A szlávok eredete máig ismeretlen. Az idők folyamán több elmélet született arról, hogy hol is jelentek meg először, mit jelentett eredetileg a nevük. Nyelvük, az ősszláv nyelv kialakulása, szintén rejtély. Tény, hogy a hunok kárpát-medencei megjelenése előtt a krónikaírók róluk nem szóltak. A bizánci történetírók a 6-7. században Sklabenoi és Antoi neveken, Jordanes latin nyelvű Geticájában pedig Sclaveni, Venethi és Antes neveken említ különböző csoportokat, akik a mai szlávok elődei lehettek. (Most, és a továbbiakban, szlávok alatt a szláv nyelveket beszélő népek összességét értem. Ha egyes csoportjukról beszélek, akkor a ma használatos népelnevezést fogom alkalmazni.) A 6. századtól a Vendek, Sclavenek, Antek már jól elkülönülten megjelentek a történelemben. Nevüket származtatják a szláv slovo=szó, slava=dicsőség, slow=mocsár, a latin sclavus=rabszolga, szavakból egyaránt. Magyarázat mindegyikre van, de a különböző jelentések, köszönőviszonyban sincsenek egymással.

            Tudjuk, hogy a római hódítás előtt a Kárpát medencében illír, trák népek éltek, akiket a kelták szorítottak ki, dél felé – Illíriába. A kelta Volcae nép i.e. 4. században két nagy részre szakad: a Tectosages és az Arecomisci törzsekre. A Volcae a kelta törzsek szövetsége volt akik a La Tène-Hallstaatt-Szalacska-Regöly vonaltól északra éltek. I.e. 310-ben Molistomos kelta hadvezér mélyen behatolt az illír törzsek területére, uralma alá hajtva a Dardanians, Paeonian és Triballi törzseket. A kelta betörések az i. e. 3. században érték el csúcspontjukat, amikor behatoltak Makedónia, Thrákia és Görögország területére. Bár i.e. 278/277-re a behatoló seregeket legyőzték, a támadók egyik serege (Tectosages egy része) átkelt Anatóliába és az utánuk elnevezett területen, Galatiában telepedtek le. Mivel a környéket rettegésben tartották rendszeres rablóhadjárataikkal, I. Antiokhosz Szótér szeleukida uralkodó legyőzte őket és Galatából áttelepítette őket Anatólia belső, sivatagos részére. Az i. e. 1. század második felében kezdődött a kelta hanyatlás. Miután Burebista legyőzte a Boiok konföderációt, a kelták egyre kevésbé tudták ellenőrizni a Kárpát-medencét. A rómaiak ugyanekkor a pannon-illír származású Azali törzset Pannónia északi részére telepítették, hogy tovább csökkentsék a kelták befolyását a térségben. A rómaiak i. e. 35-33-ban Illíriát bekebelezték és felosztották Dalmatiára, Pannóniára és Moesiára. A Kárpát medencében ekkor még a kelta törzsek: bójok, tauriskok vagy más néven nóriak, scordiskok, és eraviskusok (araviskusok) éltek. Az araviskusok a Rába folyó (Arabo) mentén, majd Dél-Dunántúlon, a scordiskok az Illír részeken, a nóriak középen és észak-nyugaton (Noricum) éltek. I.e. első évszázad második felében a keltákat a germán markománok, Marbod (? – +Ravenna, 37) vezetésével, legyőzik. A markomán-római háború idején, a római seregek hátországában tört ki a pannon-illir felkelés. A felkelők elfoglalták egész Illyriát, veszélyeztették Macedoniát és Itáliát. Tiberius a nehéz helyzetben szövetséget kötött Maroboddal és seregét az illír felkelés leverésére küldte. A harcok a 9. évig tartottak, és a hadműveletek Germania területén ezzel véget értek. A pannon –illír felkelés központja Belina (Бијељина, 44.7500, 19.2166) volt. A markomán törzsszövetséget majd csak a hunok tudják végleg megtörni és uralmuk alá hajtani. A kelták, bár etnikai önállóságukat fokozatosan elvesztették, beolvadtak a környező germán, dák, illír törzsekbe, a kelta helységnevek nagyon sok helyen a mai napig fennmaradtak. A római hódítás után az őslakos kelták megmaradtak, és többségük római szolgálatba állt. Isteneik közül Belenus-t Apollón-hoz, Belisama-t, Minerva-hoz rendelté a hódítók. A szláv kapcsolat (Nyesztor krónika) miatt, érdemes Noricum kialakulását kicsit bővebben áttekinteni.

            I.e. a negyedik század környékén a kelta norikok a venétekkel együtt az Alpok északkeleti oldalán (a mai Klágenfurt környékén) létrehozták Noriumot, amelyet csak i.e. 16-ban csatoltak Noricum néven a Római Birodalomhoz. Fővárosa ekkor Vindobona (Bécs) lett. Noricum tehát dunamelléki római tartománnyá vált. Határai voltak: északon Germania (Danuvius), keleten Pannonia (Mons Cetius), délen Pannonia és Itália (Savus és Karni-Alpok), nyugaton Rhaetia és Vindelicia (az Aenus folyó). Tehát a modern állapotokkal egybevetve, magában foglalta Alsó-Ausztriát és Felső-Ausztriát, Stájerország legnagyobb részét, Karintiát, Krajnát, a Puster- és Inn-völgyeket, a Pinzgaut és Salzburgot. Lakosainak zömét a tauriszkok kelta törzse alkotta, csak a rómaiak nevezték el a bennszülötteket Noreja városáról (Norici). Hozzájuk csatlakoztak később a bójok. A bój keltákról nevezték el Bohémiát, a mostani Csehországot. A bój kelták, a kimmerekkel, Galliába mentek, s ott telepedtek meg, a rokonaiknál, a galloknál. Más részük, Kr. e. 191-ben, a Pelso-tó (Balaton) mellékein táborozott le, a tauriskos törzs mellé. Az észak-keletre szakadt bójokat csak az utóbbi időben azonosították a ruszin bojkókkal. A Saar folyó mentén a Treveri és a Mediomatrici törzsek, tőlük északabbra belga (vagy latinul Belgae) törzs élt. A Commentarii de bello Gallico szerint a római légiók Julius Caesar vezetésével i. e. 54-ben meghódították ezt a területet és a kialakított római provinciát a belovákok (Bellovaci) törzséről nevezte el Gallia Belgica-nak. „A bellovaci (Belloakoi), a belgák közt a legszámosabb és leghősiesebb népség, kik a rómaiak ellen 100,000 fegyverest állíthattak a síkra.”^[1]. Diocletianus császár uralkodása során a provinciát két részre osztották: Belgica Prima (fővárosa Augusta Trevirorum Trier) és Belgica Secunda (fővárosa Reims). A Belgae név az elő-kelta belo-ból ered, amely „fényes”-et jelentés és rokonságban áll az angol "bale" (ragyogó, fényes), az ó-angol bael, a litván baltas (fehér, ragyogó), és a szláv nyelvekben használt belo/bilo/bjelo/ (fehér) szavakkal. A gall "Belenos" ("Fényességes") és "Belisama" neve is erről a tőről származik. Egy másik feltételezés szerint az indo-európai „bel”, amely kerek, felfújt tárgyat jelent (ld. az angol ball), de erről bővebben szólok A magyarok eredete és a Pilis című írásomban, ahol a „Saar-szár” szó az egyik fő téma lesz. Visszatérve a Volcae keltákra, nevükből (Proto-Celtic *wolkiō), igen sokan származtatják a saját nevüket: Welsh golchi „mosni” és Irish folc „fürdeni”, de az ó ír valószínűbb: „folg”, ami „agilis, energikus” jelentésű. (Az előző „nedvességből” csak a szláv „vlaga” keletkezhetett.) Ebből van a német *walha „külföldi, idegen, román” és a welsch „francia”, waalsch „Walloons” is. Érdekes a lengyel szóhasználat: vlachok (Wołosi) és olaszok (Włosi) is. Az anatóliai Galatia a keltákról kapta a nevét. A Vlachból lett a magyar „oláh” szó is. Ami pedig a későbbieket illeti Volcos (Vuka) folyó, Volos/Veles istenek nevei is a kelta Volcae szóra vezethetők vissza. Vlach, ukránul: voloh (волох).

            Atilla népe végeredményben római szövetségesként vonult be Pannóniába. Az Alta Rippánál lefolytatott csata valószínűleg nem a mai Tolnánál volt, mivel ilyen nevű helységből több is volt a birodalomban, és itt nem volt okuk a csatára. A jóviai ásatások (Alsóheténynél) arra engednek következtetni, hogy a római lakosság evakuált a hunok elől, az őslakos kelták – valószínűleg -- maradtak. „Priskostól tudjuk, hogy Pannónia egyes részeit a hunok megszállták, jelesen a Száva folyó környéke szerződéssel került a kezükre. Valéria hivatalos átadása a 430-as évek vége felé történt.”^[2] 456-ban Avitus császár (455-456) ugyan még rövid időre megfordult Pannóniában, de jórészt barbár gót seregek élén. A romanizált lakosság egy része elmenekült Itália vagy a Balkán felé, illetve Noricum és Italia határán egy új provinciát hoztak létre Valeria Media néven (TÓTH E 1989). Erre a történelmi bevezetésre azért volt szükség, hogy láthassuk, a hun birodalom felbomlása után a hun, magyar, (székely), kelta, jász (jazig, alán), szarmata lakosság megmaradt (helyneveink egy része ezt igazolja!) és fogadta a visszatérő keleti rokonokat, az avarokat. „A megmaradt, bár erősen romanizálódott kelták, felszabadítóként üdvözölték a hunokat, és valószínűleg, beolvadt népességük a hunokéba. Ez a mi magyar kelta történelmünk.” – írja Pap Nóra Szalacska History – Kelták Magyarországon című írásában. A megszállásban hun fennhatóság alatt, a Dunától keletre élő szarmata maradványok is részt vettek. A nyugati Noricumot pedig azért részleteztem, mert a Nyesztor Krónika innen származtatja a szlávokat: „Афетови же сынове западъ прияша и полунощьныя страны. От сихъ же 70 и дву языку бысть языкъ словенескъ, от племени же Афетова, нарѣцаемѣи норци, иже суть словенѣ.” azaz „Jáfet fiai elfoglalták nyugati és az északi országokat. Ebből a 70 és kettő nyelvből lett a szlovén nyelv és Jáfet törzséből az úgynevezett norikumiak, akik valójában szlovének.” Az valószínű, hogy a szláv nyelvek valamilyen protoszláv (ősszláv) nyelvből alakultak ki. Az viszont nem valószínű, hogy ez a kialakulás i.e. megtörtént volna, mert annak nyomának kellene lenni valahol. De a történelmi nyomok csak az 5-6. századig vezetnek, amikor a szláv nyelvet beszélők kezdtek elterjedni. Hol voltak addig? És honnan van a nyelvükben oly sok törökös, altáji, óperzsa elem? Elképzelhető az, hogy indoeurópai nyelvcsaládok szétválásakor már a protoszláv nyelv is kialakult volna, de az azt beszélők a hunok európai megjelenéséig valahol rejtőzködtek? Mondjuk Urartuban, a Van tó mellett? Az avar és a szavárd magyarok élőhelyein? (A későbbiek során vizsgálni kellene az alán „Van” és a magyar „bán” szó kapcsolatát is, különös tekintettel – a már említett C. Scott Littleton, Linda A. Malcor könyvben szereplő Ban de Lancelot névmagyarázatra.) A történészek egyik változata szerint, I. Dareiosz (522-485) perzsa király i.e. 519-ben a kaukázusi ősnépeket a Kaukázus északi oldalára kergeti. Közöttük vannak őseink és az óoroszok, lengyelek ősei, a poljánok[3] is. Prokopiosz és Jordanes a szlávok őshazáját a Kárpátok és a Dnyeper közötti területre teszi. Az európai szlávokról a krónikák sokáig hallgatnak. Szerintem Atilla széthulló birodalma adta meg a nyersanyagot ahhoz, hogy a frank-gall-kelta-gót lecsóból kialakuljon egy nyelvjárás, aminek gyökere Kaukázus környéki. Nagybulgáriát elhagyó bolgárok ekkor térhettek át a török-altáji nyelvről a szlávra. Ez kerülhet be azután Jordanes Geticájába. Nyesztor – akinél a szlávok története a Dunánál kezdődik – azt írja, hogy az első történelmi esemény velük kapcsolatban volkok támadása volt. Itt a „volkok” alatt – kétség kívül – a Volcae keltákat kell érteni, akiket akkor már romanizálódott népeknek tartott. (Иванов, Топоров 1979; ср. сходное германское обозначение романизированных кельтов - *Walhoz, восходящее к тому же этнониму: Rübekeil 1992. S. 62). A Kárpát-medencébe, az avarokat megelőző zavaros időkben kezdtek beszivárogni szláv törzsek, akiket azután az avarok befogadtak, és mint földműveléshez, gazdálkodáshoz jól értő népeket, letelepítettek. Gyors szaporodásuk alkalmassá tette őket arra, hogy az avar hadsereg ütőképes gyalogságát alkothassák a kaganátus teljes fennállása alatt. Túlságos megerősödésüket a törzsek kettéosztásával és széttelepítésével akadályozták meg. A kaganátus bukása után, pedig a maradék avarok a morvákkal együtt a német császár fennhatósága alá kerültek. (803. Regensburgi birodalmi gyűlés). Árpád magyarjai azokat a szlávokat találta a Kárpát-medencében, akik ez alatt az évtizedek alatt vándoroltak be a kipusztult Duna mellékére. Hogy mindez valóban így történhetett, azt a régészeti feltárások ezrei bizonyítják.

            Most nézzük meg, konkrétan hol éltek, honnan jöhettek a szlávok? Időben ott vagyunk a 6. században, amikortól az első híradások róluk megjelennek! A Volga felső folyásától északra a vikingek (normanok, varégek) uralják a területet. Holmgard néven várost alapítanak a Volhov-folyó mentén, (58.5166, 31.2833) amit később az oroszok Novgorodnak neveznek el. Első említése 859-re datálható, amikor már egy fontos állomás volt a varégek (a mai svéd területekről származó vikingek) kereskedelemi útvonalán a Baltikum és Bizánc között. De vajon kik voltak az oroszok előtt a 7-9 században azok a kereskedők, akik a viking cuccokat becserélték a Kaukázuson túli árura, pénzre? Az orosz történészek finnugoroknak nevezi ezeket a népcsoportokat, akik itt éltek. A legrégibb krónikásuk meg is nevezi a helyeket, és a népeket is, akik uralták ezt a területet. Merja volt a neve az itteni törzsüknek, és Jár istennek áldoztak. (Valószínűleg ők voltak a Kézai említette „juriánusok”!) A Plescsejevo-tó közelében Szarszkoje földvárát és a Ples dombot, meg több száz halomsírt hagytak ránk, benne ezernyi emlékkel, amiken a régész-történészek a mai napig rágódnak és keresik a nyelvet, amin a merják, mescserek beszélhettek. Hogy magyarul a ples/pilis ugyan azt jelenti, mint a szár, talán meg sem szabadna említenem, mert hát ugye ezek szláv jövevényszavak a magyarban J. Pedig ők valószínűleg értették Holm gard nevét is. Halom vár, Kopasz domb, Száraz erőd. Ezek nem fordítások, hanem magyar szinonimái a holm/halom, pilis, szár ősi szavainknak. A vikingek valószínűleg a holm szót tőlük vették át. Az „őrizni, keríteni” jelentésű „gard-grad” szavak keleti változata a magyar „vár” szó. A kapcsolatot az óorosz „var” воръ (забор) „kerítés” szón keresztűl találjuk meg. (Vasmer, pages: 1,273). Ezzel a példával az „udvar” szláv jövevényszavunk ugor-magyar eredetére is rámutattam. (A szó a Kaukázuson túlról származhatott, erre utal az ó-ind. „dvā́ram” és a perzsa „duvarayā-maiy” „kapu”jelentés” – Vasmer szerint. Pages: 1,489.). Bella Lajos Sopronmegye Leírásában a Fertő-melléki dombhát egyik részét Zarhalm néven nevezi. „Ez a név (Szár-halm, Szárhalom) a magyarság első századaira mutat vissza” – írják a lábjegyzetben. Lehet, hogy csak véletlen egybeesés, de ez a „Szárholm” domb éppen egy Oka nevű falu (47.8333, 16.6666) mellett van. Az Oka, Oroszország európai részén, pedig a Volga legnagyobb jobb oldali mellékfolyója. Kalugánál pedig egy Ugra nevű folyó csatlakozik hozzá! (54.5014, 36.1065). Az is a véletlen műve, hogy éppen Levédia és Nagybulgária között, ahol az 5. századi térképen onugor, szabír, magyar törzsek vannak jelölve, olyan nevű helységek maradtak fenn, mint: Száránszk (54.1813, 45.1756), Szárov (54.9401, 43.3245) és Sumérija^[4] (Шумерля, 55.4903, 46.4289)? Keletebbre, az Altáj előterében, pedig Szári-Árka (Сары-Арка, 50.4333, 69.1888), a „Sárga hegyhát” névvel találkozhatunk, talán véletlenűl? Magyarországon, Szár (németül Saar) község Fejér megyében, a Bicskei kistérségben (47.4769, 18.5187) található. Ezt írja róla a Wikipédia: „Az 1724 fő lakosú Szár község a Budapest-Hegyeshalom vasútvonal mentén, Tatabánya és Bicske között félúton a Vértes lábánál elterülő ősi település. Ezen a területen már az őskorban is éltek emberek, később kelták, rómaiak, hunok és régi magyarok, ahogy azt a temetkezési helyek tanúsítják. A Megyer törzs szálláshelyéhez tartozott. Szár (ősi magyar nyelven Saar) neve Taksony, Árpád fejedelem unokájának nevére utal, jelentése "kör", "kopasz". Az első, Szár létezését bizonyító dokumentum 1337-ből (1326?) származik, ahol Savol név alatt említik a települést. Nevét az Árpád-házi Szár Lászlóról kapta, aki Szent István királyunk unokatestvére volt.” Túl ezen a Cserhát legmagasabb csúcsa az 520 m magas Szár-hegy (Hollókő, 47.9920, 19.5914). Szádelő (szlovákul Zádiel) község (48.6138, 20.8333) a Szár-patak sziklacsodákkal teli szurdokvölgye előterében van. A monda szerint: „itt bukott alá repülő szárnyas lováról a fellázadt gótok által üldözött Dengezik herceg, Atilla fia. A holttestet fivére Ellák herceg találta meg és ide temettette el, maga pedig népével együtt az itteni hegyek oltalmában telepedett meg. A patakot az elesett herceg emlékére nevezték el Szár-patakjának a környező hegyeket, pedig Szár-hegységnek.” Véleményem szerint a kopasz sziklacsúcsok nagyobb indokkal szólnak az elnevezés mellett, mint a mondabeli szárnyas ló. A Szádelő helységnév, pedig bizonyára a Szárelőből keletkezett...Mielőtt a tisztelt olvasóban felmerülne az a gyanú, hogy én minden „szár” nevű helyet kapcsolatba hozok a magyarokkal, és talán még a Szárvidéket (Saar-vidék) is idesorolom, megnyugtatom, hogy – igen! Magyarázatul beillesztek egy kis „nyugati szárral” kapcsolatos epizódot:

            A Saar-föld (németül: Saarland, franciául: Sarre) néveredetére igen kevés információt találtam. A legtöbb történet a középkorral és az azt követő időszakkal foglalkozik. Saar a Mosel jobb oldali mellékfolyója, hossza 246 km. Ismeretes, hogy a római hódítás előtt itt a kelták éltek. A mai Franciaország (Gallia) területén élt keltákat hívják galloknak, és ők gall nyelvet beszélték. A római hódítás után, a Mosel két partján élő Treveri törzs, akik a belgákhoz (Belgae) tartoztak, a Bellovaciakkal és a Paemanikkal (Poemani) együtt a Gallia Belgica provincia alattvalói lettek. Magáról a „szár” szóról a németek is azt tarják, hogy: „Die "Saar" geht auf ide. "*sar", "*sor" = "fließen", "strömen" zurück.”, ami az „áramlással” azonos. Látni fogjuk, hogy ez a szó egyáltalán nem idegen az ugor, magyar, altáji nyelvektől. Sőt a „belga” szóval való kapcsolata a kelták keleti gyökereire utal. A szardíniai szárd népről is tudjuk, hogy nem latin származásúak, csak nyelvet váltottak. Sassari városát még a nuraghek (i.e. 1600-900.) alapították. Az ottani „szár” név eredetéről nincs információm. A gyökerek talán egészen a harangedényes (bronzkori) kultúráig is elvezethetnek.

            Visszatérve a volgai rokonokhoz, a régészeti leletekből ismert, hogy fölöttük északon, és észak-nyugaton finn-ugor, erza, moksa, mari, muroma, mescser, merja, mordva törzsek éltek. A szlávok (oroszok) meg csak évszázadok múlva jönnek ide! (Csak a 9. században foglalták el a felső volgai területeket az oroszok.) De akkor megtanulják, hogy az ár -- az áradat, erő; a nyár (jár) pedig: hév-hő, fény és bőség. Ezt szlávosítva, el is nevezik a meghódított területet Jároszlávlnak! Dél-keleti rokonaikról, a szabírokról, meg ránk maradt Szabíria mai neve: Szibéria. (A kutatók nagy része azt írja, hogy a "szabírok eredetét nem ismerjük", de annyit elfogadnak, hogy a hun népcsalád tagjai voltak. – állítja Kiszely István, a szabírokról szóló írásában.) De addig a merják utaztak a Kaukázusba, Ulu- és Kicsi-Madsarba, kereskedni. Nyelvi nehézségeik nem nagyon lehettek az ottaniakkal, hiszen legtöbb szavuk közös volt. „Az ősmagyarság tehát két nagy csoportból jött létre: magyarul beszélő szabír-hunból és törökül beszélő onogur-türkből” – írja Kiszely professzor, ugyan ott. Ez azt jelenti, hogy ezt a nyelvet egész Szabíria ismerte, használta. Én úgy gondolom, hogy a magyarnyelv nem finn, és nem is török, hanem turáni, talán kazár^[5]. Róluk azt írták arab utazók, hogy nyelvük se nem török, se nem perzsa. Sajnos kazár nyelvemlékek nem nagyon találhatók. Utódaik a karacsájok, akikkel a kapcsolatot a zenében mutatta ki Czakó Gábor és Juhász Zoltán. Ebben a pusztai nyelvben a „bel” szónak, nem volt „fehér” jelentése. Ez csak a szláv nyelvekben később fog kialakulni...A kumai magyarok szokásait a 11. században élő perzsa történetíró Gardizi(+1061) és az andalúziai arab Al Bakri (~1014–1094) írta le. Határvidéküket gyepűrendszer védte. Szomszédaik délről az alánok, a hegyeken túl az abházok voltak. Útközben nyugat felé meg betérhettek Bics-be (ami csak a kunok után lett második Bics, azaz Drogobics), Bilcsébe, vagy az Ugrin nevű falvakba, megtudni, hogy mi hír van a testvéreiknél. Az iráni és finnugor népek keverékének tartott burtasz-okon keresztül már avar, magyar, kazár földre érhettek, akiknek a déli szomszédjaik itt az örmények voltak. A déli rokon törzsük egy része meg Árpad vezetésével visszamegy Atilla hazájába. (Bizonyára fülébe jutott a hír, hogy a volgai szomszéd bulgárok jó helyet találtak Bizánc mellett, dák, trák és illir földön. Pannóniát meg elveszik a testvér avaroktól a frankok). A 10-13. században Keleten megszűnt ez a világ, mert az oroszok igen megerősödtek, és birodalmat alakítottak ki a térségben. (A bulgárok is megfertőződtek a szláv nyelvvel. Talán nem akartak kipcsák-kunokká lenni és ezért választották a szláv dialektust). A vikingeknek fontos volt a kaukázusi útvonal, ezt bizonyítja az Ingvar-saga ami, az utolsó viking hadjárat volt a Kaszpi-tengernél, 1041-ben. Az ugor magyarokkal nem volt gondjuk, erről is szól a gripsholmi kő felirata: „és keleten (ételt) adtak a sasnak” – a turulnak, minden magyarok szent állatának. Szerencsére a pápa és a magyar király majd elküldi a követét Juliánusz barátot, aki még megtalálja a volgai rokonokat északon, és ráhagyja az utókorra annak bizonyítékát, hogy a magyar nyelv, a tatár hódítás előtt még a puszta beszélt nyelve volt. A pápa a titkot megőrizte^[6], a magyarok meg elfelejtették, a sok más gondjuk miatt. Azonban a „járom” szó értelmét nem felejtették el. Ma is használatos, minden magyar érti. A szlávok, (akiktől állítólag átvettük) szintén megtanulták: lengyel: jarzmo, szlovák: jarmo, szerb јарам stb. Náluk ez a „Járom” (Яро́м, ярем), „szarvaspásztor”. Sötét szó. ("оленный пастух", мезенск. Темное слово.) – írja róla Vasmer. (PAGES: 4,561). Mezen környékén, a Fehér-tenger partján (65.8500, 44.2333) a szlávok előtt ugorok éltek, és ahogyan már szó volt róla, és kapcsolatban lehettek a déli népekkel, hiszen a szláv *ārьmъ, *ārьmo; *kojārītī szavakat aveszta (araiti), óperzsa (arta-), örmény (аṙnеm), ógörög (ἄρμενος), óindiai (аrра́уаti), latin (arma) eredetre vezetik vissza. Jelentése pedig „kapcsolni, összekötni, hozzáidomítani” (связывать, сочленять, соединять). Ezt pedig teheneknél, ökröknél, szarvasoknál a járom biztosítja! Ha a magyarok a Kaukázus felől jöttek, akkor miért a szlávoktól kellett átvenni a „járom” szót? Az avar birodalomban a szlávok járommal igázták a szarvasmarháikat és nem valószínű, hogy ennek az eszköznek a nevét ők árulták el a keletről jött avar-magyaroknak. „Az iga szó ’egyfajta fejjárom, homlokjárom’ jelentéssel került nyelvünkbe. Ennek a szónak széles indoeurópai háttere van, míg a járom későbbi szláv nyelvi fejlemény.” – olvashatjuk a mai magyar tankönyvekben.^[7] Nos, hát az ilyen „szláv nyelvi fejleményekre” komolyabban oda kellene figyelnünk, mert lesznek, akik elhiszik.

            Szóval ez volt a helyzet Északon és Keleten, a nagy népmozgáskor, amikor a szlávok terjeszkedni kezdtek! És mi volt a helyzet Délen és Nyugaton? Említettem a trójai leszármazottnak tartott venéteket, akik a keltákkal együtt Noricum alapítói voltak. Megőriztek bizonyos vallásos hagyományokat az illir, trák, kelta időkből, többek között bizonyos Veles nevű termékenység istenük is volt, aki később a szláv mitológiában Volos névre változott. A Béla név kutatása során találtam rá Macedóniában Bylazora helységre, az ókori Paeonia területén. Itt a közelben egy ősi megalitikus obszervatóriumot (Kokino 42.2634, 21.9531) is felfedeztek 30 km-re Kumanovó városától. A paion főváros Bylazora mai neve Veles (41.7289, 21.7798). Hozzá tartozik Belestevica falu is (41.7633, 21.6983), ami a Veles/Beles névátalakulásra utalhat. (Mint: Bylazora vagy Vylazora) Kumanovó nevét pedig, valószínűleg a kunoktól örökölte, akiknek a birodalmuk (fénykorukban) idáig is elért. Szóval a Veles/Volos mitoszra is alapozva, egyes történészek a szlávok születését nem keleten, hanem Noricumban, (Karintiában) képzelik el. A 11-12 századi Nyesztor Krónika a szláv bölcsőt a Közép-Duna vidékére és i.u. 1-4 századra teszi, „ahol ma magyar és bolgárföld van”. „Был един язык славянский: славяне, которые сидели по Дунаю <…> От тех славян разошлись по земле и прозвались именами своими, от мест на которых осели… И так разошёлся славянский язык…”^[8]. Csak megjegyzem, hogy a magyarokat akkor még nem „vengry”-nek hívták, hanem ugoroknak. Véleményem szerint a vengr elnevezés a latin „u” és „v” keveréséből alakult ki lengyel-orosz környezetben a középkor végén. Az alábbi eredeti szöveg és újkori orosz „ferdítés” összehasonlításakor ez jól látható: „По мнозѣхъ же временѣхъ сѣлѣ суть словени по Дунаеви, кде есть нынѣ Угорьская земля и Болгарьская.” „Спустя много времени сели славяне по Дунаю, где теперь земля Венгерская и Болгарская.” Vasmer szótára szerint a „vengr” kifejezés a litván „unguras”-ból keletkezett, nem később, mint a 10. sz. elején. (Из слав. ogъrinъ заимств. др.-лит. unguras "венгр", не позднее начала Х в.)^[9] Az óorosz nyelvben a „magyar” megfekelője az „ugrin”volt.^[10] Az Oka baloldali mellékfolyójának, az Ugrának a névelemzésekor viszont kizárja az óorosz krónikákban szereplő „magyar” jelentésű „ugre” (угре) szó azonosítását az „Ugrával”^[11], mondván, hogy a magyarok sohasem voltak ezen a területen. „Следует отвергнуть стар. сравнение Угра с др.-русск. угре "венгры" (Европеус), поскольку венгры никогда не были в этой области.”^[12] Általában^[13] azt tartják, hogy a folyóban egykoron igen sok angolna volt (angolna oroszul: у́горь, a latin anguilla, illetve a kígyó jelentésű anguis szavakból), is innen ered az elnevezés. A későbbiek során tanulságos lenne a lengyel Vengrov (Węgrów)^[14] nevű települések (52.4000, 22.0166 és 51.2661, 17.2200) nevének elemzése. (A néven kívül nem találtam magyar vonatkozást. Csak a 14. század 2. felétől van írásos dokumentum a Livec partján fekvő város nevéről.). Az Ogre folyótól nyugatra, Prága környékén jött létre az első komoly szláv törzsszövetség, akikről a másik híres krónikás, a Prágai Kozma művéből (ford.: Szegfű László), valamint al-Maszúdi (893-956) arab utazó, földrajzi-, és történetíró „Az Aranymezők és drágakőbányák” című könyvéből kapunk információkat. Rendkívül érdekes – bár hitelessége nem bizonyított – az Izenbek fatáblák (Velesz Könyv)^[15] szövege is. (Megjegyzem, hogy itt nyomon követhető a szláv „fény-fehér” összefüggés: „ведь Свентовит - это Свет./ Видели мы через Него Белый Свет.”. Magyarul: „Hisz Szventovit^[16] – ez Fény. Rajta keresztül láthatjuk a Fehér Fényt/Világot.”). Kozma szerint a szlávok egyik törzsét egy Cseh nevű vezér irányította, és 530 körül foglalták el a Prágai-medencét. Tőlük északra a lemuzok (billenek), litomerzsicsik, horvátok, moravák alkottak szövetséget. Névtörténetünk szempontjából kiemelt jelentőséggel itt a „billen-bilin” nevű törzs bír, bár a krónikás több időt szentelt a misztikus cseh „dulebekre”, vagy „dudlebekre”. Őket, az ugyancsak misztikus „oborok” (обры) hajtották igába. Róluk ezt írja a Krónikás: „Az oborok pedig magas termetűek és gőgös elméjűek valának. De az isten elpusztította őket, és megannyian halállal emésztetének el, úgy, hogy egy sem maradt meg közülök. Ezért mind a mai napig él az oroszoknál a közmondás: elvesztek, mint az oborok, kiknek már se nemzetségök, se maradékuk". Más olvasatban: „Eltűntek, mint az avarok, akiknek sem utóduk, sem maradékuk.” A szláv-avar viszonyt a Nyesztor-krónika így írja le: „Ez időben tűntek fel az oborok, akik Herakliosz császárt haddal támadták meg, s kevésbe múlt, hogy el nem fogták. Ezek az oborok a szlovénekkel harcolván, a dulebokat, ugyancsak szlovéneket, megigázták, s ezeknek az asszonynépén erőszakoskodtak. Ha valamely obor szekéren akart menni, nem lovat, nem ökröt, hanem három, négy vagy öt asszonyt fogtak a szekér elé, s így kellett az obort vonszolniuk. Eképpen nyomorgatták a dulebokat.” A frankok 791-ben verték meg elöször az avarokat. Az ezt követő belháború 792 és 795 között folyt. A morvák gyűlölettel viseltettek az avarok iránt s a keresztyénné lett Theodor avar fejedelmet kizavarták területükről, aki Nagy Károlyhoz menekült s tőle kért segítséget a morvák ellen. A császár, hogy a két nép között az egyenetlenséget egyszersmindenkorra megszüntesse, az avarok részére a Carnuntum (az osztrák Petronell) és Sabaria (Szombathely) közötti területet jelölte ki. Theodor, mielőtt a császár rendelkezését végrehajthatta volna, meghalt 806-ban s utóda a szintén keresztyén Ábrahám lett, ki azután a kijelölt területet birtokba vette. De a morvák neki sem hagytak békét. A császárnak e célból kiküldött követei sem tudtak a két nép közt egyességet létrehozni. Károly tehát 81 -ben Aachenbe idézte az avarok és morvák főnökeit, hol császári parancsszóval intézte el a viszályt. A bolgár Krum kán 803-804-ben győzött az avarokkal szemben. De sem a frankok, sem a bolgárok nem maradtak hosszú távra a „felégetett” avar földön. Az őslakosok közül sokan elvándoroltak, beolvadtak más népekbe. Ez nem lehett valami nehéz dolog, hiszen a kialakuló szlávság jó részben keltákból, frankokból, hunokból és avarokból állt. Ez a folyamat a mai napig nem tisztázott. Nem úgy, mint a dulebek története. A dulebek lakóhelyét Al Maszudi leírása ellenére sem ismerjük pontosan. A Velesz Könyv viszont nagyon részletesen ír róla. Értelmezése szerint a dulibok (dulebok) a szlávok összeségének megnevezése az időszámitásunk előtti, un. Kárpát-periódusból. Ezt követően a dulibok Volhinia területére kerültek (Дулибия Рось^[17]). Utolsó említésük 907-re esik, és ezt a PVL-ben (Régmúlt Idők Krónikája) olvashatjuk. Itt a Volhiniai-hátság és a Sztrij-Goriny folyók köze volt a lakhelyük. Talán nem véletlen, hogy kicsit délebbre a Podóliai-hátságon sűrűsödnek azok a helynevek, amelyeket a Fénylő, fehér, jel könyvem III. körzetében nevesítek: Bilcze, Ugrinszka, Ugriny, Bilke patak, Bilin falu, Bila, Bile, Bila patak. Csaknem olyan sűrűséggel, mint a cseh dulebek területén, Bilinánál. A bilinek főbb települései: Litoměřice, (50.536944, 14.129722), Bilin,(Bílina, 50.5480, 13.7761), Děčín (50.7833, 14.2166) és Most (50.5317, 13.6290) volt az Ore hegy (Erzgebirge) és az Ohře (Огрже, Огре, Eger) folyó között húzódó Bilina (Biela, Běla) völgyében. A magyarok eredete és a Pilis tanulmányomban megemlítem, hogy a franciáknál a magyar jelentésű „hongrois” szóból megszületett a gyerekijesztő, emberevő óriás neve: az Ogre. Be kell vallanunk, volt rá okuk, még az un. kalandozások előtti időkben is! A szláv krónikások arról írnak, hogy a 6-7. században az avarok legyőzték a cseh dudlebokat (dulebokat). A győzőket oboroknak, avaroknak (обры) nevezik, ami az ismert b>v hangváltás miatt teljesen érthető. Az viszont nem, hogy az Ogre, Béla hangzású folyó-, és településneveket miért nem hozzák kapcsolatba a hunokkal, az avarokkal és a magyarokkal. Itt angolnát, annyit nem foghattak, mint a rigai Ogréban, viszont az avarok a PVL Laurentius-kézirata szerint: "Midőn a szlovén népség, mint mondottuk, a Duna mellett lakozék, a szküthák, név szerint a kazárok közül jövének, akiket bolgároknak neveznek, a Duna mellékére telepedtek, s a szlovénok szomszédaivá lettenek. Azután a fehér ugrok jöttek, elfoglalták a szlovénok földjét. Ezek az ugrok pedig Heraklius császár idejében kezdének hírre kapni, aki hadat viselt Khoszroésszel, a perzsák királyával." Az általánosan elfogadott nézet az, hogy Bílina város neve a szláv „fehérből” származik. (The name of the town originates from the adjective white (bílý; bielý). The term Bielina symbolizes 'white', without any wood or the flowing river Běla). A Fénylő, fehér, jel című könyvemben (63. o.) még a következőket írtam: „Csehországban elég sok hasonló hangzású név van. Találtam egy Bilka-t Velemin és Toplice között (50,606, 13,889). Prága körül legalább 4 Běleč és 7 Bela van. Běleč (50.0563, 13.9932), Bilichov. (50.2711, 13.9277). Itt, 1407-ből Byelechov néven maradt fenn írásos emlék, Bělěč, 49^o26’, 16^o23’ Brnótól északra, Běleč nad Orlicí (50.1983, 15.9424), Hradec Kralové mellett. Közelében van Bělečko (50.1533, 15.9523). A helység írásos említését egy 1494-es dokumentumban találták meg, „Bělček Malý” néven. Ezeknek a „bili”, „bile”, „belecs”, „belcsek”, „belá” hangzású helyneveknek a csehországi elhelyezkedésére még nem találtam magyarázatot”. Hát, most eljött ennek is az ideje!

            Kezdjük talán a dulebekkel. Azt már tudjuk róluk, hogy ők voltak protoszlávok. Két tartozkodási helyre utalnak a krónikák: Prága környékére és Volhiniára. Megjelenésük Atilla birodalmának megszünte utáni időkre, tehát 5-9. századra tehető, amit mi a Kárpát-medence Avarkorának hívunk. A történetírók általában ezt úgy szokták megfogalmazni, hogy a Kárpát-medencébe „a Kárpátokon túli szlávok csak a hun birodalom megszűnése után kezdtek lassan bevándorolni a Fekete-tenger és a Visztula vidékéről”. A fennmaradt helynevek és a krónikákban szereplő népnevek közül a hunokkal az „ogre”, az „ungar”, az „ugrin”, a „vengr”, az avarral az „obor”, és mindkettővel a keleti kelta ősszó a „bel” és az „ár” gyök kapcsolatos. Az a tény, hogy ezen szavak nyomai mindkét területen (tőlünk észak-nyugatra és keletre) fennmaradtak, arra enged következtetni, hogy a delebek valóban ott lehettek a környéken – de nem egyedül, hanem az említett hun, avar társaságban, akikre a nevek, és a krónikákban feljegyzett történések vonatkoznak!

            Folytassuk a vizsgálódást keleten, pontosabban észak-keleten! A középkori arab krónikás, al-Maszudi említ egy ősi népet („Dulâbe”) a környéken, akit a többiek tiszteltek és felsőbbrendűnek tartottak. Egy Madzsak nevű királyuk volt, akinek a neve igen hasonlatos Atilla apjának Mundzsuknak a nevéhez. Sokan úgy tarják, hogy a krónikájában szerplő Hét Föld Országa elnevezés a magyarokhoz köthető. A dulebek lakóhelye a Nyugati- és Déli-Bug környéke lehetett. Történészek szerint ez a keleti fehér horvátok területe volt. Volhinia neve az óorosz krónikákban „Volynь” „Volinana”, „Volüny” (Волынь или Велынь). A névadó város ma már nem létezik, helyén Grudek település van, a Gucsáva folyó völgyében. (Gmina Gródek, 53.0966, 23.6566). A Goriny folyó mellék ága a Veljá (Велья = Вилия) neve is közrejátszhatott a névadásba. (Figyelemre méltó a Velja >Bela hasonlat!). Jelentős központ volt Szurenzsa (Суренжа, ma: Rovno) városa is. De ide tartozott Bics (Drogobics) falu is, amelyet írásaimban többször megemlítek. Az orosz „Velin” név változat számomra a „Belin” eredetre utal, és ezzel értelmet nyernek a környékbeli Bielewicze, Bialystok és Bielsk Podlaski helynevek is. Ez a terület valóban Atilla apjáé, Mundzsuké volt annak idején. A Béla személynév a hunok között létezett. (Lásd: Béla, Keve, Kadicsa). De ekkor a szlávokról még nem szól a fáma, tehát a dulebek ekkor még valamilyen más törzsnek szineit viselhették. 560-ban az avarok, mint legyőzött népeket hozhatták be a Kárpát-medencébe a mai szlávok elődeit a Dnyeszter vidékéről.  Megkockáztatom azt a feltevést, hogy a „duleb” szó nem a szláv „ökölbe tömörült szövetségre” utal, és talán nem is a Vasmer szerinti „tökkelütött” ("болван, простофиля, дурак, мужлан"), értelmű. TRUBACHEV magyarázata: német eredetű és „Dudleiba”, azaz „a volinyiak országa” jelentésű. A név, és mondavilág ismeretem arra késztet, hogy én, a magyar eredetmonda Dúl királyának nevével azonosítsam a dulebeket, hiszen orosz-bolgárul a Dúl utódokat Dulev-nek (Duleb) hívhatták.

            A csodaszarvas legendájában, Hunor és Magyar vadászat közben messze elkalandoztak, és már a Meotisz mocsarai között bolyongtak. Mikor hirtelen egy nőstény szarvas bukkant fel előttük, ők rögtön üldözőbe vették... Később minden jószágukkal a meotiszi mocsarak közé költöztek, és öt éven át onnan ki sem mozdultak. A hatodik évben elindultak, és a pusztában véletlenül rábukkantak Belár király fiainak a feleségeire, akik férjük nélkül sátrakban tanyáztak. Őket, az alánok fejedelmének, Dulának két lányával együtt elrabolták, és feleségül vették a Dúl leányokat. A mondában leírt környezet, a szereplők nevei inkább idézi Csaba királyfi és a hunok korát, mintsem a babiloni időket. Itt az időfaktor a legmegbízhatatlanabb támpont. Bár a hely és idő megnevezése hiányzik, az időszakasz (viszonylag rövid idő, öt év) és a hely leírása (mocsár, puszta, és véletlenül sem erdő, vagy hegy!) segítenek az eligazodásban. Meotisz ingoványai valószínűleg a Lacus Maeotis (Azovi tenger) környékén volt. A monda szerint Meotisz tartománya határos Perzsiával. Mindenfelől tenger veszi körül, egy nagyon keskeny gázlót kivéve. Folyói egyáltalán nincsenek, de füvekben, fákban, madarakban, halakban és vadállatokban bővelkedik. De lehet, hogy Etelköz északi szomszédságában húzódott ez a nedves vidék. A krónikák úgy említik, hogy Meotisz perzsiával volt határos. A magyarok itt szoros kapcsolatba kerültek a szomszédos, már keresztény alánokkal (jászokkal), akik perzsa származásuak voltak. Jobban alátámasztott (itt Konstantin császár írásaira gondolok) az, hogy Levédia és Etelköz a Don, Dnyeper, és az Al-Duna vidékére tehető. Bár Etelnek (Atil, Itil) a sztyeppeiek általában a Volgát és a Dont tekintették, igazsága lehet az arab útleíróknak, akik a magyarok földjét a Dunától az Atilig terjedőnek tartották, a honfoglalás előtt. Hogy hol volt az északi határ, arról csak elképzeléseink lehetnek, de minden valószínűség szerint az északi szomszédok már a szlávok ősei lehettek, talán a dulebek. Dentu (Don-tő) Mogyerben Anonymus szerint 819-ben voltak a magyarok. Más források is azt támasztják alá, hogy 830 körül elszakadtak a kazároktól, és Etelközben telepedtek le. Én, a különböző „őshazák” kutatását nem vállalom fel. Dél-Ural, Káma vidéke, Magna Hungária, Volga felső vidéke, Kaukázus északi, vagy déli oldalai, itt mindenhol fellelhetők a magyarok őseinek nyomai. Állítom viszont, hogy ezeken a területeken a hunok európai „honfoglalása” után bizonyosan, (de lehet, hogy jóval előtte is), a mai magyar nyelv ősnyelve – uralkodó, általánosan használt, sztyeppei nyelv volt. Ez a nyelv valószínűleg sumér eredetű, amelyből az egyes népcsoportok (ugorok, vikingek, szlávok stb.) meríthettek. Hogy mennyit, az attól függöt, hogy milyen erős nyelvi hatás érte őket a római, görög, perzsa, türk, arámi, héber, stb. „birodalmi” nyelvekből. De maga az ősnyelv, egyedül a magyarban maradt fennt. Természetesen a szomszédos – viszonylag új -- „keveréknyelvek” egyes szavai visszaköszönnek a ma használatos nyelvünkben. A magyar népmesék általában az: „Egyszer volt, hol nem volt...” mesekezdő formulával indítanak. A „Hol volt, hol nem volt...” sztereotípia párhuzamai sűrűn előfordulnak a kaukázusi: mingréliai, grúz és örmény, szíriai nesztoriánus, újarameus, oszmán-török, albán, macedo- és dákóromán gyűjteményekben. Solymossy Sándor szerint „olyan hagyománnyal van dolgunk, melyet a honfoglalás előtt keletről kellett magunkkal hoznunk”.^[18] Meotisz mocsarainak akár Volhinia mocsaras, erdős alföldje is megfelelhetett. Aki végigolvasta a Bel és Jár istenekről szóló elmélkedésemet, annak nem kell magyarázni, hogy Belár nevű királyra éppen ezen a vidéken lehetett legkönnyebben rátalálni. A Dúl utódoknak számító dulebek, már csak „hab a tortán”, mint a mocsári Ogrék. Nem is szólva Anonymusról, aki ezt írja: „Az Úr megtestesülésének 819. esztendejében Ügyek feleségül vette Dentu Mogyerben az Eunedubeliani vezérnek Emese nevű leányát. Ettől fia született, aki Álmusnak neveztetett”. Azt tudjuk, hogy Etelköz északi szomszédja éppen ez a Volhinia volt, ahol a dulebek – ekkorra már – kialakultak. Mondáink tehát igazolják, hogy Etelközben szláv és perzsa népek között voltak a magyarok szállásai. A Bug menti dulebeket – a folyóról elnevezve – „buzsánoknak” is hívták. Sok megfejtése van az Eunedubelián vezér nevének. Ha a magyar mondakör keretein belül maradunk, Enéhvel (kicsinyítő képzős alakja: Enese) már találkozhattunk, hiszen ő Nimród (Ménrót) felesége, Hunor és Magor anyja. A törzsön belüli házasság szinte kötelező volt. Az ősök nevei pedig megjelentek az utódok neveiben. Tehát Emesének és apjának a neve valószínű, hogy Enéhtől öröklődött át, míg a dubelián a duleb törzshöz való tartozásra utalhatott. Így tehát az előszlávokkal, az Etelközi tartózkodásunk alatt – rokonságba kerültünk! (Még mondja valaki, hogy szláv ellenes vagyok!). A korabeli magyar szláv kapcsolatokról a muszlim források (Dzsajháni-hagyomány) – a lényeget illetően – így szólnak: „Állandóan legyőzik azokat a szlávokat, akik közel laknak hozzájuk. Súlyos élelmiszer-adókat vetnek ki rájuk, és úgy kezelik őket, mint foglyaikat.” A fentiek ismeretében ki kell egészítenem a bolgár Debelec városról szóló korábbi írásaimat. Az össz elő-szlávságra vonakozó „duleb” szó hagcserés változata a „dubel”, főnévképzóvel megtoldva úgy hanzik, hogy „dubelec”. (a kuznyec, nyemec, sztárec mintájára). Ennek a jelentése az, hogy a „dubelek (dulebek) közül való ember”. Azt hiszem, további magyarázat nem szülséges. („szlavec” a fehér mágiában „démon” jelentésű, újkeletű szó). De, térjünk vissza a cseh „dudlebekhez”!

            Korábban már említettem, hogy az első komoly szlávnak tekinthető törzsszövetség Prága környékén jött létre. Előtte a területen a hunok által legyőzött markománok, gallok, kelták, gótok, vendek, szarmata, germán, hun maradvány stb. népek élhettek. Morvaország első szlávjait vendeknek nevezték. Ez nem meglepő, hiszen a németek szinte minden szláv népcsoportot vendnek hívnak. Azt azonban elismerik a történészek, hogy ezeknek a vendeknek semmi köze sincs az ókori venétekhez, akik trója leszármazottjai, és Noricum egyik alapítói voltak. A vendekről az 5. század végéről vannak hírek. A kialakult környékbeli szláv törzsek listája, Jireèek Hermengildtől idézve, (fordította Acsády Ignácz) így nézhettek ki: „a szedliczek és luèánok az Eger, a bìlina-törzs a Biela, a pšovok törzse Pšov várával (Melnik), a lutomíriciek és deèanok hasonnevű várakkal (Leitmeritz és Tetschen) az Alsó-Elbe, a lémuzok törzse a Polzen, a chrovátok nagy kettős törzse az Elbe felső folyása mentén. Délen a dudlebek és netolicek laktak, míg éjszakon, a Watawa, Radbuza és Mies mentén élők külön törzsnevet nem viseltek.” Biborban született Konstantin szerint a fehér horvátok és a fehér szerbek őshazája a Kárpátoktól északra volt, és csak az avar-bizánci konfliktus miatt kerültek délre. Egy másik vélemény szerint a szlávok megosztása, az avarok tudatos politikájának következménye volt. Az Ore hegy (Erzgebirge) és az Ohře (Eger) folyó között folyó Bilina (Biela) völgyében alakult ki Bilina település. Ezt a 6. században a szláv „lemuz” törzs lakta. Bilina, 750 körül a bilini cseh hercegség fővárosa lett. Első fejedelme Kaszal volt. A közeli Karpovi Vári területe talán a kárpokról, akik a Római Birodalomban még a Garam és a Hernád partjainál éltek, (vagy a Kárpátokról, kisebb valószínűséggel a pontyokról) lett elnevezve, még az avar időkben. (Erre utal a magyar „vár” elnevezés. Lásd Vári helynevet a Varinka/Belén partján.) Az ismert fürdőhelyet az 1370-es években IV. Károly német-római császár alapította, és róla nevezték el Karlsbad-nak, Károlyfürdőnek. Károlyról kapta a Karlovy nevet is. Így az ősi Kárpovi Várival jól összejött a Karlovy Vary név, mivel a cseh „var” szó jelentése: „forrás”! A magyar „forrás” szónak több értelme van. Ennek az egyik jelentéséből származik az említett szláv „var” „forrás”, a másikból a „várity” „forralni, főzni” ige. Komolyabbra véve a szót, névelemzésem szempontjából a „bilin”, Volhinia szempontjából, pedig a „dudleb” törzsek nevei a mérvadóak.

            Európa 5. századi (Atilla halála utáni) térképén szintén azt látjuk, hogy a Kárpát-medencétől Baskíriáig hunok, jászok, szarmaták, szabírok, magyarok, avarok, ugorok töltik ki Kelet-Európa és Szibéria-Szabíria déli pusztaságát.^[19] A gepida, longobárd és osztrogót fennhatóság alatt lévő Kárpát-medence őslakói pedig a kelta, jász, hun maradvány-utódok lehettek.

            Egy 1923-ban készült – a Kalifátust ábrázoló – térképen mutatom be a kelet-európai helyzetet a 8. században. A térképen jól látszik, hogy a frankoktól az Aral-tóig terjedt a magyar nyelvhatár. (A Duna felső folyásától az Urál folyóig). Ekkor a finnugorok és az északi szlávok még elég vegyesen éltek. Délen Bulgária és a Balkán szlávnak van jelölve.

            Már említettem, hogy a Római Birodalomban sem Pannóniában, sem Noricumban a szlávokat nem jegyezték, de a 6. századra északon tömegesen megjelentek. (Voloszovo, 59.4500, 29.4833 városát Veles/Volos istenről nevezték el). Az 5. századi térképen megjelennek a bulgárok, sklaveni néven. A többi szláv törzs letelepítését azután az avarok szervezik meg, akik körbeveszik a kaganátusukat szlávokkal, úgy hogy a törzsek egyik felét északon hagyják, a másikat délre költöztetik. Nem úgy kell tehát elképzelni az avar népcsoport keleti letelepedését, mint egy éket, amely kettévágta a szlávoklakta területet, hanem úgy, mint egy fás ágat, amelyet a talajba szúrtak és az ott gyökeret eresztett. A római és a hun birodalom maradványnépei szolgáltatták a termőtalajt, a keleti törzsek pedig a szaporító vesszőt, amelynek gyökerei lettek azután a különböző szláv (protoszláv) törzsek. A nyelvészetben ezt lehetne valójában felfedezni, ha lenne rá akarat. Ez a szemlélet lehetne a jövevényszavak irányának pontos mutatója, íránytűje! A kelta Belenus és Veles/Beles kapcsolatát még nem mutatták ki, ezért részemről ez csak egy feltételezés marad, de komoly alapokkal, utalva a hasonló magyar helynevekre, amiket a beles szó kapcsán vizsgáltam. Azt, hogy Veles igen fontos szerepet tölt be a szlavisztikai kutatásokban, semmi sem mutatja jobban, mint az 1950-es években -- emigráns oroszok által -- publikált Veles Könyv. A szerző J.P. Miroljubov szerint, a 9. században fatáblákra írt óorosz szöveg a szlávok történetét meséli el a 7. századtól a 9.-ig.^[20]

[1] Ókori lexikon I–VI. Szerk. Pecz Vilmos. Budapest: Franklin Társulat. 1904.

[2] Tóth Endre: Studia Valeriana. Dombóvár, 2009. 189.o.

[3] Nyesztor szerint: „a poljánok, akiket mostanság ruszoknak neveznek”

[4] Suméria csuvas elnevezés magyarázatára van legalább négy verzió. Mindegyik a mocsárral, mocsári gyümölccsel, esetleg a tör, zúz szavakkal kapcsolatos. Az ötödik verzió ellen a tudósok élénken tiltakoznak. Ez ugyanis a csuvas «шумер иле», „sumérok lakta hely” értelmű! (Незаконнорожденные дети господ журналистов или о навязчивом шумеро-булгаризаторстве истории татар. Измайлов И.Л.)

[5] Árpáddal három kazár törzs is érkezett.

[6] A 13. században több pápai bulla emlékezik meg a kaukázusi magyarság országáról.

[7] http://www.tankonyvtar.hu/konyvek/magyar-neprajz/magyar-neprajz-jarmok

[8] „És a szlávok szétszóródtak a Földön és a helynek, amelyen megtelepedtek saját nevet adtak.”

[9] Буга, ИОРЯС 17, I, I и сл.

[10] Угрин, прилаг. у́горский "венгр, венгерский", только др.-русск. угринъ, мн. угре (Пов. врем. лет). Слав. *ǫg(ъ)rinъ, ср.-лат. Ungari, Ungri (в Hungari h- развилось, вероятно, под влиянием этнонима Hunni "гунны") Vasmer: pages:4,147

[11] Ogre város, Rigától 36 km-re keletre, a Daugava partján az Ogre folyó torkolatánál található.

[12] Vasmer: Pages: 4,147.

[13] Angol nyelvű Wikipédia: The name of the river from which this town derives its name is of Russian origin (угри[ugri], meaning eels) because there used to be a lot of eels in the river Ogre.

[14] Nazvanije vengrov ugri.

[15]Александр Асов: Велесова книга

[16] Szventovit (latin: Zuantewith, lengyel: Świętowit) — nyugati szláv termékenység isten. „Mater Verborum”, a Csernobog ellentéte.

[17] Dulibi (49.2301, 23.8169) Sztrij külvárosa.

[18] Magyar Néprajzi Lexikon. Solymossy Sándor: „Hol volt, hol nem volt ...” (Magy. Nyelv, 1922)

[19] A Madzsar Tárihi-ban a „Kipcsák Sztyeppét”

[20] Az akadémisták Miroljubov által készített hamisításnak tartják.