Ódombó, Vásárosdombó, Dombóvár. Őseink, a dimbes-dombos Zselic észak-keleti csücskénél, a Kapos folyó mocsaras árterében, már a honfoglaláskor (vagy még korábban, a honfoglalás értelmezésétől függően) erődítményt építettek a mocsárból kiemelkedő dombokra. Ennek nyomait fedezték fel a dombóvári Szigeterdőben. A sánc-erőd feltárásakor Árpád-kori eszközök sokasága került elő. Tőle nem messze van az a vármaradvány, amiről a város a nevét kapta. Ez a Dombó vára. A másik dombon – Béka-tó magaslatán – az ábrahámi monostort építették fel. A Kakas-dombbal egy szinten (133 m), a rk. templom magaslik. Dombóvár földrajzi környezetét és történelmét feltáró dr. Szőke Sándor könyvében több helyen olvashatunk „a Kapos diluviális teraszairól, amelyek kiemelkedtek a mocsárvilágból, erdős, bokros felszínükkel. Ezeket használta fel az ember ősidőktől fogva települési célokra”.(Sz. S. 1996-os kiadás 21. o.). A dombó név mégis áldozata lett a magyar nyelv eredete körül – a 19. században – kialakult csatározásnak. Kniezsa István szerint a név szláv eredetű, és tölgyest jelent (dobov[o] = tölgyes). A szlávok ittlétét helynevekkel indokolják: „Földrajzi neveknél ugyanis többször is előfordul a dombó szó, és mindig nedves, mocsaras árterületen, a mocsári tölgyeknek legjobban kedvező helyeken. Biztos tehát, hogy ezt a területet és a kiemelkedő szigeteket is tölgyes borította és így lett a szláv „tölgyes”-t jelentő szó, területünk névadója”. (Sz. S. 38. o.). Valószínű, hogy Szőke tanár úr nem akart vitába szállni Kniezsával. Azt azért érzékelteti, hogy valami nincs rendben ezzel a névadással. Hiszen leírja, hogy Dombóvár belterületén ősi Árpád-kori település volt, ennek nyomait a III. sz. Téglagyárnál, a Konda-patak jobb oldalán, megtalálták. Egyébként is „A szláv népesség a későbbiekben eltűnt, felszívódott, bizonyítva, hogy számuk nem volt jelentős. A szláv telepek gyér voltát bizonyítják a legjelentősebb magyar folyók nevei is, mint például Kapos és Almás”. (u.o.). (Itt valószínűleg az Almamellék falunál eredő, Szigetváron is átfolyó Almás patakról van szó.) Érdekes a Bikal-Almás-Egregy-Szil toponím csoport azonos előfordulása a Dél-Dunántúlon (Somogy-Baranya) és az erdélyi Kolozs-Doboka vármegyében is. Ráadásul mindkettőben folyik egy Capus (Kapos-Kapus) nevű folyó is... A Kapos elnevezést először a „Historia Episcopatus Quinqueecel” című könyvben lehetett olvasni, ami 1009-ben íródott. Mégis azt a képzetet keltették tudósaink, hogy a Somogyság és Erdély hajdani területére érkező magyarok „gyér lakosságú szláv (esetenként germán) településeket találtak”[1]. A „kapus” szó éppen olyan magyar, mint a „dombo(s)”! Azt pedig, hogy keletről érkezett a Kárpát-medencébe, még a Magyar etimológiai nagyszótár is elismeri: „Kapu -- Ótörök eredetű szó: türk, ujgur, csagatáj kapug, oszmán-török kapi, kun kabak, ezek a kap- (‘bezár’) igető származékai.” Szentkatolnai Bálint Gábor ezt úgy pontosítja, hogy „nem az oszmán »kapa-k» (fedő) , hanem a mandzsu ka-, хa-(bezárni), tamil kâ- (őrizni, védeni, megtartani) igék”. Ennek egyik igeneve kâ-ppu (védelem, megtartás, kapu). De a dombon lévő telep szláv „dobovo” neve valamiért jobban tetszhetett az itt élő magyaroknak, mint a magyar „dombos” név. Igaz, hogy a Quercus nemzetségbe tartozó mocsári tölgy Amerikából származik, de spongyát rá! Hiszen a tölgyek számos fajtája őshonos nálunk, sőt a címerünket is gyakran tölgykoszorú veszi körül, jelképezve az ősök tiszteletét, a rendületlen kitartást. Valahogy a stabilitást, a megmaradást, a kezdeteket, az alapot jelképező ősi „tő” szavunk mégsem került be a tölgy szó etimonjai közé. Ezért a tölgyest „dobovónak” kezdték hívni a magyarok, és erre Dombóvár neve a bizonyíték – tartják a finnugorista nyelvészeink. (Lásd a tő, a völgy, és a hölgy, vagy a domb szavak akadémista eredeztetését). Ehhez képest a táj jellegzetessége a dombság léte, szinte elhanyagolható. „Tehát területünk a tengerből (megj. az ős Pannon-tengerből) kiemelkedő sziget volt.” – írja dr. Szőke Sándor. A helynévadásban a „halom, domb” – törökös nyelvekben: „bel” – névadás pedig jóval gyakoribb, mint a növényzetről való elnevezés, bár ez is elég elterjedt. A mandzsu daba-n (hegy), daba-li (felvágás), dabara (hegy), a mongol dobo, doboro (domború) szavak az avar névadást meggyőzően indokolnák. Ezek között vannak dombok, amelyek személyhez kötődnek, pld. Mátyás domb, Kozmadombja. Mások jelzős szerkezetű „nevezetes” dombok: Magyardomb, Dombegyház, Királydomb, Várdomb. Dombóhoz hasonló felépítésűek a Dombrád, Dombiratos alakú településnevek. Teljesen hasonló a kép a „halom” szónál. Az a feltételezésem, hogy a dombot az különböztette meg a halomtól, hogy ez utóbbi a „halál” fogalmával kapcsolatos dombra vonatkozhatott az ősnyelvünkben. (Például, az a halom ahol a halo(tta)m nyugszik, az a sírdomb, ami domborul. A nyelvészek, meg majd levezetik a hangfejlődést!) Ezt a nyelvi megközelítést sokkal inkább elfogadom, mint a ma hivatalost: „Halom. Szláv eredetű: szerb-horvát régi hlm, szlovén holm, szlovák chlm (‘kis domb’), e szláv szavak forrása egy germán holm (‘kis sziget, félsziget’), pl. svéd Stockholm (‘cölöpsziget’)”.(MEN). A szlávoknak és a vikingeknek volt kitől átvenni ezt a szót, ugyan úgy, mint a finnugor „rokonainknak” a (meg)hal kifejezést. (Finn: „kalma” – halál, sírhalom. Lásd a logikai összefüggést!). Ez szkíta, szarmata örökség náluk, de erről már többször írtam. Szentkatolnai, a tamil kala-ppu (domb, sziget) szavakra hivatkozva megállapítja, hogy „az orosz Холм” (domb) aligha árja!” Na, és ott van még a Szuhaj-domb neve is! (dr. Szőkénél: Szuhay). Ez aztán az igazi szláv név! Már a Nógrád megyei Szuha községnél (47.975, 19.9141), de az északi Szuha-patakoknál (van legalább három, plusz az Ungnál egy), valamint Alsó-, és Nagyszuhánál, Szuhafőnél, Szuhakálónál, Szuhapataknál felvetődött a szláv „száraz = suchá“ eredeztetés. De, „Lehet egy állandóan folyó patakot száraznak nevezni?” – veti fel a kérdést Takács József (Tiba), a gömöri földrajzi nevekről szólván. (Közös jelen, múlt és jövő Észak Kárpát-medencében, különös tekintettel a gömöri tájegységre. A Zürichi Magyar Történelmi Egyesület kiadványa. Rozsnyó - Budapest – Zürich. 2002. 15. o.). Bizony, nem! Pont az ellenkezője a valószínűbb! Dombóvár belterületének egyik legmélyebben fekvő területe éppen a Szuhaj-domb nagy része. Az Ivanich utca északi vége 129 m, a déli vége: 113 m, ami a kb. a Kapos szintje. 1939-40-ben a folyó itt több mint száz házat árasztott el és rombolt le. A Szuhaj-domb nyúlványát képező Sziget-erdő, a földvár maradványaival, már 121 m „magasan” van. (A Dombó várrom alja 114 m, körülötte a terület 111 m magas).  

            Tudjuk, hogy a 19. században kezdődő nagy magyar nyelvi vita finnugor képviselői „zseniális” ötlettel álltak elő azon szavakra vonatkozóan, amelyek keletkezésére nem találtak megfelelő „nyelvész” magyarázatot. Túl sok volt a bizonytalan, megmagyarázhatatlan eredetű idegen szó. Ezek a szavak nem lehettek magyar eredetűek, ezeket idegen nyelvből – legtöbb esetben szlávból – kellett átvennünk, hiszen ők éltek itt a magyarok bejövetelekor, a helyneveink tanúsága szerint. (A 22-es csapdája ehhez képest gyenge plágium!) Így azután a dombra épült Dombóvár „tölgyes” (dobovo) lett, a nedves, mocsaras, folyó menti Szuhaj-domb meg „szárazzá” (szuha) vált. Csoda, hogy a Szigeterdő nem lett „ostrov”! De van e más, elfogadhatóbb magyarázat ezekre a nevekre? Szerintem: igen! Nézzük az alábbiakat.  

            Kiindulásképpen tisztázni kell, hogy milyen történelmi, nyelvészeti alapokon fejtem ki a véleményemet. A magyarok történelmét szkíta-szarmata, hun, avar, magyar fejleményben fogadom el. Nem foglalkozom őshazakutatással, mert a magyarok őseinek szállásterülete – csak az i.u. 1 évezredben – az Alpoktól az Altájig, sőt Belső-Ázsiáig, illetve a Kaukázustól a Volga felső folyásáig, a szibériai erdős tundra határig megtalálható volt. Nem egy etnikumról, hanem törzsek szövetségéről beszélek, akik közel azonos nyelven kommunikáltak egymással. „Nem alakult ki egy egységes, irodalmi nyelv, mindenki a saját vidékének ízes beszédmódját követte. Már Hérodotosz is megírta, hogy a szarmaták nem tanulták meg jól a szkíták nyelvét, ezért eltérés mutatatkozik a két nép nyelve között, de jól megértették egymást”. (Obrusánszky Borbála: Szkíta-hun régmúltból székely-magyar jövendő). Idézek Tharan-Trieb Mariannetől, aki Szentkatolnai Bálint Gábor „A magyar nyelv Dél-Indiában” című könyvéhez az ismertető fejezeteket írta: „Sok jel mutat arra, hogy Európában és Ázsiában több tízezer évvel ezelőtt közös nyelvet beszéltek. Ezt a nyelvet leginkább a magyar tartotta meg szókincsében, szóképzésében, nyelvtanában és nyelvújító/nyelvfejlesztő képességében”. „A viszony nem alárendelő, hogy ki kitől kölcsönzött, hanem mellérendelő: egyazon forrásból merítettek”. (Elöljáró szószedet. 39. o.) A korabeli krónikások számára ez a nyelv ismeretlen volt, leginkább hunnak (türknek, kazárnak) tételezhető fel. A népvándorlás hagyományos elméletét sem tartom elfogadhatónak. Kelet-Európa és az eurázsiai sztyeppe kora középkori birodalmai Atilla szkíta-szarmata-hun-jász-alán-magyar utódaiból fejlődtek ki, akik egymással, hol szövetségben, hol ellenségként viselkedtek. A ma „finnugornak” tekintett népek nyelvében nem a rokonságot, a közös eredetet, hanem a magyar nyelv maradványait kellene keresni. Álláspontomat néhány speciális, ősi alapszó kutatása során alakítottam ki. Ezek a „bel” és az „(s)ar” szavakra visszavezethető földrajzi, uralkodói, törzsi, vallási, személyi és köznevek fennmaradtak és lenyomozhatók mind a mai napig – bárki számára, aki veszi a fáradságot a kutatásra. (Az eddig megjelent három könyvemnek ez a fő témája.) Akkor térjünk rá a domb és a szuhaj szavunk hun-avar-magyar szempontú vizsgálatára!  

            A domb és a bel szavak szinonim értelmezhetősége már szóba került. A halom, a kupac mindig egyfajta jelölésül is szolgált, ami a bel szónak is egyik jelentése volt hajdanán. „S kászmálódik a helyzet napról napra, s a magyar elnevezések elkallódnak vagy érthetetlenné válnak” – fogalmazta meg a helyzetet Takács József, a fentebb már idézett írásában. Így tűnt el a „bel” szavunk „úr” értelme, a „sar” és „ar” szavunk „király”, a „bor” fenyő jelentése. A régi jelentések felidézéséhez már értelmezési, logikai összefüggéseket kell keresni. Alaki, nyelvfejlődési, hangrendi „csinált” nyelvi szabályok csak esetenként jönnek be. Aki csak ezeket fogadja el, annak az enyémhez hasonló levezetések a dilettáns kategóriába tartoznak. Hiába az érvek felsorolása, hogy a domb jelentősebb tényező volt Dombóvár lakott hellyé alakulása szempontjából, mint a lehetséges tölgyes szláv neve, a hivatalos tudomány ezt támogatja. Mert különben a szláv jelenlét nem indokolható. Itt a hangtani, jelentéstani egyezés nem számít. „Dombóvár, az dombon van!” – hát nem infantilis ez a magyarázat? Magyar embernek nem az! Sőt az sem, hogy magyarul beszélő törzsektől került át a vikingekhez a „holm/halom”, a mordvin, vogul nyelvbe a domb értelmű „tomp”, amiből a Tambov városnév is kialakulhatott. Mindez még a szláv nyelv elterjedése előtt, az első évezred elején történhetett. A „jar”, a „sar”, a „bel” tövű helynevek a magyarok egykori szálláshelyei környékén tömegesen találhatók. A leggyakoribb magyarázat a „fehér” és a „sárga” színnév. A dombóvári Konda patak nevét nem kell vogulnak, vagy osztjáknak tartani, azért mert az északi erdős tajgavidéken is van ilyen nevű folyó. Viszont ott lehet magyar „hagyaték” ez a folyó név. A mai vepsz nyelvben – amelyet rokonítnak a régi merja nyelvvel – a „konda” szó medvét jelent. Ha viszont Szentkatolnai Bálint Gábor tamil-magyar szóegyeztetését vesszük figyelembe, akkor kiderül, hogy „kan (kani, kanda=konda, kondás=kanász : kand-ur) Tamil kundu (here, csődör)”. A konda, „ismeretlen eredetű” szó a magyarban, a nyelvjárások alig ismerik. Helyette csürhe, falka használatos. Talán azért, mert a kondás alapszava nem a „konda”, hanem a „kan”. A vepszek, a merjáktól, a muromáktól (magyaroktól?) eltérően nem teljesen olvadtak be a szlávok közé, így a vepsze kultúra ma is élő. Ma már a medvék nem falkában járnak. Hogy volt ez kétezer éve? Nem tudom. De a (vad)kan származtatás igen valószínűnek tűnik! A vepszeket az orosz krónikák, vesz népének tartják, akik behívták Novgorodba a varégeket. Csúdnak is tartották őket. A 12. század közepén a vepszék a volgai bolgároknak is adóztak. A szkita-szarmata kultúra ráragadt Szibéria északi részén (tajga vidékén) élő halász-vadász életmódot folytató népekre is. Sőt nagy a valószínűsége annak, hogy az itt élő népek i.u. első századokban szkíta-hun-szarmata származásúak voltak és a vogul, osztják (manszi) törzsek csak később Baskíria felől költöztek fel északra. Nyelvük eltatárosodott. A magyarral közös szavak csak mint nyelvi emlékek maradhattak fenn. A magyar nyelv segítségével viszont más nyelvekben elbúvó nyelvi emlékek is felszínre kerülhetnek. A domb, halom, kupac szavak kapcsán figyeltem fel a magyar „boly” szóra. Ha megvizsgáljuk a magyar boly szó jelentését és feltételezhető eredetét, akkor igen meglepő eredményt is kaphatunk. A hangyaboly, laza, járatokkal teli kis földkupac, odvas fába, korhadó növényi hulladék közé vagy kövek, falak hasadékába rakott fészek, amelyben a hangyák tanyáznak, ahol bábjaikat őrzik. De használjuk olyan értelemben is, mint nyüzsgő csoport, sűrű tömegben egymás közelében élő, sürgő-forgó személyek, élőlények sokasága. Köztudott a hangyákról, hogy ők alkotják az állatvilág egyik legszervezettebb „társadalmát”. A szó eredete messzire, a távoli őskorba nyúlik vissza, amikor az árja nyelvek szétválása megkezdődött. Erre utal a tamil pal-ei (boly, halom, búvóhely) megfelelés. A szárazföldi keltáknál viszont a „boj” (Boius) egy törzs neve volt. Alexander Falilejev nyelvészprofesszor szerint az indoeurópai nyelvcsaládhoz tartozó szárazföldi kelta nyelvben a „boj” szó marhát, vagy harcost jelenthetett. Ezek szerint a bojok terelő, vagy harcos népek lehettek. Feltételezik, hogy Bohémia neve is a boj népnévből származik. De az indoárja kelták nyelvi emlékként magukkal hozhatták a boj szó összetartozást, szövetséget „egy bolyba tartozást” kifejező értelmet is. Ma már csak a magyar nyelv tartotta meg a boj (boly) szó eredeti, igazi jelentését. Talán ez az igazság rejlik a magyar nyelvterületen lévő azon helynevekben, amelyekben a boly gyök megtalálható. Bóly, Baranya megyében, 45.9672, 18.5182; Boly (Zemplénboly) Kassai kerület, Tőketerebesi járás, 48.4666, 21.95; Bólya, Erdélyben, Szeben megyében 45.9763, 24.28. A szláv (ruszin) bojkókat az utóbbi időben a történészek kapcsolatba hozták a kelta bojokkal is. A névelemzések itt is felvetnek egy kutatásra érdemes témát. Van-e komolyabb nyelvi kapcsolat a két népnév között, a nyílvánvaló alaki hasonlóságon túl? Jordanes 6. századi történetírótól tudjuk, hogy az antok, a szklavének és a venétek mellett, az előszlávok három nagy csoportjának egyike. (Venétek = nyugati, antok = keleti, szklavenek = déli szlávok). Egyik királyukat Bozsnak hívták. (Lásd a Történelmi háttér című fejezetben.) Bizánci források szerint a keleti szláv antok a Dnyeper és a Dnyeszter folyók között laktak, a Fekete-tengertől északra. (A bojkók mai lakhelyének környékén.) Már volt szó arról, hogy a köztörök nyelvben az „ant” szó jelentése „eskü”. (A szövetséget összetartó erő). De a latin nyelvben a hangya egyik megnevezése szintén ant. Elképzelhető, hogy a kelta bojok elszlávosodásának előzménye összefügg az ant név kialakulásával? És, hogy ebben a kulcsszó a „hangya” és a „boly”? Ez még a jövő titka!  

            A szarmata-hun-avar-magyarok egy másik csoportja a Kaszpi-tenger nyugati részén élt. Mint fentebb kifejtettem, szerintem a türkök, kazárok, bolgárok, magyarok szkíta-hun leszármazottak voltak. Az itteni földrajzi nevekből kiderül, hogy a „szu” itt víz/folyó jelentésű. Volgográd régi neve a Cáricin valójában ezt tartalmazza. (Helyi tatár ny.: Сары-Су = sárga víz). Atilla hunjainak elődei éltek itt. Később a kazárok fővárosa a Volga torkolatánál az Atil (Itil) nevet kapta. De távolabb (Orkhontól délre!) is használták a „szu” = „víz” értelmezést. Például az Ak-szú folyónál (Akszu város, 41.1687, 80.2609). Ez a Tárim bővizű forrásfolyója, amely a Tiensan központi belső hegységeiből és a Jengish -- Han Tengri hegylánc eljegesedett területeiről egész évben nagymennyiségű vizet szállít a sivatag északi peremére. Neve (kin. Ven-szu, pinjin nyelven: Ākèsù hé) „fehér/tiszta víz” jelentésű. (Aksu River means "white/clear water" in Turkish – angol Wikipedia). Bárdi László járt „Őseink nyomában a Távol-Keleten”[2] és azt írja a könyvének 116. oldalán, hogy „a ’Su’ szintén ótörök nyelvi gyökerekre utal, hiszen türk nyelvben ’víz’ a jelentése”. A Volgába ömlő Szári-szu és az Ak-szú folyó neve magyarázatot adhat a magyar „aszú” szó eredetére is. A görög fosztóképzővel ellátott szu nem más, mint a vízmentes (száraz) aszú. A hivatalos magyarázat az „aszik, aszal” szó vogul, osztják szárad értelmű tószasz, szaszem eredetre tippel. De, hogy jön a görög a magyarhoz? – tehetnék fel a kérdést. Erről Darkó Jenő bizantinológus írt már 1936-ban. A szkíta hun népek hatással voltak a rómaiakra, akik a turáni harcmodort tanulmányozták és alkalmazták is. A bizánciak gyakran hun zsoldosokat fogadtak fel. A görög nyelvtan így beépülhetett a hun, avar népnyelvbe és a „víztelenséggel”, kapcsolatos szavak az „aszu” változataiból alakultak ki, és maradtak fenn a magyar nyelvben: aszik, aszal, aszú. A régészeti leletek arról tanúskodnak, hogy Atilla hunjai ismerték és használták is a görög írást. De jóval korábban pld. a kusán uralkodók pénzérméin is görög feliratok láthatók. (I. Azesz, i. e. 48-46-25 érméi). Ezért én maradok a hunok által behozhatott, és az avarok adta szu=víz változat mellett. Ez megfelel a magyar Szuha patakok és a róluk elnevezett települések nevének is. A dombóvári vizes domb meg valójában „alj”, ami népiesen úgy hangzik, hogy „szu ajj”, azaz „Szuhaj”. Napjainkban pedig folyik a Kapos-menti dombon az ó vár feltárása, ami minden kétségen kizáróan igazolni fogja a Domb óvár nevet. De ne gondoljuk, hogy Dombóvár környékéről a „szár” helynév hiányzik! Kevesen tudják, hogy Dombóvár közelében is van Szár hegy. (Kaposszekcső Szár hegy. 46.3410, 18.1133). Ez a toponím még az én gyűjteményemből (Fenséges Úr 63. old.) is kimaradt! 1856-ban, mint Szárhegyallyát emlitik. Alatta pedig Sár hegy nevű dűlő volt. (46.3351, 18.1253). A Szárhegyen, 2008-ban a gazdák által emelt kis Szent Anna szobor alkotóját valószínűleg a közeli búcsújáróhely – a Szent Anna kápolna és forrás – ihlette meg.  

 Akár a „szár”, akár a „sár” toponímet vizsgáljuk, ez már nem a sáros, mocsaras része a tájnak. Ez ma a Sásdi kistérséghez tartozik. Itt kezdődnek a Zselic dombjai, amelyeket dús erdő boríthatott hajdanán. Ezért a név eredete szerintem sem a sárhoz, sem a kopaszsághoz nem köthető. Valószínűbb a keleti szittya származás. A név fennmaradása pedig a nép fennmaradásával magyarázható.  

            Aki pedig „fantáziadúsnak” találja a magyarázatomat, annak ajánlom a „bátor” szavunk hivatalos származtatását összevetni a Vörös Hős/Ulánbátor városnév keletkezésével. Itt még a hivatalos tudomány is bátran elismeri, hogy „Ótörök eredetű: türk, kun, mongol bagatur, kazár, oszmán batir (‘hős, merész’)” az eredet. (Magyar Etimológiai Nagyszótár). Akik pedig behozták a Kárpát-medencébe a „bátor” szó használatát, azok olyan területről származhattak, ahol a „szu” vizet jelentett! S talán az sem véletlen, hogy a „Bél” nevű falvak (Bélapátfalva, Mónosbél) közelében egymás mellett található Bátor és Szucs[3] települések. (A szlavisztikusoknak meg ajánlom az „szu(h)a” száraz értelmű szavuk estleges bizánci eredetkutatását az „aszú” ismeretében).  

            A magyar hangzású településneveink magyarázatakor, sokszor támad olyan érzésem, hogy a „merjünk kicsik lenni” tudat szinte beleégett az akadémista tudósaink agyába. A magyar értelmezést egyszerűen elhallgatják, vagy előállnak a szláv változattal. Hiába keresem a másik „Dombóvár” történetében a néveredeztetést – nem találom sehol. Talán a hallgatás is jelent valamit. A szerémségi Rakovác (45.2066, 19.7658) várrá alakított kolostoráról (apátságáról) van szó, amit már 1237-ben Abbas de Dombo, Dumbo néven említenek az oklevelek. A Szent Györgyről elnevezett bencés apátság a Dunától kb. 1 km-re, egy Gradina nevű helyen állt. A grád és a vár szavak ősi kapcsolatáról már korábban is írtam. Most csak a „dombo” szó eredtére vagyunk kíváncsiak. A „bel” származású helynevek vizsgálatakor már jártunk ezen a tájon, hiszen nem messze van innen Ilok, Belcsény, Bánostor. (Fénylő, fehér, jel. 128. o.; Fenséges Úr, 102, 103. oldal). A „dombo” szó sorsa annyiban hasonlít a „belára”, hogy itt is van egy – hangzásában hasonló, de – másértelmű szláv rivális szó, amely idegen környezetben „értelmet nyert”, és csak megfelelő történelmi háttér, valamint józan paraszti ész használata során lehet az eredeti névadási motivációt megtalálni. (A szláv „tölgy” = „dub” lexémáról van szó). A módszerem az, hogy megvizsgálom a hasonló alakú földrajzi nevek előfordulási helyeit, a környezeti, népességi állapotait, az ott élők névváltozatait és ezek alapján alakítom ki a saját véleményemet a helynév keletkezésére vonatkozóan. Az eddig megvizsgált „dombó” alakzatokon kívül keresni kell egy olyan változatot, ahol a szlávon és a magyaron kívül, egy harmadik nyelv értelmezése segíthet. Környezetünkben a német és a román nyelv ilyen. Németben a „Hügel“ a „Haufen“ a „Kuppe“ jöhet számításba, míg a román „deal” és a „Dâmb”. (Az utóbbi, valószínűleg magyar jövevény). Természetesen nem a helynév lefordítására vagyunk kíváncsiak, hanem arra, hogy az ott élő lakosság melyiket fogadta be. A Keleti Kárpátok területén és a Délvidéken találhatunk ilyen magyar-szláv-román-szász nyelvű közösségeket. A délvidéki Dombó elfelejtődött, Rakovác nőtt ki a helyében. Maradt még Dunadombó 44.7905, 21.2044. Ez a falu közigazgatásilag Kevevára (Kovin) községhez tartozik. Nevére vonatkozóan ezt írják: „Neve a szláv dob (tölgy) főnévből származik”. De a szomszédos Kevevára az egyik legősibb Árpád-kori településünk. Helyén Anonymus leírása szerint már az Árpád-kor előtt is erősség állt, mely Ajtony őséé, Galádé volt. Első okleveles adat 1071-ből maradt fenn Keuee néven. Ez a keletről hozott ősi név, az 5-6 században Derbent nevében is megjelent. Itt a lezg nyelvjárás szerint Derbent neve Kevevár (Кьвевар). Keve az Al-Duna egyik kedvező fekvésű pontján, a Morava torkolatával szembeni két hosszú sziget közötti átkelőhelyen létesült. Tehát Derbenthez hasonló „kapu, átjáró” szerepet töltött be, ezért az összehasonlításnak lehetnek valós alapjai. Ezért a szomszédos Dombó értelmes magyar nevét szlávul értelmezni kissé erőltetettnek tűnik. Van még más román példa is a wikipédián: „A Törcsvári-szoros. A szoros mintegy kétharmada a Dâmbovița, a fennmaradó északi rész a Törcs-patak (râul Turcului) vízgyűjtő területén található. A környék gazdag vízfolyásokban, melyek a környező hegyekből sietnek le, és medencéket, lankákat, teraszokat, szurdokokat hoznak létre. A legfontosabb eróziós tényező a Dâmbovița folyó: ez a szoros déli részén látványos karsztikus domborzatot alakított ki a mezozoikumi mészkőben, lenyűgöző katlanoktól kezdve a Dâmbovicioara-környéki barlangrendszerekig. A Törcs-patak völgyéből a Dâmbovița völgyébe átvezető út az ókortól egészen a 19. századig az Erdélyt és Havasalföldet összekötő útvonalak legjártabbika és egyik legfőbbike volt (a Prahova-völgy csak a 19. század közepén vette át ezt a szerepet)”. Orbán Balázsnál ezt olvashatjuk a  Dumbovicza fejezetben: „De ha Oláhország kezdete nem nagyon vonzó kinézéssel bir is, az bennebb, mint mondják, nagyon kiessé válik, mert egy órányira a határszéltől, a Dumbovicza völgye következik, hol a Királykőről lerohanó folyó roppant magas sziklafalak közt halad; egy helyt a Dumbovicza egyik mellékfolyóján a sziklák ívezetet alkotva ugy összehajolnak, hogy néhány gerenda oda helyezése által a legpompásabb hid keletkezik; ez áthidalás régen meg is történt, s az igy keletkezett átjárót Ördög hidjának nevezték; de észak ördögei: a muszkák azt 1849-ben elpusztitották. Ott vannak továbbá egy sziklaoldalba vésett barlang templomok, melyek talán a keresztyénség első korszakából erednek; s ott van a Dumbovicza bal partján emelkedő Oratye nevű sziklaormon egy régi várrom, melyről az a hagyomány, hogy ott a magyar sergek vérengző csatákat vívtak a törökökkel”. Hogy jön ide a tölgyes: „A Dâmbovița, vagy a régi írásmód szerint Dîmbovița név szláv eredetű, a Дъб (dămb) "tölgy" jelentésű származékon keresztül, a valachiai síkságot ( a Kárpátok és a Duna között fekvő Câmpia Română ) valaha erdő borította”. Lehet, hogy régen erdő borította, de már évszázadok óta kopasz és szürke hegyoldalak vannak itt, ahol névadásra alkalmas tölgyes, de névadó szlávok sem nagyon lehettek. Az etmológiai szótárban viszont ez áll: „Román, főnév: dâmb hn (többes szám dâmburi): 1. domb; 2. halom. Etymology: From Hungarian domb”. Úgy, hogy felejtsük el a szláv tölgyest! 

De ott van még a Tarac (Tereszva) folyó völgyében fekvő Dombó is. 48.1861, 23.8838 (ukránul Дубове [Dubove], románul Dâmbu, ruszinul Дубовоє [Dubovoe]). Környékéről szintén írtam a Fénylő, fehér, jel című könyvemben (100; 105. old.), amikor Bilovarci, és Bilin helység nevéről volt szó. A település a 10, században jött létre. Első írásos említése 1336-ból való. Története során, több évszázadon keresztül a Magyar Királysághoz tartozott Dombó néven. A kérdés tehát az, hogy nevének jelentése domb, vagy tölgy? Hogy dombon van az nem kétséges, hiszen a Tarac völgyet ezer méteres hegyek veszik körül. Természetesen itt a tölgy is honos. A szomszédos „bilo” > magaslat értelmezés a „domb” változatot erősíti. A „tölgyes” nevű helyeket a különböző szláv nyelvek általában „Дубовoе” (Dubovoe) alakban használják. Oroszországban 6, Belorussziában 14, Ukrajnában 10 ilyen nevú falut találtam. A Tarac parti Dombó ruszin neve valószínűleg ezért lett Dubovoe, mert nyelvükben ennek van értelme (tölgyes). Az ukrán nyelvben – valamiért – már különbséget tettek. (A magyar Dombó ukrán elnevezésében Dubove lett, a Dubovoe helyett. Természetesen ennek a jelentése is „tölgyes”). Számukra a magyar „domb” semmiféle értelemmel nem bír, ezért nem „lefordították” a falu meglévő nevét, hanem „újraértelmezték”. Nem ez történt a román nyelvben! Ott az ősi magyar névnek a jelentése megegyezett a román dâmb = dombtető fogalommal, ezért így is maradt a falu neve. Az eltérések arra engednek következtetni, hogy a honfoglalás körüli névadás a magyar „domb” fogalomból indult ki, hasonlóan a fentebb említett magyar „dombos” helynevekhez. Garabet Ibrăileanu (1871-1936) román-örmény kritikus-teoretikus író szerint: „A románok nem alkottak semmit, majdnem mindent kölcsönvettek.”[4] De ennek ellenére (vagy éppen ezért), a helynevek összehasonlító elemzésénél a mai román helynevekből sokszor meglepő bizonyítékokat lehet találni a magyar-kontra szláv vitában. (Lásd fentebb).  

            Arra, hogy a „tölgy” és a „domb” szavainknak van e egymáshoz közük, első ránézésre azt mondhatnánk, hogy: nem valószínű. A tölgy szó „töl” gyöke a Czuczor-Fogarasi szótár szerint is a tölgyfa tömörségére utalhat és így a tölgy főnév a „tölt”, „töm” igékkel rokon. Ezt a változatot erősíti Szentkatolnai Bálint Gábor tamil tölgy fordítása is, ahol a jelentés „karu-váli”, azaz „fekete” = kemény az értelmezés, „és így a tölgy is lehet telített = tömött fa”. Vasmer ezt a változatot elveti: „Неубедительно сравнение с ирл. dub "черный"”. Ha viszont az én feltételezésemből indulunk ki, ahol a gyök a „tő” szó, akkor ugyanebben a szótárban (CF), ezt olvashatjuk a „tő” címszó alatt: „Ide tartozik a gyökér is, mely öszvetett szónak látszik a gyök és ér (véna) alkatrészekből, miszerint a gyök szabatosan véve anynyi volna mint tő v. csök, a gyökér pedig jelentené a tőből kinövő érforma rostos szálakat. Csagataj nyelven : tüb, pl. tag tübi hegy töve, oszmanli nyelven: dib. (Vámbéry)”. Szentkatolnai szerint is a tamil „tő” alj, gyökér. „Tuv-angu” kezdeni, „mert a mandzsu da (gyökér, kezdet, eredet, alap) mutatása szerint tő = alj, elő, kezdet. A mabdzsu da mellett van du (fő) s ebből dube (hegye, csúcsa, vége)” Tehát ha az avar-hun korban vizsgálódunk, akkor a tő>tölgy, tüb, dib>domb, alap kapcsolat már nem is látszik olyan távolinak. Ennek igazolása azonban további kutatásokat igényel. Arra pedig, hogy a nyelvészek néha túlbonyolítják a névadási okokat, jó példa Hőgyész (46.4963, 18.4182) este. „Hőgyész, a Tolna megyei község történelmi múltja a korai Árpád-korig nyúlik vissza. A település nevét az itt lakó hermelinvadászokról kapta, kiket a királyságot megelőző időkben hölgymenyétvadászoknak, más néven hölgyészeknek (hőgyészeknek) neveztek.” (Wikipédia) A falu mai címerében látható -- ugrásra kész -- fehér hölgymenyét szintén a község nevének eredetét szimbolizálja. Én a közeli Nakon (46.4734, 18.0516) születtem, ahol a népnyelv őrzi a zalai-erdélyi tájszólás elemeit, vegyítve a törökkoppányi ö-zéssel és a Somogy-vasi s>zs váltással. Így itt a „vazsvёlla is hёgyёs”, és a „hёgyre” járnak „borér”[5]. De ezek a „högyek” csak alacsony dombocskák a Kapos-Koppány völgyében. Hőgyész pedig a Hegyhát központja. Diósberénynél (46.5284, 18.4448) több mint 100 méterrel emelkednek ki a Hegyhát csúcsai a Kapos szakályi lapályából. Ez itt igazi „högyes” vidék, és az volt az Árpád-kor, sőt a hölgymenyétek megjelenése előtt is. Lőrincze Lajos mondotta volt: „az elnevező közösség nem tulajdonnevet ad, hanem megjelöl a többitől megkülönböztetendő tájrészt annak valamilyen tulajdonságával”. Hőgyésznél ez a tulajdonság a „högyes” terület volt. Egyszerű az eset, mint Dombóvárnál! Az elnevező közösség szerintem nem foglalkozott a menyét „hölgy” jelzőjével és azzal, hogy ebből hogyan lesz nyelvtanilag „hőgyész”. (Netán még „kurafinak” tartották volna a királyi „hölgyészeket”!) Nekik (mármint a névadóknak), elég volt, ha a „högyes”-ből „hőgyészt” hoztak ki, egy évezred alatt! (Például: a högyet megművelő = hőgyész).  

            Egy kis állattan: Hermelin. Latin neve: Mustela erminea. A hermelin legközelebbi rokona a hölgymenyét, amely mind alak mind, mind életmód tekintetében fölötte hasonlít leginkább menyétre. A hölgymenyét az óvilág északi felében nagyon elterjedt. A Pireneusoktól s a Balkántól észak felé Európa egész területén megtalálható. Ezen kívül, pedig nagyon közeli rokonai vannak Elő-, Észak- és Közép - Ázsiában, Szibéria keleti partvidékén, valamint Észak - Amerikában is. Mindazon országokban, amelyekben, a hermelin előfordul, egyúttal gyakori is. Élőhelye: általánosságban elmondható, hogy a nedves élőhelyeket kedveli. Leginkább a nyílt területek, így a mezők, rétek, folyó- és tópartok lakója. Előfordul szántóföldeken is, ahol mindig sok rágcsálóra számíthat. A hegyvidékeken 3400 méter magasra hatol fel. A zárt erdőségeket kerüli.  

A fentiek alapján megállapítható, hogy Hőgyész és környéke hölgymenyét viszonylatban nem lehetett említésre (vadászatra, névadásra) méltó, kitüntetett hely. A „högyes” területével viszont kitűnt a környék lapos, sík tájképéből, így ez a tulajdonsága a többitől megkülönböztető jelleggel bírt, hasonlóan a Dombó helynévhez.  

<!-- [if gte mso 9]> Normal 0 21 false false false HU X-NONE X-NONE <m:wrapIndent m:v