Önálló magyar nyelv létezéséről, a magyarok etelközi, azaz a 9. században létrejövő szövetsége előtti időknél régebben, valójában nem beszélhetünk.
Természetesen voltak agglutináló nyelvjárások, amelyek nem hasonlítottak az írott történelem megjelenésekor más nyelvekhez, és amit főleg az eurázsiai sztyeppe nomádjai használtak. Ezek egyik halmaza volt a magyar nyelv ősforrása, amelyből évezredek alatt kifejlődött a 10. század elejére a már önállónak nevezhető ómagyar nyelv.
Szerintem a magyar előnyelv, egy ókori pidzsinből[1] alakult ki. Az areális nyelvi kapcsolatoknak köszönhetően alakultak ki hasonlatosságok a ma nyelvcsaládokba sorolt nyelvekkel. A magyar nyelv ősének tekinthető lingua franca évezredeken át működött, mémszerűen és diffúz módon terjedt, változott, fejlődött. Főként a sztyeppei nomádok nyelve volt, így ismert volt a hunok, az avarok, a bolgárok, a türkök és a „magyar előd” törzsek között.
Valószínűnek tartom az előmagyar nyelvet beszélők „szétszórtságát”, időszakos találkozásukat, egyesülésüket, szétválásukat az ezredévek során. A nyelv mémszerűen „élt” és az egyik összetartó ismertető jele volt az azonos kultúrának, az egymásra találásnak. A nyelvterjedésre a diffúz terjedést javasoltam. A kialakuló nyelvi szigetek sorsa általában a beolvadás, a megszűnés volt, kivételt képezett a 9. században Etelközben és a KM-ben kialakult helyzet, ami a mai magyar nyelv kialakulásához vezetett. (Úgy ahogyan az esszéimben részletezem).
A diffúzió, a kultúraelemek elterjedését jelenti (magát a folyamatot és annak eredményét is). A fogalom elsősorban ezeknek a földrajzi térben történő helyzetváltoztatására utal, de vonatkozik ezeknek az időbeli és társadalmi térbeli (az őket hordozó személyek közelsége vagy távolsága) dimenzióira is. Ugyanis, néhány társadalmi-kulturális elem széleskörű megoszlásának magyarázata lehet a vándorlás vagy a diffúzió. Lásd pld. Sir Grafton Elliot Smith 1929-es térképét: Cultural diffusion map from Egypt by Grafton Elliot Smith. A régészet szempontjából az etnikai megközelítésnek van helye. Szerintem a honfoglalók népessége etnikailag is több összetevőjű (ellentétben a kizárólag hettumoger + kabar törzseket számításba vevőkkel). Magyar identitású törzsek térben és időben szétszórtan is létezhettek és egyik összetartó motivációjuk a nyelv lehetett. De ez már a nyelvészet területe, azonban a nyelv terjedésére is a diffúz módot preferálom. Nagyon lényeges, hogy NEM KIZÁRÓLAGOSAN! A többségnél a lineáris terjedés bizonyítható, míg a magyarnál a diffúz sem kizárt. Az areális, diffúz terjedés a közvetítő nyelvekre jellemző. A körülményektől függően, a diffúz terjedés során kialakuló „sziget nyelvek” újra egyesülhetnek létrehozva egy új, modernebb formáját az eredetinek. Mint a szétgurult higanycseppek ha találkoznak és újra összeállnak! (Erre példa a magyar nyelv „összeállása” a KM-ben a „honfoglalás” után).
Aszerint, hogy a nyelvek hogyan fejezik ki a nyelvtani viszonyokat, megkülönböztettek flektáló (hajlító), agglutináló (ragasztó), izoláló (elszigetelő) és inkorporáló (bekebelező, poliszintetikus) nyelvtípusokat. „A ma beszélt kb. 7000 nyelv bármelyike besorolható a fenti típusok valamelyikébe, így érthető, hogy önmagában egy adott tipológiai típushoz való tartozással nem igazolható a nyelvek rokonsága”. (Gugán Katalin – F. Gulyás Nikolett: A nulladik fejezet: hogyan hasonlítunk? Bp. 2021.)
Keresztes László–Csúcs Sándor szerint a nyelvrokonság bizonyításának három közismert kritériuma a következő:
- a) közös alapszókincs, amelynek tagjai szabályszerűen felelnek meg egymásnak;
- b) a nyelvtani rendszer egyezései, nagyjából hasonló hangmegfelelések alapján;
- c) közös tipológiai vonások.
(Keresztes-Csúcs: A magyar nyelv eredete. Debrecen, 2006.)
Megjegyzem, hogy ebben nincs benne a „közös eredet” szükségessége, illetve bizonyítása, valószínűleg annak feltételezett volta miatt.
A nyelvrokonságot én tágabb értelemben értelmezem, mint ahogyan a szakmai körökben elfogadott. Ez egy alapkérdés, ezért kicsit bővebben kitérek rá.
Egy, általános definíció: „Nyelvcsaládnak nevezzük azon nyelvek összességét, amelyek nyelvtörténetileg bizonyítottan, avagy feltételezhetően egyetlen közös ősből származnak”. Bár az alábbi csoportok neve legtöbbször „nyelvcsalád” vagy „nyelvek”, helyettük sokszor inkább az annál is bővebb nyelvtörzs, illetve nagy nyelvtörzs kategória értendő. Több nagy nyelvcsalád összekapcsolásával pedig úgynevezett makronyelvcsaládok jönnek létre. Ebből következik a nyelvrokonság fogalma is.
A hivatalos, nemzetközileg elfogadott meghatározás így hangzik: Two languages have a genetic relationship, and belong to the same language family, if both are descended from a common ancestor, or one is descended from the other. Azaz: Két nyelv genetikai rokonságban áll egymással, és ugyanahhoz a nyelvcsaládhoz tartozik, ha mindkettő közös őstől származik, vagy az egyik a másik leszármazottja.
„Nyelvrokonság akkor áll fenn, ha az egy közös ősi nyelvre vezethető vissza” Róna-Tas András előadása „Nép és nyelv - A magyarság kialakulása” címmel (IV. szemeszter, 2004.03.01.).
„Két nyelv rokonságáról akkor beszélhetünk, ha bizonyítani/valószínűsíteni tudjuk, hogy a két rokonnak vélt nyelv egy közös ősre megy vissza, abból származik”. (Nemzeti Köznevelési Portál)
„Mivel a nyelvek ősi összetartozására a legtöbb nyelv esetében nincsenek korai írásos emlékek, a történeti nyelvtudomány a rendszeres hangmegfeleléseket felhasználva kikövetkeztet folyamatokat, hangváltozási tendenciákat. Ezek alapján pedig rekonstruál olyan szóalakulatokat, egy olyan nyelvállapotot, amely egy adott időben mindkét nyelvre érvényes, közös állapot lehetett. Ezt az eljárásmódot nevezzük történeti-összehasonlító módszernek” – olvashatjuk a „2. Nyelvrokonság: módszer és elmélet” fejezetben. (Nemzeti Köznevelési Portál). „A nyelvrokonság fogalmát el kell választani az embertani rokonság (rasszok) és a kulturális rokonság fogalmától. Ugyanazt a nyelvet beszélhetik anyanyelvként kék szeműek és barna szeműek, szőkék és fekete hajúak, sárga bőrűek vagy feketék. Ha egy népcsoport olyan területen telepedik le, ahol a történelem folyamán nagy népmozgások folynak, az a nép óhatatlanul kevertebb lesz, mint az, amely valamely szélső, a népmozgásoktól nem érintett területen él” – lásd: ugyan ott, az Embertani és kulturális rokonság fejezetben).
„Az összehasonlító-történeti nyelvtudomány is hipotézisekkel dolgozik, csakhogy olyanokkal, amelyeket elvileg sem lehet soha ellenőrizni, vagy ha lehet is, csak kivételesen szerencsés esetekben. Egyszerű oka van ennek: ezek a történeti hipotézisek olyan időszakra vonatkoznak, ahonnan nincsenek adataink. Éppen ezért vagyunk feltételezésekre utalva: hiszen ha volnának történeti adatok, akkor nem lenne szükségünk feltevésekre. Ezért is tulajdonítunk itt olyan nagy jelentőséget a módszernek, ezzel ugyanis bizonyos korlátokat szabunk feltevéseinknek: egyesekről éppen a módszertani meggondolások alapján tudjuk kijelenteni, hogy valószínűbbek, mint mások.” (Szilágyi N. Sándor: A szent mókus, avagy a módszer buktatói. 347. o. )
Ott, ahol a közös ős a megismerhetetlen, annak rekonstrukcióval történő „ismerté tétele” rendkívül sok manipulációra ad lehetőséget, ezért (szerintem) korrektebb fenntartani a rokonságot, kizárva a közös ős létét. Itt van eltérés Gugán és az én elméletem között. Gugán ugyanis azt írja: „Amikor a nyelvek eredetét próbáljuk a történeti-összehasonlító nyelvtudomány módszereinek segítségével vizsgálni, épp ez az egyik legnagyobb kihívás: megtalálni azokat a nyelvi jellemzőket, amelyeknek az a legvalószínűbb magyarázatuk, hogy a közös örökség részét képezik”. (Mi fán terem a nyelvrokon? Gugán Katalin – F. Gulyás Nikolett: A nulladik fejezet: hogyan hasonlítunk? 2021.) Én pedig felteszem a kérdést: MIÉRT, és MINDEN esetben szükség van erre? Maga Gugán lényegében látja az ellentmondást: „De a közös ős megismerése már csak emiatt is mindig töredékes lesz, hiszen minél régibb a közös ős, annál több elem cserélődött le a leánynyelvek szókészletében, annál több toldalék tűnt el és adta át a helyét valami újabb elemnek, annál több mondattani szabály módosult. Így el kell fogadnunk az alapnyelvek megismerésének korlátait: írásos emlékek hiányában ezeket sohasem fogjuk tudni a maguk teljességében feltárni”. Akkor miért erőltetjük? Mit nyerünk vele? Viszi ez előbbre a nyelvek, és a közöttük lévő kapcsolatok megismerését? Nyilván való, hogy NEM! Ez egy l’art pour l’art jelenség a nyelvészetben. Akkor mi szükség van rá? A nyelvészek ezt nem tudták eddig is? De tudták! Csak ott van az a fránya definíció a nyelvrokonságra! Nem lehetne ezt szétválasztani, hol érvényes, és hol nem, mint a párhuzamossági axiómát? De igen! Erre szolgál az agenetikus rokonság fogalmának bevezetése. Ez szerintem egy lényegi különbség, amelyet a nyelvek csoportosításnál figyelembe kell venni. (Humán példával élve: a családba házastársi kapcsolat révén bekerülők – rokonokká válnak. Ők nem olyanok, mint a családhoz csatlakozott egyéb személyek (nyelvi átvételek!), ők családtagok lettek. De a gyerekkorukban ezt még nem lehetett biztosan tudni. Míg egy unokatestvér, már a születésekor rokonná vált. Később, az utódaik már egyenragú rokonok lesznek.).
Nálam a lényeg nem az, hogy keverik-e a történelmi, vagy biológiai fogalmakat, hanem az, hogy „a közös őstől való származás” feltétele-e a rokonságnak? Én a rokonság fogalmának tágítását javasoltam, bevezetve egy olyan rokonságot, amiben lényegtelen a közös ősre történő visszavezetés, és elneveztem nem genetikus (agenetikus) rokonságnak. Ha egyesek előnyben részesítik a genealógiai kifejezést a genetikaival szemben -- tegyék. Ekkor a javaslatom elnevezése „nem genealógiai” lesz. Az ötlet nem új, nem is a sajátom:
Ez az ötlet csaknem egy évszázada dübörög – mondja Mark Pagel, a brit Readingi Egyetem munkatársa. „Ez egyfajta kézenfekvő ötlet – Eurázsia ez egy összefüggő szárazföld, és hasonló javaslatok születtek Ausztrália és Észak-Amerika ősnyelveiről is.”
„Ez az az érv, hogy korlátozott az idő, ameddig vissza tudunk nyúlni a történelmi nyelvészetben” – mondja Quentin Atkinson, az új-zélandi Aucklandi Egyetem munkatársa.
Luisa Miceli, a Perth-i Nyugat-Ausztrál Egyetem történeti nyelvésze egyetért azzal, hogy az eredmény azt bizonyítja, hogy a nyelvek szorosan összefüggenek, de azt sugallja, hogy inkább szomszédok, mint testvérek – a szavakat pedig egymástól kölcsönözték, nem pedig valódi rokonok (kognátok). Azt mondja azonban, hogy érdekesek a kérdések arra vonatkozóan, hogy milyen tényezők kapcsolódnak e nyelvek elterjedéséhez, és ezek nem attól függnek, hogy egy igazi szupercsalád részét képezték-e, vagy egyszerűen csak érintkező nyelvek halmazai voltak. (Journal reference: PNAS, doi.org/mf4; “The mother tongue of Eurasia”)
Lásd a szemléltető 1. ábrámat.
„A genetikus és a nem genetikus nyelvrokonság nem zárja ki egymást. Egymással nem versenyeznek, hanem megvannak egymás mellet, mint azok a biológiai lények, akik osztódással, vagy ivarosan szaporodnak, és természetesen mutálódnak is. A különbség az, hogy a genetikus rokonságnak csak az írott történelmi idők kezdetétől van létjogosultsága. (Például az újlatin nyelveknél). Ekkor ugyanis teljesülhet a vizsgált, nyelvrokonságban lévőkre a feltétel, hogy egy közös ágra (és nem kezdeti gyökérre) legyenek visszavezethetők. Olyan nyelvrokonság nem értelmezhető ebben a rendszerben, amelyben bármennyi hasonlóság legyen is két nyelv között, de az idők távlata, vagy az ismeretlenség miatt, nem bizonyítható a közös eredet, mert akkor önmagával kerülne ellentmondásba. Addig, amíg ismert a közös ős – ez az értelmezés elfogadható. (Pl. az újlatin nyelvek esetében). Ott, ahol a közös ős a megismerhetetlen, annak rekonstrukcióval történő „ismerté tétele” rendkívül sok manipulációra ad lehetőséget, ezért (szerintem) korrektebb fenntartani a rokonságot, kizárva a közös ős létét”. A bronz és a vaskor tipikusan ilyen időszak. Más megfogalmazásban:
Az agenetikus nyelvrokonság falszifikálható, mert ki lehet jelölni azokat a megfigyelési állításokat, amelyek segítségével az igazságát megítélhetjük. Ilyenek a közös alapszókincsre, a nyelvtani rendszerre, a tipológiai egyezésekre vonatkozó megfigyelések.
A tudományosan elfogadott nyelvrokonság egészében nem falszifikálható, mert ott a fentiek mellé bejön a közös eredet (származás) fogalma. De itt is, ahol a közös eredetre van megfigyelhető jelenség (megismerhető az írott történelemből) ott a falszifikálhatóság értelmezhető, (például az újlatin nyelvek) viszont ahol a közös ős meghatározása nem megfigyelésen alapszik (mert ez lehetetlen az adatok hiányában), akkor olyan állításról van szó, amelynek igazságát nem tudjuk megítélni. (finnugor nyelvek, ugor alapnyelv). Tehát ez a változat (az írott történelem előtti időszak) nem falszifikálható.
1. ábra
Ami érdekes, egyes tudományos előadások levezetései engem igazolnak.
Nézzük pl. a Török féle előadást a Current Biology 2022-es cikkéből, 2. ábra. (The genetic origin of Huns, Avars, and conquering Hungarians. Authors: Zoltán Maróti, Endre Neparáczki, Oszkár Schütz, ..., Szilárd Sándor Gál, Péter Tomka, Tibor Török. 11 July 2022. Figure 7. Summary map). Az (A) kép azt állítja, hogy a „proto-ugor népek a mezsovszkaja és a nganaszan népek keveredéséből jöttek létre a késő bronzkorban”. Nem beolvadásról, (az egyik asszimilálta a másikat) van szó, hanem a sokat kritizált keveredésről, tömbösödésről, a gyökérzet kialakulásáról, ami nem egy pontból indul ki, hanem kettő (feltételezhetően több összetevőjű népből és nyelvből áll). Ez lesz a nyelvi családfán az „ugor” csomópont, ami nem valószínű, hogy a finnugor nyelvi egységből vált ki. (Legalább is a genetikusok idáig nem mentek el, tehát csak egyedüli nyelvész hipotetikus feltételezés marad.) Egy 2021-es régész tanulmányból, arra következtetek, hogy a mezsovszkaja kultúra alapnépessége akár a Fekete-tenger északi partvidékéről is származhatott. „A késő bronzkori Dnyeszter-medence környékén több nagy etnokulturális tömb közvetlenül találkozott. Ezek voltak az Al-Duna menti, a Nagy-sztyeppei és a Kelet-Európa erdő/erdős-sztyeppi övezetei. A kölcsönhatások sokszínűsége leginkább a régió temetkezési helyeinek leleteiben mutatkozik meg”. (Bevezetés)
„A cikkben bemutatott anyagok bővítik a késő bronzkori temetkezési szokások természetének és az Alsó-Dnyeszter bal parti lakosságának etnokulturális kapcsolatainak a megértését. A glinojei temető késő bronzkori temetkezési szokásainak elemzése -- az összes temetkezési általánosság figyelembe vételével -- rendkívül változatos. E sokszínűség mögött legalább két tényező húzódik meg - a késő bronzkori Alsó-Dnyeszter bal partján élő lakosság sokvektoros kulturális kapcsolatai és a temetkezések különböző kronológiai horizontokhoz való tartozása”. (Következtetések). Погребения эпохи поздней бронзы из курганов групп, «ДОТ», «Сад», «Водовод» … С.Д. Лысенко, С.Н. Разумов, С.С. Лысенко, В.С. Синика, Н.П. Тельнов. МАИАСП № 13. 2021.
Majd elmentek a manysik…A (B) kép szerint az ottmaradottak megint keveredtek a korai szarmatákkal és a xiungnukkal. Ki olvasztott be, kit? Melyik nyelv, melyiket? Csak keveredtek... Többet nem mutat ki se a régészet, se a genetika, de a nyelvészet se! A nyelvi családfán már csak egy ág vezet a mai magyar nyelvig, a vaskortól a napjainkig! (sic). Tehát eddig volt a keveredés, ezután jöhetett a beolvadás! De ha ez így van, akkor mi alapján állítják, hogy csak egyféle rokonság létezhet, nem lehet nyelvi keveredés (tisztelet a kivételeknek, akiket kreoloknak neveztek el) és hogy hasonló körülmények nem állhattak össze a 9. században a KM-ben?
Mióta beszélhetünk magyar nyelvről?
Véleményemet jelen tanulmány kezdőmondata tartalmazza. De nem ez a tudomány által elismert álláspont! Szerintük a kérdés így néz ki:
2. ábra
A magyar, mint önálló eurázsiai nyelv, jó eséllyel 2500-3000 éves múltra tekint vissza, azaz Kr.e. max. 2000-ig. Ezt alátámasztandóan idézem: „Eurázsia több tízezer éves nyelvtörténetében a mai eurázsiai nyelvcsaládok „suhancoknak” számítanak, s ami ezek előtt volt, nyelvészetileg alig-alig, és csak rettentő hipotetikusan kutatható. Szemben Eurázsia géntörténetével...”—írja Pomozi. (MKI, Budapest, 2020.) És, hogy hány éves a magyar nyelv? Válaszoljon helyettem Gugán Katalin nyelvész, aki ezt az INDEXnek nyilatkozta 2021. 05.25-én: „A magyar nyelv életkorának meghatározásához azt kell először vizsgálni, hogy mit tekintünk a nyelv születési időpontjának. Vagyis HA azt vesszük figyelembe, mikor vált ki a rokon nyelvek közül, akkor valóban állíthatjuk, hogy a magyar kb. 2500-3000 éves, hiszen a magyar nyelvet beszélők időszámításunk előtt 1000 és 500 között váltak ki az ugor nyelvközösségből. Ugyanakkor minden nyelvre igaz, hogy van őse, vagyis egyik sem a semmiből jött, ám valódi keletkezése írásos emlékek híján a régmúlt homályába vész, kivéve a mesterséges nyelveket.”. (Hány éves a magyar nyelv? – Sánta András riportja.). És, ha a régmúlt homályába vész, akkor figyelmen kívül hagyhatjuk az „ugor szétválást” is, mint az egyik lehetőséget. És egy szép mesének foghatjuk fel Szabó T. Attila erdélyi magyar nyelvész, történész, a magyar nyelv finnugor eredetének lelkes magyarázója 1970-es írását: „A magyar nyelvnek az ugor nyelvek köréből való végleges kiszakadásával nyelvünk kialakulásában megtörtént a döntő mozzanat: az önálló életre kelés, a születés mozzanata. Ez i. e. az 1000. év táján következhetett be. A magyar nyelv önálló életét az Urál hegység európai oldalának sztyepp-vidékre lejtő hegyes-dombos tájain kezdhette meg. Az i. e. 1000. évtől az i. sz. 500. év tájáig élte ezen a vidéken a magyar nyelv a maga külön életét. Ez volt nyelvünk kialakulásában a döntő időszakasz. Az itt eltöltött másfélezer év alatt folytak le a magyar nyelv hangrendszerében azok a nagymérvű változások, amelyek olyan mértékben átalakították a magyar szavak hangalakját, bővítették, újították a nyelv alak és mondattani rendszerét, hogy ma nyelvünknek a többi finnugor nyelvvel való rokonságát csak a szabályos változások útján keletkezett törvényszerű megfelelések figyelembevételével lehet megállapítani”.
Az alapfeltevésem és hozzáállásom az alábbi kérdésben jórészt benne van: Miért kell feltételeznünk, hogy a magyar nyelv előzménye a nyelvet beszélők egy, összefüggő csoportjából alakult ki? Továbbá, hogy amerre ez a csoport járt, arra ment a nyelv is? Évezredeken át, úgy hogy beszélői sohasem alkottak egy egységes, korabeli krónikások számára feljegyzendő csoportosulást? Mindezt valószínűbb felfogni egy több törzsből (etnikumból) álló, de közel hasonló agglutináló nyelvjárást beszélők laza sztyeppei csoportjának feltételezéseként, a szkíta-szarmata közösségben, úgy ahogyan a 2-es ábra (C) és (D) térképein látható.
A sztyepphipotézis szerint az ősnyelv a ponto-kaszpi sztyeppén, azaz a Fekete-tenger északi partjától a Kaszpi-tengeren túl nyúló hatalmas síkságon alakult ki, és innen kezdett elterjedni a Kr. e. 4500 és 3500 között. Vitatva a forrás helyét, véleményem szerint a 4-7. században még létezett egy sztyeppei koiné, amiben az előmagyar nyelv dominált. (Ennek egyedüli, és így a legjobb, bizonyítéka a mai magyar nyelv léte!).
A magyar nyelv fejlődésének bemutatására a nyelvi idősodrony modellt dolgoztam ki.
3. ábra
A 3. ábra felső részén egy „hagyományos” családfa ábrázolás látható, pirossal bejelölve a „magyar” ágat. Ennek a kifejtése látható az alatta lévő „nyelvi sodronyon”, aminek a magyarázata az alábbi:
Ha a fő kérdés a nyelvek származása, eredete, akkor ennek bemutatására javaslom a „Nyelvrokonság” ábrámat együtt használni egy kladisztikus családfa modellel. Amennyiben egy nyelv fejlődését, nyelvi átvételeket szeretném bemutatni, akkor a „Nyelvi idősodrony” metaforát célszerű használni, minden egyes nyelvre, külön-külön.
Nézzük először a magyar nyelv fejlődésének ábráját. A lefelé, egyirányba mutató nyilak a háló egy szála, a magyar nyelv központi pászmája. A magyar nyelv nem az ugor leánynyelve! A meglévő nyelvi hasonlóságok a közvetett, vagy közvetlen nyelvi érintkezések során alakultak ki. Ezek megszűnése okozta az „elkülönülés” feltételezésére alapot adó okokat. Hogy ezek léteztek – nem vitatom. A nyelvi korszakolást – ilyen távlatokban – csak hipotetikusnak szabad tekinteni a tudomány legmagasabb szintjén is. (Szerintem). Nálam az ősi nyelvi area nem egy nyelvszövetség, egy sprachbund, amelyben a nyelvek a hosszadalmas és intenzív nyelvérintkezés során tesznek szert egymáshoz hasonló szerkezeti vonásokra, hanem a jégkorszakot követő keletre (északra) vándorlás és helyben maradás következménye. Egy, vagy több közvetítő nyelv alakult ki, tűnt el. A nyelvek konvergálódtak, eltávolodtak egymástól. Elképzelésem kicsit hasonlatos Pusztay János alapnyelv elképzeléséhez, amikor az alapnyelvre a lingua franca terminológia alkalmazását javasolta. Pusztay szerint ha egy közösség felbomlik (például egy része más területre vándorol), akkor viszi magával a lingua francát is. És gyanítom, hogy Pusztay itt nem a hagyományos értelembe vett egy nyelvű lingua francára gondolt, mint ahogyan én sem! (Lásd Pusztay Gyökereink c. könyvében). Természetesen nálam nem egy ÉNYÖV-ről (Észak-eurázsiai nyelvi övezetről, őshaza-láncról), ami tartott a Baltikumtól Nyugat-Szibériáig, hanem az Alpoktól az Altájig tartó sztyeppei nyelvi övezetről, mondhatnám: SNYÖV-ről van szó. A terminológiák (alapnyelv, nyelvszövetség, közvetítő nyelv) nem szokványos értelmezése miatt Pusztayt, már-már a dilettáns nyelvészek közé sorolták. (Honti László: Anyanyelvünk rokonságáról). Tehát:
Kialakulhattak nyelvcsaládok, alapnyelvek, amelyek idővel szétváltak, de fennmaradhattak un. „reliktum nyelvszövetségek” is az újonnan létrejövők mellett. Ha az ilyen reliktum nyelvszövetség egyes elemei („nyelvi zsákocskák” :D) kedvező körülmények között, kellő számban újra találkoztak, akkor nagy valószínűséggel nyerő pozícióra tettek szert és létrejöhetett egy a környezetétől eltérő kvázi új nyelv. 4. ábra. (Hasonlatosan a Pusztaynál „tömbösödés” néven leírt folyamathoz). Ez történhetett a magyar nyelvvel a KM-ben a 9-11. század során. (Illetve az alapnyelvével az évezredek során). Az egyoldalú nyelvérintkezések gyors egybeolvadást eredményeztek. A keveréknyelv kialakulásának elmaradása, a viszonylag kevés nyelvjárás megléte, mind erre utal. A kevés számban jelen lévő hasonló reliktum nyelvek sorsa a beolvadás lett, mint ahogyan ez a bolgároknál meg is történt. A finn-permi, szamojéd stb. nyelvek hasonló módon vizsgálhatók.
A manysi és hanti nyelvekre így képzelem el: A Parpolaféle nyelvtörténet szerint a késő proto-uráli nyelv három területen alakult ki: Nyugat- (a felső Volga-Káma vidéken)-, Közép-, és Kelet- (Baskíria & Kőzép- & Dél-Urál) uráli. Török 2022-2023-as előadásaiban a Mezsovszkaja nyelve a Parpola szerinti proto-Kelet-uráli (a magyar nyelvet adó lingua-franca) lehetett. Török ábráján a késő bronzkorban ide költözött északról egy paleo-szibériai népcsoport (a nganaszánok ősei) egy része. Itt nyelvcserén mentek keresztül, majd évszázadok múltán utódaik nagy része visszatért északra, magával víve az új nyelvet a korábbi szubsztrátumaival. Az együttélés során a mezsovszkajaiak alapvetően nem keveredtek genetikailag az északi származásúakkal és fejlődésük a Török által bemutatott módon alakult. Az északra távozók nyelve a manysi őse lett, a helybéliek nyelvi átvételei során meg kialakult a hanti nyelv őse. Így lehetséges, hogy a manysi nyelv a magyart is adó protonyelvből alakult ki úgy, hogy a genetikai jellemzőik már kevés európai nyomot mutatnak ki. „A manysik megőrizték ősi bronzkori genomjukat” – mondja Török. Tehát összefoglalva: szerintem a hanti nyelvnek a magyarral nem volt közöse (a nyelvi hasonlatosságok a manysi átvételből keletkeztek), míg a manysi nyelvnek volt, mert nyelvcserén estek át. Lásd: Asko Parpola: Formation of the Indo-European and Uralic (Finno-Ugric) language families in the light of archaeology. Helsinki 2012. 169. o. Figure 11; Dr. Török Tibor - Mit árulnak el a genomelemzések a honfoglalók származásáról. 2022.; Dr. Török Tibor új, tudományos előadása a honfoglaló magyarok archeogenetikai kutatásáról. 2023.
A nyelvi sodrony forgása közben magával ragad szálakat a környező nyelvi közegből, de nem ad le magából semmit. Az átadás ténye nem változtat a nyelven semmit! „A finnugrisztikai vonatkozásban RÓNA-TAS ANDRÁS írja: „Mettől kezdve beszélhetünk magyar nyelvről? Attól kezdve, hogy kivált a közvetlen rokonaival közösen alkotott ugor nyelvből? De hát az obi ugor nyelvek, a vogul és az osztják kiválása lényeges változást okozott-e a maradék nyelvben, azzal, hogy ők elváltak? Ha a magyar nyelvet azért nevezzük uráli nyelvnek, mert leglényegesebb elemei folyamatosak egészen az uráli alapnyelvig, akkor uráli helyett miért nem beszélünk a magyar és persze a finn, a vogul stb. alapnyelvről, hiszen az uráli alapnyelv legalább annyira magyar, mint finn vagy vogul. A folyamatosság önmagában semmit sem mond a differenciálódásról — világosan látjuk, hogy meghatározásunknak ez a leggyengébb pontja” (1978: 375–376)”. (Fehér Krisztina. u. o.)
4. ábra
A középkor kezdetén az előmagyar nyelvet beszélőkre a török nyelvű népek (hun, gök-türk, avar stb.) lettek a legnagyobb hatással. A hun, később az avar áradat nyugatra sodorta őket, egy részük maradt a KM-ben, más részük visszatért Keletre és részt vettek a kazár a bolgár birodalmak kialakításában. (Szaltovo-majácki kulturkör). Nyelvük gazdagodott a kapcsolatba került nyelvekből átvett elemekkel és több nyelvjárás alakult ki. (Lásd: nyelvi idősodrony). Ezt, nem csak én látom így:
„Egy biztos: visszafelé mentek. Kelet felé. A Duna torkolatához és a Fekete Tenger partvidékére biztosan eljutottak, az 500-as években ott is éltek. De végül is a Kaszpi-tenger és a Volga mentén még sok hun élt, akik nem követték Atillát annakidején Pannóniába. Ezek adnak segítséget a Pannóniából a tenger mellé kivert testvéreiknek, de Valemir osztrogót király visszaveri az utolsó nagy hun betörést, és a hunok visszaindulnak a sztyeppére. Egy részük biztosan fennmaradt egy ideig nomád népként. Más részük beolvadt más, feltörekvő népekbe. Voltak, akiket Bizánc fogadott be, és ott asszimilálódtak.” „Ez a nép a KAZÁROK voltak. A 600-as években alakítják ki az új birodalmat, amelyhez egymás után csatlakoznak a környező kisebb népek, vagy önként, vagy fegyveres beolvasztás útján. Alánok, úzok, oguzok, jászok (aszik), besenyők, krími gótok, - és azok is, akiket később majd magyaroknak neveznek. Az új birodalom komoly fegyveres erőt is jelent, amire szükség is van, mert egy villámgyorsan terjeszkedő új hódító fenyegeti keletről, az iszlám hitet éppen csak felvett arabok személyében. Az Arab- félszigetről 650 körül minden irányba elinduló arab áradat hamar eljut Kazária küszöbére is.” (Szatmári, alias Türk Atilla: Kik vagyunk mi magyarok? Anno kiadó, 2006.)
Nagy-Bulgária felbomlás (Kuvrat halála) után következett be egy szétáramlás, a bolgárokkal együtt. Egy részük északra ment (Magna Hungária), más részük délre (szavartoi aszfaloi), de mentek az avarokhoz is a KM-be. Más részük maradt a bulgár birodalom helyén, és a kazárok egyik legerősebb szövetségesei lettek. (Levédi népe). A 9. század elejére az etelközi ősök annyira megerősödtek, hogy létrehoztak egy szövetséget (vérszerződés, hét magyar) a helyszíni és jó részt a Volga-Urál mellékéről érkezőkkel. (Álmos népe). Kihasználva a 9. században az avarok bukása miatt keletkezett hatalmi űrt a KM-ben, felkészültek a „honfoglalásra”, amit pár év alatt végre is hajtottak, Árpád vezetésével. Ez a sok (jórészt magyar dialektusokat beszélő) nép alkotta a helybéliekkel azt a kolloid szerű nyelvi állapotot, ami a 11. századra ómagyar nyelvé tisztult le. Az állam és egyházszervezetek működésének következtében (a latin-görög-germán nyelvek védőernyője alatt) a nép nyelve szabadon fejlődött, erősödött, beolvasztva az idegen elemeket. És kialakult a magyar nyelv, mint ahogyan a bevezetőmben is leírtam.
A nyelvi idősodrony ábrából az is kitűnik, hogy az előmagyar nyelvet valamikor csak az i.e. 500 körül érhették török (türk) nyelvi hatások, ezért a török nyelv nem lehet a nyelvünk alaprétege. De lehetséges, hogy a török nyelvek is ugyanabból a lingua francaból alakultak ki, hiszen nyelvtipológiai szempontból nagyon hasonlít a magyarhoz: ugyanúgy ragozó-toldalékoló (agglutináló) típusú nyelv, nem különböztet meg nyelvtani nemeket; a magyarhoz és a finnhez hasonlóan van benne magánhangzó-harmónia. Szókincse azonban alapvetően nem hasonlít a magyaréhoz, a belőle – vagy valamely más török nyelvből – kölcsönzött nagyszámú jövevényszón kívül. Ezek pedig az uráli és a török népek nagyon korai együttélésének és kapcsolatainak köszönhetők.
A tudomány mai állása szerint az altaji nyelvcsalád (ahova a törököt is sorolják), mint egység létezése erősen vitatott: a hagyományosan idesorolt nyelvcsoportok közötti rokonság nem bizonyított, ezért ma inkább különálló török nyelvcsaládról szokás beszélni.)
„Sokszor felvetődik, hogy a török elemek az eredetileg török nyelvű népesség nyelvcsere után megőrzött örökségei volnának. A nyelvkontaktusok vizsgálatából tudjuk: a kölcsönzés és a szubsztrátum (azaz a nyelvcsere után az egykori anyanyelvből megmaradt elemek összessége) nyelvi lenyomata különbözik egymástól, s ez alapján a török hatás egyértelműen kölcsönzésre utal”. (Sándor Klára: Beszéltek-e törökül is a honfoglalók?, Rubicon, 2016/7) – Mint ahogyan ez a magyar nyelv fejlődési (sodrony) ábrán is jól látható. Sándor megfogalmazásában: „Kölcsönzésnek nevezzük, ha egy nyelv anyanyelvi beszélői más nyelvből emelnek át elemeket saját nyelvükbe, de megtartják eredeti anyanyelvüket. A szubsztrátumhatás nyelvcsere után megfigyelhető jelenség, és felnőtt nyelvtanulás révén keletkezik: a kritikus periódusnak nevezett nyelvtanulási szakasz lezárulta után a másodnyelv elsajátítása már általában nem tökéletes. Így amikor egy közösség felnőtt generációi közül sokan sajátítják el a másodnyelvet, akaratlanul is olyan változatát alakítják ki, amelyben anyanyelvük szemlélete, hangzásbeli sajátosságai visszaköszönnek: leginkább azok a nyelvi elemek jelennek meg a szubsztrátumban, amelyek a legkevésbé tudatosulnak. Erős egyszerűsítéssel: a kölcsönzött szavakkal tudunk elvárásokat, értékeket, igazodást kifejezni, hiszen mások is észreveszik, hogy „idegen szót” használtunk. A szubsztrátum-jelenségekkel viszont nem, hiszen nem is tudunk róluk. Az új, módosított, szubsztrátumhatásokat tartalmazó nyelvváltozat persze kialakulása után maga is szimbolikus értékeket vesz föl, s mint minden nyelvváltozat, az őt használó közösség identitásának jelzője lesz. De abban, hogy miért éppen azok az elemek szivárogtak be az új nyelvbe a régiből, amelyek átszivárogtak, nincs szerepe a társadalmi és kulturális értékrendnek”. (SK: Vámbéry Ármin és a török-magyar nyelvcsere -- Vámbéry mint nyelvész).
[1] Többnyelvű helyzetben a nyelvi kontaktusok során kialakuló egyszerűsített kódokat pidzsineknek nevezzük, a már anyanyelvi beszélőkkel rendelkező pidzsineket pedig kreol nyelveknek.
