„A nyelvtörténet kettős jelentésű szó. Jelenti egyrészt a nyelvek élettörténetét: a tényleges, lezajlott és zajló nyelvi történések összességét. Másrészt a nyelvek élettörténetének a tudományos leírását, azaz nyelvi életrajzát: a tényleges, a valószínűsíthető és a kikövetkeztetett nyelvi történések leírását”... „A nyelvtörténetírás tárgya a nyelvek rendszerének és használatának („nyelv” és „beszéd”) története. Célja tudományosan leírni a nyelvek rendszerének és használatának történetét, változásait és múltbeli állapotait, illetőleg magyarázatot adni a változások lefolyására, okaira és összefüggéseire”…”Nyelvtörténeti forrás minden olyan nyelvi adat és tényanyag, amely a nyelvek történetének kutatásában felhasználható. A rendszertörténet szempontjából természetesen csak azok az adatok számítanak forrásnak, amelyek a nyelvi rendszer diakróniájának a megismerését segítik elő”. (wikipédia).
A nép a nemzettel és az etnikummal rokon, de egyikkel sem azonos fogalom. A nyelvtörténet egyik sarkalatos kérdése, hogy hogyan viszonyulunk ehhez a kijelentéshez: „A nyelv története nem a nép története!”. Az összefüggést másképp ítélték meg a 19. és 20. században. Jelenleg az archeogenetikai eredmények alapján próbálkoznak új értelmet adni ennek a viszonynak. De, a nép és a nyelv vonatkozásában, a vita, vita maradt. Létezik-e megoldása ennek a kérdésnek? Idézem Csáji László Koppányt, mert igen jól megfogalmazta (és közre adta) azt, ami sokunkat érdekli: „Más szempontból egy nép történeti útja hasonlatos lehet az énekhez, amely összecsendül másokéval, és együtt zeng egy ideig, a szitához, amely részecskéket ereszt ki és be – vagy épp a gulyásleveshez, amelybe belefő sok-sokféle hús, zöldség, fűszer, hogy aztán eggyé válva alkosson gazdag egészet. Mint minden metafora, a folyó, a tölcsér, a szita képi világa révén láttat valamit, amit az elvont társadalomtudományi fogalmak csak hosszas körülírásokkal próbálnak megragadni; rávilágít egy-egy fontos mozzanatra, egyszerre találó, de sántít is. Amikor elődeinkről töprengek, sokszor próbálom elképzelni (metaforikusan) az elvont, tudományos fogalmakat: például a kultúrát, a társadalmat, a beolvadást, a kisebbségi létet, a diffúziót, a kölcsönhatást és az önazonosságot. Nyilvánvalóan sokat lehet és kell is ezekről gondolkodnunk tudományos körökben, példákkal, érvekkel és ellenérvekkel megvilágítva elképzeléseinket, de ezek a gondolatok meddők maradnak, ha nem tudjuk az embereknek láttatni, érthetően elmagyarázni, miről is van szó.” /Csáji László Koppány: Túl a genetikán és az evolucionista modelleken. A korai magyarság népességtörténeti vázlata (tölcsérek, sziták és buborékok). Napút, 2020. december. 17. o. /
És mi a nép és a nyelv történeti viszonya? Adtak erre sokan, sokféle választ – nem sorolom fel őket. Ha lenne tökéletes válasz, akkor nem kellene a magyarok „őshazáját” sem keresni tovább. Hiába hallgatjuk meg például Róna-Tas András remek előadását „Nép és nyelv - A magyarság kialakulása” címmel (IV. szemeszter, 2004.03.01.), sok mindent megtudunk, de a vita okát (a magyar-, nép, nyelv, lakosság és név értelmezési és kapcsolati eltéréseit) nem tudja megszüntetni. Egyszerűbb a definiállhatóság kérdése. De ha egyetértés is van a meghatározásokban – a kapcsolat magyarázata igen szubjektív marad. Könnyebb helyzetben volt az előadó a környező népek (angol, francia, német, szláv stb.) példáival. Azt azért érdemes megjegyeznünk, hogy a magyar is egy „nyelvőrző” típus. Az előadásról sok vélemény született. Ezek egyike Dávid Dánielé: Miért maradt meg a magyar nyelv a Kárpát medencében? Ebben azt írja: „Róna-Tas professzor úr előadásán a Mindentudás Egyetemén felmerült a kérdés: Mi tette, tehette lehetővé, hogy a magyarság ezer, kétezer évig tulajdonképpen a maihoz nagyon hasonló, nem utolsósorban nyelvi identitását megőrizte. A nyelv fontossága az előadás folyamán is felmerült. Ebben az esszében elsősorban a nyelvhasználat felől kívánok megpróbálkozni a válaszadással, tekintve, hogy saját tanulmányaim (tolmácsolás, fordítás) a nyelvek alkalmazásaihoz kötődnek”. A befogadó készség szerepe című fejezetben pedig: „A magyar nyelv, mint "lingua franca", megőrzésének szempontjából nem nagy különbség, hogy az idegenek a társadalmi létra legalsó vagy legfelső fokán jutottak szerephez, ami fontos, hogy az adott funkciójukban teljes értékűnek számítottak. Ez azt jelenti, hogy egy adott politikai egységben (nemzetségben, törzsben stb.) a ranglétra minden fokán megtalálhatók voltak úgy a jövevények, mint a született nemzetségi, törzsi tagok. Más európai népek történelme alapján úgy tűnik, ott, ahol a hatalmat gyakorló réteg elkülöníteni igyekezett magát kiszolgálóitól, (vagy nem rendelkezett elég számottevő, azonos nyelvet beszélő kiszolgáló réteggel) előbb utóbb elcserélte nyelvét.” Ez az oka a hipotézisem szerinti „nyelvi tömbösödésnek” a magyar nyelv esetében.
Azért nem tűnik fel az előadásban a kérdés lezáratlansága, mert az alapgondot már az elején megszüntette azzal a kijelentésével, hogy a „nyelvrokonság akkor áll fenn, ha az egy közös ősi nyelvre vezethető vissza”. Semmi gond nem lenne, ha ezt kizárólag a nyelvre vonatkoztatná következetesen. Ezzel szemben feltételezi, hogy a közös ősi nyelvet beszélők együtt is éltek! Sőt az elválásuk után mindenki beszélte a saját nyelvét.
Az általánosan ismert nyelvi családfa modellről csak annyit, hogy – minden hiányossága ellenére – ma is a leghasználatosabb bemutató eszköze a nyelvi besorolásoknak és a nyelvi kapcsolatok (rokonságok) ábrázolásának. Ez végül is egy kladisztikus rendszer, amelyben a filogenetikus családfa csak monofiletikus (egy közös őstől származó) csoportot fogad el nyelvcsaládnak. A fa „levelei” (taxonok) a nyelvek, a kialakulásukhoz vezető fejlődéstörténet az ágak, vagy kládok.
Ezzel szemben a nyelvek csoportosítása elképzelhető lenne a megismerhetetlen közös ős elhagyásával is. A rokonsági szintek elnevezései az alábbi:
NYELVCSALÁD
| főág
| | középág
| | | ág
| | | | csoport
| | | | | alcsoport
Egy, általános definíció: „Nyelvcsaládnak nevezzük azon nyelvek összességét, amelyek nyelvtörténetileg bizonyítottan avagy feltételezhetően egyetlen közös ősből származnak”. Bár az alábbi csoportok neve legtöbbször „nyelvcsalád” vagy „nyelvek”, helyettük sokszor inkább az annál is bővebb nyelvtörzs, illetve nagy nyelvtörzs kategória értendő. több nagy nyelvcsalád összekapcsolásával pedig úgynevezett makronyelvcsaládok jönnek létre. Ebből következik a nyelvrokonság fogalma is.
„Az egyik legelterjedtebb tévhit a nyelvcsalád fogalmával kapcsolatban, hogy a rokon nyelvek azért tartoznak egy nyelvcsaládba, mert hasonlítanak egymásra. Ez nem feltétlenül igaz teljesen. A nyelvrokonság, mint ahogy az előzőekben említettük, a közös ős elvén alapszik, ami nem feltételezi azt, hogy a rokon nyelvek mai állapotukban is hasonlítanak egymásra. A különböző nyelvek ugyanis rendszerint több évszázados elkülönült fejlődés útján jönnek létre, így két rokon nyelv között a távolság, illetve külön fejlődéstörténetük függvényében óriási különbségek is lehetnek”. (wikipédia). De nem mindenkinél van szükség „közös ősre”!
"Amikor tehát a továbbiakban a nyelvek rokonságáról és alapnyelvről (azaz a rokon nyelvek közös őséről) beszélünk, ne felejtsük el, hogy a „nyelvrokonság” mindössze annyit jelent: az adott nyelvekben meghatározott típusú közös nyelvi jegyekből elég sok található ahhoz, hogy arra következtessünk, a vizsgált nyelvek őseinek beszélői valamikor egymás közelségében, akár azonos közösségben élhettek. Az „alapnyelv” pedig ebben az értelmezésben mindössze a rokon nyelvekben kimutatható közös jegyekből rekonstruálható egykori szavak, nyelvtani elemek összessége – nem egy valamikori nyelv, csak annak fennmaradt nyomai. Hogy ez a nyelvi közösség vagy közelség hogyan jött létre, arra vonatkozóan a történeti nyelvészet egyelőre nem tud hiteles választ adni. (S mivel itt már öt-hatezer évnyi távolságban vagyunk a jelentől, más tudományág sem.)" – írja Sándor Klára. (Sándor Klára: Nyelvrokonság és hunhagyomány Budapest, 2011.)
A típusalkotás igénye, nyelvtípusok (vagyis a hasonló vonásokat felmutató nyelvek) keresése nyelvészek és laikusok régi igénye. A 19. században, amikor a szót tekintették a nyelv alapegységének, a formai hasonlóság alapján csoportosították a nyelveket. Aszerint tehát, hogy a nyelvek hogyan fejezik ki a nyelvtani viszonyokat, megkülönböztettek flektáló (hajlító), agglutináló (ragasztó), izoláló (elszigetelő) és inkorporáló (bekebelező, poliszintetikus) nyelvtípusokat. „A ma beszélt kb. 7000 nyelv bármelyike besorolható a fenti típusok valamelyikébe, így érthető, hogy önmagában egy adott tipológiai típushoz való tartozással nem igazolható a nyelvek rokonsága”. (Gugán Katalin – F. Gulyás Nikolett: A nulladik fejezet: hogyan hasonlítunk? In: Hanti hadak, manysi mesék: kalauz legközelebbi nyelvrokonainkhoz. Kézirat. Budapest, 2021.). De hogyan lehet a közös őst igazolni a történelem előtti időkből? Az őszinte és igaz válasz: sehogy! Minden rekonstrukció csak hipotézis marad. Ez egy konvencionalista megközelítés – de, vállalom!
„Az összehasonlító-történeti nyelvtudomány is hipotézisekkel dolgozik, csakhogy olyanokkal, amelyeket elvileg sem lehet soha ellenőrizni, vagy ha lehet is, csak kivéte-lesen szerencsés esetekben. Egyszerű oka van ennek: ezek a történeti hipotézisek olyan időszakra vonatkoznak, ahonnan nincsenek adataink. Éppen ezért vagyunk feltételezésekre utalva: hiszen ha volnának történeti adatok, akkor nem lenne szük-ségünk feltevésekre. Ezért is tulajdonítunk itt olyan nagy jelentőséget a módszernek, ezzel ugyanis bizonyos korlátokat szabunk feltevéseinknek: egyesekről éppen a mód-szertani meggondolások alapján tudjuk kijelenteni, hogy valószínűbbek, mint mások.
A nyelvész azonban az ilyen hipotézisekről már csak szégyenletében sem mert valószínűségi terminusokkal beszélni. Nem azt mondta tehát, hogy igen nagy annak a valószínűsége, hogy ez vagy az a szó finnugor vagy honfoglalás előtti török eredetű (hiszen ki fogja azt neki elhinni, hogy amit ő művel, az tudomány, ha semmiről sem tud bizonyosat mondani?), hanem azt, hogy be van bizonyítva, hogy az. Pedig nincs bebizonyítva. Bebizonyítva akkor lenne, ha volna rá lehetőségünk, hogy adatokkal igazoljuk először is magának a finnugor alapnyelvnek a hajdani meglétét, majd on-nan kezdve folyamatosan adatolni tudnánk a szó vagy más nyelvi elem útját legalább a nyelvemlékes (ómagyar) korig. Csakhogy éppen ez az, ami lehetetlenség.” (Szilágyi N. Sándor: A szent mókus, avagy a módszer buktatói. 347. o. )
„Mivel a nyelvek ősi összetartozására a legtöbb nyelv esetében nincsenek korai írásos emlékek, a történeti nyelvtudomány a rendszeres hangmegfeleléseket felhasználva kikövetkeztet folyamatokat, hangváltozási tendenciákat. Ezek alapján pedig rekonstruál olyan szóalakulatokat, egy olyan nyelvállapotot, amely egy adott időben mindkét nyelvre érvényes, közös állapot lehetett. Ezt az eljárásmódot nevezzük történeti-összehasonlító módszernek” – olvashatjuk a „2. Nyelvrokonság: módszer és elmélet” fejezetben. Nemzeti Köznevelési Portál). „A nyelvrokonság fogalmát el kell választani az embertani rokonság (rasszok) és a kulturális rokonság fogalmától. Ugyanazt a nyelvet beszélhetik anyanyelvként kék szeműek és barna szeműek, szőkék és fekete hajúak, sárga bőrűek vagy feketék. Ha egy népcsoport olyan területen telepedik le, ahol a történelem folyamán nagy népmozgások folynak, az a nép óhatatlanul kevertebb lesz, mint az, amely valamely szélső, a népmozgásoktól nem érintett területen él” – lásd: ugyan itt!
A hun hagyományról és a magyar őstörténeti kirakósról beszélgetett Sudár Balázzsal az index riportere Kolozsi Ádám, 2019.02.06-án, Szittyák vagyunk, és finnugorok címmel. Sudár: „Ez olyan kérdéskör, amiben annyi bizonytalan tényező van, hogy igazából nem tudjuk felvázolni. Ami biztos, hogy a sztyeppei népek nem etnikai és nem nyelvi alapúak. A magyarságról azt tudjuk, hogy éppen az Etelközben egy nagyon kemény néppé formálódási folyamat zajlik. Teljesen különböző eredetű csoportok összeolvadása történik a szemünk előtt. A Hunor-Magor hagyományban ott vannak a bolgárok és az alánok, Bíborbanszületett Konstantin ír a kabar csatlakozásról, a magyar krónikákban ott van a hét kun törzs, akikről szintén fogalmunk sincs, hogy kicsodák”.
A Vannak ma még finnugorok? című tanulmányomban írom:
A családfa-kritikusok addigi nézeteit és új elképzeléseit a kilencvenes évek második felében Ago Künnap rendszerezte. Pomozi Péter a családfa mellett külön figyelmet szentelt a szintén evolucionista gyökerű rekonstruált alapnyelv értelme(zhete)tlenségének, mint a történeti nyelvészetben meggyőződése szerint elavult és teljességgel szükségtelen elemnek. „az alapnyelvi rekonstrukció normatív, a tényleges nyelvi variabilitástól, továbbá morfológiai és más kivételektől mentes, teljesen életszerűtlen nyelvállapotot tükröz, olyan képet sugall, mintha egy nyelvcsalád minden leánynyelve valóban egyetlen posztulálható ősre menne vissza. Egy ilyen retrospektív keret premisszái önmagukban is erősen vitathatók Eurázsia nyelvi történetének utóbbi húsz-huszonötezer évét tekintve, a rekonstrukció tautologikus felhasználása a nyelvrokon nyelvek belső kapcsolatainak ábrázolásában, ill. a hangtörténeti folyamatok leírásában pedig még inkább” (Pomozi Péter: A történeti nyelvészet őstörténeti alkalmazhatóságáról: lehetőségek és korlátok. In: Neparáczki Endre szerk. Őstörténeti műhelybeszélgetés. MKI, Budapest, 2020. 251–281).
„Amikor a nyelvek eredetét próbáljuk a történeti-összehasonlító nyelvtudomány módszereinek segítségével vizsgálni, épp ez az egyik legnagyobb kihívás: megtalálni azokat a nyelvi jellemzőket, amelyeknek az a legvalószínűbb magyarázatuk, hogy a közös örökség részét képezik” . (u.o. Gugán, 26. o.). Én pedig felteszem a kérdést: MIÉRT, és MINDEN esetben szükség van erre? Maga Gugán lényegében látja az ellentmondást: „De a közös ős megismerése már csak emiatt is mindig töredékes lesz, hiszen minél régibb a közös ős, annál több elem cserélődött le a leánynyelvek szókészletében, annál több toldalék tűnt el és adta át a helyét valami újabb elemnek, annál több mondattani szabály módosult. Így el kell fogadnunk az alapnyelvek megismerésének korlátait: írásos emlékek hiányában ezeket sohasem fogjuk tudni a maguk teljességében feltárni. Akkor miért erőltetjük? Mit nyerünk vele? Viszi ez előbbre a nyelvek, és a közöttük lévő kapcsolatok megismerését? Nyilván való, hogy NEM! Ez egy l’art pour l’art jelenség a nyelvészetben. Akkor mi szükség van rá? A nyelvészek ezt nem tudták eddig is? De tudták! Csak ott van az a fránya definíció a nyelvrokonságra! Nem lehetne ezt szétválasztani, hol érvényes, és hol nem, mint a párhuzamossági axiómát? De igen! Erre szolgál az agenetikus rokonság fogalmának bevezetése. Ez szerintem egy lényegi különbség, amelyet a nyelvek csoportosításnál figyelembe kell venni. (Humán példával élve: a családba házastársi kapcsolat révén bekerülők – rokonokká válnak. Ők nem olyanok, mint a családhoz csatlakozott egyéb személyek (nyelvi átvételek!), ők családtagok lettek. De a gyerekkorukban ezt még nem lehetett biztosan tudni. Míg egy unokatestvér, már a születésekor rokonná vált. Később, az utódaik már egyenragú rokonok lesznek.). A nyelvi rekonstrukció, hasonlatos a gyermek majdani párjának szülők által történő meghatározáshoz: vagy bejön – vagy nem! Egyszerűsítve az álláspontom az, hogy például az újlatin nyelvek családfáját más rendszerezési elvek alapján kell összeállítani, mint a magyarét. Az első csoportba tartoznak azok a nyelvek, amelyek kialakulása térben és időben bizonyíthatóan ismert, empirikus módon lehet tanulmányozni, akiket nem, ott nem lehet megkövetelni a közös eredetre való visszavezethetőséget. „Az indogermánnal ellentétben az urálira nem lehet átfogó alapnyelvi morfológiát rekonstruálni” (Kausen: Die Sprachfamilien der Welt. 2013: 356–357). Erre alkalmas az agenetikus nyelvrokonság fogalmának bevezetése. Ezzel megszűnik Marcantonio második hiányossága is, amit a történeti/összehasonlító nyelvészetnél észlelt: „2) A második általános hiányosság: az összehasonlító módszer hajlékonysága; más szóval, nagyon könnyű az összehasonlító módszer használatát az elérni kívánt eredményhez igazítani, azaz, nagyon könnyű az összehasonlító módszert manipulálni; bár a tankönyvek azt állítják, hogy ez a módszer precíz és tudományos”. Marcantonio zárómondatával fejezem be én is ezt a tanulmányomat: „neki kell állnunk higgadtan és elfogulatlanul a megfigyelt hasonlóságok felülvizsgálatának és újraértékelésének”. (ANGELA MARCANTONIO: A finnugor elmélet és a magyar nyelv eredete. In: A magyarság eredetének nyelvészeti kérdései. Mikes International. Hága, 2008.). Figyelembe véve Gugán Katalin egyik lényegi megállapítását: „Az alapnyelvek feltehetően semmivel sem voltak korlátozottabb kommunikációs eszközök (azaz primitívebb nyelvek), mint a mai nyelvek – a megismerés lehetősége az, ami korlátozott”.
A nép és a nyelv viszonyát külön esszéimben fejtem ki (lásd pl. Korlátlan korlátoltság a magyar őstörténet-, és nyelvkutatásban )de, itt túl hosszú lenne elmagyarázni ezt az igazán nem szokványos kapcsolatot. Amire itt részletesebben kitérek, az a nyelvrokonsággal, nyelvcsaládokkal kapcsolatban kialakított, egyéni véleményem, annak is a nem genetikus (agenetikus) elnevezésnek a magyarázata. /lásd: The agenetic relationship between languages (Bővített)/. Meghagyva a nyelvrokonság alapdefiniciójának érvényességét a nyelvek többségére, és különösen a historikus időktől kezdve, állítom, hogy a magyar nyelv kialakulásában nincs szükség egy közös ősnyelvre ahhoz, hogy a meglévő és feltárt un. finnugor nyelvrokoni tulajdonságok kialakuljanak. Ehhez elegendő a nyelvfa gyökérzetének más feltételezése. Ezt mutatja be a fenti írásomban bemutatott ábrám. Viszont célszerű lenne erre a „bővített” nyelvrokonságra egy más nevet bevezetni, mert vagy ellentmondásba kerülünk az ismert és elfogadott alapdefinícióval, vagy nem tudjuk érzékeltetni a „humán” alapú családfa modellel szembeni előnyöket. (Tisztán nyelvészeti alapon meghatározott ismérvek szerinti besorolást, ami nem követeli meg az azonos tőről való származást).
„A „nyelvrokonság” tehát megtévesztő kifejezés, a „nyelvcsalád” pedig, mint látni fogjuk, lényegében egy nyelv történeténetének legkorábbi rekonstruálható rétegét jelenti. Arról azonban semmit sem mond, hogy az az embercsoport, amely az adott nyelvet beszélte, mióta beszélte ezt a nyelvet, esetleg korábban más nyelvet beszélt-e, hogyan oszlott részekre, vagy épp fordítva, milyen csoportokból alakult néppé.” (SK, 2011.)
Megfelelő elnevezés után kutatva, átnéztem pár nem magyar kifejezést is, hátha megfelelőre akadok. De nem volt ilyen. Языковое родство, Genetische Verwandtschaft, Sprachverwandtschaft, genetic relationship, la parenté linguistique – mind, mind a szülő-, genetikus, vmiből származó értelemből eredeztethető, tehát a közös ős feltételezése mindegyikben ott van. Végül ráakadtam egy közös szláv örökségből visszamaradt szóra a „szvato”-ra! Korábban már részletesen elemeztem ezt a szót a Szvatopluk név jelentésének megfejtésekor. (Lásd: Avar Bolug; Szvato Bolug -- Szvatopluk?; Kiegészítés a Szvato Bolughoz és Szvatopluk, az avar nemes írásaimban). Most idézek Max Julius Friedrich Vasmer (1886-1962) német-orosz nyelvésztől: WORD: сват. GENERAL: род. п. -а, укр., блр. сват, др.-русск. сватъ, болг. сват, сербохорв. сва̏т, словен. svȃt, чеш., слвц. svat, польск., в.-луж. swat, полаб. swat. Наряду с этим -- праслав. *svātī в русск. сва́тья, болг. сва́тя, сербохорв. сва̏ħа, аналогично го́стья : гость.
ORIGIN: Это слово связано с местоим. основой *svo-, *sve-. Ср. лит. svẽčias, svẽtis "гость" (собственно "чужак, сам по себе"), греч. ἔτης, эл. έτης м. "родич, друг", ἕταρος, позднее ἕταιρος, "товарищ, спутник", гот. swēs "собственный", др.-инд. svás "свой", русск. свой (см.) и др. Ср. свой челове́к, своя́к; см. Сольмсен, KZ 35, 483; Unters. gr. Lautl. 206 и сл.; Френкель, IF 50, 17; Мейе, Ét. 302; Мейе--Эрну 1115; Шпехт, KZ 68, 46; Шрадер, IF 17, 23; В. Шульце, KZ 40, 417; Брюкнер, "Slavia", 5, стр. 435. Принимая во внимание др.-чеш. svatvie "connubiatriх", stará svatví "pronuba", Махек (ZfslPh 18, 320 и сл.) принимает исходную основу на -u. Его сравнение с авест. χvaētu- "принадлежащий к семье, родне" затруднительно фонетически. Лит. svõtas "сват" заимств. из слав., как и лтш. svāts; см. М.--Э. 3, 1145; Брюкнер, FW 186 (вопреки Торпу (543), это не исконное родство). Ср. также посети́ть. PAGES: 3,570
I. Szvatoplukról (830-894) tudjuk, hogy Rasztiszláv (820-870) unokaöccse volt. Ez feltételezi, hogy Szvatopluk apja Rasztiszláv nővérét vette el, (vagy maga Szvatopluk volt Rasztiszláv veje), így sógorsági viszonyba került Rasztiszlávval. A sógorság a házastársi rokonság (szláv nyelveken: szvatovsztvo – Сватовство) egy fajtája. A szvát (сват) rokon, de csak az esküvő után! Maga a szó a *svo-, *sve-, („szvoj” magyarul: saját) névmásból alakult ki. „свой челове́к, своя́к”, azaz: „a mi emberünk, mienk”. De nem a vérünk! A litván svẽčias, svẽtis – „vendég”, azaz valójában „idegen” ("чужак, сам по себе"). Kiválóan illik ez a kifejezés a „vőre”! Bolug pedig egyben I. Mojmir (795-846) testvérének a veje is lett. (Mivel Rasztiszláv, Mojmír unokaöccse volt). Tehát mint Velehrádban, mint Nyitrán Bolugot úgy tartották számon ószláv nyelven, mint a „mi emberünket”: Svato Bolug! Természetesen a 830 körül megszülető gyermek megkaphatta az apja nevét a keresztségben is. Hogy egy gyermek nem kaphat „szent” nevet, ez is bizonyítja azt, hogy csak a későbbi népetimológia hozta kapcsolatba a „szvató” jelzőt a „szenttel”!
De, van magyar vonzata is ennek a szláv szónak. Használatát a bácskai szerbeknél Hadzsics Antal 1891 A délmagyarországi szerbek. című könyvében olvashatjuk. „A szerbek bevándorlása Dél-Magyarország vidékeire főleg az 1390-diki rigómezei ütközet óta történt nagyobb mértékben. Az ország és a királyok egész készséggel fogadták a bevándorolt szerbeket, kiket lakhelyeikből kiüldözött a török, s a kik utóbb, úgy is mint harczosok, úgy is mint földmívelők és kereskedők, hasznos polgáraivá váltak az országnak”.
„A sztári szvat (násznagy) a lakodalomnál mintegy előljáró, a rendre ügyel s nagy hatalommal bir. A prikumak (esküvő tanú segédje) a kúmmal együtt megy s viszi a zászlót. A lakodalmi tisztségek, melyek a következők: az esküvői tanú, (debeli kúm, vagy kúm vencsáni), a násznagy (sztári szvat), a vezér (vojvoda), a vőfély (dever), az esküvői tanú segédje (prikumak), a társaság mulattatója (csaus) és a dudás; a többieket tányérnyalóknak (oblaporuse), vagy együttfutóknak (pusztoszvati) nevezik” – írja Hadzsics.
A „szvat” szónak nincs igazán jó megfelelője magyar nyelvben. Általános jelentése: nem vérrokon, egy fontosabb barát, vendég, vő, vőfély, nász, násznagy. Tehát nem kognátus, hanem még a sógornál is tágabb jelentésű. Olyan, „milyénk, de idegen”, vagy „hozzánk tartozó, közeli, de nem közülünk való”. A másik említett szerb lakodalmi tisztség a „kúm” (török eredetű), már jobban megmaradt a magyar nyelvben is, talán azért, mert ezt a szót még a honfoglaló magyarok hozhatták magukkal keletről.
A „szvat” kiválóan tükrözi azt, amit a „bővített (agenetikus) nyelvrokonságnál kifejezni szerettem volna! Tehát javaslom a „Uráli szvató-nyelvek” használatát az Urál-Altáji, vagy az Uráli nyelvcsalád nyelvrokonságához tartozó nyelvek csoportjára vonatkozóan. (Annak ellenére, hogy maga a szó – az IE nyelvcsaládból származik!)
