Nagy megelégedéssel olvastam a minap egy szakcikkben, hogy mégis csak jól értjük a nemzeti himnuszunk első sorait. Az ellenkezője addig meg sem fordult az átlagember fejében, míg a tudós nyelvészek nem kezdtek okoskodni. Mert a tudomány nagy úr, sok mindenre képes, művelője meg szereti, ha tudnak erről. Miről is van szó?  

Dr. A. Molnár Ferenc, az Élet és Irodalom. 1997. aug. 15-i számában megjelentetett egy írást „Jól értjük-e a Himnusz első sorait?” címmel.  A cikk többször, több helyen is felbukkant (csak példának: Új Kéve (Stockholm) 1998; Partiumi Közlöny (Nagyvárad) 1998.). A „Műhely”-ben Szabó G. Zoltán „Kölcsey Hymnusáról” szólva tanulmányt is írt róla. (OTKA támogatással.). Szóval, szakmai berkekben a kérdésnek súlya van!  

Röviden összefoglalva, Molnár úgy határozza meg (Szabó G. Zoltán említett tanulmánya szerint), hogy:  a „jókedv" kegyelem értelemben szerepel, s a „bőség" sem elsősorban anyagi jólét, hanem inkább „bőséges" jelentésű, továbbá a -val, -vel ragnak sem az úgynevezett állandó határozói, hanem módhatározói funkciója van. Tehát a sor egykorú jelentése valószínűleg inkább az, hogy kegyesen, kegyelmesen és bőségesen áldja meg.  

Amikor megismertem ezt az „eszmefuttatást”, kedvet kaptam az íráshoz, és egy esszémben meg is említettem. (Megjelent a MILHÍR magazinban 2019-ben).  Ezt most közreadom:  

Dimbes-dombos Dunántúl  

Okos a magyar ember, de néha jobban hisz az írott szónak, mint a saját szemének.  

Dombóvárnál, a Kapos völgyéből feltekintve a Kakasdombra, vagy Ürgevár felől nézve a hőgyészi dombokat, úgy érzi, jól végezte a dolgát a Teremtő, mikor a sík vidéket dombokkal mintázta ki. Mert megterem a búza a síkon, halat ád a patak meg a tó, de a szőlő mégis csak a dombvidéket szereti, és az az igazi bor, ami ott terem. A többi csak savanyú lőre.  

Ismerem e tájat, mert ez a szülőföldem. Tudom, hogy itt a hegyre kellett kimenni szőlőt kapálni, pedig csak enyhe lankának mondhatnánk a Mersi-hegyet, ami Nak nyugati határán emelkedik. De az Almási-hegy sem magasabb, Lápafő alatt.  

Mégis, amikor azt tanultuk Dombóvár nevéről, hogy ez a szláv tölgy szóból ered, Hőgyészen pedig a királyi hölgyészek hermelinre vadásztak, senkinek sem jutott eszébe az, hogy Dombóvár, az dombon, Hőgyész meg a „högyön” van. Elfogadtuk, mert így mondták, azok, akik így tanulták.  

Sok évnek kellett eltelni ahhoz, hogy elgondolkodjak ezekről a névmagyarázatokról. Kinek, és mi érdeke lett volna becsapni bennünket? És ilyen pitiáner kérdésben? Csak később értettem meg, hogy „az ördög a részletekben rejlik!”.  

Egy barátommal arról beszélgettünk, hogy kik is lehettek azok, akiket a honfoglaló ősünk Árpád, itt talált Pannon földön.  

-        A Balatontól délnyugatra szláv menekültek telepedtek le, és helyenként összeolvadtak az avarsággal – érvelt a barátom.  

-        Hát, ez az összeolvadás igen csak sikeres lehetett. A régészeti leletekben semmi nyoma a csatározásnak, ellenállásnak, amit a helybeliek folytattak volna Árpád seregeivel szemben. A szekszárdi csatári dűlőnév sem erre utalhat. Ellenben a vezéri törzs tagjainak, a fejedelmeknek a nevei sűrűn előfordulnak a környéken: Fajsz, Taksony, Tormás, Kurd, Tevel, Tétény, Keszi, Kér, Ete, Solt, Apor, Nyék, Koppány, Báta ...  

-        De ott vannak a szláv helynevek is: Dombó (tölgyes), Belac, Belecska, Bölcske (fehér), Regöly (szarv), Mocsolád (mocsár).  

-        És miből gondolod, hogy ezek a neveknek közük van a szlávokhoz? Domb, Béla, rege, mocs-mocsok, bölcs – ezek mind magyar szavak. Már a hunok idejében is ismertek voltak.  

-        Hogy milyen nyelven beszéltek a hunok, azt senki sem tudhatja, de a mai szláv nyelvben ezek a szavak megtalálhatók.  

-        Mint a magyar nyelvben is! – ezzel egy időre le is zártuk a vitát.  

Később, amikor már jelentős mennyiségű irodalmat olvastam ebben a témában, rájöttem arra, hogy vannak dolgok, amiket sohasem lehet kideríteni. A régészeti leletek kormeghatározására egyre pontosabb módszereket találnak ki. A genetika fejlődésével a különböző törzsek vándorlása, letelepedése, keveredése is egyre ismertebbé válik. Megfejthetők a vésett, rovott, írott jelek jelentése, értelme is. De egy múltból fennmaradt gondolat következménye mindig is a találgatások, a hit birodalma marad, az biztos! Legismertebb példája ennek a bibliamagyarázatok. De vannak időben hozzánk közelebb álló, ismertebb példák is.  

-        Tudtad te például, hogy nem jól értelmezzük a himnuszunk első sorait? – kérdezte a barátom.  

Meglepett arcomat látva, elmagyarázta:  

-        „Isten áldd meg a magyart/ Jó kedvvel, bőséggel,” – idézte az első sorokat. – Ez alatt azt kell értenünk, hogy Isten „jó kedvvel” azaz kegyesen, szerető indulattal, és „bőséggel”, ami azt jelenti, hogy bőven, bőségesen áldja meg népünket.  

-        Na, és miből gondolod, hogy ez így van? – kérdeztem.  

-        Valamelyik nyelvészeti folyóiratban olvastam. Megkereshetem, ha érdekel.  

-        Nem fontos! Nyelvész szempontból teljesen érthető ez az álláspont is. De hát Kölcsey nem nyelvészeknek írta a himnuszt, hanem minden magyarnak!  

-        Hát, így is érthetné minden magyar, vagy nem? – kérdezte.  

-        Láttam egy filmet a TV-ben. Egy öreg nénike mesélte az életét. – Két kicsiny gyermekvel áldott meg az Úr! – mondta. – Mit gondolsz ki lehetett az a két gyermek, aki az Úr mellett volt, amikor megáldotta az ifiasszonyt? – tettem fel válaszul a kérdést.  

-        Én komolyan mondtam! – sértődött meg a barátom.  

-        Hát, én is! – válaszoltam. – Miért gondolta volna Kölcsey, hogy az isteni áldásnak kell bármilyen jelző! Teljesen egyenértékű: kegyes, és bőséges miden áldás, ami Istentől származik! A magyaroknak meg az kell, ami évszázadok óta hiányzott nekik: jókedv és bőség. Mert mit ér a bőség, a gazdagság jókedv, boldogság nélkül? S ha ez megvan, akkor minden megvan! Ez egy kérő ima, amely minden magyar nevében hangzik el.  

Nem folytattuk tovább a vitát, mert tudtuk, hogy eldönteni nem lehet. Kölcsey meghalt, a Himnuszunk meg így is, úgy is értelmes és nagyon szép. Bármelyik értelmezést fogadjuk el, azzal nem bántunk meg senkit. Legfeljebb a nyelvészeket. Akik tesznek a népi hagyományra, szokásokra, és (nyelvi)törvénybe szabályoznak olyan dolgokat is, amit nem biztos, hogy kellene.  

-        Mire gondolsz? – kérdezte a barátom.  

-        Például a magyar nyelv fonetikusságát tiszteletbe lehetne tartani, némely szabály áthágásával. Lásd a Himnuszunkban az „áld” szót. Kölcsey is egy d-vel írta!  

-        De hát ezek a d végű igék személyragjai felszólító módban, mint a mondd, áldd szavaknál! – okoskodott a barátom.  

-        De a kiejtés: mond és áld! Kölcsey megbukott volna nyelvtanból? Vagy ha 1823-ban értették úgy is, ma miért ne értenék? De van rosszabb is. Pld az ikes igék ragozása. Miért kell tárgyas ragozást használnom, ha nem azt akarom kifejezni? – Minden délután alszok egy kicsit. – Ez helytelen! Helyes: alszom. Mit? Talán egy „kicsit”?! Itt a divat győzött a szabályok felett! Hát nem furcsa?  

Ezt a témát is abbahagytuk. El kell fogadnunk a szabályokat, ha érvényesülni akarunk. De nem kell egyetértenünk. Legyen szabad Dombóvár, Hőgyész nevét magyarul érteni, és tudjunk róla, hogy ma a hivatalos, elfogadott álláspont az, hogy az egyik helyén szláv tölgyes ágait zúgatta a szél, a másiknál pedig, királyi hölgymenyészek kergették egykoron a hermelint.  

Gondoltam ennyi elég is a témából. 2021-ben újra találkoztam a magvas gondolattal.  Bugyinszki György az index.hu-ban vetette fel újra, hogy: De mit jelent a Himnusz második sora? „Örök vita, hogy a Himnusz szövegét pontosan hogyan is kell érteni és énekelni. Már rögtön az első két sornál elakadt több irodalomtudós. Bár szőrszálhasogatásnak tűnhet, de az „Isten, áldd meg a magyart / Jó kedvvel, bőséggel” -- egyaránt jelentheti azt, hogy egyszerre fohászkodunk jókedvért és (!) bőségért, illetve azt is, hogy csupán azért imádkozunk, hogy bőségesen áldjon meg minket Isten derűvel. Az első olvasat a gyakoribb, de azért a második megfejtésnek is vannak hívei – írja.  

Ehhez képest igazán üde felfrissülésként hatott rám Balázs Géza megállapítása: Jól értjük a Himnusz első sorait? Jól! (Megjelent: Édes Anyanyelvünk 2021/3. Miért érdekes?). Idézem, szó szerint:  

„Vagyis Kölcsey más műveiben is mind a kedv, mind a jó kedv csak a jó hangulat, öröm stb. jelentésben fordul elő, s nincs olyan vallásinak mondott jelentése (szeretetteljes jóindulat, jóakarat), mint ahogy egy alkalommal a Jókai-kódexben, avagy a későbbiek során. A. Molnár Ferenc tanár úr egy vallásos nyelvhasználat szűkebb körű jelentését vette elő, de a kedv szó több jelentése párhuzamosan együtt élt, Kölcseynél pedig nincs nyoma, hogy ezt használta volna. A Himnusznak kétségtelenül van vallásos vonatkozása, de általánosabb érvényű: fohász a magyar nép öröméért (jó kedv), gazdagságáért (bőség), vígságáért (hozz reá víg esztendőt) – a hungaropesszimizmus ellen. A vers pesszimista állítássorozat a tragikus történelmi események felsorolásával, amire végre (isteni segítséggel) jöhetne már jó kedv, öröm, bőség”.  

Még van remény!  

A kép és írás, itt: https://milhir8.wordpress.com/2019/04/16/balazs-csilla-kinga-furcsa-mintazatok-arany-sas-i-dij-2019/