Saját készítésű „Nyelvrokonság értelmező” ábrám, 2023-ból.

Összehasonlításul egy angol nyelvű ábrát használok. A képek önmagukért beszélnek, sok magyarázat nem kell hozzájuk. Amit megemlítek, az az, hogy nálam az i.e. 6000 év már olyan távlat, amelytől távolabbi már túl nagy az idő ahhoz, hogy értelme legyen a nyelv rekonstrukciójának. Ez megfelel az említett angol nyelvű ismert nyelvfán (Lásd: https://www.angmohdan.com/the-root-of-all-human-languages/ ) a „Possible prehistoric „superfamilies” vonal alatti résznek. Itt a nyelvcsaládokra nincs konszenzusos besorolás. Az ábrán Sino-Caucasian, Nostratic? és Austric? van feltüntetve. Számunkra most csak a „Nostratic” érdekes. Az i.e. 6000-évi határt, tehetnénk (nagy biztonsággal) i.e. 4000-re is, hiszen maga az írás csaki az i.e. 3. évezredben jelent meg a Közel-Keleten. Az írás kialakulásában nagy szerepe lehetett a dinasztiák kialakulásának. Egyiptomban a késő predinasztikus kort kr.e. 3500 – 2972 között számítják. Kínában a  Hszia-dinasztia (pinjin: Xià Cháo, népszerű magyaros: Hszia csao) hagyományosan az első kínai dinasztiának tekintett uralkodóház, amely az i. e. 23–18. század közti mintegy fél évezredig uralkodott. Észak-Európában  a legkorábbi, területi alapon szerveződő közösségek kisebb fejedelemségek, királyságok eredete feltehetően a viking kor előtti időkre (kb. Kr. u. 6–8. század) tehető. Kelet Eurázsia északi részein – ahonnan a magyarok őseit és nyelvét származtatják a szakemberek – ilyen dinasztikus területek nem alakultak ki a középkor kezdetéig. 

A nosztratikus nyelvcsalád a nyelvek egy feltételezett tágabb csoportja. Az elmélet szerint Európa, részben Ázsia és Afrika nyelvcsaládjai egy nyelvcsaládok felett álló úgynevezett "makronyelvcsaládot" alkotnak. Az elmélet hívei ezt nosztratikus nyelvcsaládnak nevezik, amelyet egy feltételezett közös ősnyelvből származtatnak. A rajzomon ennek a közös csomópont felel meg. Az AngMohDan portálról levett nyelvfa megfelel a közismert evolúciós fának, amely megmutatja, hogy az ősök milyen kapcsolatban állnak a leszármazottakkal. Ez egy kladisztikus rendszernek is felfogható.  A filogenetikus családfa csak monofiletikus (egy közös őstől származó) csoportot fogad el nyelvcsaládnak. A fa „levelei” (taxonok) a nyelvek, a kialakulásukhoz vezető fejlődéstörténet az ágak, vagy kládok. A PNAS (Proceedings of the National Academy of Sciences) egy 2013-as cikkében (Megjelent “The mother tongue of Eurasia” címen) Eurázsia nyelveit 7 nyelvcsaládra osztotta fel: altáji; uráli; indoeurópai; paleoszibériai; dravida; eszkimó-aleut; kvartvéli. Luisa Miceli ausztrál történeti nyelvész felvetette, hogy az európai és ázsiai nyelveknek közös gyökerük van és ezek az utolsó, mintegy 12 ezer éve véget ért jégkorszakban is létező közös szupernyelvből erednek.  

Az általam készített ábrán a nyelveket (az idősodrony elméletemnek megfelelően) egyenes, színes vonalak jelölik (egy klád). Ezek egymás közötti kapcsolatát az nyelvi idősodronynak elnevezett modell mutatja. Lásd: A magyar nyelv eredetéről;  a A magyar nyelv fejlődése ; a A nyelvi fejlődés mechanizmusa; Languages' Timerope; A nyelvi idősodrony előnyei, más nyelvrokonítási modellekkel szemben; és a Vegyes, vagy kolloid nyelvűség című írásaimban. Ebben az írásomban csak a nyelvrokonság értelmezésével foglalkozom, ennek felel meg a bemutatott sémám, ami azt hivatott alátámasztani, hogy a nyelvrokonság, a nyelvészetben elfogadott definíciója mellett, létezik egy másik elképzelés is, amely a kontaktusnyelvészetre, és polifilektikus ágak létére támaszkodik. Meghagyva az alapdefinició érvényességét a nyelvek többségére, és különösen a historikus időktől kezdve, állítom, hogy a magyar nyelv kialakulásában nem volt szükség egy közös ősnyelvre ahhoz, hogy a meglévő és feltárt un. finnugor nyelvrokoni tulajdonságok kialakuljanak. Ehhez elegendő a nyelvfa gyökérzetének más feltételezése. Ezt mutatja be jelen ábrám. Gyakorlatilag egy "alapnyelvi diverzitásról" van szó!

Az állításom magyarázata, igazolása 

A vizsgálat tárgyát a magyar és a hozzá legközelebb álló manysi és hanti nyelvek kapcsolata képezi. A nyelvosztályozás kétféle lehet: 

-- alak, a szerkezeti jelleg alapján 

-- származás szerint való osztályozás 

Az agenetikus nyelvrokonság kizárólag az elsőre épít. Itt nincs értelme származási rokonságról, ősnyelvről, szétválásokról beszélni. Ennyiben hasonlít a nosztratikus megközelítéshez: 

„Mint ismeretes, a nyelveket akkor tekintjük rokonnak, ha megfelelnek két követelmépnynek: először is elegendő számú -- hangzásban és jelentésben is -- hasonló morfémával kell rendelkezniük, amelyek a nyelvi rendszer azon zónáiba tartoznak, amelyek a leginkább ellenállnak a kölcsönzésnek. Másodszor, az összehasonlított nyelvek hangjait (fonémáit) rendszeres megfeleltetésekkel lehet összekapcsolni. Ha ezek a feltételek teljesülnek, az összehasonlított nyelvek genetikai rokonsága bizonyítottnak tekinthető” – írja V. A. Dybo (1931-2023), orosz nyelvész. „E tekintetben lényeges kérdés, hogy van-e összefüggés az ismert ősi makrocsaládok között. Erre a kérdésre még mindig rendkívül nehéz válaszolni. Az a tény, hogy az összehasonlító történeti nyelvészetnek nincs olyan módszertana, amely lehetővé tenné két összehasonlított nyelv vagy család közötti rokonság hiányát. Ezért nem utasíthatjuk el a nosztratikus és mondjuk a kínai-kaukázusi nyelvek közötti rokonság lehetőségét. Bizonyos számú morféma ismert, amelyek ezekben egybeesnek, és esetenként más makrocsaládokban is képviseltetik magukat. Számos hasonló hasonlóság láthatóan nem lehet véletlen (onomatopoeia stb.): mélyebb rokonság vagy korai nyelvi kapcsolatok lehetőségét jelzik. A nyelvek ősi rokonságának kutatása, amelyet V. M. Illich-Svitych nosztratikus elmélete ösztönzött, lehetővé teszi számunkra, hogy a közeljövőben új érdekes eredményekben reménykedjünk.” (В. А. Дыбо, И. И. Пейрос: Проблемы изучения отдаленного родства языков. Вестник Российской Академии Наук. - М., 1985. - № 2. - С. 55-66)

A jelenlegi paradigma szerint a magyar, a manysi és a hanti a finnugor nyelvek ugor ágához tartozó nyelvek. Mint ilyenek az uráli nyelvcsaládba tartoznak és a definíció szerint közös őshazával és közös nyelvi eredettel kellett, hogy rendelkezzenek. Viszont a genetikai vizsgálatok mára egyértelműen bebizonyították, hogy az emberiségnek magának közös őse volt, ebből azonban még sem a nyelvi képesség eredetére, sem a nyelvek eredetére nézve nem vonható le egyértelmű következtetés. 

Az első szétválást (finnugor és szamojéd ágak megjelenése) az i. e. 4. évezred elejére teszik. Kb. i.e. 2000-ben vált szét a finnugor nyelvi egység ugorra és finn-permire. I.e. 500 körül az ugor is elágazott ősmagyarra és ősobi-ugorra amelybe a hanti és manysi nyelvek tartoznak. Kb. ugyanekkor történt a török nyelvek kiválása is. A török népek Ázsiában és Európában élő népek, amelyeket a közös néprajzi és nyelvi eredet (török nyelvek) kapcsol össze. Néha türk népek formában is használatos. A magyar nyelvben nincs egyértelmű fogalom a török nyelvcsalád népeire. (wikipédia). Az első szembe ötlő problémát az jelenti, hogy a sok nyelvtani, szókincsi hasonlóság ellenére a magyar nyelvűek szinte semmit sem értenek a manysik, vagy hantik nyelvéből. A második, hogy embertani szempontokból teljesen különböznek egymástól. Természetesen a szakemberek mindezekre megpróbálnak tudományos magyarázattal szolgálni, több-kevesebb sikerrel. Jelen tanulmányomban a nyelvi hasonlóságok okaira és keletkezésükre igyekszem egy olyan alternatívát bemutatni, amelyben a nyelvi hasonlóságok kialakulása nem követeli meg a valamikori tartós közös együttlétet, a közös származást. Alapvetően, a már korábban kifejlesztett kontaktus nyelvészet és a népek keveredésének jelentőséget tulajdonító szakemberek munkáira támaszkodom. Ezeket a nézeteket a korai kialakulásuk során nevetségesnek tartották, ha nem is üldözték, de elhallgatták. Csak egy szélsőséges példát hozok fel, ennek érzékeltetésére. Ez László Gyula nyelvlánc elmélete lesz. (Lásd: László Gyula: „Õstörténetünk”. 1981. 43. o.). „..a sokfajta külön nyelvre, elszigetelt népességre rátelepszik egy nagyszámú csoport, amely széthúzódva nagy területen beszélné a maga egységes nyelvét, s ennek a nyelvnek alapvető elemeit vennék át külön-külön az őslakók, akik amellett megtartanák nyelvük hangrendszerének sajátosságait (hozzá alkalmaznák az átvett életfontosságú elemeket), megtartanák szókincsük jelentős részét (ezek lennének „a nyelvek külön életében” keletkezettnek vélt szavak). Magam ezt a megoldást látom valószínűnek, de még hozzá is venném, hogy ez a nyelv feltehetően a ma is legnagyobb számú néptől - a magyartól - származhatnék”. De van más is: Arra kérdésre, hogy hol éltek a magyarok elődei, mondjuk i. e. 5000 körül, én azt a választ adtam, hogy az Alpoktól az Altájig nyúló eurázsiai sztyeppén. De ennél konkrétabban fogalmaztak László Gyula, Dr. Lipták Pál, Veres P. Tibor, Kovács Vilmos, Fodor Gáza és még sokan mások, akik úgy tartották, hogy a magyarok elődeinek jó része délen (és nem nordikus környezetben) alakult ki, onnan húzódtak észak felé. Népességük jó részét turanid, pamíri europid, meditterán és cro-magnoni volt. Veres P. Tibor megállapítása szerint az õsmagyarság – akárcsak az iráni szarmaták – a „protoeuropid ugor és mediterrán szkíta populációk keveredése”.

A törzsszövetségekkel benépesített eurázsiai sztyeppén, a két, vagy többnyelvűség dominált! A kétnyelvűség problémájának bonyolultságára jellemző, hogy egy idegen nyelvi hatásnak egy egész nyelvi közösségben történő elterjedéséhez nem szükséges az adott népesség teljes vagy széles körű kétnyelvűsége. Az idegen eredetű jelenségeknek elegendő egy szűk kétnyelvű réteg nyelvében meghonosodnia ahhoz, hogy az egész nyelvközösségben elterjedjenek. Alkothatnak „kétnyelvű” közösségeket az eredeti nyelvváltozatot és a kontaktusváltozatot beszélők is, ahol az új generáció már a kontaktus-változatot sajátítja el. (É. Kiss Katalin: Az ótörök–ősmagyar kontaktus nyomai az ómagyar igeidő-rendszerben és a birtokos szerkezetben. In: Nyelvelmélet és kontaktológia. Piliscsaba. 2013.) U.e. Sándor Kláránál: „A honfoglalás előtt a m a g y a r népességet valószínűleg kiterjedt kétnyelvűség jellemezte. A magyar törzsszövetséghez csatlakoztak török töredékek is - a kabarokról biztosan tudjuk, hogy ezek közé tartoztak, d e más honfoglaló törzsekben is lehettek török nhyelven beszélők. Nem csak a később asszimilálódó, eredetileg török nyelvű néprészek voltak kétnyelvűek, hanem a m a g y a r o k jó része is. A „kétnyelvűség" ugyanis a nyelvészetben n e m azt jelenti, hogy valaki „anyanyelvi szinten" beszél két nyelvet, hanem, hogy mindennapi tevékenységei közben két nyelvet is aktívan és természetes körülmények között használ.” (Sándor Klára: A honfoglalók nyelve. In: Honfoglalás és megtelepedés. Helikon, 2016. 145149.) 

Miként alakulhatott a manysi-magyar kapcsolat?

A MKI 2022. május 30-i tudósítása szerint a Current Biology szaklapban tanulmányt jelentettek meg, amelyben –térképen is bemutatva – állítják, hogy: „A magyarok ősei a mezsovszkaja kultúra és a szamojéd nyelvű nganaszánok keveredésével létrejött protougorok voltak.  Ebből a csoportból váltak ki, és indultak észak felé a mai legközelebbi nyelvrokonaink, a manysik. Az ázsiai szkíta protougorok ezt követően keveredtek a korai szarmatákkal, amit egy második keveredés követett az európai hunok elődeivel, közvetlenül a hunok európai hódítása előtt”. A bronzkori Mezsovszkaja kultúra az i.e. 13-7. században létezett, amikor az ugor nyelvi egység még fennállt.  Most tételezzük fel, hogy a bemutatott ábrámon a „A”-val jelölt ág jelenti a manysi nyelv fejlődését. Ez úgy történt, ahogyan történt, nem függ attól, hogy a nyelvészek hova sorolják be. (Megvan a manysi nyelvnek is a saját „idősodronya”).  A kutatások megállapították, hogy az alapszókincsben, a grammatikai elemekben sok a hasonlóság a magyarral. Ez, tényként kezelendő, tehát a nyelvrokonság létezik. A nyelvrokonság elméleti értelmezése szerint ezért az „A” nyelv nem fejlődhetett az első (genetikus) ábra szerint, mert ott nincs közös ős. Az ellentmondás feloldhatatlan, ezért a vizsgálati módszer arra kényszerítette a nyelvet, hogy eredetét egy közös ágból (az ugorból) származtassa. A mesterséges besorolás tehát beavatkozott a nyelvtörténetbe – ami megengedhetetlen.

„A nyelvrokonság azt mutatja meg, hogy az adott nyelv mely nyelvből ered” – így szól a hivatalosan elfogadott tudományos definíció. De….

Nincs elegendő olyan megfigyelhető jelenség, amely az ugor nyelvi egység igazságát igazolná. Sem az alapszókincs, sem a nyelvtani rendszer, sem a tipológiai egyezések megfigyelése ehhez nem elegendőek, hiszen a definíció szerint a közös eredetnek is megfigyelhetőnek kellene lenni. (Enélkül csak agenetikus nyelvi rokonságról beszélhetünk!). Az ugor nyelvi egység Kr.e. 20-6. századig állt fenn. Nem állnak rendelkezésünkre megfigyelhető jelenségek (Írott történelem előtti idők), mert ami alapján ezeket feltételezték, valóságtól független tisztán emberi találmányok. 

Egy tanulságos példát olvashatunk Gugán-Gulyás írásában: „A fentiekhez hasonlóan nyelvtani szerkezetek is megjelenhetnek így egy-egy nyelvben, vagy akár több nyelvben is, de ennek ugyanúgy előfeltétele a hosszabb ideig fennálló érintkezés. Ennek egyik leghíresebb példája a Volga-Káma vidéki ún. nyelvszövetség (area), ahol az itt beszélt finnugor nyelvekre (mordvin, mari, udmurt, komi) az ugyanitt beszélt török nyelvek (csuvas, tatár, baskír) voltak nagy hatással, ill. a sok egymás mellett töltött évszázad során ezeknek a nyelveknek számos közös vonása alakult ki. A török nyelvekből származó átvételként jelent meg például a mordvinban, a mariban és az udmurtban egy olyan szerkezet, amelyben egy igenév személyragozott alakja és a ’jön’ jelentésű ige együttese azt fejezi ki, hogy valaki valamit szeretne/tervez megtenni. A jelenség külön érdekessége a magyar szempontjából az, hogy az oszmán törökből ugyanez a minta átkerült a románba, a román minta pedig a magyar nyelv legkeletibb nyelvjárásaira is hatott, ez a forrása az itt adatolt nem jött játszódnom szerkezetnek. Ugyanazt a mintát látjuk tehát a volga-vidéki finnugor nyelvekben, mint a háromszéki magyar nyelvjárásban, és ezeknek egyaránt török forrása van, de más-más volt az átadó nyelv, és az átvétel ideje is”. (Gugán Katalin – F. Gulyás Nikolett: A nulladik fejezet: hogyan hasonlítunk?. In:  Hanti hadak, manysi mesék: kalauz legközelebbi nyelvrokonainkhoz. Kézirat. Budapest, 2021. 16. o.)

A direkt és indirekt kölcsönzések mellett meg kell különböztetnünk hibrid kölcsönszavakat és szerkezeteket is, mivel az ilyen jellegű átvételekben a direkt és indirekt kölcsönzési mód keveredhet: megjelenik egy tulajdonképpeni kölcsönszó és ezzel együtt, ugyanabban a szószerkezetben egy másik nyelvi minta alapján tükörfordítással létre jött új szójelentés. A hibrid kölcsönzések esetében az átvevő nyelv csak morfemikus változtatások után veszi át az átadó nyelvből a lexémát. (BENŐ ATTILA: Kontaktusjelenségek az erdélyi magyar nyelvváltozatokban. III. A KONTAKTUSJELENSÉGEK TIPOLÓGIÁJA. EME. ERDÉLYI TUDOMÁNYOS FÜZETEK, 281. Kolozsvár, 2014).

Nézzük akkor a manysi nyelv kialakulását a Török féle előadás alapján. (Current Biology 2022-es cikkéből. The genetic origin of Huns, Avars, and conquering Hungarians. Authors: Zoltán Maróti, Endre Neparáczki, Oszkár Schütz, ..., Szilárd Sándor Gál, Péter Tomka, Tibor Török. 11 July 2022. Figure 7. Summary map). Az alábbiak saját feltételezések. 

A mezsovszkaja kultúra a Dél-Urál területén volt a késő bronzkorban. Ezt zömmel europid népesség alkotja. Ezek ilyen félig letelepült népek voltak. Lovakat tartottak. Sztyeppei népek voltak már az elődeik is. Ők pedig a már regenerálódott sztyepén voltak. Ez a késő bronzkor. A nganaszánok feljebb laktak. (Nem tudjuk hol). Itt keveredtek és a protougor nép létrejött. Milyen nyelven beszélhettek? Abból indulok ki, hogy nem valószínű, hogy az összes nganaszán ős leköltözött délre, a sztyeppe vidékére. A maradókat ekkor még nem érte a „mezsovszkaja” kultúra!

A mezsovszkajaiak iráni hatás alá került lingua francát használták. (A magyar nyelv „előnyelvét”).  A nganaszán elődök egy paleoszibériai nyelven beszéltek. Ezek egy része nyelvcserén esett át, felvéve a mezsovszkajai nyelvjárást paleoszibériai szubsztrátumokkal. Amikor szétváltak, (vissza költöztek északabbra) azok akik közelebb álltak a nganaszán ősök kultúrájához, a manysik ősei lettek, visszatérve a paleoszibériai nyelvükhöz, de makukkal vive a mezsovszkajai nyelv szubsztrátumait. Ezt egy hibrid kölcsönzésnek tekinthetjük.  (Ettől lettek „finnugorok” a mai nyelvészek szemében!) A magyar ősöknek az itt lévő része maradt és a Török által kifejtett módon (átvételekkel) gazdagította az alap, lingua franca nyelvét. Természetesen ez eltért a szkíták, meg az ordosziak nyelvétől is. A türk birodalom létrejöttével jelentős török nyelvi átvételekre került sor, amely az avar kor kezdetén uralkodóvá vált, míg a ponto-kászpi térségben a kaukázusi, alán, bolgár, kazár hatás érvényesült. Ezek nagyobb volumenű  találkozása először a Nagy Bulgár és Kazár birodalomban történt meg. Kuvrat halálával (a 7sz. vége felé) történt meg a szétválás, hasonlóan a bolgárokéhoz. Így kerültek újabb ősmagyar nyelvjárások Magna Hungária, a Kaukázus előterének, a későbbi Etelközbe és az avarokhoz a KM-ben.  Az újabb összeolvadás a honfoglalás története, és a magyar nyelv kialakulása a 9-11. században.

Hogyan mutatja ezt be az agenetikus (nem genetikus) nyelvrokonság?

„Abból azonban, hogy az emberiségnek közös őse van, még nem következik automatikusan, hogy a nyelveknek is közös ősük van, sőt, az emberre mint fajra egyedien jellemző nyelvi képesség egyszeri, egyetlen egyedben történő megjelenése sem. Nem lehet ugyanis kizárni a lehetőséget, hogy ez egymástól függetlenül több egyedben is felbukkanhatott. Ugyanakkor megfontolásra érdemes az a feltételezés, hogy a nyelv használata, a nyelvi kommunikáció képessége hatalmas előnyt jelenthetett annak a csoportnak, amelyben megjelent, és biztosíthatta a nyelvvel rendelkező alcsoportnak a gyors terjedését a többi csoport rovására.”

„Arra a kérdésre tehát, hogy az emberiség nyelvi képessége egy egyednél alakult-e ki, azaz közös ősre vezethető-e vissza, vagy pedig több forrásból ered, egyelőre nem lehet választ adni”. (Gugán Katalin: 1. Az ősök nyelve, a nyelvek őse. In:  Hanti hadak, manysi mesék: kalauz legközelebbi nyelvrokonainkhoz. Kézirat. Budapest, 2021. 22-25. o.).

A tanulmány fentebb idézett részében az van, hogy „az itt beszélt finnugor nyelvekre (mordvin, mari, udmurt, komi) az ugyanitt beszélt török nyelvek (csuvas, tatár, baskír) voltak nagy hatással, ill. a sok egymás mellett töltött évszázad során ezeknek a nyelveknek számos közös vonása alakult ki.” Már említettem, hogy az ugor is, kb. i.e. 500 körül, elágazott -- ősmagyarra és ősobi-ugorra amelybe a hanti és manysi nyelvek tartoznak – és ekkor történt a török nyelvek elkülönülése is. A következő évszázadokban bőven volt lehetősége a török nyelvnek, hogy ugyanolyan hatással legyenek a magyar nyelv elődjére, mint az említett „finnugor” nyelvekre. Tehát a román közvetítés nem volt szükségszerű, de a hatása tovább érvényesült a keleti magyar nyelvjárásban, mint a nyugatiakban, ahol nem volt román érintkezés. A lényeg, a török közös forrás. Ha most feltételezzük a hanti és manysi nyelvek más tőből való származását, akkor a magyar nyelvvel kialakult (ma is észlelhető) rokonsága, csak agenetikus lehet, és a hasonlóságok nem a közös eredetből, hanem a későbbi, tartós érintkezésekből erednek. Az ilyen nyelvtörténeti származtatás teljesen összhangban lehet a néptörténetivel, sőt az archeogenetikai kutatások eredményeivel is. (Az európai hunok 4. századtól érvényesülő hatásával).

Az „A” (esetünkben a manysi) nyelv fejlődése minden kényszer nélkül, a valós módon történik és mégis besorolható a rokonnyelvek („sógorsági”, agenetikus) csoportjába. A vizsgálati módszernek semmiféle hatása nincs a nyelvtörténetre. Sőt, az is látható, hogy adott időben keresztez más nyelveket (A László féle példa erre vonatkozik) és a nyelvi átvételek, adsztrátum hatások ilyenkor érvényesülnek. Ezt úgy is felfoghatjuk, hogy a manysi egy paleoszibériai nyelv, amelyre az ősmagyarok egy részének nyelve hatott. Itt fontos megjegyezni, hogy teóriám szerint a magyar nyelv egy többgyökerű sztyeppei lingua francából fejlődött ki, több nyelvjárással, diffúz módon és (diaszpórákban) szétszórtan  létezett a történelem előtti időkben. Ebben (is) különbözik a „nosztratikus” elmélettől, ahol egy feltételezett közös ősnyelvből történik a származtatás! Ezért mutathatók ki közös nyelvi elemek az urálinak elnevezett nyelvcsaládban. (És nem a közös származás okán!). A családfa formátumú ábrázolásról például azt írja Gugán Katalin nyelvész: „Hasonlóképpen nem tudja visszaadni azt sem, hogy az alapnyelvek sem lehettek homogének, azaz éppúgy változatokban éltek, mint a mai nyelvek, és éppúgy hatottak rájuk a környező nyelvek, mint a mai nyelvekre. Mégis, attól függetlenül, hogy az egykori valóságot képtelen visszaadni, mégiscsak hasznos ez az ábrázolásmód, mert segít átlátni az összetartozó nyelvek rokonságviszonyainak főbb vonásait. Az alábbi családfa tehát az uráli nyelvek kapcsolatrendszerének egy lehetséges megjelenítésmódja”. (Mi fán terem a nyelvrokon? Gugán Katalin – F. Gulyás Nikolett: A nulladik fejezet: hogyan hasonlítunk? 2021.)

A nyelvrokonság kérdéséhez az akadémikus szakemberek ma még óvatosan közelítenek. Lássunk egy példát:

„Jegyezzük meg, hogy az összehasonlító módszer három alappillére, a nyelvrokonság bizonyításának három közismert kritériuma a következő:

a) közös alapszókincs, amelynek tagjai szabályszerűen felelnek meg egymásnak;

b) a nyelvtani rendszer egyezései, nagyjából hasonló hangmegfelelések alapján;

c) közös tipológiai vonások.

Az összehasonlítás kezdeteiből kinőtt tudományos elmélet és módszer kifinomulásával bizonyítást nyert a finnugor nyelvcsalád összetartozása. Ugyanezzel az eljárással bizonyították kétséget kizáróan az indoeurópai nyelvcsalád, továbbá a török nyelvek összetartozását”.

(Keresztes László–Csúcs Sándor: A magyar nyelv eredete. 139-148. Debrecen, 2006)

Ezt Ádám László így idézi: „Keresztes és Csúcs (2006) a finnugor nyelvrokonság bizonyítékának három alappilléréről beszél. (Rokonság alatt a szóban forgó nyelvek közös eredetét ér­tik.)

„a) közös alapszókincs, amelynek tagjai szabályszerűen felelnek meg egymás­nak;”

„b) a nyelvtani rendszer egyezései, nagyjából hasonló hangmegfelelések alap­ján;”

„c) közös tipológiai vonások.” (Ómagyarul: a közös jellemvonások. A tipoló­gia a jellegek tana; a jellegek meghatározása, leírása, rendszerezése.)”

A zárójelbe tett magyarázatok igen beszédesek! Nagyon helyesen, a három alappillérben ui. nincs szó a közös eredet szükségességéről! Ezt a finnugrisztikusok alapból így értik. Pedig nem kellene! Ádám, máshol meg is magyarázza:

„Másként fogalmazva, az egységes finnugor népességből kiszakadt magyarság – csakúgy, mint anyanyelve – eredetileg finnugor gyökerű volt. A tősgyökeres magyarok azonban mára lényegében kivesztek. Nyelvüket (és nevüket) az elmúlt századokban betelepült, nem finnugor eredetű (kun, jász, rác, szláv, germán stb.) népesség megörökölte. E magyarázat – egyelőre feltevés, és hozzá még egyoldalú, mert nem számol hasonló lehetőséggel északi felebarátaink esetében is – sem bizonyítja a magyar nyelv finnugor eredetét. Ezzel összefüggésben ugyanis azt kellene igazolni, először is, hogy a feltételezett finnugor alapnyelv, illetve kikövetkeztetett szavai stb. egykor valóságosan is léteztek”. (Ádám László. Finnugor. Rokonság vagy hasonlóság? A velünk élő finnugrizmus. 14. o. Bp. 2020.)

Az általam javasolt agenetikus nyelvrokonság elfogadása megoldaná a makronyelvcsaládok körül kialakult polémiát is. (Pl. Urál-altaji vagy csak uráli, amibe beletartozik a magyar nyelv is?). A történeti nyelvészek egy része ugyan is, nem tartja eléggé megalapozottnak a makrocsaládok elméletét, holott ezt a hipotézist a közelmúltban statisztikai módszerekkel is sikerült alátámasztani. A genetikus és a nem genetikus nyelvrokonság nem zárja ki egymást. Egymással nem versenyeznek, hanem megvannak egymás mellet, mint azok a biológiai lények, akik osztódással, vagy ivarosan szaporodnak, és természetesen mutálódnak is. A különbség az, hogy a genetikus rokonságnak csak az írott történelmi idők kezdetétől van létjogosultsága. (Például az újlatin nyelveknél). Ekkor ugyanis teljesülhet a vizsgált, nyelvrokonságban lévőkre a feltétel, hogy egy közös ágra (és nem kezdeti gyökérre) legyenek visszavezethetők. Olyan nyelvrokonság nem értelmezhető ebben a rendszerben, amelyben bármennyi hasonlóság legyen is két nyelv között, de az idők távlata, vagy az ismeretlenség miatt, nem bizonyítható a közös eredet, mert akkor önmagával kerülne ellentmondásba. Addig, amíg ismert a közös ős – ez az értelmezés elfogadható. (Pl. az újlatin nyelvek esetében). Ott, ahol a közös ős a megismerhetetlen, annak rekonstrukcióval történő „ismerté tétele” rendkívül sok manipulációra ad lehetőséget, ezért (szerintem) korrektebb fenntartani a rokonságot, kizárva a közös ős létét. Itt van eltérés Gugán és az én elméletem között. Gugán ugyanis azt írja: „Amikor a nyelvek eredetét próbáljuk a történeti-összehasonlító nyelvtudomány módszereinek segítségével vizsgálni, épp ez az egyik legnagyobb kihívás: megtalálni azokat a nyelvi jellemzőket, amelyeknek az a legvalószínűbb magyarázatuk, hogy a közös örökség részét képezik” . (u.o. Gugán, 26. o.). Én pedig felteszem a kérdést: MIÉRT,  és MINDEN esetben szükség van erre? Maga Gugán lényegében látja az ellentmondást: „De a közös ős megismerése már csak emiatt is mindig töredékes lesz, hiszen minél régibb a közös ős, annál több elem cserélődött le a leánynyelvek szókészletében, annál több toldalék tűnt el és adta át a helyét valami újabb elemnek, annál több mondattani szabály módosult. Így el kell fogadnunk az alapnyelvek megismerésének korlátait: írásos emlékek hiányában ezeket sohasem fogjuk tudni a maguk teljességében feltárni”. Akkor miért erőltetjük? Mit nyerünk vele? Viszi ez előbbre a nyelvek, és a közöttük lévő kapcsolatok megismerését? Nyilván való, hogy NEM! Ez egy l’art pour l’art jelenség a nyelvészetben.  Akkor mi szükség van rá? A nyelvészek ezt nem tudták eddig is? De tudták! Csak ott van az a fránya definíció a nyelvrokonságra! Nem lehetne ezt szétválasztani, hol érvényes, és hol nem, mint a  párhuzamossági axiómát? De igen! Erre szolgál az agenetikus rokonság fogalmának bevezetése.  Ez szerintem egy lényegi különbség, amelyet a nyelvek csoportosításnál figyelembe kell venni. (Humán példával élve: a családba házastársi kapcsolat révén bekerülők – rokonokká válnak. Ők nem olyanok, mint a családhoz csatlakozott egyéb személyek (nyelvi átvételek!), ők családtagok lettek. De a gyerekkorukban ezt még nem lehetett biztosan tudni. Míg egy unokatestvér, már a születésekor rokonná vált. Később, az utódaik már egyenragú rokonok lesznek.). A nyelvi rekonstrukció, hasonlatos a gyermek majdani párjának szülők által történő meghatározáshoz: vagy bejön – vagy nem!  "Végeredményben megállapítható, hogy az összehasonlító nyelvészet módszereinek az alkalmazásával a magyar nyelv csak azokkal a nyelvekkel rokonítható, amelyeket finn-ugor és szamojéd nyelveknek nevezünk. Nem beszélhetünk rokonságról akkor, ha hiányoznak a nyelvtani, nyelvszerkezeti egyezések, illetőleg ezek jelentősebb része, ha a szókincsből hiányoznak a névmások, az egyszerű számok, testrésznevek, az alapvető rokonságnevek, a természeti tárgyak és jelenségek nevei, az állat- és növénynevek és az elemi cselekvést, jelenséget kifejező igék, illetve ha ezek jelentősebb része hiányzik. E feltételeknek pedig csak a finnugor nyelvek felelnek meg teljesen, s a szamojéd nyelvek részben." (Vékony Gábor: Magyar őstörténet, magyar honfoglalás. 2002, 49. old.) Itt viszont szó sincs az eredetről, az együttélésről/szétválásról. Sőt arról sem, hogy ezek az egyezések, hogyan alakultak ki! Ami mára tény, az tény is marad az én elméletemben is! Egyszerűsítve az álláspontom az, hogy például az újlatin nyelvek családfáját más rendszerezési elvek alapján kell összeállítani, mint a magyarét. Az első csoportba tartoznak azok a nyelvek, amelyek kialakulása térben és időben bizonyíthatóan ismert, empirikus módon lehet tanulmányozni, akiket nem, ott nem lehet megkövetelni a közös eredetre való visszavezethetőséget. Erre alkalmas az agenetikus nyelvrokonság fogalmának bevezetése. Ezzel megszűnik Marcantonio[1] második hiányossága, amit a történeti/összehasonlító nyelvészetnél észlelt: „2) A második általános hiányosság: az összehasonlító módszer hajlékonysága; más szóval, nagyon könnyű az összehasonlító módszer használatát az elérni kívánt eredményhez igazítani, azaz, nagyon könnyű az összehasonlító módszert manipulálni; bár a tankönyvek azt állítják, hogy ez a módszer precíz és tudományos”. Marcantonio zárómondatával fejezem be én is ezt a tanulmányomat: „neki kell állnunk higgadtan és elfogulatlanul a megfigyelt hasonlóságok felülvizsgálatának és újraértékelésének”. (ANGELA MARCANTONIO: A finnugor elmélet és a magyar nyelv eredete. In: A magyarság eredetének nyelvészeti kérdései. Mikes International. Hága, 2008.). Figyelembe véve Gugán Katalin egyik lényegi megállapítását: „Az alapnyelvek feltehetően semmivel sem voltak korlátozottabb kommunikációs eszközök (azaz primitívebb nyelvek), mint a mai nyelvek – a megismerés lehetősége az, ami korlátozott”. A magyar nyelv fejlődését bemutató sémámon a nyelvi hatások vannak ábrázolva. A hanti/manysi leágazás a nyelvcserére utal. Ha a közösség fejlettebb népek befolyása alá került, akkor már adsztrátum hatások alakulhattak ki a nyelvben, a körülményektől függően. „Kétféle módja van annak, hogy az egyik nyelv hasson a másikra: az egyik, hogy a kulturálisan domináns nyelvből kölcsönöz a kevésbé domináns, a másik, hogy nyelvcsere után az egykori anyanyelv bizonyos elemei megőrződnek az új nyelvben – ezt szubsztrátumhatásnak hívják. A kétféle hatás azonban általában a nyelv eltérő alrendszereire hat: a kölcsönzés elsődlegesen a szókincset érinti, legalábbis a nyelvi érintkezések első szakaszaiban, a szubsztrátum hatása viszont elsősorban a nyelvtanban és a hangtanban jelentkezik”. (Honnan jöttek a török nyelvi formák a magyarba? – Sándor Klára nyelvész a Mandinernek. 2020. november 21.)

Én úgy gondolom, hogy a magyarok őstörténetében a több ágú etnogenezis kidolgozásának van jövője.