Vizsgáljuk meg egy kicsit részleteiben is a szarvas szavunk jelentését – nem annyira nyelvész, mint inkább a józanész szempontjából. Kezdjük azzal, hogy a szarvasnak nincs is szarva! Szarva van a bikának, a kecskének, az ördögnek, az unikornisnak, az orrszarvúnak, a szarvasmarhaféléknek, a juhoknak és még ki tudja hány egzotikus állatnak, de a szarvasnak agancsa van. Az agancs az egyik leggyorsabban növő élő csontszövet, amit az állat évente cserél. Szerepe elsősorban a domináns hím-jelleg kimutatásában van, ezzel az egészséges faj fenntartásának eszköze. Az újabb kutatások bebizonyították, hogy az agancs segíti a gazdaállatot a hallásában is, mivel úgy működik, mint egy parabolaantenna. Egyébként csak akadály ez az ágas-bogas fejdísz. (Belőle származik a magyar ág szó is). Nincs más állat a földön, amelynek agancsa lenne. Ezzel szemben a szarv „a hajszálra, szőrökre, karmokra, pikkelyekre, tollakra stb. emlékeztetőleg szaruállományból áll (l. Keratin). Higított káli a szaru legnagyobb részét feloldja s ilyenkor ammoniák képződik; ha ecetsavban főzzük, kocsonyává válik, ha pedig kénsavval kezeljük és főzzük, leucin és tirozin áll elő belőle. A régi népek a szarvakat igen különböző célokra használták, így ivópoharakat, olaj, bor és más folyadékok eltartására szolgáló edényeket készítettek belőlük, de fúvóhangszer gyanánt is használták”. – írja a Pallas Nagylexikon. A szarv nem újul meg, akinek a szarvát letörik az örökre harcképtelenné válik. Egyébként a szarv, védekezés, fegyver, erő, hatalom volt a régmúltban. Varga Géza szerint „az Ószövetség a szarv jelképet "király" jelentésűnek magyarázza, Tarkumuva király nevében pedig egy szarv-at ábrázoló hieroglifa jelenti a Tar szót (s ugyanezt a szarv alakú Tar szójelet találjuk egy Huszka által közölt másik hettita ábrázoláson a világoszlop jele mellett). A szimbolikát ismerték a szibériai népek is, ezért szerepel sámánkoronákon és az alucsajdengi hun koronán is szarv”. Az alapnyelvek jól elkülöníthető különbséget tettek a szarv és az agancs között. (Pld. latin cervus jelentése szarvas, ágas-bogas akadály, cornu, szarv, „a bőség szaruja”, ramus, ág, ágas-bogas). Ha ez így van (márpedig így van!), akkor nem tételezhető fel, hogy a farkas mintájára alakult volna ki a szarvas szavunk, mint ahogyan tudós nyelvészeink elképzelik. Talán van egy másik változat is, ami a „szar” nap, tűz, király jelentéséből indul ki. Ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy sumér, vagy akkád volt-e a forrás. Ezt a vitát nagyon jól elemzi Varga Géza (Rovó - 2011.08.05.) a Közös-e a szár "király" szócsaládja a sumer, akkád és magyar nyelvben? című írásában. Ezt írja: „Úgy gondoljuk, hogy - bár az újabb sumer szótárakban valóban nincs sar "király" szó, némi joggal beszéltünk sumer-akkád sar "király" szóról. A sumer sar "növényzet" és az akkád sar "király" szó ugyanannak a szónak a két megjelenése. Nincs okunk kizárni azt, hogy a sumer sar szónak volt "király" jelentése, ezt azonban csak az akkád nyelvi anyagból dokumentálták eddig (esetleg indokolatlanul minősítették csak akkádnak?)”. A lényeg a „szar” szó király és nap jelentésén van. És hogy függ ez össze a szarvas nevével? Segítségül ott van a magyar mese és mondavilág csodaszarvasa, szarvai között a nappal. Természetesen a „napfejű” „tűzfejű” istenek (Például: Ré és Hathor), királyok (sárkányok!) a legősibb kultúrákban is megtalálhatók. (Végeredményben a glória is innen származik). A kereszténnyé szelídült magyar mondában ez Szent Lászlónál jön elő legtisztábban a Képes Krónikában: „És mikor ott állottak Vác alatt, ahol most Boldog Péter apostol egyháza van, egy szarvas jelent meg nekik, szarvai tele égő gyertyákkal; eliramodott előlük az erdő felé, és lábát azon a helyen vetette meg, ahol most a monostor van. A vitézek rányilaztak, mire a Dunába szökkent, és többé nem látták. Ennek láttára szólott Szent László: «Bizony, nem szarvas volt ez, hanem Isten angyala.» És mondotta Géza király: «Mondjad, kedves öcsém, mit jelentettek az égő gyertyák, miket a szarvas agancsán láttunk?» Felelt Szent László: «Nem agancsok voltak azok, hanem szárnyak, nem is égő gyertyák, hanem fényes tollak, lábát pedig azért vetette meg ott, mivel megjelölte a helyet, hogy ott építsük fel a Boldogságos Szűz egyházát, s ne másutt!»”. Tehát a szarvas fején az agancs (és nem szarv!) a napot, a tüzet jelképezte őseinknél! Jankovics Marcell írja a „Nem agancsok voltak azok, hanem szárnyak.” című írásában: „Azt állítom, hogy a Szent László-i látomás nem a krónikás fejéből pattant ki, nem is keresztény legendaszerzők tollán körvonalazódott, bár mint véletlen ráhibázást ezt sem zárhatom ki, de ha logikus fejleménynek tekintem, keleti, ázsiai szkíta (szaka) eredetű képzetnek kell lennie, amit Árpád magyarjai az őshazából hozhattak magukkal örökségként. Tény, hogy a fényes szárnynak látott agancs képéhez a formáját tekintve legközelebb a két pazyryki szárnyas szarvas maszk áll. És jelen tudomásom szerint az agancsszárnyaknak Pazyryk a világon az egyetlen lelőhelye”. Akkor miért nem „agancsos” lett a szarvas neve? – adódik a logikus kérdés. Mert akkor a sámánok még nem jártak nyelvi akadémiára, és nyelvújítók sem voltak. A nép a „b” hangot igen gyakran keverte „v” hanggal. (Lásd pld. Vizantija, Bizantija). A nap fejű állatot, pedig úgy hívták, hogy „szar-bas”! A középkor elején Kelet Eurázsia területén a „fej” jelentésű szó így hangozhatott, hogy „bas”. Erre, ma már csak a törökös (és óorosz) nyelvekből következtethetünk. Lásd Vasmer 1,139. old. Baska – fej. (тур., азерб., крым.-тат., тат., кыпч. baš "голова" (Радлов 4, 1546). De innen van a „pasa”, sőt a „baskír” szó is. A baskír-magyar nyelvészeti kutatások nem sok eredményt tudnak felmutatni. Ez nem csoda, hiszen a baskír nyelv (baskírul: баш корт теле ) a kipcsak török nyelvek északnyugati ágába tartozó altáji nyelv. A 13. századi mongol hódítás után a keleten maradt magyarok beolvadtak a helyi népekbe. A nyelvi azonosságok keresése Közép Ázsiában hasonlítana ahhoz az agyrémhez, mintha a magyar nyelv rokonságát kutatnánk a szláv, a román, vagy a német nyelvvel azokon az elszakított magyar területeken, ahol már nem beszélnek magyarul. A folyamat ezer évvel ezelőtt is hasonlóan játszódott le. Ami megmaradt, az pár földrajzi név, törzsek, vezérek nevei. Így a kutatóknak meg kell elégedniük a magyar nyelvi emlékekkel. Ezek, például az alábbiak: Törzsnevek: Gyarmat – Yurmatï; Jenő – Yänäy; Keszi -- Kese (Tabin); Földrajzi nevek: Kondoros – Kunduruš; Békás – Bekaš. Baskír törzsnévvel először i. e. 5. században Hérodotosznál találkozunk, de ez a népelnevezés csak a 9. században terjed el. „Az is reális feltételezés, hogy az Ibn Fadlán által 922-923-ban leírt baskírok lakóhelye a mai Baskíria területétől délebbre volt. Baskíriában pedig kb. Kr. u. 800/830-ig a magyarok éltek – együtt az Ibn Ruszta és Ibn Fadlán által emlegetett kisebb török csoportokkal, akik a volgai bolgárok fennhatósága alá tartoztak. Lehet, hogy az Ibn Fadlán által említett baskírok csak a magyarok eltávozása után húzódtak északabbra, a mai Baskíria területére.” – Zegernyei: Baskírok és magyarok – a nyelvi kapcsolat. (http://nyelvisztan.blog.hu). A „fej” értelmű „bas” szó mára már csak a szarvas nevünkben maradt meg. Azt, hogy ezen a területen magyarul is beszéltek, Juliánusz baráttól tudjuk. Hogy baskírok éltek a Duna mellett is, azt pedig 10. századi perzsa krónikás Al-Balkhi, (Abu Zayd al-Balkhi) teljes nevén: Abu Zayd Ahmed ibn Sahl Balkhi (850-934) írta meg: „Al-Balkhi wrote about Bashkirs as a people, divided into two groups, one of which inhabited the Southern Urals, the other near the Danube river, close to the boundaries of Byzantium.” – mivel a bizánci szomszédságban ekkor már a bolgárok voltak, bizonyára róluk szólt. Azt pedig, hogy a magyarok Baskírföldről elmentek volna, éppen Juliánusz magyarjai cáfolták meg 1235-36-ban. Dzsingisz kán elődeinek, és nemzedéknek történetét Rashīd al-Dīn Fadhl-allāh Hamadānī (1247–1318) perzsa történetíró írta meg a „Jami’u’t-tawarikh” (Történetek gyűjteménye) c. három kötetre terjedő nagy történelmi munkájában. Az úzok (oguzok) története az Oguzname verses-könyvben (Фазлаллах Рашид ад-Дин: Огуз-наме. — Баку: Элм, 1987. — 128 с.) olvasható. A Havaselvét megalapító vajda, az Aranyhorda hercegének, Batu kán ükunokájának, Dzsingisz kán hetedízigleni leszármazottjának a neve példázza, hogy még a 14. században is feltűnik a „bas” és az „ar” szavakból képzett személynév. A kun-besenyő[1]-magyar Basarab vajdáról van szó, akinek a neve eredetileg Basaraba volt. I. Basarab (1270-1280 – 1352) havasalföldi fejedelem 1310-1352 között. Egy 1332-es, Károly Róbert által kibocsátott okirat szerint Thocomerius fia. (Wikipédia). A Basarabok kun–tatár származása elismert a szakértők által is. Basaraba apja Tok-Temür volt, aki valószínűleg IV. Kun László és Édua mongol hercegnő fia volt. Nevét azonban különbözően magyarázzák: Rásonyi László turkológus professzor szerint a Basarab szó jelentése „leigázó apa”, a török „bas” leigázni, lenyomni jelentéssel bír. A franciák „királyi apának” ("Père Roi", dérivé de basar, "régner" et aba, "père"), az angolok „vezető, döntő apának” ("father ruler". Basar was the present participle of the verb "to rule"), az oroszok ezekhez még hozzáteszik a „fej” jelentést is – nagyon helyesen: «бас» — происходит от глагола «править, подавлять, голова, главный». Szentkatolnai Bálint Gábor szerint azért maradtak a mai élőbeszédben is nyomai ennek az ősi szónak. Azt írja a „bátya” (bácsi, bács, bá székely) szó tamil egybevetésénél, hogy itt is a gyök pi, pâ, pu, a melyek társa a magyar bá, fő, fej; török-tatár bej-ek és böj-ük nagy, magas. Az orosz bátya (atya) semmit sem bizonyít, mert az árja patr gyök más. Az „aba/apa” mindenhol elfogadott, de ezt egy magyarnak nem kell megmagyarázni! (Történelmi nevek nálunk: Aba Sámuel, Apa fia = Apafi). Az én szófejtésem az ősi tőszavakra épít: „Bas-ar-aba”, tehát „Fej-ember-apa”, azaz „Fő apa”. Jellemző, hogy a magyar zsargonban is előjött az „apafej” kifejezés! Magyarországra fekete kunok néven települtek be oguz törzsek. A szkíták, magyarok totemállata egy napfejű állat volt, aminek a nevét a magyar nyelv őrizte meg az ősi „szarvas” formában – minden hangilleszkedési törvény igénybevétele nélkül. A szarut meg őseink is ismerték és közösen használták a szomszédos népekkel. Így azután a finnugor nyelvészek az alábbiakra jutottak: „Ősi örökség a finnugor korból: vogul sórp, osztják sarvi (‘rénszarvasbika’), finn sarvi, észt sarv (‘szarv’). A finnugor alapnyelvben indoeurópai kölcsönszó: óperzsa szrva, görög kerasz (‘szarv’), latin cervus (‘szarvas’). A magyar szó eredeti szabályos alanyesete szaru volt (lásd szaru), s a v csak toldalékos alakokban jelent meg: szarva, szarvat, szarvas, (mint a tetű đ tetve, tetves, vagy a könyv esetében), majd ezek a formák hatottak vissza az alanyesetére, és alakították szarvvá. Lásd még szarvas.”. A tisztelt olvasó, pedig kialakíthatja a saját véleményét. Én állítom, a fentiek alapján, hogy a magyar szarvas szónak semmi köze sincs a szarvval rendelkező „szarvas” állatokhoz, hanem királyi állat volt őseink szemében, a feje, mint a nap ragyogott. A neve, pedig ebből adódóan, szarvas lett! Mielőtt valaki idézné a Wikipédiából a „Szarvas szarv nélkül?” című cikket, amiben közlik, hogy az agancs szavunk nagyon „fiatal”, csupán 100 éves, és közlik továbbá, hogy a nyelvújítás előtt nem tettek különbséget szarv és agancs között, tudatom, hogy őseink nem voltak teljesen hülyék. A napfejű, koronás állat, a szarbas nevéből egyenesen következik az uralkodói jelképként is használt szarv szó. Ez így logikus!

A későbbiek során, pedig a természettől elidegenített, nyelvi szabályokkal elbutított népekkel elhitették, hogy a talpas medvéhez, a farkas farkashoz hasonlóan kapta az agancsairól a nevét a magyarok egyik legfőbb totemállata, a szarvas. Az alábbi – szarvasokat ábrázoló fotókat az Ostrov Krym intézet budapesti 2012-es „Emberek aranyban” című kiállításon magam készitettem. A tárlat elemeit Szkíta fejedelmi temetkezések régészeti leletanyagának reprodukciói, valamint a feltárást és a leletmentést bemutató képek, molinók alkották. A tárlatanyag gerincét képező tárgyak döntő többsége az u.n. „Issyk-kurgánból” és a Berel mellett feltárt lovas temetkezés, világviszonylatban is ritkaság számba menő leleteiből származik, azoknak méret, és anyaghelyes reprodukciója. Bemutatásra került a Cárok völgyéből származó Tuvai lelet, és számos más lelőhely emblematikus arany és ezüst tárgyai is.

 Az a tény, hogy az észak európai nyelvekben a magyarhoz hasonló szó alakult ki a szarvasra, nem jelent semmiféle genetikai összefüggést a szó használói között. Csupán azt jelenti, hogy ugyanabból a forrásból származik az agancs jelentésű lapp čoarvi, a finn sarvi, mint a magyar szarvas. (Lásd FALK Nóra: A réntartás terminológiájáról: a rén agancs szerinti elnevezései a norvéglappban és a finnben.) Az agancs különböző formáira itt is használják a fej (lpN oaivi, fi. pää) szóösszevonást úgy, mint a „napfejű” szarbasnál láttuk. A sárga nap jelenik meg a másfél–kétéves rén kétágú agancsának lapp nevében: sárgi. Az ilyen korú fiatal szarvasokat a mansi és hanti nyelvekben is „suŕti” „sùrtì” néven nevezik. Sajnos nem olvastam finn etimológiai magyarázatot a sárgi és a sarvi szavak eredetére. Én csak a meglévő, és számomra ismert szavakat tudom összehasonlítani és elhelyezni a történelmi térképemen, és logikai összefüggéseket keresve kialakítani a véleményemet, hipotézis szinten. Nem kizárt, hogy a magyar „sarj” (fiatal növényi hajtás, „utód”), sőt a „surján/surgyán” (serdülő, növendék) szavunk volt az eredete ezeknek a finnugor szavaknak. Lásd még a tamil serli (termékenynek lenni) kifejezést. A kipcsák-török, tatár, kirgiz, kazah nyelvben a „szari” jelentése „sárga”, (mongol sira, sara = sárga), a „šаrk” pedig „kelet” értelmű. (Lásd a görög σαρακηνός – szaracénoszt). De lehet kapcsolat az arab „felkel” (saraka) igével is. Ezek a szavak mind összefüggésben vannak a „Nap” fogalmával. Ami látható, az az, hogy Szkítiában nem a görög, latin, héber KRN (κέρας, cornu, karan, keren) volt az agancs szó alapja, hanem inkább az óperzsa szrva *śrva (szári-va, szári-szu, ami a „cár, cárica” szó etimonja is), amiből előbb lett a szar-bas, (szarvas) a „napfejű” állatnév, majd a képző lekopásával a szarv főnév. Azt hiszem, hogy az esetleges proto indoeurópai *k′ereu és az óiráni *śrva kapcsolata nem lehet magyarázat a magyar szarv „horn” vagy „rog” származtatására. (A kentum/szatem-szétválás már i.e. 4. évezredben megtörtént.). Hun őseink Közép-Ázsiában a szarmaták szövetségesei voltak. A két népet etnikailag, nyelvészetileg nem is érdemes elkülöníteni. Ha eltérő is volt valamennyire a nyelvük, azért értették egymást. A heftalita szövetségben a szkíta-hunok Észak-Indiát is birtokolták. Ezért nem ritkák a magyar nyelv egyes szavainak „árja” eredete.

<!-- [if gte mso 9]> <w:lsde