Honnan ered?

Szófejtések

Szófejtések

Korlátlan korlátoltság a magyar őstörténet-, és nyelvkutatásban

(Csak széles toleranciával bíró, történelem után érdeklődők számára) Kiegészített.

2021. november 12. - nakika

 

Egy nép őstörténetének kutatása nem nyúlhat a végtelenségbe, de valahol el kell kezdeni.   Már a legkorábbi írott emlékekben találkozunk a „kezdetek” kérdésével. A darwini evolúciónak megfelelően az elefántnak „ormánya nőtt”. Ez egy tény. Viszont, mielőtt Darwin felismerte volna ezt a törvényszerűséget, akkor is nyilvánvaló volt, hogy  „nem kezdődhet ilyen hirtelen ez a böszme nagy állat”. De félre a tréfával! Nézzünk bele az általánosan ismert Bibliába! Mivel kezdődik? Híven a korábbi teremtés eposzokhoz: a Teremtés könyvével. „Kezdetben teremtette az Isten az eget és a földet”. Kellett az „őstojás”, legyen az akár a Sötétség, akár a Káosz.

Kutathatjuk az emberiség történetét „ab ovo”, ennek még van értelme. De van-e értelme így kutatni a „magyarság” után is? Sem Ádámban, sem Évában, de még az előemberben sem lehet semmi „magyar” nyomot találni. Hol kellene tehát meghúzni a határt a magyarságkutatás kezdetében? (Amelytől régebbre menni, teljesen irracionális). Ahhoz, hogy ezt el tudjuk dönteni, szükséges egy fontos kérdésre válaszolnunk. Milyen kapcsolat van a nyelv és a nyelvet beszélők között? Ha ezt nem tisztázzuk, akkor csak „elbeszélünk egymás mellett”.

 Már a 20. században megtörtént a felismerés, hogy a nyelv története nem azonos a nyelvet beszélők történetével. De nem is független tőle. A paradigmák ellentmondásossága máig fenn áll. Különösképpen a magyarokkal és a magyar nyelvvel kapcsolatban. Nincs a környezetünkben olyan nép és olyan nyelv, amelynek az eredete vitatobb lenne a magyarénál.

3500 éves önálló nyelvi múlttal rendelkezünk a nyelvészek szerint, de az ismert történetünk csak 1200 éves. Mi történt a közbenső 2300 évben?  Az kinek a története?

Viszonylag jól ismert az európai népek nyelvének és etnikumainak kapcsolata, története. Nem így a magyaré! Pontosan ezért, a magyar nyelv vizsgálata fogja megteremteni a nyelv és az etnikum közötti kapcsolat álltalános, tudományos megcáfolhatatlan meghatározását. (Természetesen vannak erre ma is próbálkozások, de ezek közel sem mondhatók „tökéletesnek”).  Mi a nép és a nyelv történeti viszonya? Adtak erre sokan, sokféle választ – nem sorolom fel őket. Ha lenne tökéletes válasz, akkor nem kellene a magyarok „őshazáját” sem keresni tovább. Hiába hallgatjuk meg például Róna-Tas András remek előadását „Nép és nyelv - A magyarság kialakulása” címmel (IV. szemeszter, 2004.03.01.), sok mindent megtudunk, de a vita okát (a magyar-, nép, nyelv, lakosság és név értelmezési és kapcsolati eltéréseit) nem tudja megszüntetni. Egyszerűbb a definiállhatóság kérdése. De ha egyetértés is van a definíciókban – a kapcsolat magyarázata igen szubjektív marad. Könnyebb helyzetben volt az előadó a környező népek (angol, francia, német, szláv stb.) példáival. Azt azért érdemes megjegyeznünk, hogy a magyar is egy „nyelvőrző” típus. (Erre még visszatérek). Azért nem tűnik fel az előadásban a kérdés lezáratlansága, mert az alapproblémát már az elején megszüntette azzal a kijelentésével, hogy a „nyelvrokonság akkor áll fenn, ha az egy közös ősi nyelvre vezethető vissza”. Semmi gond nem lenne, ha ezt kizárólag a nyelvre vonatkoztatná következetesen. Ezzel szemben feltételezi, hogy a közös ősi nyelvet beszélők együtt is éltek! Sőt az elválásuk után mindenki beszélte a saját nyelvét. Találkoztak indoeurópai nyelvet beszélőkkel, szkítákkal, szarmatákkal esetleg bolgárokkal stb. Nem kizárt, hogy voltak ilyenek is. De kizárólag erre hivatkozni, ez már nem korrekt! Átmegy az etnikumok történetébe, ami nem nyelvészet a definíció szerint. (A nyelv története nem a nép története!). Tehát a vita marad vita, a nép és a nyelv vonatkozásában. Létezik-e megoldása ennek a kérdésnek? Úgy érzem, én megtaláltam feltételezve a nyelv kettős természetű mémszerűségét. De előtte hozok egy idézetet Csáji László Koppánytól, mert igen jól megfogalmazta (és közre adta) azt, ami engem is motivál: „Más szempontból egy nép történeti útja hasonlatos lehet az énekhez, amely összecsendül másokéval, és együtt zeng egy ideig, a szitához, amely részecskéket ereszt ki és be – vagy épp a gulyásleveshez, amelybe belefő sok-sokféle hús, zöldség, fűszer, hogy aztán eggyé válva alkosson gazdag egészet. Mint minden metafora, a folyó, a tölcsér, a szita képi világa révén láttat valamit, amit az elvont társadalomtudományi fogalmak csak hosszas körülírásokkal próbálnak megragadni; rávilágít egy-egy fontos mozzanatra, egyszerre találó, de sántít is. Amikor elődeinkről töprengek, sokszor próbálom elképzelni (metaforikusan) az elvont, tudományos fogalmakat: például a kultúrát, a társadalmat, a beolvadást, a kisebbségi létet, a diffúziót, a kölcsönhatást és az önazonosságot. Nyilvánvalóan sokat lehet és kell is ezekről gondolkodnunk tudományos körökben, példákkal, érvekkel és ellenérvekkel megvilágítva elképzeléseinket, de ezek a gondolatok meddők maradnak, ha nem tudjuk az embereknek láttatni, érthetően elmagyarázni, miről is van szó.” (Csáji László Koppány: Túl a genetikán és az evolucionista modelleken. A korai magyarság népességtörténeti vázlata (tölcsérek, sziták és buborékok). Napút, 2020. december. 17. o. ). De ennél egyszerűbben fogalmazott Vámbéry a 19. században: „a nép kialakulása folyamat, és a nyelv folytonosságától függetlenül etnikai keveredéssel jár”. (Sándor Klára: Vámbéry Ármin és a török-magyar nyelvcsere Vámbéry mint nyelvész. Megjelent: 2014.)

Elméletem lényege röviden az, hogy a vizsgálhatóság szempontjából én a nyelvet a fény tulajdonságaival rendelkező mémnek fogom fel. A különböző nyelvek – nem mások, mint – különböző frekvenciák.  Értem ez alatt az elképzelés alatt, hogy például a nyelv viselkedése, főleg a korai, spontán terjedése – hasonlatosan a fényéhez – kettős tulajdonságot mutat. Egyrészt a nyelvet beszélők csoportjai (korpuszok, etnikumok), másrészt a környezet, a hagyományok, a szokások, a szabályok, a kultúra és az egyéb befolyásoló tényezők voltak az alakítói. Igaz, hogy a  nyelvi változást a nyelvhasználók, beszélők okozzák, s nem a nyelv maga. De az ok már lehet a beszélő hangképző szeveinek változása, az anyanyelvvel hozott szokások, a környező (hallott) nyelvek hatása, a változás rögzülése, elterjedése. Így maga a nyelv is lehet ok.

A nyelv a genetikában alkalmazott génelmélethez hasonlatosan mémszerűen viselkedik. De pontosan nincs meghatározva, hogy mi a MÉM. „Cassian Sparkes-Vian hosszas definíciós kísérlet után úgy vélte: „a mémek sem gének, sem vírusok; a kettővel történő összehasonlítás egyszerűen analógia, ezért csak annyiban kell folytatni, amennyire tisztázza a vizsgált tárgyat” (2014: 34). Knobel és Lankshear kapitulált: „közel lehetetlen leszögezni pontos kritériumokat, amelyek alapján megállapítható, mi számít mémnek” (2007: 205).” (Veczán Gy. Kelet-Európa és a kelet-európaiak az internetes mémek nyilvánosságában. Doktori értékezés. 2021. 25.o.) Ha most behelyettesítem a sajátomat, akkor így nézne ki:

a NYELV sem MÉM, sem FÉNY; a kettővel történő összehasonlítás egyszerűen analógia, ezért csak annyiban kell folytatni, amennyire tisztázza a vizsgált tárgyat

A nyelv viselkedésének vizsgálhatóságára megpróbáltam a mémeket, a fényszerűséget (kettős állapotúságot), a sodronyszerű felépítést bevezetni, a terjedésre pedig a higany módjára történő szétterülést és egybeolvadást hoztam fel mintának. Ez az utóbbi hasonlatos az amőba mozgásához, alakváltoztatásához. De a nyelv terjedésének, változásának (egybeolvadás, szétválás) modellezésére szerintem jobban megfelel a higanyhoz, mintsem az amőbához történő hasonlítás. Miért is?

Alapvetően az amőba egy valós élőlény, egyed. Osztódással szaporodik, az utódok teljes mértékben azonosak. De két amőba már nem tud eggyé válni (ami a higanycseppeknél természetes). Rokonnyelvek találkozásánál lehet ez a tulajdonság perdöntő. Szerintem ez történt a KM-ben a 8-15. században a magyar nyelvvel. Természetesen vannak a nyelvi hasonlatnak, mintának hiányosságai is. Például a higany nem képes evolúciós fejlődésre. A nyelv „nem élő szervezet”! Csak úgy viselkedik! Igaz, hogy „a nyelvi változást a nyelvhasználók, beszélők okozzák”, de mi készteti őket erre? Alapvetően a nyelv maga! A kaméleon változtatja meg a színét, de csak akkor, ha a környezetének megváltozik a színe. (A kivételektől tekintsünk el!) A szabályos hangváltozásokat a beszélők produkálják -- igaz. A beszélők pedig, mint homo sapiensek – lényükben egyformák. Akkor mitől lesznek a hangváltozások különbözőek? A nyelvtől. Tehát a változásokat a nyelv és a használói együtt hozzák létre. Ez teszi a fény természetéhez hasonlóvá a nyelvet, mint ahogyan korábban is kifejtettem.

A nyelv tényleg a génjeink hangja. És így, a nyelvek szétválásával, valami szokatlant, sőt különöset csináltunk. Ahogy szétszéledtünk az egész világban, több ezer különböző nyelvet hoztunk létre. Jelenleg körülbelül hét-nyolcezer különböző nyelv van a Földön. Mondhatnánk, ez természetes. Fejlődésünkben különváltunk, ezáltal a nyelveink is természetesen különváltak. De a rejtély és az irónia az, hogy a nyelvek legkülönbözőbb változata ott található, ahol az emberek a legszorosabban élnek együtt. (a felhozott példa: Pápua Új-Guinea.). Úgy tűnik tehát, hogy nem csak az együttműködésre használjuk a nyelvet, hanem arra is, hogy szétválasztjuk együttműködő csoportjainkat, individualizáljuk őket, esetleg megóvjuk tudásunkat, bölcsességünket és készségeinket a külső lehallgatóktól.” (Előadás,  Mark Pagel: Hogyan alakította a nyelv az emberiséget. TEDGlobal 2011.) Tehát az identitásunk egyik kifejezője éppen a nyelv lett!

2022. novemberében Sudár Balázsnak volt egy előadása: Magyarok a honfoglalás előtt – címmel. Ebben említette Csáji László Koppány tölcséres-szitás modelljét. „Teljesen természetes, hogy egy nagy népi folyamból a közösség széthullik darabokra, másrészt újabb elemek épülnek bele. Állandó fogyás és bővülés folyamata van” – mondja Sudár. Ez, tökéletesen illeszkedik az elképzelésemhez! Ezt a „népi folyamot” Magyar Adorján felfogásában képzelem el. „Magyar Adorján állandóan hangsúlyozza, hogy a nyelv, a népművészet és néphagyományok találkozási pontjánál bizonyosodunk meg arról, hogy mely néptől ered egy bizonyos kultúrkincs: szó, hagyomány vagy népművészeti motívum. Ahol ezen hármasság nincsen meg, ott az illető nép csak kései átvevő.” – írja Tomory Zoltánné. az életmű alapos ismerője Magyar Adorjánról, akit korunk egyik legnagyobb összegző egyéniségének tart”. (Magyar Adorján, Honlap. Életrajz). Csáji tölcsérébe (KM), ezek a kolloid állapotban lévő kultúrkincsek ömlöttek a honfoglaláskor, és a végeredmény lett a magyar etnosz és a magyar nyelv. Ez a „magyar modell” – szerintem. A magyar nyelv esetében a keveredés nem elkülönült (diszkrét) nyelvekből alakult ki (nem lett egy kevert „kreol nyelv”), hanem a fény additív (összeadó) színkeveréséhez, hasonlóan ment végbe.

A fény hullám-részecske kettősségéhez hasonlóan viszont a nyelv korpuszkuláris és mező tulajdonságokkal rendelkezett az őskori terjedése során. A nyelvészek egy része a nyelvek szótári és morfológiai hasonlatosságait a nyelv leszármazási rokonságának tulajdonítja, és ez megfelel a korpuszkuláris viselkedésnek (pl. etnikumfüggő), míg mások szerint ezek a hasonlatosságok a nyelvi érintkezések következményei (areális nyelvkiegyenlítődési elmélet), ami a hullámtermészetet igazolja (a szubsztrátumok hatása, mező elmélet). Ez azt is jelenti, hogy a nyelvek terjedését nem lehet csak és kizárólagosan egyenes vonalban, láncszerűen elképzelni, hanem lehetséges a diffúz terjedés is, a körülményektől függően. Sőt párhuzamosan is megtörténhet. „Teljesen azonos génállományú populációk is beszélhetnek eltérő nyelvet és vallhatják magukat a modern polgári nemzetfogalom alapján más és más nemzethez tartozónak, másfelől pedig egy adott nyelvet beszélő populációnak is lehet igen színes a genetikai őstörténete. A jelenség nyelvi okát valójában nem is a történeti nyelvészet, hanem a korai modern többnyelvűségkutatás, s az annak nyomán kialakuló, ún. kontaktnyelvészet (kontaktológia) fejtette meg: belátható, a nyelvek egymás mellett élése intenzív, alapesetben többirányú kölcsönhatásokkal jár, s e kapcsolatok kölcsönös interferenciákat okoznak”. (Pomozi Péter: A történeti nyelvészet őstörténeti alkalmazhatóságáról: lehetőségek és korlátok. MKI, Budapest, 2020.)

 A fentieknek megfelelően elképzelhető, hogy voltak olyan „előmagyar” nyelvet beszélő csoportok, akik soha nem lettek a „magyarok” ősei, nyelvük pedig szubsztrárumként beolvadt a szibériai „nyelvrokonaink” nyelvébe. És lehettek olyan egészen más etnikumból származóak, akik átvették az „előmagyar” nyelvet és utódaik később csatlakoztak a magyar törzsszövetséghez, és egyáltalán nem volt szükség semmiféle „őshazára” ahhoz, hogy a nyelv fejlődjék és megőrződjék. Ha a nyelvészek a nyelvi rekonstrukcióik során feltételeznek egy „közös ősnyelvet” – tegyék, de ne feltételezzék, hogy ezt valakik beszélték is, mert ez már nem az ő területük és egyáltalán elvileg is bizonyíthatatlan marad. Azért vannak más irányban is kutatások:

Jingyi Gao a pekingi egyetem nyelvész professzora irt egy tanulmányt (még 2014-ben), ami egyes magyar szavak és a jenyiszeji nyelvek szavainak közös etimológiáját vizsgálja. A végső következtetés: mind a magyar, mind a jenyiszeji nyelveknek köze van a hun nyelvhez. “Az összes újonnan azonosított magyar és jenyiszeji közös etimológia az alapszókincshez tartozik, és a magyarban alapvetően használatos. Ezek nem lehetnek kölcsönszavak sem a jenyiszejiből a magyarba, sem a magyarból a jenyiszejibe a két nyelv nagy földrajzi távolsága miatt. Ezek a magyar szavak valószínűleg a nyelv hun szubsztrátumához tartoznak. A hun szubsztrátum és a jenyiszeji nyelvek a proto-hun leszármazottai. A hun-hsziungnu kapcsolatot és a jenyiszeji-hsziungnu kapcsolatot bizonyítják a magyar és jenyiszeji közös etimológiák. Ezek a kapcsolatok egybeolvadhattak egy hun kontinuitásba, ami magában foglalja a történeti hsziungnukat, a hunokat, a magyar nyelv hun szubsztrátumát és a vizsgált jenyiszeji nyelveket.” (Gao Jingyi [Kao Csingji]: A proto-hun és hsziungnu lehetőségéről magyar és jenyiszeji közös etimológiák alapján. Ephemeris Hungarologica. 2021. 1.)

Kutatók egy csoportja szerint a hsziungnukat nem lehet egységesen csak egy identitástudatú népként kezelni. Mivel sok sztyeppei nép kultúrájának, törzseinek, nemzetségeinek szövetségéből, egymásra rakódásából jöttek létre. Éppen ezért mindegyik hun ember több identitású volt: egyszer volt a család, aztán a nemzetség, a törzs és a törzsszövetség, amely rendszerint más-más eredetű volt. Miután a hunok kiterjesztették hatalmukat más sztyeppei népekre, azok úgy vették át birodalmi hun identitástudatot, hogy eközben megőrizték saját hagyományaikat is. (wikipédia).

Kalevi Wiik elképzelése szerint a népek és nyelvek mozgása a történelemben távolról sincsen átfedésben, azok nem azonosíthatóak egymással. A nyelvek közötti kölcsönhatásokban pedig a nyelvcserékre, a népek beolvadásakor keletkező sajátos nyelvi elemekre (szubsztrátumok) a „beolvasztó” nyelvben, és a tágabb térségekre jellemző  közvetítő nyelvek (lingua franca) helyezte a hangsúlyt. (Németh Endre: Kis magyar őstörténet I. Konzervatorium. Blog.  2009.12.01.)                                                   

A mai magyar nyelvnek nem maradt fenn olyan rokonnyelve, amelyet – a nyelvi képzettséggel nem rendelkező – anyanyelvi beszélője megértene.  Miközben az összes finnugor nép genetikailag rokon a másikkal, kivéve a magyarokat. Ez csak azt jelentheti, hogy őseink adták át a nyelvüket az ott talált őslakos szibériai és altaji népeknek. Ennek az ősi (szkíta?) nyelvnek – vagy nevezhetjük „eurázsiai szupernyelvnek” is -- az egyenes ági leszármazottja a magyar.

„A magyar nyelvet idestova két évszázada az uráli népek, ezeken belül a finn és ugor ágakból eredezteti nyelvtudományunk. Az uráli õsnép szállásterülete nagyjából az Ob vonalától a Volga–Káma közéig lokalizálható, figyelembe véve a Dél-Urál és az Altáj vidékét is. Történeti szempontból ez a nyelvcsalád az i. e. VI–IV. évezred között, gyakorlatilag tehát az uráli megtelepedés elõtt már felbomlóban volt. Ebben a keveredések is közrejátszhattak. Nyilvánvaló, hogy az urálinak mondott õsnép és az alapnyelv nem itt alakult ki, hanem egy jóval délebbre húzódó sávban. Mivel valamennyi urálinak számító protonyelvben jól kimutathatóak az indoeurópai nyelvcsalád indoiráni és egyéb ágainak fõbb jellemzõi (szókincs, mûveltségi terepek tényezõi), népünk igen távoli elõdei az atlanti kor elején (i. e. 5600–4000 között) együtt vagy egymás szomszédságában éltek az óiráni, majd a középiráni népcsoportok elõdeivel; ez leginkább az ugor ág hanti és manysi, valamint a XX. század végére – a szölkup kivételével – kihalt déli szamojéd népek esetében volt kimutatható.” (Kovács Vilmos: Kik voltak…? Nyelv- és õstörténeti írások a honfoglaló magyarság kialakulásáról. Ungvár 1997.)

Egy példa lehet erre a „beoltásra” az ősszamojédok története: „A mai szamojéd nyelvek fő ágainak egymás közötti viszonya „robbanásszerű”, „ugrásszerű” szétválási folyamatra utal, a viszonylag egységes ősszamojéd nyelvközösség gyors felbomlására. A felbomlás oka lehetett külsődleges. Itt helyénvaló megemlíteni, hogy miután a Kr. e. 2. században a hunok betörtek a minuszinszki völgykatlanba és a vele szomszédos területekre, Dél-Szibéria történetében hosszú, viharos korszak vette kezdetét, s ez jól nyomon követhető a régészeti anyagon (gyors, nem evolúciós jellegű kultúraváltások, a harcossírok számának növekedése) és részben a történelmi dokumentumokban (a régi kínai krónikákban)”. (Szamojédok. Finnugor Tanszék. Eugen Helimski, Fordította: Katona Erzsébet).

A honfoglaló elit szibériai származásával kapcsolatban Török Tibor genetikusnak volt két részletes előadása 2022 és 2023-ban. (Dr. Török Tibor - Mit árulnak el a genomelemzések a honfoglalók származásáról illetve Dr. Török Tibor új, tudományos előadása a honfoglaló magyarok archeogenetikai kutatásáról), amelyben megerősítette, hogy a honfoglalók egy része, valóban Szibériából származott. A genetikai adatokhoz legjobban illeszthető történeti modellt a bronzkortól a kora középkorig (5. század), illetve a középkorig (10. század) állította fel. Bemutatta a régészeti kultúrákat is a kora bronzkortól (i.e. 2200-1750) a középső (i.e. 1750-1250) és késő bronzkoron (i.e. 1250-750) át a kora (i.e. 750-250), majd késő (i.e. 500-tól, i.sz. 250-ig) vaskorig. A Keletről Nyugatra tartó népvándorlásokat is bemutatta kezdve a Xiongnu birodalomtól az onugor, kutrigur, utrigur népek telephelyétől a gepidákig. Külön ábrázolta a szabar-szabir vándorlást megjegyezve, hogy: „A szabírok nyugat Szibériából, a korábbi ugor nyelvű területről származtak. A szabír térfoglalással az onogurok az utrigur-kutrigur területekre szorulnak.  Innentől jelenik meg a forrásokban az onogur-bolgár elnevezés, amely részben a korábbi hun-utódokat, részben a velük rokon Xiongnu/avar utódokat egyesíti.”

De ez csak a 11. századra kialakuló magyarságnak egy elenyésző része! (A honfoglaló elsőgenerációs bevándorló elitből 12 minta. 9 különböző temetőből, tehát nem rokonok. A többiek keverékek. Az elit egyedei a mai baskírokra és tatárokra hasonlítanak).

 Török az előadásának „Kitekintésében” azt mondja: „1. A szarmaták magukkal sodorhattak ide magyarul beszélő csoportokat. 2. A hunok magukkal sodorhattak ide magyarul beszélő csoportokat. 3. De más ugor, vagy uráli nyelvű csoportok megjelenése sem zárható ki”. És akkor hol vannak még a KM-ben őshonosok, a hétmagyar szövetséggel érkező egyéb népek, akik szintén beszélhették az előmagyar nyelv valamelyik nyelvjárását?

 

A bejegyzés trackback címe:

https://szavakjelentese.blog.hu/api/trackback/id/tr316754000

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása