A kelták nevének eredetét nem ismerjük. Tudjuk, hogy latinul Celtae, bretonul Kelted, walesiül y Celtiaid, írül na Ceiltigh, skótul Ceilteach, a manx nyelven pedig ny Celtiee, alak a használatos. A magyar kelta alaknak leginkább a korni (vagy cornwalli) nyelv Kelt /kɛlt/ formája felel meg. A korni, a kelta nyelvek brit ágához tartozó nyelv. Cornwall egyes részein a 18. századig közösségi nyelv volt, majd a 20. század elejétől újjáélesztették, felhasználva Cornwall településeinek régi neveit.
A kelták, Nyugat-, és Közép-Európában élt ősi (a bronzkortól, i. e. 1000 - 1500 körül, itt lévő [1]) népek. Régészeti leletekkel bőven alátámasztott kultúrájukat Hallstatt, La Tène, Szalacska stb. nevek sokasága jelzi.. A teljes Közép-Európát ekkor uraló Hallstatt kultúra egyik legkeletibb „határvárosa” a mai Százhalombattán volt. Első írásos említése az 1200-as évek elejére datálható, és Anonymus Gesta Hungarorum-jában található. Itt a Százhalmoknál (centum montes) szállt meg első napon a Pannónia déli részének meghódítására induló Árpád vezér serege. A halmokat, a kora vaskor (i.e. 8-6 sz.) idején földből építették, valószínűleg a közeli földvárban élő előkelő vezetők nyughelyéül. Ismerünk sok kelta törzsi nevet is. Pannónia helyneveinek jó része kelta eredetű.
A keltákról, csak a külsők adta népelnevezések maradtak fenn. Gyakorlatilag az 5. század közepétől vannak ismereteink a kelták nyelvéről, amely több dialektusra szakadt. A kontinentális kelta nyelv ekkorra már kihalt, így tágabb értelmezésben keltáknak nevezik a máig fennmaradt, de kihalófélben lévő szigeti kelta nyelveket beszélő népeket (bretonok, gaelek, írek, skótok, velsziek). Ezek a nyelvek a germán nyelvek hatására hang- és alaktanilag erősen eltávolodtak az ókelta nyelvektől.
A szigeti nyelveknek két nagy csoportját különítették el, a britet és a goidelt. A brit (kymri) nyelvek közé sorolják a walesit, a cornwallit és a bretont, a goidelhez a skót gaelt (ami a hegyi skótok nyelve, az erse), a manxt és az írt. (A skótok gaeleknek hívják az íreket is.)
Honnan van a „kelta” népnév?
Egyes törzseik i.e. 750 körül találkoztak a görögökkel, akik szerint keltoinak nevezték magukat. Az i. e. 4. századra az ókori görög Κελτοί (keltoi) népnév már elterjedt, ami eredetileg egy törzset vagy nemzetséget jelölhetett. A kelta nevet – leírva – először (i. e. 517-ben), a Milétoszi Hekataiosznál, (i. e. 540 körül – i. e. 479 körül) Hégészandrosz fiánál, találjuk[2], aki ezt egy Massilia (Marseille) környéki népre vonatkoztatja. A rómaiak, a gall elnevezéssel illették őket (bár e nyelvben is megvolt a „Celtae”, vagy a „Celti” elnevezés), míg Polübiosz egyetemes történetében a „galata” elnevezést használja. A modern angol nyelvben először csak az 1707-es évben tűnik fel a kelta név. Edward Lhuyd (1660-1709) walesi nyelvész figyel fel az ír, a skót, a walesi, a cornwalli és a bretoni nyelvek hasonlatosságára, és ő nevezte el ezeket „kelta” nyelveknek, és ez azóta így is maradt.
Kiindulva abból, hogy a görög nyelvben sincs értelme a „keltoi”-nak, feltételezhető, hogy valóban a kelták önelnevezése volt a „kelt”. (Hogy maradjunk egy „kelta nyelvű” változatnál, a cornwallinál!). A gall nevet viszont a külsők adhatták. Az önelnevezések pedig – törvényszerűen – érthetőek azon a nyelven, amelyben keletkeztek. Ha megkeressük azt a nyelvet, amelyen ma is érthető ez a név, akkor eljutunk a magyar nyelvhez! Ez is annak bizonyítéka, hogy a magyar nyelvben igen sok ős-etimon elem maradt fenn. A korni „kelt” ugyanis teljesen megfelel a magyar kelt/kelet –nek. (Az e hang kiesésére lásd a Horger-törvényt!).
A magyar „kel” gyökérszó. A „kelt” befejezett (előidejű) melléknévi igenév. Lehet melléknév és főnév (Kelet) értelme is. A kel-kelet szó, dravida (tamil) eredetét Szentkatolnai Bálint Gábor kimutatta.[3] Bőséges elemzést találunk a Fogarasi-Czuczor szótárban is. Egy részlet:
„KEL (3) megnyujtva is, de csak a törzsben: kél, önh. m. kelt. Gyöke a menést, mozgást, eredést jelentő el v. él; s kemény előlehelettel lett kel v. kél. Egy azon el v. él igével, melyből az eleven, eledel, élet, élelem stb. származnak, minthogy az elevenség és élet szintén mozgás által jelenkeznek. Rokon vele: kal, ,kalamol' ,kaland' szókban. (Lugossy J.). Rokon vele továbbá a török: gel-mek (= jönni), a persa khal-iden (= bemenni, behatni), s a khal parancsoló módban am. am. jöjj és mint fn. jövetel; a finn käyn, járok”.
A magyar „kel” szó a nap feljövetelét jelenti első sorban. Ez az értelem tükröződik a „felkel a földről”, „kel a tészta”, a „felkelők” (lázadók), „keletkezés” (születés) stb. szavakban. Egyik képzett változata (a kelet) azt az égtájat jelöli, ahol a Nap felkel: Kelet. A Nap, az élet forrása. A „kelt nép” a Keletről kelt, (keleti) népet jelenti magyarul. Ezt az ősi formát egyedül a magyar nyelv őrizte meg változatlan formában. A mai európai nyelvek folyamatos torzulása (fejlődése) jól nyomon követhető, és ez örök témát ad a nyelvészeknek. A nyelvi változásokra szabályokat, törvényeket alkotnak, és deduktív módon magyarázzák a számukra megmagyarázhatatlan értelmű, de mégis létező, szavakat. A magyar nyelv viszonylagos változatlanságáról pedig legszívesebben hallgatnának. A szinte teljes morfológiai, szemantikai hasonlatosságokat véletlenszerűnek, nevetségesnek („mindenből mindent meg lehet magyarázni”) titulálnak, és „jobbnál jobb” ellenpéldákat hoznak fel tudatlanságuk palástolására. Ilyen a „kelta-keleti” etimológia is.
„Rokon vele: kal” – állitja F-Cz szótár. Így mindjárt érthető lesz a kelták „gall” neve is, amire elfogadható magyarázatot eddig nem tudtak adni. Kel>gal szavaknak ugyan az az értelme: éled, kel, keleti. Az ilyen embert hívhatták „kelt(a)” embernek, tájszólásban később „gall” embernek. Az eredeti jelentés feledésbe merült, kivéve a magyar nyelvet. Néhány példa a nyugati kínlódásból (wikipédia):
This name, from a stem *kel-to has been suggested as ultimately derived from a common origin with the names in Gal- by certain linguists. Hellenistic folk etymology connected the name of the Galatians (Γαλάται, Galátai) to the supposedly "milk-white" skin (γάλα, gála "milk") of the Gauls.
Le nom « Gael » a été adopté en 1810 à partir du gaélique écossais Gaidheal (en irlandais Gaël et vieil irlandais Goidhel-Goídeleg) pour désigner un montagnard (EOD). Gael ou Goídeleg ont d'abord été utilisés comme un terme générique pour décrire les habitants d'Irlande ; on pense que cela viendrait du brittonnique gwyddel (vieux gallois goídel), qui signifiait à l'origine « voleur », et maintenant désignerait une personne irlandaise.
– Na, és akkor mi van? Felfedezted a spanyolviaszt! – mondhatnák, joggal.
– Legfeljebb a kelta/gall átalakulásra adtál egy újabb ötletet. –
Bemutatok tehát egy példát, hogy a fenti okfejtés analógiájára, milyen megfejtésre jutottam például a német Pöltelt név elemzésénél.
Hosszas keresgélés, kutatás után sem jutottam semmi nyomra. A német nyelvi környezetben úgy tartják, hogy a történelem korai szakaszában, de amikor már az emberek nevét állami nyilvántartásokba vették, még kevesen tudtak írni, és a neveket, mint Pöltelt, átírhatták a hangzás alapján úgy, ahogyan hangzott. Ez okot adott a Pöltelt név hibás írására. Hasonló nevek (Polten, Poltenavage, Polteney, Poltenghi, Polteno, Poltenovage, Poltenowicz, Poltenowitz, Poltenson, Poltenstein, Poltensuks, Polteous, Polte Petra, Polter, Pölter, Poltera, Polteraitis, Polterauer, Polterdorf, Poltere) magyarázata is eredménytelen maradt. A kezdő hang b>p átalakulására találtam példát a "Die oberdeutschen Familiennamen"-ben. [4] „B. bald Böldl oder Pöltl, Böldel oder Pöltel schreiben.” De itt hiányzott a szóvégi -t! A Pöltelt névben a -t hang nem véletlenül van benn! Ez gyakran elmaradhat, de miért jelenne meg pluszként? Ha a hangzás után hibásan írtak egy nevet, akkor általában egy ismert, a leíró számára elfogadhatóbb, változat került rögzítésre. Tehát a Pölteltből valószínűbben kialakulhatott a Pöltel, mint fordítva. Az a tény, hogy a mai napig fennmaradt a Pöltelt változat, az annak ősiségére utal!
A B>P váltást másképpen kell értékelni. A zöngés-zöngétlen párok: b/p felcserélése igen gyakori eset, szinte a legtöbb európai nyelvben. Ha megfigyeljük például a korni nyelv mássalhangzó változásait, akkor ott megtaláljuk a p>b lágy, és a b>p kemény változást is, mint tényeket.
A bel>bal>böl>bil>bol magánhangzós változatok, szinte egyenértékűek, így a bel~pöl átalakulások valószínűsíthetők. A Pöltelt név első tagjának valószínű fejlődése tehát: bel>böl>pöl formában jöhetett létre. A „bel” tag Bél/Baál, Beltine stb. származtatását, és jelentéseit könyveimben részleteztem, erre most nem térek ki, ezt a hun-magyar Béla név kapcsán is gyakran kifejtem. De nézzük most a második tagot, a -telt.
A „telt, befejezett (előidejű) melléknévi igenév a magyar nyelvben. Lehet melléknév és főnév értelme is. Eredete ősmagyar: teli, töle, tuli (tele) < dravida: tilei, tevilu (tele, megtelik). Sz. Bálint Gábornál: „tel- (tel-ik, tel-e, tele-vény). A tamil nyelvben két különböző alak van:
- tev-ilu, tev-ulu- (megtelni, tele lenni, bővében lenni; tiv-alu, tuv-alu-, megtelni, tele lenni). Ez a magyar div-ik s a vogul tev-il-t (megtölteni = tamil tev-il-tu-, tev-ittu-)
- til-ei-(megtelni, tele lenni, növekedni) s ennek társa a magyar tel-,török-tatár tol-, tul-, ugyanaz és mandzsu tuli- (az idő telik).”
Itt a dívik (ige) jelentése: divatban, szokásban van, erőben van, díszlik. Dravida eredet: tívu, tivalu (tele tölt, bőven van).
Amennyiben telt szó mellett jelzett szó áll, akkor mindenképpen melléknévként értelmezhető, mint: telt Bel. Magyar helynevekben nem ritka a fordított szórend. Például az apátos Bél falu esetében: Bélapátfalva. Analóg módra alakulhatott a Bel-telt forma is. Összekapcsolva kialakulhatott a Beltelt név. Ennek a nyelvjárási változata lehet a Pöltelt. Természetesen itt valószínűleg Béla név jelzős változatával van dolgunk, amikor az „a” hang kiesik: Bélatelt>Béltelt. (Horger-törvény).
Összegezve tehát: a Pöltelt vezetéknév kelta eredetűnek tűnik és a kelta kultúra terjedésével szóródott szét Európában. Nyelvi szinten ugyan abból az ősi nyelvből származik, mint a magyar nyelv. Jelentése: bőségben levő, telt úr!
[1] Chadwick, Nora; Corcoran, J. X. W. P. (1970). The Celts. Penguin Books. pp. 28–33.
[2] Sarunas Milisauskas, European prehistory: a survey. Springer, 2002 ISBN 0-306-47257-0. 2002. p. 363.
[3] Sz. Bálint Gábor: A magyar nyelv Dél-Indiában. Fríg Kiadó. 177-178. o.
[4] Ludwig Steub: "Die oberdeutschen Familiennamen" Published by Forgotten Books 2013. 5. old.
