta be. A Keleti Kárpátok területén és a Délvidéken találhatunk ilyen magyar-szláv-román-szász nyelvű közösségeket. A délvidéki Dombó elfelejtődött, Rakovác nőtt ki a helyében. Maradt még Dunadombó 44.7905, 21.2044. Ez a falu közigazgatásilag Kevevára (Kovin) községhez tartozik. Nevére vonatkozóan ezt írják: „Neve a szláv dob (tölgy) főnévből származik”. De a szomszédos Kevevára az egyik legősibb Árpád-kori településünk. Helyén Anonymus leírása szerint már az Árpád-kor előtt is erősség állt, mely Ajtony őséé, Galádé volt. Első okleveles adat 1071-ből maradt fenn Keuee néven. Ez a keletről hozott ősi név, az 5-6 században Derbent nevében is megjelent. Itt a lezg nyelvjárás szerint Derbent neve Kevevár (Кьвевар). Keve az Al-Duna egyik kedvező fekvésű pontján, a Morava torkolatával szembeni két hosszú sziget közötti átkelőhelyen létesült. Tehát Derbenthez hasonló „kapu, átjáró” szerepet töltött be, ezért az összehasonlításnak lehetnek valós alapjai. Ezért a szomszédos Dombó értelmes magyar nevét szlávul értelmezni kissé erőltetettnek tűnik. Van még más román példa is a wikipédián: „A Törcsvári-szoros. A szoros mintegy kétharmada a Dâmbovița, a fennmaradó északi rész a Törcs-patak (râul Turcului) vízgyűjtő területén található. A környék gazdag vízfolyásokban, melyek a környező hegyekből sietnek le, és medencéket, lankákat, teraszokat, szurdokokat hoznak létre. A legfontosabb eróziós tényező a Dâmbovița folyó: ez a szoros déli részén látványos karsztikus domborzatot alakított ki a mezozoikumi mészkőben, lenyűgöző katlanoktól kezdve a Dâmbovicioara-környéki barlangrendszerekig. A Törcs-patak völgyéből a Dâmbovița völgyébe átvezető út az ókortól egészen a 19. századig az Erdélyt és Havasalföldet összekötő útvonalak legjártabbika és egyik legfőbbike volt (a Prahova-völgy csak a 19. század közepén vette át ezt a szerepet)”. Orbán Balázsnál ezt olvashatjuk a  Dumbovicza fejezetben: „De ha Oláhország kezdete nem nagyon vonzó kinézéssel bir is, az bennebb, mint mondják, nagyon kiessé válik, mert egy órányira a határszéltől, a Dumbovicza völgye következik, hol a Királykőről lerohanó folyó roppant magas sziklafalak közt halad; egy helyt a Dumbovicza egyik mellékfolyóján a sziklák ívezetet alkotva ugy összehajolnak, hogy néhány gerenda oda helyezése által a legpompásabb hid keletkezik; ez áthidalás régen meg is történt, s az igy keletkezett átjárót Ördög hidjának nevezték; de észak ördögei: a muszkák azt 1849-ben elpusztitották. Ott vannak továbbá egy sziklaoldalba vésett barlang templomok, melyek talán a keresztyénség első korszakából erednek; s ott van a Dumbovicza bal partján emelkedő Oratye nevű sziklaormon egy régi várrom, melyről az a hagyomány, hogy ott a magyar sergek vérengző csatákat vívtak a törökökkel”. Hogy jön ide a tölgyes: „A Dâmbovița, vagy a régi írásmód szerint Dîmbovița név szláv eredetű, a Дъб (dămb) "tölgy" jelentésű származékon keresztül, a valachiai síkságot ( a Kárpátok és a Duna között fekvő Câmpia Română ) valaha erdő borította”. Lehet, hogy régen erdő borította, de már évszázadok óta kopasz és szürke hegyoldalak vannak itt, ahol névadásra alkalmas tölgyes, de névadó szlávok sem nagyon lehettek. Az etmológiai szótárban viszont ez áll: „Román, főnév: dâmb hn (többes szám dâmburi): 1. domb; 2. halom. Etymology: From Hungarian domb”. Úgy, hogy felejtsük el a szláv tölgyest! 

De ott van még a Tarac (Tereszva) folyó völgyében fekvő Dombó is. 48.1861, 23.8838 (ukránul Дубове [Dubove], románul Dâmbu, ruszinul Дубовоє [Dubovoe]). Környékéről szintén írtam a Fénylő, fehér, jel című könyvemben (100; 105. old.), amikor Bilovarci, és Bilin helység nevéről volt szó. A település a 10, században jött létre. Első írásos említése 1336-ból való. Története során, több évszázadon keresztül a Magyar Királysághoz tartozott Dombó néven. A kérdés tehát az, hogy nevének jelentése domb, vagy tölgy? Hogy dombon van az nem kétséges, hiszen a Tarac völgyet ezer méteres hegyek veszik körül. Természetesen itt a tölgy is honos. A szomszédos „bilo” > magaslat értelmezés a „domb” változatot erősíti. A „tölgyes” nevű helyeket a különböző szláv nyelvek általában „Дубовoе” (Dubovoe) alakban használják. Oroszországban 6, Belorussziában 14, Ukrajnában 10 ilyen nevú falut találtam. A Tarac parti Dombó ruszin neve valószínűleg ezért lett Dubovoe, mert nyelvükben ennek van értelme (tölgyes). Az ukrán nyelvben – valamiért – már különbséget tettek. (A magyar Dombó ukrán elnevezésében Dubove lett, a Dubovoe helyett. Természetesen ennek a jelentése is „tölgyes”). Számukra a magyar „domb” semmiféle értelemmel nem bír, ezért nem „lefordították” a falu meglévő nevét, hanem „újraértelmezték”. Nem ez történt a román nyelvben! Ott az ősi magyar névnek a jelentése megegyezett a román dâmb = dombtető fogalommal, ezért így is maradt a falu neve. Az eltérések arra engednek következtetni, hogy a honfoglalás körüli névadás a magyar „domb” fogalomból indult ki, hasonlóan a fentebb említett magyar „dombos” helynevekhez. Garabet Ibrăileanu (1871-1936) román-örmény kritikus-teoretikus író szerint: „A románok nem alkottak semmit, majdnem mindent kölcsönvettek.”[4] De ennek ellenére (vagy éppen ezért), a helynevek összehasonlító elemzésénél a mai román helynevekből sokszor meglepő bizonyítékokat lehet találni a magyar-kontra szláv vitában. (Lásd fentebb).  

            Arra, hogy a „tölgy” és a „domb” szavainknak van e egymáshoz közük, első ránézésre azt mondhatnánk, hogy: nem valószínű. A tölgy szó „töl” gyöke a Czuczor-Fogarasi szótár szerint is a tölgyfa tömörségére utalhat és így a tölgy főnév a „tölt”, „töm” igékkel rokon. Ezt a változatot erősíti Szentkatolnai Bálint Gábor tamil tölgy fordítása is, ahol a jelentés „karu-váli”, azaz „fekete” = kemény az értelmezés, „és így a tölgy is lehet telített = tömött fa”. Vasmer ezt a változatot elveti: „Неубедительно сравнение с ирл. dub "черный"”. Ha viszont az én feltételezésemből indulunk ki, ahol a gyök a „tő” szó, akkor ugyanebben a szótárban (CF), ezt olvashatjuk a „tő” címszó alatt: „Ide tartozik a gyökér is, mely öszvetett szónak látszik a gyök és ér (véna) alkatrészekből, miszerint a gyök szabatosan véve anynyi volna mint tő v. csök, a gyökér pedig jelentené a tőből kinövő érforma rostos szálakat. Csagataj nyelven : tüb, pl. tag tübi hegy töve, oszmanli nyelven: dib. (Vámbéry)”. Szentkatolnai szerint is a tamil „tő” alj, gyökér. „Tuv-angu” kezdeni, „mert a mandzsu da (gyökér, kezdet, eredet, alap) mutatása szerint tő = alj, elő, kezdet. A mabdzsu da mellett van du (fő) s ebből dube (hegye, csúcsa, vége)” Tehát ha az avar-hun korban vizsgálódunk, akkor a tő>tölgy, tüb, dib>domb, alap kapcsolat már nem is látszik olyan távolinak. Ennek igazolása azonban további kutatásokat igényel. Arra pedig, hogy a nyelvészek néha túlbonyolítják a névadási okokat, jó példa Hőgyész (46.4963, 18.4182) este. „Hőgyész, a Tolna megyei község történelmi múltja a korai Árpád-korig nyúlik vissza. A település nevét az itt lakó hermelinvadászokról kapta, kiket a királyságot megelőző időkben hölgymenyétvadászoknak, más néven hölgyészeknek (hőgyészeknek) neveztek.” (Wikipédia) A falu mai címerében látható -- ugrásra kész -- fehér hölgymenyét szintén a község nevének eredetét szimbolizálja. Én a közeli Nakon (46.4734, 18.0516) születtem, ahol a népnyelv őrzi a zalai-erdélyi tájszólás elemeit, vegyítve a törökkoppányi ö-zéssel és a Somogy-vasi s>zs váltással. Így itt a „vazsvёlla is hёgyёs”, és a „hёgyre” járnak „borér”[5]. De ezek a „högyek” csak alacsony dombocskák a Kapos-Koppány völgyében. Hőgyész pedig a Hegyhát központja. Diósberénynél (46.5284, 18.4448) több mint 100 méterrel emelkednek ki a Hegyhát csúcsai a Kapos szakályi lapályából. Ez itt igazi „högyes” vidék, és az volt az Árpád-kor, sőt a hölgymenyétek megjelenése előtt is. Lőrincze Lajos mondotta volt: „az elnevező közösség nem tulajdonnevet ad, hanem megjelöl a többitől megkülönböztetendő tájrészt annak valamilyen tulajdonságával”. Hőgyésznél ez a tulajdonság a „högyes” terület volt. Egyszerű az eset, mint Dombóvárnál! Az elnevező közösség szerintem nem foglalkozott a menyét „hölgy” jelzőjével és azzal, hogy ebből hogyan lesz nyelvtanilag „hőgyész”. (Netán még „kurafinak” tartották volna a királyi „hölgyészeket”!) Nekik (mármint a névadóknak), elég volt, ha a „högyes”-ből „hőgyészt” hoztak ki, egy évezred alatt! (Például: a högyet megművelő = hőgyész).  

            Egy kis állattan: Hermelin. Latin neve: Mustela erminea. A hermelin legközelebbi rokona a hölgymenyét, amely mind alak mind, mind életmód tekintetében fölötte hasonlít leginkább menyétre. A hölgymenyét az óvilág északi felében nagyon elterjedt. A Pireneusoktól s a Balkántól észak felé Európa egész területén megtalálható. Ezen kívül, pedig nagyon közeli rokonai vannak Elő-, Észak- és Közép - Ázsiában, Szibéria keleti partvidékén, valamint Észak - Amerikában is. Mindazon országokban, amelyekben, a hermelin előfordul, egyúttal gyakori is. Élőhelye: általánosságban elmondható, hogy a nedves élőhelyeket kedveli. Leginkább a nyílt területek, így a mezők, rétek, folyó- és tópartok lakója. Előfordul szántóföldeken is, ahol mindig sok rágcsálóra számíthat. A hegyvidékeken 3400 méter magasra hatol fel. A zárt erdőségeket kerüli.  

A fentiek alapján megállapítható, hogy Hőgyész és környéke hölgymenyét viszonylatban nem lehetett említésre (vadászatra, névadásra) méltó, kitüntetett hely. A „högyes” területével viszont kitűnt a környék lapos, sík tájképéből, így ez a tulajdonsága a többitől megkülönböztető jelleggel bírt, hasonlóan a Dombó helynévhez.  

<!-- [if gte mso 9]> Normal 0 21 false false false HU X-NONE X-NONE <m:wrapIndent m:v