„Az kezdetben vala amaz Ige, és az az ige vala az Istennél, és az az ige Isten vala” – így kezdődik János evangéliuma a Bibliában.

„...lehetetlen, hogy puszta helynevek, személynevek, feliratok, dialektusok vagy egyáltalán: a nyelvi oldal alapján népek rassz-aspektusának sorsára következtessünk. Már azt sem tudhatjuk, hogy egy népnév nyelvtörzset vagy rassztagot jelöl-e; hogy mindkettőt vagy egyiket sem; sőt ehhez járul, hogy minden népnévnek, sőt az országneveknek is megvan a saját sorsuk.” – véli Oswald Spengler.

Ha a rasszok sorsára nem is következtethetünk, a személyiség nevében azért sokkal több van elrejtve – tudatosan, vagy sorsszerűen – mint annak másoktól megkülönböztető jele. A személynév egyben feltárója, hordozója, megjelenítője, meghívhatásának lehetősítője a személyiségnek. Nem véletlen, hogy ezzel a Biblia oly sokat, és részletesen foglalkozik. (1 Mózes 4:26b, 2 Mózes 3.13.15d, 5 Mózes 18:22, 1 Kir 18:24, Zsolt 116:4, 124:8, Joel 3:5, Máté 21:9, Lukács 10:20. 1:31b, Csel 2:21.)

Az Isteni és emberi személyiség nem a saját nevével tűnik ki, hanem azzal a hatalmával és képességével, hogy nevet ad. Isten, legelőbb nevet adott a világosságnak és a sötétségnek. És „lőn az estve és az reggel első nap”. A magyar nyelv ősi mivoltának egyik bizonyítéka rejlik a „világos, világ, nap, Nap, nappal”, továbbá a „bel” és „ar” tövű szavaink összefüggésében. „És nevezé az Világosságot Napnak,” – olvashatjuk Károlyi Gáspár fordításában, a Bibliában. Amikor a Nappal együtt vagyunk, az a nappal. Éjféltől éjfélig tartó időszak egy nap. „Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága”. (Jn 8,12). Tehát a Világosság = Isten személye. Bel>bil>vil. A bél és a világosság összefüggését már sokan kimutatták a magyar nyelvben. A sumér-akkád Bél és a judeo-keresztény isten ugyanaz: a Mindenható (παντοκράτωρ). Bél a magyar ősvallás isteni triászának tagja volt. Bél a sumér Enlil isten jelzője. Jelentése "Úr" szó szerint: Én-Lélek. Ár = Nap, teremtmény. A magyar nyelvben a „nyár”, az „arany”, az „ara”. az „ár” (áradás), az -ar, -er (-ász, -ész) képzők őrizték meg ennek az emlékét. Ezek a szavak, hogy: nap, Nap, nappal, más, fiatal nyelvekben nem nagyon függnek össze, illetve a napot nem különböztetik meg a nappaltól, ami magyarban főnév és határozószó is egyszerre. Például: angol: day, Sun, (day); német: Tag, Sun, Tag; francia: jour, Sun, jour; orosz: день, солнце, день; görög: ημέρα, ήλιος, ημέρα; latin: die, solem, die. A rész és az egész keleti és nyugati értelmezése rejlik ebben a fejtegetésben. Hiszen a nap részei: a hajnal, a reggel, a nappal, az este és az éjszaka. Magyarban itt a -val, képző és rag is egyszerre. Idegen nyelvekben csak a szövegkörnyezetből tudjuk megkülönböztetni a napot a nappaltól.

Spengler írja, hogy: „Főnévi jeleket egynémely állatnál talán még elképzelhetünk, igeieket azonban már nem. ... Csak bele kell merülnünk alany és állítmány, cselekvő és szenvedő, jelen és múlt merev megkülönböztetéseibe, hogy lássuk, miként lesz úrrá itt az értelem az érzékeken. ... A nevet nem mindig kell kimondani, van, amikor titokban kell tartani; veszélyes erő rejlik benne. A név megszületésével megy végbe az átmenet az állati lét mindennapi fizikájából az emberlét metafizikájába. Ez volt a legnagyobb fordulat az emberi lélek történetében.” – talán ennyi elég is a név filozófiájából. És talán ahhoz is elég, hogy belássuk, a nevek és előfordulásuk vizsgálata járhat olyan eredménnyel, ami a rasszok sorsának alakulásába mégis enged egy kis betekintést. Természetesen ez nem lehet nem szubjektív. Elfogadom Spenglernek azt az állítását, hogy a rassz nem, csak a nyelv vándorol. „A rassz nem vándorol. Az emberek vándorolnak; egymást követő nemzedékeik mindig más tájon születnek; a táj titkos hatalmat szerez a bennük lévő növényszerű felett, és végül a rasszkifejeződés alapvetően megváltozik: a régi elhal, és új támad helyette. ... A nyelvek vándorolnak, mivel nemzetségről nemzetségre hagyományozódnak, és a nemzetségek viszik magukkal őket. Mindenekelőtt változnak”. Amikor megírtam az első négy könyvemet, még nem olvastam „A Nyugat alkonya”-t. De a magyar őshaza-kutatást, a magyarok vándorlását és a „marker szavak” kutatását mindig a fenti spengleri elvek alapján képzeltem el. Természetesen feltételeztem, hogy bizonyos rassz-tulajdonságok a nyelvhez hasonlóan vándorolnak, sőt megőrződnek. Tapasztaltam, hogy a ragadványnevek keletkezésekor, a magyar nyelvben a nép csipkelődő, humorizáló természete kimutatható volt régen és ma is. Talán említhetek egy példát az írásaimból. Ez a német név keletkezésére vonatkozik. Kizárólag csak közép-európai környezetben német a germán, a deutsch, az alleman, ember. A legtöbb névmagyarázat arra irányul, hogy szláv nyelvterületen, a nyelvüket nem beszélőket némának, hibásan beszélőnek tartották. Idővel, a morfológiai hasonlatosság átment szemantikaiba. Arról nem szólnak, hogy akkor minden idegen miért nem lett német? Ez egy logikai bukfenc. Természetesen van olyan magyarázat is, hogy egy kis, régi germán törzsi név, a „nemetes”, vált népnévvé. Julius Caesar idejében említett törzset legtöbb mai kutató inkább keltának tartja. A törzs jelentéktelen nagysága, történelmi szerepe és az a tény, hogy a szlávok megjelenésekor már sehol se voltak, valószínűtlenné teszi ezt a változatot is. A hun-avar magyar törzseknek a 4. századtól viszont bőven volt alkalmuk találkozni germán emberekkel, akik annyit megtanultak ellenségeiktől, hogy „nem é(r)t” hunul, vagy avarul, vagy magyarul. Ők lettek a „nemét”-ek, vagy „nem écc”-ek. Míg ez a történet nem bizonyítható, ellenben az azonos tartalmú, gúnyos román „nyustyú” (nu ştiu = nem értem) népelnevezés 19. századi kialakulása teljesen nyomon követhető. (Katonai szleng). Mint mondtam, ebben a magyar humoros névragasztás ezeréves példája van benne. (Vesd össze a durva, sértő román „bozgor” akármelyik értelmezésével).

Nomen est omen (A név végzet) – A nominatív determinizmus elmélet szerint az ember neve befolyásolja munkáját és életét. Lehet úgy is értelmezni, hogy: „A név kötelez!” Sokan még ma is elhiszik ezt, sőt annyira fontosnak tartják, hogy a csecsemőket sikerhozó nevekre keresztelik el. Árpád-házi királyainkat vajon mi vezérelhette gyermekük névválasztásában? Például. ha a Béla névnél a fehér jelző dominált volna, akkor latinul valószínűleg megjelent volna az „Alba” valamelyik változata. De nem jelent meg! A hun Béla név került be a latin szövegekbe is, minden királyunknál, hercegünknél. Ha a 20. században, Izrael népéhez tartozó Éliás József református pap, hitt (márpedig hitt!) nevének sorsalakító szerepében, akkor a középkor hajnalán, de a sumér időkig visszanyúlóan is feltételezhetjük, hogy a neveknek igenis volt olyan jelentése, tartalma, ami a rassz jellegzetességére is utalhatott. Pontosan ezért foglalkozom egyre mélyebben a nevek elemzésével. De nem általában! Csak az előre kiválasztott „marker” szavakkal. Ezek feltűnése, idő-, és térbeli fennmaradása, elhelyezkedése, a hozzájuk fűzött – igaznak, vagy hamisnak vélt – legendák elemzése bőven ad munkát. Csökken a valószínűsége annak is, hogy az általánosból levont nyelvészkövetkeztetések tévútra tereljenek.

Egyébként, pedig a nálam 6 generációval korábban élt őseim neve: Bilecz Ferenc és Bél Anna! (Lásd a koppányszántói Anyakönyvekben, az 1795. évnél, Bilecz Erzsébet születésének bejegyzését. Korábban, az anyának csak a keresztnevét írták be.)