Találtam egy számomra érdekes részt Szádeczky avar történetének a végén. (Szádeczky-Kardoss Samu, Az avar történelem forrásai. Szeged 1992.). Sokat foglalkoztatott a DAI-ban olvasható türk népnév eredete, ami alatt a magyarokat kell érteni. Levédia elnevezése, a szláv „vojevod” szó használata a hadvezetői tisztségre, amelyeknek azután több „tudományos” félre értelmezése született. Természetesen én is kifejtettem a saját elképzelésemet ezekről, de arra, hogy miért éppen türköknek nevezték Bizáncban a magyarokat, nem találtam igazi jó megoldást. Ismert dolog, hogy Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár (913-959) De administrando imperio (röv. DAI) című görög nyelvű művében a magyarokat következetesen türköknek (Τουρκοι) nevezi a császár. Ez a megnevezés megmarad a Bizánci Birodalom fennállásának teljes időtartama alatt. „Szavirok az avar invázió előtt Kazária arisztokráciájának jelentős részét képezték, és tekintélyt szereztek az országban”. (Семёнов И. Г. Этнополитическая ситуация в Хазарии в 830—850 годах // Восток. — 2008. — № 3. — С. 24.). A Nyugati Türk birodalom bukása után (745) Bizáncban azokat, akiknek nem volt ismert neve (és ezek a proto-magyarok voltak!) türköknek  hívták, és ez a név ragadt rajtuk, amíg a  Bizánci Birodalom fennállt” – írom a Termékeny bizonytalanság című esszémben. „azt írta a könyvében, hogy „A türkök népe régen Kazáriához közel szerzett magának lakóhelyet, azon a helyen, melyet első vajdájuk nevéről Levediának neveznek … De abban az időben nem türköknek mondták őket, hanem valamilyen okból szávartü ászfalünak (Σάβαρτοι ̓άσφαλοι) nevezték”. (DAI 38,3–10), és „Az egyik rész kelet felé, Perzsia vidékén telepedett le, s ezeket a türkök régi nevén mostanáig szávartü ászfalünak hívják” (DAI 38,24–31) valójában a türkök egy részének „régi” nevét a szabirokkal azonosította”. /BF:  Szabir-magyar történet (Bővített) /. „Tehát a DAI írásakor ismert volt Cirill útja a kazárokhoz, később az, hogy  III. Mihály császár elküldte őket misszionárius útra északra. A Metód legendában ez így maradt fenn: „Mindketten szalonikiaiak vagytok, és minden szaloniki folyékonyan beszél szlávul”. A türk Levédinek szláv hangzású neve volt, szlávok lakta területen élt (a kazárok szomszédságában), tehát nem meglepő, hogy nem sztratégosznak, hanem vojevodosznak nevezte. A magyarokról meg már Bölcs Leo (ur. 886—912)  idejéből is maradtak fenn információk. (Lásd a Leonak tulajdonított Taktikát, valamint Gábriel jelentését a 943/944-es magyaroknál tett követjárásról)”. /BF:  Levédi a hattyú vajda? /. 

A Levédi név kérdésben perdöntő lehet, hogy a császár MIÉRT szláv rangjelzést használt? Nem vehető komolyan a szláv tolmácsokra, a hallomásokra alapozott magyarázatok. Valószínűbb az orosz „független” wikipédiában (cyclowiki) olvasható állásfoglalás: „Однако, его титул был указан отдельно — «воевода» (славянское слово) — βοέβοδος [воеводос]. В связи с этим можно привести и славянскую этимологию имени Леведий, и посчитать, что под турками византийский император здесь имел ввиду не венгров, а некое славянское племя, подчинившееся венграм”. („Ugyanakkor ez a titulus önállóan szerepelt -- „voevoda” (szláv szó) βοέβοδος [voevodos]. Ezzel kapcsolatban a Levedi név szláv etimológiáját hozhatjuk fel, és úgy gondoljuk, hogy a türkök alatt a bizánci császár itt nem a magyarokat értette, hanem egy bizonyos szláv törzset, amely alárendelte magát a magyaroknak”). 

Magyar szempontból kiemelném a szeverjánok nevét. Ugyanis összefüggést látok a DAI-ban Lebedinek nevezett magyar hadvezető (voevod) és az ugyanott említett magyarok (türkök) „régi” neve között. Konstantin a könyvében (DAI 38, 3-10 és 38, 24-31) a türkök (magyarok) egy részét „savartoi-asphaloi”-nak (szavart-aszfal) nevezi. A népnek ez a része, Perzsiához közel telepedett le, míg a másik Levédi vezetésével Etelközbe ment, miután a besenyők legyőzték őket. De, hogy ez mikor volt, az kérdéses. A délre költözés sem azt jelentette, hogy örökre ott is maradtak. Lásd például az alánok mozgását a Kaukázus északi lejtőitől a Donig. De a fentiekből inkább csak a szláv szavak használatára van indok, a türk elnevezés ebből még nem derül ki. Itt jönnek a képbe az avarok!

Miért nevezték a magyarokat türköknek a bizánciak? Van egy elképzelésem. Bumin kagán idejében az avarok a türköktől jöttek. De felvették az avar nevet. Ha 806-ban a peloponnészoszi szlávokat a bizánciak avaroknak tartották, akik valamikor türkök voltak, akkor érthetővé válik, hogy a magyarokat is türknek tartották, és a DAI-ban, szláv tisztséget (voevodoszt) adtak a szláv nyelvterületről jövő Levédinek. Monemvasziát görög telepesek alapították, 583-ban. Az avarok elfoglalták és szlávokkal telepítették be. De a bizánciaknak ez avar terület volt 218 esztendeig, mint ahogyan a Chronicon Monembasiae elmeséli.

Az avarok eredetét mostanáig nem sikerült egyértelműen tisztázni. A harcias, sztyeppei nomád nép gyakorlatilag a semmiből tűnt fel Kelet-Európában: a türkök azt állították, az ő szökött rabszolgáikról van szó. A bizánci birodalom látókörében szó szerint a semmiből jelent meg a magára avarként hivatkozó nép, a bizánci politikusok, diplomaták, történetírók semmit nem tudtak származásukról. A türkök követei azt mondták a császárnak: „hogy ezek csak pszeudoavarok (álavarok), valójában az ő szökött, ogur rabszolgáik. A császár ne tárgyaljon velük, mert úgyis mind egy szálig kiirtják vagy visszaviszik őket”. „A szálak Belső-Ázsiába, a Zsuanzsuan Birodalomba vezetnek” – hangzik el Bihari Dániel tudósításából a 24.hu-n, 2022. 04. 18-án.

A HistoGenes nemzetközi tudóscsoport munkája nyomán márciusban jelent meg a Cell című folyóiratban az eddigi legrészletesebb kutatás eredményeit összegző tanulmány arról, honnan is származhatnak az avarok. Ehhez 66 magyarországi, avar kori személy maradványait vonták vizsgálat alá, főbb megállapításai pedig egybecsengenek egy 2020-as, kisebb volumenű és más módszerrel végzett magyar kutatás következtetéseivel. Magyar részről a HistoGenes-projekt  régészeti munkáját és a teljes magyarországi kutatást Dr. Vida Tivadar régész, az ELTE BTK  egyetemi tanára, az egyetem Régészettudományi Intézetének igazgatója vezeti. A magyarországi genetikai kutatásokat Dr. Szécsényi-Nagy Anna archeogenetikus, régész, az ELKH BTK Archeogenomikai Intézetének igazgatója koordinálja Mende Balázs igazgató-helyettessel közösen – tudhatjuk meg BD tudósításából.

A régészet nem tudott perdöntő bizonyítékokat szolgáltatni az avarok eredtére, mert az eurázsiai nomádok leletanyaga egyszerű, funkcionális vagy a sztyeppén „divatként” gyorsan terjedő innováció (vaskengyel, gyűrűs markolatú kard, stb.). Végül pedig egy egészen új, Mongóliát és Észak-Kínát a Kárpát-medencével összekötő huszárvágás: a kunbábonyi avar előkelő sírjából előkerült egy félhold alakú, arany melldísz. Ez egy minden kétséget kizáróan Belső-Ázsiához köthető hatalmi szimbólum, egy arisztokratikus hagyomány, ami régészeti leletként valóban utalhat az eredetre. A kérdés tisztázásában az archeogenetika veszi át a főszerepet. Az ogurok türk nép volt, valahol az Aral-tó és a Kaszpi-tenger térségében élhettek. A genetikusoknak másfél évezredes rejtélyt sikerült megoldani: az avarok vezetői Belső-Ázsiából, a mai Mongólia keleti részéről származnak, ők a Zsuanzsuan Birodalom leszármazottai.

A DAI összeállításakor (948-952) mindezekről a bizánciak semmit sem tudhattak. Azt tudták, hogy az avarok a türköktől jöttek. De az ő nevük már avar lett és így használták. A szlávokat, bolgárokat, kazárokat szintén névről ismerték. De mit kezdjenek, egy az avarokhoz hasonló, szintén keletről jött néppel, akinek nincs neve? Abban az időben (805-806-ban) szabadítják fel a Peloponnészoszi-félszigetet az avar-szlávok  több mint két évszázados uralma alól, és kezdik meg a reconquistát és restaurációt. Sokan tarthatták ezeket az elszlávosodott, de a bolgár szlávoktól teljesen különböző népet avaroknak, türköknek. Ezért a keletről megjelenő, avarokhoz hasonló ismeretlen népet türknek kezdték nevezni, és a császár udvarában ezt a népnevet törvényesítették, és a magyarokra vonatkoztatták. (Szerintem!). Mindezt a Monemvasiai Krónikából következtethetjük ki.

Szádeczky könyve 557-ben kezdődik, és legkésőbb 806-ban szól az avarokról. Ekkor „pedig az avar néven szereplő, mert egykor avar vezetőkkel délre vándorolt, peloponnésosi szlávok válnak a bizánci császár alattvalóivá. Ezzel önálló és ilyenként számottevő történelmi szerepet játszó avarság nincs többé Európában. A tovább élő avarok elsősorban a magyarság Árpád honfoglalása utáni etnogenezisében nyernek jelentőséget” -- írja.

De a nevük – ha közvetve is – a magyarokra száll, legalább is, Bizáncban!

A kiindulási pont a Kárpát-medence lakosságának összetétele Árpád bejövetele előtt. A korral foglalkozó történészek egy csoportja, (akikkel én is egy véleményen vagyok), úgy gondolja, hogy a 895-ben bejövő honvisszafoglalók itt egy vegyes etnikumú keresztény-kelta kevert vallású, szlovén, szláv, avar (magyar), hun őslakosságot találhatott, aki földműveléssel, állattartással, halászattal, vadászattal tartotta el magát az egykori római birodalom romjain. A rajtuk, mellettük, átvonuló gepidák, longobárdok, frankok, germánok tőlük nyugatra és délre alakítottak ki birodalmat ezért nemigen maradtak képviselőik a Kárpátokon belül. Bizánctól a besenyők és a bolgárok választották el őket. Ez a vegyes népesség tölthette be a Bug és a Dnyeszter folyóktól az Alpokig nyúló területet, amelynek a Kárpátok északi külső vonulata, a Balkán hegyeinek déli lejtői és a Dinári-hegység adhattak keretet. E települések nyomaira a 40^o-50^o északi szélességi és a 13^o-26^o keleti hosszúsági körökön belül (Bécs, Krakkó, Lvov, Ternopol, Bukarest, Szófia, Szarajevó, Zágráb alkotta körön belül) bukkannak a régészek, illetve itt találkozhatunk gyakrabban azokkal a földrajzi helynevekkel, amelyek az általam vizsgált BL és BLC mássalhangzó vázból épülnek fel. „Nevének eredete tisztázatlan.” – ezt a megfogalmazást használják a leggyakrabban a névmagyarázatokban, rosszabb esetben megpróbálják szlávból levezetni a szó jelentését, mondván, hogy „ez sem kizárható”. Kivételt képeznek a török, ótörök nyelvterületek, amelyek nyelvi alapot adták, és segédeszközül, bizonyítékul is szolgálhatnak a szláv-magyar szóátvételek irányának megítélésénél. Az eddig elmondottakra legjobb bizonyíték az, hogy ezekre a területekre vonatkozóan, ezekből az évszázadokból, nem maradtak fenn városokról, erődítményekről szóló írásos feljegyzések. „Deserta Avarorum”, az avarok pusztaságának, nevezték a korabeli krónikások ezt a helyet. Baján kagán nem épített városokat, mint Nagy Sándor. Maximum „pogányvárakat”, sáncvárakat, amelyek romjaira később kővárakat emeltek, sok esetben megtartva az elődeik adta nevet. (Lásd Bene várat a Mátrában.) A szlávok Mosaburgja, Blatengradja, vagy Mocsárvára is csak feltételezés, mint Atilla székhelye, Etzlburg (Atillaváros) vagy Fehérvár a Pilisben. És ez érthető is, hiszen a nomád életforma velejárója volt a „könnyűszerkezetes” építkezés. Viszont egyre több sáncvárat, veremlakást, településnyomot tárnak fel a régészek, temetkezési helyekkel együtt. Sok helyen már bebizonyosodott, hogy a középkori várak jó része az őskori erődökből alakult ki.

A népetimológiának, az általam vizsgált településnevek fejlődése során, különlegesen fontos szerep jutott. A korábban jel, jelző, valamint ezek vezetőire utaló bilek, béla nevek elveszteték etimológiai logikájukat. A nyelv-, névhasználók számára már eltűntek az etimológia gyökerek. Az elnevezés motiválatlanná vált, amit a névtudat igyekezett újra motiválttá tenni, és ezt a beo, belo, azaz fehér szóban, és képzett változataiban, találta meg. Még a magyar őstörténet, az Árpád-kor személy- és helyneveinek kiváló ismerőjének Györffy Györgynek, sem tűnt fel a Béla helynevek magyar származása, azt írja: „Inkább csak mint érdekességet jegyzem meg, hogy X-XI. századi magyar lakterületen csupán két Béla falu ismeretes, az egyik Bácsban, a Dunát kísérő Vajas torkolatvidékén, a másik a Garam torkolata közelében. Bár a Dunán és a Garamon felfelé haladva újból találkozunk egy-egy Béla helynévvel: az Ipoly-torkolatnál Bé1 patakkal és Újbányával szemközt Béla földdel, de ezek már hajdan szlávok lakta területen fekszenek, s így levezethetők a szláv bel ,fehér' szó nőnemű bela alakjából is, amellyel gyakran képeztek víznevet.” Minden tiszteletem Györffy Györgyé, azonban ezzel a levezetésével nem értek egyet. Állítása – mint a történészeké általában – nem konkrét, ő csak azt mondja, hogy így is levezethető. Valóban gyakran képeztek a régiek bela-ból víznevet. A furcsa csak az, hogy az avarok és más török nyelvűek birodalmának határán jóval többet, mint más szláv területen. Pedig a hó, a kő egyformán fehér a szlávoklakta Északi-, és Balti-tenger partjainál és a magyar gyepűn is! De levezethető a bilog, bilincs, belec stb. – a bélyegre, jelre, visszavezethető szavakból is, ráadásul úgy, hogy a területet elnevező lakosság történelme egybeesik a hely történelmével. Ettől a fehér még fehér marad ott, ahol ténylegesen, a névadáskor, ezt akarták kifejezni.

Őseink, akik ismerték a tej színét (amit fejtek, az fejér volt), a patakokat tisztának, világosnak, fénylőnek, ragyogónak láthatták. Bela pataka – mitől lenne ennek a vize fehér? Talán a habjától, vagy a sok kecske, birka, vagy bivalytejtől? Nem. Attól, hogy a szláv nyelv kialakulásakor ezeket a fogalmakat a fehérrel azonosította (Fény isten Световик, = fehér isten Белобог). Az ősibb magyar nyelv a fényt a világossággal, a világgal, a villámmal, a bél, a belsővel hozta logikai kapcsolatba és nem a fehér szavunkkal, amire később -- Árpád honfoglalása után -- szlávból visszafordították a világost, a fényt, a ragyogást! A lengyel, a bolgár, az orosz, nyelvben megmaradt ez a kétértelműség: a lengyel „bialy” azt jelenti, hogy fehér, de „w bialy dzień” jelentése: fényes nappal. (oroszul: бела дня)

A hely neve, ahol éppen laktak, nem tűnt fontosnak az ott élők számára. Ez a „külsőknek” volt fontos, akik róluk beszéltek, írtak. Egymás között inkább a nemzetségek vezetőinek nevét, vagy éppen a foglalkozásukat, esetleg a népcsoportra jellemző bőr-, hajszínt, vagy más tulajdonságukat használták megkülönböztetésképpen. A peremvidék, a gyepű lakói, mindig is elkülönültek az ott lakóktól. Másnak tartották magukat, és másnak tartották őket. Szinte magától értetődik, hogy saját nyelvükön őröknek, jelzőknek, strázsáknak, vagy a nemzetségükről nevezték el őket. Billog, bélyeg, jel. Ezek ótörök, türk, eredetű szavak. Billogos – aki rendelkezett királyi billoggal. Bela – úr jelentésű ősi szó. „Ott fenn a sáncvárban élnek a „jelzők”, amott meg az „uraik” laknak.” – mondhatták a helybéliek, körben az egész avar birodalomban. És ezt kifejezték a saját nyelvjárásuk szerint, utalva a „belecekre” és a „Bélákra”. Ezek a családok évszázadokig, nemzedékről nemzedékre fennmaradtak, mint ahogyan a székelyek, besenyők, csángók megmaradtak a 21. századig.

A Kárpát-medence avarkorának idejében az őrhelyeket a török eredetű „bilek”, vagy hasonló hangzású, szóval jelölték, és ezt a megmaradt közvetítő nép adta át a honfoglalóknak. Mivel ezek a helynevek nem hangzottak idegenül a szlávoknál sem, ezért fennmaradtak, sőt „ki(meg)fehéredhettek”. Egyes helyek a honfoglalás után is megtartották az őrző, védő szerepüket, mások fejlődésnek indultak és nagyobb, kereskedelemmel, mezőgazdasággal, iparral is foglalkozó helyekké alakultak át. Ebben az esetben nincs értelme például annak a vitának, hogy a hegység kaphatta-e a nevét a falutól, vagy éppen fordítva. (Ilyen vita van a johannitákról az Ivánscsica hegység és Ivánc/Ivanec település vonatkozásában.) Őri hegynév, Őri falunév – mindegyik az őr foglalkozásnévhez kapcsolódik. Ugyanez valósult meg korábban, amikor a BLC hangzású „jelző/őrző” foglalkozásnév átment hegynévbe, helységnévbe, víznévbe és családnévbe.

Legtöbb esetben nem kapta se a hegy, se a patak a településről, sem nem fordítva, a nevét. Egyszerre hívták az ott élő közösséget, a falut, a hegyet, a patakot „jelzők”-nek, „jelölt”-nek, azaz „belec”-nek, „bilo”-nak, vagy éppen „Bélá”-nak, ha a vezetők székhelyéről, vagy a betelepülőkről esett szó. Béla pataka, Bélhavas, Bilek, Bilak, Belica, Béla – ezek és a hozzá hasonló nevek tömege a bizonyíték. És mindez, egy jól beazonosítható földrajzi és történelmi határon belül! Bizonyíték továbbá a mondakör, amely ezekhez a nevekhez tapad. Kézai A magyarok viselt dolgai című krónikájában írja: „Atilla a világ négy égtája felé őrszemeket állított fel. Az első Sicambriától Köln német városig, a második Litváig, a harmadik a Don folyó partjáig, a negyedik Zára dalmát városig állt őrt, ezek szavából és kiáltásából a világ négy égtája értesült, hogy Etele mit csinál.” Ez a hírláncrendszer lehetett az alapja az általam vizsgált BL és BLC nevekből álló „jelző rendszernek”, ami Árpád honfoglalásáig szórványokban fennmaradt. A „fehér” etimon, pedig csak ritkán, és csak a később elnevezett objektumok között jelenik meg. Ahogyan a régészek szét tudják választani az avar és a szláv temetőket és leleteket, a nyelvészeknek is fel kell nőni ahhoz a feladathoz, hogy az „avarkor” nyelvemlékeit szétválasszák magyarra és szlávra. Sok tudós már készen áll erre, csak a feladatot nem kapták meg.

Egyenként elemezve a BL és BLC neveket -- mindenféle alapot nélkülöző -- szláv megoldásokhoz jutottak a szakértők, csak azért, mert képtelenségnek tartják, nem tudják elfogadni, hogy Árpád honfoglalói bejövetelükkor, már magyar nyelven beszélő csoportokat találtak a Kárpát medencében. A „Bél” tag a patak-, hegy- és helynevekben nem a szláv jelenlétre, hanem a magyar nyelv használatára bizonyíték. Béla, Belár^[1], Beler, Belcse^[2], Beleg, Bele, Beke^[3], Belenik, Beliud, Bene^[4], mind, mind régi, Árpád-kori (vagy régebbi, az avar-hun időket idéző, a mondák világába vesző) magyar (türk) személynevek. Szumér GI-BIL =tűzisten (GI =nád + BIL =égni).

Németh Gyula szerint a Nyék törzs volt az, amelyik előharcos és határőrző szerepet töltött be a magyar törzsszervezetben és a besenyő-székely, pontosabban a beolvadt avar törzstöredékekből megszervezte a nyugati határ védelmét. Más forrásokból is úgy tudjuk, hogy a nyugati határra - IV. Henrik 1051. évi támadása után - besenyőket és székelyeket telepítettek a magyar királyok. Az itt elhelyezett őrhelyeket azonban már nem az ótörök eredetű „billog” „bilek”, hanem a magyar „őr” „őrség” szavakkal illették, vagy az őrséget ellátó kabar, besenyő, káliz törzsnevek váltak helynevekké. A hasonlóság a terület, tartomány megnevezésben szembetűnő: Bilek tartomány Törökországban, Bilechia (Trebinje) tartomány BH-ban, „Eőrségnek Tartománya” pedig Magyarországon van. (Nem azonos a Szlovén „Rábavidék Vendvidékkel”.

Számomra a legellentmondásosabbnak a Bielsko-Biała város neve tűnt. Ez a város – mint Buda és Pest – egyesült. Nevét a közöttük folyó – fehér, tiszta – Bialka folyó nevéből származtatják. Németül Bielitz-Biala, csehül Bílsko-Bělá a város neve. A fehér szótő most bil/biel vagy bel? A nyelvészeknek ez egyáltalán nem okozott fejtörést. A magyarázat ugyanaz: ez a szláv fehér különböző alakja! Ez mindenkit kielégített, aki nem merült el kicsit jobban a történelmi háttér tanulmányozásában. Én megtettem és a felmerült ellentmondások elemzése vezetett a könyvem második részének megírásához.

Német parasztok 1223-1300-ban, a Beszkidek lábánál, Kelet-Sziléziában, Teschen-i (Cieszyn) kerületben, a Bialka (fehér, tiszta) nevű folyónál létrehozták a Bielitz nevű kereskedelmi központjukat. Nevét a Bialka folyótól vették, írja a német http://www.bielitz-biala.de honlap. 1951-ben a folyó két partján lévő város – Bielsko és Biala – egyesült és mai neve. Bielsko-Biała (németül Bielitz-Biala, csehül Bílsko-Bělá.) Minden kétséget kizáróan a biala, bělá fehéret jelent, állítják a szlavisztikához értők. Mi értelme lenne a fehéret egy időben, egy helyütt, egy nyelvben egyszer Biala-nak, másszor meg Bieli-nek nevezni? Kérdezem én. Valószínűbb, hogy két, különértelmű szóról van szó. A német –itz képző, hasonlóan a Kamitz, Kattowitz, Lobnitz stb.-hoz, a Biel-hez társulva lett Biel-itz. Az előző estben már láttuk, hogyan lett a bél-ből biel. Bílsko-Bělá a Zsolna melletti Belától nem túl messze van. (Kb. 100 km.) Ugyanott vagyunk, mint korábban Bélitz-nél, aminek a kiejtése: bélic. A már idézett német (sziléziai) nyelvjárás történetében is a latin írás között szerepel a Bylycz, Bilecz forma. M. Vasmer szerint a szláv „билинч” értelme is „jel, jelölés” és török jövevényszó. Ebből a „bilic-bilec” kialakulása kézenfekvőnek tűnik. Tehát Bielitz értelme: JEL.

De mit jelölt volna ez a hely Gácsország és Szilézia határán? A feltételezésem az, hogy ezekben az esetekben nem a szláv „belo, beli, belij” - magyarul „fehér” szóra, hanem a bélyeg, „bil, billeg” és a „bilincs” szó változataira kellene gondolnunk aminek az értelme „jel, jelzés”, és ez a magyar fennhatóság határait jelölte egykoron a földrajzi elhelyezkedésük alapján. Nézzük, hogy alakul ez az elmélet a továbbiakban.

Visszatérve a Kárpátokhoz, van még Bilje (Belje, Bellye) falva, Eszéktől tíz kilométerrel, északkeletre. A régi okiratokban először 1212-ben említik meg Bellyét (mint Billie.)^[5] A horvát irodalomban Belje név alatt jelenik meg, és a magyar Bellye elnevezésből vezethető le. A tőle nem messze fekszik Biléd. Csánki szerint a –d képzős magyar személynévből alakult ki. Ezek korábban elkerülték a figyelmemet, főleg Bellye, mert hangzását nem éreztem közelinek a Bileczhez. Az említett 1212-es dokumentumból azonban kiderült, hogy Bellyét hívták Billie-nek is. Bilie – Biliec? Így már egészen más a helyzet. Gyakorlatilag csak a c hang hiányzik. Bellye-Billie vizsgálatakor egy 1283^[6]-as és egy 1296-os oklevélben ráakadtam a csalóközi Billie-re is, amit még Byllye, vagy Billye^[7] formában is írtak: „villam eorum Billie vocatam in Challokwz” ^[8] „possessionem Byllye vocatam Districtus Challokwz” A Billie írásmód feltételezi, hogy az eredeti kiejtés nem bellye, hanem bilje, vagy billije volt. Hogy nem egyszeri elírásról van szó, azt bizonyítja, hogy a baranya vármegyei Bellyénél 1212-ben a forma szintén Billie volt. A két irat között van 70 év és több, mint 200 km. (Pozsonytól Eszékig.) Észrevettem még valamit. Szinte párban állnak elhelyezkedésük szerint a Bilecz és a Béla névre visszavezethető helységek. Északon: Beleg – Belád; Bielitz – Biala; Bilke – Bila(sovice); Bilin – Bilak. Délen: Bilak hegy-Béld (Maros-Béld, Fehér megyében); Belec – Bela; és most: Billie – Biléd. A hasonlat, az avar birodalom szláv politikáját juttatja eszünkbe, amikor kettéválasztotta a szláv törzseket. Ez az észak-déli párhuzamot magyarázza meg. De miért vannak egymás közelében ilyen eltérő hangzású nevek? Mi volt a névadás motivációja, indítéka? Három nagy csoportot találtam: a külső tulajdonságot jelölő „fehér”, továbbá a török, szerb, ököl, üt, gerinc, hágó, bölcs, és a jel, bélyeg képzettársítás. Ezekből a nyilvánvalóan szláv eredetű beo, belo, belij elhagyva marad a: jel, jelzőre és az üt, ököl, gerinc, bölcsre visszavezethető csoport. A dalmáciai Bileknél ilyen társ városra nincs szükség, mert Bilechia egy egész terület neve volt, és magát a várost csak a 19. században hozták létre. A Szeret folyó melletti Bilcze párját még nem sikerült felfedeznem. Ezért a teóriámat kiegészítem azzal a hipotézissel, hogy Bilec hangzású őrhelyek mellé Béla hangzású helyek kerültek, aminek az értelme - a korábban már említett török eredetű „bila” köszörűkő, élesítő etimológiájára támaszkodva – az, hogy irányító (élesítő, szabályozó) központokra is szükség volt. Vegyük ehhez még hozzá a már korábban tárgyalt Béla névszármaztatást is, a türk hadvezetői címből, a Bojla-ból. Ezzel a kiegészítéssel megoldódni látszik a korábban feltett kérdésem, hogy mi szükség van egy helyütt, egy időben, két „fehérnek” „bela”-nak gondolt elnevezésre. Jelzők és az őket irányító vezetők. Tökéletes védelmi rendszer a 10 század előtti időkből, jóval megelőzve az amerikai radar telepítések gyakorlatát!

A név, és sajnos a terület is, ott maradt a szlávoknak először a 12-14. században lakóhelyként, majd később a 20. században, kvázi végleges hazaként. Bizonyíték erre éppen az ótörök, sumér közös jövevényszavaink, mint a bélyeg, a billog, a bicska, a bél, a bilo, vagy a béla. A „barázdabillegető”, a „bivalyakol”, a „két forrás”, a „fehér pataka”, a „volt hol aludni”, a „kemence”, a „Belica szépleány”, a „teljesen fehér bárány”, vagy éppen a „belij bor”, és hasonló magyarázatok csak azt bizonyítják, hogy szlávból-szlovénból nem lehet komoly magyarázatot találni erre az ómagyar foglalkozás és méltóságnévre.

Most nézzük meg, milyen alátámasztásokat találhatunk másoknál.

Szeniczey Tamás adjunktus, 2019-ben A kelet-dunántúl avar kori népességváltozásainak történeti embertani vizsgálata c. írásában olvashatjuk:

„Az avarokkal 568-ban egy új, ázsiai eredetű népesség jelent meg a Kárpát-medencében. A medence egész területére kiterjedő birodalmuk, az Avar Kaganátus a kora középkori európai fejlődési iránytól eltérő, nomád jellegű államalakulat volt, amely a közel két és félszáz év során a térség jelentős politikai, katonai hatalmává vált (Pohl 2002). A kaganátus„nomád” jellege abban rejlett, hogy a területek biztosítását elsősorban az ott élő népesség leigázásával valósították meg, és a sztyeppei lovas életmódnak köszönhetően jelentősen nagyobb területet tudtak irányításuk alatt tartani (Pohl 1988).

Az avar honfoglalást megelőzően a Dunántúlon a késő-antik, romanizált lakosság mellett (Bierbrauer 2004) germán eredetű „autochton” népességekkel számolhatunk (Kiss 1992). A térség megszállás előtti kulturális diverzitása, kapcsolatrendszere az avar korszak első periódusában is fennmaradt (Vida 2008). A korai leletanyagban tapasztalt diverzitás a közép avar kor végére (670/680–8. század eleje) fokozatosan eltűnt, majd az egész Kárpátmedence területén egységes anyagi kultúra alakult ki, jelezve ezzel a késő avar kor kezdetét. (Vida 2003)”.

2022. decemberében az mfor.hu riporterének kérdéseire válaszolva Révész László a Szegedi Tudományegyetem régészeti tanszékének tanszékvezető egyetemi tanára többek között így nyilatkozott:

„Milyen népesség élt az akkori Dunántúlon?

Avar, szláv és germán eredetű, kevert lakosság. Ezeknek az elemeknek az összeolvadásával sajátos kulturális fejlődés jött létre. Kiépült az egyházi és világi adminisztráció, a kilencedik század végére egységesült ennek a területnek az anyagi-tárgyi kultúrája, így ez a tájék a korabeli világnak egy sajátos színfoltját jelentette. Ez volt az a kulturális egység, amellyel az ideérkezett magyarok találkoztak. A későbbi magyar keresztény királyság nyugati peremén ez tovább élt. 

Viszont ahová először megérkeztek a honfoglalók és ahol régészeti nyomot hagyva letelepedtek, ott voltak efféle népek, kultúrák, helységek?

Nem, de üres sem volt: más népek, más kultúrák voltak a jellemzőek…”

Elhangzott az Ezredévvel utánuk – elődeink nyomában c. műsorban.

A helyben maradottak és a hódítók kapcsolatára vonatkozóan Török Tibortól idézek. SPIRIT FM. A vándorlás útvonala a génjeinkben rejtőzik - Eredet - 2022.11.19. Török Tiborral, a Magyarságkutató Intézet Archeogenetikai Kutatóközpontjának vezetőarcheogenetikusával beszélgetünk. Műsorvezető: Somodi-Solymos Eszter.

„10-20%-ot soha nem haladta meg a bevándorlók aránya. A hf magyarokat 10% körülire saccoljuk mi. Az avar korban történt nagyobb bevándorlás, de az sem sokkal haladta meg ezt. Tehát mondhatni azt hogy egy fajta genetikai folytonosság létezik a KM-ben (7:55). De van egy másik folytonosság, hogy az ide bejövők egymáshoz képest folytonosak voltak-e? Létezett-e folytonosság a hunok, avarok és a magyarok között Azt találjuk, hogy IGEN! Fontos elkülöníteni azt a folytonosságot ami itt a bronzkor óta jelen van az őshonos népességben, és azt a folytonosságot, amit a bevándorló hunok, avarok és magyarok között találtunk”.

„Kezdjük a hunokkal, talán. Hólabda szerűen gyűrte maga alá a honfoglalók elődeit is, de főleg a szarmatákat, később a germán törzseket, gepidákat. Így jöttlétre ez a sok etnikus birodalom, amelynek a magja bizonyíthatóan az ázsiai hunoktól jött. KM-ben 50 évig létezett de keletre sokkal tovább nyúlt ki. Ezt váltotta fel az avar birodalom, amelynek a vezető rétege szintén Mongolia területéről jött. Ezek ugyanazokra az elődökre vezethetők vissza, mint a korábbi HB vezetői. Felülrétegezték a korábbi HB népességét. Nem azt kell elképzelni, hogy kicserélődött itt mindenki (11:26)A korábbi népesség maradt, tulajdonképpen a vezető réteg cserélődött le egy avar rétegre. Nem olyan sokkal az AB vége előtt jelennek meg a honfoglaló magyarok. Ezek vezető rétege különbözött mid az avaroktól, mind a hunoktól, de keveredett a hunokkal, még mielőtt azok beléptek volna Európába”.

A hun-avar folytonosságot jelzik a Mözs határában feltárt, torzított koponyás régészeti leletek. Lásd: Torzított koponyás kora népvándorláskori temetkezések a Kárpát-medence nyugati részén. Rita Deák  Szeged, 2013.

Tehát a Révész László által is említett, avarokat megelőző kevert népességet és kulturális egységet a felső-hetényi (Iovia) római erőd békés elhagyásával igazolt kelta megmaradás, a hun-germán, hun hagyományok tovább élését  a mözs-icse torzított koponyák igazolják. Ezekhez hozták magukkal az avarok keletről a szlávokat.

A Birodalomban ezt a vegyes népességet kellett uralni, a viszonylag kis létszámú, bevándorló avar elitnek. Ez a névadásoknál kifejtett módszerrel volt lehetséges, aminek a nyomai a helyneveinkben ma is fellelhetők.

A szakemberek egyébként abban nem értenek egyet, hogy az Alföld avar lakossága megérte-e a magyar honfoglalást. Révész László szerint a Dunántúl Oriens néven a frank birodalomhoz tartozott, de valamire való régészeti anyag csak a Zalavár környéki karoling településen került elő. Savariában találtak még régészeti hagyatékot ebből a korból, illetve a Kisalföldön élő keverék népesség nyomait. A Kaposvár– Veszprém–Komárom vonaltól keletre nincs 9. századi régészeti emlék. Valószínű, hogy éppen ezért hiányoznak a bél/béla típusú helynevek az Alföldről és vannak tömegévek a Dunántúlon, a  Dél-Vidéken és Karintiában. Tőlük északabbra már a fehér jelentésű „bélák” terjedtek el, nem kizárva a későbbi déli „fehéreket” sem.  

[1] Bilär (Tatar Cyrillic: Биләр; másképp Bilyar, Bülär, Бүләр). A Belár vagy Bulár név eredeti alakja a Bilar volt és szorosabban a Volga menti Nagy-Bolgárország egyik részét értették alatta; emlékét az orosz Bilarszk város tartotta fenn. (Kazánytól DK-re, 150 km, a Volgába ömlő Kis-Cseremsán bal partján) «les Bileres c'est-â-dire la, grande Bulgarien», mondja Plan Carpini János, kit IV. Ince pápa 1246. a mongolokhoz követségbe küldött s a Volga mentén is megfordult. (Pallas Nagylexikona) Ez a terület már Magna Hungária lehetett. A szomszédos onugor-bolgár birodalom legnagyobb városa Bolgar volt, Bilarszktól nyugatra, a Volga bal partján. (54^o58’00”; 49^o02’00”)

[2] Belcse régi magyar személynév (megfelel a «bölcs» szavunknak). A 13. század elején már említik az oklevelek. (Vár. Reg. 158. Endlichernél 682. l.) Lásd Pallas Nagylexikon.

[3] Beke, török szó. Jelentése: meddő, terméketlen.

[4] Bene. Árpád egyik vezérének, Edömérnek az unokája.

[5] http://mars.elte.hu/varak/bellye/bellyetortenet.htm

[6] 476. A pozsonyi káptalannak bizonyságlevele, hogy Ábrahám comesnek fiai servienseiket Jakabot és Lászlót Arus föld adományozásával jutalmazták. 1283.

[7] Alistál (szlovákul Dolný Štál) községhez tartozik (Szlovákiában a Nagyszombati kerület Dunaszerdahelyi járásában), Hidvég, Karáb, Petény pusztákkal együtt.

[8] Wenzel Gusztáv: Árpád-kori új okmánytár Codex Diplomaticus Arpadianus Continuatus/12. kötet/476. A pozsonyi káptalannak bizonyságlevele, hogy Sz. Györgyi Ábrahám és fia Tamás Billie nevű birtokot átengedték László, István fiának. 1296.

„A Béla hn.-ek jó része sem mentes a szláv köznévi eredet gyanújától” állítja Kristó et al. (Lásd, lejjebb!).  És ez a vélemény ma is érezteti hatását a mainstream történelemfelfogásban. Saját családnevem eredetének kutatása során jutottam el arra a következtetésre, hogy Közép-Európában a bel-, bil-, szótővű helynevek sűrűbben helyezkednek el, mint azt a szlávnyelvűek lakta területeken elvárhatnánk. (Lásd a „névjegytérképemet” a Fénylő, fehér, jel c. könyvemben. BF. Szekszárd, 2010.). Ez annak a kumulációnak és népetimológiás fennmaradásnak köszönhető, ami a 8-11. század során végbemehetett az avar-magyar-szláv-török vegyesnyelvű területeken a bel/bil- tövű (vagy ezekre visszavezethető) helyneveknél. A Kristó-Makk-Szegfű könyv címében található „helyneveink”-et tehát szélesebb körben és területen értelmezem, pl Keleten a Don folyóig bezárólag. Indoklásom éppen a szakemberek által is említett vitás magyar, török, szláv, héber etimológia megléte, amelynek közös ősi gyökere lehet, hasonlóan az alapjában azonos értelmű ar-, tőhöz. (Lásd az általam kifejtett Árpád-Belár jelentésazonosságot[1]. BF. Bel-Ár, Szekszárd, 2013.). Utólag ezért kapcsoltam a vizsgált bel/bil tövű helynevekhez a Poltava környéki Belszk települést is. Valószínűleg Belszk helynévnek a szláv fehérhez (belo) semmi köze sem lehet. A Gediminas dinasztiából származó Belszkiek neve nem Belszkkel kapcsolatos, hanem a tveri Belyj helységgel. E család ősei Litvánia első nagyhercegének, Gediminasnak a leszármazottai voltak, akik Olga Vszevolodovna szmolenszki hercegnővel kötött házasságból, hozományába kapták a tveri Belaja erődöt.  Bár, ennek a városnévnek a jelentése oroszul egyértelműen: „fehér”, de nem ismert, hogyan és miért keletkezett ez a név. Az orosz -szk képző pedig megengedi, hogy Belszki legyen a belszki és a beliji ember is! Belszk nevét először az orosz krónikák említik. Lásd az Ipatyev (Hypatius)-kódexben. Ez az 1292-es évvel záródó Halics–volhiniai évkönyvet tartalmazza és az 1253-as évnél említi Belszk-Podljaszkij helységet. Ezt a várost Bölcs Jároszláv kijevi nagyfejedelem alapította. Nevét valószínűleg a Vorszkla folyó menti Belszkről kapta, és megkülönböztetésül nevezték Podljaszkijnak, ami a lendzsanok (lengyelül: lędzianie) mellettit («край у границ с ляхами») jelenti. Tehát a Herodotosz is említette Gelon (Γελωνός) – Belszk hn. már Bölcs Jároszláv uralkodása előtt – a 10. században -- is létezhetett. A helység nevét pedig a helybéliek szlávosíthatták, mint a szomszédos Glinszket. (Село Глинское). Az ismert Glinszkij nemzetség családjukat magától Mamaj beglerbégtől számították. „Lexada-Alexander Glinskij (+1399 után) birtokának központja Belszk városa lett, amely a Vorszkla középső folyásánál található” – írja róla a Полтавщина honlap. Belszk neve valószínűleg türk Bél-ből alakult ki, és a tőle nyugatra eső területeken igen elterjedt lett, mint Bél-, Bil-, Béla formátumú földrajzi nevek.

De kik adhatták a törökös „bel”nevet, a szlávok előtt? A korai szlávok a 6. században kezdenek feltűnni. A Kr. u. 1. évezred első felében, Kelet-Európa sztyeppei és erdős-sztyeppei övezeteinek területén -- a régészeti leletek alapján -- a lakosság különböző csoportjainak többször változó mozgásait tételezhetjük fel, amelyek nyomait számos régészeti kultúrában megtalálhatjuk, beleértve a kijevi (késői Zarubinec) kultúra  és a Csernyakov-, később Kolocsin-kultúrát, valamint számos más kultúrát. (Szaltovoi-, Romenszkaja-kúltúrák). Ezeket a régészeti kultúrákat hagyományosan a szlávok eredetének kérdéskörében veszik figyelembe. A 4. században a Gót Birodalom a Tiszától a Donig, a Fekete-tengertől a Balti-tengerig terjedt. Ezen a területen tűnik fel évszázadokkal később Belz és Belszk településnév. Mindkét szó töve a „bel” szó. Hérodotosz szerint Gelonban (Belszkben) együtt éltek a budinok és a görög gyarmatvárosokból elűzött kereskedő hellének (gelónok). Vékony Gábor is „a Poltava vidéki pusztákon, Bilszk környékén keresi a budinokat” (wikipédia).

A belszki erődítmény a Vorszkla és a Szuhaja Gruny (Сухая Грунь) folyók közötti területen létesült, valamikor i.e. a 7.században és a szarmaták pusztították el i.e. 3-2. században. Helyén különböző népcsoportok telepeinek nyomát fedezik fel a régészek. A Szuhaja Gruny mára már kiszáradt, helyén néhány vizenyős, mocsaras rész keletkezett. A partoldalban a zarubinyeci régészeti kultúrához sorolt falu maradványait találták meg. (i.e. 2. – Kr. u. 1. század). A Tsaroubintsy vagy a Zarubinets régészeti kultúra i.e. 3/2. században virágzott és Kr.u. 2. századig tartott. Nevét a Zarubinci falu (N 49.12714 E 29.95525) határában talált vaskori leletekről kapta. Eredete tisztázatlan, lakóit pre-szlávoknak és germánoknak tartják. Az 1. században kelta és germán törzsek érkeztek nyugatról, és keveredtek a helybéliekkel. A 2. század végén a germán vandál etnikummal azonosított Przeworsk-kultúra népei jelennek meg, akiket északról a Velbarszkaja kultúra gót gepida törzsei nyomtak délre. Ezeket a népeket a 4. század végén a hunok vitték magukkal nyugatra…A helyükben az 5. századra megjelent a szláv komponens. A hunoknál a Bél/Béla név ismert volt. (Lásd: Béla, Keve és Kadocsa kapitányok). Egyáltalán nem zárható ki, hogy a Bel/Bél formátumú helynevek nem a pre-szláv időkből maradtak fenn…. (Pl. Belz és Belszk!).

Belz       50.38050; 24.01269. Lembergtől északra, a Solokia és a Recsica (Rzeczyca) folyók találkozásánál, a mai lengyel határ közelében van Nyugat-Ukrajna egyik legrégibb, (1980-ban volt az alapítás 950. évfordulója.) ma pedig a legkisebb (2500 fős) városa: Belz. Neve eredetére több változat született. A legnépszerűbb az ószlávból történő levezetés: belz, белз, бълизь, бевз értelmezéssel, ami vizet, áramlatot, mocsaras helyeket jelent. Az óorosz „beliz” (бълизь) jelentése: sötét erdő közötti fehér hely, tisztás. Halicsi bojkó tájszólásban szintén járhatatlan, mocsaras vidéket jelent. A kelta változat, és a város elhelyezkedése a folyók között, csak megerősíti ezt a feltételezést, mivel keltául a „belz”, „pelz” jelentése szintén víz, folyás. A kelta eredeztetésre a 20. században kezdtek gondolni, amikor a Kárpátok mentén is több kelta, római leletre bukkantak a régészek. „Ott vannak egy csokorban a BL és BLC (z>c) földrajzi helynevek, amelyek nagy valószínűséggel avar-magyar névmaradványok. A családfakutatók pedig a Biel, Bielec, Bileckij, Biala, Bila, Bilek, Bilics és hasonló nevekre megállapítják, hogy galíciai lengyel zsidó név, ami a szláv fehérből származik. Ennek az alapja az, hogy a családnevek megjelenésekor – a 14-16. században, valóban igen sok zsidó család élt ezen a területen. A 19. században itt jött létre a zsidó haszid mozgalom belci ága. Alapítója: Shalom Rokeach of Belz (1779 - 1855). Belz a 20. században a Haszid zsidóság egyik központja lett…. A mai ruszinok, a mai oroszok és a mai ukránok nemzeti öntudata nem azonos, mert a hajdani keleti szláv Ruszból más-más területen és úton alakultak ki. Annak ellenére, hogy a 18. századig a tatárok támadása szinte folyamatos volt, nem állja meg a helyét az a helynévmagyarázat, hogy a területen hátramaradott sötétbőrű mongol török bevándorlóktól való megkülönböztetés miatt jelölték volna a ruszinok településüket „fehér”-nek tartott „biala” szóval, vagy ennek képzett változataival. A járhatatlan, veszélyes mocsárvidék éppen olyan jelzett hely lehetett, mint a Jelző Hegy, vagy a sóforrás” – írom a Fénylő, fehér, jel c. könyvemben.

„A Béla név bizonytalan eredetű, a legvalószínűbb magyarázat szerint a régi magyar Bél személynévből származik; az -a itt kicsinyítő képző. A Bél jelentése belső rész, például szív. Már a középkorban mesterségesen azonosították az Adalbert névvel. A név a 19. században került elő újra, korábban Árpád-házi királyok nevében fordult elő. Más magyarázat szerint a név – mivel uralkodók neveként jelent meg a magyarban – török eredetű, és a kora középkori eurázsiai sztyeppén széles körben használatos bojla méltóságnévből ered”. (wikipédia). A szakemberek erről így írtak:

„Béla (KS = Kézai Simon: Wela) és a Kr. (Kr. = a XIV. századi magyar krónikakompozíció  Wela, Bela, Wele, Bele) Kadocsa testvéreként a hun-történetben szerepelteti. E névvel egyeztethető magyar királyaink Béla (Ann. Posonienses: Bela) neve. Szn.-i megfelelőiül¡31 k.: Bela, PRT 8, 272.; ¡214: Bela, VR 190. A név vitatott eredetű: magyar ('belső rész' jelentésű bél szóból), török ('előkelő' értelmű szóból), szláv (Beloslav szn.-ből) és héber (az ótestamentumi, 'világot elnyelő' jelentésű Bela szn.-ből) etimológiája van. Azon Béla hn.-ek adattárba vételétől eltekintettünk, amelyekről csak XIX—XX. sz.-i adatokat ismerünk. Ezekben az esetekben a névadás indítékának a XIX. sz.-ban újra divatba jött Béla keresztnevet tekinthetjük (MNv 9, 456.; P. 12, 182.; MVV Temes 118.; Ethn. 37, 31.). E hn.-ek jó részéhez a nép Béla királyainkra (hercegeinkre) emlékező etimologikus mondákat fűzött (P. 5, 166.; P. 12, 325., 435.; P. 39, 353.). Béla hn.-ek keletkezhettek az újabb korban a Bélához hangzásban hasonló hn.-ek e/torzítása révén is (Pél> Béla, Gy. 1, 183.; Bele, Billie>Béla, MNy 47, 50.). Le kellett mondanunk á Béla folyónevek közléséről, mivel ezek 5 65 legtöbbje a 'fehér' jelentésű szláv szóból ered (Feir potok = Belá, llúscara 38.; Belareka = [román] Apoalba — Fejér víz, Szörény 2, 13.). Nem közölhetjük azon hn.-eket sem, amelyek Béla nevű víz (0. 1, 120—123.) mellett fekszenek, s nevüket az eredetibb pataknévtöl nyerték (Úrhegyi 4.; Szepesség 223., 243.; L. 1, 44.). Más esetekben bizonyos, hogy a hn. Béla- előtagja szláv eredetű, és 'fehér' szavunk megfelelője (1387: Feyerbanya = Bélabánya, Bakács 53.; 1423: Belafalwa — Fejérfalva, Bélay 126.; 1675: Bela skala= fehér szikla, 11a 3, 228.). Az így fent maradt Béla hn.-ek jó része sem mentes a szláv köznévi eredet gyanújától.

1. 1378: Bela, Trencsén vm. 97. Bella (X6,l). 2. 1397: Kysbcla, Naghbela, Sz 72,
2. Csavajó (A6,5) h. 3. 1463: Bela, Cs. 1, 342. Izbugyabéla (A13,3). 4. 1451:

Bela, Cs. 1, 342. Cirókabéla (A 13,4). 5. 1208: Bela, Trencsén vm. 97. Bella (B5,8).

6. 1324: Belafelde, Sz 72, 506. Tőkésújfalu (B5,9) h. 7. 1156: Belad, Gy. 1, 433.

Bélád (C5,19). 8. 1415: Beelwara, 1436: Belawar, Bélav 126. Kiskirva (C16,2). 9.

1138: Bela, 1304: Bel, Bakács 89. Ipolybél (D6,22). 10. 1592: Bíla, D. 2, 678. Talán

a D—E9 mezőkben. 11. 1418: Belahaza aliter Polyan Újfalu E., Bélay 126. Batiza

(£17,1) v. 12. 1261: Bela 311.. Kádár 3, 215. Dés (FI6.1) h. 13. 1328: Bela, Cs.

1, 648. Dévavánva (Gll,3) h. 14. 1495: Bela, Cs. 2, 813. Felsőlendva ( H l , l ) v.

15. Bélavára, L. 1, 45. Belényes (Hl4,3) h. 16. 1607: Bellafalwa, SzO 8, 359. Bélaialva

(120.17). 17. 1420: Bélavár, Körösmegye 19. old. 4. jz. Talán Belovar (J2.3).

ÍÍL 1399: Belawar, Cs.' 2, 576. Bélavár (J3,6). 19. +1093: Bela, PRT 10, 499.; 1334:

Bela, Körösmegye 80., 43. Bijela (K3.4). 20. 1543: Bélató psz., Jványi 2, 42. A K7—9

mezőkben. 21. 1462: Bela, Cs. 2, 144. Kula (K8,5) h. 22. 1398: Bela, Cs. 2, 294.

A K5—7, L5—7, 1V15—7 mezőkben. 23. 1237: (locus), qui antea Vkurd, sed modo

Belefons appellatur, ÁÚO 7, 28. Pétervárad (L9,5)”.

(Kristó Gyula—Makk Ferenc-Szegfű László: Adatok „korai" helyneveink ismeretéhez I. S Z E G E D, 1973. 65-66.o.)

A bővített „névjegytérképemen” ennél több (közel 200) név szerepel. A Kristóéknál kiszűrt (víznevek, nyilvánvalóan fehéret jelentő) neveket én sem szerepeltettem.

Hogy miért volt olyan „népszerű” a bel/bil szerkezetű helynév az avar-török-arab (előmagyar?) nyelveket beszélők körében? Erre a bel szó különböző jelentései adhatnak magyarázatot. Könyveim címei részben tükrözik is ezt. (Fénylő, fehér, jel; Fenséges Úr; Bel-Ár).   Az érthetőség kedvéért megpróbálom itt is röviden összegezni az elképzelésemet, felidézve a korábban leírtakat.  

„Egy nép, egy törzs neve, az önelnevezés, része minden közösség identitásának, büszkeségének, ezért ez fontos tényező volt életükben. De a hely neve, ahol éppen laktak, nem tűnt fontosnak az ott élők számára. Ez a „külsőknek” volt fontos, akik róluk beszéltek, írtak. Egymás között inkább a nemzetségek vezetőinek nevét, vagy éppen a foglalkozásukat, esetleg a népcsoportra jellemző bőr-, hajszínt, vagy más tulajdonságukat használták megkülönböztetésképpen. A peremvidék, a gyepű lakói, mindig is elkülönültek az ott lakóktól. Másnak tartották magukat, és másnak tartották őket. Szinte magától értetődik, hogy saját nyelvükön őröknek, jelzőknek, strázsáknak, vagy a nemzetségükről nevezték el őket. Billog, bélyeg, jel. Ezek ótörök, türk, eredetű szavak. Billogos – aki rendelkezett királyi billoggal. Bela – úr jelentésű ősi szó. „Ott fenn a sáncvárban élnek a „jelzők”, amott meg az „uraik” laknak.” – mondhatták a helybéliek, körben az egész avar birodalomban. És ezt kifejezték a saját nyelvjárásuk szerint, utalva a „belecekre” és a „Bélákra”. Ezek a családok évszázadokig, nemzedékről nemzedékre fennmaradtak, mint ahogyan a székelyek, besenyők, csángók megmaradtak a 21. századig”. (BF. Fénylő, fehér, jel. 18. o.). A terület mindig valamelyik „Úré”, vagy „magaslati”, vagy „jelzett”, esetleg „fénylő, ragyogó, világos” volt és ezt a „bel” szó valamelyik változatával fejezték ki Közép-, és Kelet-Európa nagy részén a 9-10. századot megelőző évszázadokban. „Például, ha az ország különböző részein a 12-14. században a latin szövegben egyformán megjelent a „Belec” szó, akkor annak a jelentése, értelme ugyanaz volt, függetlenül attól, hogy ma belecsnek, beletynek, beleknek, bileknek, biliknek stb. ejtik a magyar, szlovák, szlovén, szerb, horvát, lengyel, román, ukrán közegben” – írom u.o. 

A török—magyar érintkezés kezdetét RÓNA-TAS a Kr. u. V. századra keltezi. Kutatásai nyomán felhívja a figyelmet arra, hogy a Kárpát-medencébe betelepülő magyarság elszlávosodóban lévő török népelemeket talált új lakóhelyén. Ennek az etnikai csoportnak a nyelvi emléke a magyarban a terem, a báj, a bélyeg, a bér, az ispán, a nádorispán és a bán szó. RÓNA-TAS ANDRÁS meghatározása szerint létezett egy nyugati ótörök nyelvi állapot, ebbe több csuvasos és nem csuvasos típusú nyelvjárás is beletartozott, amelyeket számos nyelvi izoglossza kapcsolt össze. Úgy gondolom, hogy a történettudománynak nagy szüksége volt erre a megjegyzésre, mert a történelmi kapcsolatok mindig kétirányúak, s a nyelvi kapcsolatok esetében is természetes módon feltételezhetjük, hogy az érintkezés során mindkét oldal változik valamilyen mértékben.( A honfoglalásról sok szemmel sorozat. Szemle 85 Klima László: Honfoglalás és nyelvészet. Bp. 1997.  85.o. )

"A Magyarországon 1150–53 között tartózkodott Abū Ḥāmid al-Ġarnātī muszlim kereskedő kétszer, 1135–36-ban és 1150-ben is járt a volgai bulgároknál. Beszámolója szerint „Ennél a népnél a tudóst bilārnak nevezik, s ezt a földet is elnevezték Bilārnak, vagyis ’tudós férfi’-nak. Ezt a szót az arabok így formálták nyelvükhöz: Bulġār. Így láttam ezt (leírva) a Bulġār kádijának keze vonásával készült ’Bulġār történeté’-ben…”1097 Anonymus korában tehát már bizonyosan létezett Biler~Bular névalak, amelyet kortársai révén megismerhetett, tekintettel arra, hogy Gestáját csupán egy-két évtizeddel al-Ġarnātī látogatását követően, az 1160-as, 1170-es évek folyamán írhatta meg". (A Gesta újabb datálására l. Juhász Péter 2019.).

És ez a napjainkig megmaradt, bár sok helyen már nem értették a jelentését, mert a népnyelv „elszlávosodott”. És itt kap szerepet a népetimológia, mert a szláv nyelvűeknek a „fehér” értelem nagyon megfelelt, ezért meghagyták az eredeti névformát, legfeljebb kicsit szlávosítottak rajta a mindenkori nyelvjárásnak megfelelően. Ez a magyarázata a bevezetőben említett kumulációnak és a népetimológiának.

[1] Az „ár” mindegyikben közös. A „bel” jelentése úr (master), perzsául a „pād” szintén úr (master). Lásd a padishah értelmezését az angol Wikipédián.

Belszk, ukránul Bilszk, (Бельск, укр. Більськ) település — 50.0902, 34.6634 koordinátákon, Ukrajnában, az egykori Poltavai Kormányzóság területén, a Vorszkla folyó közelében fekszik. Ez a terület Poltava és Belgorod között található.

Ami felkeltette a figyelmemet e két helységnév hallatán, az a bel/bil gyök. Belgorod – egyértelműen két szóból tevődik össze, ez a „belyj” és a „gorod”. («белый» и «город»). De figyelembe vehetjük a szokásos magyarázatokat is, a fehér kőből, fehér hegyoromra való építkezést is, és akkor „Fehér hegyi vár/város” értelemű magyarázatot kapjuk. /Другое толкование связывается с названием меловой горы (Белая гора), на склонах которой расположен Белгород, тогда название имеет значение: город на белой горе. Orosz wikipédia/. Szlávok lakta területen igen gyakori a hasonló földrajzinév. De Belszk/Bilszk-nél más a helyzet, annak ellenére, hogy a mainstream szófejtés itt is a szláv „fehérből” indul ki! Mert lehet más magyarázat is. Kezdjük az orosz nyelvtannal. Hogy ne magamtól legyek okos, idézem a nyest.hu-ról Fejes László 2015. július 14-i cikkét (Megtévesztő címkék a borospalackokon):

„A trükk az, hogy az oroszban a magyar -i képzőnek megfelelő képző a -ск- [szk], melyhez aztán a számot, esetet, nemet mutató végződés járul. Így aztán ha a Крым [krim] ’Krím’ szóhoz hozzátesszük a képzőt és a megfelelő végződést, illetve a ’bor’ szót, akkor крымское вино [krimszkoje vino] ’krími bor’ lesz az eredmény. Számos oroszországi település neve szk-ra végződik, nem véletlenül: ez történetileg összefügg a hasonló hangzású melléknévképzővel: Brjanszk, Tomszk, Omszk, Arhangelszk, Izsevszk stb. Amikor az ilyen településnevekből képeznek melléknevet, akkor nem jelenik még egy [szk], hanem olyan, mintha a városnév melléknévi tővé válna, és rögtön ezt követi a melléknévi végződés is: ízlés kérdése, hogy azt mondjuk-e, hogy a településnévben szereplő képző esik ki, vagy hogy a melléknévképzőt nem teszik ki külön, vagy esetleg hogy a kettő egybeolvad. Ha Крымск [krimszk] város nevéből akarunk melléknevet képezni, akkor egyszerűen a városnév végére kell tennünk a megfelelő melléknévi végződést. A ’krimszki bor’ tehát крымское вино [krimszkoje vino] – ez pontosan úgy hangzik és úgy írják, mint a ’krími bor’-t” De ha megnézzük Omszk város nevének eredetét, akkor láthatjuk, hogy ez az Om folyóról kapta a nevét. Tomszk, meg a Tom folyóról. Izsevszk meg miről, másról, mint az Izs folyóról! De nem lóg ki a sorból Arhangelszk sem. A kolostoráról kapta a nevét kezdetben («Архангельский город»), majd később a lakóiról («архангелогородцы») váltott át Arhangelszkre (Архангельск) Lásd: Поспелов, 2002, с. 45. Tehát a városok/várak neve: Tomi-, Omi-, Izsi-, Arkangyalivári/város. Brjánszk egy kicsit bonyolultabb, itt a PVL 1146-nál említett Дебрянск-ból kell kiindulni. (Древнерусское слово дьбрь/дебрь означает горный склон, ущелье, ров, долина или низина, поросшие густым лесом и кустарником). Ez a szó megvan a magyarban is, mint „debrő”. Jelentése: „Gödör, mely vízmosás által támad” (Magyar nyelv. 1862), „gödör, széles völgy” (Idegen szavak szótára). Szerintem az etelközi szláv együttélésből maradt fenn, és a „honfoglalók hozták magukkal.  De a helynévképző szerepe itt sem változik. A Belszk/Bilszk helynévben nincs szóösszetétel. Ez Béli/Bili helyet jelent. Úgy, mint Közép-Európában mindenhol. És adott a lehetőség a szláv fehér és a törökös úr-magaslat-fenség/fennség elkülönítésére. Ezzel próbálkozom írásaimban már több, mint tíz éve. https://www.yumpu.com/pt/document/read/65678233/bilecz-bel-ar/5 

A Kárpát-medence és környéke tele van bél/bil tőre visszavezethető földrajzi nevekkel, olyan sűrűségben, amelyet a szláv nyelv elterjedése nem indokol. Ezeken a területeken az avar-török nyelvi hatás kimutatható. Jellegzetes példája ennek a Béla és Bél nevekből képzett földrajzi nevek. Ilyenekből a százat megközelítő nagyságrendben hozható példa. (Lásd a Jelek a Kárpátok körül; Fénylő, fehér, jel; Fenséges Úr és a Bel-Ár című könyveimben, illetve a blogomon közzétett írásaimban). Csak két példát említek, amelyek Belszk nevével azonos értelemmel bírnak. Az egyik Középbél (Bélapátfalva), a másik Pélmonostor (Beli Manastir).  „Általában úgy tartják, hogy a település nevét az e tájon szállásbirtokos Bél nemzetségtől kapta. Ez meglehet, de a későbbi Bélyek bizonyíthatóan a birtokukról kapták az előneveiket. Elsődleges szerintem a jelzett, kiemelkedően fontos, rituális helyek „bél” megnevezése, jóval az Árpáddal bejövő nemzetségek letelepedése előtt. A Bán patak völgyében, pedig Bélapátfalvától Vadnáig az avarok nyoma megtalálható. A „bán” szó avar eredetű és Baján, avar uralkodó nevéből származik. A 11-12. században horvátokat telepítenek a környékre. (1220-ban már említik a Váradi Regestrumban Bánhorváti nevét). Ez a környék már a honfoglalás korában lakott volt” – írom Bélapátfalváról. Idézek Pélmonostor településnév helybéli magyarázatából is: „A Pél- előtag 1899.-ben lett hozzáadva, mert az volt a régi neve az ásatások helyének, amelyen a város fekszik. Maga a Pél előtag, nincs teljesen tisztázva, egyik monda szerint a helyi arisztokrata család vezetékneve, a másik szerint meg török szó: pel/bel, amely azt jelenti, hogy hegy/domb.” – olvashatjuk a pélmonostori Magyar Egyesületek Szövetsége - Savez Mađarskih Udruga honlapján. (Kiemelés: tőlem). És a többiről: „Pedig a bakonyi „Bél” azonos a pozsonyi (Magyarbél), a nyitrai (Bélicz), a sziléziai (Bielitz), a bükki (Bél-kő és Bélapátfalva), a bori (Bélbor), a hargitai (Bélhavas), a bihari (Béli-hegy és a Bél járás falvai és vizei), a zempléni (Bély), a Vigyázó-hegyi (Béles), a mezei (Bélmező vára), „Bél”-ekkel, sőt a „Bélára” visszavezethető nevekkel, amelyek felsorolásától eltekintek. Elég rátekinteni a névjegytérképemre, hogy észre vegyük e településnév hovatartozását. Mindezek a „Bél” nevű helyek tele vannak avar régészeti emlékekkel és ennek ellenére -- I. István óta -- szlávosítják őket”.

A kisenciklopédiának szánt Fénylő, fehér, jel című könyvemből kimaradt Belszk település. Pedig az itt feltárt erődítmény romjai az i.e. 7-3. századi szkíta nagyvárost feltételezik, amelyről már Herodotosz is megemlékezett Gelon ( Γελωνός) néven.  „A gelónok (gelónoi: Γελωνοὶ) Hérodotosz (IV. 108) szerint görög gyarmatvárosokból elűzött – részben görög, részben szkíta nyelvű – népességet képviseltek. Elhagyván lakóhelyüket, a budinok Volga-menti országába költöztek, s ott Gelónosz városát lakták”. (wikipédia). Az erődről először Guillaume Le Vasseur de Beauplan  (1595-1673 körül), francia katonai térképész adott hírt.

Úgy érzem, elégséges tanulmányt olvastam a magyar nyelv honfoglalásáról ahhoz, hogy laikusoknál kicsit szakmaibb véleményt mondhassak erről a témáról. A szakmaibb alatt nem azt értem, hogy a mainstreamhez közelítő, hanem azt, hogy szakmában elismertek idézeteivel alátámasztott. Erre azért van szükség, mert mérnökként labdába se rúghatok történész-nyelvész kérdésben. Az idézetek meg valóban kiragadottak, mint a szétszórt LEGO kockák. Mert valójában már minden részletet megírtak előttem, csak az egészet nem rakták össze. Ebben különbözik a LEGO elemek halmaza a kirakós puzzletől. Középiskolai, egyetemi szinten az az elvárás, hogy rakják össze azt a puzzle képet, amelyre ki lett találva. A magyar nyelv honfoglalásának kérdésében meg megszülettek a legokockák, de amit összeraktak belőle az minden, csak nem elfogadható magyarázat arra, hogy miért maradt fenn a magyar nyelv?

Szerintem szükségtelen történeti áttekintést adni a kérdés eddigi szakmai feldolgozásáról és az eredményről. Jobb, ha Sudár Balázs egyik tanulmányából idézem a tényállást. Miután kellő példákat, analógiákat sorol fel, az alábbi következtetésre jut: „Mindez a feljebb jelzett példák ismeretében valószínűtlenné tenné a magyar nyelv túlélését, ha az csak Árpád honfoglalóival került volna ide. A magyar „nyelvi honfoglalás” jelenleg elfogadott modellje mellé nem igen tudunk analógiákat állítani. Három lehetőségünk marad: 1) kiderítjük, hogy mégiscsak vannak példák a magyarok esetére, 2) ha az előbbi nem sikerülne, akkor valamilyen módon megpróbáljuk indokolni, hogy a magyar miért viselkedik ennyire példa nélküli módon egy számára idegen nyelvi közegben, 3) ha ez sem állna meg, akkor érdemes más modelleken is elgondolkodnunk”. És a válasza: „Mivel az első két esetre magam nem látok továbblépési lehetőségeket ‒ erről szólnak a fenti sorok ‒ nem gondolom kizárhatónak a harmadik megoldást. Kiút lehetne például, ha a magyar nyelv többszörös beköltözésével számolhatnánk. Mivel nem ismerjük a sztyeppe-régió és a Kárpát-medence nyelvi viszonyait, így erre van elvi lehetőségünk”. (Sudár Balázs: A magyar nyelv honfoglalása. In: PÁRHUZAMOS TÖRTÉNETEK. Interdiszciplináris őstörténeti konferencia a PPKE Régészettudományi Intézetének szervezésében. Martin Opitz Kiadó, Bp. 2021.)

Megtartva Sudár harmadik változatának legokockáit, az alábbiakban begyűjtök hozzá jó néhány idetartozó (más készletből kölcsönzött) építőelemet.

1. Szádeczky-Kardos Samu (1918-2004) klasszika-filológus is úgy gondolta, hogy a magyarul beszélők a római kor után bármikor megjelenhettek a Közép-Duna-medencében. „Szádeczky-Kardoss Samu meglátása szerint a római kor vége és a magyar állami írásbeliség 11. századi kezdete közötti bő fél évezred forrásai oly szegényesek és hézagosak, hogy a bennük előforduló Kárpát-medencei névanyag nem mondja meg félreérthetetlenül: mikortól kezdve lehet egy „előmagyar” (nyelvű) etnikum jelenlétével számolni; 895 csak hipotézis, s emellett más feltevések sem hagyhatók figyelmen kívül”. (Szabados Gy. : Vázlat a magyar honfoglalás Kárpát-medencei hátteréről. In: Népek és kultúrák a Kárpát-medencében. 2016. 630.)

2. „A hun vándorlások nyugat felé az ogur török nomádokat kapcsolatba hozták a magyarok őseivel. Ez a kapcsolat, melynek részletei és pontos időrendje számunkra ismeretlenek, bizonyára kulturálisan meghatározóak voltak a magyarok ősei számára. A magyarság lovas, pásztor-nomád pusztai néppé alakult át és teljesen belépett a sztyeppébe a mai Baskiria, a középkori források szerinti „Magna Hungaria” területén” (Golden, P. B. 1992. An introduction to the history of the Turkic peoples. Harrassowitz.)

3. „A magyarság történetéből azt látjuk, hogy egy soknyelvű, sok szálból összesodródó közösség ez”… A hun hagyományról és a magyar őstörténeti kirakósról beszélgetett Sudár Balázzsal az index riportere Kolozsi Ádám, 2019.02.06-án, Szittyák vagyunk, és finnugorok címmel. Sudár: „Ez olyan kérdéskör, amiben annyi bizonytalan tényező van, hogy igazából nem tudjuk felvázolni. Ami biztos, hogy a sztyeppei népek nem etnikai és nem nyelvi alapúak. A magyarságról azt tudjuk, hogy éppen az Etelközben egy nagyon kemény néppé formálódási folyamat zajlik. Teljesen különböző eredetű csoportok összeolvadása történik a szemünk előtt. A Hunor-Magor hagyományban ott vannak a bolgárok és az alánok, Bíborbanszületett Konstantin ír a kabar csatlakozásról, a magyar krónikákban ott van a hét kun törzs, akikről szintén fogalmunk sincs, hogy kicsodák.
4. Szűcs Jenő véleménye: Szerinte a Konstantin császár munkájában említett, magyarok által „megtanult” török nyelvnek semmi köze nem volt a kabarokhoz: a megjegyzés pusztán egy „sok évszázados török nyelvi és etnikai infiltráció maradványa, aminek emléke azonban már úgy elhomályosult, hogy az itt-ott – minden jel szerint »rétegnyelvként« – még élő török dialektusok a kabarokkal való alig évszázados szimbiózisból voltak magyarázhatók”. Lényegében ugyanezt fejtette ki Zichy István: „Alig tehető fel, hogy a magyarok egy hozzájuk menekült néptöredék nyelvét felvették volna … a magyarok már a kabar csatlakozás előtt is beszéltek egy török nyelvet … ennek félreértésén alapult Konstantinos idézett szövege.” (Sándor Klára: A magyar– török kétnyelvűség és ami körülötte van). Sándor Klára mutatott rá többek között arra is, hogy a kétnyelvűséghez nem kell az egész népességre kiterjedő, anyanyelvi szintű nyelvtudás, hanem elég hozzá a társadalom egyes csoportjainak az akár tökéletlen szintű nyelvismerete is.
5. A kazárok nyelvéről a wikipédiában ezt olvashatjuk: „A qasar-qazar formák alapján, korábban feltételezték, hogy a kezdetben bolgár-török nyelven beszélő kazárok nyelvcserén mentek keresztül, melynek során köztörök nyelvet vettek fel. Ligeti Lajos véleménye azonban az, hogy a kazárok nyelvének csuvasos vagy köztörök nyelvek közé való sorolása ezen bizonyítékok alapján nem dönthető el. Később azonban Ligeti kibővített anyag átvizsgálása után úgy látta, hogy a kazárok valószínűleg egy csuvasos (r típusú, ogur) nyelvet beszéltek, ahogy az onogurok. Alátámasztja ezt a Balhit folytató Isztahri azon állítása is, hogy a kazárok nyelve a volgai bolgárokéhoz áll a legközelebb”.
6. A bolgár és a magyar nép kapcsolatáról szólva Juhász Péter már a nyolcvanas években leszögezte, hogy a magyarság (illetve a magyarok elődnépei) történetének elmúlt háromezer évéből legalább két és fél ezer évet a bolgárok, illetve az előbolgárok szomszédságában, vagy velük együtt töltöttek. Ezért különös figyelmet érdemel Nagy Bolgária sorsa. Fóthi Erzsébet, a Természettudományi Múzeum munkatársa is hangsúlyozta, hogy „sem a magyarok, sem a bolgárok elődei nem voltak őslakosai Baskíriának, oda később vetődtek el, valószínűleg a Fekete-tenger partvidékén fennállt nagyobb bolgár-török állam felbomlása után. A honfoglaló törzsneveink közül is legalább három bolgár-török származású. Ezeket a törzsneveket egyébként valószínű, hogy a Kazár Birodalom alá tartozó ősmagyarok használták”.  (Antropológiai szenzáció és a magyar-bolgár kapcsolatok. Ng.hu 2005). „A kutatók írott források és a nyelvészeti adatok alapján úgy vélik, hogy a magyarok egy része a 7-9. századi bolgár népmozgásokkal együtt jutott a Kaukázus északnyugati előteréből a Közép-Volga vidékére a kazár, majd az arab hódítás miatt”. (Fóthi et al. Európai és ázsiai apai genetikai vonalak a honfoglaló magyar törzsekben. In: Avicenna, Annales III. Piliscsaba, 2020. 274. o.)

A néptörténeti kép, amit kialakítottam, az alábbi:

A honfoglaló magyarok társadalma egy összetett etnikai képletnek tekinthető. Kialakulását a 7. század elejétől tárgyalom részletesebben. Ekkor már az eurázsiai sztyeppén több olyan nomád, félnomád törzs élt, akiknek az utódai részesei lettek a 9. századi magyar törzsszövetségnek. A 7. századi viszonylagos koncentrálódást (a Földközi-tenger és a Kaspi-tenger vidékén), egy szétválás követte, amelynek során jelentős (később a magyarságba olvadó) tömegek költöztek fel északra, ahol nem kizárt, hogy már korábban is éltek hasonló identitású szórvány csoportosulások. Más részük a Kaukázus előterébe vonult, míg a többiek a ponto-kaszpi sztyeppe (akkor már kazár fennhatóságú) területén maradt. Az „igazi kettős honfoglalás” hipotézisem erre épít. A magyarok elődeinek ez a két – alapvetően északi és déli ága egyesült a 9. század első felében Etelközben, melynek határai a Dunától a Donig, illetve a Fekete-tengertől Kijevig értek. 895 táján innen indult a „honfoglalás”, amelynek részleteit az esszéimben fejtem ki.

De mi a helyzet a magyar nyelvvel?

Történetét a 10-11. századnál korábbról nem ismerjük. Nézzük akkor, hogy mi az, amit biztosra tudunk. A Kárpát-medence (továbbiakban: KM) korabeli földrajzi adatait eléggé ismerjük. Ebből -- a nyelv szempontjából -- kiemelten  fontosnak tartom, hogy itt van az európai sztyeppe legnyugatibb, utolsó nyúlványa, egy hegyekkel viszonylag jól elzárt területen, a Magyar Alföldön. „Oktár és Ruga hún uralkodók első ízben egyesítették a Kárpát-medencét. Sem az őskorban, sem a római korban erre soha nem került sor. A szkítáknak sem sikerült. S bár katonai erejüknél fogva birtokolhatták volna Európa más tájait is, a hunok, akárcsak később az avarok és a magyarok, csak ezt a földet tekintették a sajátjuknak, ahol azután megtelepedtek, ahol temetkeztek, ahol hadaik hátországát kiépítették. Ez az igazi nagy fordulat a Kárpát-medence őstörténetében! A korábbiakban láttuk, hogy ezredéveken át szoros kapcsolat volt kelet felé és nyugat felé, ámde nem azért, mert a Kárpátok övezte térség az eurázsiai sztyeppe legnyugatibb része volt. Erről szó sincs! A Nagyföld ezredéveken át, egészen a XIX. századig nagyobbrészt vízjárta ártér volt, nem pedig mongol pusztaság”. (Dr. Bakay Kornél: A Kárpát-medence őstörténete.  Megjelent: Kapu 16/2003, 6-7, 41-45.) 

Viszonylag jól kutatottak a régészeti leletek, az archeogenetikai kiértékelések is előrehaladottak. Vannak nyelvész meglátások, amelyek az előmagyar nyelvet beszélők és más népcsoportok kapcsolataiból. a szabályos hangváltozásokból és egyéb konstruált nyelvtani törvényszerűségekből vonnak le nyelvfejlődési következtetéseket, amelyre alapozva feltételezhető egy (vagy több) néptörténeti változat is, amely visszahat a nyelv megmaradásának magyarázatára.

A fentiek ismeretében kifejtem, hogy szerintem miért maradt fenn a magyar nyelv?

Természetesen ehhez még az is szükséges, hogy a magyar nyelv fejlődéséről elmondjam a véleményemet. Ezt több írásomban részleteztem, megpróbálom röviden összefoglalni a lényegét:

Először is tisztázni kell, hogy a magyar nyelv nyelvész besorolásával miszerint „az uráli nyelvcsalád tagja, a finnugor nyelvek közé tartozó ugor nyelvek egyike” – semmi problémám, mert ez egy mesterséges csoportosítás, a tényeken semmit sem változtat és a belőle levont következtetések is csak abban a rendszerben érvényesek, amelyek ezt elfogadják alapul. Az én szemléletem nem ilyen és a kettő ütköztetése csak szélmalomharcot eredményezne, aminek semmi értelme. Amit állítok, nem tudom bizonyítani, csak olyan érvekkel alátámasztani, amit előttem már mások is megtettek, kiegészítve a saját észrevételeimmel.

A magyar, mint önálló eurázsiai nyelv, jó eséllyel 2500-3000 éves múltra tekint vissza, azaz Kr.e. max. 2000-ig. Ezt alátámasztandóan idézem: „Eurázsia több tízezer éves nyelvtörténetében a mai eurázsiai nyelvcsaládok „suhancoknak” számítanak, s ami ezek előtt volt, nyelvészetileg alig-alig, és csak rettentő hipotetikusan kutatható. Szemben Eurázsia géntörténetével...”—írja Pomozi. (MKI, Budapest, 2020.) És, hogy hány éves a magyar nyelv? Válaszoljon helyettem Gugán Katalin nyelvész, aki ezt az INDEXnek nyilatkozta 2021. 05.25-én: „A magyar nyelv életkorának meghatározásához azt kell először vizsgálni, hogy mit tekintünk a nyelv születési időpontjának. Vagyis ha azt vesszük figyelembe, mikor vált ki a rokon nyelvek közül, akkor valóban állíthatjuk, hogy a magyar kb. 2500-3000 éves, hiszen a magyar nyelvet beszélők időszámításunk előtt 1000 és 500 között váltak ki az ugor nyelvközösségből. Ugyanakkor minden nyelvre igaz, hogy van őse, vagyis egyik sem a semmiből jött, ám valódi keletkezése írásos emlékek híján a régmúlt homályába vész, kivéve a mesterséges nyelveket, amilyen például az eszperantó, amelyet 1887-ben mutatott be a nagyközönségnek a megalkotója”. (Hány éves a magyar nyelv? – Sánta András riportja.) Az idézetből kitűnik a finugrisztika alap eszméje a rokon nyelvekről. Ilyen az alapnyelv szükségessége, a szétvándorlások ténye. De miközben finnugor-magyar nyelvi kapcsolatok tagadhatatlanok, azonban e kapcsolatok mértéke, jellege, oka kellően nem tisztázott, mint ahogy a magyar nyelvet az egyéb nyelvekhez fűző kapcsolatok sem eléggé föltártak. Elképzelhető egy sztyeppei közlekedő nyelv valamikori létezése és a nyelvi rokonság feltételezésére okot adó egyezések nem szükségszerűen az együttélésből, hanem az időszakos éritkezésekből is átkerülhettek a fejletlenebb nyelvekbe. Amennyiben ez a közlekedő nyelv eltűnt még az írott történelem megjelenése előtt, akkor már csak nyomaiban tanulmányozható. Feltételezésem szerint a magyar nyelv egy olyan ősi nyelv, amely a legtöbbet megőrzött ebből a lingua francaból. Az ókori krónikások úgy szoktak megemlékezni az ilyen nyelvről, hogy „egyetlen eddig ismert nyelvre sem hasonlít”.

Ezekszerint a magyar nyelv elődje egy ilyen sztyeppei közlekedő nyelv volt. De akkor, hogy került északra, honnan a sok – nem tagadható – nyelvi egyezés a „finnugor rokonainkkal?” (sic). 

Archeológiai, genetikai vizsgálatokból mára már teljesen egyértelművé vált, hogy a korai magyar történelem nem keverhető össze a finnugor, ugor népek őstörténetével. A nyelvi hasonlóságok fennmaradása bőven megmagyarázható a közvetítő nyelv szerepével, amely nem tételez fel feltétlen genetikai kapcsolatot is! A protomagyar nyelv közvetítő szerepe az időszámításunk előtti évezredekben volt jelentős. Szerepe a történelem során megjelenő más közvetítő nyelvek (szogd, mongol, türk, perzsa, arámi, görög, latin, germán, szláv stb.) egyre csökkent. Egy nagyobb birodalmi lét hiánya kedvezett a közvetítő nyelv megmaradásának, fejlődésének. Ha volt egy domináns nyelv (birodalmi nyelv), akkor a kisebbségi nyelvek általában visszaszorultak, leegyszerűsödtek, majd elvesztek és ezzel létrejött a nyelvcsere. De voltak területek és korszakok, ahol a nyelvek presztízse még közel egyenlő lehetett, de különböző (társadalmi, politikai, gazdasági, családi stb.) okok miatt szükség volt egymás megértésére. Ilyen terület és időszak lehetett a jamnaja és a zsinegdíszes kultúráké. (A késő kőrézkortól a bronzkor végéig). A magyar elődnyelve, miközben maga is egyedi fejlődésen ment keresztül, nyomokat hagyott a vele érintkező nyelvekben is. (Szóátvételek!) 

Tehát, amikor a nyelvek kölcsönhatásairól beszélünk, nem csak azt kell vizsgálnunk, hogy mennyi jövevényszó került a magyar nyelvbe, hanem azt is, hogy az ősi magyar nyelvből mennyi, és hol maradt meg más, vele érintkezésbe került nyelvekben. (Pl. ősi görögben, prototürkben). Az ördög szavunk például, egy finnugor és egy török elemből álló összetétel lehet. Lásd, Pais Dezső: Az „Isten és ördög" c. tanulmányban (282—299. 1.) „Én megszívlelendőnek tartom, hogy az osztyák Ortik előképe talán a török örtik volt, csak a nyelvrokonaink „javítottak” rajta” -- írja. Legrégibb nyelvemlékünkben, a Halotti Beszédben urdung alakban fordul elő. „A valós helyzet azonban más volt: egy nagy lélekszámú, magyar nyelvet beszélő nép hatott a szomszédos kis népcsoportokra, amelyek átvették a nyelvet, illetve annak bizonyos elemeit (karavánnyelv vagy közlekedő nyelv, úgynevezett lingua franca)” (Bakay Kornél: A kihirdetett magyar őstörténet alkonya. Előadás a Magyar Kultúra Alapítvány székházában megtartott Klebelsberg-napokon, 2003.)

Itt fontos a nyelv terjedésének iránya. Lássunk példákat az alátámasztásra: „Amit nagyon kevesen tudnak, hogy a lovas népek első elterjedése Európából zajlott, bizony nyugatról keleti irányba, és így jöttek létre azok a bronzkori kultúrák, amelyek utána fennálltak évezredekig.” (Magyarságkutató Intézet. M. M. „Régészet mindenkinek - A sztyeppei lovasnépek kialakulásának kérdése” Videó 13:12) „Én arra gondolok, hogy a mai finnugor népek valószínűleg a sztyeppevidékről vándoroltak északra, és nem északról délre, ahogy azt eddig az iskolában tanultuk. Régészeti anyagokból kiindulva ugyanis az szűrhető le, hogy fordított lehetett a folyamat. Véleményem szerint az észak-uráli környezetben a nyelvcsalád kialakulásának lehetősége is sokkal kevesebb, mint egy jobban lakható, kedvezőbb időjárási feltételekkel rendelkező, gazdagabb sztyeppei területen” – mondta Makoldi Miklós, 2020. 02. 03-án a Vasárnap.hu riporterének, Tóth Gábornak. 

A Keletre vándorlást követhette a Délre, a Kaukázus felé húzódás. „Kr.e. 3500 körül a Duna és a Don között kialakult indoeurópai jamnaja kultúra dinamikusan terjeszkedni kezdett keletre, ie kb. 3300-ban elérte a kaukázusi hegyvidéket. Ez a terjeszkedés valószínűleg kiváltotta a sumér vándorlást Mezopotámiába. Áthaladt volna a Kaukázuson és a Diyala-völgyön, és mivel kerekes szállítás is rendelkezésre állt, könnyen végbemehetett a késő Uruk-időszak vége előtt (ie. 3100 körül). A sumírok érkezése tehát egybeesik az Eanna templom környékének az Uruk IVa időszak végi megsemmisítésével.” – írja SIMO PARPOLA finn asszíriológus, régész, a Helsinki Egyetem nyugalmazott Asszíriológia professzora. Simo Parpola: A Uralic Language, Helsinki, 2007. /53e Rencontre Assyriologique Internationale, Moscow, July 23, 2007./ 

A mai általános szakértői vélemény szerint az úgynevezett Jamnaja-kultúra beszivárgása hozta magával a Kárpát-medencébe többek között a háziasított ló és a kocsi használatát, illetve a bronzöntés hagyományát, melyek innen tovább terjedve egész Nyugat-Európában meghonosodott. A jamnaják szarvasmarha- és juhpásztorok voltak. A legutóbbi felfedezés arra utal, hogy lóháton gondozhatták jószágaikat, számol be a Cosmos népszerű tudományos folyóírat, 2023. márciusában. “Úgy tűnik, hogy a lovaglás nem sokkal a lovak feltételezett háziasítása után alakult ki a nyugat-eurázsiai sztyeppéken az i. e. negyedik évezredben” – mondja Volker Heyd, a Helsinki Egyetem régészprofesszora, a felfedezést végző nemzetközi csapat tagja. “A Jamnaja-kultúra tagjainál már meglehetősen elterjedt volt az i. e. 3000 és 2500 közötti időszakban”. A Fekete-tengertől nyugatra fekvő régiók, ahol a jamnaja sírhalmokat találták, olyan területek voltak, ahol a mozgó pásztoremberek először találkoztak a földműves közösségekkel, amelyek a késő kőkorszakban és a rézkorban telepedtek le. A kora bronzkori sztyeppei népek délkelet-európai terjeszkedése valószínűleg egy erőszakos invázió volt. “Kutatásaink most kezdenek árnyaltabb képet adni a velük folytatott kapcsolatokról” – magyarázza Bianca Preda-Bălănică, a Helsinki Egyetem posztdoktori kutatója. “Például a fizikai erőszakra utaló leletek, ahogyan azt vártuk, eddig gyakorlatilag hiányoztak a csontvázleletekből. Kezdjük megérteni az újonnan érkezettek és a helyiek közötti összetett cserefolyamatokat is a kultúra és a temetkezési szokások terén a kapcsolatfelvételt követő 200 évben.” (COSMOS, Evidence for world’s first horse riders found in eastern Europe, dating back nearly 5,000 years). Ezért, feltételezésem szerint, nem beszivárgás, hanem kárpát-medencei expanzió történhetett, úgy ahogyan Wiik (WIIK, Kalevi: Az európai népek eredete. Budapest, 2008) megállapítja, hogy a mai európaiak őseinek 80%-a 40–28 ezer éve az aurignaci migrációval, illetve 28–20 ezer éve a gravette-i migrációval érkezett Európába. Szerinte a nagy jegesedések idején a térség déli részén három menedékben húzódhatott meg: az ibériaiban, a balkániban és az ukrajnaiban. E három menedékből rajzottak ki a jég végleges visszahúzódását követően az Európa ősi etnikai és nyelvi térképét alakító népek. (Pusztay János: A magyar nyelv eredetéről. Vasi Szemle, 2010. 1-6 szám). Szerintem jobb menedék volt a Kárpát-medencében, mint Ukrajnában akárhol, hiszen a magyar Alföldön tízezer számra találhatók az ún. kunhalmok. Ezek keletkezése különböző korokra vezethető vissza. A legkorábbi leletek szerint a tellek (lakódombok) egy része már a neolitikumban is lakott volt. A Kárpát-medencében egykoron több mint 40 ezer ilyen halom volt. Különleges státusú, nem igazi telepük, kultuszhelyük Tiszapolgár-Csőszhalmon volt. A tell középponti épületében áldozhattak isteneiknek; a női „főisten” (ún. Kökénydombi Vénusz) mellett a Kárpát-medencében először itt megjelenő férfi „főistennek”, talán a sumer Enlillel vagy a korai görög Kronosszal párhuzamosítható a Szegvár-tűzkövesi „sarlós istennek”. Makkay azt mondja például a C14-es vizsgálat általános hibalehetőségével kapcsolatban, hogy „ha valamit 6545-5625 közé datálunk mindkét területen, akkor az ezeréves szabványos jelenség túl széles ahhoz, hogy megállapíthassuk, hogy az adott jelenség ’A’ helyről ’B’ helyre terjedt-e át, vagy ellenkezőleg?” /Imre Kálmán: A magyarok őstörténete új megvilágításban (Krantz elméletének továbbgondolása). Heraldika, 2002/. De nem csak az Alföldön volt fejlett kőkorszaki élet. A Budapesti Történeti Múzeum Budafoki úton végzett ásatásai során több kőkorszaki kutat, település nyomokat találtak. „Kiderült, hogy egy úgynevezett bodonkút fabélését találtuk meg, melyet egy nagy fa kivájt törzséből alakítottak ki. A talajvíz anaerob közegében megőrződött, 60-70 centiméter magas és 80 centiméter átmérőjű maradvány valószínűleg egy sokkal hosszabb törzs legalsó része volt. A fabélésre azért volt szükség, hogy ne omoljon be a kút fala és tiszta, szűrt vizet biztosítson az itt élt földműves közösség számára….” (Kraus Dávid ásatásvezető régész beszámolója a regeszet.aquincum.hu honlapon, Hétezer éves fabéléses kút a Budafoki útnál címmel. 2022. 08. 04.) A jelenleg is kutatott, Budapest délnyugati peremén található lelőhelyről 2003-ban szereztek tudomást a Budapesti Történeti Múzeum munkatársai (Szilas Gábor, Dr. Horváth László, Beszédes József, Korom Anita, Horváth M. Attila, Terei György). Egy ősi sírt találtak a magyar határ közelében, a romániai Biharnál – írja az Art News. A nyughelyből rengeteg tárgy, köztük 169 hajdíszként használt aranygyűrű, mintegy 800 gyöngy és egy rézből készült karkötő került elő. A sír valószínűleg egy rendkívül gazdag nő számára készült, és a kőrézkori tiszapolgári kultúrához köthető. 

A Jamnaja kultúrából viszont történhetett beszivárgás a zsinegdíszes kerámia keleti részébe is. A kapcsolat meg volt, hiszen a Duna-vidéki vonaldíszes kultúra hagyományait őrzők a zsinegdíszesek elődeinek számítottak Kr.e. 2400-nál korábban. De lehetséges, hogy a lovaglás még régebbre nyúlik vissza. “Van egy érdekes sírhely a sorozatban” – mondja David Anthony, az amerikai Hartwick College emeritus professzora. “Egy i. e. 4300 körülre datált sír a magyarországi Csongrád-Kettőshalomnál. A póz és a leletek alapján sokáig azt gyanították, hogy a sztyeppékről érkezett, meglepő módon a hat lovas kórképből négyet mutatott, ami valószínűleg egy évezreddel korábbi lovaglásra utal, mint a jamnaják esetében. Egy elszigetelt eset nem támasztja alá a biztos következtetést, de a sztyeppék e korszakának neolitikus temetőiben a lómaradványokat időnként emberi sírokba helyezték a szarvasmarhák és juhokéval együtt, és a kőbaltákat lófej alakúra faragták.” Obszidián Érd. (COSMOS, 2023). 

„A ló megszelídítéséről, jelenlegi ismereteink szerint, a legkorábbi adatunk a Kr. előtti 4. évezredből való. Lócsont- és agancsból készített zablapálca-leletek alapján Dél-Ukrajnában, a Dnyepertől nyugatra, Kremjencsug közelében Dereivka és Kazahsztánban egy Botaj nevű hely nevezhető meg a ló legkorábbi háziasítási helye gyanánt. Viszont közvetlenül ezután, még a Kr. e. 4. évezred végén már számos más helyre is eljutottak a lovak.” (NAGY KÁLMÁN: Magyarok a kárpát-medencében. A 9. század és a honfoglalás hadtörténete. ACTA HISTORICA HUNGARICA TURICIENSIA XXXIV. évfolyam 5. szám. 2019.) 

„Mindezzel nem azt akarjuk tagadni, hogy a mai lóállomány eredete nem ott volt, ahová a Nature szerzőgárdája teszi, de az igenis téves, hogy akkor kezdődött a ló házi alkalmazása. A kurgán előtti műveltségek a lovat szent állatnak tekintették – és fogyasztották. A befogása és a zabla használata – már a dereivkai lelet korától legalább – jelzi a lovaglást. Hogy akkor mennyire volt általános a tenyésztés, azon lehet vitatkozni, de azon nem, hogy az ember már Kr. e. 4500 körül lovagolt.” – ezt már Cser Ferenc és Darai Lajos írják, a Korlátos az okosságunk, ha nem látjuk a lótól a ménest című írásukban. (szilajcsiko 2021. okt. 27.). 

Ha megnézzük a térképen, hol is van ez a Dereivka, azt találjuk, hogy Дериевка N 48.91416 E 33.76499, a Dnyeszter középső folyásánál a jobb parton fekszik. 1959-ben itt egy középső enolitikus temetőt (Kr. e. 4150-4050) tártak fel. (Dereivka II). Ma már a temető, akárcsak Derievka falu egy része, több mint 40 éve nyugszik a Kamensky-tározó vize alatt. 

Bár, a dereivkai kultúra emberei inkább gazdálkodtak és inkább szarvasmarha-tenyésztők, mint vadászok voltak, mivel a csontok között a háziállatok aránya 83%, a vadon élő állatok (szarvas, őz, vaddisznó, jávorszarvas, vidra, farkas, róka, hód, vad szamár) - 17%. Az állományban több volt a szarvasmarha, mint a kismarha és a lovak voltak túlsúlyban, ami utalhat a ménesben való lótenyésztésre. A település ásatásai során talált i. e. 4200-4000-re datált állatok csontjai között viszonylag sok – 12-52% -- lómaradványt találtak. Valószínűleg ekkor még nem volt harci szekerük, de a szíta időkre már megtanulhatták ezt a technikát is. 

A ló befogása után hamarosan megindulnak csoportosan és fegyveresen hódítani. Előbb dél-nyugati, majd nyugati, később észak-nyugati irányban törnek rá Európára. Valószínűleg nem hagyták ki a Magyar Alföldet sem. Ezért is feltételezhető, hogy a Jamnajából később beszivárgók, már fogatolt lóval rendelkező közösségeket találhattak itt. Mint tudjuk, a Jamnaja-kultúra, azaz gödörsíros kurgánok népének kultúrája késő rézkori – kora bronzkori kultúra volt a Bug, Dnyeszter és Urál folyók környékén, de ezen őskori nomád közösségek legnyugatibb tömeges előfordulása éppen a Magyar Alföld területére esik. A kultúra az i. e. 36. századtól az i. e. 23. századig létezett, mint a kurgán-kultúra első szakasza.

A Nature tudományos folyóiratban 2015. június 10-én megjelent cikkben írják: „minden eddiginél nagyobb számú ősi DNS-minta vizsgálatával elvégzett archeogenetikai és régészeti kutatás eredményeképpen kiderült, hogy a korábbi, nyugat felé irányuló népességáramlást követően egy keleti irányú visszaáramlás következhetett be. Ennek nyomán alakult ki Kr. e. 2000 körül az Urál-vidéki Szintasta-kultúra, majd az ebből kifejlődő Andronovo-kultúra, melynek népességét a genetikai vizsgálatok szerint később felváltották a Kelet-Ázsiából érkező csoportok”. Morten E. Allentoft kutatócsoportja szoros autoszomális genetikai kapcsolatot is talált a Corded Ware és a Sintashta kultúra népei között. (Population genomics of Bronze Age Eurasia. Nature, Published: 10 June 2015.) „A Sintashta kultúra két előzménykultúra kölcsönhatásából alakult ki. Közvetlen elődje az Ural-Tobol sztyeppén a Poltavka-kultúra volt, a szarvasmarha-tenyésztő Jamnaja horizont leszármazottja, amely ie 2800 és 2600 között költözött keletre a régióba”. (Anthony 2007, pp. 386–388). Kr.e. 13-7 században itt már a Mezsovszkaja kultúra alakult ki. A MKI 2022. május 30-i tudósítása szerint a Current Biology szaklapban tanulmányt jelentettek meg, amelyben – térképen is bemutatva – állítják, hogy a „protougorok kialakulása a mezsovszkaja és a nganaszán népek keveredéséből” jöhetett létre. Innen a „rokonság” a nyelvrokonainkkal! (Szerintem!) Az uráli nyelvek elterjedése részben a Seima-Turbino jelenségnek tudható be, de egyelőre nincs meggyőző bizonyíték. Bjørn Rasmus G. szerint a proto-uráli beszélők az Okunev-kultúrához köthetőek, és rokonságot mutathattak a korábbi Botai és Tarim múmiákkal. (Bjørn, Rasmus G. (2022). "Indo-European loanwords and exchange in Bronze Age Central and East Asia: Six new perspectives on prehistoric exchange in the Eastern Steppe Zone". Evolutionary Human Sciences. 4). Az Okunevi kultúra - a bronzkori pásztorok dél-szibériai régészeti kultúrája gyakori volt a Minuszinszki-medencében, a Jenyiszej középső és felső részén. Egy túlnyomórészt késő Jamnaja-kora katakombás férfi populáció vándorlásának eredményeként jött létre az északnyugati Kaszpi-tenger térségéből Dél-Szibéria területére, és itt keveredtek a helyi neolitikus női szubsztrátummal. A hagyatékuk gyakori a mai  Hakaszföld és Tuva területén valamint a Krasznojarszk terület déli részén. (Лазаретов И. П. Хронология и периодизация окуневской культуры: современное состояние и перспективы (рус.) // Теория и практика археологических исследований. — 2019. — Т. 2, № 4. — С. 15-50. Архивировано 9 октября 2021 года.) Fettich N. szerint a magyar honfoglalás korának (de már az avar kornak is) fémművessége Dél-Szibériában, a Minuszinszki-medencében alakult ki. Szerinte a magyar honfoglalás kori anyag párhuzamai a Jenyiszejtől keletre és nyugatra, részben az Abakan-sztyeppén, de a Bajkál tó környékén és az Altáj-hegységben is megtalálhatók, legnagyobb tömegben a Minuszinszki-medencében. Magyarországon a minuszinszki verettípus három időszakra jellemző: az avar, a Karoling és a honfoglalás kor. (Fettich N. A honfoglaló magyarság fémművessége. Arch. Hung. 21. 1935.)

Szabó T. Attila, erdélyi magyar nyelvész, történész, a magyar nyelv finnugor eredetének lelkes magyarázója írta 1970-ben: „A magyar nyelvnek az ugor nyelvek köréből való végleges kiszakadásával nyelvünk kialakulásában megtörtént a döntő mozzanat: az önálló életre kelés, a születés mozzanata. Ez i. e. az 1000. év táján következhetett be. A magyar nyelv önálló életét az Urál hegység európai oldalának sztyepp-vidékre lejtő hegyes-dombos tájain kezdhette meg. Az 1000. évtől az i. sz. 500. év tájáig élte ezen a vidéken a magyar nyelv a maga külön életét. Ez volt nyelvünk kialakulásában a döntő időszakasz. Az itt eltöltött másfélezer év alatt folytak le a magyar nyelv hangrendszerében azok a nagymérvű változások, amelyek olyan mértékben átalakították a magyar szavak hangalakját, bővítették, újították a nyelv alak és mondattani rendszerét, hogy ma nyelvünknek a többi finnugor nyelvvel való rokonságát csak a szabályos változások útján keletkezett törvényszerű megfelelések figyelembevételével lehet megállapítani”. A finnugor nyelvi hipotézis az alábbi dogmára épül: „Aki a nyelvek rokonításának kérdésében szilárd eredményekre akar jutni, a problémát csak a következő gondolatsor figyelembevételével közelítheti meg: a nyelvek közötti közvetlen rokonság csak úgy képzelhető el , hogy e nyelveket beszélő népek ősei valamikor és valahol viszonylagos nyelvi egységben éltek, azaz lényeges vonásaikban azonos nyelvet beszéltek. Ezt az ősi nyelvközösségi nyelvet beszélő népet ősnépnek és az egykori közös nyelvet egy-egy nyelvcsaládra vonatkoztatva alapnyelvnek nevezi a nyelvtudomány”. (Szabó T. Attila: A magyar nyelv eredete és kialakulása: Korunk 1970. 29. évfolyam). Ezzel szemben állnak az eurázsiai szupernyelv, (nálam sztyeppei ős közvetítő nyelvek), az areális nyelvészet és a kontaktológia régi és új eredményei. Mindezek nem cáfolják a meglévő nyelvi hasonlóságokat, a feltárt, kimutatható nyelvi szabályszerűségeket, csupán a kialakulásukra találnak más, logikus magyarázatokat.  Lásd pl. Pusztay János elképzelését zegernyei-Klima tálalásában a nyesten: „Pusztay János első tanulmányában az alapnyelv fogalmát próbálta meg újradefiniálni. Az korábban is világos volt a kutatók számára, hogy egyetlen rekonstruált alapnyelv sem volt egységes. Pusztay János azonban az alapnyelvre a lingua franca terminológia alkalmazását javasolta, hangsúlyozva, hogy az alapnyelv különböző korábbi nyelvek közeledéséből jött létre. Véleménye szerint a nyelvi közeledés és nyelvi elválás többször egymás után is megtörténhetett, tehát elvben egy alapnyelv felbomlása után az adott alapnyelvből kiváló nyelvek más nyelvekkel szövetségre lépve új alapnyelvet, alapnyelveket hozhattak létre (1990: 157–158, 162–164.; 1997: 411–413.)”. / Az ÉNYÖV a mi őshazánk. A finnugor őshaza Pusztay János szerint. nyest.hu zegernyei | 2012. március 30/. Tökéletes!

A „törökös” nomád népek északra vándorlása a régészeti leletekből kimutatható.  „A IV-V században több bevándorlóhullám is érkezett az Aral-Kazahsztán régióból, amely a közép-ázsiai szupersztrátumot képezte a bakal kultúra kialakításában. A populáció kaukázusi volt, eredeti megjelenéssel - toronyszerű fejjel, amit mi az idegenek fizikai felsőbbrendűségének és tekintélyének bizonyítékaként értékelhetünk, amelyet majd a meghódított lakosság körében a koponyanyújtási hagyomány elterjedése követett” -- írta Matvejeva, a IV. Nemzetközi Korai Magyar Történeti és Régészeti Konferencián előadott dolgozatában. (Матвеева: О миграциях из западной сибири в европу в раннем железном веке и в эпоху великого переселения народов. Археология евразийских степей №6 2018. 150. o.). A szituáció rendkívül hasonlatos a pannóniai „hun utóéletre” „A hun hagyományok tovább élését bizonyítják például a Dunántúlon a Mözs-Icsei dűlőben feltárt késő római és kora népvándorláskori torzított koponyás sírok vizsgálati eredményei” – írtam korábban az egyik írásomban. Ez azt is jelenti, hogy a 7. században a bolgárokkal együtt a Volga-Ural vidékére költöző magyarokat nyelvükben és kultúrájukban rokon népek vették körül.

Én úgy gondolom, hogy őseink 6-7. századi délről északra történő felvándorlásának nincsenek komolyabb régészeti ellenérvei.  Nyelvünk régi török jövevényszavainak rotacizmusa (z>r hangváltás) sem akadály (Lásd pl. a búza szavunknál.) Szerintem Eurázsia mai etnikai és nyelvi elrendeződésének alapjait az európai hunok rakták le. „A hunok megjelenése után a germánok fokozatos eltűnésével párhuzamosan az iráni jelenlét nyomai is sokat halványodtak. A keleti – Volgán túli – szarmata lakosságot részben valószínűleg magukkal sodorták a hunok. A sztyeppe iráni népeire vonatkozóan mind kevesebb adat áll rendelkezésünkre. De ha a kora középkori Szaltovo kultúrára gondolunk vagy a Kárpát-medencébe az újabb és újabb néphullámok (hunok, avarok, Árpád honfoglalói) által besodort csoportokra, aligha hihetjük, hogy az iráni elem felszívódása túlságosan gyorsan lezajlott volna. Annyi bizonyos, hogy a sztyeppén idővel a turkok, az erdős sztyeppen a szlávok vettek át a vezető szerepet. Az alánok egy része nyugatra vándorolt, másik része az Észak-Kaukázusban megélte a kazár uralmat, majd a középkorban az Arany Horda hódiasait”. (ISTVÁNOVITS ESZTER ‒ KULCSÁR VALÉRIA: „...aligha állhat nekik bármely csatarend ellent.” Egy elfelejtett nép, a szarmaták. Szeged 2018. 190. old.) . Dmitrijev úgy vélte, hogy a nyugat-szibériai erdős sztyeppei területek kultúráját (Megj. késő szargatkait) a szarmaták egyik ágához lehet kapcsolni [Dmitriev P. A. 928, P. 187 sk].

A másik fontos kérdés a folytonosság.

A nyelvek többségnél a lineáris terjedés bizonyítható, míg a magyarnál a diffúz sem kizárt. Az areális, diffúz terjedés a közvetítő nyelvekre jellemző. A körülményektől függően, a diffúz terjedés során kialakuló „sziget nyelvek” újra egyesülhetnek létrehozva egy új, fejletebb formáját az eredetinek. Mint a szétgurult higanycseppek, ha találkoznak, és újra összeállnak! (Erre példa a magyar nyelv „összeállása” a KM-ben a „honfoglalás” után). Szerintem a honfoglalók népessége etnikailag is több összetevőjű (ellentétben a kizárólag hettumoger + kabar törzseket számításba vevőkkel). Magyar identitású törzsek térben és időben szétszórtan is létezhettek és egyik összetartó motivációjuk éppen a nyelv lehetett. Mind a magyar és a külföldi krónikák, mind a régészeti leletek, a toponímek, a nyelvi emlékek bizonyítják, hogy a magyarok ősei a 6-9. században valahol a Kaukázustól északra, a Dnyeper-Urál-Volga-Káma folyók környékén éltek. Az évszámokhoz tartozó pontos terület kijelölése máig a tudósok vitatémája. Az ősi koiné szempontjából ezeknek a területhatároknak nincs is meghatározó szerepe. A kor emberére – ezen a területen – a többnyelvűség volt a jellemző. Ezek után érthető a Bíborbanszületett Konsztanínnak azon megjegyzése, hogy "a kazároktól elmenekült kabarok megtanították a magyarokat (türköket) a kazárok török nyelvére is, és mostanáig használják ezt a nyelvet, de tudják a magyarok másik nyelvét is." (DAI. 39. fejezet, 174-175.). Az egynyelvűség csak az elzárt területeken (évszázados birodalmak belseje, szigetek, hegyvidékek, lápos, mocsaras erdőségek stb.) alakulhatott ki. A törzsszövetségekkel benépesített eurázsiai sztyeppére, nem ez volt a jellemző! Hasonlatosan a mára kialakul európai helyzethez. „Napjainkban Európa-szerte a két- vagy többnyelvűség egyre követendő mintává válik (vö. pl. Skutnabb-Kangas 1997, Bartha 1999, Baker 2001). A mai szakirodalom a kétnyelvűséget már normális nyelvi helyzetnek tekinti, és az egynyelvűséggel szemben a kétnyelvűség vagy többnyelvűség inkább szabály, mint kivétel (Bloomfield 1933: 463, Gumperz 1975: 156, Hoffmann 1991: 1–3, Bartha 1999). Wardhaugh (2005: 85–86) kiemeli, hogy a két- vagy többnyelvűségben nincsen semmi különös”. (Shirobokova Larisa, doktori dissz. Az udmurt-orosz kétnyelvűség. 2011.).

A kétnyelvűség problémájának bonyolultságára jellemző, hogy egy idegen nyelvi hatásnak egy egész nyelvi közösségben történő elterjedéséhez nem szükséges az adott népesség teljes vagy széles körű kétnyelvűsége. Az idegen eredetű jelenségeknek elegendő egy szűk kétnyelvű réteg nyelvében meghonosodnia ahhoz, hogy az egész nyelvközösségben elterjedjenek. Alkothatnak „kétnyelvű” közösségeket az eredeti nyelvváltozatot és a kontaktusváltozatot beszélők is, ahol az új generáció már a kontaktus-változatot sajátítja el. (É. Kiss Katalin: Az ótörök–ősmagyar kontaktus nyomai az ómagyar igeidő-rendszerben és a birtokos szerkezetben. In: Nyelvelmélet és kontaktológia. Piliscsaba. 2013.)

A sztyepphipotézis szerint az ősnyelv a ponto-kaszpi sztyeppén, azaz a Fekete-tenger északi partjától a Kaszpi-tengeren túl nyúló hatalmas síkságon alakult ki, és innen kezdett elterjedni a Kr. e. 4500 és 3500 között. Vitatva a forrás helyét, véleményem szerint a 4-7. században még létezett egy sztyeppei koiné, amiben az előmagyar nyelv dominált. (Ennek egyedüli, és így a legjobb, bizonyítéka a mai magyar nyelv léte!).  „Az 5. és a 10. század között a magyarok, illetve a magyarok egy része a Kazár Birodalomban élt, egy rétege kereskedelemmel is foglalkozva messze földet bejárt; ez volt tehát a ma ismert első (még ha nem is önálló) államiság a magyar nyelv életében. Ebben az időszakban, ilyen szimbiózisban a magyar és csuvasos török (kazár) érintkezés a kétnyelvűség állapotát jelenthette. Nem tudjuk, hogy a magyar nyelvnek ekkor milyen volt a használati köre. A legvalószínűbb azonban az, hogy – mint ez ma is megfigyelhető afrikai „karavánnyelvek” esetében – a magyar nyelv vagy a csuvasos török nyelv, illetve esetleg más nyelv(változat) egyfajta közvetítő nyelvet, (lingua francát) alkotott”. (Arcanum, Pannon Enciklopédia: Nyelvi politikai jelenségek az államszervezésig). 

Elfogadom Götz László elméletét, amelyet a „Keleten kél a nap” című könyvében fejt ki: „.... a Kr. u. 5-8. század közötti időszakban délről északra költözött onogurok, illetve hunugurok, onogur-bolgárok és szabirok között minden joggal számolhatunk jelentős nagyságú magyarul beszélő csoportokkal is, és ezek jelenléte a középső Volga - Dél-Urál vidékén a Kr. u. 1. évezred derekán, kb. az 5-8. században, kézenfekvő módon megmagyarázza az obi-ugorok és a volgai-finnek (cseremiszek) nyelveiben található, különlegesen erős nyelvi kapcsolatokra valló magyar párhuzamokat, amelyek a többi finnugor nyelvből hiányoznak”. (GL II. Püski, 1994.  1090. o.). Az 1068. oldalon pedig ezt írja: „az igen gyér számú halász-vadász őslakos csoportok a közéjük és közvetlen közelükbe telepedett, s velük többrendbeli rendszeres kapcsolatokban álló összehasonlíthatatlanul magasabb műveltséggel rendelkező, tömegesen és több hullámban érkezett földművelő - állattenyésztő és fém műves déli gyarmatosok nyelvének bizonyos elemeit óvatosan számolva félezer szót (kb. ennyi biztosan igazolható magyar - finnugor szópárhuzamot ismerünk) és a legfontosabb nyelvtani sajátosságokat átvették - természetesen nem változatlanul, hanem többé-kevésbé eltorzítva, pidginizálva, saját nyelveik hangrendjéhez idomítva - és ez a pidginszerű nyelv azután a mindennapi érintkezések során széles körben használt és általánosan megértett közlekedő nyelvvé, úgynevezett „linga francá”-vá vált a halász-vadász őslakósok között”. Götz meglátásait azonban az akadémiai szakma nem ismerte el, csak egyes „merészebben” gondolkodó szakmabéli mer róla elismerően nyilatkozni. „GÖTZ LÁSZLÓ jó érzékkel utalt már a 70-es években –, hogy a magyarság vagy szabir-magyarság ősei részt vehettek a Dél-Urál, majd Nyugat-Szibéria és Kazahsztán területére a bronzkorban délről, több hullámban bevándorló népesség fejlett fémműves kultúráinak létrehozásában, az Urál-vidék és a steppe bronz-, majd vaskori nyelvikulturális horizontjának megteremtésében”. (Z. Tóth Csaba: MAGYAR ŐSTÖRTÉNETI TANULMÁNYOK.  MIKES INTERNATIONAL alapítvány, Hága, 2010. Előszó. Götz László emlékének).

Térjünk rá a fő kérdésre, a magyar nyelv megőrzésének okaira.

Jöjjön az idézet: „a kellőképpen nagy lélekszám, a magas szintű életmód és kultúra, a jó fegyverzet, sok lovas. Mindezek miatt a magyar nyelv lett a lingua franca, egyes népek esetében az eredeti nyelvet ki is szorította (eszkilek, kabarok). Ugyanakkor a magyar nép vérségileg (genetikailag) igen sok hatást kapott más népektől, s eltávolodott szibériai nyelvrokonaitól. A magyarok legközelebbi genetikai rokonai szláv és germán nyelveket beszélő népek, nyelvrokonaik viszont genetikailag nem rokonaik a magyaroknak.” – Pusztay ezen gondolataival egyet is értenék, kivéve azzal, hogy ehhez bármikor rokonságba kellett kerülnünk a szibériaiakkal. (Pusztay János: Honnan jöttünk? - Kalevi Wiik: Az európai emberek eredete. Magyar Szemle. Új folyam XVIII. 5-6. sz.)

És még egy észrevétel: Ha Wiik szerint annak a magyarázata, hogy a  magyarok ezen az –  időben és térben – hosszú úton nem morzsolódtak fel az, hogy nagy lélekszámúak, magas szintű kultúrájuk, életmódjuk, jó fegyvereik és lovaik voltak, akkor miért nem hódítottak területeket, miért nem szól róluk a krónika? Az egyik írásomban (https://bilecz.blog.hu/2018/12/28/memek_es_a_genek) írtam: „Nyelvészkedő vizsgálati módszeremben a lényeg a valós tényekre történő alapozás, a logikai összefüggések keresése, a statisztikai hasonlóságok okainak keresése, a véletlenszerű egyezések csekély valószínűségének feltételezése, az emberi gondolkodásmechanizmus gyakorlati változatlansága, a versengés és a rejtőzködés egyenrangúságának felismerése a természetes kiválasztódásban. És bizony sokszor felmerül bennem a hoc ego aliter intellego, ezt én máshogy értem, én ezt másképp gondolom”. Az itt említett „versengés” felelne meg a Wiik elképzelte magyarok viselkedésének. De ennek nyomának kellene lenni a történelemben! De NINCS! Ezért tartom valószínűnek az előmagyar nyelvet beszélők „szétszórtságát”, időszakos találkozásukat, egyesülésüket, szétválásukat az ezredévek során. A nyelv mémszerűen „élt” és az egyik összetartó ismertető jele volt az azonos kultúrának, az egymásra találásnak. A nyelvterjedésre a diffúz terjedést javasoltam. A kialakuló nyelvi szigetek sorsa általában a beolvadás, a megszűnés volt, kivételt képezett a 9. században Etelközben és a KM-ben kialakult helyzet, ami a mai magyar nyelv kialakulásához vezetett. (Úgy ahogyan az esszéimben részletezem).  

Nyelvük valószínűleg az előmagyar nyelv törökös változata lehetett. „A 6.–11. században lezajlott török népvándorlás következtében a török nyelvek elterjedtek Közép-Ázsiában Szibériától (Jakutföld a Földközi-tengerig (Szeldzsuk Birodalom), a vándorlás során török szavak kerültek át többek között a magyar, a perzsa, az urdu az orosz, a kínai és (kisebb mértékben) az arab nyelvbe is.” (Findley, Carter V. The Turks in World History. Oxford University Press. 2004.). Nyelvész szempontból tehát mindenképpen hosszú ideig tartó török-magyar nyelvi kontaktussal kell számolnunk.

A magyar-török nyelvi és történeti érintkezésekről (új megközelítésben) Sándor Kláránál olvashatunk bővebben. Amit azonban általában figyelmen kívül hagynak, az az a bolgártörök illetve kazártörök nyelvi kapcsolat, ami a pontuszi sztyeppén a 8-9. században szinte folyamatosan fennállt a magyarok egy részével. Az Al-Dunától a Dnyeszterig folyó régészeti feltárások ebből az időből szláv-bolgár-török-magyar emlékeket produkálnak.

A Kárpát-medence urai a 6-8. században az avarok voltak. Az avarok nyelve (szerintem) a nyugati ótörök nyelv hatása alá került ősmagyar nyelv lehetett. A késői avarok, a székelyek, Árpád honfoglalói nagy valószínűséggel tolmács nélkül is megértették egymást. Kikerülhetetlen következtetés, hogy „a Kárpát-medencében, a későavarkorban, tehát Árpád honfoglalása előtt, volt egy magyarul beszelő nyelvközösség!” (Fehér Bence: Legősibb nyelvemlékeink? A Magyarságkutató Intézet évkönyve 2019. Bp. 2020.).

Ezzel el is érkeztünk a – címben is említett -- legfontosabb mondanivalómhoz.

A magyar nyelv előzménye a sztyeppei népek között alakult ki. Ők voltak a használói, átörökítői a nyelvnek, bármilyen néven nevezték is őket a külső krónikások. Az évezredek során természetes, hogy több csoportra bomlottak, akik hol harcoltak egymás ellen, hol szövetségben voltak. A közös hovatartozást azonban számon tarthatták, ahogyan ez már szokás volt más népeknél is. Ebben a „tudat béli közösben” ott volt a nyelv is. Ha nem is a legfontosabb, de azért lényeges elemként. Ez az állapot nem feltételezhet egy egységes, homogén etnikumot.

Obrusánszky Borbála ismert történész, néprajzkutató, orientalista álláspontját tudom elfogadni ebben a témában. „Tehát, Attila elődei Belső - Ázsiából jönnek és ahogy jönnek a Fekete - tenger északi vidékére ott a szkítákkal - Nimród utódnépével - és az ott élő alánokkkal egyesülnek, vérszerződést kötnek és úgy jönnek be Európába . Így kell elképzelnünk a mi történelmünket is. De azt, hogy vérszerződésbe egyesítik az erejüket és utána testvérként gondolnak egymásra - ezt egyetlenegy népnek a jogtörténészei sem fogták fel, nem értik ezt az egész kérdést! Ezt kifejezetten a magyar jogtörténészek fejtették meg, már nagyon korán rájöttek erre, hogy ez az igazi egyesítő erő. Azért lehetünk mi szkíták, alánok, hunok és és még sokféle sztyeppei népek, mert ugye a nem vérrokonok egyesültek. A szkítáknál olvassuk hogy ez a vérszerződés sokkal erősebb köteléket hoz létre mint a testvériség, mint a rokonság - és így ezáltal egyesítették az erejüket és ugye több vérszerződést is lehet kötni hiszen mindig újabb és újabb népek jöttek - akik csatlakoztak, azokkal megint kell kötni vérszerződést.” – írja. A „több csoportról” ez a véleménye: „Még a számát sem tudjuk azoknak a véreinknek, akik a régi hazájukban maradtak, és nem követték Árpád vezér hadait. Ha a magyar krónikai adatokból indulunk ki, lehet, hogy csak egy tizede indult el útnak, hogy visszavegye Attila országát és a többség helyben maradt. A hunok 375-ös hadjárata során is csak egy válogatott haderő indult útnak, hogy elfoglalja Pannoniát. Valószínűleg több helyen is maradtak magyarok a Fekete-tenger és a Kaszpi-tenger közit hatalmas térségben, akik önálló államot alakítottak ki. Az egyik ilyen állam volt a szavárdok állama, a Kaukázusontúli területeken, de a meotiszi-ingoványok környékén is létezhetett egy másik Magyarország.” (Obrusánszky Borbála: Magyar államok a Kaukázusban. Internet/ Ancient Hungary 2018. november 27.) Szerintem a magyarok 4-8. századi története ilyen képet mutathatott.

A 9. században azonban létrejött egy olyan érdekcsoportosulás, amely kihasználta a kor szülte hatalmi vákuumok meglétét, és szövetségre léptek egymással a később Etelköznek elnevezett területen. Nyelvben és származásban különbözőek voltak, de életmódban, szemléletben, és legtöbbje a múltjával is egymáshoz nagyon közelálló lehetett. A többség értette azt a nyelvet, amelynek egy archaikus változatát az avarok is beszélték, és később uralkodóvá vált a KM-ben. Itt nem alakult ki igazi „keverék nyelv”, (erre nem volt idő). Én ezt csak egy „kolloid” nyelvi állapotnak tartom, amiben a magyar nyelv a „nyelvi idősodronynak” megfelelően fejlődött és érte el a mai szintjét. Teljesen felesleges azt vitatni, hogy a honfoglalók, vagy a helyben levők voltak e számbéli fölényben.  A vezető elitnek sem feltétlenül kellett egynyelvűnek lenni. A nyelv szerepe a honfoglalásban csak másodrangú. A lényeg a sztyeppe (a Magyar Alföld) birtoklása volt, és innen indult a Dunántúl meghódítása. Ez volt az a hátország, amely Géza, majd István központi hatalmának kiépüléséig biztosította a nyelvi dominanciát is, amely erőteljesen fejlődött. A germán nyelvűek ellenségek, a szláv nyelvűek leigázottak, a latin és a görög nyelvűek pedig semlegesek, közvetítők, a kultúra és a vallás képviselői voltak. És a török nyelvűek? Ők voltak a „sorstársak” ebben a nyelvi közegben. Számtalan nyelvjárást beszélhettek, hiszen voltak közöttük alánok, kazárok, ősbolgárok, zsidók, khorezmiek stb. Ebben a nyelvi csoportban (amely nem azonos a törzsi felosztással) már jelentős szerphez jut a létszám és a presztízs. De ez már a 10-11. század történelme és nem a honfoglalásé! Ekkorra már a KM-ben kész nyelvi helyzet van, egy magyarul beszélő nyelvközösséggel az élen. Ezt neveztem el „kolloid nyelvi állapotnak”. A helyzetből fakadóan ennek a „nyelvnek” írott emléke nem maradhatott fenn, mert ilyen sohasem létezett. (Ellentétben a szláv nyelvvel!). Kétszáz év elegendőnek bizonyult ebben a viszonylag állandósult hatalmi helyzetben ahhoz, hogy a latin nyelv ernyője alatt megerősödjön a magyar népnyelv.

És ennek a folyamatnak, valóban nincs párhuzama a történelemben.

[1] Nature | News  DNA data explosion lights up the Bronze Age

Több kritika ért, hogy szakirányú képzetlenségemből fakadó tudatlanságom okán találok ki sajátos terminusokat (szakmai fogalmakat pótló műszavakat), mint például „kolloid nyelv”, „ugor/türk- magyar”, „nyelvi mém”, stb. Lehet, hogy néha „nyitott kapukat döngetek”, de legtöbbször ezek a sajátos fogalmak azért mást takarnak, mint amit a meg nem értők bele próbálnak magyarázni.  Most például szükségét éreztem annak, hogy bevezessek egy új terminust „a kvázi magyart”. A régészetben már vannak „magyar gyanús” leletek, a nyelvészetben „magyar nyelvjárások” (nyelvi változatok), „rokon nyelvek” (közös eredetű), de nincs „magyar genom”, vagy „magyar rassz”. A történészek a magyarok „elődeiről” beszélnek. Gyakorlatilag nincs konszenzus abban, hogy „mikortól magyar a magyar?” Egy új fogalom bevezetésének egyik legfőbb hozadéka az, hogy nem kell oldalakon keresztül magyarázkodni, hogy mit is értek alatta, hanem egyszer meghatározva az új fogalom jelentését, biztonsággal, félreértés nélkül használhatjuk a vonatkozó szövegkörnyezetben. A „kvázi magyar” fogalom (akár főnévi, akár melléknévi alkalmazásban) az olyan – konkrétan meg nem határozott – magyaros jelleget takar, ami más, mint a többi „nem magyar”. A kvázi magyar kifejezés – univerzitásánál fogva – ugyan olyan értelemben használható a régészetben, a nyelvészetben, a genetikában, mint a történelemtudományokban. A hangsúly azon van, hogy azért nem teljesen magyar, mert még nem lehetett az, hiszen sem ilyen nyelv, sem ilyen nemzet akkor még nem létezett. Ebben a jelzős szerkezetben azonban a jelzőnek csak egy szűkebb értelme van. A kvázi jelentése ugyanis: szinte, mintegy, majdhogynem és a latin quasi (mintha) szóra vezethető vissza. Ezért érthető hasonló, közel állónak is. De aki hibásan, majdnem hogy helyesen beszél magyarul, ő nem kvázi magyar nyelven, hanem tört, hibás nyelven beszél. Akinek csak az egyik szülője magyar, a másik nem, ő nem „kvázi magyar”, hanem például „fél magyar” származásra. Pl. József Attila teljesen magyar volt, annak ellenére, hogy így szólt a származásáról: „Anyám kún volt, az apám félig székely, félig román, vagy tán egészen az”. (Kielégítette mindkét alapkövetelményt: magyarnak vallotta magát, és magyarként viselkedett. Mindez verseiben, életrajzában dokumentálható). Tehát a magyarság létrejötte előtt a mai magyar ősök lehettek nem magyarok, vagy kvázi magyarok. Közöttük lehettek teljesen idegen nyelvet beszélők és a kvázi magyarnyelvnek valamelyik változatát beszélők is. Ezért nemzeti őseink (hőseink) az etelközi hét vezér mindegyike, a csatlakozott népek összessége, legyenek akár kazár, besenyő, jász, szláv, ugor, kangar, kun stb. származásúak. És teljesen mindegy kinek mi volt az eredeti anyanyelve, hisz ebből a nyelvi kavalkádból a magyar jött ki győztesen, és ezt nem vonhatja kétségbe senki sem! Azt meg, hogy egy kvázi magyar nyelvnek léteznie kellett, logikailag belátható.

Mire használható ez a „kvázi új” kifejezés? Például az egyi esszémnek ez a címe: A ponto-kaszpi sztyeppe 9. századi története – a magyarok története Elfogadva az új terminust, a magyarok helyett most már a „kvázi magyarokat” használnám, akiknek egy része „kvázi magyar” nyelven beszélt. Nem mondhatom, hogy „előmagyar” nyelven, mert a 15-16. századra kialakult irodalmi nyelv (mondjuk a Károlyi-Biblia nyelve) több nyelvjárásból alakulhatott ki és bizonyára voltak olyanok is, amelyek a 9. században még éltek, de később elhaltak. Analóg módon vonatkozik ez a törzsekre is. Az „előmagyar” törzseknél feltételezhető, hogy az utódaikból magyarok lettek. De ez nem törvényszerű. Kihalhattak, beolvadhattak, eltűnhettek. Attól még „kvázi magyarok” voltak, amíg éltek. (A besorolásom szerint!) Ennek írásos nyoma általában nem maradt fenn, ezért bizonyítani nehéz, de talán nem is szükséges. És kik voltak azok a kvázi magyarok? Mindazok, akiknek az utódai a KM-ben magyarokká lettek, vagy már évszázadok óta „magyarságukban” elkülönültek a környező népektől. Hogy ez a „magyarság” mit jelentett a 9. századot megelőző évszázadokban? Nos, ezt próbálják meghatározni a régészet/nyelvészet (részben a genetika) eredményeit felhasználó történészek. És egy matematikusnak is lehetnek jó gondolatai: „Egyes nyelvészek kizárják a Madar névalak magyarsággali közvetlen kapcsolatát mondván, hogy a nyelvfejlődés törvényei szerint ami a IX. században is még moger, az a VIII. században sem lehet magyar [ill. Madar]. Egy dolgot azonban nem vesznek figyelembe: hogy a mai magyarság őse esetleg nem egy nyelvileg abszolút homogén sovány kis népképlet, hanem egymással szövetséges rokonnépek sokasága, akik közeli nyelvrokonok ugyan, ám nyelvük mégsem mondható azonosnak. Mint ahogy a mai csehek, lengyelek és tótok ősei ezer évvel ezelőtt is egymástól különböző nyelven beszéltek, jóllehet megértették egymás beszédét. A magyarság őseit alkotó különböző népek is ezerháromszáz évvel ezelőtt minden bizonnyal különböző nyelvfejlődési szinten álltak. Így könnyen előfordulhat, hogy amit az egyik ősnép mogyernek ejtett, azt egy másik már magyarnak, egy harmadik talán madzsarnak, és így tovább. Ugyanannak a fának az egyik ága egy bizonyos magasságban lehet, hogy már csak ujjnyi vastag; míg ugyanazon fának egy másik ága ugyanazon magasságban még karnyi vastagságú. Aki tehát összetett etnikai folyamatok vizsgálatában nyelvfejlődési sorrendiséget használ bizonyításul történeti sorrendiségre, az nem tesz egyebet, mint aki a terebélyes fára a karó kétirányú törvényét erőlteti, úgyszólván karóvá csonkítva az élőfát”. (Kánnai Zoltán: A szkítáktól a székelyekig és magyarokig. Magyar Megmaradásért 2012 november 25.)

Addig is, amíg ez meglesz, szerintem jól jön a „kvázi magyar” kifejezés. Lehettek kvázi magyar szavaink is. Felhozok erre egy – más aspektusból is – ismert szót a „hattyú-lebegyet”. Ilyen szóösszetétel természetesen nincs. „A hattyúk (Cygnini) a madarak osztálya lúdalakúak (Anseriformes) rendjén belül a récefélék (Anatidae) családjának egyik nemzetsége” – írja a wikipédia. „A hattyú szó ugor eredetű, az ugor alapnyelv az ótörökből vette át (lásd ótörök kotan). A csagatáj török nyelvben a kotan szó ma is „hattyút” jelent. A hattyút az ugor nyelvekben a következő szavak jelölik: hanti koden, manysi hotan. A szó a magyar „gödény” szóval is rokon, a mai török nyelvben a kotan jelentése: borzas gödény”. (Tótfalusi István: Magyar etimológiai nagyszótár). Lebegy (orosz: ле́бедь) jelentése: hattyú. De van ilyen magyar személynév is: Levéd. (lásd XII. században, Hidegkúton élt Lewedi szolga nevét). Ott van a legismertebb, a DAI-ban előforduló türk vezér Levédi/Lebedi neve! Vita van arról, hogy mit is jelenthet a Lewedi formátumú név. Szerintem a jelentése: hattyú.  Több írásomban is foglalkozom ezzel a névmagyarázattal, ezért nem ismétlem meg, csak egyet: „A LEBÉD név eredete, hasonlóan a LÉL/LEHEL névhez a protomagyar lev/leb/lel gyökből származik, jelentése könnyű, lebegő, ami egyébként a hattyú jellemzője is. Ezt kiegészíthetjük Magyar Adorján megfogalmazásában azzal, hogy: „a Libéd név értelme: hattyú, és hogy a hattyú őseink jelképezésében a vágy, főképp a szerelemvágy jelképe volt”. A hattyú szó „lebegy” alakja a szláv nyelvekben meghonosodott, míg a magyarban az ótörök (csagatáj) „kotan” (hattyú) terjedt el. Levéd neve egyébként összeforrt a hadvezető titulussal is: „ A Hattyú állítólag Levéd fejedelmet jelöli, de ide tartozik a halott hősökkel visszatérő, a Hadak Útján járó Csaba királyfi is. A néphagyomány ezért nevezte Hadvezetőnek és Hadnagynak a Hattyú csillagait”. /Paksi Zoltán: Égi utak csillagüzenetei. A Magyar Asztrozófia könyve.  40. old./” (Levédi a hattyú vajda? ). Megvizsgálva a szláv „lebegy” szó eredeztetését (Словарь Фасмера, Толковый словарь Ожегова), azt találtam, hogy nincs érdemi magyarázat arra, hogy honnan ered ez a szó. Alapvetően a német, latin, görög „fehér” tőből próbálkoznak kihozni valamit, kevés sikerrel. Ugyan akkor, a hattyú jelentésű „lebegy” szó, lebéd, levéd formában az ősmagyar szókincs része is lehetett. Lásd: a WikiSzótár.hu-ban, a Levédia szó jelentésénél olvashatjuk: „Eredet [Levédia < ómagyar: Levédia < ősmagyar: lebéd, levéd (madaras, hattyas) < lebe (fehér)]”. És ennek megvan a logikus magyarázata: a hattyú egyik legjellegzetesebb tulajdonsága – éppen NEM a színe, hiszen van fekete is, hanem – az, hogy LEBEG a vízen! Továbbá, mint a szláv nyelvekben a magyarban is kapcsolat van a lebed és a lebeda szavak között. („Слову ле́бедь родственно лебеда́” – Vasmer). „Fehér libatalp, lágyparéj, libaparéj, lisztes laboda, burján, libatop, cigányparéj, fostos paréj, laboda, lisztes paraj, östörparéj, pulykakása. Mind magyar, mind tudományos (hen: liba, podion: lábacska) nevét libalábra emlékeztető fiatal leveleiről kapta”. A liba és a hattyú közötti hasonlatosság szembeötlő. A lebeda/laboda tehát a libaláb (libatop). Ez a logikai (és morfológiai) kapcsolat a „lebegy” és a „lebeda” között! Most képzeljük el a névadás lehetséges módját. Lebegő hattyúk, és lúdláb (hattyúláb) alakú növény – ez lehetett motiváló, vagy a német albiʒ, elbiʒ, vagy a görög ἀλφός, esetleg a latin albus szavak, amelyeket az „ősnyelvészek” terjesztettek? Szerintem – ahogyan fentebb írtam – a „lebegy” szó, lebéd, levéd formában az ősmagyar szókincs része is lehetett, és mint ilyen felfoghatjuk egy „kvázi magyar” szónak is. De van ilyen több is. Nem vagyok nyelvész, teljeskörű vizsgálatokat nem folytattam ilyen irányba, de ilyennek ítélem meg az általam is részletesen vizsgált bor és kalán szavunkat. Lásd pl. itt: Kis nyelvi kalandozások ). Mindkét szavunk megtalálható a magyarban, a szlávban és a törökben is, néha különböző, de jelentésében összekapcsolható értelemben. Szerintem ezek a szavak is az ősi sztyeppei koinéból maradtak fenn, és nem kizárólag csak a magyar nyelvben! Nagy valószínűséggel ide tartoznak a bel és ar tövű szavak bokrai is.

Természetesen megvan a tudomány az én „találmányaim” nélkül is. Hogy én mire használom őket? Megpróbálom a „nyelvi mém” kifejezés előnyeit bemutatni. A mém fogalmáról többször írtam, ezt nem ismétlem meg, csak a félreértések elkerülése miatt mondom, hogy a dawkinsi értelmezést fogadom el. (R. Dawkins könyvében és az írásaimban bőven van magyarázat). Azt, hogy a nyelv egy mém lenne, csak úgy állíthatom, hogy a vizsgálat szempontjából annak tekintem. Nem új a gondolat, hiszen „élő”, vagy „holt” nyelvekről beszélünk, feltételezve, hogy a nyelv úgy viselkedik, mint egy élő szervezet. A mém ez egy információ egység, de hasonlítható a vírushoz is. A nyelv is lehet mém. A nyelvek azonban nem olyanok, mint a növények és állatok, a nyelvek ugyanis nem rendelkeznek önálló léttel; csak szokások/szabályok gyűjteményei. A nyelvi változást a nyelvhasználók, beszélők okozzák, s nem a nyelv maga. Így valójában a nyelvi változás nem mindig szabályszerű, ezért utólag gyakran nem felismerhető, a nyelvek közti hasonlóságok pedig lehetnek véletlen, párhuzamos fejlődés, vagy nyelvi univerzálék eredményei is – állítja a Wikipédia (Finnugor nyelvrokonság). Dawkins azonban a memetikát a mimézis (utánzás) és a genetika (örökléstan) szavak kombinációjából hozta össze, nem véletlenül. Természetesen a nyelv „nem élő szervezet”! Csak úgy viselkedik! Igaz, hogy „a nyelvi változást a nyelvhasználók, beszélők okozzák”, de mi készteti őket erre? Alapvetően a nyelv maga! A kaméleon változtatja meg a színét, de csak akkor, ha a környezetének megváltozik a színe. (A kivételektől tekintsünk el!) A szabályos hangváltozásokat a beszélők produkálják -- igaz. A beszélők pedig, mint homo sapiensek – lényükben egyformák. Akkor mitől lesznek a hangváltozások különbözőek? A nyelvtől. Tehát a változásokat a nyelv és a használói együtt hozzák létre. Ez teszi a fény természetéhez hasonlóvá a nyelvet, mint ahogyan korábban is kifejtettem. 

A memetika, mint tudomány, a kezdeti sikerek után, használhatatlannak bizonyult. Sokan leírták, a 21. század első évtizedeiben már a szakemberek többsége is úgy gondolta, hogy totális zsákutca, áltudomány, használhatatlan analógia stb. 2020-tól, külföldön új hangok jelentkeztek. 

„Az az érdekes, hogy a mémeknek szentelt művek többsége a filozófia, a szociológia, a kultúratudomány, nem pedig a nyelvészet területéről szólt. Az utóbbi időben megnőtt az érdeklődés a mémek iránt. Ez annak a ténynek köszönhető, hogy a mémek a kommunikáció kialakításának egyik módja. Amikor a beszélgetőpartnerek mémeket használnak, ez azt jelzi, hogy ugyanazon a nyelven kommunikálnak.” (Раиса Владимировна Мелькаева: Лингвокреативный аспект меметических поликодовых единиц в сети Интернет. Известия Южного федерального университета.Филологические науки. 2022. Том 26. 27.o.). A tanulmány, mint a címe is jelzi, (A memetikus polikód egységek nyelvi kreatívitás aspektusa az interneten) az internetes mém és a nyelvi kreativitás kapcsolatáról szól. A szerző arra a következtetésre jutott, hogy az internetes mémek a nyelvi kreativitás egyik változata, amely nyelvi és nyelvek közötti játékok formájában nyilvánul meg. Ez egy új nyelvi jelenség! 

A számítógépes világ gyorsan változik. Bizonyára vannak tanulmányok, amelyek ennek a változásnak a nyelvi hatásaival foglalkoznak. Ez már szigorúan nyelvészet, amibe nincs is belelátásom. De mint kívülálló is érzékelem, hogy ilyen hatás van. Ezért úgy látom, hogy a memetikának éppen a nyelvészetben lesz szerepe. Hogy az Internet hogyan hat a nyelvre, majd kidolgozzák az arra hivatottak. Ma ez még gyerekcipőben jár. Olyan, mint ha a kőkorszak nyelvi jelenségeiben a lótartás hatását keresnénk. A nyelvi kreativitásnak a kezdetektől szerepe volt a nyelv formálásában. Grétsy László (Nagy L. Jánosra és Péntek Jánosra hivatkozva) így ír erről: “A köznapi nyelvhasználatban már-már gyanús divatszóvá válik korunk egyik kulcsszava, a kreativitás. Úgy tűnhetik, mi is csupán ennek az »intellektuális korszellem«-nek engedelmeskedünk, amikor szóba hozzuk a nyelv kreatív jellegét. Ám ez két okból is elkerülhetetlen: az egyik, hogy a »teremtő« jelleg valóban az emberi nyelv egyik legfontosabb megkülönböztető jegye, amely minden más természetes vagy mesterséges jelrendszer fölé emeli, a másik, hogy legalább Descartes korától Wilhelm von Humboldton, Hermann Paulon, Bergsonon, Saussure-ön át Chomskyig a nyelvelmélet fő vonulata éppen a kreativitásban látja a nyelv lényegét. (34. o.)” (Grétsy László: Nyelvi kreativitás, játékosság az anyanyelvi órán). Összekapcsolva Grétsy és Melkaeva (2022-es!!) gondolatait, én ígéretesnek látom a memetika jövőbeli (nyelvészeti és közvetve a magyar őstörténeti) szerepét.

Egy nyelvnek nincs alapegysége. Az nem lehet egy hang, egy betű, egy jel, ami az adott nyelvre jellemző lenne. A genetikában megtalálták azt az információ csomagot, ami alapján el tudják dönteni, hogy a minta embertől, vagy állattól származott-e, továbbá az emberi genom hovatartozását. Pld egy archeogenetikai mintából megállapítható, hogy a személy melyik haplocsoportba tartozott, ősei nagy valószínűséggel honnan származtak. Azt azonban, hogy milyen nyelven beszélt, (egyelőre) nem tudjuk megállapítani, csak feltételezhetjük a ráutaló egyéb információkból. Az írás megjelenése már ad némi támpontot a nyelvre vonatkozóan, de minél távolabbi korról van szó, ez annál pontatlanabb. Sajátossága, hogy egyrészt függ, másrészt független az azt használóktól. (Kettős tulajdonság).  Képi modellezésre a „nyelvi idősodrony” analógiát használom a családfa modell helyett. (Mindezek részletezve vannak az írásaimban). Amikor elfogadom Krantz állítását, hogy az uráli nyelvcsalád Magyarországról ered és innen terjedt el az ellenkező irányba és, hogy az összes helyben maradó európai nyelv közül gyakorlatilag a magyar a legrégibb, -- akkor nem arra gondolok, hogy a KM-ben már magyarul beszéltek ősidők óta, hanem csak arra, hogy az eurázsiai sztyeppén létezett egy ősi koiné, amelyből a magyar tartotta meg a legtöbb jellegzetességet és ebből adódóan nevezhetném akár kvázi magyarnak is. A darwini evolúciót fedezhetjük fel abban, hogy ma is élő, önálló nyelv a magyar. Nem olvadt egybe, nem keveredett más nyelvekkel, csak fejlődött a saját logikája szerint. Nem csak a szókészletét gyarapította, hanem nyelvtanában is fejlődött. Csak egy példa: a határozott és határozatlanság kifejezésére már volt egy alanyi és egy tárgyas ragozása. Mégis bővülhetett határozott és határozatlan névelőkkel is, mert a logika nem sérült. (Lehet pl. törőm/török jeget, de nem lehet török a jeget!). Viszont nem vette át a környezetében általánosan használt nemeket. Semmi logikai értelme nincs annak, hogy holt tárgyakat az élőkre jellemző nemekkel felruházzunk!

Na, és a rokonítás! Ki kivel, melyik nyelv melyik nyelvvel rokon, honnan származik? Lehet ezt a kérdést „belátható, ellenőrizhető” kereteken belül, és ab ovo is vizsgálni. Az „ellenőrizhető” szakaszt is fel lehet  laikusok számára is belátható, és csak szakemberek, szakirányban érdeklődők számára érthető szakaszra bontani. Például nyelvész területen az érthetőség az egyik ilyen határ. Még a laikus is felfedezi (vagy feltételezi!) a rokonságot olyan nyelveknél, amelyek beszélői úgy-ahogy, de megértik egymást. Itt lehetnek tévedések, mert a szóátvételek segítik a megértést, de nem bizonyítékai a rokonságnak. De ez – ezen a szinten – nem is jelent problémát. Nyelvész szinten viszont a nyelvi rokonságnak vannak kritériumai, és azok a nyelvek amelyek ezeknek megfelelnek, azokat rokonoknak tekintik. Az átlagembert viszont jobban érdekli az etnikai rokonság, mint a nyelvi. A kettő viszont nem következik törvényszerűen egymásból. (Két teljesen különálló nép is beszélhet azonos, vagy rokon nyelven, míg két testvérnek is lehet két különböző anyanyelve.).  A nyelvész, a felállított törvényszerűségeknek megfelelően visszakövetkeztethet, rekonstruálhat szavakat, nyelvi szabályokat, ennek megfelelően csoportosíthat is az írott történelmet megelőző időszakokra vonatkozóan is, de ez már inkább hasonlít a sakkjátékra, mint az emberiség történetére. Ezért a nyelvészet, mint tudomány, területére laikusnak csak azért érdemes betekinteni, hogy „nehogy megvezessék”. Az őstörténet kutatása a nyelvész számára a nyelv történetének kutatását jelenti a maga teljességében, és nem többet. És milyen jelentősége van a nyelvtörténetnek az őstörténet szempontjából? „Azonnal leszögezhetjük: olyan jelentősége semmiképp sincs, hogy abból messzemenő következtetéseket vonjunk le egy mai etnikum előtörténetére, még kevésbé géntörténetére” – adja meg a választ Pomozi Péter nyelvész. (Pomozi Péter: A történeti nyelvészet őstörténeti alkalmazhatóságáról: lehetőségek és korlátok. 2020).

Ha pedig ab ovo vizsgáljuk a kérdést, akkor ne várjunk el bizonyítékokat. Feltételezhető, ha volt „Y-kromoszóma Ádám”, akkor az Ádám nyelvét „ősnyelvnek” kell tekintenünk. Innen kezdve a mutációk a nyelvben és a génekben elkülönülnek egymástól, de az evolúciós sémájuk hasonló marad. A diaszpórákban a genetikai változások a hangképző szervek, ezáltal a beszédhangok változását is okozzák. Ehhez adódnak a mém mutációk, amelyek rögződnek. A rokon törzsek nyelve is rokon volt kezdetben. Az etnikumok elkülönülése a nyelvek eltávolodásával is járt. Azonban míg egy közösségbe bekerülő idegen utódjai teljesen átvehetik a befogadó nép nyelvét, a génjeik (az Y-kromoszómák) azonosak maradnak, a következő mutációig. („A nyelv vándorol, a rassz nem!”). Az Y kromoszómát minden férfi kizárólag a vér szerinti apjától örökli, ez a gén nem keveredik az anyai ággal. Hiába van 10 generációval ezelőtt (ez kb. 300 év) mindenkinek 1024 őse (512 ősapja és 512 ősanyja), akiktől a génjeit örökli (vércsoport, hajszín, szemszín, arcforma, betegségekre való hajlam stb.), az Y kromoszómája mégis egyetlen egy ősapjától származik. Az Y DNS természetesen nem teljesen változatlan formában öröklődik apáról fiúra. Néha egy-egy mutáció jön közbe (angol rövidítéssel SNP), amely mutációt azután minden leszármazottja örökli egészen a mai napig. A mutációk alapján csoportosítani lehet a ma élő férfiak génjeit, lényegében vissza lehet következtetni, hogy merre jártak apai ági ősapáink az időszámítás előtti évezredekben, illetve az ókorban, esetleg középkorban. De hogy milyen nyelven beszéltek, arra csak az írás megjelenése után lehet következtetni. Egyenlőre annyit tudunk biztosan, hogy őseink keletről jöttek és keveredtek az őslakó kárpát-medenceiekkel, nyelvükben pedig megőrizték az ősi sztyeppei (beleértve a magyar-alföldit is) koinét, olyan mértékben, amely marginálisan megkülönböztette az azt beszélőket a környezetüktől.

Mostanában többször találkoztam a „nyelvi amőba” kifejezéssel. Elolvastam Szathmáry Eörs: Az emberi nyelvkészség eredete és a „nyelvi amőba” című tanulmányát. Ebben a munkában az emberi szervezet és a nyelv kapcsolatát vizsgálja. „Álláspontom lényege, hogy nincsen olyan anatómiai képlet, melyet — Chomsky nyomán — nyelvi szervnek nevezhetnénk, s a boncmester az óraüvegre elénk helyezhetné, mint pl. a tobozmirigyet” -- írja. Az anatómia nem erősségem, de azért próbálom megérteni a mondandóját a „nyelvi amőbával” kapcsolatban. „A nyelvi információt feldolgozó aktivitásmintázat a „nyelvi amőba”, mely — ezek szerint — az emberi agykéreg tekintélyes részét „élőhelyként” használhatja, s az egyedfejlődési folyamatok és a pillanatnyi funkcionális igények függvényében lakja azt be. Dinamikája olyan, hogy a rendelkezésre álló hely optimális területeit tölti be, képes kiterjedni és összehúzódni, traumák után részben vagy egészben áttelepülni, és néha még osztódni is” – ez még laikus számára is megemészthető, ezért meg is barátkoztam a „nyelvi amőbával”. De nem így vagyok a nyelvészek, történészek, amatőrök között – a nyelvek terjedésére gyakran használt – amőbaszerű viselkedéssel. Természetesen értem, hogy milyen folyamatot szeretnének érzékeltetni, „vizuálisabbá”, „kézzelfoghatóbbá” tenni, de ez nem egyezik a saját nyelvterjedési elképzelésemmel. A nyelv viselkedésének vizsgálhatóságára én is megpróbáltam a mémeket, a fényszerűséget (kettős állapotúságot), a sodronyszerű felépítést bevezetni, a terjedésre pedig a higany módjára történő szétterülést és egybeolvadást hoztam fel mintának. Ez az utóbbi hasonlatos az amőba mozgásához, alakváltoztatásához. De a nyelv terjedésének, változásának (egybeolvadás, szétválás) modellezésére szerintem jobban megfelel a higanyhoz, mintsem az amőbához történő hasonlítás. Miért is?

Alapvetően az amőba egy valós élőlény, egyed. Osztódással szaporodik, az utódok teljes mértékben azonosak. De két amőba már nem tud eggyé válni (ami a higanycseppeknél természetes). Rokonnyelvek találkozásánál lehet ez a tulajdonság perdöntő. Szerintem ez történt a KM-ben a 8-15. században a magyar nyelvvel. Természetesen vannak a nyelvi hasonlatnak, mintának hiányosságai is. Például a higany nem képes evolúciós fejlődésre. De ha csak a nyelvterjedésére és nem a fejlődésére vonatkoztatjuk, akkor ez elhanyagolható. Az amőba sem esik át különösebb változáson pár évszázad alatt, míg a nyelvek fejlődése számottevő lehet.