Az első probléma, ami felvetődik, hogy kik azok az „ugor nyelvűek” (Ugric speakers)? Ilyen nép sohasem létezett. Ez egy újkori elnevezése annak a népcsoportnak, akik olyan nyelven beszélnek ma, amelyeket a nyelvészek – nyelvész szempontok alapján – ugor nyelvcsaládba soroltak. Tehát ezeknek a népeknek az őstörténetéről van szó és prekoncepció lenne ennek a besorolásnak az alapján egy egységes nép őstörténetét feltételezni. Tehát van magyar, hanti és manysi őstörténet külön-külön. Amikor az „ugor nyelvűek őstörténete” kifejezést használjuk, ezt mindig figyelembe kell venni.  Mikor az ókori „uráli nyelvet beszélőkről” (ancient Uralic speakers) van szó, akkor ehhez még hozzáadódik a komi, zürjén, komi-permják, udmurt, mari, erza, moksa, a számi és balti finn nyelveket beszélők csoportja.

Valójában ez nem is gond, csak megállapodás kérdése. Akkor lesz belőle gond, ha ezeket a gyűjtőneveket valamikor létező népek nyelvének próbáljuk beállítani.

A második problémát a „proto-ugor” közösség értelmezése okozza.

A tanulmány szerint, mind a genetikai, mind a régészeti adatok azt mutatják, hogy a mezsovszkaja populáció a késő bronzkorban keveredett az  északi Lozva-Atlym környék erdei vadászaival (a mai nganaszánok őseivel), ami „proto-ugor” közösség kialakulását eredményezte.

A Mezsovszkaja kultúra az Uráltól délre elterülő eurázsiai sztyeppe bronzkori (i.e. 13- i.e 7. századi) kultúrája volt vegyes, IE (andronovoi kultúra) és ugor (cserkaszkuli kultúra) népeivel. Nyelvük ismeretlen. „A mezsovszkaja kultúra a Dél-Urál területén volt a késő bronzkorban. Ezt zömmel europid népesség alkotja. Ezek ilyen félig letelepült népek voltak. Lovakat tartottak. Sztyeppei népek voltak már az elődeik is. Ők pedig a már regenerálódott sztyepén voltak” – mondja az előadásában Török.

A nganaszanok szamojéd népcsoport Oroszországban, az észak-szibériai Tajmir-félszigeten. A nganaszán nyelvet ma már csak néhány százan beszélik. Hogy hol voltak a nganaszánok ősei a bronzkorban – nem tudjuk.

A genetikai vizsgálatok azt mutatták ki, hogy a bronzkorban a honfoglalóknak manysikhoz hasonló őseik voltak. A manysik képviselik jobban az ős populációt, ami még közös volt. Mire honfoglalók lettek, el is mentek onnan északra és mongol anyagot kaptak.

Na, most az, hogy a Baraba-sztyeppén együtt éltek a mezsovszkaja kultúra népei az észak szibériai népek egyes törzseivel, közel sem jelenti azt, hogy közös ősük lett volna. Hogy ki-kitől vett át nyelvi elemeket, vagy kivel cserélt nyelvet – nem tudjuk. A vizsgált hf mintákban 52% Mezsovszkaja, 13% nganasan, a manysiknál 48% mezsovszkaja és 44% nganasan genom van. Úgy tűnik nyelvben a többségi mezsovszkajának kellett dominálnia. A manysik meg magukkal vitték és megőrizték  azokat a nyelvi nyomokat, amelyek alapján a nyelvészek a magyarok őseinek nyelvcsaládjába sorolták őket. Ez erre elég, de arra nem, hogy a magyarok egy kukkot is megértsenek a manysi nyelvből.

Én úgy gondolom, hogy Törökék genetikai vizsgálatait és eredményeiket komolyan kell venni, és el lehet fogadni, de sem a magyarok őseinek, sem a nyelvének eredetére ebből nem lehet következtetni. (Kivéve néhány honfoglaló prototípusnak kiválasztott személy őseit).   

Többször kifejtettem azon véleményemet, hogy a magyar nyelv kialakulása egyedi, más -- az évezredek során fennmaradt -- nyelvekhez nem hasonlítható. Az korábban is világos volt a kutatók számára, hogy egyetlen rekonstruált alapnyelv sem egységes. Természetesen vannak hasonlóságok, sőt olyanok, amiket általános törvényszerűségnek lehet tekinteni. De itt is a körülményeknek, az időfaktornak jelentős szerepe van a nyelvek létrejöttében. Ezek nem úgy működtek az őskor körülményei között, mint ahogyan a középkorra kialakuló feudális, vagy akár az antik birodalmi viszonyok megengedték. Talán, Evžen Neuštupný cseh kutató beszivárgás-elmélete (1982) rávilágít a helyzet lényegére. Itt a migráció olyan formáját ismerhetjük meg, amely csak az őskor körülményei között fordulhatott elő, amikor lakott területre el­lenállás nélkül hatolt be egy idegen csoport. A beszivárgók sokáig megtarthatták saját kultúrájukat, de ez nem jelenti azt, hogy a nyelvük is változatlan maradt. Ez az alapnyelvek kialakulásának korszaka. Nem feltétlenül volt szükség un. nyelvszövetségre. Nálam  az ősi nyelvi area nem egy nyelvszövetség, egy sprachbund, amelyben a nyelvek a hosszadalmas és intenzív nyelvérintkezés során tesznek szert egymáshoz hasonló szerkezeti vonásokra, hanem a jégkorszakot követő keletre (északra) vándorlás és helyben maradás következménye,

A lingvisztikai konvergenciának három változata van:

1. Nyelvek közötti – a szavak kölcsönzésének folyamata eredményeként fordul elő.
2. Nyelven belüli – egy nyelven belül a különböző dialektusok közötti hasonlóság növelése.
3. funkcionális – a különböző nyelvek közötti hasonlóság növekedése a nyelv elemeire nehezedő funkcionális terhelés növekedése miatt.

Egy, vagy több közvetítő nyelv alakult ki, tűnt el. A nyelvek konvergálódtak, eltávolodtak egymástól. Elképzelésem kicsit hasonlatos Pusztay János alapnyelv elképzeléséhez, amikor az alapnyelvre a lingua franca terminológia alkalmazását javasolta. Szerinte az alapnyelv különböző korábbi nyelvek közeledéséből jött létre. Véleménye szerint a nyelvi közeledés és nyelvi elválás többször egymás után is megtörténhetett, tehát elvben egy alapnyelv felbomlása után az adott alapnyelvből kiváló nyelvek más nyelvekkel szövetségre lépve új alapnyelvet, alapnyelveket hozhattak létre (1990).

 A származáselméletet mindig egy-egy nyelv származása érdekli, összes gyökerével együtt. Természetesen nemcsak a mai nyelveknek van sok gyökere, hanem így volt ez már azokkal a régi (alap)nyelvekkel is, amelyekből a mai nyelvek kiágaztak. A nyelvi kapcsolatokat általában egy családfa modellel szokták bemutatni. A problémára Szilágyi N. Sándor mutatott rá: „Itt azonban, mivel az ábra pontosan azt próbálja szemléltetni, amit a GYÖKEREK metafora sugall, eltűnik az, hogy ami az egyik nyelvnek gyökere (e metafora szerint), az egyben egy korábbi nyelvnek ága.  A nyelvi családfa metafora hiányosságait elemezve Szilágyi N. Sándor ezt írja:

„Az is előfordulhat, hogy bizonyos csoportok, amelyek korábban egyazon csoportból váltak külön, később megint egymásra találnak, és hosszabb ideig együtt élnek. Ilyenkor is történhetnek érdekes dolgok. Az ilyen folyamatok a CSALÁDFA metafora szemléletébe egyszerűen nem férnek bele, hiszen a fa ágaival nemhogy ilyesmi nem történhetik, de még valamennyire hasonló sem. A metafora nem segíti többé a megértést, hanem inkább akadályozza, hiszen természete az, hogy a vele szerkezetileg egyező elemeket aránytalanul kiemeli, a nem egyezőeket meg az észrevehetetlenségig elrejti. (Ezt George Lakoffék írták le igen meggyőzően fentebb említett könyvükben.)” /Szilágyi N Sándor: A szent mókus, avagy a módszer buktatói. Bp. 1999. 352/

A kevert nyelvek viszont nem sorolhatók családfába. Ezek akkor jönnek létre, ha nem történik nyelvváltás, de a grammatikalizálódás végbemegy.

„A kevert nyelvek azok a nyelvek, amelyekben különböző alrendszerek különböző nyelvekből származnak (Thomason és Kaufman 1988, 12. o.), legalábbis Heine (1969; idézi Mous 2003) óta fontos kutatási területet jelentenek a kontaktnyelvészetben. A vita egyik fő pontja a körül forog, hogy milyen érintkezési mechanizmusok vezetnek a kialakulásukhoz (pl. nyelvváltás, áttekintésként vö. Matras 2000; relexifikáció, Muysken 1981; lexikális átorientáció, Matras 2003 stb.; kódváltás, Mous 2003; Muysken 1997, 2007; O'Shannessy 2012). A kevert nyelvek nyilvánvalóan nem alkotnak homogén kategóriát sem a kialakulásukhoz vezető mechanizmusok, sem a szociolingvisztikai feltételek tekintetében, amelyek között ezek a mechanizmusok működnek.” (Recycling a Mixed Language: Posha in Turkey. MDPI Journals. Közzétéve: 2023. február 9.)

A keverék nyelv kalakulásához idő kell. Ez az, ami nem volt a honfoglalóknál. Egy-két emberöltő nem elég még egy nyelvjárás rögzülésére sem. Ha magyarul beszéltek, ha törökül, de ez egy hibákkal teli, „tört nyelv” kellett, hogy legyen a tömegekre nézve. Nem volt egyház, nem voltak iskolák. Az állandó mozgás, költözés nem kedvezett a nyelv stabilizálódásának. Lehet ezt az állapotot is analóg módon tanulmányozni, például az oroszországi finnugor nyelvű népeknél. A „tört orosznak”, a кыдъя роч-nak [kidja rocs] nevezett komi nyelv ma is tanulmányozható. Tudjuk, hogy másképp töri a magyart a német, az orosz, a francia, de mindegyiknek megvannak a maguk jellegzetességeik. Ez még nem nyelv, nem volt idő a kialakulásához, ugyan úgy, mint a honfoglaló magyaroknál. Itt nem alakult ki igazi „keverék nyelv”, én ezt csak egy „kolloid” nyelvi állapotnak tartom, amiben a magyar nyelv a „nyelvi idősodronynak” megfelelően fejlődött és érte el a mai szintjét. Nagyobb a hasonlatosság az ukrán-orosz szurzsiknak nevezett nyelv létrejöttével. Itt egy önálló rétegnyelvről van szó, amely se nem ukrán, se nem orosz. Különlegessége, hogy két közeli rokonnyelvből jött létre. Ebben van a hasonlóság a 9-11. századi magyar nyelv kialakulásával. Ez nem olyan, mint a komi nyelvet beszélőknél kialakult кыдъя роч [kidja rocs] – „tört orosz”, mert ott két távoli, egy finnugor és egy szláv nyelv egymásra hatásáról van szó. És nem hasonlít a klasszikus keveréknyelvekhez (mint pl. a mednovi aleuták, a michifek, vagy Media Lengua nyelvhez) sem. Például a Media Lengua-t nem írják le sem a kichwa, sem a spanyol változataként. Arends és munkatársai két nyelvet sorolnak fel Media Lengua néven: Salcedo Media Lengua és Media Lengua of Saraguro. (Arends, Muysken, & Smith, 1995. Pidgins and Creoles: An Introduction)

A mai korból három nyelvváltozatot emeltem ki: a komi-orosz kidjá rocsot, az ukrán-orosz szurzsikot és a magyar nyelv határon túli változatai (magyar ht változatok) közül a szlovák-magyart. Ezekből leszűrhettem a következtetést, hogy nyelvi összeolvadásról csak rokon nyelvek esetében lehet szó. Analógiák a szurzsik, és a magyar nyelv történetében a honfoglalás kori ómagyar nyelv kialakulása, a magyar idiómák egyesülése, illetve a testvéri orosz és ukrán nyelv összeolvadása. Természetesen ezek közül egyik sem „igazi kevert nyelv”! Ezek kialakulásához hiányoznak azok a feltételek, amelyek például az i.e. évszázadokban meg voltak, illetve akadályozó tényezők sora jelent meg. (Államhatárok, nacionalista irányzatok, a politika a média beavatkozása, TV, internet stb.).

A magyar nyelv esetében azonban, a 9-11. századi kárpát-medencei viszonyok alkalmasak voltak a magyarhoz közel álló nyelvek tömbösödéséhez, az ómagyar nyelv kialakulásához úgy, hogy nyelvcsere nem következett be azoknál a népeknél, akik a magyar elődnyelv nyelvjárásait beszélték. És ebben semmiféle finnugor alapnyelvnek nem volt szerepe. Ami a nyelvi alapokat szolgáltatta, az az ősi, sztyeppei lingua franca volt -- állítom én, a laikus alter! Nálam inkább a koineizáció szerepe a jelentősebb, amelynek során a különböző nyelvjárások keveredéséből, kiegyenlítéséből és egyszerűsítéséből egy nyelv új változata jön létre . Más néven nyelvjáráskeverés és  szerkezeti nativizálás. 

Természetesen fontos a tudományközi (interdiszciplináris) megközelítés is, de nyelvi folyamatokat csak nyelvi adatokból lehet bizonyítani, etnikai folyamatokat pedig genetikai és antropológiai adatokból. Az lehetséges, hogy a nyelvi és genetikai adatok ugyanarra az etnokulturális folyamatra mutatnak, az egyik tudomány azonban csak valószínűsítheti a másik tudomány eredményeit, de nem bizonyíthatja, sőt még alá sem támaszthatja. Ezt ma még sokan nem így gondolják. Pl. elhangzottak Török Tibor  előadásában az alábbiak: „a nyelvészeti modellt alátámasztják a genetikai eredmények és MIVEL a nyelvészeti modell finnugor nyelvekkel dolgozott, ebből az következik, hogy ezek a  honfoglaló protonépek is finnugor nyelven beszélhettek. 32:50. Tehát Árpád népe (ez a 12 ember, amit vizsgáltunk) finnugor, ugor nyelven beszélt. Ősmagyarul, egyébként!!!! 33:00 Azt is jegyezzük meg, hogy a sztyeppe-zónában volt ez a történet!  És pont a szkíta kor előtt vagyunk, a szkíták pont itt laknak! 33:40 Ez a proto ugor nép – ősi szkíta nép kellett legyen.” (Dr. Török Tibor új, tudományos előadása a honfoglaló magyarok archeogenetikai kutatásáról. 2023. 03. 16.) Itt nyilvánvaló, hogy a nyelvészeti modell bizonyítására nem szolgálhat érvül a genetika, max. csak valószínűsítheti azt. Ha pedig figyelembe vesszük, hogy a honfoglalók között jópáran belső ázsiai, vagy kaukázusi eredetűek voltak és erre is van nyelvi hipotézis, akkor a valószínűségi értékek ugyancsak közelítenének egymáshoz. Erre hívta fel a figyelmet Révész László, amikor az előadásában és egy riportban is javasolta, hogy „a módszertanak szerinte úgy kellene működni, hogy minden tudományág kizárólag a saját szakterületének adataiból indulna ki, és csak azután egyeztetnének más tudományág képviselőivel” (Nem szószerinti idézet Révész László régész, muzeológus, az MTA doktorától: A honfoglalás kor eddig kutatásának és legújabb kutatási eredményeinek összefoglalása – illetve az mfor.hu-nak, 2023. június 10-én Az nem kutató, aki nem tiszteli az elődjei munkáját címen adott nyilatkozatában). „Gyakran megtörtént, hogy az egyik tudomány által nem ismert adatokat megpróbálták egy másik tudomány hipotéziseivel igazolni, alátámasztani. Ennek eredményeképp bizonytalant igyekeztek bizonytalannal igazolni. Ez a vegyes, vagy kevert érvelésnek a módszere, ami sajnos sok tekintetben alaposan félrevitte a kutatást” – mondta a tudós.

 Önálló magyar nyelv létezéséről, a magyarok etelközi, azaz a 9. században létrejövő szövetsége előtti időknél régebben, valójában nem beszélhetünk.

Természetesen voltak agglutináló nyelvjárások, amelyek nem hasonlítottak az írott történelem megjelenésekor más nyelvekhez, és amit főleg az eurázsiai sztyeppe nomádjai használtak. Ezek egyik halmaza volt a magyar nyelv ősforrása, amelyből évezredek alatt kifejlődött a 10. század elejére a már önállónak nevezhető ómagyar nyelv.

Szerintem a magyar előnyelv, egy ókori pidzsinből^[1] alakult ki. Az areális nyelvi kapcsolatoknak köszönhetően alakultak ki hasonlatosságok a ma nyelvcsaládokba sorolt nyelvekkel. A magyar nyelv ősének tekinthető lingua franca évezredeken át működött, mémszerűen és diffúz módon terjedt, változott, fejlődött. Főként a sztyeppei nomádok nyelve volt, így ismert volt a hunok, az avarok, a bolgárok, a türkök és a „magyar előd” törzsek között.

Valószínűnek tartom az előmagyar nyelvet beszélők „szétszórtságát”, időszakos találkozásukat, egyesülésüket, szétválásukat az ezredévek során. A nyelv mémszerűen „élt” és az egyik összetartó ismertető jele volt az azonos kultúrának, az egymásra találásnak. A nyelvterjedésre a diffúz terjedést javasoltam. A kialakuló nyelvi szigetek sorsa általában a beolvadás, a megszűnés volt, kivételt képezett a 9. században Etelközben és a KM-ben kialakult helyzet, ami a mai magyar nyelv kialakulásához vezetett. (Úgy ahogyan az esszéimben részletezem). 

A diffúzió, a kultúraelemek elterjedését jelenti (magát a folyamatot és annak eredményét is). A fogalom elsősorban ezeknek a földrajzi térben történő helyzetváltoztatására utal, de vonatkozik ezeknek az időbeli és társadalmi térbeli (az őket hordozó személyek közelsége vagy távolsága) dimenzióira is. Ugyanis, néhány társadalmi-kulturális elem széleskörű megoszlásának magyarázata lehet a vándorlás vagy a diffúzió. Lásd pld. Sir Grafton Elliot Smith 1929-es térképét: Cultural diffusion map from Egypt by Grafton Elliot Smith. A régészet szempontjából az etnikai megközelítésnek van helye. Szerintem a honfoglalók népessége etnikailag is több összetevőjű (ellentétben a kizárólag hettumoger + kabar törzseket számításba vevőkkel). Magyar identitású törzsek térben és időben szétszórtan is létezhettek és egyik összetartó motivációjuk a nyelv lehetett. De ez már a nyelvészet területe, azonban a nyelv terjedésére is a diffúz módot preferálom. Nagyon lényeges, hogy NEM KIZÁRÓLAGOSAN! A többségnél a lineáris terjedés bizonyítható, míg a magyarnál a diffúz sem kizárt. Az areális, diffúz terjedés a közvetítő nyelvekre jellemző. A körülményektől függően, a diffúz terjedés során kialakuló „sziget nyelvek” újra egyesülhetnek létrehozva egy új, modernebb formáját az eredetinek. Mint a szétgurult higanycseppek ha találkoznak és újra összeállnak! (Erre példa a magyar nyelv „összeállása” a KM-ben a „honfoglalás” után).

Aszerint, hogy a nyelvek hogyan fejezik ki a nyelvtani viszonyokat, megkülönböztettek flektáló (hajlító), agglutináló (ragasztó), izoláló (elszigetelő) és inkorporáló (bekebelező, poliszintetikus)  nyelvtípusokat. „A ma beszélt kb. 7000 nyelv bármelyike besorolható a fenti típusok valamelyikébe, így érthető, hogy önmagában egy adott tipológiai típushoz való tartozással nem igazolható a nyelvek rokonsága”. (Gugán Katalin – F. Gulyás Nikolett: A nulladik fejezet: hogyan hasonlítunk? Bp. 2021.)

Keresztes László–Csúcs Sándor szerint a nyelvrokonság bizonyításának három közismert kritériuma a következő:

1. a) közös alapszókincs, amelynek tagjai szabályszerűen felelnek meg egymásnak;
2. b) a nyelvtani rendszer egyezései, nagyjából hasonló hangmegfelelések alapján;
3. c) közös tipológiai vonások.

(Keresztes-Csúcs: A magyar nyelv eredete. Debrecen, 2006.)

Megjegyzem, hogy ebben nincs benne a „közös eredet” szükségessége, illetve bizonyítása, valószínűleg annak feltételezett volta miatt.

A nyelvrokonságot én tágabb értelemben értelmezem, mint ahogyan a szakmai körökben elfogadott. Ez egy alapkérdés, ezért kicsit bővebben kitérek rá.

Egy, általános definíció: „Nyelvcsaládnak nevezzük azon nyelvek összességét, amelyek nyelvtörténetileg bizonyítottan, avagy feltételezhetően egyetlen közös ősből származnak”. Bár az alábbi csoportok neve legtöbbször „nyelvcsalád” vagy „nyelvek”, helyettük sokszor inkább az annál is bővebb nyelvtörzs, illetve nagy nyelvtörzs kategória értendő. Több nagy nyelvcsalád összekapcsolásával pedig úgynevezett makronyelvcsaládok  jönnek létre. Ebből következik a nyelvrokonság fogalma is.

A hivatalos, nemzetközileg elfogadott meghatározás így hangzik: Two languages have a genetic relationship, and belong to the same language family, if both are descended from a common ancestor, or one is descended from the other. Azaz: Két nyelv genetikai rokonságban áll egymással, és ugyanahhoz a nyelvcsaládhoz tartozik, ha mindkettő közös őstől származik, vagy az egyik a másik leszármazottja.

„Nyelvrokonság akkor áll fenn, ha az egy közös ősi nyelvre vezethető vissza” Róna-Tas András előadása „Nép és nyelv - A magyarság kialakulása” címmel (IV. szemeszter, 2004.03.01.).

„Két nyelv rokonságáról akkor beszélhetünk, ha bizonyítani/valószínűsíteni tudjuk, hogy a két rokonnak vélt nyelv egy közös ősre megy vissza, abból származik”. (Nemzeti Köznevelési Portál)

„Mivel a nyelvek ősi összetartozására a legtöbb nyelv esetében nincsenek korai írásos emlékek, a történeti nyelvtudomány a rendszeres hangmegfeleléseket felhasználva kikövetkeztet folyamatokat, hangváltozási tendenciákat. Ezek alapján pedig rekonstruál olyan szóalakulatokat, egy olyan nyelvállapotot, amely egy adott időben mindkét nyelvre érvényes, közös állapot lehetett. Ezt az eljárásmódot nevezzük történeti-összehasonlító módszernek” – olvashatjuk a „2. Nyelvrokonság: módszer és elmélet” fejezetben.  (Nemzeti Köznevelési Portál). „A nyelvrokonság fogalmát el kell választani az embertani rokonság (rasszok) és a kulturális rokonság fogalmától. Ugyanazt a nyelvet beszélhetik anyanyelvként kék szeműek és barna szeműek, szőkék és fekete hajúak, sárga bőrűek vagy feketék. Ha egy népcsoport olyan területen telepedik le, ahol a történelem folyamán nagy népmozgások folynak, az a nép óhatatlanul kevertebb lesz, mint az, amely valamely szélső, a népmozgásoktól nem érintett területen él” – lásd: ugyan ott, az Embertani és kulturális rokonság fejezetben).

„Az összehasonlító-történeti nyelvtudomány is hipotézisekkel dolgozik, csakhogy olyanokkal, amelyeket elvileg sem lehet soha ellenőrizni, vagy ha lehet is, csak kivételesen szerencsés esetekben. Egyszerű oka van ennek: ezek a történeti hipotézisek olyan időszakra vonatkoznak, ahonnan nincsenek adataink. Éppen ezért vagyunk feltételezésekre utalva: hiszen ha volnának történeti adatok, akkor nem lenne szükségünk feltevésekre. Ezért is tulajdonítunk itt olyan nagy jelentőséget a módszernek, ezzel ugyanis bizonyos korlátokat szabunk feltevéseinknek: egyesekről éppen a módszertani meggondolások alapján tudjuk kijelenteni, hogy valószínűbbek, mint mások.” (Szilágyi N. Sándor: A szent mókus, avagy a módszer buktatói. 347. o. )

Ott, ahol a közös ős a megismerhetetlen, annak rekonstrukcióval történő „ismerté tétele” rendkívül sok manipulációra ad lehetőséget, ezért (szerintem) korrektebb fenntartani a rokonságot, kizárva a közös ős létét. Itt van eltérés Gugán és az én elméletem között. Gugán ugyanis azt írja: „Amikor a nyelvek eredetét próbáljuk a történeti-összehasonlító nyelvtudomány módszereinek segítségével vizsgálni, épp ez az egyik legnagyobb kihívás: megtalálni azokat a nyelvi jellemzőket, amelyeknek az a legvalószínűbb magyarázatuk, hogy a közös örökség részét képezik”. (Mi fán terem a nyelvrokon? Gugán Katalin – F. Gulyás Nikolett: A nulladik fejezet: hogyan hasonlítunk? 2021.)  Én pedig felteszem a kérdést: MIÉRT, és MINDEN esetben szükség van erre? Maga Gugán lényegében látja az ellentmondást: „De a közös ős megismerése már csak emiatt is mindig töredékes lesz, hiszen minél régibb a közös ős, annál több elem cserélődött le a leánynyelvek szókészletében, annál több toldalék tűnt el és adta át a helyét valami újabb elemnek, annál több mondattani szabály módosult. Így el kell fogadnunk az alapnyelvek megismerésének korlátait: írásos emlékek hiányában ezeket sohasem fogjuk tudni a maguk teljességében feltárni”. Akkor miért erőltetjük? Mit nyerünk vele? Viszi ez előbbre a nyelvek, és a közöttük lévő kapcsolatok megismerését? Nyilván való, hogy NEM! Ez egy l’art pour l’art jelenség a nyelvészetben. Ez egy tipikus induktív felfogás. A magyar nyelv esetében nincs olyan megfigyelés, amely falszifikálhatná a közös őst. Ezért ennek feltételezése nem is igazán tudományos hipotézis. Akkor mi szükség van rá? A nyelvészek ezt nem tudták eddig is? De tudták! Csak ott van az a fránya definíció a nyelvrokonságra! Lásd példának Fejes László 2015-ős fejtegetését a nyest –ben (Még három tévhit a nyelvrokonsággal kapcsolatban). Az egyik "tévhit": „A nyelvrokonság máshogy is kialakulhat....”

„E legutóbbi jelenséggel függhet össze az a tévhit, hogy a nyelvrokonság „kialakulhat”, azaz nem csupán egy nyelv felbomlásával jöhet létre, hanem két vagy több nyelv közeledésével is. Ez természetesen a nyelvrokonság fogalmának definíciójával áll szemben: legfeljebb úgy érthetjük, hogy ilyen módon olyan viszonyok alakulhatnak ki két vagy több nyelv között, mintha azok rokonok lennének – azaz a tudomány számára tévesen rokonoknak tűnhetnek. Ennek a felvetésnek az első buktatója rögtön az, hogy ha a két nyelv között megfigyelhető kapcsolat a megtévesztésig hasonló a nyelvrokonságra, akkor mivel bizonyítható, hogy ez a kapacsolat valamiféle egymásra hatással jött létre? A másik nagy buktató, hogy ilyesféle jelenséget nem figyelhettünk meg. Míg számtalan példa áll előttünk a nyelvek szétválásának folyamatára, a nyelvek rokonsággal összetéveszthető közeledésére nem láttunk még példát”.

Nyilvánvaló, hogy ezek nem „buktatók”, hanem tények, amelyek a falszifikálhatatlan távoli múlt vizsgálatánál fennállnak!

Nem lehetne ezt szétválasztani, hol érvényes, és hol nem, mint a  párhuzamossági axiómát? De igen! Erre szolgál az agenetikus rokonság fogalmának bevezetése.  Ez szerintem egy lényegi különbség, amelyet a nyelvek csoportosításnál figyelembe kell venni. (Humán példával élve: a családba házastársi kapcsolat révén bekerülők – rokonokká válnak. Ők nem olyanok, mint a családhoz csatlakozott egyéb személyek (nyelvi átvételek!), ők családtagok lettek. De a gyerekkorukban ezt még nem lehetett biztosan tudni. Míg egy unokatestvér, már a születésekor rokonná vált. Később, az utódaik már egyenragú rokonok lesznek.).

Nálam a lényeg nem az, hogy keverik-e a  történelmi, vagy biológiai fogalmakat, hanem az, hogy „a közös őstől való származás” feltétele-e a rokonságnak? Én a rokonság fogalmának tágítását javasoltam, bevezetve egy olyan rokonságot, amiben lényegtelen a közös ősre történő visszavezetés, és elneveztem nem genetikus (agenetikus) rokonságnak. Ha egyesek előnyben részesítik a genealógiai kifejezést a genetikaival szemben -- tegyék. Ekkor a javaslatom elnevezése „nem genealógiai” lesz. Az ötlet nem új, nem is a sajátom:

Ez az ötlet csaknem egy évszázada dübörög – mondja Mark Pagel, a brit Readingi Egyetem munkatársa. „Ez egyfajta kézenfekvő ötlet – Eurázsia ez egy összefüggő szárazföld, és hasonló javaslatok születtek Ausztrália és Észak-Amerika ősnyelveiről is.”

„Ez az az érv, hogy korlátozott az idő, ameddig vissza tudunk nyúlni a történelmi nyelvészetben” – mondja Quentin Atkinson, az új-zélandi Aucklandi Egyetem munkatársa.

Luisa Miceli, a Perth-i Nyugat-Ausztrál Egyetem történeti nyelvésze egyetért azzal, hogy az eredmény azt bizonyítja, hogy a nyelvek szorosan összefüggenek, de azt sugallja, hogy inkább szomszédok, mint testvérek – a szavakat pedig egymástól kölcsönözték, nem pedig valódi rokonok (kognátok). Azt mondja azonban, hogy érdekesek a kérdések arra vonatkozóan, hogy milyen tényezők kapcsolódnak e nyelvek elterjedéséhez, és ezek nem attól függnek, hogy egy igazi szupercsalád részét képezték-e, vagy egyszerűen csak érintkező nyelvek halmazai voltak. (Journal reference: PNAS, doi.org/mf4;  “The mother tongue of Eurasia”)

Lásd a szemléltető 1. ábrámat.

„A genetikus és a nem genetikus nyelvrokonság nem zárja ki egymást. Egymással nem versenyeznek, hanem megvannak egymás mellet, mint azok a biológiai lények, akik osztódással, vagy ivarosan szaporodnak, és természetesen mutálódnak is. A különbség az, hogy a genetikus rokonságnak csak az írott történelmi idők kezdetétől van létjogosultsága. (Például az újlatin nyelveknél). Ekkor ugyanis teljesülhet a vizsgált, nyelvrokonságban lévőkre a feltétel, hogy egy közös ágra (és nem kezdeti gyökérre) legyenek visszavezethetők. Olyan nyelvrokonság nem értelmezhető ebben a rendszerben, amelyben bármennyi hasonlóság legyen is két nyelv között, de az idők távlata, vagy az ismeretlenség miatt, nem bizonyítható a közös eredet, mert akkor önmagával kerülne ellentmondásba. Addig, amíg ismert a közös ős – ez az értelmezés elfogadható. (Pl. az újlatin nyelvek esetében). Ott, ahol a közös ős a megismerhetetlen, annak rekonstrukcióval történő „ismerté tétele” rendkívül sok manipulációra ad lehetőséget, ezért (szerintem) korrektebb fenntartani a rokonságot, kizárva a közös ős létét”. A bronz és a vaskor tipikusan ilyen időszak. Más megfogalmazásban: 

Az agenetikus nyelvrokonság falszifikálható, mert ki lehet jelölni azokat a megfigyelési állításokat, amelyek segítségével az igazságát megítélhetjük. Ilyenek a közös alapszókincsre, a nyelvtani rendszerre, a tipológiai egyezésekre vonatkozó megfigyelések. 

A tudományosan elfogadott nyelvrokonság egészében nem falszifikálható, mert ott a fentiek mellé bejön a közös eredet (származás) fogalma. De itt is, ahol a közös eredetre van megfigyelhető jelenség (megismerhető az írott történelemből) ott a falszifikálhatóság értelmezhető, (például az újlatin nyelvek) viszont ahol a közös ős meghatározása nem megfigyelésen alapszik (mert ez lehetetlen az adatok hiányában), akkor olyan állításról van szó, amelynek igazságát nem tudjuk megítélni. (finnugor nyelvek, ugor alapnyelv). Tehát ez a változat (az írott történelem előtti időszak) nem falszifikálható.

 1. ábra

Ami érdekes, egyes tudományos előadások levezetései engem igazolnak.

Nézzük pl. a Török féle előadást a Current Biology 2022-es cikkéből, 2. ábra. (The genetic origin of Huns, Avars, and conquering Hungarians. Authors: Zoltán Maróti, Endre Neparáczki, Oszkár Schütz, ..., Szilárd Sándor Gál, Péter Tomka, Tibor Török. 11 July 2022. Figure 7. Summary map). Az (A) kép azt állítja, hogy a „proto-ugor népek a mezsovszkaja és a nganaszan népek keveredéséből jöttek létre a késő bronzkorban”. Nem beolvadásról, (az egyik asszimilálta a másikat) van szó, hanem a sokat kritizált keveredésről, tömbösödésről, a gyökérzet kialakulásáról, ami nem egy pontból indul ki, hanem kettő (feltételezhetően több összetevőjű népből és nyelvből áll). Ez lesz a nyelvi családfán az „ugor” csomópont, ami nem valószínű, hogy a finnugor nyelvi egységből vált ki. (Legalább is a genetikusok idáig nem mentek el, tehát csak egyedüli nyelvész hipotetikus feltételezés marad.) Egy 2021-es régész tanulmányból, arra következtetek, hogy a mezsovszkaja kultúra alapnépessége akár a Fekete-tenger északi partvidékéről is származhatott. „A késő bronzkori Dnyeszter-medence környékén több nagy etnokulturális tömb közvetlenül találkozott. Ezek voltak az Al-Duna menti, a Nagy-sztyeppei és a Kelet-Európa erdő/erdős-sztyeppi övezetei. A kölcsönhatások sokszínűsége leginkább a régió temetkezési helyeinek leleteiben mutatkozik meg”. (Bevezetés) 

„A cikkben bemutatott anyagok bővítik a késő bronzkori temetkezési szokások természetének és az Alsó-Dnyeszter bal parti lakosságának etnokulturális kapcsolatainak a megértését. A glinojei temető késő bronzkori temetkezési szokásainak elemzése -- az összes temetkezési általánosság figyelembe vételével -- rendkívül változatos. E sokszínűség mögött legalább két tényező húzódik meg - a késő bronzkori Alsó-Dnyeszter bal partján élő lakosság sokvektoros kulturális kapcsolatai és a temetkezések különböző kronológiai horizontokhoz való tartozása”. (Következtetések). Погребения эпохи поздней бронзы из курганов групп, «ДОТ», «Сад», «Водовод» … С.Д. Лысенко, С.Н. Разумов, С.С. Лысенко, В.С. Синика, Н.П. Тельнов. МАИАСП № 13. 2021.

Majd elmentek a manysik…A (B) kép szerint az ottmaradottak megint keveredtek a korai szarmatákkal és a xiungnukkal. Ki olvasztott be, kit? Melyik nyelv, melyiket? Csak keveredtek... Többet nem mutat ki se a régészet, se a genetika, de a nyelvészet se! A nyelvi családfán már csak egy ág vezet a mai magyar nyelvig, a vaskortól a napjainkig! (sic).  Tehát eddig volt a keveredés, ezután jöhetett a beolvadás! De ha ez így van, akkor mi alapján állítják, hogy csak egyféle rokonság létezhet, nem lehet nyelvi keveredés (tisztelet a kivételeknek, akiket kreoloknak neveztek el) és hogy hasonló körülmények nem állhattak össze a 9. században a KM-ben?

Mióta beszélhetünk magyar nyelvről?

Véleményemet jelen tanulmány kezdőmondata tartalmazza. De nem ez a tudomány által elismert álláspont! Szerintük a kérdés így néz ki:

 2. ábra

A magyar, mint önálló eurázsiai nyelv, jó eséllyel 2500-3000 éves múltra tekint vissza, azaz Kr.e. max. 2000-ig. Ezt alátámasztandóan idézem: „Eurázsia több tízezer éves nyelvtörténetében a mai eurázsiai nyelvcsaládok „suhancoknak” számítanak, s ami ezek előtt volt, nyelvészetileg alig-alig, és csak rettentő hipotetikusan kutatható. Szemben Eurázsia géntörténetével...”—írja Pomozi. (MKI, Budapest, 2020.) És, hogy hány éves a magyar nyelv? Válaszoljon helyettem Gugán Katalin nyelvész, aki ezt az INDEXnek nyilatkozta 2021. 05.25-én: „A magyar nyelv életkorának meghatározásához azt kell először vizsgálni, hogy mit tekintünk a nyelv születési időpontjának. Vagyis HA azt vesszük figyelembe, mikor vált ki a rokon nyelvek közül, akkor valóban állíthatjuk, hogy a magyar kb. 2500-3000 éves, hiszen a magyar nyelvet beszélők időszámításunk előtt 1000 és 500 között váltak ki az ugor nyelvközösségből. Ugyanakkor minden nyelvre igaz, hogy van őse, vagyis egyik sem a semmiből jött, ám valódi keletkezése írásos emlékek híján a régmúlt homályába vész, kivéve a mesterséges nyelveket.”. (Hány éves a magyar nyelv? – Sánta András riportja.). És, ha a régmúlt homályába vész, akkor figyelmen kívül hagyhatjuk az „ugor szétválást” is, mint az egyik lehetőséget. És egy szép mesének foghatjuk fel  Szabó T. Attila erdélyi magyar nyelvész, történész, a magyar nyelv finnugor eredetének lelkes magyarázója 1970-es írását: „A magyar nyelvnek az ugor nyelvek köréből való végleges kiszakadásával nyelvünk kialakulásában megtörtént a döntő mozzanat: az önálló életre kelés, a születés mozzanata. Ez i. e. az 1000. év táján következhetett be. A magyar nyelv önálló életét az Urál hegység európai oldalának sztyepp-vidékre lejtő hegyes-dombos tájain kezdhette meg. Az i. e. 1000. évtől az i. sz. 500. év tájáig élte ezen a vidéken a magyar nyelv a maga külön életét. Ez volt nyelvünk kialakulásában a döntő időszakasz. Az itt eltöltött másfélezer év alatt folytak le a magyar nyelv hangrendszerében azok a nagymérvű változások, amelyek olyan mértékben átalakították a magyar szavak hangalakját, bővítették, újították a nyelv alak és mondattani rendszerét, hogy ma nyelvünknek a többi finnugor nyelvvel való rokonságát csak a szabályos változások útján keletkezett törvényszerű megfelelések figyelembevételével lehet megállapítani”.

Az alapfeltevésem és hozzáállásom az alábbi kérdésben jórészt benne van: Miért kell feltételeznünk, hogy a magyar nyelv előzménye a nyelvet beszélők egy, összefüggő csoportjából alakult ki? Továbbá, hogy amerre ez a csoport járt, arra ment a nyelv is? Évezredeken át, úgy hogy beszélői sohasem alkottak egy egységes, korabeli krónikások számára feljegyzendő csoportosulást? Mindezt valószínűbb felfogni egy több törzsből (etnikumból) álló, de közel hasonló agglutináló nyelvjárást beszélők laza sztyeppei csoportjának feltételezéseként,  a szkíta-szarmata közösségben, úgy ahogyan a 2-es ábra (C) és (D) térképein látható.

A sztyepphipotézis szerint az ősnyelv a ponto-kaszpi sztyeppén, azaz a Fekete-tenger északi partjától a Kaszpi-tengeren túl nyúló hatalmas síkságon alakult ki, és innen kezdett elterjedni a Kr. e. 4500 és 3500 között. Vitatva a forrás helyét, véleményem szerint a 4-7. században még létezett egy sztyeppei koiné, amiben az előmagyar nyelv dominált. (Ennek egyedüli, és így a legjobb, bizonyítéka a mai magyar nyelv léte!).

A magyar nyelv fejlődésének bemutatására a nyelvi idősodrony modellt dolgoztam ki.

 3. ábra

A 3. ábra felső részén egy „hagyományos” családfa ábrázolás látható, pirossal bejelölve a „magyar” ágat. Ennek a kifejtése látható az alatta lévő „nyelvi sodronyon”, aminek a magyarázata az alábbi:

Ha a fő kérdés a nyelvek származása, eredete, akkor ennek bemutatására javaslom a „Nyelvrokonság” ábrámat együtt használni egy kladisztikus családfa modellel. Amennyiben egy nyelv fejlődését, nyelvi átvételeket szeretném bemutatni, akkor a „Nyelvi idősodrony” metaforát célszerű használni, minden egyes nyelvre, külön-külön. 

Nézzük először a magyar nyelv fejlődésének ábráját. A lefelé, egyirányba mutató nyilak a háló egy szála, a magyar nyelv központi pászmája. A magyar nyelv nem az ugor leánynyelve! A meglévő nyelvi hasonlóságok a közvetett, vagy közvetlen nyelvi érintkezések során alakultak ki. Ezek megszűnése okozta az „elkülönülés” feltételezésére alapot adó okokat. Hogy ezek léteztek – nem vitatom. A nyelvi korszakolást – ilyen távlatokban – csak hipotetikusnak szabad tekinteni a tudomány legmagasabb szintjén is. (Szerintem). Nálam  az ősi nyelvi area nem egy nyelvszövetség, egy sprachbund, amelyben a nyelvek a hosszadalmas és intenzív nyelvérintkezés során tesznek szert egymáshoz hasonló szerkezeti vonásokra, hanem a jégkorszakot követő keletre (északra) vándorlás és helyben maradás következménye. Egy, vagy több közvetítő nyelv alakult ki, tűnt el. A nyelvek konvergálódtak, eltávolodtak egymástól. Elképzelésem kicsit hasonlatos Pusztay János alapnyelv elképzeléséhez, amikor az alapnyelvre a lingua franca terminológia alkalmazását javasolta. Pusztay szerint ha egy közösség felbomlik (például egy része más területre vándorol), akkor viszi magával a lingua francát is. És gyanítom, hogy Pusztay itt nem a hagyományos értelembe vett egy nyelvű lingua francára gondolt, mint ahogyan én sem! (Lásd Pusztay Gyökereink c. könyvében). Természetesen nálam nem egy ÉNYÖV-ről (Észak-eurázsiai nyelvi övezetről, őshaza-láncról), ami tartott a Baltikumtól Nyugat-Szibériáig, hanem az Alpoktól az Altájig tartó sztyeppei nyelvi övezetről, mondhatnám: SNYÖV-ről van szó. A terminológiák (alapnyelv, nyelvszövetség, közvetítő nyelv) nem szokványos értelmezése miatt Pusztayt, már-már a dilettáns nyelvészek közé sorolták. (Honti László: Anyanyelvünk rokonságáról). Tehát:

Kialakulhattak nyelvcsaládok, alapnyelvek, amelyek idővel szétváltak, de fennmaradhattak un. „reliktum nyelvszövetségek” is az újonnan létrejövők mellett. Ha az ilyen reliktum nyelvszövetség egyes elemei („nyelvi zsákocskák” :D) kedvező körülmények között, kellő számban újra találkoztak, akkor nagy valószínűséggel nyerő pozícióra tettek szert és létrejöhetett  egy a környezetétől eltérő kvázi új nyelv. 4. ábra. (Hasonlatosan a Pusztaynál „tömbösödés” néven leírt folyamathoz).  Ez történhetett a magyar nyelvvel a KM-ben a 9-11. század során. (Illetve az alapnyelvével az évezredek során).  Az egyoldalú nyelvérintkezések gyors egybeolvadást eredményeztek. A keveréknyelv kialakulásának elmaradása, a viszonylag kevés nyelvjárás megléte, mind erre utal. A kevés számban jelen lévő hasonló reliktum nyelvek sorsa a beolvadás lett, mint ahogyan ez a bolgároknál meg is történt. A finn-permi, szamojéd stb. nyelvek hasonló módon vizsgálhatók.

A manysi és hanti nyelvekre így képzelem el: A Parpolaféle nyelvtörténet szerint a késő proto-uráli nyelv három területen alakult ki: Nyugat- (a felső Volga-Káma vidéken)-, Közép-, és Kelet- (Baskíria & Kőzép- & Dél-Urál) uráli.  Török 2022-2023-as előadásaiban a Mezsovszkaja nyelve a Parpola szerinti proto-Kelet-uráli (a magyar nyelvet adó lingua-franca) lehetett. Török ábráján a késő bronzkorban ide költözött északról egy paleo-szibériai népcsoport (a nganaszánok ősei) egy része. Itt nyelvcserén mentek keresztül, majd évszázadok múltán utódaik nagy része visszatért északra, magával víve az új nyelvet a korábbi szubsztrátumaival. Az együttélés során a mezsovszkajaiak alapvetően nem keveredtek genetikailag az északi származásúakkal és fejlődésük a Török által bemutatott módon alakult.  Az északra távozók nyelve a manysi őse lett, a helybéliek nyelvi átvételei során meg kialakult a hanti nyelv őse. Így lehetséges, hogy a manysi nyelv a magyart is adó protonyelvből alakult ki úgy, hogy a genetikai jellemzőik már kevés európai nyomot mutatnak ki. „A manysik megőrizték ősi bronzkori genomjukat” – mondja Török. Tehát összefoglalva: szerintem a hanti nyelvnek a magyarral nem volt közöse (a nyelvi hasonlatosságok a manysi átvételből keletkeztek), míg a manysi nyelvnek volt, mert nyelvcserén estek át. Lásd: Asko Parpola: Formation of the Indo-European and Uralic (Finno-Ugric) language families in the light of archaeology. Helsinki 2012. 169. o. Figure 11;  Dr. Török Tibor - Mit árulnak el a genomelemzések a honfoglalók származásáról. 2022.; Dr. Török Tibor új, tudományos előadása a honfoglaló magyarok archeogenetikai kutatásáról. 2023.

A nyelvi sodrony forgása közben magával ragad szálakat a környező nyelvi közegből, de nem ad le magából semmit. Az átadás ténye nem változtat a nyelven semmit! „A finnugrisztikai vonatkozásban RÓNA-TAS ANDRÁS írja: „Mettől kezdve beszélhetünk magyar nyelvről? Attól kezdve, hogy kivált a közvetlen rokonaival közösen alkotott ugor nyelvből? De hát az obi ugor nyelvek, a vogul és az osztják kiválása lényeges változást okozott-e a maradék nyelvben, azzal, hogy ők elváltak? Ha a magyar nyelvet azért nevezzük uráli nyelvnek, mert leglényegesebb elemei folyamatosak egészen az uráli alapnyelvig, akkor uráli helyett miért nem beszélünk a magyar és persze a finn, a vogul stb. alapnyelvről, hiszen az uráli alapnyelv legalább annyira magyar, mint finn vagy vogul. A folyamatosság önmagában semmit sem mond a differenciálódásról — világosan látjuk, hogy meghatározásunknak ez a leggyengébb pontja” (1978: 375–376)”. (Fehér Krisztina. u. o.)

 4. ábra

A középkor kezdetén az előmagyar nyelvet beszélőkre a török nyelvű népek (hun, gök-türk, avar stb.) lettek a legnagyobb hatással. A hun, később az avar áradat nyugatra sodorta őket, egy részük maradt a KM-ben, más részük visszatért Keletre és részt vettek a kazár a bolgár birodalmak kialakításában.   (Szaltovo-majácki kulturkör). Nyelvük gazdagodott a kapcsolatba került nyelvekből átvett elemekkel és több nyelvjárás alakult ki. (Lásd: nyelvi idősodrony). Ezt, nem csak én látom így: 

„Egy biztos: visszafelé mentek. Kelet felé. A Duna torkolatához és a Fekete Tenger partvidékére biztosan eljutottak, az 500-as években ott is éltek. De végül is a Kaszpi-tenger és a Volga mentén még sok hun élt, akik nem követték Atillát annakidején Pannóniába. Ezek adnak segítséget a Pannóniából a tenger mellé kivert testvéreiknek, de Valemir osztrogót király visszaveri az utolsó nagy hun betörést, és a hunok visszaindulnak a sztyeppére. Egy részük biztosan fennmaradt egy ideig nomád népként. Más részük beolvadt más, feltörekvő népekbe. Voltak, akiket Bizánc fogadott be, és ott asszimilálódtak.” „Ez a nép a KAZÁROK voltak. A 600-as években alakítják ki az új birodalmat, amelyhez egymás után csatlakoznak a környező kisebb népek, vagy önként, vagy fegyveres beolvasztás útján. Alánok, úzok, oguzok, jászok (aszik), besenyők, krími gótok, - és azok is, akiket később majd magyaroknak neveznek. Az új birodalom komoly fegyveres erőt is jelent, amire szükség is van, mert egy villámgyorsan terjeszkedő új hódító fenyegeti keletről, az iszlám hitet éppen csak felvett arabok személyében. Az Arab- félszigetről 650 körül minden irányba elinduló arab áradat hamar eljut Kazária küszöbére is.” (Szatmári, alias Türk Atilla: Kik vagyunk mi magyarok? Anno kiadó, 2006.) 

Nagy-Bulgária felbomlás (Kuvrat halála) után következett be egy szétáramlás, a bolgárokkal együtt. Egy részük északra ment (Magna Hungária), más részük délre (szavartoi aszfaloi), de mentek az avarokhoz is a KM-be. Más részük maradt a bulgár birodalom helyén, és a kazárok egyik legerősebb szövetségesei lettek. (Levédi népe). A 9. század elejére az etelközi ősök annyira megerősödtek, hogy létrehoztak egy szövetséget (vérszerződés, hét magyar) a helyszíni és jó részt a Volga-Urál mellékéről érkezőkkel. (Álmos népe). Kihasználva a 9. században az avarok bukása miatt keletkezett hatalmi űrt a KM-ben, felkészültek a „honfoglalásra”, amit pár év alatt végre is hajtottak, Árpád vezetésével. Ez a sok (jórészt magyar dialektusokat beszélő)  nép alkotta a helybéliekkel azt a kolloid szerű nyelvi állapotot, ami a 11. századra ómagyar nyelvé tisztult le. Az állam és egyházszervezetek működésének következtében (a latin-görög-germán nyelvek védőernyője alatt) a nép nyelve szabadon fejlődött, erősödött, beolvasztva az idegen elemeket. És kialakult a magyar nyelv, mint ahogyan a bevezetőmben is leírtam.

A nyelvi idősodrony ábrából az is kitűnik, hogy az előmagyar nyelvet valamikor csak az i.e. 500 körül érhették török (türk) nyelvi hatások, ezért a török nyelv nem lehet a nyelvünk alaprétege. De lehetséges, hogy a török nyelvek is ugyanabból a lingua francaból alakultak ki, hiszen nyelvtipológiai szempontból nagyon hasonlít a magyarhoz: ugyanúgy ragozó-toldalékoló (agglutináló) típusú nyelv, nem különböztet meg nyelvtani nemeket; a magyarhoz és a finnhez hasonlóan van benne magánhangzó-harmónia. Szókincse azonban alapvetően nem hasonlít a magyaréhoz, a belőle – vagy valamely más török nyelvből – kölcsönzött nagyszámú jövevényszón kívül.  Ezek pedig az uráli és a török népek nagyon korai együttélésének és kapcsolatainak köszönhetők.

A tudomány mai állása szerint az altaji nyelvcsalád (ahova a törököt is sorolják), mint egység létezése erősen vitatott: a hagyományosan idesorolt nyelvcsoportok közötti rokonság nem bizonyított, ezért ma inkább különálló török nyelvcsaládról szokás beszélni.)

„Sokszor felvetődik, hogy a török elemek az eredetileg török nyelvű népesség nyelvcsere után megőrzött örökségei volnának. A nyelvkontaktusok vizsgálatából tudjuk: a kölcsönzés és a szubsztrátum (azaz a nyelvcsere után az egykori anyanyelvből megmaradt elemek összessége) nyelvi lenyomata különbözik egymástól, s ez alapján a török hatás egyértelműen kölcsönzésre utal”. (Sándor Klára: Beszéltek-e törökül is a honfoglalók?, Rubicon, 2016/7) – Mint ahogyan ez a magyar nyelv fejlődési (sodrony) ábrán is jól látható. Sándor megfogalmazásában: „Kölcsönzésnek nevezzük, ha egy nyelv anyanyelvi beszélői más nyelvből emelnek át elemeket saját nyelvükbe, de megtartják eredeti anyanyelvüket. A szubsztrátumhatás nyelvcsere után megfigyelhető jelenség, és felnőtt nyelvtanulás révén keletkezik: a kritikus periódusnak nevezett nyelvtanulási szakasz lezárulta után a másodnyelv elsajátítása már általában nem tökéletes. Így amikor egy közösség felnőtt generációi közül sokan sajátítják el a másodnyelvet, akaratlanul is olyan változatát alakítják ki, amelyben anyanyelvük szemlélete, hangzásbeli sajátosságai visszaköszönnek: leginkább azok a nyelvi elemek jelennek meg a szubsztrátumban, amelyek a legkevésbé tudatosulnak. Erős egyszerűsítéssel: a kölcsönzött szavakkal tudunk elvárásokat, értékeket, igazodást kifejezni, hiszen mások is észreveszik, hogy „idegen szót” használtunk. A szubsztrátum-jelenségekkel viszont nem, hiszen nem is tudunk róluk. Az új, módosított, szubsztrátumhatásokat tartalmazó nyelvváltozat persze kialakulása után maga is szimbolikus értékeket vesz föl, s mint minden nyelvváltozat, az őt használó közösség identitásának jelzője lesz. De abban, hogy miért éppen azok az elemek szivárogtak be az új nyelvbe a régiből, amelyek átszivárogtak, nincs szerepe a társadalmi és kulturális értékrendnek”. (SK: Vámbéry Ármin és a török-magyar nyelvcsere -- Vámbéry mint nyelvész).

[1] Többnyelvű helyzetben a nyelvi kontaktusok során kialakuló egyszerűsített kódokat pidzsineknek nevezzük, a már anyanyelvi beszélőkkel rendelkező pidzsineket pedig kreol nyelveknek.

Találtam egy számomra érdekes részt Szádeczky avar történetének a végén. (Szádeczky-Kardoss Samu, Az avar történelem forrásai. Szeged 1992.). Sokat foglalkoztatott a DAI-ban olvasható türk népnév eredete, ami alatt a magyarokat kell érteni. Levédia elnevezése, a szláv „vojevod” szó használata a hadvezetői tisztségre, amelyeknek azután több „tudományos” félre értelmezése született. Természetesen én is kifejtettem a saját elképzelésemet ezekről, de arra, hogy miért éppen türköknek nevezték Bizáncban a magyarokat, nem találtam igazi jó megoldást. Ismert dolog, hogy Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár (913-959) De administrando imperio (röv. DAI) című görög nyelvű művében a magyarokat következetesen türköknek (Τουρκοι) nevezi a császár. Ez a megnevezés megmarad a Bizánci Birodalom fennállásának teljes időtartama alatt. „Szavirok az avar invázió előtt Kazária arisztokráciájának jelentős részét képezték, és tekintélyt szereztek az országban”. (Семёнов И. Г. Этнополитическая ситуация в Хазарии в 830—850 годах // Восток. — 2008. — № 3. — С. 24.). A Nyugati Türk birodalom bukása után (745) Bizáncban azokat, akiknek nem volt ismert neve (és ezek a proto-magyarok voltak!) türköknek  hívták, és ez a név ragadt rajtuk, amíg a  Bizánci Birodalom fennállt” – írom a Termékeny bizonytalanság című esszémben. „azt írta a könyvében, hogy „A türkök népe régen Kazáriához közel szerzett magának lakóhelyet, azon a helyen, melyet első vajdájuk nevéről Levediának neveznek … De abban az időben nem türköknek mondták őket, hanem valamilyen okból szávartü ászfalünak (Σάβαρτοι ̓άσφαλοι) nevezték”. (DAI 38,3–10), és „Az egyik rész kelet felé, Perzsia vidékén telepedett le, s ezeket a türkök régi nevén mostanáig szávartü ászfalünak hívják” (DAI 38,24–31) valójában a türkök egy részének „régi” nevét a szabirokkal azonosította”. /BF:  Szabir-magyar történet (Bővített) /. „Tehát a DAI írásakor ismert volt Cirill útja a kazárokhoz, később az, hogy  III. Mihály császár elküldte őket misszionárius útra északra. A Metód legendában ez így maradt fenn: „Mindketten szalonikiaiak vagytok, és minden szaloniki folyékonyan beszél szlávul”. A türk Levédinek szláv hangzású neve volt, szlávok lakta területen élt (a kazárok szomszédságában), tehát nem meglepő, hogy nem sztratégosznak, hanem vojevodosznak nevezte. A magyarokról meg már Bölcs Leo (ur. 886—912)  idejéből is maradtak fenn információk. (Lásd a Leonak tulajdonított Taktikát, valamint Gábriel jelentését a 943/944-es magyaroknál tett követjárásról)”. /BF:  Levédi a hattyú vajda? /. 

A Levédi név kérdésben perdöntő lehet, hogy a császár MIÉRT szláv rangjelzést használt? Nem vehető komolyan a szláv tolmácsokra, a hallomásokra alapozott magyarázatok. Valószínűbb az orosz „független” wikipédiában (cyclowiki) olvasható állásfoglalás: „Однако, его титул был указан отдельно — «воевода» (славянское слово) — βοέβοδος [воеводос]. В связи с этим можно привести и славянскую этимологию имени Леведий, и посчитать, что под турками византийский император здесь имел ввиду не венгров, а некое славянское племя, подчинившееся венграм”. („Ugyanakkor ez a titulus önállóan szerepelt -- „voevoda” (szláv szó) βοέβοδος [voevodos]. Ezzel kapcsolatban a Levedi név szláv etimológiáját hozhatjuk fel, és úgy gondoljuk, hogy a türkök alatt a bizánci császár itt nem a magyarokat értette, hanem egy bizonyos szláv törzset, amely alárendelte magát a magyaroknak”). 

Magyar szempontból kiemelném a szeverjánok nevét. Ugyanis összefüggést látok a DAI-ban Lebedinek nevezett magyar hadvezető (voevod) és az ugyanott említett magyarok (türkök) „régi” neve között. Konstantin a könyvében (DAI 38, 3-10 és 38, 24-31) a türkök (magyarok) egy részét „savartoi-asphaloi”-nak (szavart-aszfal) nevezi. A népnek ez a része, Perzsiához közel telepedett le, míg a másik Levédi vezetésével Etelközbe ment, miután a besenyők legyőzték őket. De, hogy ez mikor volt, az kérdéses. A délre költözés sem azt jelentette, hogy örökre ott is maradtak. Lásd például az alánok mozgását a Kaukázus északi lejtőitől a Donig. De a fentiekből inkább csak a szláv szavak használatára van indok, a türk elnevezés ebből még nem derül ki. Itt jönnek a képbe az avarok!

Miért nevezték a magyarokat türköknek a bizánciak? Van egy elképzelésem. Bumin kagán idejében az avarok a türköktől jöttek. De felvették az avar nevet. Ha 806-ban a peloponnészoszi szlávokat a bizánciak avaroknak tartották, akik valamikor türkök voltak, akkor érthetővé válik, hogy a magyarokat is türknek tartották, és a DAI-ban, szláv tisztséget (voevodoszt) adtak a szláv nyelvterületről jövő Levédinek. Monemvasziát görög telepesek alapították, 583-ban. Az avarok elfoglalták és szlávokkal telepítették be. De a bizánciaknak ez avar terület volt 218 esztendeig, mint ahogyan a Chronicon Monembasiae elmeséli.

Az avarok eredetét mostanáig nem sikerült egyértelműen tisztázni. A harcias, sztyeppei nomád nép gyakorlatilag a semmiből tűnt fel Kelet-Európában: a türkök azt állították, az ő szökött rabszolgáikról van szó. A bizánci birodalom látókörében szó szerint a semmiből jelent meg a magára avarként hivatkozó nép, a bizánci politikusok, diplomaták, történetírók semmit nem tudtak származásukról. A türkök követei azt mondták a császárnak: „hogy ezek csak pszeudoavarok (álavarok), valójában az ő szökött, ogur rabszolgáik. A császár ne tárgyaljon velük, mert úgyis mind egy szálig kiirtják vagy visszaviszik őket”. „A szálak Belső-Ázsiába, a Zsuanzsuan Birodalomba vezetnek” – hangzik el Bihari Dániel tudósításából a 24.hu-n, 2022. 04. 18-án.

A HistoGenes nemzetközi tudóscsoport munkája nyomán márciusban jelent meg a Cell című folyóiratban az eddigi legrészletesebb kutatás eredményeit összegző tanulmány arról, honnan is származhatnak az avarok. Ehhez 66 magyarországi, avar kori személy maradványait vonták vizsgálat alá, főbb megállapításai pedig egybecsengenek egy 2020-as, kisebb volumenű és más módszerrel végzett magyar kutatás következtetéseivel. Magyar részről a HistoGenes-projekt  régészeti munkáját és a teljes magyarországi kutatást Dr. Vida Tivadar régész, az ELTE BTK  egyetemi tanára, az egyetem Régészettudományi Intézetének igazgatója vezeti. A magyarországi genetikai kutatásokat Dr. Szécsényi-Nagy Anna archeogenetikus, régész, az ELKH BTK Archeogenomikai Intézetének igazgatója koordinálja Mende Balázs igazgató-helyettessel közösen – tudhatjuk meg BD tudósításából.

A régészet nem tudott perdöntő bizonyítékokat szolgáltatni az avarok eredtére, mert az eurázsiai nomádok leletanyaga egyszerű, funkcionális vagy a sztyeppén „divatként” gyorsan terjedő innováció (vaskengyel, gyűrűs markolatú kard, stb.). Végül pedig egy egészen új, Mongóliát és Észak-Kínát a Kárpát-medencével összekötő huszárvágás: a kunbábonyi avar előkelő sírjából előkerült egy félhold alakú, arany melldísz. Ez egy minden kétséget kizáróan Belső-Ázsiához köthető hatalmi szimbólum, egy arisztokratikus hagyomány, ami régészeti leletként valóban utalhat az eredetre. A kérdés tisztázásában az archeogenetika veszi át a főszerepet. Az ogurok türk nép volt, valahol az Aral-tó és a Kaszpi-tenger térségében élhettek. A genetikusoknak másfél évezredes rejtélyt sikerült megoldani: az avarok vezetői Belső-Ázsiából, a mai Mongólia keleti részéről származnak, ők a Zsuanzsuan Birodalom leszármazottai.

A DAI összeállításakor (948-952) mindezekről a bizánciak semmit sem tudhattak. Azt tudták, hogy az avarok a türköktől jöttek. De az ő nevük már avar lett és így használták. A szlávokat, bolgárokat, kazárokat szintén névről ismerték. De mit kezdjenek, egy az avarokhoz hasonló, szintén keletről jött néppel, akinek nincs neve? Abban az időben (805-806-ban) szabadítják fel a Peloponnészoszi-félszigetet az avar-szlávok  több mint két évszázados uralma alól, és kezdik meg a reconquistát és restaurációt. Sokan tarthatták ezeket az elszlávosodott, de a bolgár szlávoktól teljesen különböző népet avaroknak, türköknek. Ezért a keletről megjelenő, avarokhoz hasonló ismeretlen népet türknek kezdték nevezni, és a császár udvarában ezt a népnevet törvényesítették, és a magyarokra vonatkoztatták. (Szerintem!). Mindezt a Monemvasiai Krónikából következtethetjük ki. 

A DAI 3. fejezetének orosz magyarázatában ezt találjuk a lábjegyzetben https://www.vostlit.info/ : 

Törökből: "tourkoi" (török). A kifejezés keleti formái ismertek. Az írásos emlékek a 6. század óta rögzítik azt a kifejezést, hogy "Του̑ρκοι", és számos nép megjelölésére használták (6-7. századi ótörökök, 9. századi kazárok, 10-11. századi magyarok, 11-14. századi vardariták, 11-13. századi szeldzsukok). A görög etnikon jelentését annak keletkezése magyarázza. Amikor a szomszédok megismerkedtek a Szogdiánától északra fekvő nomád törzsekkel, az utóbbiakat „törökök” gyűjtőnévnek kezdték nevezni (Габашвили В. Н. Сведения. С. 46). A 8. század első felének nyugati türk emlékezetben a „török” „a törzsek katonai szövetségének gyűjtőneve... Ez a név sokáig nem kap konkrét etnikai tartalmat” (Толстов С. П. К истории древнетюркской социальной терминологии // ВДИ. 1938. № 1. С. 81). A „török” kifejezés „egy gyűjtőnév, amely számos, különböző faji és etnikai eredetű törzset egyesített” (Кононов А. Н. Опыт анализа термина Турк // СЭ. 1949. № 1. С. 47). A 9-10. századi arab földrajzi irodalomban. „a török szó népek és nyelvek egy csoportjának neveként jelenik meg, nem pedig egyetlen nép vagy állam neveként...” (Бартольд В. В. Соч. Т. 5. С. 584). Az ókori törökökre nézve egy ilyen alkalmazásnak nem volt alapja: a bizánciak a különböző törzsek közösségét egy népcsoporttal-etnikai csoporttal tévesztették össze. Ezt követően az tourkoi etnicon a kazárok és a magyarok, mint egy etnikai csoport bizánci elképzelését kezdte tükrözni (egyes IX. századi írásokban). 902-ben említik először tourkoi név alatt a magyarokat. (MABF. 13. 1.) 

A DAI szerzői nem gondolhatták a kazárokat a magyarokkal egységes népnek, ezért nevezték el a magyarokat türköknek (ez, még nem volt lefoglalva konkrét etnikumra!), a kazárokról meg az ismert nevükön írtak. A korábbi bizánci szerzőkre ez csak akkor lett volna igaz, ha a huzamosabb együttélést (száz valahány év) tételezték volna fel.

Szádeczky könyve 557-ben kezdődik, és legkésőbb 806-ban szól az avarokról. Ekkor „pedig az avar néven szereplő, mert egykor avar vezetőkkel délre vándorolt, peloponnésosi szlávok válnak a bizánci császár alattvalóivá. Ezzel önálló és ilyenként számottevő történelmi szerepet játszó avarság nincs többé Európában. A tovább élő avarok elsősorban a magyarság Árpád honfoglalása utáni etnogenezisében nyernek jelentőséget” -- írja.

De a nevük – ha közvetve is – a magyarokra száll, legalább is, Bizáncban!

A kiindulási pont a Kárpát-medence lakosságának összetétele Árpád bejövetele előtt. A korral foglalkozó történészek egy csoportja, (akikkel én is egy véleményen vagyok), úgy gondolja, hogy a 895-ben bejövő honvisszafoglalók itt egy vegyes etnikumú keresztény-kelta kevert vallású, szlovén, szláv, avar (magyar), hun őslakosságot találhatott, aki földműveléssel, állattartással, halászattal, vadászattal tartotta el magát az egykori római birodalom romjain. A rajtuk, mellettük, átvonuló gepidák, longobárdok, frankok, germánok tőlük nyugatra és délre alakítottak ki birodalmat ezért nemigen maradtak képviselőik a Kárpátokon belül. Bizánctól a besenyők és a bolgárok választották el őket. Ez a vegyes népesség tölthette be a Bug és a Dnyeszter folyóktól az Alpokig nyúló területet, amelynek a Kárpátok északi külső vonulata, a Balkán hegyeinek déli lejtői és a Dinári-hegység adhattak keretet. E települések nyomaira a 40^o-50^o északi szélességi és a 13^o-26^o keleti hosszúsági körökön belül (Bécs, Krakkó, Lvov, Ternopol, Bukarest, Szófia, Szarajevó, Zágráb alkotta körön belül) bukkannak a régészek, illetve itt találkozhatunk gyakrabban azokkal a földrajzi helynevekkel, amelyek az általam vizsgált BL és BLC mássalhangzó vázból épülnek fel. „Nevének eredete tisztázatlan.” – ezt a megfogalmazást használják a leggyakrabban a névmagyarázatokban, rosszabb esetben megpróbálják szlávból levezetni a szó jelentését, mondván, hogy „ez sem kizárható”. Kivételt képeznek a török, ótörök nyelvterületek, amelyek nyelvi alapot adták, és segédeszközül, bizonyítékul is szolgálhatnak a szláv-magyar szóátvételek irányának megítélésénél. Az eddig elmondottakra legjobb bizonyíték az, hogy ezekre a területekre vonatkozóan, ezekből az évszázadokból, nem maradtak fenn városokról, erődítményekről szóló írásos feljegyzések. „Deserta Avarorum”, az avarok pusztaságának, nevezték a korabeli krónikások ezt a helyet. Baján kagán nem épített városokat, mint Nagy Sándor. Maximum „pogányvárakat”, sáncvárakat, amelyek romjaira később kővárakat emeltek, sok esetben megtartva az elődeik adta nevet. (Lásd Bene várat a Mátrában.) A szlávok Mosaburgja, Blatengradja, vagy Mocsárvára is csak feltételezés, mint Atilla székhelye, Etzlburg (Atillaváros) vagy Fehérvár a Pilisben. És ez érthető is, hiszen a nomád életforma velejárója volt a „könnyűszerkezetes” építkezés. Viszont egyre több sáncvárat, veremlakást, településnyomot tárnak fel a régészek, temetkezési helyekkel együtt. Sok helyen már bebizonyosodott, hogy a középkori várak jó része az őskori erődökből alakult ki.

A népetimológiának, az általam vizsgált településnevek fejlődése során, különlegesen fontos szerep jutott. A korábban jel, jelző, valamint ezek vezetőire utaló bilek, béla nevek elveszteték etimológiai logikájukat. A nyelv-, névhasználók számára már eltűntek az etimológia gyökerek. Az elnevezés motiválatlanná vált, amit a névtudat igyekezett újra motiválttá tenni, és ezt a beo, belo, azaz fehér szóban, és képzett változataiban, találta meg. Még a magyar őstörténet, az Árpád-kor személy- és helyneveinek kiváló ismerőjének Györffy Györgynek, sem tűnt fel a Béla helynevek magyar származása, azt írja: „Inkább csak mint érdekességet jegyzem meg, hogy X-XI. századi magyar lakterületen csupán két Béla falu ismeretes, az egyik Bácsban, a Dunát kísérő Vajas torkolatvidékén, a másik a Garam torkolata közelében. Bár a Dunán és a Garamon felfelé haladva újból találkozunk egy-egy Béla helynévvel: az Ipoly-torkolatnál Bé1 patakkal és Újbányával szemközt Béla földdel, de ezek már hajdan szlávok lakta területen fekszenek, s így levezethetők a szláv bel ,fehér' szó nőnemű bela alakjából is, amellyel gyakran képeztek víznevet.” Minden tiszteletem Györffy Györgyé, azonban ezzel a levezetésével nem értek egyet. Állítása – mint a történészeké általában – nem konkrét, ő csak azt mondja, hogy így is levezethető. Valóban gyakran képeztek a régiek bela-ból víznevet. A furcsa csak az, hogy az avarok és más török nyelvűek birodalmának határán jóval többet, mint más szláv területen. Pedig a hó, a kő egyformán fehér a szlávoklakta Északi-, és Balti-tenger partjainál és a magyar gyepűn is! De levezethető a bilog, bilincs, belec stb. – a bélyegre, jelre, visszavezethető szavakból is, ráadásul úgy, hogy a területet elnevező lakosság történelme egybeesik a hely történelmével. Ettől a fehér még fehér marad ott, ahol ténylegesen, a névadáskor, ezt akarták kifejezni.

Őseink, akik ismerték a tej színét (amit fejtek, az fejér volt), a patakokat tisztának, világosnak, fénylőnek, ragyogónak láthatták. Bela pataka – mitől lenne ennek a vize fehér? Talán a habjától, vagy a sok kecske, birka, vagy bivalytejtől? Nem. Attól, hogy a szláv nyelv kialakulásakor ezeket a fogalmakat a fehérrel azonosította (Fény isten Световик, = fehér isten Белобог). Az ősibb magyar nyelv a fényt a világossággal, a világgal, a villámmal, a bél, a belsővel hozta logikai kapcsolatba és nem a fehér szavunkkal, amire később -- Árpád honfoglalása után -- szlávból visszafordították a világost, a fényt, a ragyogást! A lengyel, a bolgár, az orosz, nyelvben megmaradt ez a kétértelműség: a lengyel „bialy” azt jelenti, hogy fehér, de „w bialy dzień” jelentése: fényes nappal. (oroszul: бела дня)

A hely neve, ahol éppen laktak, nem tűnt fontosnak az ott élők számára. Ez a „külsőknek” volt fontos, akik róluk beszéltek, írtak. Egymás között inkább a nemzetségek vezetőinek nevét, vagy éppen a foglalkozásukat, esetleg a népcsoportra jellemző bőr-, hajszínt, vagy más tulajdonságukat használták megkülönböztetésképpen. A peremvidék, a gyepű lakói, mindig is elkülönültek az ott lakóktól. Másnak tartották magukat, és másnak tartották őket. Szinte magától értetődik, hogy saját nyelvükön őröknek, jelzőknek, strázsáknak, vagy a nemzetségükről nevezték el őket. Billog, bélyeg, jel. Ezek ótörök, türk, eredetű szavak. Billogos – aki rendelkezett királyi billoggal. Bela – úr jelentésű ősi szó. „Ott fenn a sáncvárban élnek a „jelzők”, amott meg az „uraik” laknak.” – mondhatták a helybéliek, körben az egész avar birodalomban. És ezt kifejezték a saját nyelvjárásuk szerint, utalva a „belecekre” és a „Bélákra”. Ezek a családok évszázadokig, nemzedékről nemzedékre fennmaradtak, mint ahogyan a székelyek, besenyők, csángók megmaradtak a 21. századig.

A Kárpát-medence avarkorának idejében az őrhelyeket a török eredetű „bilek”, vagy hasonló hangzású, szóval jelölték, és ezt a megmaradt közvetítő nép adta át a honfoglalóknak. Mivel ezek a helynevek nem hangzottak idegenül a szlávoknál sem, ezért fennmaradtak, sőt „ki(meg)fehéredhettek”. Egyes helyek a honfoglalás után is megtartották az őrző, védő szerepüket, mások fejlődésnek indultak és nagyobb, kereskedelemmel, mezőgazdasággal, iparral is foglalkozó helyekké alakultak át. Ebben az esetben nincs értelme például annak a vitának, hogy a hegység kaphatta-e a nevét a falutól, vagy éppen fordítva. (Ilyen vita van a johannitákról az Ivánscsica hegység és Ivánc/Ivanec település vonatkozásában.) Őri hegynév, Őri falunév – mindegyik az őr foglalkozásnévhez kapcsolódik. Ugyanez valósult meg korábban, amikor a BLC hangzású „jelző/őrző” foglalkozásnév átment hegynévbe, helységnévbe, víznévbe és családnévbe.

Legtöbb esetben nem kapta se a hegy, se a patak a településről, sem nem fordítva, a nevét. Egyszerre hívták az ott élő közösséget, a falut, a hegyet, a patakot „jelzők”-nek, „jelölt”-nek, azaz „belec”-nek, „bilo”-nak, vagy éppen „Bélá”-nak, ha a vezetők székhelyéről, vagy a betelepülőkről esett szó. Béla pataka, Bélhavas, Bilek, Bilak, Belica, Béla – ezek és a hozzá hasonló nevek tömege a bizonyíték. És mindez, egy jól beazonosítható földrajzi és történelmi határon belül! Bizonyíték továbbá a mondakör, amely ezekhez a nevekhez tapad. Kézai A magyarok viselt dolgai című krónikájában írja: „Atilla a világ négy égtája felé őrszemeket állított fel. Az első Sicambriától Köln német városig, a második Litváig, a harmadik a Don folyó partjáig, a negyedik Zára dalmát városig állt őrt, ezek szavából és kiáltásából a világ négy égtája értesült, hogy Etele mit csinál.” Ez a hírláncrendszer lehetett az alapja az általam vizsgált BL és BLC nevekből álló „jelző rendszernek”, ami Árpád honfoglalásáig szórványokban fennmaradt. A „fehér” etimon, pedig csak ritkán, és csak a később elnevezett objektumok között jelenik meg. Ahogyan a régészek szét tudják választani az avar és a szláv temetőket és leleteket, a nyelvészeknek is fel kell nőni ahhoz a feladathoz, hogy az „avarkor” nyelvemlékeit szétválasszák magyarra és szlávra. Sok tudós már készen áll erre, csak a feladatot nem kapták meg.

Egyenként elemezve a BL és BLC neveket -- mindenféle alapot nélkülöző -- szláv megoldásokhoz jutottak a szakértők, csak azért, mert képtelenségnek tartják, nem tudják elfogadni, hogy Árpád honfoglalói bejövetelükkor, már magyar nyelven beszélő csoportokat találtak a Kárpát medencében. A „Bél” tag a patak-, hegy- és helynevekben nem a szláv jelenlétre, hanem a magyar nyelv használatára bizonyíték. Béla, Belár^[1], Beler, Belcse^[2], Beleg, Bele, Beke^[3], Belenik, Beliud, Bene^[4], mind, mind régi, Árpád-kori (vagy régebbi, az avar-hun időket idéző, a mondák világába vesző) magyar (türk) személynevek. Szumér GI-BIL =tűzisten (GI =nád + BIL =égni).

Németh Gyula szerint a Nyék törzs volt az, amelyik előharcos és határőrző szerepet töltött be a magyar törzsszervezetben és a besenyő-székely, pontosabban a beolvadt avar törzstöredékekből megszervezte a nyugati határ védelmét. Más forrásokból is úgy tudjuk, hogy a nyugati határra - IV. Henrik 1051. évi támadása után - besenyőket és székelyeket telepítettek a magyar királyok. Az itt elhelyezett őrhelyeket azonban már nem az ótörök eredetű „billog” „bilek”, hanem a magyar „őr” „őrség” szavakkal illették, vagy az őrséget ellátó kabar, besenyő, káliz törzsnevek váltak helynevekké. A hasonlóság a terület, tartomány megnevezésben szembetűnő: Bilek tartomány Törökországban, Bilechia (Trebinje) tartomány BH-ban, „Eőrségnek Tartománya” pedig Magyarországon van. (Nem azonos a Szlovén „Rábavidék Vendvidékkel”.

Számomra a legellentmondásosabbnak a Bielsko-Biała város neve tűnt. Ez a város – mint Buda és Pest – egyesült. Nevét a közöttük folyó – fehér, tiszta – Bialka folyó nevéből származtatják. Németül Bielitz-Biala, csehül Bílsko-Bělá a város neve. A fehér szótő most bil/biel vagy bel? A nyelvészeknek ez egyáltalán nem okozott fejtörést. A magyarázat ugyanaz: ez a szláv fehér különböző alakja! Ez mindenkit kielégített, aki nem merült el kicsit jobban a történelmi háttér tanulmányozásában. Én megtettem és a felmerült ellentmondások elemzése vezetett a könyvem második részének megírásához.

Német parasztok 1223-1300-ban, a Beszkidek lábánál, Kelet-Sziléziában, Teschen-i (Cieszyn) kerületben, a Bialka (fehér, tiszta) nevű folyónál létrehozták a Bielitz nevű kereskedelmi központjukat. Nevét a Bialka folyótól vették, írja a német http://www.bielitz-biala.de honlap. 1951-ben a folyó két partján lévő város – Bielsko és Biala – egyesült és mai neve. Bielsko-Biała (németül Bielitz-Biala, csehül Bílsko-Bělá.) Minden kétséget kizáróan a biala, bělá fehéret jelent, állítják a szlavisztikához értők. Mi értelme lenne a fehéret egy időben, egy helyütt, egy nyelvben egyszer Biala-nak, másszor meg Bieli-nek nevezni? Kérdezem én. Valószínűbb, hogy két, különértelmű szóról van szó. A német –itz képző, hasonlóan a Kamitz, Kattowitz, Lobnitz stb.-hoz, a Biel-hez társulva lett Biel-itz. Az előző estben már láttuk, hogyan lett a bél-ből biel. Bílsko-Bělá a Zsolna melletti Belától nem túl messze van. (Kb. 100 km.) Ugyanott vagyunk, mint korábban Bélitz-nél, aminek a kiejtése: bélic. A már idézett német (sziléziai) nyelvjárás történetében is a latin írás között szerepel a Bylycz, Bilecz forma. M. Vasmer szerint a szláv „билинч” értelme is „jel, jelölés” és török jövevényszó. Ebből a „bilic-bilec” kialakulása kézenfekvőnek tűnik. Tehát Bielitz értelme: JEL.

De mit jelölt volna ez a hely Gácsország és Szilézia határán? A feltételezésem az, hogy ezekben az esetekben nem a szláv „belo, beli, belij” - magyarul „fehér” szóra, hanem a bélyeg, „bil, billeg” és a „bilincs” szó változataira kellene gondolnunk aminek az értelme „jel, jelzés”, és ez a magyar fennhatóság határait jelölte egykoron a földrajzi elhelyezkedésük alapján. Nézzük, hogy alakul ez az elmélet a továbbiakban.

Visszatérve a Kárpátokhoz, van még Bilje (Belje, Bellye) falva, Eszéktől tíz kilométerrel, északkeletre. A régi okiratokban először 1212-ben említik meg Bellyét (mint Billie.)^[5] A horvát irodalomban Belje név alatt jelenik meg, és a magyar Bellye elnevezésből vezethető le. A tőle nem messze fekszik Biléd. Csánki szerint a –d képzős magyar személynévből alakult ki. Ezek korábban elkerülték a figyelmemet, főleg Bellye, mert hangzását nem éreztem közelinek a Bileczhez. Az említett 1212-es dokumentumból azonban kiderült, hogy Bellyét hívták Billie-nek is. Bilie – Biliec? Így már egészen más a helyzet. Gyakorlatilag csak a c hang hiányzik. Bellye-Billie vizsgálatakor egy 1283^[6]-as és egy 1296-os oklevélben ráakadtam a csalóközi Billie-re is, amit még Byllye, vagy Billye^[7] formában is írtak: „villam eorum Billie vocatam in Challokwz” ^[8] „possessionem Byllye vocatam Districtus Challokwz” A Billie írásmód feltételezi, hogy az eredeti kiejtés nem bellye, hanem bilje, vagy billije volt. Hogy nem egyszeri elírásról van szó, azt bizonyítja, hogy a baranya vármegyei Bellyénél 1212-ben a forma szintén Billie volt. A két irat között van 70 év és több, mint 200 km. (Pozsonytól Eszékig.) Észrevettem még valamit. Szinte párban állnak elhelyezkedésük szerint a Bilecz és a Béla névre visszavezethető helységek. Északon: Beleg – Belád; Bielitz – Biala; Bilke – Bila(sovice); Bilin – Bilak. Délen: Bilak hegy-Béld (Maros-Béld, Fehér megyében); Belec – Bela; és most: Billie – Biléd. A hasonlat, az avar birodalom szláv politikáját juttatja eszünkbe, amikor kettéválasztotta a szláv törzseket. Ez az észak-déli párhuzamot magyarázza meg. De miért vannak egymás közelében ilyen eltérő hangzású nevek? Mi volt a névadás motivációja, indítéka? Három nagy csoportot találtam: a külső tulajdonságot jelölő „fehér”, továbbá a török, szerb, ököl, üt, gerinc, hágó, bölcs, és a jel, bélyeg képzettársítás. Ezekből a nyilvánvalóan szláv eredetű beo, belo, belij elhagyva marad a: jel, jelzőre és az üt, ököl, gerinc, bölcsre visszavezethető csoport. A dalmáciai Bileknél ilyen társ városra nincs szükség, mert Bilechia egy egész terület neve volt, és magát a várost csak a 19. században hozták létre. A Szeret folyó melletti Bilcze párját még nem sikerült felfedeznem. Ezért a teóriámat kiegészítem azzal a hipotézissel, hogy Bilec hangzású őrhelyek mellé Béla hangzású helyek kerültek, aminek az értelme - a korábban már említett török eredetű „bila” köszörűkő, élesítő etimológiájára támaszkodva – az, hogy irányító (élesítő, szabályozó) központokra is szükség volt. Vegyük ehhez még hozzá a már korábban tárgyalt Béla névszármaztatást is, a türk hadvezetői címből, a Bojla-ból. Ezzel a kiegészítéssel megoldódni látszik a korábban feltett kérdésem, hogy mi szükség van egy helyütt, egy időben, két „fehérnek” „bela”-nak gondolt elnevezésre. Jelzők és az őket irányító vezetők. Tökéletes védelmi rendszer a 10 század előtti időkből, jóval megelőzve az amerikai radar telepítések gyakorlatát!

A név, és sajnos a terület is, ott maradt a szlávoknak először a 12-14. században lakóhelyként, majd később a 20. században, kvázi végleges hazaként. Bizonyíték erre éppen az ótörök, sumér közös jövevényszavaink, mint a bélyeg, a billog, a bicska, a bél, a bilo, vagy a béla. A „barázdabillegető”, a „bivalyakol”, a „két forrás”, a „fehér pataka”, a „volt hol aludni”, a „kemence”, a „Belica szépleány”, a „teljesen fehér bárány”, vagy éppen a „belij bor”, és hasonló magyarázatok csak azt bizonyítják, hogy szlávból-szlovénból nem lehet komoly magyarázatot találni erre az ómagyar foglalkozás és méltóságnévre.

Most nézzük meg, milyen alátámasztásokat találhatunk másoknál.

Szeniczey Tamás adjunktus, 2019-ben A kelet-dunántúl avar kori népességváltozásainak történeti embertani vizsgálata c. írásában olvashatjuk:

„Az avarokkal 568-ban egy új, ázsiai eredetű népesség jelent meg a Kárpát-medencében. A medence egész területére kiterjedő birodalmuk, az Avar Kaganátus a kora középkori európai fejlődési iránytól eltérő, nomád jellegű államalakulat volt, amely a közel két és félszáz év során a térség jelentős politikai, katonai hatalmává vált (Pohl 2002). A kaganátus„nomád” jellege abban rejlett, hogy a területek biztosítását elsősorban az ott élő népesség leigázásával valósították meg, és a sztyeppei lovas életmódnak köszönhetően jelentősen nagyobb területet tudtak irányításuk alatt tartani (Pohl 1988).

Az avar honfoglalást megelőzően a Dunántúlon a késő-antik, romanizált lakosság mellett (Bierbrauer 2004) germán eredetű „autochton” népességekkel számolhatunk (Kiss 1992). A térség megszállás előtti kulturális diverzitása, kapcsolatrendszere az avar korszak első periódusában is fennmaradt (Vida 2008). A korai leletanyagban tapasztalt diverzitás a közép avar kor végére (670/680–8. század eleje) fokozatosan eltűnt, majd az egész Kárpátmedence területén egységes anyagi kultúra alakult ki, jelezve ezzel a késő avar kor kezdetét. (Vida 2003)”.

2022. decemberében az mfor.hu riporterének kérdéseire válaszolva Révész László a Szegedi Tudományegyetem régészeti tanszékének tanszékvezető egyetemi tanára többek között így nyilatkozott:

„Milyen népesség élt az akkori Dunántúlon?

Avar, szláv és germán eredetű, kevert lakosság. Ezeknek az elemeknek az összeolvadásával sajátos kulturális fejlődés jött létre. Kiépült az egyházi és világi adminisztráció, a kilencedik század végére egységesült ennek a területnek az anyagi-tárgyi kultúrája, így ez a tájék a korabeli világnak egy sajátos színfoltját jelentette. Ez volt az a kulturális egység, amellyel az ideérkezett magyarok találkoztak. A későbbi magyar keresztény királyság nyugati peremén ez tovább élt. 

Viszont ahová először megérkeztek a honfoglalók és ahol régészeti nyomot hagyva letelepedtek, ott voltak efféle népek, kultúrák, helységek?

Nem, de üres sem volt: más népek, más kultúrák voltak a jellemzőek…”

Elhangzott az Ezredévvel utánuk – elődeink nyomában c. műsorban.

A helyben maradottak és a hódítók kapcsolatára vonatkozóan Török Tibortól idézek. SPIRIT FM. A vándorlás útvonala a génjeinkben rejtőzik - Eredet - 2022.11.19. Török Tiborral, a Magyarságkutató Intézet Archeogenetikai Kutatóközpontjának vezetőarcheogenetikusával beszélgetünk. Műsorvezető: Somodi-Solymos Eszter.

„10-20%-ot soha nem haladta meg a bevándorlók aránya. A hf magyarokat 10% körülire saccoljuk mi. Az avar korban történt nagyobb bevándorlás, de az sem sokkal haladta meg ezt. Tehát mondhatni azt hogy egy fajta genetikai folytonosság létezik a KM-ben (7:55). De van egy másik folytonosság, hogy az ide bejövők egymáshoz képest folytonosak voltak-e? Létezett-e folytonosság a hunok, avarok és a magyarok között Azt találjuk, hogy IGEN! Fontos elkülöníteni azt a folytonosságot ami itt a bronzkor óta jelen van az őshonos népességben, és azt a folytonosságot, amit a bevándorló hunok, avarok és magyarok között találtunk”.

„Kezdjük a hunokkal, talán. Hólabda szerűen gyűrte maga alá a honfoglalók elődeit is, de főleg a szarmatákat, később a germán törzseket, gepidákat. Így jöttlétre ez a sok etnikus birodalom, amelynek a magja bizonyíthatóan az ázsiai hunoktól jött. KM-ben 50 évig létezett de keletre sokkal tovább nyúlt ki. Ezt váltotta fel az avar birodalom, amelynek a vezető rétege szintén Mongolia területéről jött. Ezek ugyanazokra az elődökre vezethetők vissza, mint a korábbi HB vezetői. Felülrétegezték a korábbi HB népességét. Nem azt kell elképzelni, hogy kicserélődött itt mindenki (11:26)A korábbi népesség maradt, tulajdonképpen a vezető réteg cserélődött le egy avar rétegre. Nem olyan sokkal az AB vége előtt jelennek meg a honfoglaló magyarok. Ezek vezető rétege különbözött mid az avaroktól, mind a hunoktól, de keveredett a hunokkal, még mielőtt azok beléptek volna Európába”.

A hun-avar folytonosságot jelzik a Mözs határában feltárt, torzított koponyás régészeti leletek. Lásd: Torzított koponyás kora népvándorláskori temetkezések a Kárpát-medence nyugati részén. Rita Deák  Szeged, 2013.

Tehát a Révész László által is említett, avarokat megelőző kevert népességet és kulturális egységet a felső-hetényi (Iovia) római erőd békés elhagyásával igazolt kelta megmaradás, a hun-germán, hun hagyományok tovább élését  a mözs-icse torzított koponyák igazolják. Ezekhez hozták magukkal az avarok keletről a szlávokat.

A Birodalomban ezt a vegyes népességet kellett uralni, a viszonylag kis létszámú, bevándorló avar elitnek. Ez a névadásoknál kifejtett módszerrel volt lehetséges, aminek a nyomai a helyneveinkben ma is fellelhetők.

A szakemberek egyébként abban nem értenek egyet, hogy az Alföld avar lakossága megérte-e a magyar honfoglalást. Révész László szerint a Dunántúl Oriens néven a frank birodalomhoz tartozott, de valamire való régészeti anyag csak a Zalavár környéki karoling településen került elő. Savariában találtak még régészeti hagyatékot ebből a korból, illetve a Kisalföldön élő keverék népesség nyomait. A Kaposvár– Veszprém–Komárom vonaltól keletre nincs 9. századi régészeti emlék. Valószínű, hogy éppen ezért hiányoznak a bél/béla típusú helynevek az Alföldről és vannak tömegévek a Dunántúlon, a  Dél-Vidéken és Karintiában. Tőlük északabbra már a fehér jelentésű „bélák” terjedtek el, nem kizárva a későbbi déli „fehéreket” sem.  

[1] Bilär (Tatar Cyrillic: Биләр; másképp Bilyar, Bülär, Бүләр). A Belár vagy Bulár név eredeti alakja a Bilar volt és szorosabban a Volga menti Nagy-Bolgárország egyik részét értették alatta; emlékét az orosz Bilarszk város tartotta fenn. (Kazánytól DK-re, 150 km, a Volgába ömlő Kis-Cseremsán bal partján) «les Bileres c'est-â-dire la, grande Bulgarien», mondja Plan Carpini János, kit IV. Ince pápa 1246. a mongolokhoz követségbe küldött s a Volga mentén is megfordult. (Pallas Nagylexikona) Ez a terület már Magna Hungária lehetett. A szomszédos onugor-bolgár birodalom legnagyobb városa Bolgar volt, Bilarszktól nyugatra, a Volga bal partján. (54^o58’00”; 49^o02’00”)

[2] Belcse régi magyar személynév (megfelel a «bölcs» szavunknak). A 13. század elején már említik az oklevelek. (Vár. Reg. 158. Endlichernél 682. l.) Lásd Pallas Nagylexikon.

[3] Beke, török szó. Jelentése: meddő, terméketlen.

[4] Bene. Árpád egyik vezérének, Edömérnek az unokája.

[5] http://mars.elte.hu/varak/bellye/bellyetortenet.htm

[6] 476. A pozsonyi káptalannak bizonyságlevele, hogy Ábrahám comesnek fiai servienseiket Jakabot és Lászlót Arus föld adományozásával jutalmazták. 1283.

[7] Alistál (szlovákul Dolný Štál) községhez tartozik (Szlovákiában a Nagyszombati kerület Dunaszerdahelyi járásában), Hidvég, Karáb, Petény pusztákkal együtt.

[8] Wenzel Gusztáv: Árpád-kori új okmánytár Codex Diplomaticus Arpadianus Continuatus/12. kötet/476. A pozsonyi káptalannak bizonyságlevele, hogy Sz. Györgyi Ábrahám és fia Tamás Billie nevű birtokot átengedték László, István fiának. 1296.

„A Béla hn.-ek jó része sem mentes a szláv köznévi eredet gyanújától” állítja Kristó et al. (Lásd, lejjebb!).  És ez a vélemény ma is érezteti hatását a mainstream történelemfelfogásban. Saját családnevem eredetének kutatása során jutottam el arra a következtetésre, hogy Közép-Európában a bel-, bil-, szótővű helynevek sűrűbben helyezkednek el, mint azt a szlávnyelvűek lakta területeken elvárhatnánk. (Lásd a „névjegytérképemet” a Fénylő, fehér, jel c. könyvemben. BF. Szekszárd, 2010.). Ez annak a kumulációnak és népetimológiás fennmaradásnak köszönhető, ami a 8-11. század során végbemehetett az avar-magyar-szláv-török vegyesnyelvű területeken a bel/bil- tövű (vagy ezekre visszavezethető) helyneveknél. A Kristó-Makk-Szegfű könyv címében található „helyneveink”-et tehát szélesebb körben és területen értelmezem, pl Keleten a Don folyóig bezárólag. Indoklásom éppen a szakemberek által is említett vitás magyar, török, szláv, héber etimológia megléte, amelynek közös ősi gyökere lehet, hasonlóan az alapjában azonos értelmű ar-, tőhöz. (Lásd az általam kifejtett Árpád-Belár jelentésazonosságot[1]. BF. Bel-Ár, Szekszárd, 2013.). Utólag ezért kapcsoltam a vizsgált bel/bil tövű helynevekhez a Poltava környéki Belszk települést is. Valószínűleg Belszk helynévnek a szláv fehérhez (belo) semmi köze sem lehet. A Gediminas dinasztiából származó Belszkiek neve nem Belszkkel kapcsolatos, hanem a tveri Belyj helységgel. E család ősei Litvánia első nagyhercegének, Gediminasnak a leszármazottai voltak, akik Olga Vszevolodovna szmolenszki hercegnővel kötött házasságból, hozományába kapták a tveri Belaja erődöt.  Bár, ennek a városnévnek a jelentése oroszul egyértelműen: „fehér”, de nem ismert, hogyan és miért keletkezett ez a név. Az orosz -szk képző pedig megengedi, hogy Belszki legyen a belszki és a beliji ember is! Belszk nevét először az orosz krónikák említik. Lásd az Ipatyev (Hypatius)-kódexben. Ez az 1292-es évvel záródó Halics–volhiniai évkönyvet tartalmazza és az 1253-as évnél említi Belszk-Podljaszkij helységet. Ezt a várost Bölcs Jároszláv kijevi nagyfejedelem alapította. Nevét valószínűleg a Vorszkla folyó menti Belszkről kapta, és megkülönböztetésül nevezték Podljaszkijnak, ami a lendzsanok (lengyelül: lędzianie) mellettit («край у границ с ляхами») jelenti. Tehát a Herodotosz is említette Gelon (Γελωνός) – Belszk hn. már Bölcs Jároszláv uralkodása előtt – a 10. században -- is létezhetett. A helység nevét pedig a helybéliek szlávosíthatták, mint a szomszédos Glinszket. (Село Глинское). Az ismert Glinszkij nemzetség családjukat magától Mamaj beglerbégtől számították. „Lexada-Alexander Glinskij (+1399 után) birtokának központja Belszk városa lett, amely a Vorszkla középső folyásánál található” – írja róla a Полтавщина honlap. Belszk neve valószínűleg türk Bél-ből alakult ki, és a tőle nyugatra eső területeken igen elterjedt lett, mint Bél-, Bil-, Béla formátumú földrajzi nevek.

De kik adhatták a törökös „bel”nevet, a szlávok előtt? A korai szlávok a 6. században kezdenek feltűnni. A Kr. u. 1. évezred első felében, Kelet-Európa sztyeppei és erdős-sztyeppei övezeteinek területén -- a régészeti leletek alapján -- a lakosság különböző csoportjainak többször változó mozgásait tételezhetjük fel, amelyek nyomait számos régészeti kultúrában megtalálhatjuk, beleértve a kijevi (késői Zarubinec) kultúra  és a Csernyakov-, később Kolocsin-kultúrát, valamint számos más kultúrát. (Szaltovoi-, Romenszkaja-kúltúrák). Ezeket a régészeti kultúrákat hagyományosan a szlávok eredetének kérdéskörében veszik figyelembe. A 4. században a Gót Birodalom a Tiszától a Donig, a Fekete-tengertől a Balti-tengerig terjedt. Ezen a területen tűnik fel évszázadokkal később Belz és Belszk településnév. Mindkét szó töve a „bel” szó. Hérodotosz szerint Gelonban (Belszkben) együtt éltek a budinok és a görög gyarmatvárosokból elűzött kereskedő hellének (gelónok). Vékony Gábor is „a Poltava vidéki pusztákon, Bilszk környékén keresi a budinokat” (wikipédia).

A belszki erődítmény a Vorszkla és a Szuhaja Gruny (Сухая Грунь) folyók közötti területen létesült, valamikor i.e. a 7.században és a szarmaták pusztították el i.e. 3-2. században. Helyén különböző népcsoportok telepeinek nyomát fedezik fel a régészek. A Szuhaja Gruny mára már kiszáradt, helyén néhány vizenyős, mocsaras rész keletkezett. A partoldalban a zarubinyeci régészeti kultúrához sorolt falu maradványait találták meg. (i.e. 2. – Kr. u. 1. század). A Tsaroubintsy vagy a Zarubinets régészeti kultúra i.e. 3/2. században virágzott és Kr.u. 2. századig tartott. Nevét a Zarubinci falu (N 49.12714 E 29.95525) határában talált vaskori leletekről kapta. Eredete tisztázatlan, lakóit pre-szlávoknak és germánoknak tartják. Az 1. században kelta és germán törzsek érkeztek nyugatról, és keveredtek a helybéliekkel. A 2. század végén a germán vandál etnikummal azonosított Przeworsk-kultúra népei jelennek meg, akiket északról a Velbarszkaja kultúra gót gepida törzsei nyomtak délre. Ezeket a népeket a 4. század végén a hunok vitték magukkal nyugatra…A helyükben az 5. századra megjelent a szláv komponens. A hunoknál a Bél/Béla név ismert volt. (Lásd: Béla, Keve és Kadocsa kapitányok). Egyáltalán nem zárható ki, hogy a Bel/Bél formátumú helynevek nem a pre-szláv időkből maradtak fenn…. (Pl. Belz és Belszk!).

Belz       50.38050; 24.01269. Lembergtől északra, a Solokia és a Recsica (Rzeczyca) folyók találkozásánál, a mai lengyel határ közelében van Nyugat-Ukrajna egyik legrégibb, (1980-ban volt az alapítás 950. évfordulója.) ma pedig a legkisebb (2500 fős) városa: Belz. Neve eredetére több változat született. A legnépszerűbb az ószlávból történő levezetés: belz, белз, бълизь, бевз értelmezéssel, ami vizet, áramlatot, mocsaras helyeket jelent. Az óorosz „beliz” (бълизь) jelentése: sötét erdő közötti fehér hely, tisztás. Halicsi bojkó tájszólásban szintén járhatatlan, mocsaras vidéket jelent. A kelta változat, és a város elhelyezkedése a folyók között, csak megerősíti ezt a feltételezést, mivel keltául a „belz”, „pelz” jelentése szintén víz, folyás. A kelta eredeztetésre a 20. században kezdtek gondolni, amikor a Kárpátok mentén is több kelta, római leletre bukkantak a régészek. „Ott vannak egy csokorban a BL és BLC (z>c) földrajzi helynevek, amelyek nagy valószínűséggel avar-magyar névmaradványok. A családfakutatók pedig a Biel, Bielec, Bileckij, Biala, Bila, Bilek, Bilics és hasonló nevekre megállapítják, hogy galíciai lengyel zsidó név, ami a szláv fehérből származik. Ennek az alapja az, hogy a családnevek megjelenésekor – a 14-16. században, valóban igen sok zsidó család élt ezen a területen. A 19. században itt jött létre a zsidó haszid mozgalom belci ága. Alapítója: Shalom Rokeach of Belz (1779 - 1855). Belz a 20. században a Haszid zsidóság egyik központja lett…. A mai ruszinok, a mai oroszok és a mai ukránok nemzeti öntudata nem azonos, mert a hajdani keleti szláv Ruszból más-más területen és úton alakultak ki. Annak ellenére, hogy a 18. századig a tatárok támadása szinte folyamatos volt, nem állja meg a helyét az a helynévmagyarázat, hogy a területen hátramaradott sötétbőrű mongol török bevándorlóktól való megkülönböztetés miatt jelölték volna a ruszinok településüket „fehér”-nek tartott „biala” szóval, vagy ennek képzett változataival. A járhatatlan, veszélyes mocsárvidék éppen olyan jelzett hely lehetett, mint a Jelző Hegy, vagy a sóforrás” – írom a Fénylő, fehér, jel c. könyvemben.

„A Béla név bizonytalan eredetű, a legvalószínűbb magyarázat szerint a régi magyar Bél személynévből származik; az -a itt kicsinyítő képző. A Bél jelentése belső rész, például szív. Már a középkorban mesterségesen azonosították az Adalbert névvel. A név a 19. században került elő újra, korábban Árpád-házi királyok nevében fordult elő. Más magyarázat szerint a név – mivel uralkodók neveként jelent meg a magyarban – török eredetű, és a kora középkori eurázsiai sztyeppén széles körben használatos bojla méltóságnévből ered”. (wikipédia). A szakemberek erről így írtak:

„Béla (KS = Kézai Simon: Wela) és a Kr. (Kr. = a XIV. századi magyar krónikakompozíció  Wela, Bela, Wele, Bele) Kadocsa testvéreként a hun-történetben szerepelteti. E névvel egyeztethető magyar királyaink Béla (Ann. Posonienses: Bela) neve. Szn.-i megfelelőiül¡31 k.: Bela, PRT 8, 272.; ¡214: Bela, VR 190. A név vitatott eredetű: magyar ('belső rész' jelentésű bél szóból), török ('előkelő' értelmű szóból), szláv (Beloslav szn.-ből) és héber (az ótestamentumi, 'világot elnyelő' jelentésű Bela szn.-ből) etimológiája van. Azon Béla hn.-ek adattárba vételétől eltekintettünk, amelyekről csak XIX—XX. sz.-i adatokat ismerünk. Ezekben az esetekben a névadás indítékának a XIX. sz.-ban újra divatba jött Béla keresztnevet tekinthetjük (MNv 9, 456.; P. 12, 182.; MVV Temes 118.; Ethn. 37, 31.). E hn.-ek jó részéhez a nép Béla királyainkra (hercegeinkre) emlékező etimologikus mondákat fűzött (P. 5, 166.; P. 12, 325., 435.; P. 39, 353.). Béla hn.-ek keletkezhettek az újabb korban a Bélához hangzásban hasonló hn.-ek e/torzítása révén is (Pél> Béla, Gy. 1, 183.; Bele, Billie>Béla, MNy 47, 50.). Le kellett mondanunk á Béla folyónevek közléséről, mivel ezek 5 65 legtöbbje a 'fehér' jelentésű szláv szóból ered (Feir potok = Belá, llúscara 38.; Belareka = [román] Apoalba — Fejér víz, Szörény 2, 13.). Nem közölhetjük azon hn.-eket sem, amelyek Béla nevű víz (0. 1, 120—123.) mellett fekszenek, s nevüket az eredetibb pataknévtöl nyerték (Úrhegyi 4.; Szepesség 223., 243.; L. 1, 44.). Más esetekben bizonyos, hogy a hn. Béla- előtagja szláv eredetű, és 'fehér' szavunk megfelelője (1387: Feyerbanya = Bélabánya, Bakács 53.; 1423: Belafalwa — Fejérfalva, Bélay 126.; 1675: Bela skala= fehér szikla, 11a 3, 228.). Az így fent maradt Béla hn.-ek jó része sem mentes a szláv köznévi eredet gyanújától.

1. 1378: Bela, Trencsén vm. 97. Bella (X6,l). 2. 1397: Kysbcla, Naghbela, Sz 72,
2. Csavajó (A6,5) h. 3. 1463: Bela, Cs. 1, 342. Izbugyabéla (A13,3). 4. 1451:

Bela, Cs. 1, 342. Cirókabéla (A 13,4). 5. 1208: Bela, Trencsén vm. 97. Bella (B5,8).

6. 1324: Belafelde, Sz 72, 506. Tőkésújfalu (B5,9) h. 7. 1156: Belad, Gy. 1, 433.

Bélád (C5,19). 8. 1415: Beelwara, 1436: Belawar, Bélav 126. Kiskirva (C16,2). 9.

1138: Bela, 1304: Bel, Bakács 89. Ipolybél (D6,22). 10. 1592: Bíla, D. 2, 678. Talán

a D—E9 mezőkben. 11. 1418: Belahaza aliter Polyan Újfalu E., Bélay 126. Batiza

(£17,1) v. 12. 1261: Bela 311.. Kádár 3, 215. Dés (FI6.1) h. 13. 1328: Bela, Cs.

1, 648. Dévavánva (Gll,3) h. 14. 1495: Bela, Cs. 2, 813. Felsőlendva ( H l , l ) v.

15. Bélavára, L. 1, 45. Belényes (Hl4,3) h. 16. 1607: Bellafalwa, SzO 8, 359. Bélaialva

(120.17). 17. 1420: Bélavár, Körösmegye 19. old. 4. jz. Talán Belovar (J2.3).

ÍÍL 1399: Belawar, Cs.' 2, 576. Bélavár (J3,6). 19. +1093: Bela, PRT 10, 499.; 1334:

Bela, Körösmegye 80., 43. Bijela (K3.4). 20. 1543: Bélató psz., Jványi 2, 42. A K7—9

mezőkben. 21. 1462: Bela, Cs. 2, 144. Kula (K8,5) h. 22. 1398: Bela, Cs. 2, 294.

A K5—7, L5—7, 1V15—7 mezőkben. 23. 1237: (locus), qui antea Vkurd, sed modo

Belefons appellatur, ÁÚO 7, 28. Pétervárad (L9,5)”.

(Kristó Gyula—Makk Ferenc-Szegfű László: Adatok „korai" helyneveink ismeretéhez I. S Z E G E D, 1973. 65-66.o.)

A bővített „névjegytérképemen” ennél több (közel 200) név szerepel. A Kristóéknál kiszűrt (víznevek, nyilvánvalóan fehéret jelentő) neveket én sem szerepeltettem.

Hogy miért volt olyan „népszerű” a bel/bil szerkezetű helynév az avar-török-arab (előmagyar?) nyelveket beszélők körében? Erre a bel szó különböző jelentései adhatnak magyarázatot. Könyveim címei részben tükrözik is ezt. (Fénylő, fehér, jel; Fenséges Úr; Bel-Ár).   Az érthetőség kedvéért megpróbálom itt is röviden összegezni az elképzelésemet, felidézve a korábban leírtakat.  

„Egy nép, egy törzs neve, az önelnevezés, része minden közösség identitásának, büszkeségének, ezért ez fontos tényező volt életükben. De a hely neve, ahol éppen laktak, nem tűnt fontosnak az ott élők számára. Ez a „külsőknek” volt fontos, akik róluk beszéltek, írtak. Egymás között inkább a nemzetségek vezetőinek nevét, vagy éppen a foglalkozásukat, esetleg a népcsoportra jellemző bőr-, hajszínt, vagy más tulajdonságukat használták megkülönböztetésképpen. A peremvidék, a gyepű lakói, mindig is elkülönültek az ott lakóktól. Másnak tartották magukat, és másnak tartották őket. Szinte magától értetődik, hogy saját nyelvükön őröknek, jelzőknek, strázsáknak, vagy a nemzetségükről nevezték el őket. Billog, bélyeg, jel. Ezek ótörök, türk, eredetű szavak. Billogos – aki rendelkezett királyi billoggal. Bela – úr jelentésű ősi szó. „Ott fenn a sáncvárban élnek a „jelzők”, amott meg az „uraik” laknak.” – mondhatták a helybéliek, körben az egész avar birodalomban. És ezt kifejezték a saját nyelvjárásuk szerint, utalva a „belecekre” és a „Bélákra”. Ezek a családok évszázadokig, nemzedékről nemzedékre fennmaradtak, mint ahogyan a székelyek, besenyők, csángók megmaradtak a 21. századig”. (BF. Fénylő, fehér, jel. 18. o.). A terület mindig valamelyik „Úré”, vagy „magaslati”, vagy „jelzett”, esetleg „fénylő, ragyogó, világos” volt és ezt a „bel” szó valamelyik változatával fejezték ki Közép-, és Kelet-Európa nagy részén a 9-10. századot megelőző évszázadokban. „Például, ha az ország különböző részein a 12-14. században a latin szövegben egyformán megjelent a „Belec” szó, akkor annak a jelentése, értelme ugyanaz volt, függetlenül attól, hogy ma belecsnek, beletynek, beleknek, bileknek, biliknek stb. ejtik a magyar, szlovák, szlovén, szerb, horvát, lengyel, román, ukrán közegben” – írom u.o. 

A török—magyar érintkezés kezdetét RÓNA-TAS a Kr. u. V. századra keltezi. Kutatásai nyomán felhívja a figyelmet arra, hogy a Kárpát-medencébe betelepülő magyarság elszlávosodóban lévő török népelemeket talált új lakóhelyén. Ennek az etnikai csoportnak a nyelvi emléke a magyarban a terem, a báj, a bélyeg, a bér, az ispán, a nádorispán és a bán szó. RÓNA-TAS ANDRÁS meghatározása szerint létezett egy nyugati ótörök nyelvi állapot, ebbe több csuvasos és nem csuvasos típusú nyelvjárás is beletartozott, amelyeket számos nyelvi izoglossza kapcsolt össze. Úgy gondolom, hogy a történettudománynak nagy szüksége volt erre a megjegyzésre, mert a történelmi kapcsolatok mindig kétirányúak, s a nyelvi kapcsolatok esetében is természetes módon feltételezhetjük, hogy az érintkezés során mindkét oldal változik valamilyen mértékben.( A honfoglalásról sok szemmel sorozat. Szemle 85 Klima László: Honfoglalás és nyelvészet. Bp. 1997.  85.o. )

"A Magyarországon 1150–53 között tartózkodott Abū Ḥāmid al-Ġarnātī muszlim kereskedő kétszer, 1135–36-ban és 1150-ben is járt a volgai bulgároknál. Beszámolója szerint „Ennél a népnél a tudóst bilārnak nevezik, s ezt a földet is elnevezték Bilārnak, vagyis ’tudós férfi’-nak. Ezt a szót az arabok így formálták nyelvükhöz: Bulġār. Így láttam ezt (leírva) a Bulġār kádijának keze vonásával készült ’Bulġār történeté’-ben…”1097 Anonymus korában tehát már bizonyosan létezett Biler~Bular névalak, amelyet kortársai révén megismerhetett, tekintettel arra, hogy Gestáját csupán egy-két évtizeddel al-Ġarnātī látogatását követően, az 1160-as, 1170-es évek folyamán írhatta meg". (A Gesta újabb datálására l. Juhász Péter 2019.).

És ez a napjainkig megmaradt, bár sok helyen már nem értették a jelentését, mert a népnyelv „elszlávosodott”. És itt kap szerepet a népetimológia, mert a szláv nyelvűeknek a „fehér” értelem nagyon megfelelt, ezért meghagyták az eredeti névformát, legfeljebb kicsit szlávosítottak rajta a mindenkori nyelvjárásnak megfelelően. Ez a magyarázata a bevezetőben említett kumulációnak és a népetimológiának.

[1] Az „ár” mindegyikben közös. A „bel” jelentése úr (master), perzsául a „pād” szintén úr (master). Lásd a padishah értelmezését az angol Wikipédián.