Kezdjük mindjárt a tetején, mármint a Pilis hegy tetején, ismertetve az eddigi értelmezéseket.

 „A Pilis hegység szláv eredetű nevét legmagasabb csúcsáról, a Pilis hegyről kapta, eredetileg kopasz hegytetőt jelent, és összefügg a tonzúra jelentésű régi magyar pilis szóval.” – olvashatjuk a legismertebb magyar etimológiai szótárban. (Kiss Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára II.). Remek megfogalmazás, de mitől szláv a szó eredete? A szlovén, szlovák, bolgár, orosz nyelvekben valóban hasonlít a pleš, плешь, (плеши́вый, плеха́н (см.), укр. плíш, плiши́вий, блр. плеш), kopasz, tar jelentésű szó a magyar pilisre, ahol a szóeleji mássalhangzó torlódás kizárására ékelődik be az i hang. Pilis történetének a legvitatottabb szakasza -- minden kétséget kizáróan -- a római kortól az Árpád honfoglalásig tartó időszak. Egyes monográfiák egyszerűen átugorják, mások pedig szélsőségesen szláv, vagy magyar szempontokat érvényesítenek. (Szücs Gyula, Fogarasy-Fetter Mihály, Dr. Békefi Remig, Aradi Lajos, Born Gergely). Az én vizsgálataim nem irányulnak a történelem alakítására, csak egyszerűen a névkeletkezési, névadási körülmények logikájának megfejtését tűztem ki célul. Senki nem vitatja, hogy a török idők elmúltával betelepülő nagyszombati szlovák etnikumnak nincsenek jelentős érdemei a környék történelmében. De azért, mert a szláv fülnek ismerősen cseng a ples szó, az még nem jelenti azt, hogy szláv eredetű. Elfogadható a pilisi szlovákok következtetése is, miszerint: Plěšь > Pleš > Peles > Pilis > Pilíš volt a szó eredete – számukra. De ássunk egy kicsit mélyebbre a történelem rejtelmeibe és nézzünk szét azon a hatalmas területen, ahol őseink éltek az első évezred közepén. Hamarosan rábukkanhatunk az orosz Ples-dombra, a Pljescsevo-tó északi partján. Az idők során Alexandrova-hegy lett a neve, Kljescsina falucska (56.7615, 38.8576) mellett. A helyi legenda úgy tartja, hogy itt van elrejtve a pogány idők legendás kék köve, Járilo nap isten áldozati oltára. Itt, a Nyero- és a Plescsejevo-tó környékén már a 19. században megkezdődtek a régészeti feltárások, mivel rengeteg halomsírt, földvárat találtak Oroszországnak ezen részén. A. Sz. Uvarov (1825-1884) orosz archeológus vezetésével 1852–54 között, több száz 12–13. századi halomsírt tártak fel a Vlagyimíri és Jaroszlávi Kormányzóságban, valamint a Ples-domb (Alekszandrova Gora) és Szarszkoje földvárát a Plescsejevo-tó közelében. A történelmi értékelés azóta is tart, de számomra itt csak a ples és a szár szónak a feltűnésének, (ráadásul magyar nyelvi kapcsolatban!) van jelentősége. Сарское городище-t, ("Citadel on the Sara"), magyarul Szárvárat, a Szár folyónak a Nyero tóba ömlésénél (57.1723, 39.3683) emelték még a 7. században a merják. (Csupán a névadási szokás azonosságából, semmi más komoly érvvel alá nem támasztva, megkockáztatom azt az állítást, hogy a magyar Százhalom neve eredetileg Szár-halom lehetett.) Történetünk szempontjából azért lényeges ez a felfedezés, mert ennek a területnek az urai a 7. századtól a 11. századig a merják voltak. Az orosz őskrónikában (PVL) olvashatjuk: «На Белеозере седять Весь, а на Ростовьском озере Меря, а на Клещине озере Меря же… А се суть инии языци, иже дань дають Руси»^[1]. Itt az orosz történészek szerint is a Kljescsina tó megnevezés alatt a Pljescsevo-tavat kell érteni. A krónikában említett három tó koordinátái az alábbiak: Belozersk 60.1797, 37.6666; Pljescsevo 56.7663, 38.7819; Rosztovi (Nyero-tó) 57.1556, 39.4340. Természetesen itt is a plěšь jelentése: kopasz, tar, üres, puszta hely. Vasmer kizárja a kapcsolatot a német Blässe szóval, ami sápadságot, szürkeséget, fehér foltot jelent. A merják és a veszek (valószínűleg a vepszek) pedig nem szlávok, hanem volgai finnugorok voltak a mai felfogásban. Csak jóval később olvadtak be a benyomuló szláv-orosz lakosságba. Az írott források a merjákat először a 6. században említik. Jordanes Geticájában mint Hermanarich krími gót király alattvalói szerepelnek. A merják közvetítő kereskedelmet folytattak a vikingek és a kazárok között. A halomsírok feltárása során arab dirhemeket is találtak a régészek. Valószínűleg Batu kán hadjárata során pusztultak el a merják telepei. Juliánusz második útjáról szóló jelentésben szerepel, hogy a tatárok elfoglaltak egy Merovia nevű országot is. Annak ellenére, hogy a kutatások már 150 éve folynak, a merják nyelvét nem tudták teljesen beazonosítani. Az orosz finnugor kutatók az egykori merja területek földrajzi neveit a mari nyelvből igyekeznek levezetni. Annak ellenére, hogy a temetkezési szokásokon (nálunk a kunhalmok, lásd például Dombegyházánál) és a kétségtelen finnugor eredetű régészeti leleteken kívül nem sok közös vonást találtak a magyarokkal, én feltételezem itt is a plescs-pilis kapcsolatot a bél szóval. Ezt az alábbiakkal igyekszem bebizonyítani:

                A Kirillo-Belozerszki Kolostor 15. századi krónikaírójának, Efroszin atyának műveiből (Oписание сборников Eфросина) tudhatjuk, hogy Beleozero-t hívták Beloozerónak és Belaozero-nak is. Míg a bele-, belo-, megfelel a semleges nemű ozero jelzőjének, addig a Bela kilóg a sorból! Bela, ples, szár. Nyomokban fellelhető helynevek a Felső-Volga vidéken, és tömegével a Kárpát-medencében! És mindenhol törökös magyar nyelvi környezetben! (Lásd még a Donnál a kazár Sarkel erődjének nevét.) Bár mindenhol jelen vannak a szlávok is, az a tény, hogy ezeknek a neveknek a csoportos, nagytömegű elhelyezkedése a szlávok uralta hatalmas területen belül mégis ott fordulnak elő, ahol a magyarok is megjelentek, máshol pedig nem, arra utal, hogy a névadók a magyar nyelvcsaládba tartozók voltak. Arra pedig, hogy Járilo, az ősi termékenység isten, akinek áldoztak a Ples dombon, akár Bél/Baal istennek egy késői megjelenési formája lehetett, utal a bél, mint fénylő, világos azonossága a szláv járkij világos, ragyogó, tündöklő jelentésű szóval. Talán megerősíti ezt a feltételezést az is, hogy a vikingek beszélte óizlandi nyelven a „bel”=”bál” jelentése: tűz. (Lásd: Vasmer's Etymological Dictionary WORD: бе́лый, PAGES: 1,149.) Ezen a területen pedig az első településeket a normanok (varégek), azaz a vikingek hozták létre. Még a szláv nyelvészek is úgy tartják, hogy a szláv Jarilo egyik lehetséges eredete a szanszkrit ar, (a görög ερ) gyök, amelynek jelentése magasbatörés, felemelkedés^[2]. Görög: airo – „felemelem”. (Lásd a bel szó fenség/fennsík értelmét!) De egyesek^[3] kapcsolatba hozzák a szanszkrit А'rvan (gyors, törekvő, futó) szón keresztül a görög Erósszal is, aki a szerelem és a szexuális vágy, ugyanakkor az egyik legősibb isten, a sötétség (Káosz) gyermeke volt a görög mitológiában. (Eros nevében minden magyarnyelvű azonnal felfedezheti az erős szót!) De ugyanígy feltételezhetjük a kapcsolatot a vad had-istennel, Árésszal is, aki Érosz apja volt, a mitológia egy másik verziója szerint. (Ugyanakkor Árész a tavasz, az újra éledés, a tél sötét uralma feletti győzelem istene is volt). Hérodotosz szerint Árész a szkíták egyik fő istene volt, akinek a többi istentől eltérő módon mutattak be áldozatot. Itt az üstben való főzés lehet érdekes, mert ennek használata csak jazig- hun-avar közvetítéssel terjedt el Európában. A „bel” és az „ar” közös eredete valószínűleg visszavezethető az ősi indoeurópai, szanszkrit tőre a „b^hel”-re. Ennek jelentése: megemel, dagad. Innen a görög φαλλός (erektált pénisz) jelentés, ami az ősi kultikus népeknél a férfiasság, az erő, a termékenység szimbóluma volt. Bizonyos állatnevek az angol nyelvben ebből alakultak ki: bullock – tulok, whale – bálna, bull – bika. De valószínű, hogy a bald – kopasz szó is ebből származik. Megkockáztatom a feltevést, hogy Árpád apánk neve is ebből az „ar” gyökből ered! Az Áron név, héber jelentése: a bátorság hegye, ihletett, tisztánlátó, megvilágosodás. Ez teljesen összhangban van a „jár” és a „bel” szavak ugor-magyar értelmezésével. A név pontos jelentése nem ismert, feltételezhető a „világos” jelentés is. Kazár uralkodói név. (II. Aaron 900-930). Az Ószövetség (Tanakh) írásaiban jelenik meg először. Mennyivel elfogadhatóbb a szláv szavak szanszkrit és az óperzsa nyelvből való levezetése, mint a magyar Árpád, úr, Béla szavaké? Ezek a ma is használatos magyar nevek ott vannak a Bibliában, és az ókori leírásokban, térképeken. Lásd a Kr. e. 3. századig lakott települést, Uruk város nevét. Vagy azt, hogy I. Szarduri urartui uralkodó címei között szerepelt: „Biainili királya, Tuspa uralkodója, nagy király, erős király, a sokaság királya, Nairi királya.” A II. Szardurit legyőző asszír uralkodó -- III. Tukulti-apil-Ésarra (uralkodott Kr. e. 745 – Kr. e. 727) háromévi szakadatlan ostrom után i. e. 741-ben porig rombolta Arpad városát. A Bibliában Bela, Edom első királya. Egyes szláv nyelvekben (orosz, hucul) a jelentése: tavasz. (Jára) A legrészletesebb magyarázatokat a jár, járüj, járkij, Járilo szavakra Vasmer szótárban találhatjuk. (Vasmer's Etymological Dictionary, 4559-4563 oldalak). Tehát feltételezhető, hogy a kis-ázsiai Baál/Bél, a kelta Beltane/Bealtaine (Belenus) és a finnugor Járilo istenek azonosak voltak és kultuszuk megtalálható a nyugati (kelta hagyományokat őrző), a magyar és az orosz-ukrán folklórban. A késő római korban Apollón kultuszához hasonlították, ami a pannóniai keltáknál is megvolt, hiszen Apollón a nap (Sol) volt, a bel szótag fénylő, ragyogó jelentésű, a taine/teine pedig tüzet jelentett, ugyan úgy, mint a jár szó az oroszban. (я́рый "яркий, сверкающий", я́ркий, укр. я́рий "яркий, пестрый", ярки́й "горячий", болг. яра́ "блеск, зарево", польск. jarzyć się "сиять, сверкать", za-jarzyć "засиять"). A Magyar Katolikus Lexikonban, a Magyar Szent Korona címszó alatt olvashatjuk a korona egyik hátsó zománcképéről: „Geobicász kir. fején abroncsos sapka, baljában kard, jobb kezében kaukázusi, liliomos keresztes jogarpálca; gör. felirata: GEOBICÁSZ, A TÜRKÖK ('hunok, magyarok') HÍVŐ KIRÁLYA.” Geobicászt az akadémiai kutatás I. Géza királlyal azonosítja. (A kérdés csak az, hogy melyikkel, mert ha Géza fejedelem is koronázott volt, akkor ő volt I Géza, így megbukik a Dukasz-Géza koronaelmélet). De mit jelent a Geobicász szó? Görögül ez a „Világ (Isten) világosságát elérni törekvő” királyt jelenti! Járiló másik értelmezése: szalmabábú, amelyet Szent Iván éjszakáján elégetnek, mint a tisztátlan, gonosz erők megtestesítőjét. (Зеленин, RVk. 373). Nálunk ez a télkihordás, a télből a tavaszba fordulás, a fény (bél) ünnepének szereplője: a szalma kiszebáb. („Haj ki kisze, haj ki / Menj ki Kisze, Keszőce” – magyar mondóka). Tanulságos megismerni, hogyan ünneplik az orosz faluban a Járiló ünnepeket! (http://godsbay.ru/slavs/yarilo.html). A történet röviden a következő:

                A szlávoknál, minden év áprilisában elkezdték a tavaszi megújulás, újjászületés megünneplését. A falusiaknál, fehér lovon ülő, fehér ruhába öltözött, fiatal, vörös hajú lovas jelent meg. Fején tavaszi virágkoszorú, bal kezében egy köteg kalászos rozsszalma, mezítelen lábával nógatva a lovát. Ő volt a Járiló. Nevének a Jár-nak van néhány jelentése: 1) Éles tavaszi fény és meleg. 2) Fiatal, határozott, fékezhetetlen erő. 3) Szenvedély és termékenység. A Kárpátokban élő huculoknál^[4] a tavaszt jár-nak hívják. A Volga melletti kosztromai jár – forróság és hév. (Magyarul: nyár!!). A jár – a tavaszonként megjelenő áradat is. (Megjegyzés: figyelemre méltó a magyar ár, mint áradat, szó azonossága! Nagy valószínűséggel ebből lett az árok, árkol szavunk is. Sőt, a szlávnak tartott akol szó, értelmét tekintve – körül árkolt, bekerített hely az állatok számára – szintén innen eredeztethető. (árkol – akol). A Kelemen-havasok Ny-i lábánál, az Árdány-patak mellett fekszik Árdány falu, Nagysajó-tól keleti irányban. Neve – minden valószínűség szerint – az árad ige főnévképzős alakjából származik. Az itt található romok helyén valamikor vár állott, amelyet a 11 század végén építették és a 13. században használták utoljára). Járüj – felbőszült, heves állapotot jelent. Járica – búzamező is. Egyszóval minden létező, ebben az időszakban átadja magát az örömteli életnek, néha túlságosan féktelenül, minden veszélyérzet nélkül. Sok druszája volt ennek a meggondolatlan, féktelen tavasz-istennek. Így: Járopolk, Járomir, Jároszláv, Járina. Nem véletlen, hogy a híres timerevói halomsírok^[5] mellett (57.5930, 39.7233) kialakuló városnak Jaroszlávl lett a neve! (Tehát a szanszkrít ar-ból a szlávoknál Jaroszláv, a magyaroknál Árpád született – véleményem szerint!). Nézzük tovább a szláv örömünnep folytatását a nyárhoz közeledve, Szent Iván környékén. A fiatalság a falun kívüli, egy erre a célra kijelölt helyen a „Jarilina plescs”-en gyülekezett. (Ne feledjük el: plescs=pilis!). Itt egész nap táncoltak, vigadoztak, ettek-ittak, énekeltek, ünnepelték a fehérbe öltözött fiatal párt, a menyasszonyt és a vőlegényt, akik csengettyűs sipkában, élénkszínű szalagokkal díszítve, Járilót és Járilicát személyesítették meg. Az ünnepen Járilónak párt választottak és ezt a leányt teljesen fehérbe öltöztették, koszorúval ékesítették és elnevezték Járilicának. Ezt követően egy magányosan álló fához kötötték, majd körbejárva, Járilóról szóló mondókákat, énekeket énekeltek. Most nézzük meg a magyar hasonlatosságokat:

                Téltemetés, tavasz ünnep. „Farsang vasárnap” sötétedéskor elégetik a kiszebábut, ami nem más, mint egy szalma bábú. Virágvasárnap a lányok egy szalmabábut menyecskeruhába öltöztettek, majd végigvitték a falun, aztán levetkőztették, a szalmát pedig a vízbe dobták vagy elégették. Idézet a Néprajzi Lexikon anyagából: „A menyhei lányok virágvasárnap litánia után öltöztették a kicét az elmúlt év őszén és az az év farsangján férjhezment menyecskéktől kölcsönkért ruhába. Az egyik lány felkapta a bábut, magasra emelte, és a többiek kíséretében, énekelve mentek a kertek mögötti patakhoz.” „Alsóbodokon pl. az 1930-as években a szalmabábu kivitele után a lányok a mezőn fűzfaágakat tördeltek, azokat szalagokkal díszítették fel.” Ez volt a villő, ami Czuczor-Fogarasinál villó és Bélával hozható kapcsolatba. (Wella=Béla). Elképzelhető a kapcsolat a nyárfa nevével is. A zsupptető készítésénél használt kis szalmacsomónak tájanként más neve, itt a „kece” alakot emelném ki, mégpedig az ismert dalocska miatt: „Kis kece lányom, fehérbe vagyon, / Fehér a rózsa, kezébe vagyon. / Mondom, mondom, fordulj ide mátkámasszony,/ Mondom, mondom, fordulj ide mátkámasszony.” -- De ki az a “kis kece” lány? – teszi fel a kérdést Kiss Dénes nyelvtudorunk. – Hát a fehér ruhás, kecses, karcsú menyasszony! Tehát „kecés” jelentése „kecses”, mint a szalmabábú. -- És miért vagyon fehérben – tehetném fel én is a kérdést. – Hát azért, mert évezredek óta, a Plescs-dombtól a Kaukázusig, a pilis dombokon, ez volt a szokás a magyaroknál, a télvégeken és nyárelőn. Azután ezt átvették, megtanulták tőlünk a szlávok is, mint ahogyan a merjáknál láthattuk. Mi meg hoztuk magunkkal a nyár és az Ár pad szavakat, amelyek eredete a Kaukázuson túlra tehető, de végig áramlott velünk együtt a pusztán és olyan helyneveket raktunk le, mint például az ugrin, bics, a ples, a jár, a szár, a belc, bilic, a beke, a bél, amikkel a szlávok igazán nem tudnak mit kezdeni. Az illir, trák, kelta hagyomány a Kárpát-medencéből a hun-magyarokkal együtt utazott Magna Hungária, a Derbendi kapu, Szarszkoe gorodiscse (Plescsevo) irányában, hogy kabar, burtász, besenyő, kun utódokkal feltöltődött szittya-szabirok végül megalkossák a 10-13 századra azt a magyar közösséget, amely befogadta és letelepítette hazájában a késői szláv, a besenyő és a kun népeket is. A magyaroknak a finn-ugor néppel sosem volt erős vérbeli vagy fajbeli kapcsolata, de a magyar nyelv szempontjából a turáni-szittya-hún-török népekkel együtt a finn-ugor törzsek hatása is érvényesült. A babilóniai napkultusz és a keleti (örmény-szír) kereszténység nyomait a kurgánok és az avar-magyar sírok őrizték meg (őseink hamvaival együtt) a sírrablók és a régészek fosztogatásáig. Bél/Baál, Beltane, Belenus, Veles, Sol-Apollon, Járiló istenek kultusza, a földrajzi nevek ránk maradt alakja jó összhangban van az örmény krónikás, Chorenei Mózes feljegyzéseivel, de az 5-11 századokban keletkezett, a helyi forrásokat összefoglaló Derbend-namehben rögzítettekkel is: „Mintegy 70 évvel Mohammed születése előtt (Kr, u. 571 ) számtalan mongol nép tűnt fel, amint az északi Tibettel határos vidékekről szállottak alá Asztrahány síkságára. Itt két ágra szakadtak. Egyik ág a Volga folyó hosszában északnak, a másik pedig tovább nyugatnak tartott és ez az utóbbi alapította Kaukáziában Madzsart.” Így alakulhatott ki a Volga mellett Nagy-Bulgária és Nagy-Magyarország is. A mongol hódítás eseményeit elbeszélő, a 13. század elején keletkezett mongol és perzsa nyelvű források a magyarokat egyöntetűen madzsarnak nevezik. Az árpádkori sírleleteken végzett antropológiai vizsgálatok szerint, a honfoglaló magyarság zömének egyik fele az u.n. Kaukázus-turanid fajhoz a másik, kisebbik fele pedig az u. n. kelet- balti fajhoz tartozott. Tehát a magyarok őse egy időben több helyen is éltek: Dentumogerben (Dontövi magyarok), Baskíriában és a Kuma folyó mentén (Madsar város környékén). Korábban a mai Dagesztán területén állt Ulu Madzsar és Kicsi Madzsar település, amelyekről 1895-ben Zichy-expedíció is tudósított. Nyomukat jelzik még az óorosz krónikák és a máig meglévő magyar népnévi eredetű nevek is: Madzsar-garaoglan, Madzsarli, Madzsar-jeri, Mazsarka, (55.2166, 45.4833) Mozsarka víznevek és a Mazsarova, Mozsarovka stb. helynevek. A Belaozero elnevezés pedig megerősíti a -- már korábban felvetett -- kétségeinket a Balaton szláv mocsár eredeztetés felől, hiszen a Belató, azaz Bél/Bál isten tava, sokkal logikusabbnak és történelmileg alátámasztottabbnak tűnik. De ez már egy más történet. Mi térjünk vissza a Pilishez!

                Az ukránon kívül ples a hangzás, és nem plis. Ennek a magyar változata peles, vagy péles is lehetne a pilis mellett. Ez már ismerősnek cseng a magyar fülnek is, hiszen Pél, Pély nevű helyek nálunk is megtalálhatók. Sőt ha figyelembe vesszük a p>b váltást akkor eljutunk a Bél, béles szavakhoz, amelyek előfordulása még gyakoribb. Emlékezzünk, hogy béles, az olyan hely, ahol Bél van, de csak a magyar nyelv szabályai szerint! Továbbgondolva megállapíthatjuk, hogy egyes ruhadaraboknak bélése van. A halomsírok, pedig ki vannak bélelve! Tehát a kurgánok, az ezrivel található halomsírok bélesek! Mi több, koponya alakúak és kopaszak! Lásd az alábbi rajzot az orosz Pilisről, amit ott Járilina ples, Lüszaja gora, vagy ismertebb nevén Alexandrova gora (Ярилина плешь, Лысая гора, Александрова гора) néven említenek. A rajz az 1853-as feltárás előtti állapotot mutatja. Az összefüggés egyértelmű, már csak a szavak átadásának irányát kellene meghatározni! Nézzük meg hát alaposan ezt a kérdést is. Induljunk ki a tonzurából, amit régen magyarul pilisnek hívtak. Ez nem más, mint a hajnak a fej hátsó részén való kerek lenyírása vagy kiborotválása.

                Egyes katolikus szerzetesrendekben a papok jellegzetes hajviselete volt ez a fejtető hátsó felén nyírt kerek, kopasz folt. A katolikus egyházban a II. Vatikáni Zsinat előtt a kisebb egyházi rendek fölvétele előtt történt a tonzúra feladása. Nem számított külön rendnek, hanem a papi rendbe való felvétel bevezetéséül szolgált, és a világi hiúságról való lemondás jeleként értelmezték. („Felvette a tonzúrát” = klerikusi állapotba lépett, megkezdte a felkészülést a papszenteléshez való eljutásra). Olyanok is felvették, akik nem szándékoztak pappá szentelődni, csak valamely kisebb rendben (pl. akolitus, lektor) kívántak részesülni. Viselete a 7-8. századtól terjedt el. A Pilis hegység nagy részét dús erdő borította, de voltak itt kietlen, kopár dolomithegyek is, és a remeték lakhelyéül szolgáló mészkőbarlangok. Ez a puszta hely, a kopár sziklák alkalmasak voltak arra, hogy az ember teljes kiszolgáltatottságban találja magát, így egészében alkalmassá váljon arra, hogy Istennel találkozzon. Itt az embert valóban csak Isten gondviselő szeretete tarthatja meg. Ezzel a remete saját életének központját áthelyezheti a másvilágra (angyali élet). A pilisi remeték tehát már az avar korban -- tonzúrát viselve a fejükön -- élhettek ezen a területen. Hogy éltek avarok a Pilisben (csaknem 300 esztendeig), erről több régészeti lelet tanúskodik. Például, Pilisborosjenőn a régészek avar temetőt találtak a téglagyár területén. A hegyek, a Nagy-, és a Kis-Kopasz, a Pilis, már akkor is kopaszak voltak, ezt a nevük is mutatja. A latin nyelvet beszélő papok természetesen tonsurának hívták ezt a jellegzetes hajviseletet és a szomszédos szláv nyelvekben ez így is maradt fenn. A magyar nyelvemlékek bizonyítják, hogy a latin tonsura szót a nép nem vette át, hanem úgy hívta a tar fejű barátokat, remetéket, mint a hegyeket: kopasznak, azaz pilisnek. Így vált a tonzúra pilissé a magyar nyelvben, de a pilis jelentése mindig is kopasz volt. Erre a többi Pilis nevű hegy a bizonyíték:

                Az Erdélyi-középhegységben is vannak Pilis nevű hegycsúcsok. A hegycsoport nyugati részében, a Béli-hegységnek (Munţii Codru-Moma, 46.5363, 22.1758) a legmagasabb pontja a Szártető, vagy bihari Pless (Pilis), amely 1112 méterrel emelkedik a tenger szintje fölé. Délen az Erdélyi Érchegységben, Nagyenyedtől nyugatra, a Tarkő (46.3095, 23.4765), Csáklyakő szirtjei mellett az 1259 méteres Pilis hegycsúcs nyúlik a magasba. (46.3254, 23.5227). A Hargita hegységben és a Brassó-Háromszéki-medencében Piliske nevű hegyek találhatók. (Nagy-Piliske 46.1538, 25.8217). A Bodzafordulói-hegyek legmagasabb pontja szintén Piliske nevű. (45.7093, 25.9134). Katowice és Bielsko-Biała között, erdők sűrűjében fekszik Pszczyna (németül: Pleß, vagy Pless, csehül: Pštína) városa. (49.966667, 18.9500).

                Aradi Lajos piliskutató, egyik előadása után, érdekes felfedezést tettem: Az még rendben van, hogy a pilis régi magyar szó és jelentése: tar, kopasz, mert a Pilis hegy is ilyen. A szomszédságban pedig a Nagy-Kopasz emelkedik. De azt már nem gondoltam volna, hogy a bihari Szártető is Pilis (Pless), a Nagyenyedi Pilis hegy mellett meg Tarkövet találunk! A gyergyói Szár-hegy (Gyergyószárhegy. 46.7500, 25.5333) közelében, pedig a Nagy-Piliske van. Így már Szegszárd (46.3559, 18.7038) nevében is megerősítést kap a tar, kopasz jelentés, ha máshonnan nem, hát a szomszédos Sárpilis (46.2437, 18.7419) nevéből. Mert bizony, nincs más pilises hely ezen a lapályon, mint a szemközti szekszárdi dombok! Kőszárhegynél (Szár hegy 228 m.) – amely „honfoglalás óta lakott hely” -- olvashatjuk, hogy Zaarhegy elnevezés legelső írásos említése 1211-ből maradt fenn.

                Ennyi ismeret birtokában nézzük meg, hogyan is hangzik a Békefi Remig idézet: “…a tapasztalat bizonyítja, hogy a Pilis szóval a magas és szinte mindig kopasz hegycsúcsokat jelölik, mint pl. Erdélyben. Tehát biztos, hogy a Pilis és a kopasz szó azonos tőből származik. De kérdés, hogy melyik nép állíthatja, hogy a pilis szó az ő alapszókincsébe tartozik. A szláv területeken több olyan helyi elnevezés van, mint Pleš, Plešce, Plešivce, mindenhol kopasz, tar jelentésű. Határozottan állíthatjuk, hogy a pilis szót a szlávoktól vettük át, és az ő elnevezésük alapján használtuk fel az olyan helyek elnevezésére, amelyek ma is ezt a nevet használják, mint a Pilis-hegy, melynek sziklái a déli oldalon máig mutatják, hogy ez az elnevezés helyes.”—hát ebből csak azt állapíthatjuk meg, hogy a tények felsorolása helyes, ha nem is teljes körű, de határozottan állítani „hogy a pilis szót a szlávoktól vettük át” nem kis, hanem nagy tévedés! Sokkal valószínűbb a magasságos, fényességes Bél istennel kapcsolatba hozni ezt a nevet. Még ma is legtöbb bel szótőre visszavezethető helyet szentnek és mitikusnak tartanak. A szerző álláspontja azonban érthető, hiszen kiindulási alapja az volt: hogy „A szlávok, miután elhagyták az észak-kárpáti őshazájukat, a 4.-5. században először a Duna-medence kárpáti részén telepedtek le.....ahol.. még semmiféle avarok nem voltak és már a hunok sem voltak itt.” A hunok maradványai pedig „folyamatosan beolvadtak a dunántúli szlovenek (mai nevükön szlovákok) törzseibe...” – szeretném hinni, hogy ezt a véleményt ma már egyetlen komoly magyarságkutató sem osztja. Ha röviden akarnám Kelet-Európának ezt az időszakát jellemezni, akkor Obrusánszky Borbála Hun-magyar történeti kapcsolatok című írásának vonatkozó részeit kell segítségül hívnom. Obrusánszky, Jordanesre hivatkozva leírja, hogy a hunok 453-at követően is továbbéltek a Kárpát-medence nyugati részén. A hungarus, a hungár szavak használata azt bizonyítja, hogy a még az avarok bejövetele előtt, magyarok éltek Pannóniában, akik legkésőbb csak Atilla hunjaival jöhettek be. A gótok csak fennhatóságuk alá vonták a hunokat, és nem semmisítették meg őket. Több hun-utód jelentős pozícióhoz jut a frank-gót birodalomban. Keleten pedig Dengizik és Irnek hunjai a Kaukázustól Nagy-Bulgáriáig uralták Szkítiát. Összegezve elmondható, hogy a hunok, az avarok, a magyarok, különböző időben, de egy népcsoportba tartoztak és a magyar nyelv a Kárpát-medencétől Baskíriáig a puszta nyelve lehetett. Hogy ennek komoly alapjai vannak, azt Juliánus barát jelentéséből, Magna-Hungária és Bulgária létéből, valamint az ott (Belár/Bulár-földön) élő népcsoportok (mescserek, muromik, mordvinok, marik és a merják) nyelvéből is kikövetkeztethetjük. Északi szomszédok a vepszek és a permiek voltak, délen a Kazár Birodalom kezdődött. Ismereteim szerint egyedül a magyar nyelvben (de a szlávban semmiképp) van -s főnév-melléknév képző. (sós, piros, béles, magas!, istenes, kopasz stb.). Itt érdekes kapcsolat van a mag és a bél szavak között. De erről majd később írok. Esetünkben a béles hely értelmezése a döntő. Bakonybél, Bélbor, Bélmonostor, Béles, Bélhavas, Béli-hegy, Belintash, Beles-hegy, Qara Bel stb. – a béles helyek sokasága az ősmagyarok szállásterületein -- és a rosszabbnál rosszabb névmagyarázatok! Ami közös bennük, hogy szakrális, magaslati helyek valamennyien. Nem túl magasan, a nép számára elérhető, általában kopasz, fejbúbra emlékeztető alakkal. (Lásd a koponya-kopasz kapcsolatot a magyar nyelvben!). A mágusok, a táltosok a rabonbánok birodalma! A Ples-dombon, Szárvárnál Járilónak áldoztak a merják. A Pilis hegyek közelében Nagy-Kopasz, Tarkő, Szártető nevű hegyek, dombok magaslanak a Kárpát-medencében. Ples nevű helyek sokasága maradt fenn a valamikori Avar Birodalom területén. Igaza van Dr. Békefi Remignek amikor azt írja: „a tapasztalat bizonyítja, hogy a Pilis szóval a magas és szinte mindig kopasz hegycsúcsokat jelölik” – igaz! De inkább koponya alakú dombokat, magaslatokat. Még talán többet is takar ez a szó. Egyes magyar tájakon a kenyér szélét, a forradásos „rücskös” részt is „pilis”-nek mondják. Ez az eróziótól rombolt domboldalak képét juttatja eszünkbe. És a jelző átment főnévbe, fogalommá vált. Magyarban a „pilis” változatlan alakban lehet főnév és melléknév is. Mint a Nagy-Kopasz. A szláv nyelvekben ez nem így van. A плешь, рlеš – nőnemű főnév, плеши́вый, plešivý – képzett melléknév. Szinonimái: "лысый", "голый", "пустое место"; A szó eredetére a szláv nyelvészek nem találtak magyarázatot, míg a szinonimák könnyen származtathatók! (A holdból, a fejből, a pusztából). Így a magaslat nélküli kopaszság helyét átvette a tar, kopasz, lüszüj, golüj stb. szavak. Jó a kérdésfeltevés is: „Melyik nép állíthatja, hogy a pilis szó az ő alapszókincsébe tartozik?” – Ha a fent leírtak a tisztelt olvasóban megindítottak egy olyan gondolatsort, amely következtében kétkedéssel fogadja Békefi Remig határozott szláv válaszát – akkor már nem kutattam hiába! Azok, pedig akik elfogadják a Pilis szó Bel>Beles>Peles>Pelis>Pilis eredeztetésemet, nemcsak velem értenek egyet, hanem a pilisi apáttal és a konventtel is „akik a kiadott műveiknél és az aláírásoknál mindig Pelis néven nevezik az apátságot.”

 (http://www.pilisszentkereszt.hu/tortenet/nev_szarmazasa.html?query=pilis)

[1] NYESZTOR KRONIKA (Библиотека литературы Древней Руси. Т.1. СПб, 1997)

[2] Производя его от санскритского корня ar, греч. ερ — «действие возвышения, движения вверх».

[3] М. Мюллер "Сравнительная мифология", "Летописи русской литературы" Н. Тихонравова , V, отд. I, 113 – 114.

[4] A huculok, a bojkókkal együtt, Ukrajna nyugati részén élő ruszin etnográfiai csoport. A bojkók, a Pannóniai kelta boiok utódai. A Balaton környékén, a Kisalföld területén és a mai Nyugat-Szlovákia területén éltek boiok.

[5] 7 km-re Jaroszlavltól több, mint négyszáz halomsírt tártak fel.