Ha kíváncsi a halandó arra, hogy honnan vették a bolgárok és az oroszok az uralkodójuk nevét, hamar megtalálhatja a magyarázatot. Például A Pallas nagy lexikonában: „A cár kifejezés a király, szuverén uralkodó szláv megfelelője, melyet a Bizánci Birodalom szomszédságában élő bolgár kánok vettek fel először, majd példájukat követve egyes szerb uralkodóknak is rangja volt. Noha legtovább Bulgáriában maradt fenn, a legismertebb az orosz cárság (1547–1918)”. A szó etimológiájára az Online Etimológiai Szótárban ezt olvashatjuk: „Russian tsar, from Old Slavic tsesari, from Gothic kaisar, from Greek kaisar, from Latin Caesar. First adopted by Russian emperor Ivan IV, 1547”. Ami voltaképpen azt jelenti, hogy a szó a caesar latin szó rövidítése. Ezt, a Julius Caesarra való hivatkozást, találja meg az olvasó, szinte az összes fellelhető (jelen és múltbéli) szakirodalomban. Azt, hogy én megkérdőjelezem ennek az állításnak az abszolút voltát, annak oka van! Az első – és legszembetűnőbb -- gondom azzal volt, hogy nem találtam meg a magyarázatát annak, hogy miért rövidült le a szlávoknál a cézár szó, amikor sem tőlük nyugatra, sem délre ez nem történt meg? A latin Julius Caesar név kiejtése: júliusz kaiszar, illetve júliusz cézár! Ennek megfelelően alakultak nyugaton a Kaiser, a császár, illetve a görögöknél a Καῖσαρ, a szlávban a цѣсарь. Feltűnő volt, hogy azokban a szláv nyelvekben történt meg ez a rövidülés, ahol az ország valamilyen formában függőségi viszonyba került a tatár-mongol birodalommal, illetve régebbi kötődése volt a türk nyelvekhez! (Oroszul: Cár & Carica; Bolgár: Cár & Carica; Belarusz: Cár & Carica; Horvát és szerb: Cár & Carica; Ukrán: Cár & Carica; de: Cseh: Císař & Císařovna; Lett: Keizars & Keizarienne;  Lengyel: Cesarz & Cesarzowa; Szlovák: Cisár & Cisárovná; Szlovén: Cesar & Cesarica).

Korábbi vizsgálódásaim eredményeképp, számomra teljesen világossá vált, hogy az ősi szár/sár gyök szemantikailag egy szócsaládot alkot, amelynek jelentése széles spektrumban mozog. Jelenthet: fehéret, sárgát, világost, tüzest, fényeset, uralkodót, királyt, mindenhatót, hatalmat. Már másokban is felmerültek hasonló gondolatok a „cár” név kapcsán.

Jiří David, (1647-1713) cseh jezsuita pap, misszionárius, filozófus volt. A 17-18. század határán missziós tevékenységet teljesített Oroszországban. 1690-ben írta meg „Nagy-Oroszország vagy Moszkovia modern állapota” című könyvét.  Ebben (külön fejezetben) részletesen foglalkozik a „cár” szóval és annak jelentésével. Elméletét a mai orosz szakértők nem fogadják el, pedig jól tükrözi a 13-16. századi orosz-török nyelvi viszonyokat. Azt írja a cár szó etimológiájáról, hogy eredetileg a szkítáktól származik, akik így hívták a vezetőiket. Szkítákhoz a héber nyelvből került. Ezt Hóseás próféta idézeteivel igyekszik alátámasztani, ahol a „szarad”, a „szu”, a „szár” uralkodót, vezetőt, vezért jelent. A szkíta-szarmatáktól került a tatárokhoz, akik vezetőiket „szár”-nak, torzult alakban „cár”-nak kezdték hívni. Tőlük vették át az oroszok, úgy gondolván, hogy jelentősebb, több méltóságot tartalmaz, mint a „knyáz” szó. A cár szó alatt a szlávok azt értik, ami a latinban a „rex” kifejez, mert a „cézárt” ők „keszár”-nak nevezik (vagy ahogyan mostanában a moszkvaiak „cézár”-nak ejtik).  / Давид, Иржи. Современное состояние великой России или Московии // Вопросы истории. Части: первая - №1, , вторая - №3, четвертая - №4, 1968 г., Пер. Ю. Е. Копелевич/.

A „sar” (ŠAR), „sarru” (ŠARRÛ), már az akkád nyelvben ismeretlen eredetű jövevényszónak számított és a jelentése „király” volt. Lásd még a hettita mitológiában Šarruma isten „hegyek királya” titulusát is. Az első akkád királyt Nagy Sarrukínt (i.e. 2270-2215) Šarru/Šarrum-kīn-nak, „igaz királynak” hívták. A védikus hindu vallásban Surya nap isten volt. (Rigvéda i.e 1200. ellőtt). Csak megjegyzem Oroszországban a Káma vízgyűjtő területén két Szuria (Сурья) nevű folyó is található. Ábrahám feleségének Sarai-nak a neve „hercegnő”, ami minden bizonnyal a király (sar) leánya, értelemmel bírt. Magát a „caesar” kifejezést a sémi eredetű SAR (שָׂר) közös bilitárius gyökereivel kell összehasonlítani, ami azt jelenti, hogy herceg, amelyről tudjuk, hogy a római császárok előtt már megtalálható volt a Deuteronomy-ban. /https://fr.wikipedia.org/wiki/C%C3%A9sar_(titre)/. Magyarban a szár király jelentését -- eltekintve a ragadványnevek, mint a kopasz elemzésétől -- talán Szár László nevében fedezhetjük fel, de erre utal Árpád házi Sarolta (régi írásokban SAR-AL-DU) nevének jelentése is! (királyi szülött). (Lásd: a Bel-Ár című könyvemben, Schubert Grafikai Stúdió, Szekszárd, 2013. 90-93. o.).  

A türk-mongol nyelvekben (de a magyarban is, lásd: sárga és sárfehér!) a „szár/sár” legtöbbször „sárgát” jelent. Hogyan lett az oroszban a szár-ból, cár? Erre jó példa Volgográd régebbi nevének (Cáricin -- Царицын) névadó folyójának névváltozása. Türk (tatár) nyelven ezt a folyót úgy hívták a 4. században, hogy Szári-szu, vagy Szári-szin. (Сары-су, Сары-Тин) azaz Sárga víz, Sárga sziget. A mai neve: Cárica (река Царица). Исторически деление города производилось именно по этой реке на Царицынскую (северную) и Зацарицынскую (южную) части. Tehát a szár>cár hangváltozás dokumentálható! Azonban a népetimológia sem zárható ki ennek a helynévnek a kialakulásából. A sár/szár/cár morfológiai hasonlatosság a türk- mongol-török nyelvterületen igen elterjedt, számtalan példát találhatunk rá.

Visszatérve a szlávokhoz, nézzük meg, hogy a Kijevi Rusz történetében, hogyan tűnik fel Julius Caesar neve?

Ismert dolog, hogy a középkori Kijevnek Bizánccal, voltak kapcsolatai. I. Vlagyimir 988-ban a bizánci rítusú kereszténységet terjesztette el a birodalmában.  Konstantinápolyban a cézár cím ismert, és használatos volt. Itt a kaisar (Καῖσαρ, caesar) koronát kapott, kereszt nélkül, és rangban a konstantinápolyi pátriárka után következett, de sohasem volt az egyeduralkodó (pl. a deszpotész, Augustus, imperator) megnevezése.

A 11-12. században megtiszteltetés volt az oroszoknál, ha egy uralkodónak a Caesar jelzőt adták. A krónikákban 9 esetben dokumentálható, hogy hat személy (Bölcs Jaroszláv, szent Borisz és Gleb, Nagy Msztyiszláv, II. Izjaszláv és I. Roman Rosztyiszlavics) rendelkezett ezzel a titulussal, de ez nem járt semmiféle hivatalos ranggal, inkább vallási, vagy a bizánci stílusú retorika elemeként szolgált. Konstantinápoly szláv neve Cárigrád ("Царьград") lett. (Ahol a Цѣсарь - cézár lakik). Megjelent az uralkodói cím (Цѣсарь - cézár) mellett egy új fogalom a царство (cársztvo – királyság). A kereszténység térnyerésével a bibliai fogalmak is elterjedtek. Kezdetben Jézus királyságára is a cézár szót használták. «Благословенъ грядый Цѣсарь Израилевъ.» („Boldog az, aki az Úr nevében jön, Izráel királya!” -- János 12, 13). Ma ez így hangzik:  «Благословен грядущий во имя Господне, Царь Израилев!». Idővel a királyság (царство) fogalma elvesztette minden kapcsolatát Caesar nevével! Cárigrád az orosz emberek szemében a vallásuk szakrális központja lett. Hatása az egyházi rituáléban, az építészetben, az irodalomban, művészetben ma is érzékelhető. De, a mongol hódításig – ellentétben a bolgár cáréval – a Kijevi Rusz területén nem volt ismeretes a cári uralkodói cím!

Mi volt a helyzet a bolgároknál?

Menjünk vissza az időben a 7. századig. Kuvrát donmenti bolgár és onogur király halála után a népe szétszéledt, és a fiai vezetésével új hazát keresett. Az uralkodó címe ekkor még a Dulo klán tamgája, a baltavar volt. A harmadik testvér, Asparuch embereivel az Onglos (az Al-Duna vidéke) nevű területre vándorolt, és itt a mai bolgárok őse lett. Nyelvük ismeretlen, máig vitatott, de a türk elem mindenképpen meg volt benne. A 9. századra már teljesen elszlávosodtak. A szláv nyelv elterjedését a 9. században, nagyban segítette Cirill és Metód tevékenysége, akik megalkották a glagolita, majd a cirill írást, és engedélyeztették a pápánál a szlávnyelvű liturgiát is. Cirill, szaloniki bolgár ember volt, aki népe ősi írását felhasználhatta a görög betűsor kiegészítésére. Ennek bizonyítékai a madarai és pliszkai bolgár-török (Csudinov szerint protoszláv) rovásjelek elemzései.  Fehér Géza azt írja, hogy: „a madarai szikla egy nehezen megközelíthető barlangjának a benyílása előtt a sziklában vannak rovásjelek, a bejárat falán pedig van egy felirat, amelyben a görög betűk között rovásjelek vannak, ugyanott van egy másik felirat is, egy rovásjellel s egy ismeretlen írás öt jegyével.” A körülötte lévő feliratok -- Fehér Géza megállapítása szerint – Krum kán (804-814) sírirata, és feltárja a három bolgár kán: Tervel, Krumeszisz és Omurtág hőstetteit. A feliratok jelentése Valerij Alekszejevics Csudinov professzor szerint: ВНИМАНИЕ! ЗОНА ВОЛГАРЕЙ és ВНИМАНИЕ! ЗОНА МАДЬЯР, azaz: FIGYELEM! VOLGÁR ZÓNA és FIGYELEM! MAGYAR ZÓNA! A félig török nyelvű bolgár király titulusa „kán” volt. A kán inkább első volt az egyenlők között, és nem számított abszolút uralkodónak. Fia, Omurtág már a Nagy Kán, «ΚΑΝΑΣΥΒΙΓΙ» címet viselte, ami arra utal, hogy több kisebb uralkodó felett volt hatalma. I. Borisz (852-889) knyáz (herceg) volt és utána ő lett az első (nem hivatalos) CÁR! Borisz, 864-ben (vagy 865-ben) a bizánci rítus szerint vette fel a keresztséget. Fia Vladimir a knyáz (herceg, fejedelem) címet viselte. Valójában pogány, a régi vallás híve volt, ezért Bulgária kánjának tekinthető. Az őt követő uralkodó I.Simeon 913-tól már hivatalosan is „cár” lett. Ezt a rangot ismerte el Nicholasz pátriárka 913-ban, amikor (kényszerből) megkoronázta a bolgár uralkodót. Ez azt szimbolizálta, hogy a császári hierarchián belül Simeon maga is a bizánci uralkodóhoz hasonló személy lett. De az adományozott titulus Cézár (Цѣсарь) volt, ami nem ért fel a teljhatalmú császári (emperor) címmel, csak hasonló volt hozzá! /"Цѣсарь Блъгарѡмъ". Zlatarski, Istorija na Pǎrvoto bǎlgarsko carstvo, p. 367./ Minden esetre a bolgár-bizánci rivalizálás eredménye lett, hogy a bolgárok megtartották a cár uralkodói rangot, mint a görög βασιλεύς, κύριος megfelelőjét. A цѣсарь > *цьсарь > цар rövidülésben, (és elterjedésében) viszont erősen közrejátszhatott a türk nyelvi örökség is, illetve a későbbi orosz hatás!

Hogy alakult az orosz „cézár” szó sorsa a mongol elnyomás alatt?

Azt már láttuk, hogy az oroszok a bizánci uralkodókat cézárnak hívták, tekintettel arra, hogy ott valóban voltak cézári ranggal felruházott „kiskirályok”. Azt viszont, hogy az új uraikat (a mongol tatárokat), illetve a kánjukat is megtisztelték ezzel a címmel – már kevesebben tudják. Pedig így van!

„Az orosz „etnogenezis" a 13. században végbement „passzionáris lökés" nyomán indult. A 20. század végén érte el a „törési" és az „inerciális" stádium mezsgyéjét. Jellegformáló kulcsperiódusa a 13-15. század, amikor a „Kijevi" és a „Moszkvai" Rusz „etnogenezisei" egymásra torlódtak: még tartott a keleti szláv „szupraethnosz" agóniájának utolsó felvonása, de már elkezdődött a nagyorosz (eurázsiai) „inkubációs" fázisa." Tradícióváltás zajlott. A pravoszláv ideológia talajába ültetett, ám számos vonatkozásban a mongoloktól kölcsönzött szigorú fegyelem, etnikai tolerancia, és mély vallásosság határozta meg az új sztereotip viselkedési mintákat. A 15. századtól színre lépő - orosz dominanciájú – soknemzetiségű eurázsiai birodalom a vele határos „szupraethnoszok" (az európai, a kínai és a muzulmán világ) civilizációs ellenpólusává alakult”. (Szili Sándor: Az „eurázsiai” történeti paradigma. Tanulmányok. 49. o. Aetas, 2003).

Ha Bizáncban βασιλέως volt az uralkodó és így hívták a perzsa sahot is, akkor nem meglepő, hogy az oroszok cézárnak titulálták a bizánci császárt és a tatár kánt is. De nem mindegyiket! Az őket meghódító Batu kán például még nem lett cézár. Az Arany Horda nyugati részén uralkodó, magát kánnak kikiáltó Mamáj beglerbéget (aki mellesleg törvénytelen utódnak számított) sem tisztelték meg a cári titulussal. Viszont, a Moszkvát is elfoglaló (és kifosztó), Dzsocsi utód, Toktamis nagykánt (úr. 1380-1395)-- kinek az apja Tuj Hodzsa volt, az Arany Horda kánjának, Urusznak a rokona, így ő is Toga Temürtől, Batu kán öccsétől származott – még Dmitrij moszkvai nagyfejedelem is elismerte hűbérurának és cárnak nevezte. De ezzel vége is lett a nagy mongol tiszteletnek, illetve az oroszok „cár komplexusának”,  mert a 15. század közepére az Arany Hordát szétfeszítették belső viszályai és sorra váltak ki belőle a Krími, Kazanyi, Asztrahanyi kánságok, amelyekkel a Moszkvai fejedelemség már más politikát folytathatott. III. (Nagy) Iván trónra léptekor (1462-től haláláig: minden oroszok nagyfejedelme címet viselte) az orosz államok már nem fizettek adót a tatároknak, azok hatalma ugyanis hanyatlófélben volt. Vasszián RILO, rosztovi érseknek III. Iván moszkvai nagyfejedelemhez – az „ugrai szembenálláskor” (1480) -- írt episztolája (Послание на Угру Вассиана Рыло) adja meg irodalmi, vallási formában a tatárok végleges „trónfosztását”! A főpásztori levél tatárellenes harcra buzdít és az egész 240 éves tatár uralmat illegitimnek nyilvánítja.  1487-ben III. Iván moszkvai nagyfejedelem legyőzi a Kazanyi kánságot, a Nagy Horda pedig 1502-ben végleg megsemmisült. III. Iván második felesége Zoé Palailogosz, az utolsó bizánci császár unokahúga lett. A hercegnő (Bizánc eleste után) már Rómában nevelkedett. Valószínűleg az ő hatására került a bizánci kétfejű sas az ország címerébe. A nagy moszkvai földrengés után III. Iván kezdte meg a Kreml újjáépítését 1475-ben. Az építéshez – felesége kérésére --  olasz mestereket hívatott. Munkáját fia, Vaszilij fejezte be. Valószínűleg a Szófiára átkeresztelkedett felesége hatására kezdte magát cárnak, minden oroszok urának nevezni. Ebben az időben (1492) gondolta ki Zoszimusz moszkvai pátriarka a „Moszkva a Harmadik Róma” elméletét, amelyet majd Filofej pszkovi szerzetes tökéletesít, IV. Iván cárnak írt levelében. (Filofej szerzetes levele M. G. Miszjur Munyehin nagyfejedelmi gyjakhoz. Levél a rossz napokról és órákról. 1523 vége, 1524 eleje.) Ebben ismerteti a „Harmadik Róma” doktrínáját. Filofej elmélete a következő: Az ókeresztény korbeli transz-cendentális „Római Birodalom” egyetlen, még álló, utolsó földi megtestesülése, s egyben az ortodox hit fennmaradásának garanciája az orosz állam. E koncepcióban az orosz ortodox egyház lép elő a romlatlan ókeresztény világegyház jogutódjává. Filofej gondolatmenete közvetve a moszkvai metropólia autokefalitásának „de jure” elismertetése iránti orosz igényt támasztotta alá. (Lásd Sisák Gábor fordításában).

A tatárok legyőzése után eljött az ideje, hogy hogy az orosz uralkodók átvegyék a legmagasabb uralkodói címet a cárét! III. Iván szuverén uralkodóként lépett be az európai politikába, kapcsolatot keresett Velencével, Mátyás királyunkkal és a római pápával. Jó viszonyt ápolt a krími tatárokkal, és a későbbiekben a kazányiakkal sem tűzött össze. A cár titulust kezdetben a moszkvai nagyhercegekre alkalmazzák, míg azután 1547-ben IV. Ivánt (III. Iván és Szófia unokáját) hivatalosan is CÁRrá avatják.

A cár szó továbbélése

A Rettegett Ivánnak is nevezett új cár, túl azon, hogy felülkerekedett a tatár kánokon, biztosítani akarta magának a nyugat-európai helyét is az uralkodók listájában. Ebben segítette a felesége Anasztaszija Romanovna Zaharina-Jurjeva is, aki porosz származású volt. (A Romanovok őse, állítólag Glanda Kambila, a 13. században orosz területre menekült porosz herceg fia volt). A cár a későbbiekben megalkotott egy – minden valóságot nélkülöző – elméletet, amely szerint dinasztiája közvetlenül Augustus római császártól származott, így akart ugyanis nagyobb mozgásteret szerezni a nemzetközi örökösödési vitákban. (Wikipédia, az Encyclopædia Britannicára hivatkozva).

A Rurik.dinasztia utolsó uralkodójával (I. Fjodor) 1598-ban kihalt az az uralkodói család, akinek ősei még büszkék voltak származásukra, és nem igényeltek ideg titulust hatalmuk alátámasztására.

A 18. században, III. Péter trónra lépésével aztán a német vonal megerősödött (bejött a Holstein–Gottorp-ház is). Ezzel a cárok caesari származása végleg teret hódított. Azóta megkérdőjelezhetetlen a cár szó cézári etimológiája.

U.i.

2017-ben, Vagyim Arisztovnak megjelent egy írása a Ruthenica folyóiratban, A „cézár” feltűnése a Hordában (vagy: A Horda "cézárja" titulus kitalálása) címmel. (Вадим Аристов: Изобретение ордынского «цѣсаря». Ruthenica XIV (2017), 198–206). Ebben, összegzésként kifejti, hogy „a rendelkezésre álló adatok elemzése arra a következtetésre vezet, hogy Kelet- és Észak-Oroszországban a népszámlálás időszakában (1257-1259) és annak hatására jelent meg az a gondolat, hogy a "cézár" fogalmát a Horda uralkodóira vonatkoztassák. A század végéig ez a koncepció rögzült, vált általánossá, illetve egyetlen lehetséges magyarázatává a kánokra történő alkalmazásnak, nem csak az egyházi irodalomban, hanem a politikai elit nyelvében is”. (Analógia a nem keresztény római -- cézár által elrendelt -- és a mongol/tatár népszámlálás között! Lásd: Lukács evangéliuma 2. rész[1]). De a szerző nem foglalkozik a cézár-cár rövidüléssel, sem a mongol/tatár (esetleges) „sar” értelmezéssel sem. Megelégszik azzal, hogy: „később a "cézár" kifejezés, különböző konnotátumokban jelenhetett meg, az eredeti értelmet elfeledve”. (В дальнейшем термин «цѣсарь» мог обрастать новыми коннотациями, первоначальный смысл мог забываться.). Ezért a szerző írásba foglalt krónikás tényeit a cézár szóra elfogadom, de a cári titulus magyarázatára kevésnek tartom! Egyébként a cézár-cár rövidülés Vasmer szerint sem egyértelmű. Szerinte így történt: „В праславянском звучало как *cěsarь, затем сократилось до цьсарь, и затем царь”. De, hogy mikor, miért – nem tudja: „точная датировка этих изменений затрудняется тем, что это слово записывалось обычно под титлом (црь или ц^срь, что не говорит о реальном произношении)[2]”. Ami azt jelenti, hogy a tényleges kiejtés nem ismert.

Úgy gondolom, hogy a 19. század eleji elképzelés időtállóbbnak bizonyul a mai felvetéseknél. Ezért idézem Nyikolaj Mihajlovics Karamzint (1766-1826) orosz történetírót, aki így írt erről a témáról:  „...II. Izjaszlávot és Dmitrij Donszkojt cároknak hívták. Ez a név nem a latin Caesar rövidítése, mint sokan indokolatlanul gondolták, hanem ez ókori keleti, amely nálunk a Biblia szláv fordításából vált ismerté, és amelyet a bizánci császároknak adtak, a modern időkben pedig a mongol kánoknak, tudva, hogy a perzsa nyelvben ez a trónt vagy a legfőbb hatalmat jelenti; ezt láthatjuk az asszír és babiloni uralkodók nevének végződésében is: Fallassar, Nabonassar stb. "[1] Karamzin meglátását azért vetették el, mert Nabonassart Nabú-nászirnak (Kr. e. 747 – Kr. e. 734) is hívták. Фалассар/Telassar (Tel-as'sar) meg Éden fiainak városa. Kir. 19:12 és Ézs. 37:12. Az asszírok által meghódított és birtokolt város, amely nyilvánvalóan Mezopotámiában található. Jelentése: Telassar vagy Thelasar = "asszír hegy".   De hozhatott volna fel számtalan más példát is! (Pl. Nebuchadnezzar, azaz II. Nabú-kudurri-uszur, aki a Biblia ószövetségi könyveiben Nebukadneccár néven szerepel, vagy Bêl-šar-uṣur, vagy Sarrukínt, (Šarru/Šarrum-kīn) Agade „igaz királyát”, esetleg az általam fentebb említetteket.)

A fentebb említett orosz szerzők – a cár méltóságjelző szóval kapcsolatos – meglátásainak figyelembevételével. arra a következtetésre jutottam, hogy a sár/cár méltóság a mongol/tatár Hordában lehetett használatban, és valóban az 1257-ben kezdődő népszámlálás idején azonosította az orosz néptudat a bibliában szereplő cézárral, megtartva a rövid tatár formát. A kialakult gyakorlatot elfogadta a pravoszláv egyház, és a megkoronázott uralkodók is! Természetesen az európai uralkodó körökben ez a magyarázat megalázó lett volna, ezért kellett visszatérni Caesar nevéhez, de csak magyarázatképpen, mert a CÁR elnevezés már olyan erős gyökerekkel rendelkezett, hogy azt megváltoztatni nem lehetett!

 [1] Карамзин Н. М. История государства Российского. — Т. 6, Гл.VII.

 [1] Történt pedig azokban a napokban, hogy Augustus császár rendeletet adott ki: írják össze az egész földet.

[2] Цесарь // Этимологический словарь Фасмера.

Az alábbiakban bemutatok egy példát, hogyan nyomozok én, egy szó származása körül. A példának választott szavunk legyen a „ló”. A választásom azért esett erre a szóra, mert minden különösebb magyarázat nélkül hihető, hogy őseink (a történelmi időkben) ismerték a lovat. Azért alátámasztásul, hivatkozok a Magyar Katolikus Lexikonra (MKL) is. Címszó a ló: „Vsz. Közép-Ázsiában az indoiráni törzsek kezdték el tenyészteni. Nem lehet megállapítani, hogy Mezopotámiában mikor bukkant fel. Annyi bizonyos, hogy a suméroknak nem volt szavuk a ~ fogalmának jelölésére. A hettiták körében, valamint Szíriában vsz. a hurriták révén vált ismertté. A hettiták híres ~tenyésztők lettek. Egyiptomban a hikszoszok révén terjedt el (A. K. Dajani szerint a kései bronzkorban). A Beerseba mellett folytatott ásatások során találtak egy lovat, melyet Kr. e. kb. 3000-ből valónak tartanak. Arábia D-i részén csak a Kr. u. 2. sz. vége felé terjedt el a ~, É-i részén valamivel előbb”.

Első lépésként tájékozódok a meglévő magyarázatokról. Néhányat bemutatok:

Tótfalusi István: Magyar etimológiai nagyszótár (MEN).

„Ősi örökség az ugor korból: vogul ló, luv. Az átvett alak lovu lehetett, a ~ átmeneti lou formából fejlődött ki. Származékai közül a lovag, lovagol képzésmódja a gyalog, gyalogol analógiájára vall”.

Magyar Katolikus Lexikon

„A ló a m-ok honfoglaláskor magukkal hozott, legjelentősebb háziállata. A lótenyésztés mesterszavait: ló, nyereg, ostor, fék, lófi, másodfű, harmadfű már az előmagyarok ismerték, a bolgár-török érintkezés jelentékenyen már nem bővítette (békó, gyeplő stb.)”.

Wikiszótár

„Eredet [ló < ómagyar: ló < ősmagyar: lú, lov, luv, lou, leu, lehu (ló) < dravida: olukku, ulukku (visz, mozgat)]”

Vásáry István: „Az ugor nép halászattal és vadászattal foglalkozott, de nyelvészeti alapon a kezdetleges állattartás és földművelés jelenlétére is következtethetünk. Ismerték a lovat és a kutyát, ló és eb szavunknak ugyanis csak a vogulban és osztjákban van megfelelője. Az ugor nyelvi egység a Kr. e. első évezred közepén bomolhatott fel, feltételezhetően a Kr. e. 6–5. században a Káma-vidékre érkező ananyinói régészeti kultúra hordozóinak megjelenése miatt.” /V. I. A régi Belső-Ázsia története. 5. Magyarok. Balassi Kiadó./

A fentiekből megállapítható, hogy ősmagyar (előmagyar, ugor kori) szóról van szó, de hogy kitől örököltük, arra nem térnek ki, legfeljebb ilyen formában, hogy „a ló szavunk az ugor alapnyelvből ered, más rokon nyelvekben is hasonló szót használnak ennek az állatnak a megnevezésére (osztyákul például lau a neve)”. (Wikipédia).

Nézzünk körül tehát, hogy hol találkozunk a ló, vagy hasonló alakú szavakkal, képzett változataival, és kik használják ma is ilyen formában.

Magyarban felmerül annak a lehetősége, hogy a krónikákból ismert lovas egység „száz lóból állt”. Ennek az élén a „lófők” álltak. Az egység jelölésére használt lobogó neve valószínűleg a száz ló okán lett zászló. A magyar László név függetlensége a lengyel-szláv Vladislavtól, nem bizonyítható. A László férfinév a szláv Ladislav névből fejlődött. (Ladó-Bíró)

Az orosz-szlávban a ló egyik neve lóságy (лошадь), a másik: kony (конь). Ezt a második változatot használja a többi szláv dialektus is, kivéve a lengyel nyelvet, ahol ɫоszаk jelentése – kis tatár ló. De honnan származik a lóságy? Nézzük meg M. Vasmer szótárában (ло́шадь, лоша́, лоша́к): csuvas török: lаšа, krimi tatár, karacsáj, balkár: аlаšа.

A magyar gyerekszáj szerint a lóság hasonlatos a disznósághoz! (Platóni idea!).

Kiindulva abból, hogy a ruszok (ó roszok), és a vikingek (varégok) magyar lovassággal kapcsolatba kerültek már a 8-9. században, továbbá abból, hogy Vasmer eredeztetése török irányultságú, a lengyel szintén (míg a nyugati és déli szlávoknál ez a forma nem maradt fenn), feltételezhető a török átvétel. De a mai törökben a ló: at, görögben: άτι. Most alkalmazzuk a formai megfeleltetést. Melyik az a nyelv, amelyben a lóságy-hoz van hasonlatosabb szó, mint a magyar lóság? Nincs ilyen! Nézzük meg a szó stabilitását. Melyik nyelv használja az ősi formát a legkisebb változtatás nélkül? Egyértelmű, hogy a magyar! Miért nem jöttek erre rá a nyelvészek? Mert nem magyar anyanyelvűek. A magyaroknak meg kisebbségi érzésük van a török, görög átvétellel kapcsolatban. Az én vizsgálatom azt az eredményt adja, hogy a „ló” szó ősmagyar eredetű, a hun birodalom idején már valószínűleg használatos volt. A háziasított ló és a kocsi használatát az úgynevezett Jamnaja-kultúra^[1] beszivárgása hozta magával a Kárpát-medencébe. A „ló” név innen terjedhetett el a török, a görög, az ugor, később a szláv nyelvekben is.  De talán a lónál még érdekesebb a „paripa” szavunk története. Nyelvész vélemény erről az alábbi:

„Könnyed járású ló, amelynek nemes, büszke tartása van. Eredet [paripa < ómagyar: paripa < ősmagyar: paripa < dravida: parima (ló) < pari (szökken, repül)]". /wikiszotar.hu/.

paripa: ‘büszke tartású, nemes fajta hátasló’, ‘‹régen› herélt ló’.

"Több délkelet-európai nyelvben elterjedt vándorszó a bizánci parippion (‘vezeték ló’) nyomán, amely a görög paripposz folytatása a para (‘mellett’) és hipposz (‘ló’) elemek alapján. A magyar szó lehet a bizánci görög többes parippa átvétele (van ilyen adat a 16. század végéről), de számolhatunk a szerb parip közvetítésével is." /Magyar etimológiai nagyszótár (Tótfalusi István)/. Tehát a paripa: vagy délszláv parip közvetítésével vagy közvetlenül a görög parrippion ('vezeték ló') < para ('mellett')+ hipposz ('ló') alakból került a magyar nyelvbe.

Érdekes, hogy a görög/délszláv változat mellett a 20. századi magyar „finnugorista” hivatásos nyelvészek érvelnek, míg korábban sokan elvetették ezt kialakulási formát. Pl.: Kassai József: Származtató, s gyökerésző magyar-diák szókönyv, 4. kötet. 1835. Ezt írja: „Paripa szónak mi a gyökere? Ítéletemként Jar, vagy a’ mi evvel egygy: Nyar ige; mert a’ Magyarnál Paripa minden ló, akár légyen mén ló, akár nőstény, akár herélt ló, tsak jó futó légyen, gyors lábú, és jó szaladós. Jar igéből származik. Jarika szóból betű tserével lett Jarippa.”  „J betűt P-vel tserélvén fel. Mint h. o. Terjeszti a’ lábait, és el-terpeszti. – Tehát nem Par-hippos görög szóból származott a’ Paripa szó.” Vagy Czuczor-Fogarassy magyar nyelvszótárában (1862) ez áll: „Szoros ért. különösen nyereg alá idomított, kényes járásu, többnyire herélt, úriféle ló, úgyhogy a pusztai dalokban e nevezet ,ló' helyett ritkán jön elé. Délceg, táncoló, ágaskodó, fickándozó, kényes paripa. Szélesb. ért. minden hátas vagy nyerges ló; de a kocsiba vagy szekérbe fogott nyergest ide nem értve.” „E szerint paripa am. parava, pariva, mint a kar gyöktől karava, karama, karima. Tudnivaló, hogy a b, p, v, f, m, mint ajakhangok rokonok. A görög parippos szót, mely Rost szótára szerént am. daneben reitend; neben einem Pferde herlaufend, einem Pferde gleich laufend, lehetetlen ide vonszolni. A szláv nyelvekben eléforduló parip, paripa, parippa, alkalmasint a magyarból ment által, úgy hogy Jancsovics István a szláv-magyar részben fel sem hozza.”

Szentkatolnai Bálint Gábor (1844-1913): A magyar nyelv Dél-Indiában.  Pari-pa címszó alatt ezt olvashatjuk: „tamil pari (ló, pari- megszökni, repülni; pari-ma, ló, puravi, ló; élénk ember).

Szerintem az elmúlt, közel kétszáz évben semmi olyan komoly nyelvészeti ismeretre nem tettünk szert, ami a görög (délszláv) érvelést újabb érvekkel támasztaná alá a paripa vonatkozásában. Az orosz nyelv azonban tartogat még néhány érdekes adatot a paripával kapcsolatban. (Az alábbiak szigorúan saját véleményemet tartalmazzák, máshol ilyen kontextusban nem található).

Mint ahogyan már szó volt róla, ismert tény, hogy a szláv nyelvekben a paripa változat megtalálható: parip – paripa (szerb); орь ἵππος "жеребец"– fiatal csődör (др.-русск., цслав. Георг. Амарт.; см. Истрин 3, 277); оř– ló (cseh), : орь – ló (orosz). Bár az orosz szónál megjelenik a görög ιππος – ló tag is, mégsem innen eredeztetik az орь szót, hanem az оревитъ/ оревина – kéjsóvár, buja, parázna/bika szavakból. (Lásd: Vasmer: PAGES: 3,155). Ha az orosz орь szó jelentését kicsit részletesebben megvizsgáljuk, akkor azt találjuk, hogy itt egy „táltos lóról” van szó! Minden innen származtatott szó értelme erre utal. От коня пахаря ОРЬ остались глаголы гарцевать; кони оревити; оревитъ - "похотливый" ; йаростный (яростный ) и гарный. Mert:  гарный – égő, tüzelő; гарцевать – lovon száguldani, mutatványt végezni; йаростный (яростный) – dühöngő, féktelen, tomboló, heves. Ezek pedig az ugor JÁR isten tulajdonságai. Így Érosz és Árész megfelelőjének tekinthetjük formailag, és tartalmilag is. A magyaroknál ő volt a Hadúr! Az örményeknél Ar (örm. Ար) a legfőbb nap isten volt. A Nap hatalmát (örm. arev) volt hivatott jelképezni, ami magában foglalta a természeti erőket, főképp a tavaszt. (Ar napja március 21. volt). Könyveimben a nappal kapcsolatos „nyár”, „jár”, „ár” „év” összefüggést már többször kifejtettem, de itt most visszautalok Kassai József 1835-ös meglátására: paripa – jarippa! Bálint Gábor tamil értelmezésére, ahol a repülni, szökkeni, élénknek lenni (mint az orosz Járilo!), a paripa jelentése. Mindezek szerintem arra utalnak, hogy a paripa szavunk az ÁR és az IPPOSZ szavak összeolvadásából keletkezett kr. u. első évszázadokban a ponto-kaszpi sztyeppén beszélt lingua francaban. (Amiből a magyarok és a szlávok elődei is meríthettek!)  Jenentése pedig „tüzes ló” azaz táltos ló volt.

 A népmeséink szerint a gebének (lónak) égő parazsat kell ennie, ezzel megtelik erővel, „aranyszőrű táltos paripa lesz belőle”. Csak a táltos tudja a lovát úgy meglovagolni, hogy „repüljön, mint a gondolat”. Egyébként, az ősmagyar nyelven a par a Napot jelentette, az ipa pedig a meny vagy a vő apját. (A csődör is paripa volt).

A fentiek miatt, nem fogadhatom el Vásáry állítását a ló és az eb szavunkról sem. Ahogyan a ló szavunk bekerült az orosz nyelvbe, ugyan úgy a kutya szavunkat is átvették. Lásd az orosz kutyónok, (kölyök kutya) szót, továbbá a Baskírfölddel is határos Jekatyerinburgi területen (бывший Камышловский уезд) ma is ismert a "Кутя" (kutya) szó. Más területeken ez a szó nem fordul elő! (Pontosabban ilyen értelemben nem ismert. Mert egyébként ez a neve egy hagyományos szláv karácsonyi ételnek is.). Talán nem véletlen, hogy éppen ezen a területen (ahol újabban az ősmagyarok nyomait is feltételezik), maradt meg ez az ősmagyar szó! Lásd az alábbi térképen Dél-Urál és Nyugat Kazahsztán „magyaros” régészeti lelőhelyeit. De vannak magyar nyomok Tatárföldön (Bolsie Tyigani temető) és a Volga szamarai térségében is.

[1] A Jamna-kultúra, azaz gödörsíros kultúra (neve az orosz яма, azaz „gödör” szóból ered) késő rézkori – kora bronzkori kultúra volt a Bug, Dnyeszter és Urál folyók környékén. A kultúra az i. e. 36. századtól az i. e. 23. századig létezett, mint a kurgán-kultúra első szakasza.

 A Béla, László, Ulászló nevek elemzése során felmerült bennem a kétely az eddig látott Árpád-házi családfák elfogadhatóságáról. Sokan vizsgálták már ezt a kérdést, és állítottak fel bizonyos hipotéziseket az általuk valószínűnek tartott változatra. Nem vállalkozom ezek kritikájára, sem részletes ismertetésükre, mert bárki – egy kis fáradság árán – könnyen rájuk találhat.  Elmesélem inkább az én változatomat, amelyet azokból az apró részletekből állítottam össze, amelyeket tudós elődeim már felkutattak, kidolgoztak. Ezekből a mozaikdarabokból raktam össze az alább ismertetett hipotézisemet. Igyekszem mindenhol a mozaikkockák forrását megadni, mert azokat nem tekinthetem sajátomnak, csak az összképet, amit a saját tudásom szerint raktam össze. Pontosabban nem is beszélhetek összképről, hanem annak csak egy részletéről, arról, amelyik az én névelemzéses vizsgálataimmal kapcsolatba hozhatók.

A történet keretének, Dr. Karácsony Imre (1863-1911) történész, orientalista teológiai doktor, Szent László király élete című, Győrben, 1895-ben írt munkájának egy részletét választottam. Ebből a következőket tudhatjuk meg:„Szent István király egyetlen fiát, szent Imre herczeget a halál még az 1031. évben elragadta a királyi atyának és a nemzetnek nagy fájdalmára és ez idő óta a gyermektelen királynak állandóan az volt a legnagyobb gondja, hogy kire hagyja országát. Vérrokonai az Árpádfiak közül négyen voltak még életben: unokatestvére Vászoly (Vazul) és Vászoly testvérének kopasz vagy szár Lászlónak kiskoru fiai: Endre, Béla és Levente. Vászoly feslett életü volt s vétkei miatt István király őt a nyitrai várba záratta s ezen okból nem lehetett őt méltónak tartani a királyságra. Sokkal jobban pártolásra talált a királyi udvarban azon terv, hogy szent István király sógorának Urseolo Ottó velenczei herczegnek fia, Péter legyen István halála után a király. S hogy Vászoly herczeg testileg is alkalmatlan legyen a kormányzásra, elhatározták, hogy megvakíttatják és elküldötték a nyitrai várba Sebest, Budának fiát, a ki a hagyomány szerint a herczeg szemeit kiszurta és füleibe ólmot öntetett. Ugyanekkor az Árpád-házi fiatal herczegek, kik közül a legidősebb talán 18 éves lehetett, mivel nagyon zavaros viszonyok voltak, kényszerültek számkivetésbe bujdosni”. (Kiemelések: tőlem!).  A történethez tartozó ismert, vagy valószínűsíthető fontosabb adatok, dátumok az alábbiak:

István, születési nevén Vajk 969 körül született, Géza (945? – 997) nagyfejedelem és Sarolt (950? -- 1008?) erdélyi gyula leányának, első gyermekeként.

Sarolt halála nem ismert. Felvetődött, hogy Gézának két felesége, és a kettő közül az egyik lengyel származású volt. Padányi Viktor, a Géza fejedelem második házassága című munkájában azt írja, hogy: „Egy 12 századbeli lengyel kútfő (Megjegyzés: Historia Poloniae II. könyv 3. fej.) azt állítja, hogy Gézának lengyel felesége volt, akit „Belekegini"-nek hívtak”. Padányi még a következő érveket hozta fel:

• Géza első két leányának és utolsó két leányának születése között feltűnően sok idő telt el
• A Saroltról a 990-es években szóló leírások nem illenek egy feltehetően negyvenöt-ötvenöt év körüli fejedelemasszonyra
• Nehezen képzelhető el, hogy Koppány egy ilyen életkorú asszonyt kívánt feleségül venni, hiszen a fejedelemség elnyerésének nem volt feltétele a Sarolttal való házasság.

Badiny-Jós Ferenc dr. pedig ezt írja az Egy magyar édesanya védelmében című írásában: „Ez utóbbi adat, melyet a lengyel krónikából idézünk, perdöntő formában bizonyítja azt, hogy Géza első felesége volt „a szépségéről és jóságáról ismert” Árpád házi Sarolta. (A régi írásokban SAR-AL-DU . . . jelentése . . . királyi szülött.) És a második feleség a lengyel Adelhaid, aki István és Koppány összeütközése korában él, mint Géza (Gyejcs) özvegye”. Megj.: A levirátus joga akkor még érvényben volt!

Géza címszó alatt a Magyar Katolikus Lexikonban is ezt olvashatjuk: „Házasságaiból (1. felesége Sarolt, a 2. Zjemomysl lengy. fejed. leánya, Adelhaid, ~ öccse, Mihály özvegye) 5 leány és Vajk (a keresztségben István) fia született”.

Mihály (pogány nevén: Béla, lásd: Györffy Györgynél), aki Géza testvére volt, fiai közül (Szár) László pogány hitű, Vazul (Vászoly) pedig bizánci rítusú keresztény volt. (Ők voltak István unokatestvérei. Imre herceg halálakor László már nem élt, csak 3 gyermeke: Endre, Béla és Levente ).

A kialakuló képet igazolni látszik a nevek alakulása.

A generációs névöröklés általánosan elterjedt szokás volt. A 10-11. században még nem a vallási indokok, hanem a nemzetiségi, származási motívumok játszották a főszerepet a névadásban, ami általában a szülők (elsősorban a családfő) joga és feladata volt.  A kereszténység felvétele azzal is járt, hogy a megkeresztelt személy új nevet kapott, valamelyik szent emlékezetére. (Lásd: Géza>István, Béla>Mihály, Vajk>István). A keresztény családok gyermeküknek már a hitüktől függően adtak nevet. A névadás motivációjában legtöbbször felfedezhetjük a politikai hátteret is! Ezen keresztül pedig segítséget kaphatunk a bizonytalan származások némelyikére is.

Nézzük, mindjárt a Géza nevet! A főfejedelem a keresztségben megkapja az István nevet, de a kutyát sem érdekli! Még erős a pogány hit, és ezt tiszteletben tartotta a környezete és később az utókor is! Latin átírásban is igyekeztek a magyar hangzást megtartani. (pl. Geycha, Thuróczynál). Később, a származási motívum erősebb maradt a vallásinál és sorra kaphattak a magyar hercegek Géza nevet!  Géza nevű szent nincs! II. Gézának (1130-1162) négy fia (István, Béla, Géza, Árpád) közül háromnak pogány magyar neve van!

Béla. Már a hunoknál is előfordult. Véleményem szerint, mint név, Bél-Baál származék, és semmi köze a szláv fehér jelentésű szóhoz. Béla nevű szent nincs.  Könyveimben ezt részletesen kifejtem.

László. Krónikáinkban szerepel úgy is, mint István nagybátyja, de az ellentmondás szembetűnő pl. Thuróczynál: „Taksony ezután nemzette Gézát és Mihályt, Mihály nemzette Kopasz Lászlót és Vazult.” (Horváth János fordítás 1986. 73. old.). U.i. 79. oldalon, Istvánról írja: „Magához hívatván tehát Kopasz Lászlónak, nagybátyjának fiait, tudniillik Andrást, Bélát és Leventét”.  Akiket „ Koppány-sarjaknak” tartott, és nem szerette őket. Nem bízott meg a hithűségükben. (Lásd: Újházy Lászlónál: A magyar nemzet történelme. Középiskolák alsó osztályai számára. I. rész. Szent István Társulat, 1912. 29. l.). Ez alapot ad annak feltételezésére -- amit már többen (pl. Újházy László, Bakay, Szörényi) -- megírtak, hogy Koppány és Géza öccse, Mihály (Béla, Szörénd? Kopasz László?) egy és ugyanazon személy lehetett. Az első idézetből viszont az nyilván való, hogy István, Vazul és Kopasz (Szár) László unokatestvére volt. (Mint ahogyan Karácsonynál olvashattuk!). De a lényeg, hogy László nem Vladiszláv és nem is Ladiszlo, bár latinra így lehetett átültetni. Csak egy későbbi rovásírásos dokumentumból jöhetünk rá, hogy a népnyelvben magyarul, mindig is László lehetett a kiejtés! (Lásd az isztambuli feliratban László király nevét, 1515-ből! Itt II. Ulászlóról van szó. Az Ulászló nevet Budai Ézsaiás (1766-1841) történetíró konstruálta).  Valószínűbbnek tartom a magyar eredeztetést a „száz ló” kifejezésből.

A Vazul, Vászoly egyértelműen a görög Baszileosz név töve. Baszil>Vaszil>Vaszili (Vaszily)/Vazul. Mihály (Béla) első gyermeke László volt, mert a második (Vazul) 990-ben született, amikor Mihály meghalt.  Mihály felesége a lengyel Adelhaid (Etlegida, Edelhaid) volt, de nevet a gyermeknek a családfő adja. Szerintem az első gyermek magyar nevet kapott – így lett László. Az anyja meg – jobb híján -- valószínűleg Władysławnak nevezte. A második gyermek görög nevét már a keresztségben kapta.

Érdekes még az Imre név! A magyar Emere-ből lett az Imre nevünk, amelyet latinosítva Emericiusnak ejtettek. Itt az arab/török ’-m-r, illetve az emir/emre (parancs, vezér) lehetett az ős etimon. A kaukázusi lezg és avar népnél az iszlám hódításig a hadvezérek neve volt. (Lásd: Тунай-Джалав эмир у лезги и аваров). De igen figyelemre méltó a baszk eme (nő) és az ar (férfi) azonossága a mongol eme (nő) és az ar (férfi) szavakkal. Megjegyzendő, hogy az Emericus spanyol változata Amerigo, így Amerika neve – végül is – magyar eredetű lehetne. Természetesen itt is vannak más vélemények: Pld. az óalnémet eredetű Amalrich név is szóbajöhet az Amerigo név eredetére: amal (munka, harc) + rihhi (gazdag, hatalmas). Vagy a gót „work-ruler” jelentés. De az angol Wikipédia sem zárja ki az Emerich változatot. (The Old English form of the name has come down as surnames Emmerich, Emery, etc.). Szent Imre herceg neve minden alapot megad erre. I. István fiát állítólag sógora, II. Henrik tiszteletére nevezte Imrének, mint Henrik magyar változatának. (Haimrich oder Haimerich, Emerich). Imre néven majd csak III. Béla fia lesz magyar király 1196-tól 1204-ig.

Most, nézzük meg, hogy melyik változatban kapja a gyermek valamelyik közeli felmenőjének (apjának, nagyapjának, nagybátyjának) a nevét? Vajon a „feslett életű” Vászoly, vagy a pogány (erre utal a Szár toldaléknév) László adhatott olyan neveket gyermekeinek, hogy András, Béla, Levente? (Itt az első egy népszerű szent, a második a nagyapa pogány neve, a harmadik egy dicső, ősi magyar név. András királlyá koronázása után Leventéről nem sokat tudunk, csak azt, hogy az utolsó pogány fejedelem, Taksony mellé temették). Úgy gondolom ez csak Szár Lászlóra illik. Továbbá, ha Vászolynak lett volna három fia, akkor valószínűleg családostul fogják el, illetve értelmetlen lett volna egyedül az ő likvidálása. De az idő is ezt a változatot igazolja! Nem a Vászoly név öröklődik az utódokban (holott már semmi kockázatot nem jelentett a továbbiakban), hanem az unoka fogja viselni a László (I. László király) nevet! És nem azért, mert az anyja Richeza lengyel hercegnő volt, hanem azért mert a nagyapja Szár László, apja pedig Szár Béla volt!

(Megjegyzés: amikor ezt írtam, még nem jöttem rá, hogy László nem lehetett Mihály gyermeke! Ezt később a „Sarolta a fehér menyét?” című esszémben korrigálom, bemutatva a vonatkozó Árpád-házi családfa részletet.)

Egy korábbi írásomban (http://www.irodalmilap.net/?q=cikk/miert-szlav) már foglalkoztam ezzel a kérdéssel. Folytatva a gondolatmenetet és a példák sorát, most egy – valószínűleg a 14-15. században keletkezett – szavunk „szláv múltjára” térnék ki. Ez a szó a „számszeríj”!

Mint mindig, most is a hivatalos, tudományos verzió ismertetésével kezdem.

„Számszeríj --  ‘nyílpuska’, ‘kővető vagy dárdavető középkori hadigép’

Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, samostrel, orosz szamosztrel. A szláv szavak a szam- visszaható névmásból és a sztrel- (‘lő’) igetőből állnak, jelentésük tehát ‘magától lövő’. A magyarban a szóvég palatalizálódott (l đ ly), a belső mássalhangzó-torlódást a t kiesése oldotta. A szó végső alakját a népetimológia alakította ki. A kézi ~ kétségtelenül íj volt, a számszert pedig, noha ilyen szó nem létezik, a népies nyelvérzék a szerszám megfelelőjének vette, és sajátos mechanikája révén a ~ valóban szerszámfélének érződött az egyszerű íjhoz képest. Elavult szó”. /Magyar etimológiai nagyszótár (Tótfalusi István)/. Ha tovább kutakodunk, megtudhatjuk, hogy: „Hazánkban a számszeríjat a XIV. században már ismerték. Neve az ún. besztercei szószedetben legelőször „zomoserig” alakban fordul elő, tehát a szláv samostrelij szóra vezethető vissza, amely magától lövő fegyvert jelent. Helytelen tehát a ma is használatos „szerszámíj” elnevezés. A név szláv eredetéből arra következtethetünk, hogy nem a németekből álló városi polgárság kezdte hazánkban használni, hanem a szlávok révén terjedt el Cseh- és Lengyelország felől, eredetileg mint vadász-, később pedig a huszita háborúk alatt, mint harci lövő fegyver”. http://www.andraskiraly.hu/fegyvereink/szamszerij/

A fentiek, ha nem is szó szerint, de tükrözik a máshol is megfogalmazott tudományos álláspontot. Az adatolás hitelessége döntő a tudományos vélemény kialakításakor, ezért kezdjük mindjárt a forrásművel, a „Besztercei szószedettel”.   

Az egyik legkorábbi magyar nyelvemlékünkben a „Besztercei szószedetben” (1380-1410 között) a 144-es bejegyzésben valóban megtalálható a számszeríj szó. Lásd: Finály Henrik: A besztercei szószedet, Budapest, 1892. (Értekezések a nyelv- és széptudományok köréből. XVI. kötet, 1. szám.). 16. old. (144): „balistra, zomoserig; balista, számszerigy azaz: számszerijj vagy számszerív.” A szószedet másolója Szlavóniai György volt. Az 1892-es könyv Finály feldolgozása. Az eredeti szószedetet nem tanulmányozhattam, de nincs semmi okom arra, hogy Finály azon szavait, amelyeket a M.T.A. I. osztályának 1892. okt. 24. tartott ülésén felolvasott, kétségbe vonjam. Az eredeti kéziratot Naszódon, a megyei könyvtárban dr. Berger találta meg, és magyar-latin szótárként kezelték. Finály kiderítette, hogy „Minden lapon 17 sor latin és épen annyi magyar írás van. A magyar szókban a helyesírás ingatag volta miatt elég nehézséget szül;…azonnal meggyőződünk, hogy e kézirat írója meglehetősen tudatlan ember volt. A magyar szók közt van akárhány, a megismerhetetlenségig eltorzítva, ám ezt fel lehetne róni részint az akkori helyesírás ingatag voltának, részint az író nem magyar ajkú voltának, részint annak is, hogy a magyar szók közé német és szláv szók is vegyültek”. Továbbá, hogy ez egy szószedet „a milyt amaz ídőben az iskolában kiadtak a tanulóknak, hogy véssék emlékezetökbe a különböző tárgyak latin neveit”. Valószínűleg „toll alá mondás után írt”. „aligha nem működött itt egyszerre a rossz hallás és a rossz olvasás”.

Most nézzük Finály 144. (a számozás ötösével van kiírva!) bejegyzését: „balistra, zomoserig;”. Itt a helyes latin: ballista, a magyar megfelelő pedig – Finály szerint: „számszerigy azaz: számszerijj vagy számszerív”. A torzulás okát Finály általánosan indokolta: az akkori helyesírás ingatag volta, a kézirat írójának tudatlansága, illetve nem magyar nyelvűsége. (Feltehetően délszláv. Lásd Szlavóniai György másoló nevét). Sehol egy utalás a „samostrel” szóra! És ebből lett a Magyar etimológiai nagyszótárban is olvasható „tudományos” magyarázat. Szerintem a kiindulási alapot – miszerint a számszer szó nem létezik – tévesen választották meg. Az, hogy egy szóösszetétel ilyen formában ma nem létezik, nem jelenti azt, hogy nem is létezhetett. Hiszen a szám és a szer szó is általánosan ismert fogalmakat takart már akkor is, ráadásul többet, mint ami ma használatos. Még a tudományos változatban is elismerik, hogy „a népies nyelvérzék a szerszám megfelelőjének vette, és sajátos mechanikája révén a számszeríj valóban szerszámfélének érződött az egyszerű íjhoz képest”. A szer, a szerkezet, már akkor is, és ma is, önmagában elegendő egy eszköz megnevezésének. A szám-szer kialakulásnak egy lehetséges magyarázata lehetne az analógia a számosállat (számosjószág) szavunkkal. (Az egybeírás itt egy szakszót jelent!). A számos jelző egy mennyiségi (nagysági) minősítést jelent, lóra és szarvasmarhára vonatkoztatták.  Tehát a számosállat olyan állat volt, amivel számoltak. Ami jelentős, fontos, nyomós (nagy súlyú) volt. (Pl. 500 kg élősúly. Később mértékegységgé is vált. Pl. egy számosállat=öt sertés=tíz juh). Az íjjal történő összehasonlítás akkor következhetett be, amikor a 14-15. században (főleg cseh és lengyel hatásra) elterjedt a számszeríj használata. A számszeríjász gyalogos katona volt. Mátyás seregében a nehézgyalogság teljes vérttel rendelkezett, amely miatt plusz egy embert vittek magukkal. Ők adták a falat a pajzsosok mögött, fegyverzetük, mint a könnyebb gyalogosoké. Számszeríj: a számszeríj-ívet ritkábban acélból, gyakrabban szaruból gyártották. A számszeríj felhúzásához nagy erő kellett, ez különböző segédeszközöket igényelt: tekervény, motolla, kecskeláb vagy felhúzó kampó. A vessző zömök, rövid, 35–40 cm hosszú, (kb. egy cm átmérőjű), súlya kb. 10–15 dkg volt. A hegye rombusz alakú, vagy élesre volt kialakítva. A vesszőket a jobboldalon használták. A lövészek, íjászok kedvelt sisakja a vaskalap volt, mivel amikor töltötték a fegyverüket, és lefelé néztek, a széles karima a felső testüket is védte a lövedékektől. Tehát nem elképzelhetetlen, hogy a számszeríjászt „számoskatonának” tartották, akinek „számosszere”, számszeríja volt. (A számosjószág fogalom nem csak állatot jelentett, hanem a jószág itt javadalom, „jóság” értelemmel is bírt. Egyébként még a 16. században is az állat szónak általánosabb jelentése volt, és tárgyakat, személyeket jelöltek vele. Lásd Károlyi bibliájában Mózes I. könyve 1. fejezet 14. vers: „Légyenec világositó állatoc az Eegnec ki terieztésén”, vagy az „asszonyi állat” régies kifejezést). A népetimológiai eredetnek ellentmond az is, hogy ezt a fegyvert tömegesen először az északi szlávok használták, és bár értették ők is a samostříl, samostrzał  szavakat, a nyílpuskájukat kusának (kuša, kusza) nevezték el, ami a magyarokat kevésbé érdekelte. (Az orosz-bolgár pedig a franciáktól ered : арбалет, francia: arbalète).

A fentiek szerint teljesen logikus Finály Henrik magyarázata, miszerint a besztercei szószedet arról tanúskodik, hogy a latin ballista magyar megfelelője a számszeríj volt a szószedet keletkezésének idején. Ez pedig magyar szóalkotást tételez fel, a népetimológiás elképzeléssel szemben.

A magyar emberhez szinte hozzátartozik a bogrács. Akár nemzeti szimbólumunk is lehetne. A magyar konyha legjellegzetesebb ételei közé tartoznak a bográcsban főtt ételek. A bográcsgulyás, a különböző marha, birka, sertés paprikások, pörköltek, a slambuc, a halászlé – bográcsban elkészítve az igazi! Tájegységenként változik az alakja. Van alföldi (gulyás, slambucos), és van dél-dunántúli un. halfőző bogrács is. Az első alul gömbölyű, széles peremű, a másik laposabb fenekű és fölfelé keskenyedő. Az erdélyi bogrács szinte félgömb alakú.

A bogrács nagyon régi főzőedény, ami minden földrészen, minden nép őstörténetében és néprajzában megtalálható. Az edény anyagától, nagyságától, rendeltetésétől függően a magyar nyelvben többféle elnevezése alakult ki. Van bogrács, üst, katlan, fazék, de a bogrács legjellegzetesebb tulajdonsága mégis csak az alakja! Az alja mindig domború, bár ez a domborúság változó.

A bogrács a nomád élet egyik alapeszköze volt. Mégis a kora középkori Eurázsiában két különböző gasztronómia jött létre, aminek hatása a mai napig érzékelhető. A Távol-kelettől a Kárpátokig főztek, a Fekete-tengertől nyugatra általában sütöttek. Keleten, ma is a különböző főzési-, párolási-, pörkölési eljárások dominálnak, szemben a nyugati nyárson sütéssel, grillezéssel, barbecuezéssel. Ismert dolog, hogy őseink hadjárataikban szárított, porított húst vittek magukkal és ebből főztek maguknak tápláló ételt – valószínűleg bográcsban.

A magyar történelmet nézve rengeteg bogrács-lelet maradt ránk az Árpád-korból. Ezek még cserépből készültek gömbölyű fenékkel, a peremén fúrt lyukakkal. De valószínűleg ismerték a fém bográcsot is. A vándorló magyaroknak ez egy praktikus főzőeszköze volt, mert szabad tűz fölött is könnyen alkalmazható, gömbölyded belseje miatt az étel nem kozmál oda, használat után pedig jól tisztítható. A befelé szűkülő fal azt a célt szolgálta, hogy a tűz ne égethesse el a tartókötelet.

A fenti bevezető után, vizsgáljuk meg, hogy nyelvészeink milyen magyarázatot találtak a bogrács szavunkra!

Egyenként nem részletezve leírom az általános és hivatalos véleményt. Ennek a lényege a következő: A Magyar Néprajzi Lexikon megfogalmazásában: „A honfoglalás és kora Árpád-kori eszközkészlet egyik legjellemzőbb régészeti tárgytípusa a cserépüst vagy cserépbogrács. Gömbölyű fenekű, két oldalán a peremén fúrt két-két lyuk segítségével felfüggeszthető 4–7 l űrtartalmú edény. Eredete a Don környéki szaltovo-majaki kultúrára vezethető vissza. A Kárpát-medencébe a honfoglaló magyar népességgel került be.” – De vajon ezt az edényt bográcsnak hívták-e?

Erre a nyelvész válasz már kissé különös: Először is, honfoglalás utáni török eredetű jövevényszónak tartják: „oszmán-török: zseb, papucs, bogrács, kávé, pite stb.” Máshol: „Oszmán-török szó (bakraç, -- rézüst), a bakir (‘réz’) származéka, a balkáni nyelvekben is megvan, hozzánk a szerb közvetítette.” Pedig, már Vámbéry Ármin is megmondta, hogy a török bakracs (bakrač) jelentése: 'vasfazék, kisebb fajta üst'. /Vámbéry: A magyarság bölcsőjénél; a magyar-török rokonság kezdete és fejlődése/. Ebből én arra következtetek, hogy az 1525-ben hazánkba betörő (majd 150 évig itt lakó) törökök csodálkozva vették tudomásul, hogy a magyar paraszt is bográcsban főz, és a főző edényét az ő „bakracsukhoz” hasonlóan nevezi! Igaz, hogy nem mindig rézből van, de az alakja hasonlatos. Sőt, a szomszédos szerbek is (átvéve a magyaroktól) így hívják néha a kotlájukat (kotao).

Komolyra fordítva a szót, a török rézüst, a bakracs, a magyar bogrács rézből készült változata. Bár a török hódoltság alatt az oszmán-török nyelvi hatás jelentősnek mondható, ez azonban a hódoltsági területek fokozatos elnéptelenedése, kicserélődése miatt kevésbé érvényesült. Nem valószínű tehát, hogy egy – évszázadok óta használt -- alapeszköz nevét a magyarok átvették volna az oszmán törököktől!

Akkor honnan került a magyar nyelvbe a bogrács szó?

A magyarok ősei már a hunokkal való találkozás idején kapcsolatba kerültek türk nyelvű törzsekkel. Sokan úgy tartják, hogy a magyar a török nyelvekkel áll közelebbi rokonságban. A bizánci források meg egyenesen turkoinak nevezik a magyarokat! Lehet, hogy a krónikásaink Szittyaországában, Turán vidékén kell keresnünk a bogrács szó eredetét? Az orkhoni, vagy a kipcsák törökben, és nem az oszmán-törökben? Kutakodásomat siker koronázta, és felépítettem erre az alábbi hipotézist.

A helyzet az, hogy a 10. században – Kásgár vidékén, a Karahánidák birodalmának (950k. – 1213) első ismert uralkodóját Szatuk (Szabuk) Bogrának (901? 915? – 955) hívták, aki a kásgári kán unokaöccse volt. 942-ben elfoglalta Balaszagun városát, felvette a káni címet, megalapítva ezzel a Karahánidák dinasztiáját. (Balaszagun ma Tokmek város közelében található Kirgizisztánban.) A legendák szerint ő volt az első török fejedelem, aki felvette az Iszlám vallást. (Muszlim neve: Abdulkerim Szatuk Kara-kan lett). „A Karahánidák továbbvitték a török kettős fejedelemség intézményét. A Kásgarban és Balászágunban (a mai Kirgizisztán területén) székelő, Arszlán (oroszlán) Kara kán címet viselő keleti kán számított magasabb rangúnak, míg a Szamarkandból uralkodó nyugati kán, aki a Bogra (teve) Kara kán titulust birtokolta, kisebb tekintélyt élvezett.” (Wikipédia: Karahánidák).

A történet ott kezdett számomra érdekessé válni, amikor megismertem a Bogra (Bogrács) kán titulus orosz-kirgiz eredeztetését. (О титулах «Кара Кан» и «Бограч Кан»). http://kghistory.akipress.org/unews/un_post:7319

A magyarázat alapja a Csaa-Hol folyó mentén 1888-ban talált sírfelirat (памятник Чаа-Холь Х) és a szöveg megfejtése. A szövegben szerepel egy „buγra ečim” kifejezés, amit Mahmūd al-Kāšγari segítségével így magyaráznak: „Сам титул в данном письменном памятнике состоит из двух частей, первая часть: «Богра» – тотемное название верблюда, вторая часть: «эчим» – обращение к старшему брату. Согласно М.Кашгари, слово «эчим» или «эчиким» (اَجِقِم) означает обращение к старшему брату, принятое у Хаканиййя.” /Ebben az írásos emlékben, magának a titulusnak két része van, az első: „Bogra” – a teve totemneve, a másik: „ecsim” – az idősebb testvér megszólítása. M. Kāšγarī szerint az „ecsim” vagy „ecsikim” (Megjegyzés: az olvasat lehet „öcsém” vagy „öcsikém” is!) az idősebb testvér megszólítását jelenti a Hakánoknál./

Csak megjegyzem, hogy Mahmud al-Kāšγari orosz nyelvű kiadásának török szótárát és nyelvtanát Czeglédi Katalin fordította magyarra. Azt írja az Előszavában: „Mahmud al Kāšγari török szótárában és nyelvtanában közel 1.600 olyan szót és számos grammatikai morfémát (képzőt, jelet, ragot) ismertem fel, amelynek magyar párhuzama van.” Egyébként a „bogra” szó „teve csődör” jelentését megerősíti az Arabic Grammars of Turkic is. Szerző: Robert J. Ermers. „bugra /buwgra"/ [bogra] 'camel stallion';”. Az idősebb testvér megszólítás meg -- Szatuk Bogra estében -- éppenséggel az „öcsém” szó lehetett, mivel a kásgári Ogulcsák kán unokaöccse volt. Tehát a dinasztia alapító uralkodó nevének jelentése valószínűleg: „Teve öcsi” volt, az itt leírtak szerint. (Azaz ez adatolható). De a tevecsődör név már korábban is létezhetett, ezért joggal állíthatják az orosz nyelvészek, hogy a névből – mint a római Caesárnál – meg uralkodói rang lett a kirgizeknél már a 7-8. században. (Таким образом, титулы «Кара кан» и «Бограч кан» являются титулами кыргызских правителей, они использовались кыргызами еще в VII-VIII веках н.э.). Az „öcsi” rangra pedig legjobb példa „Puskás öcsi” neve, amit senkinek sem kell magyarázni, legfeljebb néhány külföldinek.

De, hogy jön ide a „bogrács” szó?

A tárgyaknak a köznép ad nevet. Sokszor valami közismert dolog alakja, formája lesz a motiváló. Mint például a pilis (tonzúra) és a kopasz hegytető estében, vagy a nyereg alakú hegy neve Nyerges lesz. A teve legszembetűnőbb jellegzetessége a púpja, ami egy felfordított bográcsra hasonlít. Ahol a tevét „bogra”-nak hívták, ott a púpjához hasonló formájú edény neve könnyen lehetett „bogrács”, függetlenül attól, hogy milyen anyagból készült.

És hogy került hozzánk ez a szó, hogy bogra, mikor a teve nálunk nem honos?

Bökönyi Sándor paleozoológus szerint a honfoglalás kori sírokban összesen 10 állatfaj csontleletét találták meg: szarvasmarha, juh, kecske, sertés, teve, ló, kutya, tyúk, lúd és réce. Tehát Árpád népe tevegelt is. Talán a hozzájuk csatlakozott kangar-besnyők bogrának hívták a tevéjüket, és használhatták személynévként, illetve dicsőítő jelzőből kialakult névszóként is. Bizonyíték lehet erre a Sárközben fennmaradt helynevek, pontosabban a Decs falu határában valamikor létezett Bogra-puszta és Bogra-tó neve is! "A Sárközben lakó avar-szlávság és az újonnan letelepült magyarság a XI. századra már összeolvadt; és megkezdődött az állandó jellegű letelepülés is. Ez időben kaptak helyet Sárközben a török nyelvű, mohamedán vallású besenyők, akik a XII. századra olvadtak össze magyarsággal. Emléküket mindmáig sok helynév őrzi: Besenyői-tó, Besenyői-fok, Taksony, Bogra, Baj, Baja és talán a sűrűn előforduló Báta szó is." /Katona Imre: Sárköz 13. oldal. Budapest, 1962./

Hogy a latin nyelvű krónikáinkban nem szerepel sem a bogra, sem a bogrács szó, nem bizonyít semmit! Ezek csak az 1700 évektől adatolhatók, de ez csak a nyelvészeknek jelenti azt, hogy „oszmán-török” a szó eredete, mert a török rézüst neve hasonló hangzású.

Az azonos hangzású földrajzi nevek sokszor csábítják az embert valamiféle kapcsolat keresésére. Ilyen kapcsolat néha van, néha csak a véletlen játéka. De én nem nagyon hiszek a véletlenben, ezért – ha tehetem – utána járok a dolgoknak. Legtöbbször igazolódik a mondás: „Nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja!” Az alábbi írásomban egy szibériai és egy erdélyi magyar falu névegyezését elemezgettem.

A Heves Megyei Népújságban 1989-ben, a Kultúra -- Közművelődés rovatban egy sorozat olvasható Magyarok Szibériában címmel. Ennek a X/8. részében (1989. január 12-ei szám) Pécsi István és Zahemszky László arról ír, hogy „Dordzsi Gombojev Csita megyéből tudatta Pagirjával, Csitától nem messze, Uzon faluban olyan emberek élnek, akik az 1849-es szabadságharcban résztvevő magyar katonák leszármazottainak vallják magukat”. A hírt megerősíti Dora Kacnelszon is, aki a csitai levéltárban adatokat talált az 1849-es magyar hadifoglyokról. Uzon falu ma is létezik, Csitától délre 163 km-re, mint „село Узон”, a 50.5805, 113.6027 koordinátákon. 2013-ban 1157 fő lakosa volt. „A falu alapítása nem ismert” – írja róla az orosz Wikipédia. Felmerül a gondolat, lehet-e kapcsolat az erdélyi Uzon falu és Csita környéki Uzon település között? Ismert tény, hogy az 1848-49-es szabadságharcban uzoni mártírok is voltak az alábbi családnevekkel: Kuthi, Antal, Bodali, Dánér, Etédi, Győrbíró, Kádár, Nagy, Szabó, Vajna, Zajzon, Ferencz, Márk, Török (Emléktábla az 1848-49-es szabadságharc uzoni mártírjainak). Az 1849. június 20-i orosz támadásról az orosz Katonai Enciklopédia (Военная энциклопедия. Сытин, 1911—1915) is beszámol Kökös (Кекеш) címszó alatt. (Uzon, Sepsiszentgyörgytől 9 km-re délkeletre, Kököstől 4 km távolságra fekszik a Feketeügy folyó jobb partján). (И. Ореус, Описание Венгер. войны в 1849 г., Спб., 1880; Описание воен. действий российских войск против венгер. мятежников в 1849 г., Спб., 1851). Orbán Balázs (Hatodik kötet, I. A kökösi hídtól Bodoláig. 128. o. Harmadik kötet. XXX. Eresztvény és Maksa környéke. 178-179. o.) leírása szerint itt, az Erdélyt fenyegető muszka seregek legnagyobbika, a Lüders által vezetett 40 000-nyi ember, támadt a magyarokra. Az első kökösi csata (1849. június 23.): „Lüders Kézdivásárhely bevétele és az ottani készletek megsemmisítése által Háromszéket teljesen meghódítottnak hívén, Szebennek vette útját, a Csíkba visszahúzódott Gál Sándor tekintélyes sereg élén tért meg s magához vonva a háromszéki csatlakozókat, a kökösi hídnál csúfosan visszakergette Adlersberg muszka tábornok hadosztályát.” A második kökösi csata 1849. július 2-án volt. Ebben a csatában esett el Gábor Áron is. A magyar hivatalos történetírás szerint az oroszok nem vittek magukkal magyar hadifoglyokat. Ezt az álláspontot a XXI. században – alapvetően a Petőfi halálának körülményeit kutatóknak köszönhetően – a fellelt dokumentumok (bécsi és moszkvai) megcáfolták. Ennek hivatalos elismerésére a MTA egyelőre nem hajlandó. A bizonyítékokat a MVSz gyűjtötte egybe és hozta hivatalosan az MTA tudtára. (Lásd Nyílt levél a Magyar Tudományos Akadémiához 2016. augusztus 13. illetve A Magyarok IX. Világkongresszusa Záró-nyilatkozat. 2016. aug. 20.). Vajon reális-e az a feltételezés, hogy az Oroszországba kivitt magyar hadifoglyok a szülőfalujuk emlékére adták a táborhelyüknek ezt a nevet? Elismerve azt a tényt, hogy magyar hadifoglyok százai kerülhettek Szibériába a magyarországi orosz hadjárat következtében, de ennek a névadásnak semmi realitását nem látom! Érveim az alábbiak:

1. Hogy egy földrajzi elnevezés fennmaradjon, ahhoz elsősorban a környezet „hozzájárulása” szükséges. Míg egy településről, ahol magyarok élnek mondhatja a környezete, hogy magyar, (akármilyen formában) de, hogy elfogadják pár hadifogoly idegen névadását – szinte kizárt.
2. Az „uzon” szó valószínűleg a besenyőkkel kapcsolatos. Már Orbán Balázs is valószínűbbnek tartotta Kállay állítását (A Nemes Székely nemz. eredete. 81. lap), miszerint „Uzon neve Árpáddal egykorú ily nevű vezértől származik”, szemben Benkővel, aki „azt mondja, hogy Uzon helyén ezen (Ausonio) prefectus által épített hasonnevű római vár állott, melynek aztán romjaiból épült a Mikes udvar; de ezt bizonyító semmi rom vagy adat nem levén…” Kállay pontosabban azt írta, hogy „ez az Uzon élt Árpád idejében.”. Ha, figyelembe vesszük, hogy Árpád honvisszafoglaló népéhez alánok és besenyők is csatlakozhattak akkor róluk kapta a környék egy része a besenyő földrajzi neveket (Besenyő-patak, és Sepsibesenyő, de valószínűleg Kökös is!). 1332-ben már Uzun néven említik. De elképzelhető, hogy Uzun a tatárjárás utáni jász és kun betelepítések szereplője volt, Alpár kánnal együtt. Az előbbi törökül „hosszút”, az „alp” „hőst”, az „er/ar” „férfit” jelent. Szibériában tehát ezek a nevek „őshonosak”! Uzun van Üzbegisztánban is, több mint 10 ezer lakossal. (Узун, 38.3725, 67.2027).

Az Alpárok (lakosnév) korai jelenlétét bizonyítja Magyarországon Tiszaalpár neve is. Nevét 1075-ben említette először oklevél Olper néven, mikor I. Géza király a váci püspöknek adományozta. A hely a honfoglalás korában is lakott volt, erről Anonymus, Béla király névtelen jegyzője is megemlékezett. (Wikipédia). Egy közép-ázsiai családnévre példa a G. K. Alparov név. (Гибад Хабибуллович Алпаров (1888—1936) — учёный-тюрколог, профессор).

Kutya vagy eb! – mondhatnánk az ebünknek, de ezt ő nagyon jól tudja! A szavak eredete után érdeklődők ellenben bizonytalanságban vannak. Nem segít rajtuk sem az EWUng, sem a WikipédiA. Az elsőben (Etymologisches Wörterbuch des Ungarischen I–III) rátaláltak egy Kutha alakra, még 1305-ből, de nem biztosak benne, hogy ez a kutya szóra vonatkozik. Az első írott közszói előfordulásnak az 1511-évi Kwtyok formát tartják. „Az alapszó feltehetően a kuc-kuc kutyahívogató szóval, illetve a koc ’üt, koppint’ igével függ össze. A szóvégi -a ~ -ó kicsinyítő képző vagy melléknéviigenév-képző.” – írják. A „kutya” jelentésű írásforma először 1585-ben adatolt. A másodikban sem tudják a szó eredetét. Ezt írják: „A kutya szavunk eredetére több feltételezés van. A finnugristák szerint hangutánzó eredetű állathívogató szóból ered. Erre mutat sok alakváltozata: kucsa, kucsu, kucsó, kucó. A magyartól függetlenül kialakult, hasonló kutyahívogató szavak például a szerb és horvát kuci, az ukrán kucsu kucsu, az oszmán-török kuçukuçu.” „A szó protoindoeurópai rekonstrukciója *kwōn. Az indoeurópai nyelvek közül például a hindi kutta, a török nyelvekből az ótörök kuça és kançık közös indoeurópai-török eredetre utalnak… Ugyanakkor gyakorlatilag az összes török nyelvben ut, et vagy it a kutya”.

A fenti bevezetés után rátérek a saját kutatási eredményeimre. (Elnézést kérek, de az ebbel most nem foglalkozom. Lezárom annyival, hogy amelyik magyarul beszélő ősünknek nem volt kutyája, az ebet tartott!). Mottóm lehetne ez: „A kutya (Canis lupus familiaris), az egyetlen olyan emlős állatfaj, amely tudományos nevében megkapta a familiaris, azaz a családhoz tartozó jelzőt”.

Kezdem azzal, hogy még az orosz nyelv iskolai szintű tanulása során megtanultam azt, hogy az orosz „kutyónok” szó, kutyuskát jelent. Már ősz, de inkább kopasz fejjel kellett megtudnom, hogy Nyugat-Szibériában a kutya szó kutyát is jelent. De csak itt! Hiába keresed az orosz-magyar szótárban (Hadrovics-Gáldi), legfeljebb azt találod, hogy „Кутья́” – édes rizskása <halotti toron>, ami igaz azzal, hogy egyes szláv területeken a karácsonyi ajándékozás, kenyérsütés, emlékezés az elhunytakra, a sokmagvas „kutyjá” kása (Постная кутья, ритуальное поминальное блюдо) készítése ma is élő hagyomány. Nosza, előkaptam M. Wasmer orosz értelmező szótárát, és ott megtaláltam a szibériai kutyát: „WORD: кутёнок, диал. кутя́, сиб.”. Ezt Nyugat-Szibéria, Dél-Urál azon részein beszélik, ahol a régészek magyaros jellegű leletek tömegét találják. (Szargatkai-kultúra). Wasmer az udmurt és komi. kut᾽ formákkal elutasítja az összekapcsolást. («ошибочна точка зрения о заимствовании русск. слова из удм. kut᾽а (Бернекер 1, 636 и сл.; против см. Преобр. I, 421). Коми kut᾽u "собачка", согласно Вихм.»). A magyar 100%-os egyezést, meg sem említi! Ekkor ráakadtam Kudeljá-Lesznoj Orosz népi szólások szótárára. (Leningrád, 1980.). /Куделя—Лесной: СЛОВАРЬ РУССКИХ НАРОДНЫХ ГОВОРОВ Выпуск шестнадцатый/. Itt attól függően, hogy elől, vagy hátul van e a hangsúly, van e lágyjel a t után, vagy nincs, más és más értelme van a szónak. (Кутя - это маленький щенок! А КУТЬЯ - ритуальное поминальное блюдо славян. Кутя - cлово, которым подзывают кур, цыплят: кутя-кутя!). Tehát lehet kutya, lehet rituális étel, vagy éppen tyúkcsalogató (pi-pi-pi!), de tyúk értelmű szó is! (Кутя, и, ж. Курица. Арх. Арх., 1928. Арх., Вожегод. Волог).

Érdekes, hogy a nyelvészek, függetlenül a nemzetiségüktől, ha nem találnak megfelelő magyarázatot bizonyos szavakra, akkor előveszik a jól bevált dzsoli-dzsókerüket, a hangutánzó eredetet. Ezt olvashattuk fentebb a kutya szóra vonatkozóan! (kuc-kuc, koc). Az oroszoknál egy kis zavar keletkezett, mert a tyúkokat kezdték így hívogatni, hogy: kutyá-kutyá. Ebből azután néhány vidéken „kúr” azaz „tyúk” lett úgy, mint nálunk a „pipi”, a pi-pi-piből. De ez érthető lesz számunkra is, ha a kotkodácsolásból indulunk ki. Kot-kot-kot, mondhatnánk mi is tyúknyelven, de ebből csak kity-koty lett magyarul, mint hangutánzó népi rigmus. (Kottyolás). De a fészekre ülni készülő tyúkot magyarul kotlósnak hívjuk. Az már kottyog, kotlik. Ha eltojt a tyúk, azt kotkodácsolással jelzi. Oroszban ennek a hangutánzó megfelelője e „квохтать, квокта́ть” (kvoktáty). Ha odafigyelünk Bálint Gáborra, akkor már ősmagyar eredeztetést is feltételezhetünk: B.G. gugg-ol. Tamil: kukku- (kukkal: guggol, kotlik), mandzsu gugure. Mert a tyúk guggolva ül a tojásokon, amikor kotlik! Szerintem ez a tamil „kukku-” adja a megoldást a kutya szavunkra is! Most visszatérek a mottómra. A családhoz tartozó kutya idomítása azzal kezdődik, hogy „ül!”. (Értelme: guggolj). A „Kukku” szó valamilyen változata. És a parancsszóból lett ragadvány név! Utána jöhetett a „kuc-kuc”! Akkor lett belőle háziállat, amikor elfogadta az ember irányítását. Ennek az első jele lehetett, amikor leült az ember mellé, több tízezer évvel ezelőtt. És a parancsszó fennmaradt, egyik nyelvben még felismerhetően, másikban kevésbé. Ha nem így lett volna, akkor a gyerekszájnak megfelelően „vau-vau”-nak hívnánk ma a kutyánkat – gondolom én! (A kutya ugyanis nem ad ki olyan hangot, hogy „ku-ku”, ez legfeljebb a kakukkra jellemző!).

 Az „úr” szavunkat már sokan értelmezték. Én tiszteletben tartok minden logikusan elfogadható magyarázatot. Nyelvészekkel, történészekkel nem vitatkozom, hiszen nem vagyunk egy kategóriában. Meglátásomat, véleményemet azonban közreadom, hátha valaki meglátja benne az „igazat”.

Műkedvelő nyelvész-történészként nehéz beleszólni a „nagyok” dolgába. De „a nyelv mindenkié” alapon jogom van a témában véleményt mondani, illetve saját meglátásaimat másokkal közölni. Műszaki ember lévén, megszoktam, hogy egy állítást (tételt) bizonyítani kell, különben csak feltételezés marad. Bekukkantva a nyelvészet és az őstörténet világába, azt tapasztaltam, hogy a bizonyítási kényszer (de inkább a meggyőzés) itt is erős. A végeredményt, azután a politikusok használják fel, saját céljaikra. Leszűrve ebből a tanulságot, én megmaradtam a gondolkodás szintjén, és igyekszem bemutatni azokat az ismereteket, amelyeket megszereztem. Közben elmondom, hogy ezekről milyen gondolatok jutottak az eszembe. Ismertetem a saját következtetéseimet, és rábízom az olvasóimra a döntés, az állásfoglalás feladatát.

„A következtetés az a gondolkodási mód, ahogy logikus eredményre jutunk.” – tanította nekünk logika órán Gömöry József tanár úr a dombóvári gimnáziumban. Akkor még úgy tarthatták az oktatásért felelősök, hogy a reáltagozatosokra is ráfér egy kis logikus gondolkodás. Ma, az az érzésem, hogy inkább az a kívánalom, hogy az elvárásoknak, a szabályoknak feleljenek meg a diákok. De a „Gondolkodni szabad” táblát sohasem lehet betiltani. Hát, így vagyok én a nyelvészettel és a magyarok őstörténelmével is. Gondolkodásmódomban inkább az induktív módszer a domináns. Nehezen tudom elfogadni az általánosnak vélt hangrendi és egyéb nyelvtani szabályokat, inkább az egyedi példák, a szavak jelentése, értelme, előfordulásuk tér és időbeli szükségessége, ami számomra meghatározó. Ezért választottam vizsgálatom tárgyául, bizonyos jellegzetes (marker) szavakat, amelyeket azután buldog módra követek, elemzem őket és próbálok „logikus eredményre jutni”. Az újonnan megszerzett ismereteket általában arra használom fel, hogy tesztelem a korábbi állításaimat, hogy kiállják-e a megmérettetés próbáját. Így tettem akkor is, amikor a bolgár őstörténet 1997-ben publikált dokumentumait, Fargat Nurutdinov Dzsagfar tarihiját elolvastam. Példának bemutatom az „aszú” szavunk eredetére vonatkozó állításomat, amelyet én a török szu (víz) és a görög fosztóképző „a” összevonásra alapoztam. (Bilecz Ferenc: Bel-Ár, Schubert Grafikai Stúdió, 2013. 137. old.). Itt alátámasztásul távoli folyóneveket (Szári-szu, Ak-szu) hoztam fel. A hunok görög kapcsolatára pedig Darkó Jenőre hivatkoztam. A Dzsagfar krónikából kitűnik, hogy Atilla egyik unokája, Dzsuras a hunjaival az ukrán Szula folyó mentén élt. „Dzsuras, becenevén Maszgut, Bel-Kermek fia a maszgut bek lányától, egyik-másik szabar beknek szolgált, és így földeket kapott a Szula és a Dzsalda [Krím] között...” (3. fejezet. A bulgár baltavárok kora (AD 453-c. 683). Z. Tóth Csaba : Dzsagfar Tarihi. Mikes International. XIII. évfolyam, 3. szám). A Dnyeper mellékfolyójának, a Szulának a nevét az orosz Wikipédia így magyarázza: Eredhet a török „szu” (víz) szóból, a többes számot jelentő „lar” végződéssel. Mivel kora tavasztól (hóolvadáskor) a nyár közepéig, a Szula vize megemelkedik és a földfoglaló nomádok megérkezve a folyóhoz, nem tudták azt kordába szorítani, mert „sok víz” volt. A nyelvfejlődés során az „r” hangot a hangsúlyos „a” magánhangzó elnyomta a szláv nyelvben. Tehát a szlávoknál megmaradt a „szu” víz jelentése, amit a hunoktól örököltek. Miért gondolnánk, hogy a magyarok meg elfelejtették volna? Tehát nálunk a Szuha patakok nevét a szlávoktól kellett kölcsönöznünk, és megmagyarázzuk, hogy időnként ezek a (néha bővizű folyócskák) kiszáradnak? A magyarban fennmaradt „aszú” szónak meg nem tudjuk az eredetét? A bizánci kapcsolatról a Dzsagfar krónikában is bizonyosságot szerezhetünk: „Azután Alip-bi a bulgárokkal, akik sok megpróbáltatást szenvedtek a rúmiaktól Azerbajdzsánban, átkelt a Szulán, és Dere [Dara] város mellett legyőzte a nyolcvanezres rúmi sereget [az 500-as években többször megütköztek a perzsák és a bizánciak a mezopotámiai Dara erődvárosnál, s a hunok hol az egyik, hol a másik oldalon harcoltak zsoldosként]”. – Az idézet a fent említett Z. Tóth Csaba fordításból van. 2. fejezet. Idel a hunkánok idején (AD 378-453). (A mezopotámiai Dara romváros, korábbi római erőd, katonai helyőrség, Törökországban, a 37.1778; 40.9528 koordinátákon található, Mardintól délre). De a hun-bizánci együttműködésről a katonai lexikonok is szólnak. Például az 530-as darai csatánál írják, hogy Belisarius seregében „A széleken a herulok által alkotott lovasság helyezkedett el Pharas és Bounzes vezetésével. A jobb szárnyon volt még 300 hun lovas Sunicas és Aigan vezetésével. A bal szárnyon 600 hun lovas volt Simmas és Ascan vezénylete alatt. A bal oldal hátvédjében János irányítása alatt helyezkedett el a bizánci lovasság tartaléka. Gyakran előfordul, hogy egy nyelvész-történész általános elveivel azonosulok, de nem mindig osztom annak véleményét. Most egy ilyen példát mutatok be.

2012. év végén, a Mikes International folyóiratban (XII. évfolyam, 4. szám) összegyűjtve megjelentek Czeglédi Katalin „A magyar őstörténet és a nyelv” című nyelvészeti őstörténeti tanulmányai (910. old.). Elfogadom és egyetértek álláspontjával, amit az első tanulmányban (A magyar nyelv mint történeti forrás az őstörténeti kutatásokban) kifejt. „A példák sorát kezdve a névmásokkal, folytatva a törzsnevekkel igazolni látszik, hogy bár a nyelvek családokba sorolása annak idején azért történt meg elsősorban, hogy a világon beszélt kb. 6 ezer nyelvet kezelni tudják, valamelyest el tudjanak igazodni közöttük, ma már egyértelmű, hogy a nyelvcsaládokba tartozás a nyelvek érdemi kutatását, vizsgálatát nagymértékben akadályozza, olykor lehetetlenné teszi. Mindezek után helyes őstörténeti következtetéseket levonni a nyelvészeti kutatásokból rendszerint lehetetlen. Ezt még csak nehezítik az írott források nem egységes, olykor helytelen értelmezése”. Ezért, én is úgy gondolom, hogy a földrajzi nevek – de a személy-, uralkodó-, isten- és titulusnevek (társadalmi címnevek) is -- akkor játszhatnak komoly szerepet a magyar őstörténet kutatásában, ha azokat sikerül megfejteni. A megfejtések azonban eltérőek! Én tiszteletben tartok minden olyan véleményt, amely logikusan van felépítve és példákkal („tényekkel”) van alátámasztva. A tényeket azért tettem zárójelbe és idézőjelbe, mert igazat kell adnom Edward Hallet Carrnek, aki azt írta, hogy: „a történész olyan tényeket talál, amilyeneket keres…” (E. H. C. Mi a történelem? Osiris, Budapest, 1995.). Bár, én nem vagyok történész, (sem nyelvész), mégis vettem a bátorságot, hogy egy (számomra kiemelten fontos) magyar szó kialakulásának egy sajátos értelmezését bemutassam. Ez a szó, nem más, mint az ÚR szavunk. A megjelent írásaim nagy része, (valamilyen formában) foglalkozik ezzel a fogalommal. Szokásomhoz híven, először idézek egy – szakmailag megalapozott változatot (ez esetben Czeglédi Katalinét), majd ismertetem a sajátomat is.

„magy. úr: Jelentése: ’a hatalom, és a vagyon birtokosa, uralkodó, parancsoló, Isten, Jézus Krisztus, férj, hatalom uralkodó erő’ ú: abszolút szótő + -r: képző. A szótő jelentése: ú: ’mag, víz, forrás, ős, szent, fej, fent lévő stb.’ + r: ’valamihez tartozó, valamivel ellátott, valami mellett lévő’ képző. Következésképp, az úr a teremtő, az irányító, s mint ilyen a ’szent, ős, első, öreg, fent lévő stb.’ jelentéseket tartalmazza. A nyelvi megfelelői közül bemutat jó néhány példát: finn uroo (uroho) ’férfi, hős, férj’ < u-: abszolút szótő + -roo, stb.

A magyar úr szó kapcsolatai a példák tanúsága alapján kiterjedtek térben Mezopotámiától (ld. uruki kultúra) a hunok ismert lakóhelyein keresztül a mai Finnországig, időben pedig legalább ie. 3000-től ismert, ez azt is jelenti, hogy 5 ezer évnél idősebb” – eddig az idézet. Ezt követően bemutatja a tő változásait. (A magyar nyelv keleti gyökereiről. 4.2.3.1. Társadalmi címnevek. 69. o.) A Magyar etimológiai szótár szerint: „Bizonytalan eredetű szó. Talán finnugor örökségünk része: finn uros, urhoon (‘férfi, hős’), lapp varesz (‘hím állat’). Mivel az egyeztetés csak távoli rokon nyelveket érint, a megfelelés nem teljesen meggyőző. Bizonytalan eredetű szó. Talán finnugor örökségünk része: finn uros, urhoon (‘férfi, hős’), lapp varesz (‘hím állat’). Mivel az egyeztetés csak távoli rokon nyelveket érint, a megfelelés nem teljesen meggyőző”.

Kezdem azzal, hogy az úr szerintem egy gyökszó. Úgy vélem, abszolút szótő itt az „r”, és nem az „u”. Első érvemet a fenti idézet utolsó bekezdése már magában is hordozza. A 3-5 ezer éves szó, a sumér Ur (30.9625, 46.1030, az Eufrátesz egykori csatornája mellett) és Uruk (31.3222, 45.6361) városnevekben valóban feltűnik. Uruk a Bibliában Erech néven szerepel. De az *r* tő, talán az egyik leggyakoribb ősi szótő, amely a fenti, Czeglédi idézetben említett úr szónak tulajdonított értelmet hordozza. Lásd pld. az asszír Ur-Ar-Tu (Biainili vagy Nairi királysága), az örmény ar tövű nevek sokaságát, a görög mitológia istenneveit: Érosz, Árész, az egyiptomi Rá/Ré istenneveket, a Volga ősi Ra nevét, a keleti népnevekben az -ar (ember, nép) végződést, az -ár/er főnévképzőt, a sar/cár uralkodó neveket, pld. az asszír király III. Tukulti-apil-Ésarra (Tiglat-Pilészár, uralkodott Kr. e. 745 – Kr. e. 727), vagy Bél-sar-uszur (Belsaccar, i. e. 539. körül) stb. és még rengeteg földrajzi nevet Keleten. A később elhíresült „árja” szó is ezt takarja. V.S. Apte szanszkrit-angol szótára az árja szót az „r” tőhanghoz vezeti vissza, amelyhez előtagként adták az „a” hangot, hogy negatív jelentést adjanak neki. Éppen ezért az árja jelentése főnévként mester, úr, tanár, jelzőként pedig derék, becsületes, kiváló, valamint egyéb jelentései barát, munkaadó, após. Az „ar” szó legjellegzetesebb értelmezését az örmény mitológiában találhatjuk meg. Ott a „teremtő isten” fogalmához kapcsolják. Ararát nevében „arar” a „teremtés”, „at” a „hely”. Ar (örm. Ար) a legfőbb nap isten volt. A Nap hatalmát (örm. arev) volt hivatott jelképezni, ami magában foglalta a természeti erőket, főképp a tavaszt. (Ar napja március 21. volt). „Az ar- ősi örmény szótő, megtalálható nemcsak az egyik legrégibb protoörmény törzs nevében (armen), és a nap (arev) szóban, de sok helynévben, földrajzi névben és mintegy harminc férfinévben is (Aram, Armen, Artak, Arszen stb.)” – olvashatjuk a Wikipédiában. De az UNUG-URI-ak is UR városból származhattak. (Badiny Jós Ferenc). Szentkatolnai Bálint Gábor tamil szótárában: „az uri-mei, tulajdon, birtok gyöke uri saját. Tehát sem „férj, sem hős” jelentésű a magyar ur szó, mert ekkor sem ur-szág nem lett volna belőle, sem nem mondhatnók maga ura stb.” Én a Fenséges Úr című könyvemben részletezem a „fenn és fenség” problematikáját, de a Bel-Ár című tanulmányomban is bőven van rá utalás.

Második érvemet Ihre német-magyar szótárából kölcsönöztem, ahol Johann Christoph Adelung (1732 – 1806), német nyelvészre hivatkozva az alábbiak olvashatók: „Adelung pedig az Éhre és ur szók alatt feljegyzé, hogy az ar, er, ir, or gyök formák végre is egyre mennek ki, urat, világosságot, magosságot jelentők, mikre az ég, meny szó alatt is példákat adtunk, jelenben is a hegyek, or, gor, hor stb. névformái hasonló eredményre elvezethetnek”. (326). Bár itt az „úr” kifejezetten nem szerepel, mint gyök, de a jelentés félreérthetetlenül utal az úrra. Tehát nem lehet szó az „ú” képzett változatáról. Inkább arról, hogy ez az ősi magyar szó a germánt megelőzően már létezett, ráadásul változatlan formában fenn is maradt! Természetesen vannak más vélemények is. Például Szentkatolnai Bálint Gábor minden -ar, -úr, -or, -er, -ir-re végződő törzsnevet többes számúnak vélt. (Valószínűleg örmény mintára, ahol a többes szám jele az -er). A népneveknél azonban a szóösszevonás valószínűbb, mint a többes szám alkalmazása -- szerintem. Példák: mag(y)-ar, tat-ár, bol(o)g-ár, kaz-ár, stb. (Türk nyelvekben az „ar” jelentése: férfi, férj, ember). Az er/ar váltást látom megvalósulni a magyar erőd/vár rokon értelmű szavak kialakulásában is. Az elsőnél erő + -d helynévképző, a másodiknál a v>g átalakulás tettenérése a gard és grád indoeurópai szavaknál. (A jelentés itt is: őriz, véd, kerít + -d képző). A g hang megjelenését lásd az Adelungnál idézett gor, hor (hegy) szavaknál. Valószínűleg a képző nélküli vár volt az ősibb, amelyet gyakran etnikum jelzőként is használtak, letelepedett, vár(os)-lakó, vár-építő népek esetén. Pld. vár-hun, vár-jág (var-ég). A v hangot talán az örmény hatás hozhatta be. Lásd az Örmény-felföldön, az i. e. 9–6. század között létrejött államalakulat, Urartu nevében: Urartu, örményül: Ուրարտու, Owɹaɹtou, Owɹaɹdou, ejtsd: Vourartu.

A bolgár-magyar őstörténet összefonódását láthatjuk az ősbolgár „ur”, „urove” - bojárok, elöljárók – értelmű szavakban.

A „vár” szó eredetét a WikiSzótár így közli: Eredet [vár < ómagyar: vár < ősmagyar: vár, várta (vár, őrhely) < urr, ur (város) < dravida: ur (vár, város, uradalom) < szanszkrit: oru (hely)]. Az „ország” szavunk szinte „összefoglalja” mindezeket! A „vár” igénk, pedig a vár figyelő (őr) funkciójából ered. Lásd, Szentkatolnai Bálint Gábornál a tamil: pár (néz, figyel, vigyáz) jelentést.

Van még egy érdekes, megfejtetlen -- az úr gyökkel kapcsolatos -- helynév, pontosabban hegynév, amelynek a nyelvészek adta megfejtése igen gyenge lábakon áll. Ez az URÁL szó. Vonatkozik ez az Urál hegység, és az Urál folyó nevére is. A folyónevet hamar kihagyhatjuk a vizsgálatból, mert ez bizonyítottan a hegységről kapta a nevét 1775-ben. Előtte a neve Jájik (до 1775 Яик) volt. Tekintettel arra, hogy Jájik környéke a „paraszt cárjelölt” Pugacsov fészke volt, II. Katalin cárnő – miután Pugacsovot lefejeztette – úgy gondolta, hogy eltörli a folyó nevét is, és a hegység nevével (Урал, régiesen Уралтау) helyettesíti, ahonnan az ered. Marad tehát a hegy elnevezésének megfejtése.

A török tau (hegy) magyarázatok legfeljebb a régi megnevezés „Uráltova gora” második részére ad magyarázatot, de az „Ural” szóra nem. В древнерусском Оралтова гора (1627) – от тюркского «tau» (гора). Itt jön be Kálmán Béla javaslata (amit Vasmernál olvashatunk, WORD: Ура́л, PAGES: 4,166), miszerint a mansi „ur-ala” (hegycsúcs) kifejezésből származik az Urál hegység neve. Vasmer: „Скорее из манси ur-ala "горная вершина" (Кальман, письменно)”. Ahol a mansi „ur” hegyet jelent. («ур» гора, манси).

A finnugorista Kálmántól nem volt elvárható, hogy az ural szót magyarul olvassa! Itt a névszó az úr, az igeképző az -l. Uralkodóvá válik: ural! Minden hókusz-pókusz nélkül, magyarul! Aki feltenné a kérdést, hogy ki ural, vagy mit ural? – annak ajánlom ennek az esszének az újraolvasását illetve, hogy gondolkodjon el azon, hogy vajon a Vigyázó hegység kire vigyáz!