A kiindulási pont a Kárpát-medence lakosságának összetétele Árpád bejövetele előtt. A korral foglalkozó történészek egy csoportja, (akikkel én is egy véleményen vagyok), úgy gondolja, hogy a 895-ben bejövő honvisszafoglalók itt egy vegyes etnikumú keresztény-kelta kevert vallású, szlovén, szláv, avar (magyar), hun őslakosságot találhatott, aki földműveléssel, állattartással, halászattal, vadászattal tartotta el magát az egykori római birodalom romjain. A rajtuk, mellettük, átvonuló gepidák, longobárdok, frankok, germánok tőlük nyugatra és délre alakítottak ki birodalmat ezért nemigen maradtak képviselőik a Kárpátokon belül. Bizánctól a besenyők és a bolgárok választották el őket. Ez a vegyes népesség tölthette be a Bug és a Dnyeszter folyóktól az Alpokig nyúló területet, amelynek a Kárpátok északi külső vonulata, a Balkán hegyeinek déli lejtői és a Dinári-hegység adhattak keretet. E települések nyomaira a 40^o-50^o északi szélességi és a 13^o-26^o keleti hosszúsági körökön belül (Bécs, Krakkó, Lvov, Ternopol, Bukarest, Szófia, Szarajevó, Zágráb alkotta körön belül) bukkannak a régészek, illetve itt találkozhatunk gyakrabban azokkal a földrajzi helynevekkel, amelyek az általam vizsgált BL és BLC mássalhangzó vázból épülnek fel. „Nevének eredete tisztázatlan.” – ezt a megfogalmazást használják a leggyakrabban a névmagyarázatokban, rosszabb esetben megpróbálják szlávból levezetni a szó jelentését, mondván, hogy „ez sem kizárható”. Kivételt képeznek a török, ótörök nyelvterületek, amelyek nyelvi alapot adták, és segédeszközül, bizonyítékul is szolgálhatnak a szláv-magyar szóátvételek irányának megítélésénél. Az eddig elmondottakra legjobb bizonyíték az, hogy ezekre a területekre vonatkozóan, ezekből az évszázadokból, nem maradtak fenn városokról, erődítményekről szóló írásos feljegyzések. „Deserta Avarorum”, az avarok pusztaságának, nevezték a korabeli krónikások ezt a helyet. Baján kagán nem épített városokat, mint Nagy Sándor. Maximum „pogányvárakat”, sáncvárakat, amelyek romjaira később kővárakat emeltek, sok esetben megtartva az elődeik adta nevet. (Lásd Bene várat a Mátrában.) A szlávok Mosaburgja, Blatengradja, vagy Mocsárvára is csak feltételezés, mint Atilla székhelye, Etzlburg (Atillaváros) vagy Fehérvár a Pilisben. És ez érthető is, hiszen a nomád életforma velejárója volt a „könnyűszerkezetes” építkezés. Viszont egyre több sáncvárat, veremlakást, településnyomot tárnak fel a régészek, temetkezési helyekkel együtt. Sok helyen már bebizonyosodott, hogy a középkori várak jó része az őskori erődökből alakult ki.

A népetimológiának, az általam vizsgált településnevek fejlődése során, különlegesen fontos szerep jutott. A korábban jel, jelző, valamint ezek vezetőire utaló bilek, béla nevek elveszteték etimológiai logikájukat. A nyelv-, névhasználók számára már eltűntek az etimológia gyökerek. Az elnevezés motiválatlanná vált, amit a névtudat igyekezett újra motiválttá tenni, és ezt a beo, belo, azaz fehér szóban, és képzett változataiban, találta meg. Még a magyar őstörténet, az Árpád-kor személy- és helyneveinek kiváló ismerőjének Györffy Györgynek, sem tűnt fel a Béla helynevek magyar származása, azt írja: „Inkább csak mint érdekességet jegyzem meg, hogy X-XI. századi magyar lakterületen csupán két Béla falu ismeretes, az egyik Bácsban, a Dunát kísérő Vajas torkolatvidékén, a másik a Garam torkolata közelében. Bár a Dunán és a Garamon felfelé haladva újból találkozunk egy-egy Béla helynévvel: az Ipoly-torkolatnál Bé1 patakkal és Újbányával szemközt Béla földdel, de ezek már hajdan szlávok lakta területen fekszenek, s így levezethetők a szláv bel ,fehér' szó nőnemű bela alakjából is, amellyel gyakran képeztek víznevet.” Minden tiszteletem Györffy Györgyé, azonban ezzel a levezetésével nem értek egyet. Állítása – mint a történészeké általában – nem konkrét, ő csak azt mondja, hogy így is levezethető. Valóban gyakran képeztek a régiek bela-ból víznevet. A furcsa csak az, hogy az avarok és más török nyelvűek birodalmának határán jóval többet, mint más szláv területen. Pedig a hó, a kő egyformán fehér a szlávoklakta Északi-, és Balti-tenger partjainál és a magyar gyepűn is! De levezethető a bilog, bilincs, belec stb. – a bélyegre, jelre, visszavezethető szavakból is, ráadásul úgy, hogy a területet elnevező lakosság történelme egybeesik a hely történelmével. Ettől a fehér még fehér marad ott, ahol ténylegesen, a névadáskor, ezt akarták kifejezni.

Őseink, akik ismerték a tej színét (amit fejtek, az fejér volt), a patakokat tisztának, világosnak, fénylőnek, ragyogónak láthatták. Bela pataka – mitől lenne ennek a vize fehér? Talán a habjától, vagy a sok kecske, birka, vagy bivalytejtől? Nem. Attól, hogy a szláv nyelv kialakulásakor ezeket a fogalmakat a fehérrel azonosította (Fény isten Световик, = fehér isten Белобог). Az ősibb magyar nyelv a fényt a világossággal, a világgal, a villámmal, a bél, a belsővel hozta logikai kapcsolatba és nem a fehér szavunkkal, amire később -- Árpád honfoglalása után -- szlávból visszafordították a világost, a fényt, a ragyogást! A lengyel, a bolgár, az orosz, nyelvben megmaradt ez a kétértelműség: a lengyel „bialy” azt jelenti, hogy fehér, de „w bialy dzień” jelentése: fényes nappal. (oroszul: бела дня)

A hely neve, ahol éppen laktak, nem tűnt fontosnak az ott élők számára. Ez a „külsőknek” volt fontos, akik róluk beszéltek, írtak. Egymás között inkább a nemzetségek vezetőinek nevét, vagy éppen a foglalkozásukat, esetleg a népcsoportra jellemző bőr-, hajszínt, vagy más tulajdonságukat használták megkülönböztetésképpen. A peremvidék, a gyepű lakói, mindig is elkülönültek az ott lakóktól. Másnak tartották magukat, és másnak tartották őket. Szinte magától értetődik, hogy saját nyelvükön őröknek, jelzőknek, strázsáknak, vagy a nemzetségükről nevezték el őket. Billog, bélyeg, jel. Ezek ótörök, türk, eredetű szavak. Billogos – aki rendelkezett királyi billoggal. Bela – úr jelentésű ősi szó. „Ott fenn a sáncvárban élnek a „jelzők”, amott meg az „uraik” laknak.” – mondhatták a helybéliek, körben az egész avar birodalomban. És ezt kifejezték a saját nyelvjárásuk szerint, utalva a „belecekre” és a „Bélákra”. Ezek a családok évszázadokig, nemzedékről nemzedékre fennmaradtak, mint ahogyan a székelyek, besenyők, csángók megmaradtak a 21. századig.

A Kárpát-medence avarkorának idejében az őrhelyeket a török eredetű „bilek”, vagy hasonló hangzású, szóval jelölték, és ezt a megmaradt közvetítő nép adta át a honfoglalóknak. Mivel ezek a helynevek nem hangzottak idegenül a szlávoknál sem, ezért fennmaradtak, sőt „ki(meg)fehéredhettek”. Egyes helyek a honfoglalás után is megtartották az őrző, védő szerepüket, mások fejlődésnek indultak és nagyobb, kereskedelemmel, mezőgazdasággal, iparral is foglalkozó helyekké alakultak át. Ebben az esetben nincs értelme például annak a vitának, hogy a hegység kaphatta-e a nevét a falutól, vagy éppen fordítva. (Ilyen vita van a johannitákról az Ivánscsica hegység és Ivánc/Ivanec település vonatkozásában.) Őri hegynév, Őri falunév – mindegyik az őr foglalkozásnévhez kapcsolódik. Ugyanez valósult meg korábban, amikor a BLC hangzású „jelző/őrző” foglalkozásnév átment hegynévbe, helységnévbe, víznévbe és családnévbe.

Legtöbb esetben nem kapta se a hegy, se a patak a településről, sem nem fordítva, a nevét. Egyszerre hívták az ott élő közösséget, a falut, a hegyet, a patakot „jelzők”-nek, „jelölt”-nek, azaz „belec”-nek, „bilo”-nak, vagy éppen „Bélá”-nak, ha a vezetők székhelyéről, vagy a betelepülőkről esett szó. Béla pataka, Bélhavas, Bilek, Bilak, Belica, Béla – ezek és a hozzá hasonló nevek tömege a bizonyíték. És mindez, egy jól beazonosítható földrajzi és történelmi határon belül! Bizonyíték továbbá a mondakör, amely ezekhez a nevekhez tapad. Kézai A magyarok viselt dolgai című krónikájában írja: „Atilla a világ négy égtája felé őrszemeket állított fel. Az első Sicambriától Köln német városig, a második Litváig, a harmadik a Don folyó partjáig, a negyedik Zára dalmát városig állt őrt, ezek szavából és kiáltásából a világ négy égtája értesült, hogy Etele mit csinál.” Ez a hírláncrendszer lehetett az alapja az általam vizsgált BL és BLC nevekből álló „jelző rendszernek”, ami Árpád honfoglalásáig szórványokban fennmaradt. A „fehér” etimon, pedig csak ritkán, és csak a később elnevezett objektumok között jelenik meg. Ahogyan a régészek szét tudják választani az avar és a szláv temetőket és leleteket, a nyelvészeknek is fel kell nőni ahhoz a feladathoz, hogy az „avarkor” nyelvemlékeit szétválasszák magyarra és szlávra. Sok tudós már készen áll erre, csak a feladatot nem kapták meg.

Egyenként elemezve a BL és BLC neveket -- mindenféle alapot nélkülöző -- szláv megoldásokhoz jutottak a szakértők, csak azért, mert képtelenségnek tartják, nem tudják elfogadni, hogy Árpád honfoglalói bejövetelükkor, már magyar nyelven beszélő csoportokat találtak a Kárpát medencében. A „Bél” tag a patak-, hegy- és helynevekben nem a szláv jelenlétre, hanem a magyar nyelv használatára bizonyíték. Béla, Belár^[1], Beler, Belcse^[2], Beleg, Bele, Beke^[3], Belenik, Beliud, Bene^[4], mind, mind régi, Árpád-kori (vagy régebbi, az avar-hun időket idéző, a mondák világába vesző) magyar (türk) személynevek. Szumér GI-BIL =tűzisten (GI =nád + BIL =égni).

Németh Gyula szerint a Nyék törzs volt az, amelyik előharcos és határőrző szerepet töltött be a magyar törzsszervezetben és a besenyő-székely, pontosabban a beolvadt avar törzstöredékekből megszervezte a nyugati határ védelmét. Más forrásokból is úgy tudjuk, hogy a nyugati határra - IV. Henrik 1051. évi támadása után - besenyőket és székelyeket telepítettek a magyar királyok. Az itt elhelyezett őrhelyeket azonban már nem az ótörök eredetű „billog” „bilek”, hanem a magyar „őr” „őrség” szavakkal illették, vagy az őrséget ellátó kabar, besenyő, káliz törzsnevek váltak helynevekké. A hasonlóság a terület, tartomány megnevezésben szembetűnő: Bilek tartomány Törökországban, Bilechia (Trebinje) tartomány BH-ban, „Eőrségnek Tartománya” pedig Magyarországon van. (Nem azonos a Szlovén „Rábavidék Vendvidékkel”.

Számomra a legellentmondásosabbnak a Bielsko-Biała város neve tűnt. Ez a város – mint Buda és Pest – egyesült. Nevét a közöttük folyó – fehér, tiszta – Bialka folyó nevéből származtatják. Németül Bielitz-Biala, csehül Bílsko-Bělá a város neve. A fehér szótő most bil/biel vagy bel? A nyelvészeknek ez egyáltalán nem okozott fejtörést. A magyarázat ugyanaz: ez a szláv fehér különböző alakja! Ez mindenkit kielégített, aki nem merült el kicsit jobban a történelmi háttér tanulmányozásában. Én megtettem és a felmerült ellentmondások elemzése vezetett a könyvem második részének megírásához.

Német parasztok 1223-1300-ban, a Beszkidek lábánál, Kelet-Sziléziában, Teschen-i (Cieszyn) kerületben, a Bialka (fehér, tiszta) nevű folyónál létrehozták a Bielitz nevű kereskedelmi központjukat. Nevét a Bialka folyótól vették, írja a német http://www.bielitz-biala.de honlap. 1951-ben a folyó két partján lévő város – Bielsko és Biala – egyesült és mai neve. Bielsko-Biała (németül Bielitz-Biala, csehül Bílsko-Bělá.) Minden kétséget kizáróan a biala, bělá fehéret jelent, állítják a szlavisztikához értők. Mi értelme lenne a fehéret egy időben, egy helyütt, egy nyelvben egyszer Biala-nak, másszor meg Bieli-nek nevezni? Kérdezem én. Valószínűbb, hogy két, különértelmű szóról van szó. A német –itz képző, hasonlóan a Kamitz, Kattowitz, Lobnitz stb.-hoz, a Biel-hez társulva lett Biel-itz. Az előző estben már láttuk, hogyan lett a bél-ből biel. Bílsko-Bělá a Zsolna melletti Belától nem túl messze van. (Kb. 100 km.) Ugyanott vagyunk, mint korábban Bélitz-nél, aminek a kiejtése: bélic. A már idézett német (sziléziai) nyelvjárás történetében is a latin írás között szerepel a Bylycz, Bilecz forma. M. Vasmer szerint a szláv „билинч” értelme is „jel, jelölés” és török jövevényszó. Ebből a „bilic-bilec” kialakulása kézenfekvőnek tűnik. Tehát Bielitz értelme: JEL.

De mit jelölt volna ez a hely Gácsország és Szilézia határán? A feltételezésem az, hogy ezekben az esetekben nem a szláv „belo, beli, belij” - magyarul „fehér” szóra, hanem a bélyeg, „bil, billeg” és a „bilincs” szó változataira kellene gondolnunk aminek az értelme „jel, jelzés”, és ez a magyar fennhatóság határait jelölte egykoron a földrajzi elhelyezkedésük alapján. Nézzük, hogy alakul ez az elmélet a továbbiakban.

Visszatérve a Kárpátokhoz, van még Bilje (Belje, Bellye) falva, Eszéktől tíz kilométerrel, északkeletre. A régi okiratokban először 1212-ben említik meg Bellyét (mint Billie.)^[5] A horvát irodalomban Belje név alatt jelenik meg, és a magyar Bellye elnevezésből vezethető le. A tőle nem messze fekszik Biléd. Csánki szerint a –d képzős magyar személynévből alakult ki. Ezek korábban elkerülték a figyelmemet, főleg Bellye, mert hangzását nem éreztem közelinek a Bileczhez. Az említett 1212-es dokumentumból azonban kiderült, hogy Bellyét hívták Billie-nek is. Bilie – Biliec? Így már egészen más a helyzet. Gyakorlatilag csak a c hang hiányzik. Bellye-Billie vizsgálatakor egy 1283^[6]-as és egy 1296-os oklevélben ráakadtam a csalóközi Billie-re is, amit még Byllye, vagy Billye^[7] formában is írtak: „villam eorum Billie vocatam in Challokwz” ^[8] „possessionem Byllye vocatam Districtus Challokwz” A Billie írásmód feltételezi, hogy az eredeti kiejtés nem bellye, hanem bilje, vagy billije volt. Hogy nem egyszeri elírásról van szó, azt bizonyítja, hogy a baranya vármegyei Bellyénél 1212-ben a forma szintén Billie volt. A két irat között van 70 év és több, mint 200 km. (Pozsonytól Eszékig.) Észrevettem még valamit. Szinte párban állnak elhelyezkedésük szerint a Bilecz és a Béla névre visszavezethető helységek. Északon: Beleg – Belád; Bielitz – Biala; Bilke – Bila(sovice); Bilin – Bilak. Délen: Bilak hegy-Béld (Maros-Béld, Fehér megyében); Belec – Bela; és most: Billie – Biléd. A hasonlat, az avar birodalom szláv politikáját juttatja eszünkbe, amikor kettéválasztotta a szláv törzseket. Ez az észak-déli párhuzamot magyarázza meg. De miért vannak egymás közelében ilyen eltérő hangzású nevek? Mi volt a névadás motivációja, indítéka? Három nagy csoportot találtam: a külső tulajdonságot jelölő „fehér”, továbbá a török, szerb, ököl, üt, gerinc, hágó, bölcs, és a jel, bélyeg képzettársítás. Ezekből a nyilvánvalóan szláv eredetű beo, belo, belij elhagyva marad a: jel, jelzőre és az üt, ököl, gerinc, bölcsre visszavezethető csoport. A dalmáciai Bileknél ilyen társ városra nincs szükség, mert Bilechia egy egész terület neve volt, és magát a várost csak a 19. században hozták létre. A Szeret folyó melletti Bilcze párját még nem sikerült felfedeznem. Ezért a teóriámat kiegészítem azzal a hipotézissel, hogy Bilec hangzású őrhelyek mellé Béla hangzású helyek kerültek, aminek az értelme - a korábban már említett török eredetű „bila” köszörűkő, élesítő etimológiájára támaszkodva – az, hogy irányító (élesítő, szabályozó) központokra is szükség volt. Vegyük ehhez még hozzá a már korábban tárgyalt Béla névszármaztatást is, a türk hadvezetői címből, a Bojla-ból. Ezzel a kiegészítéssel megoldódni látszik a korábban feltett kérdésem, hogy mi szükség van egy helyütt, egy időben, két „fehérnek” „bela”-nak gondolt elnevezésre. Jelzők és az őket irányító vezetők. Tökéletes védelmi rendszer a 10 század előtti időkből, jóval megelőzve az amerikai radar telepítések gyakorlatát!

A név, és sajnos a terület is, ott maradt a szlávoknak először a 12-14. században lakóhelyként, majd később a 20. században, kvázi végleges hazaként. Bizonyíték erre éppen az ótörök, sumér közös jövevényszavaink, mint a bélyeg, a billog, a bicska, a bél, a bilo, vagy a béla. A „barázdabillegető”, a „bivalyakol”, a „két forrás”, a „fehér pataka”, a „volt hol aludni”, a „kemence”, a „Belica szépleány”, a „teljesen fehér bárány”, vagy éppen a „belij bor”, és hasonló magyarázatok csak azt bizonyítják, hogy szlávból-szlovénból nem lehet komoly magyarázatot találni erre az ómagyar foglalkozás és méltóságnévre.

Most nézzük meg, milyen alátámasztásokat találhatunk másoknál.

Szeniczey Tamás adjunktus, 2019-ben A kelet-dunántúl avar kori népességváltozásainak történeti embertani vizsgálata c. írásában olvashatjuk:

„Az avarokkal 568-ban egy új, ázsiai eredetű népesség jelent meg a Kárpát-medencében. A medence egész területére kiterjedő birodalmuk, az Avar Kaganátus a kora középkori európai fejlődési iránytól eltérő, nomád jellegű államalakulat volt, amely a közel két és félszáz év során a térség jelentős politikai, katonai hatalmává vált (Pohl 2002). A kaganátus„nomád” jellege abban rejlett, hogy a területek biztosítását elsősorban az ott élő népesség leigázásával valósították meg, és a sztyeppei lovas életmódnak köszönhetően jelentősen nagyobb területet tudtak irányításuk alatt tartani (Pohl 1988).

Az avar honfoglalást megelőzően a Dunántúlon a késő-antik, romanizált lakosság mellett (Bierbrauer 2004) germán eredetű „autochton” népességekkel számolhatunk (Kiss 1992). A térség megszállás előtti kulturális diverzitása, kapcsolatrendszere az avar korszak első periódusában is fennmaradt (Vida 2008). A korai leletanyagban tapasztalt diverzitás a közép avar kor végére (670/680–8. század eleje) fokozatosan eltűnt, majd az egész Kárpátmedence területén egységes anyagi kultúra alakult ki, jelezve ezzel a késő avar kor kezdetét. (Vida 2003)”.

2022. decemberében az mfor.hu riporterének kérdéseire válaszolva Révész László a Szegedi Tudományegyetem régészeti tanszékének tanszékvezető egyetemi tanára többek között így nyilatkozott:

„Milyen népesség élt az akkori Dunántúlon?

Avar, szláv és germán eredetű, kevert lakosság. Ezeknek az elemeknek az összeolvadásával sajátos kulturális fejlődés jött létre. Kiépült az egyházi és világi adminisztráció, a kilencedik század végére egységesült ennek a területnek az anyagi-tárgyi kultúrája, így ez a tájék a korabeli világnak egy sajátos színfoltját jelentette. Ez volt az a kulturális egység, amellyel az ideérkezett magyarok találkoztak. A későbbi magyar keresztény királyság nyugati peremén ez tovább élt. 

Viszont ahová először megérkeztek a honfoglalók és ahol régészeti nyomot hagyva letelepedtek, ott voltak efféle népek, kultúrák, helységek?

Nem, de üres sem volt: más népek, más kultúrák voltak a jellemzőek…”

Elhangzott az Ezredévvel utánuk – elődeink nyomában c. műsorban.

A helyben maradottak és a hódítók kapcsolatára vonatkozóan Török Tibortól idézek. SPIRIT FM. A vándorlás útvonala a génjeinkben rejtőzik - Eredet - 2022.11.19. Török Tiborral, a Magyarságkutató Intézet Archeogenetikai Kutatóközpontjának vezetőarcheogenetikusával beszélgetünk. Műsorvezető: Somodi-Solymos Eszter.

„10-20%-ot soha nem haladta meg a bevándorlók aránya. A hf magyarokat 10% körülire saccoljuk mi. Az avar korban történt nagyobb bevándorlás, de az sem sokkal haladta meg ezt. Tehát mondhatni azt hogy egy fajta genetikai folytonosság létezik a KM-ben (7:55). De van egy másik folytonosság, hogy az ide bejövők egymáshoz képest folytonosak voltak-e? Létezett-e folytonosság a hunok, avarok és a magyarok között Azt találjuk, hogy IGEN! Fontos elkülöníteni azt a folytonosságot ami itt a bronzkor óta jelen van az őshonos népességben, és azt a folytonosságot, amit a bevándorló hunok, avarok és magyarok között találtunk”.

„Kezdjük a hunokkal, talán. Hólabda szerűen gyűrte maga alá a honfoglalók elődeit is, de főleg a szarmatákat, később a germán törzseket, gepidákat. Így jöttlétre ez a sok etnikus birodalom, amelynek a magja bizonyíthatóan az ázsiai hunoktól jött. KM-ben 50 évig létezett de keletre sokkal tovább nyúlt ki. Ezt váltotta fel az avar birodalom, amelynek a vezető rétege szintén Mongolia területéről jött. Ezek ugyanazokra az elődökre vezethetők vissza, mint a korábbi HB vezetői. Felülrétegezték a korábbi HB népességét. Nem azt kell elképzelni, hogy kicserélődött itt mindenki (11:26)A korábbi népesség maradt, tulajdonképpen a vezető réteg cserélődött le egy avar rétegre. Nem olyan sokkal az AB vége előtt jelennek meg a honfoglaló magyarok. Ezek vezető rétege különbözött mid az avaroktól, mind a hunoktól, de keveredett a hunokkal, még mielőtt azok beléptek volna Európába”.

A hun-avar folytonosságot jelzik a Mözs határában feltárt, torzított koponyás régészeti leletek. Lásd: Torzított koponyás kora népvándorláskori temetkezések a Kárpát-medence nyugati részén. Rita Deák  Szeged, 2013.

Tehát a Révész László által is említett, avarokat megelőző kevert népességet és kulturális egységet a felső-hetényi (Iovia) római erőd békés elhagyásával igazolt kelta megmaradás, a hun-germán, hun hagyományok tovább élését  a mözs-icse torzított koponyák igazolják. Ezekhez hozták magukkal az avarok keletről a szlávokat.

A Birodalomban ezt a vegyes népességet kellett uralni, a viszonylag kis létszámú, bevándorló avar elitnek. Ez a névadásoknál kifejtett módszerrel volt lehetséges, aminek a nyomai a helyneveinkben ma is fellelhetők.

A szakemberek egyébként abban nem értenek egyet, hogy az Alföld avar lakossága megérte-e a magyar honfoglalást. Révész László szerint a Dunántúl Oriens néven a frank birodalomhoz tartozott, de valamire való régészeti anyag csak a Zalavár környéki karoling településen került elő. Savariában találtak még régészeti hagyatékot ebből a korból, illetve a Kisalföldön élő keverék népesség nyomait. A Kaposvár– Veszprém–Komárom vonaltól keletre nincs 9. századi régészeti emlék. Valószínű, hogy éppen ezért hiányoznak a bél/béla típusú helynevek az Alföldről és vannak tömegévek a Dunántúlon, a  Dél-Vidéken és Karintiában. Tőlük északabbra már a fehér jelentésű „bélák” terjedtek el, nem kizárva a későbbi déli „fehéreket” sem.  

[1] Bilär (Tatar Cyrillic: Биләр; másképp Bilyar, Bülär, Бүләр). A Belár vagy Bulár név eredeti alakja a Bilar volt és szorosabban a Volga menti Nagy-Bolgárország egyik részét értették alatta; emlékét az orosz Bilarszk város tartotta fenn. (Kazánytól DK-re, 150 km, a Volgába ömlő Kis-Cseremsán bal partján) «les Bileres c'est-â-dire la, grande Bulgarien», mondja Plan Carpini János, kit IV. Ince pápa 1246. a mongolokhoz követségbe küldött s a Volga mentén is megfordult. (Pallas Nagylexikona) Ez a terület már Magna Hungária lehetett. A szomszédos onugor-bolgár birodalom legnagyobb városa Bolgar volt, Bilarszktól nyugatra, a Volga bal partján. (54^o58’00”; 49^o02’00”)

[2] Belcse régi magyar személynév (megfelel a «bölcs» szavunknak). A 13. század elején már említik az oklevelek. (Vár. Reg. 158. Endlichernél 682. l.) Lásd Pallas Nagylexikon.

[3] Beke, török szó. Jelentése: meddő, terméketlen.

[4] Bene. Árpád egyik vezérének, Edömérnek az unokája.

[5] http://mars.elte.hu/varak/bellye/bellyetortenet.htm

[6] 476. A pozsonyi káptalannak bizonyságlevele, hogy Ábrahám comesnek fiai servienseiket Jakabot és Lászlót Arus föld adományozásával jutalmazták. 1283.

[7] Alistál (szlovákul Dolný Štál) községhez tartozik (Szlovákiában a Nagyszombati kerület Dunaszerdahelyi járásában), Hidvég, Karáb, Petény pusztákkal együtt.

[8] Wenzel Gusztáv: Árpád-kori új okmánytár Codex Diplomaticus Arpadianus Continuatus/12. kötet/476. A pozsonyi káptalannak bizonyságlevele, hogy Sz. Györgyi Ábrahám és fia Tamás Billie nevű birtokot átengedték László, István fiának. 1296.