Több kritika ért, hogy szakirányú képzetlenségemből fakadó tudatlanságom okán találok ki sajátos terminusokat (szakmai fogalmakat pótló műszavakat), mint például „kolloid nyelv”, „ugor/türk- magyar”, „nyelvi mém”, stb. Lehet, hogy néha „nyitott kapukat döngetek”, de legtöbbször ezek a sajátos fogalmak azért mást takarnak, mint amit a meg nem értők bele próbálnak magyarázni.  Most például szükségét éreztem annak, hogy bevezessek egy új terminust „a kvázi magyart”. A régészetben már vannak „magyar gyanús” leletek, a nyelvészetben „magyar nyelvjárások” (nyelvi változatok), „rokon nyelvek” (közös eredetű), de nincs „magyar genom”, vagy „magyar rassz”. A történészek a magyarok „elődeiről” beszélnek. Gyakorlatilag nincs konszenzus abban, hogy „mikortól magyar a magyar?” Egy új fogalom bevezetésének egyik legfőbb hozadéka az, hogy nem kell oldalakon keresztül magyarázkodni, hogy mit is értek alatta, hanem egyszer meghatározva az új fogalom jelentését, biztonsággal, félreértés nélkül használhatjuk a vonatkozó szövegkörnyezetben. A „kvázi magyar” fogalom (akár főnévi, akár melléknévi alkalmazásban) az olyan – konkrétan meg nem határozott – magyaros jelleget takar, ami más, mint a többi „nem magyar”. A kvázi magyar kifejezés – univerzitásánál fogva – ugyan olyan értelemben használható a régészetben, a nyelvészetben, a genetikában, mint a történelemtudományokban. A hangsúly azon van, hogy azért nem teljesen magyar, mert még nem lehetett az, hiszen sem ilyen nyelv, sem ilyen nemzet akkor még nem létezett. Ebben a jelzős szerkezetben azonban a jelzőnek csak egy szűkebb értelme van. A kvázi jelentése ugyanis: szinte, mintegy, majdhogynem és a latin quasi (mintha) szóra vezethető vissza. Ezért érthető hasonló, közel állónak is. De aki hibásan, majdnem hogy helyesen beszél magyarul, ő nem kvázi magyar nyelven, hanem tört, hibás nyelven beszél. Akinek csak az egyik szülője magyar, a másik nem, ő nem „kvázi magyar”, hanem például „fél magyar” származásra. Pl. József Attila teljesen magyar volt, annak ellenére, hogy így szólt a származásáról: „Anyám kún volt, az apám félig székely, félig román, vagy tán egészen az”. (Kielégítette mindkét alapkövetelményt: magyarnak vallotta magát, és magyarként viselkedett. Mindez verseiben, életrajzában dokumentálható). Tehát a magyarság létrejötte előtt a mai magyar ősök lehettek nem magyarok, vagy kvázi magyarok. Közöttük lehettek teljesen idegen nyelvet beszélők és a kvázi magyarnyelvnek valamelyik változatát beszélők is. Ezért nemzeti őseink (hőseink) az etelközi hét vezér mindegyike, a csatlakozott népek összessége, legyenek akár kazár, besenyő, jász, szláv, ugor, kangar, kun stb. származásúak. És teljesen mindegy kinek mi volt az eredeti anyanyelve, hisz ebből a nyelvi kavalkádból a magyar jött ki győztesen, és ezt nem vonhatja kétségbe senki sem! Azt meg, hogy egy kvázi magyar nyelvnek léteznie kellett, logikailag belátható.

Mire használható ez a „kvázi új” kifejezés? Például az egyi esszémnek ez a címe: A ponto-kaszpi sztyeppe 9. századi története – a magyarok története Elfogadva az új terminust, a magyarok helyett most már a „kvázi magyarokat” használnám, akiknek egy része „kvázi magyar” nyelven beszélt. Nem mondhatom, hogy „előmagyar” nyelven, mert a 15-16. századra kialakult irodalmi nyelv (mondjuk a Károlyi-Biblia nyelve) több nyelvjárásból alakulhatott ki és bizonyára voltak olyanok is, amelyek a 9. században még éltek, de később elhaltak. Analóg módon vonatkozik ez a törzsekre is. Az „előmagyar” törzseknél feltételezhető, hogy az utódaikból magyarok lettek. De ez nem törvényszerű. Kihalhattak, beolvadhattak, eltűnhettek. Attól még „kvázi magyarok” voltak, amíg éltek. (A besorolásom szerint!) Ennek írásos nyoma általában nem maradt fenn, ezért bizonyítani nehéz, de talán nem is szükséges. És kik voltak azok a kvázi magyarok? Mindazok, akiknek az utódai a KM-ben magyarokká lettek, vagy már évszázadok óta „magyarságukban” elkülönültek a környező népektől. Hogy ez a „magyarság” mit jelentett a 9. századot megelőző évszázadokban? Nos, ezt próbálják meghatározni a régészet/nyelvészet (részben a genetika) eredményeit felhasználó történészek. És egy matematikusnak is lehetnek jó gondolatai: „Egyes nyelvészek kizárják a Madar névalak magyarsággali közvetlen kapcsolatát mondván, hogy a nyelvfejlődés törvényei szerint ami a IX. században is még moger, az a VIII. században sem lehet magyar [ill. Madar]. Egy dolgot azonban nem vesznek figyelembe: hogy a mai magyarság őse esetleg nem egy nyelvileg abszolút homogén sovány kis népképlet, hanem egymással szövetséges rokonnépek sokasága, akik közeli nyelvrokonok ugyan, ám nyelvük mégsem mondható azonosnak. Mint ahogy a mai csehek, lengyelek és tótok ősei ezer évvel ezelőtt is egymástól különböző nyelven beszéltek, jóllehet megértették egymás beszédét. A magyarság őseit alkotó különböző népek is ezerháromszáz évvel ezelőtt minden bizonnyal különböző nyelvfejlődési szinten álltak. Így könnyen előfordulhat, hogy amit az egyik ősnép mogyernek ejtett, azt egy másik már magyarnak, egy harmadik talán madzsarnak, és így tovább. Ugyanannak a fának az egyik ága egy bizonyos magasságban lehet, hogy már csak ujjnyi vastag; míg ugyanazon fának egy másik ága ugyanazon magasságban még karnyi vastagságú. Aki tehát összetett etnikai folyamatok vizsgálatában nyelvfejlődési sorrendiséget használ bizonyításul történeti sorrendiségre, az nem tesz egyebet, mint aki a terebélyes fára a karó kétirányú törvényét erőlteti, úgyszólván karóvá csonkítva az élőfát”. (Kánnai Zoltán: A szkítáktól a székelyekig és magyarokig. Magyar Megmaradásért 2012 november 25.)

Addig is, amíg ez meglesz, szerintem jól jön a „kvázi magyar” kifejezés. Lehettek kvázi magyar szavaink is. Felhozok erre egy – más aspektusból is – ismert szót a „hattyú-lebegyet”. Ilyen szóösszetétel természetesen nincs. „A hattyúk (Cygnini) a madarak osztálya lúdalakúak (Anseriformes) rendjén belül a récefélék (Anatidae) családjának egyik nemzetsége” – írja a wikipédia. „A hattyú szó ugor eredetű, az ugor alapnyelv az ótörökből vette át (lásd ótörök kotan). A csagatáj török nyelvben a kotan szó ma is „hattyút” jelent. A hattyút az ugor nyelvekben a következő szavak jelölik: hanti koden, manysi hotan. A szó a magyar „gödény” szóval is rokon, a mai török nyelvben a kotan jelentése: borzas gödény”. (Tótfalusi István: Magyar etimológiai nagyszótár). Lebegy (orosz: ле́бедь) jelentése: hattyú. De van ilyen magyar személynév is: Levéd. (lásd XII. században, Hidegkúton élt Lewedi szolga nevét). Ott van a legismertebb, a DAI-ban előforduló türk vezér Levédi/Lebedi neve! Vita van arról, hogy mit is jelenthet a Lewedi formátumú név. Szerintem a jelentése: hattyú.  Több írásomban is foglalkozom ezzel a névmagyarázattal, ezért nem ismétlem meg, csak egyet: „A LEBÉD név eredete, hasonlóan a LÉL/LEHEL névhez a protomagyar lev/leb/lel gyökből származik, jelentése könnyű, lebegő, ami egyébként a hattyú jellemzője is. Ezt kiegészíthetjük Magyar Adorján megfogalmazásában azzal, hogy: „a Libéd név értelme: hattyú, és hogy a hattyú őseink jelképezésében a vágy, főképp a szerelemvágy jelképe volt”. A hattyú szó „lebegy” alakja a szláv nyelvekben meghonosodott, míg a magyarban az ótörök (csagatáj) „kotan” (hattyú) terjedt el. Levéd neve egyébként összeforrt a hadvezető titulussal is: „ A Hattyú állítólag Levéd fejedelmet jelöli, de ide tartozik a halott hősökkel visszatérő, a Hadak Útján járó Csaba királyfi is. A néphagyomány ezért nevezte Hadvezetőnek és Hadnagynak a Hattyú csillagait”. /Paksi Zoltán: Égi utak csillagüzenetei. A Magyar Asztrozófia könyve.  40. old./” (Levédi a hattyú vajda? ). Megvizsgálva a szláv „lebegy” szó eredeztetését (Словарь Фасмера, Толковый словарь Ожегова), azt találtam, hogy nincs érdemi magyarázat arra, hogy honnan ered ez a szó. Alapvetően a német, latin, görög „fehér” tőből próbálkoznak kihozni valamit, kevés sikerrel. Ugyan akkor, a hattyú jelentésű „lebegy” szó, lebéd, levéd formában az ősmagyar szókincs része is lehetett. Lásd: a WikiSzótár.hu-ban, a Levédia szó jelentésénél olvashatjuk: „Eredet [Levédia < ómagyar: Levédia < ősmagyar: lebéd, levéd (madaras, hattyas) < lebe (fehér)]”. És ennek megvan a logikus magyarázata: a hattyú egyik legjellegzetesebb tulajdonsága – éppen NEM a színe, hiszen van fekete is, hanem – az, hogy LEBEG a vízen! Továbbá, mint a szláv nyelvekben a magyarban is kapcsolat van a lebed és a lebeda szavak között. („Слову ле́бедь родственно лебеда́” – Vasmer). „Fehér libatalp, lágyparéj, libaparéj, lisztes laboda, burján, libatop, cigányparéj, fostos paréj, laboda, lisztes paraj, östörparéj, pulykakása. Mind magyar, mind tudományos (hen: liba, podion: lábacska) nevét libalábra emlékeztető fiatal leveleiről kapta”. A liba és a hattyú közötti hasonlatosság szembeötlő. A lebeda/laboda tehát a libaláb (libatop). Ez a logikai (és morfológiai) kapcsolat a „lebegy” és a „lebeda” között! Most képzeljük el a névadás lehetséges módját. Lebegő hattyúk, és lúdláb (hattyúláb) alakú növény – ez lehetett motiváló, vagy a német albiʒ, elbiʒ, vagy a görög ἀλφός, esetleg a latin albus szavak, amelyeket az „ősnyelvészek” terjesztettek? Szerintem – ahogyan fentebb írtam – a „lebegy” szó, lebéd, levéd formában az ősmagyar szókincs része is lehetett, és mint ilyen felfoghatjuk egy „kvázi magyar” szónak is. De van ilyen több is. Nem vagyok nyelvész, teljeskörű vizsgálatokat nem folytattam ilyen irányba, de ilyennek ítélem meg az általam is részletesen vizsgált bor és kalán szavunkat. Lásd pl. itt: Kis nyelvi kalandozások ). Mindkét szavunk megtalálható a magyarban, a szlávban és a törökben is, néha különböző, de jelentésében összekapcsolható értelemben. Szerintem ezek a szavak is az ősi sztyeppei koinéból maradtak fenn, és nem kizárólag csak a magyar nyelvben! Nagy valószínűséggel ide tartoznak a bel és ar tövű szavak bokrai is.

Természetesen megvan a tudomány az én „találmányaim” nélkül is. Hogy én mire használom őket? Megpróbálom a „nyelvi mém” kifejezés előnyeit bemutatni. A mém fogalmáról többször írtam, ezt nem ismétlem meg, csak a félreértések elkerülése miatt mondom, hogy a dawkinsi értelmezést fogadom el. (R. Dawkins könyvében és az írásaimban bőven van magyarázat). Azt, hogy a nyelv egy mém lenne, csak úgy állíthatom, hogy a vizsgálat szempontjából annak tekintem. Nem új a gondolat, hiszen „élő”, vagy „holt” nyelvekről beszélünk, feltételezve, hogy a nyelv úgy viselkedik, mint egy élő szervezet. A mém ez egy információ egység, de hasonlítható a vírushoz is. A nyelv is lehet mém. A nyelvek azonban nem olyanok, mint a növények és állatok, a nyelvek ugyanis nem rendelkeznek önálló léttel; csak szokások/szabályok gyűjteményei. A nyelvi változást a nyelvhasználók, beszélők okozzák, s nem a nyelv maga. Így valójában a nyelvi változás nem mindig szabályszerű, ezért utólag gyakran nem felismerhető, a nyelvek közti hasonlóságok pedig lehetnek véletlen, párhuzamos fejlődés, vagy nyelvi univerzálék eredményei is – állítja a Wikipédia (Finnugor nyelvrokonság). Dawkins azonban a memetikát a mimézis (utánzás) és a genetika (örökléstan) szavak kombinációjából hozta össze, nem véletlenül. Természetesen a nyelv „nem élő szervezet”! Csak úgy viselkedik! Igaz, hogy „a nyelvi változást a nyelvhasználók, beszélők okozzák”, de mi készteti őket erre? Alapvetően a nyelv maga! A kaméleon változtatja meg a színét, de csak akkor, ha a környezetének megváltozik a színe. (A kivételektől tekintsünk el!) A szabályos hangváltozásokat a beszélők produkálják -- igaz. A beszélők pedig, mint homo sapiensek – lényükben egyformák. Akkor mitől lesznek a hangváltozások különbözőek? A nyelvtől. Tehát a változásokat a nyelv és a használói együtt hozzák létre. Ez teszi a fény természetéhez hasonlóvá a nyelvet, mint ahogyan korábban is kifejtettem. 

A memetika, mint tudomány, a kezdeti sikerek után, használhatatlannak bizonyult. Sokan leírták, a 21. század első évtizedeiben már a szakemberek többsége is úgy gondolta, hogy totális zsákutca, áltudomány, használhatatlan analógia stb. 2020-tól, külföldön új hangok jelentkeztek. 

„Az az érdekes, hogy a mémeknek szentelt művek többsége a filozófia, a szociológia, a kultúratudomány, nem pedig a nyelvészet területéről szólt. Az utóbbi időben megnőtt az érdeklődés a mémek iránt. Ez annak a ténynek köszönhető, hogy a mémek a kommunikáció kialakításának egyik módja. Amikor a beszélgetőpartnerek mémeket használnak, ez azt jelzi, hogy ugyanazon a nyelven kommunikálnak.” (Раиса Владимировна Мелькаева: Лингвокреативный аспект меметических поликодовых единиц в сети Интернет. Известия Южного федерального университета.Филологические науки. 2022. Том 26. 27.o.). A tanulmány, mint a címe is jelzi, (A memetikus polikód egységek nyelvi kreatívitás aspektusa az interneten) az internetes mém és a nyelvi kreativitás kapcsolatáról szól. A szerző arra a következtetésre jutott, hogy az internetes mémek a nyelvi kreativitás egyik változata, amely nyelvi és nyelvek közötti játékok formájában nyilvánul meg. Ez egy új nyelvi jelenség! 

A számítógépes világ gyorsan változik. Bizonyára vannak tanulmányok, amelyek ennek a változásnak a nyelvi hatásaival foglalkoznak. Ez már szigorúan nyelvészet, amibe nincs is belelátásom. De mint kívülálló is érzékelem, hogy ilyen hatás van. Ezért úgy látom, hogy a memetikának éppen a nyelvészetben lesz szerepe. Hogy az Internet hogyan hat a nyelvre, majd kidolgozzák az arra hivatottak. Ma ez még gyerekcipőben jár. Olyan, mint ha a kőkorszak nyelvi jelenségeiben a lótartás hatását keresnénk. A nyelvi kreativitásnak a kezdetektől szerepe volt a nyelv formálásában. Grétsy László (Nagy L. Jánosra és Péntek Jánosra hivatkozva) így ír erről: “A köznapi nyelvhasználatban már-már gyanús divatszóvá válik korunk egyik kulcsszava, a kreativitás. Úgy tűnhetik, mi is csupán ennek az »intellektuális korszellem«-nek engedelmeskedünk, amikor szóba hozzuk a nyelv kreatív jellegét. Ám ez két okból is elkerülhetetlen: az egyik, hogy a »teremtő« jelleg valóban az emberi nyelv egyik legfontosabb megkülönböztető jegye, amely minden más természetes vagy mesterséges jelrendszer fölé emeli, a másik, hogy legalább Descartes korától Wilhelm von Humboldton, Hermann Paulon, Bergsonon, Saussure-ön át Chomskyig a nyelvelmélet fő vonulata éppen a kreativitásban látja a nyelv lényegét. (34. o.)” (Grétsy László: Nyelvi kreativitás, játékosság az anyanyelvi órán). Összekapcsolva Grétsy és Melkaeva (2022-es!!) gondolatait, én ígéretesnek látom a memetika jövőbeli (nyelvészeti és közvetve a magyar őstörténeti) szerepét.

Egy nyelvnek nincs alapegysége. Az nem lehet egy hang, egy betű, egy jel, ami az adott nyelvre jellemző lenne. A genetikában megtalálták azt az információ csomagot, ami alapján el tudják dönteni, hogy a minta embertől, vagy állattól származott-e, továbbá az emberi genom hovatartozását. Pld egy archeogenetikai mintából megállapítható, hogy a személy melyik haplocsoportba tartozott, ősei nagy valószínűséggel honnan származtak. Azt azonban, hogy milyen nyelven beszélt, (egyelőre) nem tudjuk megállapítani, csak feltételezhetjük a ráutaló egyéb információkból. Az írás megjelenése már ad némi támpontot a nyelvre vonatkozóan, de minél távolabbi korról van szó, ez annál pontatlanabb. Sajátossága, hogy egyrészt függ, másrészt független az azt használóktól. (Kettős tulajdonság).  Képi modellezésre a „nyelvi idősodrony” analógiát használom a családfa modell helyett. (Mindezek részletezve vannak az írásaimban). Amikor elfogadom Krantz állítását, hogy az uráli nyelvcsalád Magyarországról ered és innen terjedt el az ellenkező irányba és, hogy az összes helyben maradó európai nyelv közül gyakorlatilag a magyar a legrégibb, -- akkor nem arra gondolok, hogy a KM-ben már magyarul beszéltek ősidők óta, hanem csak arra, hogy az eurázsiai sztyeppén létezett egy ősi koiné, amelyből a magyar tartotta meg a legtöbb jellegzetességet és ebből adódóan nevezhetném akár kvázi magyarnak is. A darwini evolúciót fedezhetjük fel abban, hogy ma is élő, önálló nyelv a magyar. Nem olvadt egybe, nem keveredett más nyelvekkel, csak fejlődött a saját logikája szerint. Nem csak a szókészletét gyarapította, hanem nyelvtanában is fejlődött. Csak egy példa: a határozott és határozatlanság kifejezésére már volt egy alanyi és egy tárgyas ragozása. Mégis bővülhetett határozott és határozatlan névelőkkel is, mert a logika nem sérült. (Lehet pl. törőm/török jeget, de nem lehet török a jeget!). Viszont nem vette át a környezetében általánosan használt nemeket. Semmi logikai értelme nincs annak, hogy holt tárgyakat az élőkre jellemző nemekkel felruházzunk!

Na, és a rokonítás! Ki kivel, melyik nyelv melyik nyelvvel rokon, honnan származik? Lehet ezt a kérdést „belátható, ellenőrizhető” kereteken belül, és ab ovo is vizsgálni. Az „ellenőrizhető” szakaszt is fel lehet  laikusok számára is belátható, és csak szakemberek, szakirányban érdeklődők számára érthető szakaszra bontani. Például nyelvész területen az érthetőség az egyik ilyen határ. Még a laikus is felfedezi (vagy feltételezi!) a rokonságot olyan nyelveknél, amelyek beszélői úgy-ahogy, de megértik egymást. Itt lehetnek tévedések, mert a szóátvételek segítik a megértést, de nem bizonyítékai a rokonságnak. De ez – ezen a szinten – nem is jelent problémát. Nyelvész szinten viszont a nyelvi rokonságnak vannak kritériumai, és azok a nyelvek amelyek ezeknek megfelelnek, azokat rokonoknak tekintik. Az átlagembert viszont jobban érdekli az etnikai rokonság, mint a nyelvi. A kettő viszont nem következik törvényszerűen egymásból. (Két teljesen különálló nép is beszélhet azonos, vagy rokon nyelven, míg két testvérnek is lehet két különböző anyanyelve.).  A nyelvész, a felállított törvényszerűségeknek megfelelően visszakövetkeztethet, rekonstruálhat szavakat, nyelvi szabályokat, ennek megfelelően csoportosíthat is az írott történelmet megelőző időszakokra vonatkozóan is, de ez már inkább hasonlít a sakkjátékra, mint az emberiség történetére. Ezért a nyelvészet, mint tudomány, területére laikusnak csak azért érdemes betekinteni, hogy „nehogy megvezessék”. Az őstörténet kutatása a nyelvész számára a nyelv történetének kutatását jelenti a maga teljességében, és nem többet. És milyen jelentősége van a nyelvtörténetnek az őstörténet szempontjából? „Azonnal leszögezhetjük: olyan jelentősége semmiképp sincs, hogy abból messzemenő következtetéseket vonjunk le egy mai etnikum előtörténetére, még kevésbé géntörténetére” – adja meg a választ Pomozi Péter nyelvész. (Pomozi Péter: A történeti nyelvészet őstörténeti alkalmazhatóságáról: lehetőségek és korlátok. 2020).

Ha pedig ab ovo vizsgáljuk a kérdést, akkor ne várjunk el bizonyítékokat. Feltételezhető, ha volt „Y-kromoszóma Ádám”, akkor az Ádám nyelvét „ősnyelvnek” kell tekintenünk. Innen kezdve a mutációk a nyelvben és a génekben elkülönülnek egymástól, de az evolúciós sémájuk hasonló marad. A diaszpórákban a genetikai változások a hangképző szervek, ezáltal a beszédhangok változását is okozzák. Ehhez adódnak a mém mutációk, amelyek rögződnek. A rokon törzsek nyelve is rokon volt kezdetben. Az etnikumok elkülönülése a nyelvek eltávolodásával is járt. Azonban míg egy közösségbe bekerülő idegen utódjai teljesen átvehetik a befogadó nép nyelvét, a génjeik (az Y-kromoszómák) azonosak maradnak, a következő mutációig. („A nyelv vándorol, a rassz nem!”). Az Y kromoszómát minden férfi kizárólag a vér szerinti apjától örökli, ez a gén nem keveredik az anyai ággal. Hiába van 10 generációval ezelőtt (ez kb. 300 év) mindenkinek 1024 őse (512 ősapja és 512 ősanyja), akiktől a génjeit örökli (vércsoport, hajszín, szemszín, arcforma, betegségekre való hajlam stb.), az Y kromoszómája mégis egyetlen egy ősapjától származik. Az Y DNS természetesen nem teljesen változatlan formában öröklődik apáról fiúra. Néha egy-egy mutáció jön közbe (angol rövidítéssel SNP), amely mutációt azután minden leszármazottja örökli egészen a mai napig. A mutációk alapján csoportosítani lehet a ma élő férfiak génjeit, lényegében vissza lehet következtetni, hogy merre jártak apai ági ősapáink az időszámítás előtti évezredekben, illetve az ókorban, esetleg középkorban. De hogy milyen nyelven beszéltek, arra csak az írás megjelenése után lehet következtetni. Egyenlőre annyit tudunk biztosan, hogy őseink keletről jöttek és keveredtek az őslakó kárpát-medenceiekkel, nyelvükben pedig megőrizték az ősi sztyeppei (beleértve a magyar-alföldit is) koinét, olyan mértékben, amely marginálisan megkülönböztette az azt beszélőket a környezetüktől.

Mostanában többször találkoztam a „nyelvi amőba” kifejezéssel. Elolvastam Szathmáry Eörs: Az emberi nyelvkészség eredete és a „nyelvi amőba” című tanulmányát. Ebben a munkában az emberi szervezet és a nyelv kapcsolatát vizsgálja. „Álláspontom lényege, hogy nincsen olyan anatómiai képlet, melyet — Chomsky nyomán — nyelvi szervnek nevezhetnénk, s a boncmester az óraüvegre elénk helyezhetné, mint pl. a tobozmirigyet” -- írja. Az anatómia nem erősségem, de azért próbálom megérteni a mondandóját a „nyelvi amőbával” kapcsolatban. „A nyelvi információt feldolgozó aktivitásmintázat a „nyelvi amőba”, mely — ezek szerint — az emberi agykéreg tekintélyes részét „élőhelyként” használhatja, s az egyedfejlődési folyamatok és a pillanatnyi funkcionális igények függvényében lakja azt be. Dinamikája olyan, hogy a rendelkezésre álló hely optimális területeit tölti be, képes kiterjedni és összehúzódni, traumák után részben vagy egészben áttelepülni, és néha még osztódni is” – ez még laikus számára is megemészthető, ezért meg is barátkoztam a „nyelvi amőbával”. De nem így vagyok a nyelvészek, történészek, amatőrök között – a nyelvek terjedésére gyakran használt – amőbaszerű viselkedéssel. Természetesen értem, hogy milyen folyamatot szeretnének érzékeltetni, „vizuálisabbá”, „kézzelfoghatóbbá” tenni, de ez nem egyezik a saját nyelvterjedési elképzelésemmel. A nyelv viselkedésének vizsgálhatóságára én is megpróbáltam a mémeket, a fényszerűséget (kettős állapotúságot), a sodronyszerű felépítést bevezetni, a terjedésre pedig a higany módjára történő szétterülést és egybeolvadást hoztam fel mintának. Ez az utóbbi hasonlatos az amőba mozgásához, alakváltoztatásához. De a nyelv terjedésének, változásának (egybeolvadás, szétválás) modellezésére szerintem jobban megfelel a higanyhoz, mintsem az amőbához történő hasonlítás. Miért is?

Alapvetően az amőba egy valós élőlény, egyed. Osztódással szaporodik, az utódok teljes mértékben azonosak. De két amőba már nem tud eggyé válni (ami a higanycseppeknél természetes). Rokonnyelvek találkozásánál lehet ez a tulajdonság perdöntő. Szerintem ez történt a KM-ben a 8-15. században a magyar nyelvvel. Természetesen vannak a nyelvi hasonlatnak, mintának hiányosságai is. Például a higany nem képes evolúciós fejlődésre. De ha csak a nyelvterjedésére és nem a fejlődésére vonatkoztatjuk, akkor ez elhanyagolható. Az amőba sem esik át különösebb változáson pár évszázad alatt, míg a nyelvek fejlődése számottevő lehet.