Úgy érzem, elégséges tanulmányt olvastam a magyar nyelv honfoglalásáról ahhoz, hogy laikusoknál kicsit szakmaibb véleményt mondhassak erről a témáról. A szakmaibb alatt nem azt értem, hogy a mainstreamhez közelítő, hanem azt, hogy szakmában elismertek idézeteivel alátámasztott. Erre azért van szükség, mert mérnökként labdába se rúghatok történész-nyelvész kérdésben. Az idézetek meg valóban kiragadottak, mint a szétszórt LEGO kockák. Mert valójában már minden részletet megírtak előttem, csak az egészet nem rakták össze. Ebben különbözik a LEGO elemek halmaza a kirakós puzzletől. Középiskolai, egyetemi szinten az az elvárás, hogy rakják össze azt a puzzle képet, amelyre ki lett találva. A magyar nyelv honfoglalásának kérdésében meg megszülettek a legokockák, de amit összeraktak belőle az minden, csak nem elfogadható magyarázat arra, hogy miért maradt fenn a magyar nyelv?

Szerintem szükségtelen történeti áttekintést adni a kérdés eddigi szakmai feldolgozásáról és az eredményről. Jobb, ha Sudár Balázs egyik tanulmányából idézem a tényállást. Miután kellő példákat, analógiákat sorol fel, az alábbi következtetésre jut: „Mindez a feljebb jelzett példák ismeretében valószínűtlenné tenné a magyar nyelv túlélését, ha az csak Árpád honfoglalóival került volna ide. A magyar „nyelvi honfoglalás” jelenleg elfogadott modellje mellé nem igen tudunk analógiákat állítani. Három lehetőségünk marad: 1) kiderítjük, hogy mégiscsak vannak példák a magyarok esetére, 2) ha az előbbi nem sikerülne, akkor valamilyen módon megpróbáljuk indokolni, hogy a magyar miért viselkedik ennyire példa nélküli módon egy számára idegen nyelvi közegben, 3) ha ez sem állna meg, akkor érdemes más modelleken is elgondolkodnunk”. És a válasza: „Mivel az első két esetre magam nem látok továbblépési lehetőségeket ‒ erről szólnak a fenti sorok ‒ nem gondolom kizárhatónak a harmadik megoldást. Kiút lehetne például, ha a magyar nyelv többszörös beköltözésével számolhatnánk. Mivel nem ismerjük a sztyeppe-régió és a Kárpát-medence nyelvi viszonyait, így erre van elvi lehetőségünk”. (Sudár Balázs: A magyar nyelv honfoglalása. In: PÁRHUZAMOS TÖRTÉNETEK. Interdiszciplináris őstörténeti konferencia a PPKE Régészettudományi Intézetének szervezésében. Martin Opitz Kiadó, Bp. 2021.)

Megtartva Sudár harmadik változatának legokockáit, az alábbiakban begyűjtök hozzá jó néhány idetartozó (más készletből kölcsönzött) építőelemet.

1. Szádeczky-Kardos Samu (1918-2004) klasszika-filológus is úgy gondolta, hogy a magyarul beszélők a római kor után bármikor megjelenhettek a Közép-Duna-medencében. „Szádeczky-Kardoss Samu meglátása szerint a római kor vége és a magyar állami írásbeliség 11. századi kezdete közötti bő fél évezred forrásai oly szegényesek és hézagosak, hogy a bennük előforduló Kárpát-medencei névanyag nem mondja meg félreérthetetlenül: mikortól kezdve lehet egy „előmagyar” (nyelvű) etnikum jelenlétével számolni; 895 csak hipotézis, s emellett más feltevések sem hagyhatók figyelmen kívül”. (Szabados Gy. : Vázlat a magyar honfoglalás Kárpát-medencei hátteréről. In: Népek és kultúrák a Kárpát-medencében. 2016. 630.)

2. „A hun vándorlások nyugat felé az ogur török nomádokat kapcsolatba hozták a magyarok őseivel. Ez a kapcsolat, melynek részletei és pontos időrendje számunkra ismeretlenek, bizonyára kulturálisan meghatározóak voltak a magyarok ősei számára. A magyarság lovas, pásztor-nomád pusztai néppé alakult át és teljesen belépett a sztyeppébe a mai Baskiria, a középkori források szerinti „Magna Hungaria” területén” (Golden, P. B. 1992. An introduction to the history of the Turkic peoples. Harrassowitz.)

3. „A magyarság történetéből azt látjuk, hogy egy soknyelvű, sok szálból összesodródó közösség ez”… A hun hagyományról és a magyar őstörténeti kirakósról beszélgetett Sudár Balázzsal az index riportere Kolozsi Ádám, 2019.02.06-án, Szittyák vagyunk, és finnugorok címmel. Sudár: „Ez olyan kérdéskör, amiben annyi bizonytalan tényező van, hogy igazából nem tudjuk felvázolni. Ami biztos, hogy a sztyeppei népek nem etnikai és nem nyelvi alapúak. A magyarságról azt tudjuk, hogy éppen az Etelközben egy nagyon kemény néppé formálódási folyamat zajlik. Teljesen különböző eredetű csoportok összeolvadása történik a szemünk előtt. A Hunor-Magor hagyományban ott vannak a bolgárok és az alánok, Bíborbanszületett Konstantin ír a kabar csatlakozásról, a magyar krónikákban ott van a hét kun törzs, akikről szintén fogalmunk sincs, hogy kicsodák.
4. Szűcs Jenő véleménye: Szerinte a Konstantin császár munkájában említett, magyarok által „megtanult” török nyelvnek semmi köze nem volt a kabarokhoz: a megjegyzés pusztán egy „sok évszázados török nyelvi és etnikai infiltráció maradványa, aminek emléke azonban már úgy elhomályosult, hogy az itt-ott – minden jel szerint »rétegnyelvként« – még élő török dialektusok a kabarokkal való alig évszázados szimbiózisból voltak magyarázhatók”. Lényegében ugyanezt fejtette ki Zichy István: „Alig tehető fel, hogy a magyarok egy hozzájuk menekült néptöredék nyelvét felvették volna … a magyarok már a kabar csatlakozás előtt is beszéltek egy török nyelvet … ennek félreértésén alapult Konstantinos idézett szövege.” (Sándor Klára: A magyar– török kétnyelvűség és ami körülötte van). Sándor Klára mutatott rá többek között arra is, hogy a kétnyelvűséghez nem kell az egész népességre kiterjedő, anyanyelvi szintű nyelvtudás, hanem elég hozzá a társadalom egyes csoportjainak az akár tökéletlen szintű nyelvismerete is.
5. A kazárok nyelvéről a wikipédiában ezt olvashatjuk: „A qasar-qazar formák alapján, korábban feltételezték, hogy a kezdetben bolgár-török nyelven beszélő kazárok nyelvcserén mentek keresztül, melynek során köztörök nyelvet vettek fel. Ligeti Lajos véleménye azonban az, hogy a kazárok nyelvének csuvasos vagy köztörök nyelvek közé való sorolása ezen bizonyítékok alapján nem dönthető el. Később azonban Ligeti kibővített anyag átvizsgálása után úgy látta, hogy a kazárok valószínűleg egy csuvasos (r típusú, ogur) nyelvet beszéltek, ahogy az onogurok. Alátámasztja ezt a Balhit folytató Isztahri azon állítása is, hogy a kazárok nyelve a volgai bolgárokéhoz áll a legközelebb”.
6. A bolgár és a magyar nép kapcsolatáról szólva Juhász Péter már a nyolcvanas években leszögezte, hogy a magyarság (illetve a magyarok elődnépei) történetének elmúlt háromezer évéből legalább két és fél ezer évet a bolgárok, illetve az előbolgárok szomszédságában, vagy velük együtt töltöttek. Ezért különös figyelmet érdemel Nagy Bolgária sorsa. Fóthi Erzsébet, a Természettudományi Múzeum munkatársa is hangsúlyozta, hogy „sem a magyarok, sem a bolgárok elődei nem voltak őslakosai Baskíriának, oda később vetődtek el, valószínűleg a Fekete-tenger partvidékén fennállt nagyobb bolgár-török állam felbomlása után. A honfoglaló törzsneveink közül is legalább három bolgár-török származású. Ezeket a törzsneveket egyébként valószínű, hogy a Kazár Birodalom alá tartozó ősmagyarok használták”.  (Antropológiai szenzáció és a magyar-bolgár kapcsolatok. Ng.hu 2005). „A kutatók írott források és a nyelvészeti adatok alapján úgy vélik, hogy a magyarok egy része a 7-9. századi bolgár népmozgásokkal együtt jutott a Kaukázus északnyugati előteréből a Közép-Volga vidékére a kazár, majd az arab hódítás miatt”. (Fóthi et al. Európai és ázsiai apai genetikai vonalak a honfoglaló magyar törzsekben. In: Avicenna, Annales III. Piliscsaba, 2020. 274. o.)

A néptörténeti kép, amit kialakítottam, az alábbi:

A honfoglaló magyarok társadalma egy összetett etnikai képletnek tekinthető. Kialakulását a 7. század elejétől tárgyalom részletesebben. Ekkor már az eurázsiai sztyeppén több olyan nomád, félnomád törzs élt, akiknek az utódai részesei lettek a 9. századi magyar törzsszövetségnek. A 7. századi viszonylagos koncentrálódást (a Földközi-tenger és a Kaspi-tenger vidékén), egy szétválás követte, amelynek során jelentős (később a magyarságba olvadó) tömegek költöztek fel északra, ahol nem kizárt, hogy már korábban is éltek hasonló identitású szórvány csoportosulások. Más részük a Kaukázus előterébe vonult, míg a többiek a ponto-kaszpi sztyeppe (akkor már kazár fennhatóságú) területén maradt. Az „igazi kettős honfoglalás” hipotézisem erre épít. A magyarok elődeinek ez a két – alapvetően északi és déli ága egyesült a 9. század első felében Etelközben, melynek határai a Dunától a Donig, illetve a Fekete-tengertől Kijevig értek. 895 táján innen indult a „honfoglalás”, amelynek részleteit az esszéimben fejtem ki.

De mi a helyzet a magyar nyelvvel?

Történetét a 10-11. századnál korábbról nem ismerjük. Nézzük akkor, hogy mi az, amit biztosra tudunk. A Kárpát-medence (továbbiakban: KM) korabeli földrajzi adatait eléggé ismerjük. Ebből -- a nyelv szempontjából -- kiemelten  fontosnak tartom, hogy itt van az európai sztyeppe legnyugatibb, utolsó nyúlványa, egy hegyekkel viszonylag jól elzárt területen, a Magyar Alföldön. „Oktár és Ruga hún uralkodók első ízben egyesítették a Kárpát-medencét. Sem az őskorban, sem a római korban erre soha nem került sor. A szkítáknak sem sikerült. S bár katonai erejüknél fogva birtokolhatták volna Európa más tájait is, a hunok, akárcsak később az avarok és a magyarok, csak ezt a földet tekintették a sajátjuknak, ahol azután megtelepedtek, ahol temetkeztek, ahol hadaik hátországát kiépítették. Ez az igazi nagy fordulat a Kárpát-medence őstörténetében! A korábbiakban láttuk, hogy ezredéveken át szoros kapcsolat volt kelet felé és nyugat felé, ámde nem azért, mert a Kárpátok övezte térség az eurázsiai sztyeppe legnyugatibb része volt. Erről szó sincs! A Nagyföld ezredéveken át, egészen a XIX. századig nagyobbrészt vízjárta ártér volt, nem pedig mongol pusztaság”. (Dr. Bakay Kornél: A Kárpát-medence őstörténete.  Megjelent: Kapu 16/2003, 6-7, 41-45.) 

Viszonylag jól kutatottak a régészeti leletek, az archeogenetikai kiértékelések is előrehaladottak. Vannak nyelvész meglátások, amelyek az előmagyar nyelvet beszélők és más népcsoportok kapcsolataiból. a szabályos hangváltozásokból és egyéb konstruált nyelvtani törvényszerűségekből vonnak le nyelvfejlődési következtetéseket, amelyre alapozva feltételezhető egy (vagy több) néptörténeti változat is, amely visszahat a nyelv megmaradásának magyarázatára.

A fentiek ismeretében kifejtem, hogy szerintem miért maradt fenn a magyar nyelv?

Természetesen ehhez még az is szükséges, hogy a magyar nyelv fejlődéséről elmondjam a véleményemet. Ezt több írásomban részleteztem, megpróbálom röviden összefoglalni a lényegét:

Először is tisztázni kell, hogy a magyar nyelv nyelvész besorolásával miszerint „az uráli nyelvcsalád tagja, a finnugor nyelvek közé tartozó ugor nyelvek egyike” – semmi problémám, mert ez egy mesterséges csoportosítás, a tényeken semmit sem változtat és a belőle levont következtetések is csak abban a rendszerben érvényesek, amelyek ezt elfogadják alapul. Az én szemléletem nem ilyen és a kettő ütköztetése csak szélmalomharcot eredményezne, aminek semmi értelme. Amit állítok, nem tudom bizonyítani, csak olyan érvekkel alátámasztani, amit előttem már mások is megtettek, kiegészítve a saját észrevételeimmel.

A magyar, mint önálló eurázsiai nyelv, jó eséllyel 2500-3000 éves múltra tekint vissza, azaz Kr.e. max. 2000-ig. Ezt alátámasztandóan idézem: „Eurázsia több tízezer éves nyelvtörténetében a mai eurázsiai nyelvcsaládok „suhancoknak” számítanak, s ami ezek előtt volt, nyelvészetileg alig-alig, és csak rettentő hipotetikusan kutatható. Szemben Eurázsia géntörténetével...”—írja Pomozi. (MKI, Budapest, 2020.) És, hogy hány éves a magyar nyelv? Válaszoljon helyettem Gugán Katalin nyelvész, aki ezt az INDEXnek nyilatkozta 2021. 05.25-én: „A magyar nyelv életkorának meghatározásához azt kell először vizsgálni, hogy mit tekintünk a nyelv születési időpontjának. Vagyis ha azt vesszük figyelembe, mikor vált ki a rokon nyelvek közül, akkor valóban állíthatjuk, hogy a magyar kb. 2500-3000 éves, hiszen a magyar nyelvet beszélők időszámításunk előtt 1000 és 500 között váltak ki az ugor nyelvközösségből. Ugyanakkor minden nyelvre igaz, hogy van őse, vagyis egyik sem a semmiből jött, ám valódi keletkezése írásos emlékek híján a régmúlt homályába vész, kivéve a mesterséges nyelveket, amilyen például az eszperantó, amelyet 1887-ben mutatott be a nagyközönségnek a megalkotója”. (Hány éves a magyar nyelv? – Sánta András riportja.) Az idézetből kitűnik a finugrisztika alap eszméje a rokon nyelvekről. Ilyen az alapnyelv szükségessége, a szétvándorlások ténye. De miközben finnugor-magyar nyelvi kapcsolatok tagadhatatlanok, azonban e kapcsolatok mértéke, jellege, oka kellően nem tisztázott, mint ahogy a magyar nyelvet az egyéb nyelvekhez fűző kapcsolatok sem eléggé föltártak. Elképzelhető egy sztyeppei közlekedő nyelv valamikori létezése és a nyelvi rokonság feltételezésére okot adó egyezések nem szükségszerűen az együttélésből, hanem az időszakos éritkezésekből is átkerülhettek a fejletlenebb nyelvekbe. Amennyiben ez a közlekedő nyelv eltűnt még az írott történelem megjelenése előtt, akkor már csak nyomaiban tanulmányozható. Feltételezésem szerint a magyar nyelv egy olyan ősi nyelv, amely a legtöbbet megőrzött ebből a lingua francaból. Az ókori krónikások úgy szoktak megemlékezni az ilyen nyelvről, hogy „egyetlen eddig ismert nyelvre sem hasonlít”.

Ezekszerint a magyar nyelv elődje egy ilyen sztyeppei közlekedő nyelv volt. De akkor, hogy került északra, honnan a sok – nem tagadható – nyelvi egyezés a „finnugor rokonainkkal?” (sic). 

Archeológiai, genetikai vizsgálatokból mára már teljesen egyértelművé vált, hogy a korai magyar történelem nem keverhető össze a finnugor, ugor népek őstörténetével. A nyelvi hasonlóságok fennmaradása bőven megmagyarázható a közvetítő nyelv szerepével, amely nem tételez fel feltétlen genetikai kapcsolatot is! A protomagyar nyelv közvetítő szerepe az időszámításunk előtti évezredekben volt jelentős. Szerepe a történelem során megjelenő más közvetítő nyelvek (szogd, mongol, türk, perzsa, arámi, görög, latin, germán, szláv stb.) egyre csökkent. Egy nagyobb birodalmi lét hiánya kedvezett a közvetítő nyelv megmaradásának, fejlődésének. Ha volt egy domináns nyelv (birodalmi nyelv), akkor a kisebbségi nyelvek általában visszaszorultak, leegyszerűsödtek, majd elvesztek és ezzel létrejött a nyelvcsere. De voltak területek és korszakok, ahol a nyelvek presztízse még közel egyenlő lehetett, de különböző (társadalmi, politikai, gazdasági, családi stb.) okok miatt szükség volt egymás megértésére. Ilyen terület és időszak lehetett a jamnaja és a zsinegdíszes kultúráké. (A késő kőrézkortól a bronzkor végéig). A magyar elődnyelve, miközben maga is egyedi fejlődésen ment keresztül, nyomokat hagyott a vele érintkező nyelvekben is. (Szóátvételek!) 

Tehát, amikor a nyelvek kölcsönhatásairól beszélünk, nem csak azt kell vizsgálnunk, hogy mennyi jövevényszó került a magyar nyelvbe, hanem azt is, hogy az ősi magyar nyelvből mennyi, és hol maradt meg más, vele érintkezésbe került nyelvekben. (Pl. ősi görögben, prototürkben). Az ördög szavunk például, egy finnugor és egy török elemből álló összetétel lehet. Lásd, Pais Dezső: Az „Isten és ördög" c. tanulmányban (282—299. 1.) „Én megszívlelendőnek tartom, hogy az osztyák Ortik előképe talán a török örtik volt, csak a nyelvrokonaink „javítottak” rajta” -- írja. Legrégibb nyelvemlékünkben, a Halotti Beszédben urdung alakban fordul elő. „A valós helyzet azonban más volt: egy nagy lélekszámú, magyar nyelvet beszélő nép hatott a szomszédos kis népcsoportokra, amelyek átvették a nyelvet, illetve annak bizonyos elemeit (karavánnyelv vagy közlekedő nyelv, úgynevezett lingua franca)” (Bakay Kornél: A kihirdetett magyar őstörténet alkonya. Előadás a Magyar Kultúra Alapítvány székházában megtartott Klebelsberg-napokon, 2003.)

Itt fontos a nyelv terjedésének iránya. Lássunk példákat az alátámasztásra: „Amit nagyon kevesen tudnak, hogy a lovas népek első elterjedése Európából zajlott, bizony nyugatról keleti irányba, és így jöttek létre azok a bronzkori kultúrák, amelyek utána fennálltak évezredekig.” (Magyarságkutató Intézet. M. M. „Régészet mindenkinek - A sztyeppei lovasnépek kialakulásának kérdése” Videó 13:12) „Én arra gondolok, hogy a mai finnugor népek valószínűleg a sztyeppevidékről vándoroltak északra, és nem északról délre, ahogy azt eddig az iskolában tanultuk. Régészeti anyagokból kiindulva ugyanis az szűrhető le, hogy fordított lehetett a folyamat. Véleményem szerint az észak-uráli környezetben a nyelvcsalád kialakulásának lehetősége is sokkal kevesebb, mint egy jobban lakható, kedvezőbb időjárási feltételekkel rendelkező, gazdagabb sztyeppei területen” – mondta Makoldi Miklós, 2020. 02. 03-án a Vasárnap.hu riporterének, Tóth Gábornak. 

A Keletre vándorlást követhette a Délre, a Kaukázus felé húzódás. „Kr.e. 3500 körül a Duna és a Don között kialakult indoeurópai jamnaja kultúra dinamikusan terjeszkedni kezdett keletre, ie kb. 3300-ban elérte a kaukázusi hegyvidéket. Ez a terjeszkedés valószínűleg kiváltotta a sumér vándorlást Mezopotámiába. Áthaladt volna a Kaukázuson és a Diyala-völgyön, és mivel kerekes szállítás is rendelkezésre állt, könnyen végbemehetett a késő Uruk-időszak vége előtt (ie. 3100 körül). A sumírok érkezése tehát egybeesik az Eanna templom környékének az Uruk IVa időszak végi megsemmisítésével.” – írja SIMO PARPOLA finn asszíriológus, régész, a Helsinki Egyetem nyugalmazott Asszíriológia professzora. Simo Parpola: A Uralic Language, Helsinki, 2007. /53e Rencontre Assyriologique Internationale, Moscow, July 23, 2007./ 

A mai általános szakértői vélemény szerint az úgynevezett Jamnaja-kultúra beszivárgása hozta magával a Kárpát-medencébe többek között a háziasított ló és a kocsi használatát, illetve a bronzöntés hagyományát, melyek innen tovább terjedve egész Nyugat-Európában meghonosodott. A jamnaják szarvasmarha- és juhpásztorok voltak. A legutóbbi felfedezés arra utal, hogy lóháton gondozhatták jószágaikat, számol be a Cosmos népszerű tudományos folyóírat, 2023. márciusában. “Úgy tűnik, hogy a lovaglás nem sokkal a lovak feltételezett háziasítása után alakult ki a nyugat-eurázsiai sztyeppéken az i. e. negyedik évezredben” – mondja Volker Heyd, a Helsinki Egyetem régészprofesszora, a felfedezést végző nemzetközi csapat tagja. “A Jamnaja-kultúra tagjainál már meglehetősen elterjedt volt az i. e. 3000 és 2500 közötti időszakban”. A Fekete-tengertől nyugatra fekvő régiók, ahol a jamnaja sírhalmokat találták, olyan területek voltak, ahol a mozgó pásztoremberek először találkoztak a földműves közösségekkel, amelyek a késő kőkorszakban és a rézkorban telepedtek le. A kora bronzkori sztyeppei népek délkelet-európai terjeszkedése valószínűleg egy erőszakos invázió volt. “Kutatásaink most kezdenek árnyaltabb képet adni a velük folytatott kapcsolatokról” – magyarázza Bianca Preda-Bălănică, a Helsinki Egyetem posztdoktori kutatója. “Például a fizikai erőszakra utaló leletek, ahogyan azt vártuk, eddig gyakorlatilag hiányoztak a csontvázleletekből. Kezdjük megérteni az újonnan érkezettek és a helyiek közötti összetett cserefolyamatokat is a kultúra és a temetkezési szokások terén a kapcsolatfelvételt követő 200 évben.” (COSMOS, Evidence for world’s first horse riders found in eastern Europe, dating back nearly 5,000 years). Ezért, feltételezésem szerint, nem beszivárgás, hanem kárpát-medencei expanzió történhetett, úgy ahogyan Wiik (WIIK, Kalevi: Az európai népek eredete. Budapest, 2008) megállapítja, hogy a mai európaiak őseinek 80%-a 40–28 ezer éve az aurignaci migrációval, illetve 28–20 ezer éve a gravette-i migrációval érkezett Európába. Szerinte a nagy jegesedések idején a térség déli részén három menedékben húzódhatott meg: az ibériaiban, a balkániban és az ukrajnaiban. E három menedékből rajzottak ki a jég végleges visszahúzódását követően az Európa ősi etnikai és nyelvi térképét alakító népek. (Pusztay János: A magyar nyelv eredetéről. Vasi Szemle, 2010. 1-6 szám). Szerintem jobb menedék volt a Kárpát-medencében, mint Ukrajnában akárhol, hiszen a magyar Alföldön tízezer számra találhatók az ún. kunhalmok. Ezek keletkezése különböző korokra vezethető vissza. A legkorábbi leletek szerint a tellek (lakódombok) egy része már a neolitikumban is lakott volt. A Kárpát-medencében egykoron több mint 40 ezer ilyen halom volt. Különleges státusú, nem igazi telepük, kultuszhelyük Tiszapolgár-Csőszhalmon volt. A tell középponti épületében áldozhattak isteneiknek; a női „főisten” (ún. Kökénydombi Vénusz) mellett a Kárpát-medencében először itt megjelenő férfi „főistennek”, talán a sumer Enlillel vagy a korai görög Kronosszal párhuzamosítható a Szegvár-tűzkövesi „sarlós istennek”. Makkay azt mondja például a C14-es vizsgálat általános hibalehetőségével kapcsolatban, hogy „ha valamit 6545-5625 közé datálunk mindkét területen, akkor az ezeréves szabványos jelenség túl széles ahhoz, hogy megállapíthassuk, hogy az adott jelenség ’A’ helyről ’B’ helyre terjedt-e át, vagy ellenkezőleg?” /Imre Kálmán: A magyarok őstörténete új megvilágításban (Krantz elméletének továbbgondolása). Heraldika, 2002/. De nem csak az Alföldön volt fejlett kőkorszaki élet. A Budapesti Történeti Múzeum Budafoki úton végzett ásatásai során több kőkorszaki kutat, település nyomokat találtak. „Kiderült, hogy egy úgynevezett bodonkút fabélését találtuk meg, melyet egy nagy fa kivájt törzséből alakítottak ki. A talajvíz anaerob közegében megőrződött, 60-70 centiméter magas és 80 centiméter átmérőjű maradvány valószínűleg egy sokkal hosszabb törzs legalsó része volt. A fabélésre azért volt szükség, hogy ne omoljon be a kút fala és tiszta, szűrt vizet biztosítson az itt élt földműves közösség számára….” (Kraus Dávid ásatásvezető régész beszámolója a regeszet.aquincum.hu honlapon, Hétezer éves fabéléses kút a Budafoki útnál címmel. 2022. 08. 04.) A jelenleg is kutatott, Budapest délnyugati peremén található lelőhelyről 2003-ban szereztek tudomást a Budapesti Történeti Múzeum munkatársai (Szilas Gábor, Dr. Horváth László, Beszédes József, Korom Anita, Horváth M. Attila, Terei György). Egy ősi sírt találtak a magyar határ közelében, a romániai Biharnál – írja az Art News. A nyughelyből rengeteg tárgy, köztük 169 hajdíszként használt aranygyűrű, mintegy 800 gyöngy és egy rézből készült karkötő került elő. A sír valószínűleg egy rendkívül gazdag nő számára készült, és a kőrézkori tiszapolgári kultúrához köthető. 

A Jamnaja kultúrából viszont történhetett beszivárgás a zsinegdíszes kerámia keleti részébe is. A kapcsolat meg volt, hiszen a Duna-vidéki vonaldíszes kultúra hagyományait őrzők a zsinegdíszesek elődeinek számítottak Kr.e. 2400-nál korábban. De lehetséges, hogy a lovaglás még régebbre nyúlik vissza. “Van egy érdekes sírhely a sorozatban” – mondja David Anthony, az amerikai Hartwick College emeritus professzora. “Egy i. e. 4300 körülre datált sír a magyarországi Csongrád-Kettőshalomnál. A póz és a leletek alapján sokáig azt gyanították, hogy a sztyeppékről érkezett, meglepő módon a hat lovas kórképből négyet mutatott, ami valószínűleg egy évezreddel korábbi lovaglásra utal, mint a jamnaják esetében. Egy elszigetelt eset nem támasztja alá a biztos következtetést, de a sztyeppék e korszakának neolitikus temetőiben a lómaradványokat időnként emberi sírokba helyezték a szarvasmarhák és juhokéval együtt, és a kőbaltákat lófej alakúra faragták.” Obszidián Érd. (COSMOS, 2023). 

„A ló megszelídítéséről, jelenlegi ismereteink szerint, a legkorábbi adatunk a Kr. előtti 4. évezredből való. Lócsont- és agancsból készített zablapálca-leletek alapján Dél-Ukrajnában, a Dnyepertől nyugatra, Kremjencsug közelében Dereivka és Kazahsztánban egy Botaj nevű hely nevezhető meg a ló legkorábbi háziasítási helye gyanánt. Viszont közvetlenül ezután, még a Kr. e. 4. évezred végén már számos más helyre is eljutottak a lovak.” (NAGY KÁLMÁN: Magyarok a kárpát-medencében. A 9. század és a honfoglalás hadtörténete. ACTA HISTORICA HUNGARICA TURICIENSIA XXXIV. évfolyam 5. szám. 2019.) 

„Mindezzel nem azt akarjuk tagadni, hogy a mai lóállomány eredete nem ott volt, ahová a Nature szerzőgárdája teszi, de az igenis téves, hogy akkor kezdődött a ló házi alkalmazása. A kurgán előtti műveltségek a lovat szent állatnak tekintették – és fogyasztották. A befogása és a zabla használata – már a dereivkai lelet korától legalább – jelzi a lovaglást. Hogy akkor mennyire volt általános a tenyésztés, azon lehet vitatkozni, de azon nem, hogy az ember már Kr. e. 4500 körül lovagolt.” – ezt már Cser Ferenc és Darai Lajos írják, a Korlátos az okosságunk, ha nem látjuk a lótól a ménest című írásukban. (szilajcsiko 2021. okt. 27.). 

Ha megnézzük a térképen, hol is van ez a Dereivka, azt találjuk, hogy Дериевка N 48.91416 E 33.76499, a Dnyeszter középső folyásánál a jobb parton fekszik. 1959-ben itt egy középső enolitikus temetőt (Kr. e. 4150-4050) tártak fel. (Dereivka II). Ma már a temető, akárcsak Derievka falu egy része, több mint 40 éve nyugszik a Kamensky-tározó vize alatt. 

Bár, a dereivkai kultúra emberei inkább gazdálkodtak és inkább szarvasmarha-tenyésztők, mint vadászok voltak, mivel a csontok között a háziállatok aránya 83%, a vadon élő állatok (szarvas, őz, vaddisznó, jávorszarvas, vidra, farkas, róka, hód, vad szamár) - 17%. Az állományban több volt a szarvasmarha, mint a kismarha és a lovak voltak túlsúlyban, ami utalhat a ménesben való lótenyésztésre. A település ásatásai során talált i. e. 4200-4000-re datált állatok csontjai között viszonylag sok – 12-52% -- lómaradványt találtak. Valószínűleg ekkor még nem volt harci szekerük, de a szíta időkre már megtanulhatták ezt a technikát is. 

A ló befogása után hamarosan megindulnak csoportosan és fegyveresen hódítani. Előbb dél-nyugati, majd nyugati, később észak-nyugati irányban törnek rá Európára. Valószínűleg nem hagyták ki a Magyar Alföldet sem. Ezért is feltételezhető, hogy a Jamnajából később beszivárgók, már fogatolt lóval rendelkező közösségeket találhattak itt. Mint tudjuk, a Jamnaja-kultúra, azaz gödörsíros kurgánok népének kultúrája késő rézkori – kora bronzkori kultúra volt a Bug, Dnyeszter és Urál folyók környékén, de ezen őskori nomád közösségek legnyugatibb tömeges előfordulása éppen a Magyar Alföld területére esik. A kultúra az i. e. 36. századtól az i. e. 23. századig létezett, mint a kurgán-kultúra első szakasza.

A Nature tudományos folyóiratban 2015. június 10-én megjelent cikkben írják: „minden eddiginél nagyobb számú ősi DNS-minta vizsgálatával elvégzett archeogenetikai és régészeti kutatás eredményeképpen kiderült, hogy a korábbi, nyugat felé irányuló népességáramlást követően egy keleti irányú visszaáramlás következhetett be. Ennek nyomán alakult ki Kr. e. 2000 körül az Urál-vidéki Szintasta-kultúra, majd az ebből kifejlődő Andronovo-kultúra, melynek népességét a genetikai vizsgálatok szerint később felváltották a Kelet-Ázsiából érkező csoportok”. Morten E. Allentoft kutatócsoportja szoros autoszomális genetikai kapcsolatot is talált a Corded Ware és a Sintashta kultúra népei között. (Population genomics of Bronze Age Eurasia. Nature, Published: 10 June 2015.) „A Sintashta kultúra két előzménykultúra kölcsönhatásából alakult ki. Közvetlen elődje az Ural-Tobol sztyeppén a Poltavka-kultúra volt, a szarvasmarha-tenyésztő Jamnaja horizont leszármazottja, amely ie 2800 és 2600 között költözött keletre a régióba”. (Anthony 2007, pp. 386–388). Kr.e. 13-7 században itt már a Mezsovszkaja kultúra alakult ki. A MKI 2022. május 30-i tudósítása szerint a Current Biology szaklapban tanulmányt jelentettek meg, amelyben – térképen is bemutatva – állítják, hogy a „protougorok kialakulása a mezsovszkaja és a nganaszán népek keveredéséből” jöhetett létre. Innen a „rokonság” a nyelvrokonainkkal! (Szerintem!) Az uráli nyelvek elterjedése részben a Seima-Turbino jelenségnek tudható be, de egyelőre nincs meggyőző bizonyíték. Bjørn Rasmus G. szerint a proto-uráli beszélők az Okunev-kultúrához köthetőek, és rokonságot mutathattak a korábbi Botai és Tarim múmiákkal. (Bjørn, Rasmus G. (2022). "Indo-European loanwords and exchange in Bronze Age Central and East Asia: Six new perspectives on prehistoric exchange in the Eastern Steppe Zone". Evolutionary Human Sciences. 4). Az Okunevi kultúra - a bronzkori pásztorok dél-szibériai régészeti kultúrája gyakori volt a Minuszinszki-medencében, a Jenyiszej középső és felső részén. Egy túlnyomórészt késő Jamnaja-kora katakombás férfi populáció vándorlásának eredményeként jött létre az északnyugati Kaszpi-tenger térségéből Dél-Szibéria területére, és itt keveredtek a helyi neolitikus női szubsztrátummal. A hagyatékuk gyakori a mai  Hakaszföld és Tuva területén valamint a Krasznojarszk terület déli részén. (Лазаретов И. П. Хронология и периодизация окуневской культуры: современное состояние и перспективы (рус.) // Теория и практика археологических исследований. — 2019. — Т. 2, № 4. — С. 15-50. Архивировано 9 октября 2021 года.) Fettich N. szerint a magyar honfoglalás korának (de már az avar kornak is) fémművessége Dél-Szibériában, a Minuszinszki-medencében alakult ki. Szerinte a magyar honfoglalás kori anyag párhuzamai a Jenyiszejtől keletre és nyugatra, részben az Abakan-sztyeppén, de a Bajkál tó környékén és az Altáj-hegységben is megtalálhatók, legnagyobb tömegben a Minuszinszki-medencében. Magyarországon a minuszinszki verettípus három időszakra jellemző: az avar, a Karoling és a honfoglalás kor. (Fettich N. A honfoglaló magyarság fémművessége. Arch. Hung. 21. 1935.)

Szabó T. Attila, erdélyi magyar nyelvész, történész, a magyar nyelv finnugor eredetének lelkes magyarázója írta 1970-ben: „A magyar nyelvnek az ugor nyelvek köréből való végleges kiszakadásával nyelvünk kialakulásában megtörtént a döntő mozzanat: az önálló életre kelés, a születés mozzanata. Ez i. e. az 1000. év táján következhetett be. A magyar nyelv önálló életét az Urál hegység európai oldalának sztyepp-vidékre lejtő hegyes-dombos tájain kezdhette meg. Az 1000. évtől az i. sz. 500. év tájáig élte ezen a vidéken a magyar nyelv a maga külön életét. Ez volt nyelvünk kialakulásában a döntő időszakasz. Az itt eltöltött másfélezer év alatt folytak le a magyar nyelv hangrendszerében azok a nagymérvű változások, amelyek olyan mértékben átalakították a magyar szavak hangalakját, bővítették, újították a nyelv alak és mondattani rendszerét, hogy ma nyelvünknek a többi finnugor nyelvvel való rokonságát csak a szabályos változások útján keletkezett törvényszerű megfelelések figyelembevételével lehet megállapítani”. A finnugor nyelvi hipotézis az alábbi dogmára épül: „Aki a nyelvek rokonításának kérdésében szilárd eredményekre akar jutni, a problémát csak a következő gondolatsor figyelembevételével közelítheti meg: a nyelvek közötti közvetlen rokonság csak úgy képzelhető el , hogy e nyelveket beszélő népek ősei valamikor és valahol viszonylagos nyelvi egységben éltek, azaz lényeges vonásaikban azonos nyelvet beszéltek. Ezt az ősi nyelvközösségi nyelvet beszélő népet ősnépnek és az egykori közös nyelvet egy-egy nyelvcsaládra vonatkoztatva alapnyelvnek nevezi a nyelvtudomány”. (Szabó T. Attila: A magyar nyelv eredete és kialakulása: Korunk 1970. 29. évfolyam). Ezzel szemben állnak az eurázsiai szupernyelv, (nálam sztyeppei ős közvetítő nyelvek), az areális nyelvészet és a kontaktológia régi és új eredményei. Mindezek nem cáfolják a meglévő nyelvi hasonlóságokat, a feltárt, kimutatható nyelvi szabályszerűségeket, csupán a kialakulásukra találnak más, logikus magyarázatokat.  Lásd pl. Pusztay János elképzelését zegernyei-Klima tálalásában a nyesten: „Pusztay János első tanulmányában az alapnyelv fogalmát próbálta meg újradefiniálni. Az korábban is világos volt a kutatók számára, hogy egyetlen rekonstruált alapnyelv sem volt egységes. Pusztay János azonban az alapnyelvre a lingua franca terminológia alkalmazását javasolta, hangsúlyozva, hogy az alapnyelv különböző korábbi nyelvek közeledéséből jött létre. Véleménye szerint a nyelvi közeledés és nyelvi elválás többször egymás után is megtörténhetett, tehát elvben egy alapnyelv felbomlása után az adott alapnyelvből kiváló nyelvek más nyelvekkel szövetségre lépve új alapnyelvet, alapnyelveket hozhattak létre (1990: 157–158, 162–164.; 1997: 411–413.)”. / Az ÉNYÖV a mi őshazánk. A finnugor őshaza Pusztay János szerint. nyest.hu zegernyei | 2012. március 30/. Tökéletes!

A „törökös” nomád népek északra vándorlása a régészeti leletekből kimutatható.  „A IV-V században több bevándorlóhullám is érkezett az Aral-Kazahsztán régióból, amely a közép-ázsiai szupersztrátumot képezte a bakal kultúra kialakításában. A populáció kaukázusi volt, eredeti megjelenéssel - toronyszerű fejjel, amit mi az idegenek fizikai felsőbbrendűségének és tekintélyének bizonyítékaként értékelhetünk, amelyet majd a meghódított lakosság körében a koponyanyújtási hagyomány elterjedése követett” -- írta Matvejeva, a IV. Nemzetközi Korai Magyar Történeti és Régészeti Konferencián előadott dolgozatában. (Матвеева: О миграциях из западной сибири в европу в раннем железном веке и в эпоху великого переселения народов. Археология евразийских степей №6 2018. 150. o.). A szituáció rendkívül hasonlatos a pannóniai „hun utóéletre” „A hun hagyományok tovább élését bizonyítják például a Dunántúlon a Mözs-Icsei dűlőben feltárt késő római és kora népvándorláskori torzított koponyás sírok vizsgálati eredményei” – írtam korábban az egyik írásomban. Ez azt is jelenti, hogy a 7. században a bolgárokkal együtt a Volga-Ural vidékére költöző magyarokat nyelvükben és kultúrájukban rokon népek vették körül.

Én úgy gondolom, hogy őseink 6-7. századi délről északra történő felvándorlásának nincsenek komolyabb régészeti ellenérvei.  Nyelvünk régi török jövevényszavainak rotacizmusa (z>r hangváltás) sem akadály (Lásd pl. a búza szavunknál.) Szerintem Eurázsia mai etnikai és nyelvi elrendeződésének alapjait az európai hunok rakták le. „A hunok megjelenése után a germánok fokozatos eltűnésével párhuzamosan az iráni jelenlét nyomai is sokat halványodtak. A keleti – Volgán túli – szarmata lakosságot részben valószínűleg magukkal sodorták a hunok. A sztyeppe iráni népeire vonatkozóan mind kevesebb adat áll rendelkezésünkre. De ha a kora középkori Szaltovo kultúrára gondolunk vagy a Kárpát-medencébe az újabb és újabb néphullámok (hunok, avarok, Árpád honfoglalói) által besodort csoportokra, aligha hihetjük, hogy az iráni elem felszívódása túlságosan gyorsan lezajlott volna. Annyi bizonyos, hogy a sztyeppén idővel a turkok, az erdős sztyeppen a szlávok vettek át a vezető szerepet. Az alánok egy része nyugatra vándorolt, másik része az Észak-Kaukázusban megélte a kazár uralmat, majd a középkorban az Arany Horda hódiasait”. (ISTVÁNOVITS ESZTER ‒ KULCSÁR VALÉRIA: „...aligha állhat nekik bármely csatarend ellent.” Egy elfelejtett nép, a szarmaták. Szeged 2018. 190. old.) . Dmitrijev úgy vélte, hogy a nyugat-szibériai erdős sztyeppei területek kultúráját (Megj. késő szargatkait) a szarmaták egyik ágához lehet kapcsolni [Dmitriev P. A. 928, P. 187 sk].

A másik fontos kérdés a folytonosság.

A nyelvek többségnél a lineáris terjedés bizonyítható, míg a magyarnál a diffúz sem kizárt. Az areális, diffúz terjedés a közvetítő nyelvekre jellemző. A körülményektől függően, a diffúz terjedés során kialakuló „sziget nyelvek” újra egyesülhetnek létrehozva egy új, fejletebb formáját az eredetinek. Mint a szétgurult higanycseppek, ha találkoznak, és újra összeállnak! (Erre példa a magyar nyelv „összeállása” a KM-ben a „honfoglalás” után). Szerintem a honfoglalók népessége etnikailag is több összetevőjű (ellentétben a kizárólag hettumoger + kabar törzseket számításba vevőkkel). Magyar identitású törzsek térben és időben szétszórtan is létezhettek és egyik összetartó motivációjuk éppen a nyelv lehetett. Mind a magyar és a külföldi krónikák, mind a régészeti leletek, a toponímek, a nyelvi emlékek bizonyítják, hogy a magyarok ősei a 6-9. században valahol a Kaukázustól északra, a Dnyeper-Urál-Volga-Káma folyók környékén éltek. Az évszámokhoz tartozó pontos terület kijelölése máig a tudósok vitatémája. Az ősi koiné szempontjából ezeknek a területhatároknak nincs is meghatározó szerepe. A kor emberére – ezen a területen – a többnyelvűség volt a jellemző. Ezek után érthető a Bíborbanszületett Konsztanínnak azon megjegyzése, hogy "a kazároktól elmenekült kabarok megtanították a magyarokat (türköket) a kazárok török nyelvére is, és mostanáig használják ezt a nyelvet, de tudják a magyarok másik nyelvét is." (DAI. 39. fejezet, 174-175.). Az egynyelvűség csak az elzárt területeken (évszázados birodalmak belseje, szigetek, hegyvidékek, lápos, mocsaras erdőségek stb.) alakulhatott ki. A törzsszövetségekkel benépesített eurázsiai sztyeppére, nem ez volt a jellemző! Hasonlatosan a mára kialakul európai helyzethez. „Napjainkban Európa-szerte a két- vagy többnyelvűség egyre követendő mintává válik (vö. pl. Skutnabb-Kangas 1997, Bartha 1999, Baker 2001). A mai szakirodalom a kétnyelvűséget már normális nyelvi helyzetnek tekinti, és az egynyelvűséggel szemben a kétnyelvűség vagy többnyelvűség inkább szabály, mint kivétel (Bloomfield 1933: 463, Gumperz 1975: 156, Hoffmann 1991: 1–3, Bartha 1999). Wardhaugh (2005: 85–86) kiemeli, hogy a két- vagy többnyelvűségben nincsen semmi különös”. (Shirobokova Larisa, doktori dissz. Az udmurt-orosz kétnyelvűség. 2011.).

A kétnyelvűség problémájának bonyolultságára jellemző, hogy egy idegen nyelvi hatásnak egy egész nyelvi közösségben történő elterjedéséhez nem szükséges az adott népesség teljes vagy széles körű kétnyelvűsége. Az idegen eredetű jelenségeknek elegendő egy szűk kétnyelvű réteg nyelvében meghonosodnia ahhoz, hogy az egész nyelvközösségben elterjedjenek. Alkothatnak „kétnyelvű” közösségeket az eredeti nyelvváltozatot és a kontaktusváltozatot beszélők is, ahol az új generáció már a kontaktus-változatot sajátítja el. (É. Kiss Katalin: Az ótörök–ősmagyar kontaktus nyomai az ómagyar igeidő-rendszerben és a birtokos szerkezetben. In: Nyelvelmélet és kontaktológia. Piliscsaba. 2013.)

A sztyepphipotézis szerint az ősnyelv a ponto-kaszpi sztyeppén, azaz a Fekete-tenger északi partjától a Kaszpi-tengeren túl nyúló hatalmas síkságon alakult ki, és innen kezdett elterjedni a Kr. e. 4500 és 3500 között. Vitatva a forrás helyét, véleményem szerint a 4-7. században még létezett egy sztyeppei koiné, amiben az előmagyar nyelv dominált. (Ennek egyedüli, és így a legjobb, bizonyítéka a mai magyar nyelv léte!).  „Az 5. és a 10. század között a magyarok, illetve a magyarok egy része a Kazár Birodalomban élt, egy rétege kereskedelemmel is foglalkozva messze földet bejárt; ez volt tehát a ma ismert első (még ha nem is önálló) államiság a magyar nyelv életében. Ebben az időszakban, ilyen szimbiózisban a magyar és csuvasos török (kazár) érintkezés a kétnyelvűség állapotát jelenthette. Nem tudjuk, hogy a magyar nyelvnek ekkor milyen volt a használati köre. A legvalószínűbb azonban az, hogy – mint ez ma is megfigyelhető afrikai „karavánnyelvek” esetében – a magyar nyelv vagy a csuvasos török nyelv, illetve esetleg más nyelv(változat) egyfajta közvetítő nyelvet, (lingua francát) alkotott”. (Arcanum, Pannon Enciklopédia: Nyelvi politikai jelenségek az államszervezésig). 

Elfogadom Götz László elméletét, amelyet a „Keleten kél a nap” című könyvében fejt ki: „.... a Kr. u. 5-8. század közötti időszakban délről északra költözött onogurok, illetve hunugurok, onogur-bolgárok és szabirok között minden joggal számolhatunk jelentős nagyságú magyarul beszélő csoportokkal is, és ezek jelenléte a középső Volga - Dél-Urál vidékén a Kr. u. 1. évezred derekán, kb. az 5-8. században, kézenfekvő módon megmagyarázza az obi-ugorok és a volgai-finnek (cseremiszek) nyelveiben található, különlegesen erős nyelvi kapcsolatokra valló magyar párhuzamokat, amelyek a többi finnugor nyelvből hiányoznak”. (GL II. Püski, 1994.  1090. o.). Az 1068. oldalon pedig ezt írja: „az igen gyér számú halász-vadász őslakos csoportok a közéjük és közvetlen közelükbe telepedett, s velük többrendbeli rendszeres kapcsolatokban álló összehasonlíthatatlanul magasabb műveltséggel rendelkező, tömegesen és több hullámban érkezett földművelő - állattenyésztő és fém műves déli gyarmatosok nyelvének bizonyos elemeit óvatosan számolva félezer szót (kb. ennyi biztosan igazolható magyar - finnugor szópárhuzamot ismerünk) és a legfontosabb nyelvtani sajátosságokat átvették - természetesen nem változatlanul, hanem többé-kevésbé eltorzítva, pidginizálva, saját nyelveik hangrendjéhez idomítva - és ez a pidginszerű nyelv azután a mindennapi érintkezések során széles körben használt és általánosan megértett közlekedő nyelvvé, úgynevezett „linga francá”-vá vált a halász-vadász őslakósok között”. Götz meglátásait azonban az akadémiai szakma nem ismerte el, csak egyes „merészebben” gondolkodó szakmabéli mer róla elismerően nyilatkozni. „GÖTZ LÁSZLÓ jó érzékkel utalt már a 70-es években –, hogy a magyarság vagy szabir-magyarság ősei részt vehettek a Dél-Urál, majd Nyugat-Szibéria és Kazahsztán területére a bronzkorban délről, több hullámban bevándorló népesség fejlett fémműves kultúráinak létrehozásában, az Urál-vidék és a steppe bronz-, majd vaskori nyelvikulturális horizontjának megteremtésében”. (Z. Tóth Csaba: MAGYAR ŐSTÖRTÉNETI TANULMÁNYOK.  MIKES INTERNATIONAL alapítvány, Hága, 2010. Előszó. Götz László emlékének).

Térjünk rá a fő kérdésre, a magyar nyelv megőrzésének okaira.

Jöjjön az idézet: „a kellőképpen nagy lélekszám, a magas szintű életmód és kultúra, a jó fegyverzet, sok lovas. Mindezek miatt a magyar nyelv lett a lingua franca, egyes népek esetében az eredeti nyelvet ki is szorította (eszkilek, kabarok). Ugyanakkor a magyar nép vérségileg (genetikailag) igen sok hatást kapott más népektől, s eltávolodott szibériai nyelvrokonaitól. A magyarok legközelebbi genetikai rokonai szláv és germán nyelveket beszélő népek, nyelvrokonaik viszont genetikailag nem rokonaik a magyaroknak.” – Pusztay ezen gondolataival egyet is értenék, kivéve azzal, hogy ehhez bármikor rokonságba kellett kerülnünk a szibériaiakkal. (Pusztay János: Honnan jöttünk? - Kalevi Wiik: Az európai emberek eredete. Magyar Szemle. Új folyam XVIII. 5-6. sz.)

És még egy észrevétel: Ha Wiik szerint annak a magyarázata, hogy a  magyarok ezen az –  időben és térben – hosszú úton nem morzsolódtak fel az, hogy nagy lélekszámúak, magas szintű kultúrájuk, életmódjuk, jó fegyvereik és lovaik voltak, akkor miért nem hódítottak területeket, miért nem szól róluk a krónika? Az egyik írásomban (https://bilecz.blog.hu/2018/12/28/memek_es_a_genek) írtam: „Nyelvészkedő vizsgálati módszeremben a lényeg a valós tényekre történő alapozás, a logikai összefüggések keresése, a statisztikai hasonlóságok okainak keresése, a véletlenszerű egyezések csekély valószínűségének feltételezése, az emberi gondolkodásmechanizmus gyakorlati változatlansága, a versengés és a rejtőzködés egyenrangúságának felismerése a természetes kiválasztódásban. És bizony sokszor felmerül bennem a hoc ego aliter intellego, ezt én máshogy értem, én ezt másképp gondolom”. Az itt említett „versengés” felelne meg a Wiik elképzelte magyarok viselkedésének. De ennek nyomának kellene lenni a történelemben! De NINCS! Ezért tartom valószínűnek az előmagyar nyelvet beszélők „szétszórtságát”, időszakos találkozásukat, egyesülésüket, szétválásukat az ezredévek során. A nyelv mémszerűen „élt” és az egyik összetartó ismertető jele volt az azonos kultúrának, az egymásra találásnak. A nyelvterjedésre a diffúz terjedést javasoltam. A kialakuló nyelvi szigetek sorsa általában a beolvadás, a megszűnés volt, kivételt képezett a 9. században Etelközben és a KM-ben kialakult helyzet, ami a mai magyar nyelv kialakulásához vezetett. (Úgy ahogyan az esszéimben részletezem).  

Nyelvük valószínűleg az előmagyar nyelv törökös változata lehetett. „A 6.–11. században lezajlott török népvándorlás következtében a török nyelvek elterjedtek Közép-Ázsiában Szibériától (Jakutföld a Földközi-tengerig (Szeldzsuk Birodalom), a vándorlás során török szavak kerültek át többek között a magyar, a perzsa, az urdu az orosz, a kínai és (kisebb mértékben) az arab nyelvbe is.” (Findley, Carter V. The Turks in World History. Oxford University Press. 2004.). Nyelvész szempontból tehát mindenképpen hosszú ideig tartó török-magyar nyelvi kontaktussal kell számolnunk.

A magyar-török nyelvi és történeti érintkezésekről (új megközelítésben) Sándor Kláránál olvashatunk bővebben. Amit azonban általában figyelmen kívül hagynak, az az a bolgártörök illetve kazártörök nyelvi kapcsolat, ami a pontuszi sztyeppén a 8-9. században szinte folyamatosan fennállt a magyarok egy részével. Az Al-Dunától a Dnyeszterig folyó régészeti feltárások ebből az időből szláv-bolgár-török-magyar emlékeket produkálnak.

A Kárpát-medence urai a 6-8. században az avarok voltak. Az avarok nyelve (szerintem) a nyugati ótörök nyelv hatása alá került ősmagyar nyelv lehetett. A késői avarok, a székelyek, Árpád honfoglalói nagy valószínűséggel tolmács nélkül is megértették egymást. Kikerülhetetlen következtetés, hogy „a Kárpát-medencében, a későavarkorban, tehát Árpád honfoglalása előtt, volt egy magyarul beszelő nyelvközösség!” (Fehér Bence: Legősibb nyelvemlékeink? A Magyarságkutató Intézet évkönyve 2019. Bp. 2020.).

Ezzel el is érkeztünk a – címben is említett -- legfontosabb mondanivalómhoz.

A magyar nyelv előzménye a sztyeppei népek között alakult ki. Ők voltak a használói, átörökítői a nyelvnek, bármilyen néven nevezték is őket a külső krónikások. Az évezredek során természetes, hogy több csoportra bomlottak, akik hol harcoltak egymás ellen, hol szövetségben voltak. A közös hovatartozást azonban számon tarthatták, ahogyan ez már szokás volt más népeknél is. Ebben a „tudat béli közösben” ott volt a nyelv is. Ha nem is a legfontosabb, de azért lényeges elemként. Ez az állapot nem feltételezhet egy egységes, homogén etnikumot.

Obrusánszky Borbála ismert történész, néprajzkutató, orientalista álláspontját tudom elfogadni ebben a témában. „Tehát, Attila elődei Belső - Ázsiából jönnek és ahogy jönnek a Fekete - tenger északi vidékére ott a szkítákkal - Nimród utódnépével - és az ott élő alánokkkal egyesülnek, vérszerződést kötnek és úgy jönnek be Európába . Így kell elképzelnünk a mi történelmünket is. De azt, hogy vérszerződésbe egyesítik az erejüket és utána testvérként gondolnak egymásra - ezt egyetlenegy népnek a jogtörténészei sem fogták fel, nem értik ezt az egész kérdést! Ezt kifejezetten a magyar jogtörténészek fejtették meg, már nagyon korán rájöttek erre, hogy ez az igazi egyesítő erő. Azért lehetünk mi szkíták, alánok, hunok és és még sokféle sztyeppei népek, mert ugye a nem vérrokonok egyesültek. A szkítáknál olvassuk hogy ez a vérszerződés sokkal erősebb köteléket hoz létre mint a testvériség, mint a rokonság - és így ezáltal egyesítették az erejüket és ugye több vérszerződést is lehet kötni hiszen mindig újabb és újabb népek jöttek - akik csatlakoztak, azokkal megint kell kötni vérszerződést.” – írja. A „több csoportról” ez a véleménye: „Még a számát sem tudjuk azoknak a véreinknek, akik a régi hazájukban maradtak, és nem követték Árpád vezér hadait. Ha a magyar krónikai adatokból indulunk ki, lehet, hogy csak egy tizede indult el útnak, hogy visszavegye Attila országát és a többség helyben maradt. A hunok 375-ös hadjárata során is csak egy válogatott haderő indult útnak, hogy elfoglalja Pannoniát. Valószínűleg több helyen is maradtak magyarok a Fekete-tenger és a Kaszpi-tenger közit hatalmas térségben, akik önálló államot alakítottak ki. Az egyik ilyen állam volt a szavárdok állama, a Kaukázusontúli területeken, de a meotiszi-ingoványok környékén is létezhetett egy másik Magyarország.” (Obrusánszky Borbála: Magyar államok a Kaukázusban. Internet/ Ancient Hungary 2018. november 27.) Szerintem a magyarok 4-8. századi története ilyen képet mutathatott.

A 9. században azonban létrejött egy olyan érdekcsoportosulás, amely kihasználta a kor szülte hatalmi vákuumok meglétét, és szövetségre léptek egymással a később Etelköznek elnevezett területen. Nyelvben és származásban különbözőek voltak, de életmódban, szemléletben, és legtöbbje a múltjával is egymáshoz nagyon közelálló lehetett. A többség értette azt a nyelvet, amelynek egy archaikus változatát az avarok is beszélték, és később uralkodóvá vált a KM-ben. Itt nem alakult ki igazi „keverék nyelv”, (erre nem volt idő). Én ezt csak egy „kolloid” nyelvi állapotnak tartom, amiben a magyar nyelv a „nyelvi idősodronynak” megfelelően fejlődött és érte el a mai szintjét. Teljesen felesleges azt vitatni, hogy a honfoglalók, vagy a helyben levők voltak e számbéli fölényben.  A vezető elitnek sem feltétlenül kellett egynyelvűnek lenni. A nyelv szerepe a honfoglalásban csak másodrangú. A lényeg a sztyeppe (a Magyar Alföld) birtoklása volt, és innen indult a Dunántúl meghódítása. Ez volt az a hátország, amely Géza, majd István központi hatalmának kiépüléséig biztosította a nyelvi dominanciát is, amely erőteljesen fejlődött. A germán nyelvűek ellenségek, a szláv nyelvűek leigázottak, a latin és a görög nyelvűek pedig semlegesek, közvetítők, a kultúra és a vallás képviselői voltak. És a török nyelvűek? Ők voltak a „sorstársak” ebben a nyelvi közegben. Számtalan nyelvjárást beszélhettek, hiszen voltak közöttük alánok, kazárok, ősbolgárok, zsidók, khorezmiek stb. Ebben a nyelvi csoportban (amely nem azonos a törzsi felosztással) már jelentős szerphez jut a létszám és a presztízs. De ez már a 10-11. század történelme és nem a honfoglalásé! Ekkorra már a KM-ben kész nyelvi helyzet van, egy magyarul beszélő nyelvközösséggel az élen. Ezt neveztem el „kolloid nyelvi állapotnak”. A helyzetből fakadóan ennek a „nyelvnek” írott emléke nem maradhatott fenn, mert ilyen sohasem létezett. (Ellentétben a szláv nyelvvel!). Kétszáz év elegendőnek bizonyult ebben a viszonylag állandósult hatalmi helyzetben ahhoz, hogy a latin nyelv ernyője alatt megerősödjön a magyar népnyelv.

És ennek a folyamatnak, valóban nincs párhuzama a történelemben.

[1] Nature | News  DNA data explosion lights up the Bronze Age