Vizsgáljuk meg egy kicsit részleteiben is a szarvas szavunk jelentését – nem annyira nyelvész, mint inkább a józanész szempontjából. Kezdjük azzal, hogy a szarvasnak nincs is szarva! Szarva van a bikának, a kecskének, az ördögnek, az unikornisnak, az orrszarvúnak, a szarvasmarhaféléknek, a juhoknak és még ki tudja hány egzotikus állatnak, de a szarvasnak agancsa van. Az agancs az egyik leggyorsabban növő élő csontszövet, amit az állat évente cserél. Szerepe elsősorban a domináns hím-jelleg kimutatásában van, ezzel az egészséges faj fenntartásának eszköze. Az újabb kutatások bebizonyították, hogy az agancs segíti a gazdaállatot a hallásában is, mivel úgy működik, mint egy parabolaantenna. Egyébként csak akadály ez az ágas-bogas fejdísz. (Belőle származik a magyar ág szó is). Nincs más állat a földön, amelynek agancsa lenne. Ezzel szemben a szarv „a hajszálra, szőrökre, karmokra, pikkelyekre, tollakra stb. emlékeztetőleg szaruállományból áll (l. Keratin). Higított káli a szaru legnagyobb részét feloldja s ilyenkor ammoniák képződik; ha ecetsavban főzzük, kocsonyává válik, ha pedig kénsavval kezeljük és főzzük, leucin és tirozin áll elő belőle. A régi népek a szarvakat igen különböző célokra használták, így ivópoharakat, olaj, bor és más folyadékok eltartására szolgáló edényeket készítettek belőlük, de fúvóhangszer gyanánt is használták”. – írja a Pallas Nagylexikon. A szarv nem újul meg, akinek a szarvát letörik az örökre harcképtelenné válik. Egyébként a szarv, védekezés, fegyver, erő, hatalom volt a régmúltban. Varga Géza szerint „az Ószövetség a szarv jelképet "király" jelentésűnek magyarázza, Tarkumuva király nevében pedig egy szarv-at ábrázoló hieroglifa jelenti a Tar szót (s ugyanezt a szarv alakú Tar szójelet találjuk egy Huszka által közölt másik hettita ábrázoláson a világoszlop jele mellett). A szimbolikát ismerték a szibériai népek is, ezért szerepel sámánkoronákon és az alucsajdengi hun koronán is szarv”. Az alapnyelvek jól elkülöníthető különbséget tettek a szarv és az agancs között. (Pld. latin cervus jelentése szarvas, ágas-bogas akadály, cornu, szarv, „a bőség szaruja”, ramus, ág, ágas-bogas). Ha ez így van (márpedig így van!), akkor nem tételezhető fel, hogy a farkas mintájára alakult volna ki a szarvas szavunk, mint ahogyan tudós nyelvészeink elképzelik. Talán van egy másik változat is, ami a „szar” nap, tűz, király jelentéséből indul ki. Ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy sumér, vagy akkád volt-e a forrás. Ezt a vitát nagyon jól elemzi Varga Géza (Rovó - 2011.08.05.) a Közös-e a szár "király" szócsaládja a sumer, akkád és magyar nyelvben? című írásában. Ezt írja: „Úgy gondoljuk, hogy - bár az újabb sumer szótárakban valóban nincs sar "király" szó, némi joggal beszéltünk sumer-akkád sar "király" szóról. A sumer sar "növényzet" és az akkád sar "király" szó ugyanannak a szónak a két megjelenése. Nincs okunk kizárni azt, hogy a sumer sar szónak volt "király" jelentése, ezt azonban csak az akkád nyelvi anyagból dokumentálták eddig (esetleg indokolatlanul minősítették csak akkádnak?)”. A lényeg a „szar” szó király és nap jelentésén van. És hogy függ ez össze a szarvas nevével? Segítségül ott van a magyar mese és mondavilág csodaszarvasa, szarvai között a nappal. Természetesen a „napfejű” „tűzfejű” istenek (Például: Ré és Hathor), királyok (sárkányok!) a legősibb kultúrákban is megtalálhatók. (Végeredményben a glória is innen származik). A kereszténnyé szelídült magyar mondában ez Szent Lászlónál jön elő legtisztábban a Képes Krónikában: „És mikor ott állottak Vác alatt, ahol most Boldog Péter apostol egyháza van, egy szarvas jelent meg nekik, szarvai tele égő gyertyákkal; eliramodott előlük az erdő felé, és lábát azon a helyen vetette meg, ahol most a monostor van. A vitézek rányilaztak, mire a Dunába szökkent, és többé nem látták. Ennek láttára szólott Szent László: «Bizony, nem szarvas volt ez, hanem Isten angyala.» És mondotta Géza király: «Mondjad, kedves öcsém, mit jelentettek az égő gyertyák, miket a szarvas agancsán láttunk?» Felelt Szent László: «Nem agancsok voltak azok, hanem szárnyak, nem is égő gyertyák, hanem fényes tollak, lábát pedig azért vetette meg ott, mivel megjelölte a helyet, hogy ott építsük fel a Boldogságos Szűz egyházát, s ne másutt!»”. Tehát a szarvas fején az agancs (és nem szarv!) a napot, a tüzet jelképezte őseinknél! Jankovics Marcell írja a „Nem agancsok voltak azok, hanem szárnyak.” című írásában: „Azt állítom, hogy a Szent László-i látomás nem a krónikás fejéből pattant ki, nem is keresztény legendaszerzők tollán körvonalazódott, bár mint véletlen ráhibázást ezt sem zárhatom ki, de ha logikus fejleménynek tekintem, keleti, ázsiai szkíta (szaka) eredetű képzetnek kell lennie, amit Árpád magyarjai az őshazából hozhattak magukkal örökségként. Tény, hogy a fényes szárnynak látott agancs képéhez a formáját tekintve legközelebb a két pazyryki szárnyas szarvas maszk áll. És jelen tudomásom szerint az agancsszárnyaknak Pazyryk a világon az egyetlen lelőhelye”. Akkor miért nem „agancsos” lett a szarvas neve? – adódik a logikus kérdés. Mert akkor a sámánok még nem jártak nyelvi akadémiára, és nyelvújítók sem voltak. A nép a „b” hangot igen gyakran keverte „v” hanggal. (Lásd pld. Vizantija, Bizantija). A nap fejű állatot, pedig úgy hívták, hogy „szar-bas”! A középkor elején Kelet Eurázsia területén a „fej” jelentésű szó így hangozhatott, hogy „bas”. Erre, ma már csak a törökös (és óorosz) nyelvekből következtethetünk. Lásd Vasmer 1,139. old. Baska – fej. (тур., азерб., крым.-тат., тат., кыпч. baš "голова" (Радлов 4, 1546). De innen van a „pasa”, sőt a „baskír” szó is. A baskír-magyar nyelvészeti kutatások nem sok eredményt tudnak felmutatni. Ez nem csoda, hiszen a baskír nyelv (baskírul: баш корт теле ) a kipcsak török nyelvek északnyugati ágába tartozó altáji nyelv. A 13. századi mongol hódítás után a keleten maradt magyarok beolvadtak a helyi népekbe. A nyelvi azonosságok keresése Közép Ázsiában hasonlítana ahhoz az agyrémhez, mintha a magyar nyelv rokonságát kutatnánk a szláv, a román, vagy a német nyelvvel azokon az elszakított magyar területeken, ahol már nem beszélnek magyarul. A folyamat ezer évvel ezelőtt is hasonlóan játszódott le. Ami megmaradt, az pár földrajzi név, törzsek, vezérek nevei. Így a kutatóknak meg kell elégedniük a magyar nyelvi emlékekkel. Ezek, például az alábbiak: Törzsnevek: Gyarmat – Yurmatï; Jenő – Yänäy; Keszi -- Kese (Tabin); Földrajzi nevek: Kondoros – Kunduruš; Békás – Bekaš. Baskír törzsnévvel először i. e. 5. században Hérodotosznál találkozunk, de ez a népelnevezés csak a 9. században terjed el. „Az is reális feltételezés, hogy az Ibn Fadlán által 922-923-ban leírt baskírok lakóhelye a mai Baskíria területétől délebbre volt. Baskíriában pedig kb. Kr. u. 800/830-ig a magyarok éltek – együtt az Ibn Ruszta és Ibn Fadlán által emlegetett kisebb török csoportokkal, akik a volgai bolgárok fennhatósága alá tartoztak. Lehet, hogy az Ibn Fadlán által említett baskírok csak a magyarok eltávozása után húzódtak északabbra, a mai Baskíria területére.” – Zegernyei: Baskírok és magyarok – a nyelvi kapcsolat. (http://nyelvisztan.blog.hu). A „fej” értelmű „bas” szó mára már csak a szarvas nevünkben maradt meg. Azt, hogy ezen a területen magyarul is beszéltek, Juliánusz baráttól tudjuk. Hogy baskírok éltek a Duna mellett is, azt pedig 10. századi perzsa krónikás Al-Balkhi, (Abu Zayd al-Balkhi) teljes nevén: Abu Zayd Ahmed ibn Sahl Balkhi (850-934) írta meg: „Al-Balkhi wrote about Bashkirs as a people, divided into two groups, one of which inhabited the Southern Urals, the other near the Danube river, close to the boundaries of Byzantium.” – mivel a bizánci szomszédságban ekkor már a bolgárok voltak, bizonyára róluk szólt. Azt pedig, hogy a magyarok Baskírföldről elmentek volna, éppen Juliánusz magyarjai cáfolták meg 1235-36-ban. Dzsingisz kán elődeinek, és nemzedéknek történetét Rashīd al-Dīn Fadhl-allāh Hamadānī (1247–1318) perzsa történetíró írta meg a „Jami’u’t-tawarikh” (Történetek gyűjteménye) c. három kötetre terjedő nagy történelmi munkájában. Az úzok (oguzok) története az Oguzname verses-könyvben (Фазлаллах Рашид ад-Дин: Огуз-наме. — Баку: Элм, 1987. — 128 с.) olvasható. A Havaselvét megalapító vajda, az Aranyhorda hercegének, Batu kán ükunokájának, Dzsingisz kán hetedízigleni leszármazottjának a neve példázza, hogy még a 14. században is feltűnik a „bas” és az „ar” szavakból képzett személynév. A kun-besenyő[1]-magyar Basarab vajdáról van szó, akinek a neve eredetileg Basaraba volt. I. Basarab (1270-1280 – 1352) havasalföldi fejedelem 1310-1352 között. Egy 1332-es, Károly Róbert által kibocsátott okirat szerint Thocomerius fia. (Wikipédia). A Basarabok kun–tatár származása elismert a szakértők által is. Basaraba apja Tok-Temür volt, aki valószínűleg IV. Kun László és Édua mongol hercegnő fia volt. Nevét azonban különbözően magyarázzák: Rásonyi László turkológus professzor szerint a Basarab szó jelentése „leigázó apa”, a török „bas” leigázni, lenyomni jelentéssel bír. A franciák „királyi apának” ("Père Roi", dérivé de basar, "régner" et aba, "père"), az angolok „vezető, döntő apának” ("father ruler". Basar was the present participle of the verb "to rule"), az oroszok ezekhez még hozzáteszik a „fej” jelentést is – nagyon helyesen: «бас» — происходит от глагола «править, подавлять, голова, главный». Szentkatolnai Bálint Gábor szerint azért maradtak a mai élőbeszédben is nyomai ennek az ősi szónak. Azt írja a „bátya” (bácsi, bács, bá székely) szó tamil egybevetésénél, hogy itt is a gyök pi, pâ, pu, a melyek társa a magyar bá, fő, fej; török-tatár bej-ek és böj-ük nagy, magas. Az orosz bátya (atya) semmit sem bizonyít, mert az árja patr gyök más. Az „aba/apa” mindenhol elfogadott, de ezt egy magyarnak nem kell megmagyarázni! (Történelmi nevek nálunk: Aba Sámuel, Apa fia = Apafi). Az én szófejtésem az ősi tőszavakra épít: „Bas-ar-aba”, tehát „Fej-ember-apa”, azaz „Fő apa”. Jellemző, hogy a magyar zsargonban is előjött az „apafej” kifejezés! Magyarországra fekete kunok néven települtek be oguz törzsek. A szkíták, magyarok totemállata egy napfejű állat volt, aminek a nevét a magyar nyelv őrizte meg az ősi „szarvas” formában – minden hangilleszkedési törvény igénybevétele nélkül. A szarut meg őseink is ismerték és közösen használták a szomszédos népekkel. Így azután a finnugor nyelvészek az alábbiakra jutottak: „Ősi örökség a finnugor korból: vogul sórp, osztják sarvi (‘rénszarvasbika’), finn sarvi, észt sarv (‘szarv’). A finnugor alapnyelvben indoeurópai kölcsönszó: óperzsa szrva, görög kerasz (‘szarv’), latin cervus (‘szarvas’). A magyar szó eredeti szabályos alanyesete szaru volt (lásd szaru), s a v csak toldalékos alakokban jelent meg: szarva, szarvat, szarvas, (mint a tetű đ tetve, tetves, vagy a könyv esetében), majd ezek a formák hatottak vissza az alanyesetére, és alakították szarvvá. Lásd még szarvas.”. A tisztelt olvasó, pedig kialakíthatja a saját véleményét. Én állítom, a fentiek alapján, hogy a magyar szarvas szónak semmi köze sincs a szarvval rendelkező „szarvas” állatokhoz, hanem királyi állat volt őseink szemében, a feje, mint a nap ragyogott. A neve, pedig ebből adódóan, szarvas lett! Mielőtt valaki idézné a Wikipédiából a „Szarvas szarv nélkül?” című cikket, amiben közlik, hogy az agancs szavunk nagyon „fiatal”, csupán 100 éves, és közlik továbbá, hogy a nyelvújítás előtt nem tettek különbséget szarv és agancs között, tudatom, hogy őseink nem voltak teljesen hülyék. A napfejű, koronás állat, a szarbas nevéből egyenesen következik az uralkodói jelképként is használt szarv szó. Ez így logikus!

A későbbiek során, pedig a természettől elidegenített, nyelvi szabályokkal elbutított népekkel elhitették, hogy a talpas medvéhez, a farkas farkashoz hasonlóan kapta az agancsairól a nevét a magyarok egyik legfőbb totemállata, a szarvas. Az alábbi – szarvasokat ábrázoló fotókat az Ostrov Krym intézet budapesti 2012-es „Emberek aranyban” című kiállításon magam készitettem. A tárlat elemeit Szkíta fejedelmi temetkezések régészeti leletanyagának reprodukciói, valamint a feltárást és a leletmentést bemutató képek, molinók alkották. A tárlatanyag gerincét képező tárgyak döntő többsége az u.n. „Issyk-kurgánból” és a Berel mellett feltárt lovas temetkezés, világviszonylatban is ritkaság számba menő leleteiből származik, azoknak méret, és anyaghelyes reprodukciója. Bemutatásra került a Cárok völgyéből származó Tuvai lelet, és számos más lelőhely emblematikus arany és ezüst tárgyai is.

 Az a tény, hogy az észak európai nyelvekben a magyarhoz hasonló szó alakult ki a szarvasra, nem jelent semmiféle genetikai összefüggést a szó használói között. Csupán azt jelenti, hogy ugyanabból a forrásból származik az agancs jelentésű lapp čoarvi, a finn sarvi, mint a magyar szarvas. (Lásd FALK Nóra: A réntartás terminológiájáról: a rén agancs szerinti elnevezései a norvéglappban és a finnben.) Az agancs különböző formáira itt is használják a fej (lpN oaivi, fi. pää) szóösszevonást úgy, mint a „napfejű” szarbasnál láttuk. A sárga nap jelenik meg a másfél–kétéves rén kétágú agancsának lapp nevében: sárgi. Az ilyen korú fiatal szarvasokat a mansi és hanti nyelvekben is „suŕti” „sùrtì” néven nevezik. Sajnos nem olvastam finn etimológiai magyarázatot a sárgi és a sarvi szavak eredetére. Én csak a meglévő, és számomra ismert szavakat tudom összehasonlítani és elhelyezni a történelmi térképemen, és logikai összefüggéseket keresve kialakítani a véleményemet, hipotézis szinten. Nem kizárt, hogy a magyar „sarj” (fiatal növényi hajtás, „utód”), sőt a „surján/surgyán” (serdülő, növendék) szavunk volt az eredete ezeknek a finnugor szavaknak. Lásd még a tamil serli (termékenynek lenni) kifejezést. A kipcsák-török, tatár, kirgiz, kazah nyelvben a „szari” jelentése „sárga”, (mongol sira, sara = sárga), a „šаrk” pedig „kelet” értelmű. (Lásd a görög σαρακηνός – szaracénoszt). De lehet kapcsolat az arab „felkel” (saraka) igével is. Ezek a szavak mind összefüggésben vannak a „Nap” fogalmával. Ami látható, az az, hogy Szkítiában nem a görög, latin, héber KRN (κέρας, cornu, karan, keren) volt az agancs szó alapja, hanem inkább az óperzsa szrva *śrva (szári-va, szári-szu, ami a „cár, cárica” szó etimonja is), amiből előbb lett a szar-bas, (szarvas) a „napfejű” állatnév, majd a képző lekopásával a szarv főnév. Azt hiszem, hogy az esetleges proto indoeurópai *k′ereu és az óiráni *śrva kapcsolata nem lehet magyarázat a magyar szarv „horn” vagy „rog” származtatására. (A kentum/szatem-szétválás már i.e. 4. évezredben megtörtént.). Hun őseink Közép-Ázsiában a szarmaták szövetségesei voltak. A két népet etnikailag, nyelvészetileg nem is érdemes elkülöníteni. Ha eltérő is volt valamennyire a nyelvük, azért értették egymást. A heftalita szövetségben a szkíta-hunok Észak-Indiát is birtokolták. Ezért nem ritkák a magyar nyelv egyes szavainak „árja” eredete.

<!-- [if gte mso 9]> <w:lsde

            A Borbála magyar női név a görög Barbara (βαρβαρος, Βαρβάρα) név átvétele. A fejlődés a Barbára – Borbára – Borbála alakokkal ment végbe. (Ladó-Bíró, 153. old.). Jelentése: idegen, vadóc, külföldi nő. Eredetileg az ókori Görögországban jelölték barbarosz kifejezéssel a nem görögöket. A szó feltehetőleg a dadogó, érthetetlenül beszélő kifejezésből ered, s aki nem volt hellén, azt barbárnak tekintették. A barbárok a régi görög felfogás szerint idegen nyelvű népek, de a perzsák ellen vívott szabadságharctól kezdve a szónak megvető értelme is volt, jelezve a durvaságot, a kegyetlenséget, a műveletlenséget. A rómaiaknál lehettek barbárok a kelták, a germánok de a hunok is. A magyar „bor” szóra a MEN az alábbi magyarázatot adja: „Ótörök eredetű szó a törökös nyelvek déli ágából: ujgur, kipcsak, kun bor.” Már Noé is kedvelte a bort, de a görögök is emberemlékezet óta boroztak. Igaz, hogy a bort vízzel higították, amit a rómaiak már elhagytak. Érdekes, hogy Detre Csaba hun-magyar szótárában a bor jelentése: bor. Tóth Alfréd sumér szótárában (EDH. 691. o.) a sumér forma: bur. A szláv nyelvekben a „bor” szónak fenyő értelme van[1]. Lásd például az orosz szóösszevonásban: szosznovyj bor (сосновый бор), ami száraz, homokos talajú fenyőerdőt jelent. (A mocsaras talajú fenyvest „szosznovyj lesz”-nek nevezik. A „lesz” jelentése: erdő, de a „bor” kizárólag – általában aljnövényzet nélküli – fenyves erdő). Kicsinyített változata a szlovák „borievka”, ami borókát (Juniperus communis) jelent. Népies neve: apró fenyő. (Elképzelhető, hogy az ősmagyarban a „bor” jelentette a fenyőt, és ebből csak a boróka maradt fenn. A fenyő meg időközben „felnyőtt”. Ennél borzalmasabb már csak a finnugor magyarázat lehet, ami a zürjén ponel (‘fenyő’), cseremisz pinj szavakat teszi meg a fenyő etimonjának). Az oroszban a beszedni, begyűjteni, adóztatni értelem honosodott meg: сбор, убо́р. (Lásd: Vasmer, 1192. o. „bor” címszó alatt). Bortermő vidéken borral valószínűleg le lehetett róni az adóterhet. De a szüretet (a termés begyűjtését) is ezzel a szóval fejezik ki, szbor (сбор). Tehát az orosz és a magyar jelentés között még lehet logikai összefüggést keresni. De a fenyő, az sehogyan sem illik a képbe. Viszont igen sok magyar földrajzi névben felfedezhetjük a „bor” szótagot. Ráadásul, jellemzően nem szőlőtermelő vidékeken nevezték el a falut, a patakot úgy, hogy a bor szó szerepelt a névben. Bor, Borca, Borszék, Barót, Bélbor, Borgó, Borsa, Borsod, Bars, Barcs stb. – mindben ott a „bor” („bar”) tag. Bátran kihagyhatjuk tehát a névadók sorából ezt a nemes italt. Ott van viszont a „tábor” szavunk, amelynél még a MEN is hajlik a magyar eredetre: „Török eredetű szó: oszmán-török tapkur, tabgur, krími tatár tabur (‘sánckaró-fal, szekérvár’). Valószínűleg honfoglalás előtti szójövevény, több kelet-európai nyelvbe a magyarból származott át. A hagyományos magyarázatot, mely szerint a forrás a csehországi huszita erődváros, Tábor neve lenne, illetve ezen keresztül a palesztinai Tábor hegyé, a szótörténeti adatok megcáfolták”. A kutatásban viszont lehet ennél mélyebbre is hatolni. Nézzük meg, milyen eredményre jutunk, ha a „bor” gyököt a „borít” szóval hozzuk kapcsolatba. A „borít” szó jelentése: befed, beborít, borral (borító anyaggal) lát el. Burkol. A MEN szerint: „A szócsalád bor- töve ótörök örökség: kun, oszmán bur- (‘csavar, burkol’). A ‘csavar’ jelentésből érthetők a felborul, felborít, a ‘burkol’ a többit magyarázza”. Nekem két dolog tűnt fel. Az egyik az, hogy a borító, fedőanyag leggyakrabban könnyű fából, fenyőből van. (Lásd például a fa-zsindelyt). A „burkol, borít” szavak gyöke a „bor” így alapja lehetett a fenyő „bor” elnevezésnek. A másik, a „tábor” szó sánckaró-fal értelmezéséből következik. Ez valójában egy „oldal-borítás”, mondhatnám „tám-borítás”. (Lásd: támfal). A tamil tan-sam jelentése, tám, támaszték. Ha a borító, fedőanyag neve „bor”, akkor az oldaltámaszok megkülönböztető neve: „támbor”! Az így védett, körbeborított (kerített) hely neve pedig „tábor” lett. (Palesztínában, és a cseheknél is). A magyar anyanyelvűeknek ezt különösképpen nem is kellett megmagyarázni. Elképzelhető, hogy az olasz baracca, a katalán barraca, ős-etimonja is ez a „bor” gyök volt.  

            Végezetül egy olyan gondolattal zárom a „bor-fenyő” elmélkedésemet, amelyet egy írás generált a http://oskutatas.blogspot.hu/ böngészése során. A murcielago nick néven szereplő írta a következőket a „Még egyszer a V_L gyökről” cím alatt: „Vagyis bábeli Bél/Baál istent megismerve közelebb kerülünk a belülről jövő belső elhatározáshoz, a belső tűzhöz és erőhöz (vagy legalábbis, hogy megértsük azt). Ez a B_L gerincű szóbokor természetes kapcsolatot tart az isteni eredetű világossággal, a V_L-szóbokorral, de ide kapcsolódik másik irányból a B_R szóbokor (BORa = élet vize, a honfoglalás-kori magyarok idejében még ismert volt a bor szónak egy másik jelentése is: a folyton változó, élő anyagot jelentette)”. Túl azon, hogy a fenti szöveg a legjobb magyarázata a könyveim címlapján is szereplő BL rovás-ligatúrának, megadta a karácsonyi fenyő „bor” értelmezését is, mint a „folyton változó, élő anyag” szimbólumát.  

            Az életfa, az örökzöld ág azon kívül, hogy az élet megújulásának jelképe, a pogány hiedelmek szerint védettséget (burkot) is jelentett, s az emberek a gonosz szellemek elűzésére vitték otthonukba. A magyar népi hagyományokban a karácsonyi életfa vagy termőág tekinthető a karácsonyfa elődjének. Kapcsolódó érdekességek a magyar népi hagyományokból:  

            A fenyőfa eredetét Bálint Sándor népmondájában így írja le: Amikor Krisztus Urunk a földön járt, a gonosz emberek elől bujdosnia kellett. Az Úrnak ellenségei már nyomában voltak, maikor egy fenyőfához ért. Alig volt lombja, azért ágai beborították (rejtették el) Jézust, aki így meg is menekült. (A kiemelt szó tőlem).  

            Az ősgermánok a fény tiszteletére mécsesekkel díszítették a fenyőágat. E szokásokkal rokon hazánkban a Borbála napi zöldág hajtatása. Később a zöld ágakat termékenységszimbólumokkal díszítették. /tojás, alma, dió, mogyoró/. A „fény ő” népi szófejtés szellemes, de nem valószínű.  

            Van azonban még egy érdekes, kétértelmű magyar szó, amelynek mindkét jelentése valóban kapcsolatban van a fenyővel. Ez a borostyán! Követem az eddigi gyakorlatot, ezért először ismertetem a mai hivatalos változatot a név eredetére és jelentésére vonatkozóan.  

1. A borostyán, mint növény. Latin neve: Hedera. Az aráliafélék (Araliaceae) családjába tartozó növénynemzetség. Fő elterjedési területe Dél-Európa, Észak-Afrika, Közép- és Kelet-Ázsia. Örökzöld, mint a legtöbb fenyő, ezért díszítésre is alkalmas. A magyaron kívül még a szerb, horvát, szlovák nyelvterületen hasonló a megnevezés: bršljan. A hun-avar-magyar keleti behozatalra utal a perzsa: barsam, barsum (borostyán); a szanszkrit: barhis (áldozati növény). A bor- tő a borókával, és a fenyő bor névváltozatával rokonítja. (Szerintem!)
2. A borostyán, mint kőzet. Szukcinit, gyantakő. Az ősi fenyők, megkövesedett, rendszerint sárgás, ritkán barnás vagy más színű, áttetsző gyantája. Névmagyarázata: „A német Bernstein (‘borostyánkő’) átvétele, ez a közép alnémet barnsteinből való, amelynek első eleme a brennen (‘ég’) igével kapcsolatos, tehát ‘égő kő’ ragyogó sárga színe alapján. A magyar szóban a mássalhangzó-torlódás járulékhanggal oldódott, a magánhangzókra a más eredetű, jóval régebbi borostyán (növény) hangalakja hathatott”. 

Láthatjuk, hogy a magyar nyelv, formailag nem tesz különbséget a növény, és a megkövesedett fenyőgyanta között. Az örökzöld borostyán és a fenyő kapcsolatának megértéséhez megismétlem a fenti idézetet: „a honfoglalás-kori magyarok idejében még ismert volt a bor szónak egy másik jelentése is: a folyton változó, élő anyagot jelentette”. A továbbiakban pedig szó lesz arról is, hogy ezeknek mi köze van a „BL gerincű szóbokrokhoz”, elsősorban a bel gyökhöz. A borostyánnak nemcsak a ragyogó sárga színe miatt adták az „égő kő” elnevezést, hanem tűzveszélyessége miatt is. Könnyen meggyullad, fenyő és tömjén illatot ad, kormozva elég. Az illata miatt egyes nyelveken (pld. francia: ambre) az ámbra után kapta a nevét. Máshol (pld. görög: ήλεκτρον) elektron-nak nevezték, mert dörzsölésre sztatikus elektromossággal feltöltődik. Az ónémet égő kő (börnenstein) mintájára az orosz népi mitológiában a mágikus, varázslatos „tiszta tűz köve”, „fehér (tiszta) kő”, „alatir/alabir” (Бел камень, бел-горюч камень, иногда с прибавкой: алатырь, алабырь, волшебный, загадочный) nevet kapta az egyébként jantárnak (янтарь) hívott borostyánkő. És itt kell visszatérnünk az orosz tisztát, világost, világit, szabadot, fehéret jelentő „bel” (бел) szóra. Könyveimben alaptéma a „bel” (Bel/Bela) ősi, keleti úr, fenség, fény, ragyogás, magasságos, magaslati, jeles, tüzes, heves, üt, vág, ró, ütközet, viadal, jelentése. Ezeknek a neveknek az előfordulása szinte mindenütt a babiloni (Mezopotámia, Irán) Bél istenre, napkirályra, és nem a fehér színre vezethető vissza. A Fenséges Úr című könyvem 44. oldalán fejtem ki az Altáj környéki Beluha, Bijá, Bijszk, Járlu nevek fehéren túli értelmezhetőségét. A népi képzelet a fehérnél sokkal többet ért a mágikus Bel-kő (Бел камень) név alatt! És ez nálam meggyőzőbb érv, mint az akadémikus nyelvész próbálkozás. Az orosz nyelvészeknek is fejtörést okoz, hogy honnan származhat az alatir (алатырь) elnevezés. V. V. Martinova találta meg, hogy az iráni *al-atar pontosan megfelel a „бел-горюч”-nak. Szerepe, pedig nem lehetett más, mint az oltárkő. A magyar oltár szavunkat a latin adolere, (elégetni, elfüstölögtetni) szóból eredeztették, mivel az oltár az égő áldozat helye volt. Újabban a szintén latin altar, altaria, alta ara (oltár, áldozati asztal < „magas kőrakás”) < altus (magas) + ara (emelvény, halom) megfejtés dívik. Magyar nyelvű értelmezésem szerint itt az „oltalmaz” szó az alap. Ennek tamil megfelelője Szentkatolnai Bálint szerint ali-ttal (őrizni, védeni, oltalmazni, megmenteni). Ez felel meg Martinova al-atar megfejtésének is. Tehát a Bel tűzkő, Bél (isten) oltára volt! Másképpen: alatar-a. Tehát az orosz mitológia azonosítja az alatirt a borostyánnal, ami fenyőből lett gyantakő. Fenyő=bor isten köve: borosten > borostyán. Ehhez jön még a borostyán áldozati növény szanszkrit neve: barhis. Így a több ezer éves nyelvi, fogalmi hasonlóság találkozik a mai magyar borostyán szóban, ami szkíta-szarmata közvetítéssel kerülhetett Európába. De, hogy az oltalmazó, védő, borító funkciónál maradjunk, van még egy megerősítés is a magyar nyelvben. Ez a borda szavunk! Aki eljutott idig könyvem olvasásában, annak nem kell különösebb magyarázat, a borít (véd) és a borda szavak összetartozására. De elrettentő példának idézem az elfogadott, hivatalos magyarázatokat, amelyek – természetesen – szláv irányúltságuak: Jelentés: „A gerincesek ívelt, karcsú csontja, amely a hátgerincből indul ki, s a szegycsonthoz kapcsolódva a mellüregben a tüdőt és a szívet veszi körbe. A gerincből kiágazó tizenkét pár íves csont egyike”. Eredet: „Szláv eredetű szó: horvát, szlovén, szlovák brdo (‘takácsfésű’). A szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő magánhangzó oldotta fel.” A WikiSzótár, ugyan megjegyzi, hogy „dravida: parlu (borda, létrafok)”, de már nem teszi hozzá Bálint Gábor megjegyzését: „Tamil: parlu-varei (fok, létrafok, borda). NB. Minthogy az orosz stb. ber-do csak a takács-bordát jelenti, ezt pedig az oldal-borda megelőzte: nagyon valószínű, hogy két különböző szó van összezavarva.” Mindjárt tisztább kép tárulna elénk, ha mernénk logikusan gondolkodni és a borda szó elsődleges borító, védő funkcióját vennénk a szó keletkezésének alapjául. A borda ugyanis beborítja, körülveszi, védi a mellüreget, benne a szívet, a tüdőt. (Mint ahogyan a fenyő is beborította Jézust!. Ennek a kis mesének megalkotója több logikával rendelkezett, mint az MNA összes nyelvésze!). A „takácsfésű” funkciója inkább közelít a „barázda” szavunk jelentéséhez, de itt is a dravida-tamil értelmezés az elsődleges: dravida: bareta (vonal, barázda) < bari, vari (csíkoz, vonalakat húz). Sumér nyelvben (Pennsylvania Sumerian Dictionary Project) barda [CROSSBAR] (18x: Old Akkadian, Lagash II, Ur III, Early Old Babylonian) wr. bar-da; bar-da₃ "crossbar", vázat, keresztrudat jelent, amely a magyar bordához közelít. (A borda másik sumér jelentése a „rib” lett az alapja a germán, szláv ribbe, ribro (ребро) szavaknak). És, hogy csak a magyar és a tamil nyelvben (tamil pur-a (őriz, megtart, véd, borít, fed) van összefüggés a borít és a borda szó között, ez azt is jelenti, hogy a többi brd formátumot alkalmazó nyelv – csak átvevő, és nem átadó lehet a magyar nyelvhez viszonyítva! A történészek, régészek dolga, hogy kiderítsék, hogy kinek, hol és mikor volt módja kapcsolatot teremteni a protomagyar nyelven beszélő őseink valamelyik törzsével ahhoz, hogy megismerjék ezt a fogalmat is.

<!-- [if gte mso 9]> <

 Nándorok. Ha ezt a szót hallja egy művelt magyar ember, minden bizonnyal Nándorfehérvár és Hunyadi János jut az eszébe (és ennek kapcsán a déli harangszó). 1456-ban itt világraszóló diadalt arattak a magyarok II. Mehmed hadai felett. A győzelem egy fél évszázadon át távol tartotta a törököt Magyarországtól. Csak 1521-ben tudta I. (Nagy) Szulejmán elfoglalni ezt a magyar végvárat.  

De mi köze van Nándorfehérvár nevének a nándorokhoz? Az okos magyar tudja erre is a választ!  

A bolgárok onogundur nevéből származik régi magyar nevük, a nándor, amit a magyar határon lévő végvárunk, Nándorfehérvár neve őrzött meg. A szó másik kései alakja a vlendor. (Wikipédia). De hogyan lett az onogundurból nándor? Előre megmondom, ezt senki sem tudja! De azért vannak próbálkozások a magyarázatra. Ezek egyike az alább kifejtett elméletem. (Ha egy laikus, nem szakmabeli véleménye nem érdekli, akkor itt abba is hagyhatja az olvasást az eddig türelmes olvasó. Ha viszont kíváncsi a nándor szó kialakulásának részletesebb történetére, akkor „ajánlom magamat!” Ígérem, semmit nem találok ki, csupán összegzem az olvasottakat.)  

Amit tudni illik erről a témáról azt most Rácz Anitától idézem a „Helynévképzők az ómagyar kori népnévi eredetű helynevekben” című tanulmányából. (Előadásként elhangzott a Kiss Lajos-díj átadó ünnepségén 2008. június 2-án. Írott formában:  „MAGYAR NYELVJÁRÁSOK” A DEBRECENI EGYETEM MAGYAR NYELVTUDOMÁNYI TANSZÉKÉNEK ÉVKÖNYVE. XLVI, 103–124 DEBRECEN 2008. Továbbá bővített formában: Rácz Anita: Etnonimák a régi magyar településnevekben. Debreceni Egyetemi Kiadó. 2016. 64-67.) Gyakorlatilag a könyvben a tanulmány tartalma ismétlődik. Rácz Anitának ez a munkája szinte teljes egészében bemutatja a bolgár és a nándor (lándor) lexémák keletkezésének, előfordulásának magyar történeti-nyelvészeti feldolgozását, értelmezését. Mit tudok én ehhez hozzátenni? Mert cáfolni nem tudom, de nem is akarom. Talán a kérdőjeleket. Azokat hiányolom. Hogy hol? Hát erről szól az írásom.  

Kezdem mindjárt egy idézettel. Talán megbocsájtja az olvasó, ha a bolgár/bulgár népnevek elemzését csak a legszükségesebbekre korlátozom (mégis csak a nándorok nyomában járunk), és a szerintem lényeges részeket önkényesen kiemelem, hogy a kérdéseim értelmezésekor a tisztelt olvasó könnyebben rátalálhasson a vonatkozó részre.  

„A bolgár népnév ótörök eredetű (vö. tör. bulγar ’keverék’, TESz.), amely kb. az V. századtól kelet-európai török népcsoportot jelölt, s ez vált a VII. században az elszlávosodott bolgár-törökök, a mai bolgárok elnevezésévé. A magyar nyelvbe a dunai bolgár-szlávból kerülhetett e nép jelölőjeként, de az átvétel időpontja bizonytalan. E népcsoporttal a különböző kutatások szerint még a honfoglalás előtt érintkezésbe került a magyarság, de intenzív betelepedésükről csak a késő Árpád-korban beszélhetünk (vö. GYÖRFFY 1977: 513, KRISTÓ 2003a: 109–16)”. Itt meg kell szakítanom az idézetet, mert nekem más információim vannak: A bolgár és a magyar nép kapcsolatáról szólva Juhász Péter már a nyolcvanas években leszögezte, hogy a magyarság (illetve a magyarok elődnépei) történetének elmúlt háromezer évéből legalább két és fél ezer évet a bolgárok, illetve az előbolgárok szomszédságában, vagy velük együtt töltöttek. De folytatom az idézetet: „ Az adatok is azt mutatják, hogy nevük a magyar helynévkincsben igen gyéren képviselteti magát. Ennek az lehet az egyik sajátos oka, hogy korszakunkban a bolgár ~ bulgár névnek létezett egy szinonimája, a szintén török eredetű, az onogur népnévre visszavezethető nándor (*onaγundur > *naundur), amelyet valószínűleg ugyancsak a honfoglalás előtt vettünk át, s egy ideig inkább ezt a nevet részesítette előnyben a magyar nyelvhasználat, az Árpád-kor végére a szó azonban eltűnt nyelvünkből, s átadta helyét a korábban ritkábban használt bolgár ~ bulgár névnek (vö. NÉMETH 1930/1991: 106, LIGETI 1986: 268, GYÖRFFY 1939/1990: 65, BENKŐ 1998a: 63–6, KRISTÓ 2003a: 54)”. Gardizi és Ibn Ruszta munkáiban találkozhatunk a bolgárok V.n.nd.r / N.nd.r megnevezésével, amit a magyar írástudók nándor-nak (később vlendor-nak)olvastak. Bár lehetett volna (o)no(gu)ndur) is!  

 Az *onaγundur > *naundur szavaknál a csillag a kihagyásokat, bizonytalanságokat jelenti, mert a görögből, perzsa/arabból átvett hangzások, fordítások igen sok változatban maradtak fenn. „Ami a τῶν Οὐννογούρων Βουλγάρων és a τῶν Οὐννογουνδούρων Βουλγάρων szókapcsolatokat illeti, amelyeknél szintén elvileg az unnogur, illetve az unnogundur a bulgar-ok mellékneveként szerepel, egyik alkotóelem sem ismert archaizáló népnév – bár az utótag sokkal gyakrabban fordul elő a bizánci forrá­sokban – és értelmezésük sem zökkenőmentes. A fenti példákból ítélve valószínű, hogy a bizánciak számára nyilvánvaló volt, hogy az ilyen kettős elemű elnevezés is egyrészt két népnévből áll, másrészt pedig egy népcsoportra, az unnogurra, ill. az unnogundurra vonatkozik egy adott időszakban, és mind a kettő valamilyen módon szoros etnikai, politikai vagy egyéb kapcsolatban állt a bulgar népcso­porttal”. (Senga Toru: Néhány megjegyzés a Sabartoi asphaloi szintagma kérdéséhez).  

Mivel a bizánci forrásokban az unnogundur (amely megfelel az onogundurnak) jelzőként áll a bulgár népnév előtt, nézzük meg mikor használták ezt a jelzőt?  

Írott forrásokban a bolgár népnevet Chorénéi Mózesnél találjuk először, aki az Örményország története című munkájában azt írja róluk, hogy már a Kr. e. 2. század közepétől a Kaukázus északi részén éltek. „A bolgárok az első Arsakida (Vonon 12-16)^[1] idején érkeztek Örményországba, a fia idején pedig zavargások támadtak a „bolgárok földjén a Kaukázus hágóin”, és más bolgárok is érkeztek Örményországba: „Arsák napjaiban nagy bajok voltak a Kaukázus hegyláncain, a bolgárok országában. Közülük sokan különváltak és hazánkba érkeztek, és hosszú időre letelepedtek a Kol-hágó (Koł vagy Kogh, Wanandával szomszédos föld) lábánál (Çıldır tó déli, dél-nyugati része), ahol termékeny és gabonát adó föld van”. A "nagy bajok" - az ibero-római invázió idején voltak, amelyet az alánok népvándorlása kísért az Azovi-tenger környékéről a Közép-Kaukázus északi lejtőihez, amikor a bolgárok és zsidók egy másik csoportja a szomszédos Vanandában, a Kol (Kogh) régióban telepedett le. (Kb. 40.87, 42.53 koordinátákon). / Ж. Войников: Происхождения и значения названии „уногундурьi“ – Тохарский ключ к решения древнеболгарского происхода / Róna-Tas András koncepciója szerint a Don és a Kubány folyók vidéke volt a magyar–nyugati ótörök együttélés színtere, mert itt található meg együtt a kőris, a tölgy és a bükk, mely fák nevei török eredetűek a magyarban, valamint itt találkozhattak a nyugati ótörökök és a magyarok az alánokkal, mely népeknek feltétlenül találkozniuk kellett, mivel nyelvük egymásra hatása bizonyított tény. Tőlük függetlenül a baskíriai magyar őshaza is létezhetett, ezek nem zárják ki egymást.  

Antióchiai János pedig a 480-as évvel kapcsolatban leírja, hogy a bolgárok, Bizánccal szövetségben, a gótok ellen vonultak. Jordanes gót történetíró 551-ben a Pontus, a Fekete-tenger fölött élő népek közt emlegeti a Bizáncnak sok gondot okozó bolgárokat. Ezt követően egy ídőre eltűnik a forrásokból a bolgár név és helyette megjelennek az „utrigurok” (Prokopiosznál outigouroi: Ουτιγουροι) és a „kutrigurok”, hogy létrejöhessen Kuvrat Nagy Bolgáriája. (Procopius és Sandilch utrigur kán szerint Utigur és Kutigur a hun Ernák fiai voltak). Kutigurt az uralkodásban Grodas követte, aki Muágerisz (Moager > Mager > Magyar) fejedelem testvére volt. Nevét Jóannész Malalasz rétor (491? – 578) és Jóannész Ephésziosz (507-588), 6. századi történetírók említik. (Moravcsik Gy. Muagerisz király, Magyar Nyelv, 1927. 238-271. o.). Valójában az utigur-kutrigur népneveket csak a 6. század 50-es, 70-es éveiben élő népekre vonatkoztatva említi néhány szerző. A 6. század végétől ezt a terminust Európában felváltja a bulgár népnév!  

„Az Unogundurok (Ούννογουνδουροι, Ουνογουνδουροι) nevét a bolgárok szinonimájaként két bizánci szerző – Niképhorosz pátriárka és Hitvalló (vagy bizánci) Szent Theophanész -- használja, akik a 9. században éltek.  A közeli hangzás eredményeként, és főként a magyar turkológusok nyomására, az „Unugondur” és az „Unogur/Hunogur” teljes azonosságát fogadták el, az orosz kollégáik pedig kiegészítették a képet azzal az állításukkal, hogy ez a forma örmény forrásokból (Movses Khorenatsi, kb. 410-490) is ismert, ahol  "vghndur" megfelel az "unogundur"-nak.  

 A vghundur = ughundur = unogundur = unogur egyenlet tökéletesen megmagyarázza a bolgárok "hun-türk" eredetét. Ezek csak az 5. században jelentek meg, összhangban M. Khorenatsi "anakronizmusával" amely olyan eseményeket állított be a kortárs V. századinak, (Vund feltűnése és a bolgárok áttelepítése Örményországba), amelyek egy sokkal korábbi korszakban (kb. 1. században) történtek meg. Így a hunogurok-unogurok vagy az Attila vezette törzseknek, vagy kutriguroknak és utiguroknak számítottak, vagy bekerültek a török on-oq, „tíz nyíl”, „tíz klán” (on-ogur) szövetségbe, és az "örmény Herodotosz" munkáját pedig "megbízhatatlan forrásként" kezelték” – írja Zs. Vojnyikov a fentebb említett munkájában.   A fentiekből még világosabban kitűnik Senga Toru igazsága: „hogy az ilyen kettős elemű elnevezés is egyrészt két népnévből áll, másrészt pedig egy népcsoportra, az unnogurra, ill. az unnogundurra vonatkozik egy adott időszakban, és mind a kettő valamilyen módon szoros etnikai, politikai vagy egyéb kapcsolatban állt a bulgar népcso­porttal”.  

„Egyébként a földrajzi háttér világos: a w.l.n.d.r népek Kazária, Alánia és nyugat között laknak, sőt a Pontust is elérik. Hasonlóan írja le Konstantinos a besenyők országát a X. században (DAI 37. fej.). A történet részletes elemzésével most nem foglalkozhatunk. Lényeges számunkra az, hogy a w.l.n.d.r név itt a bolgárok, besenyők és magyarok összefoglaló neve. Amint tudjuk, a honfoglaló magyarok ungar neve az onogur-nak egy változata. Most tehát ugyanennek a névnek (onoğur onogundur) egy másik változatát találjuk meg a magyarokkal, az onogundur eredetű bolgárokkal és besenyőkkel kapcsolatban” – írja Czeglédy. (CZEGLÉDY KÁROLY: MAGYAR ŐSTÖRTÉNETI TANULMÁNYOK. Szerkesztette: Schütz Ödön BUDAPEST • 1985. 47. o.)  

Ajánlom Czeglédynek ezt a művét alaposan áttanulmányozni. Igaz, hogy utána sem tudja (a Tisztelt Olvasó) megfejteni a magyar nándor-bolgár rejtélyt, de sokat megtud a w.n.n. d.r pezsa szó körül kialakult polémiáról. Azért idézem egy gondolatát: „A w.l.n.d.r egyébként a w.n.n. d.r elhasonulásos alakja. Ez oly módon keletkezhetett, ahogy a magyarban Nándorfejérvár-ból később Ldndorfejirvár lett (P D.). Kiejtésük minden bizonnyal wulundur, illetőleg wunundur lehetett, mert már MARQUART is rámutatott arra (UngJb. IV, 275), hogy a prothetikus w-, mint a csuvasban, itt is valószínűleg a labialis kezdő magánhangzó miatt keletkezett”.  (Czeglédy u.o.). De tudni kell, hogy Mátyás király krónikásának (Thuróczynak) a szóhasználata igazán korabelinek fogadható el, és ő mégis gyakran „castro Nãdoralbensis”-t használ a krónikájában a „castro Nándoralbensis” mellett. Igaz, hogy egyes szakértők szerint a tildés a "ã" olvasata an vagy am. (Ebben az esetben a nãdor mégsem lehetett Hunyadi János tisztsége, de ezt már nem tudjuk megkérdezni tőle). Ami biztos, hogy a 15. századot megelőzően a latin volt a magyar irodalmi nyelv. Az oklevelek is latinul íródtak, de a településneveket igyekeztek híven (ahogyan a helybeliektől hallották) közölni (ami a „szegényes” latin betűkészlet, illetve a lejegyző idegen mivolta miatt, nem nagyon sikerült), mert a birtokra és a birtokosra vonatkoztatva az okleveleknek jogbiztosító szerepük is volt. Tanúkat, pedig általában a helybeliekből, vagy a szomszédokból állították ki. Továbbá tudjuk, hogy legalább három fontos Fehérvárunk van, amelyek jelzője Székes, Gyula és Nándor(Nádor?).  Az első két esetben a jelző az uralkodó, a vezéri telephelyre utal. A harmadik – az ország legtávolabbi zugában, ahol a királyt a nádor helyettesíti – van. Tehát logikusnak tűnik az analógia az előző kettővel, és így Nádorfehérvár lenne a logikus elnevezés. Igaz, hogy csak időnként volt magyar tulajdonban, ezért is általában a neve az oklevelekben: Belgrad, Alba Bulgarorum, vagy Alba Graeca.  Az első írásos bizonyíték (amit én ismerek és), amiben a nándor szó is szerepel, egy 1332-ből származó oklevél (Episcopi Nándor-Albenses, seu Belgrad. – 1332. Frater Paulus Ep. de Nándor Alba. p. 590. – 1334. p. 726.). És egy másik Nandor Albe aminek a keltezése I. Ulászkó király idejéből, egy 1444-ből származó oklevélben olvasható, de ez csak egy  1501-1600-as átiratban maradt fenn. Nándor nevű helynevek akkoriban valóban ritkán voltak. Nandur névvel III. András idejéből (1290) találtam helynevet „Villas ambas Nandur”, és 1268-ból népnevet: „alia autem populis de Nandur”.  

De a legkorábbi „nandur” név Szent István okleveleiben, az 1036-37-es bakony-béli alapítólevélben olvasható. Igaz, hogy erről Karácsonyi János (1858-1929) történész, nagyváradi kanonok azt derítette ki, hogy „Ennek szövege később kori, Szent-István 1001-iki levelének és a bakonybeli conseriptio alapján készült.” de a kiváltságok használatát a bakonybéli apát csak 1230-ban kapta meg a pápától, ezért „csak 1230. után készülhetett”. Ami számunkra érdekes ebben az oklevélben, az a hely amit „Nandur”-nak hívnak. A király, a bakony-béli monostornak „a "Nandur" halasban, a Tiszában "de piscina Nandur in Tiza" vagy minden hetedik halat, vagy minden hetedik évben a halászati jogot ad”. Mivel a „Nándur” mint „piscina ” szerepel, még pedig nem a Tisza mellett, hanem a Tiszában, tehát valószínűleg egy nagyobb szabású czége, vagy fok lehetett. Ismeretes, hogy az ilyen helyeket általában a tulajdonosukról nevezték el, és forgalomképesek voltak, ezért feltételezhető, hogy a halastó birtokosát hívták Nandurnak. (Mint ahogyan Balog cserjésénél „arbustarum Bolug” is láthattuk). Belátható, hogy sem a szövegkörnyezetből, sem a toponímiából a bolgár népnév nem következik. Mint ahogyan nem következik az alábbi Teleki idézetből sem: „Az esztergomi érsek bírta Mocs helycégét, Udvardot, a két Nándort (a mai két Landor pusztát), Gutát, Naszvadot, Csekét, a Csallóközben Gadóczot, Őrsöt, Léit, Bálvány-Szakállast, melyek jelenleg is mind birtokában vannak. Ezen helységek nagyobb részint, mint fentebbi részletes jegyzeteinkből kitűnik, már a XIII. század második felétől fogva az érsekség birtokában voltak”. (Teleki József: Hunyadiak kora Magyarországon VI. Első rész. 1863. kiadás 174. o.). Ezt megerősíti az alábbi oklevél is: An. Ch. 1383. Idem Capitulum possessiones A. Episcop. Strig. Nandor etc. a pertinentiis castri regii Comarom, metis distinctis, separatas fuisse Reginae Mariae rescribit. A Vág és a Lándor csatorna közében elterülő Nándor neve a Komárom melletti fekvés, és a 13. századi létezés miatt, a bolgár névből nem származhat. Viszont az oklevél a tavi (piscina) halászattal itt is foglalkozik. Mindezekből arra következtethetünk, hogy magyar területen a középkor végén, valóban használatban volt a Nándor, mint személynév, illetve (nagy valószínűséggel) a nándor, mint egy vízi foglalkozás név.  (A Nándor régi magyar személynév, a nándor népnévből származik, a jelentése dunai bolgár. A 19. században felújították a Ferdinánd magyarosítására -- Ladó-Bíró, 92. old.)  

Nándor nevű helységet még Erdélyben, a Cserna folyóhoz csatlakozó Peták patak két oldalán is találtam (Nandru) 45.8042, 22.8213 és a róla elnevezett, szomszédos Válya. Nándorválya. (Valea Nadrului) 45.7970, 22.8369. Nándor nevét 1330-ban Nandor néven említik, mint Nagy-Pestes tartozéka. A Hermán-nemzetség tagjainak birtoka volt, a nemzetség birtokainak megosztásakor Dénes fia Lack-nak jutott. Lehet, hogy véletlen egybeesés, de ez a Lack éppen 1329-ben a székelyek ispánja (nádora) lett. Róla Arany János is szól a Toldiban: „Itt van immár a had, Laczfi nádor hada...”. Így Nándor nádori falu lett! A területen Torma Zsófia is kutatott a 19. században. (Neolith kőkorszakbeli telepek Hunyadmegyében). Különös, hogy a nándor név mindig vízzel jól körülvett területeken, halászhelyeken tűnik fel. Lásd például a Mocs helycége nevet a két Nándor falu mellett a Teleki József: Hunyadiak kora Magyarországon könyvéből idézett részben.  

Mi következik a fentiekből?  

Elfogadom, hogy „az ogur név jelentése az ótörök oğus (ág, ágazat, atyafiság, rokonság) szóra megy vissza. Az onogur név (Ονόγουροι, Ονογούρων) eszerint tíz (nép) ágazata értelemmel bír”. On-Oğur "ten Oğurs (tribes)" / Golden Peter: Studies on the Peoples and Cultures of the Eurasian Steppes.  2011, p. 23, 237/.  Ahogy a bizánciakon kívül örmény, arab és héber források is mutatják (vö. MNy 41 [1945| 44—7) az onogur (onogundur, w.n.n.d.r) név a bolgárok egyik törzsét jelöli. De a bolgár név nemcsak a pontusi «hun» bolgár törzsek neve, hanem amint az előbb említett keleti források mutatják, a Kaukázus előterében lakó onogunduroké is. /Czeglédy 281. 10-es számú lábjegyzet/.  Tehát. ha a perzsa/arab források (Gardizi, Ibn Ruszta) a 10-11. században a magyarok közelében w.n.n.d.r népekről írnak, ez csak azt jelenti, hogy ők nevezték így a bolgárokat, és nem az itt élő magyarok! Elfogadom továbbá O. B. meglátását is: Az onogurok alatt is a magyarokat kell érteni, és nem a „bolgárokat”. Ők csak egy rövid ideig viselték az „onogundur” nevet, ami azt jelentette, hogy a „hunokhoz tartozó”, tehát egy ideig magyar uralom alatt éltek. (Obrusánszky Borbála: „Csak tiszta forrásból”. Barikád, 2012. jan. 19.).  

A magyar Nándor, személynévnek és a nándor vízi foglalkozásnévnek meg semmi köze sincs a bolgárokhoz. Az a feltételezésem, hogy a nándor szó megalkotásában és elterjedésében a latin műveltségű „deákoknak” és az egyházi oklevélkészítőknek, majd később a magyarnyelvű történelemíróknak igen nagy szerepe lehetett. Korai, (14. századi) nyelvújításnak tartom e szót, amely a vulgáris nyelvhasználatban csak ezt követően terjedt el. Van más példa is, az ilyen mesterséges névalkotásra. Ilyen (szerintem) az Ulászló, az oláh, a venger és az Újlaki név is. Ezek a nevek a középkor vége felé keletkeztek a Vladiszláv, a vlah, az ungar és a (V)ilok nevek latinból történő magyarosítása (az ungarnál „lengyelesítése”) során. Mert a maga idejében nem hívtak senkit Ulászlónak, vagy Újlakinak. Az Ulászló nevet Budai Ézsaiás (1766-1841) történetíró konstruálta (Közönséges história, Magyarország históriája) a szláv Vladiszláv névből. Csak egy későbbi rovásírásos dokumentumból jöhetünk rá, hogy a népnyelvben magyarul, mindig is László lehetett a kiejtés! (Lásd az isztambuli rovás-feliratban László király nevét, 1515-ből! Itt II. (Dobzse) Ulászlóról (1456-1516) van szó. I. Ulászlót (1424-1444) Vladiszlávnak hívták. Lásd Ilosvay-kódexben Hunyadi János kormányzói esküjében: „d(omi)ni Wladislai Hung(a)r(ie) Polonia regis”. Ujlak, pedig Vilok volt a Bilokból. (Lásd az Ilok, Bilok, Bilo névelemzéseimet, illetve Újlaki Lörinc sírfeliratán a Laurecius dux de Wilak feliratot, amit a magyarok ma már Újlaknak, de a helybéliek ma is Iločki-nak ismernek.

Ellenkező esetben az oláh, magyar, német, tót, besenyő, jász, kun, stb. jelzős, vagy puszta helynevekhez hasonlóan, az Árpádkorból fenn kellett volna maradni a „nándor” nevű helyneveknek. Jó példa Sepsiszentgyörgy esetében, a már említett, Bolgárszeg (faluvég) elnevezés. Nyugodtan állíthatjuk, hogy a bolgár név használata a magyaroknál is megvolt – annak keletkezése – óta. A régészeti feltárások, a toponímia igazolja azt, hogy Székelyföldön a 10-12. század folyamán magyar települések sora állt, ezek népessége magyar volt. E korban a mai Sepsiszentgyörgy területén is igazolható a magyar település, települések léte. Az itt talált magyar közösségek a sebesi székelyek letelepedése után székely jogúvá váltak. A Nándor falunál folyó, valóban szláv hangzású, Cserna és Peták pataknevek meg nagy valószínűséggel az észak-keletről betelepült szlávok, és nem a bolgárok 13. századi hatása. A Debren patak neve pedig lehet magyar is. A bolgárok magyarországi jelenléte a magyar honfoglalás előtti időszakra tehető, ugyanis Erdély területe Árpád bejövetele előtt Bulgária határvidékéhez tartozott. (Madara!). A későbbi betelepedés 1365-tel kezdődik, amikor Nagy Lajos egy időre elfoglalta Vidint. Ez összefügg az oszmán hódítás kezdeteivel, amikor Konsztantin és Fruzsin bolgár előkelők is magyar területre menekültek. A bolgárok ekkor Szentendréig jutottak el. Ekkor jöhetett divatba a Nándor, mint „elfelejtett, régi bolgár” jelentésű szó. 

<!-- [if gte mso 9]> <w:lsdexception locked="

Ódombó, Vásárosdombó, Dombóvár. Őseink, a dimbes-dombos Zselic észak-keleti csücskénél, a Kapos folyó mocsaras árterében, már a honfoglaláskor (vagy még korábban, a honfoglalás értelmezésétől függően) erődítményt építettek a mocsárból kiemelkedő dombokra. Ennek nyomait fedezték fel a dombóvári Szigeterdőben. A sánc-erőd feltárásakor Árpád-kori eszközök sokasága került elő. Tőle nem messze van az a vármaradvány, amiről a város a nevét kapta. Ez a Dombó vára. A másik dombon – Béka-tó magaslatán – az ábrahámi monostort építették fel. A Kakas-dombbal egy szinten (133 m), a rk. templom magaslik. Dombóvár földrajzi környezetét és történelmét feltáró dr. Szőke Sándor könyvében több helyen olvashatunk „a Kapos diluviális teraszairól, amelyek kiemelkedtek a mocsárvilágból, erdős, bokros felszínükkel. Ezeket használta fel az ember ősidőktől fogva települési célokra”.(Sz. S. 1996-os kiadás 21. o.). A dombó név mégis áldozata lett a magyar nyelv eredete körül – a 19. században – kialakult csatározásnak. Kniezsa István szerint a név szláv eredetű, és tölgyest jelent (dobov[o] = tölgyes). A szlávok ittlétét helynevekkel indokolják: „Földrajzi neveknél ugyanis többször is előfordul a dombó szó, és mindig nedves, mocsaras árterületen, a mocsári tölgyeknek legjobban kedvező helyeken. Biztos tehát, hogy ezt a területet és a kiemelkedő szigeteket is tölgyes borította és így lett a szláv „tölgyes”-t jelentő szó, területünk névadója”. (Sz. S. 38. o.). Valószínű, hogy Szőke tanár úr nem akart vitába szállni Kniezsával. Azt azért érzékelteti, hogy valami nincs rendben ezzel a névadással. Hiszen leírja, hogy Dombóvár belterületén ősi Árpád-kori település volt, ennek nyomait a III. sz. Téglagyárnál, a Konda-patak jobb oldalán, megtalálták. Egyébként is „A szláv népesség a későbbiekben eltűnt, felszívódott, bizonyítva, hogy számuk nem volt jelentős. A szláv telepek gyér voltát bizonyítják a legjelentősebb magyar folyók nevei is, mint például Kapos és Almás”. (u.o.). (Itt valószínűleg az Almamellék falunál eredő, Szigetváron is átfolyó Almás patakról van szó.) Érdekes a Bikal-Almás-Egregy-Szil toponím csoport azonos előfordulása a Dél-Dunántúlon (Somogy-Baranya) és az erdélyi Kolozs-Doboka vármegyében is. Ráadásul mindkettőben folyik egy Capus (Kapos-Kapus) nevű folyó is... A Kapos elnevezést először a „Historia Episcopatus Quinqueecel” című könyvben lehetett olvasni, ami 1009-ben íródott. Mégis azt a képzetet keltették tudósaink, hogy a Somogyság és Erdély hajdani területére érkező magyarok „gyér lakosságú szláv (esetenként germán) településeket találtak”[1]. A „kapus” szó éppen olyan magyar, mint a „dombo(s)”! Azt pedig, hogy keletről érkezett a Kárpát-medencébe, még a Magyar etimológiai nagyszótár is elismeri: „Kapu -- Ótörök eredetű szó: türk, ujgur, csagatáj kapug, oszmán-török kapi, kun kabak, ezek a kap- (‘bezár’) igető származékai.” Szentkatolnai Bálint Gábor ezt úgy pontosítja, hogy „nem az oszmán »kapa-k» (fedő) , hanem a mandzsu ka-, хa-(bezárni), tamil kâ- (őrizni, védeni, megtartani) igék”. Ennek egyik igeneve kâ-ppu (védelem, megtartás, kapu). De a dombon lévő telep szláv „dobovo” neve valamiért jobban tetszhetett az itt élő magyaroknak, mint a magyar „dombos” név. Igaz, hogy a Quercus nemzetségbe tartozó mocsári tölgy Amerikából származik, de spongyát rá! Hiszen a tölgyek számos fajtája őshonos nálunk, sőt a címerünket is gyakran tölgykoszorú veszi körül, jelképezve az ősök tiszteletét, a rendületlen kitartást. Valahogy a stabilitást, a megmaradást, a kezdeteket, az alapot jelképező ősi „tő” szavunk mégsem került be a tölgy szó etimonjai közé. Ezért a tölgyest „dobovónak” kezdték hívni a magyarok, és erre Dombóvár neve a bizonyíték – tartják a finnugorista nyelvészeink. (Lásd a tő, a völgy, és a hölgy, vagy a domb szavak akadémista eredeztetését). Ehhez képest a táj jellegzetessége a dombság léte, szinte elhanyagolható. „Tehát területünk a tengerből (megj. az ős Pannon-tengerből) kiemelkedő sziget volt.” – írja dr. Szőke Sándor. A helynévadásban a „halom, domb” – törökös nyelvekben: „bel” – névadás pedig jóval gyakoribb, mint a növényzetről való elnevezés, bár ez is elég elterjedt. A mandzsu daba-n (hegy), daba-li (felvágás), dabara (hegy), a mongol dobo, doboro (domború) szavak az avar névadást meggyőzően indokolnák. Ezek között vannak dombok, amelyek személyhez kötődnek, pld. Mátyás domb, Kozmadombja. Mások jelzős szerkezetű „nevezetes” dombok: Magyardomb, Dombegyház, Királydomb, Várdomb. Dombóhoz hasonló felépítésűek a Dombrád, Dombiratos alakú településnevek. Teljesen hasonló a kép a „halom” szónál. Az a feltételezésem, hogy a dombot az különböztette meg a halomtól, hogy ez utóbbi a „halál” fogalmával kapcsolatos dombra vonatkozhatott az ősnyelvünkben. (Például, az a halom ahol a halo(tta)m nyugszik, az a sírdomb, ami domborul. A nyelvészek, meg majd levezetik a hangfejlődést!) Ezt a nyelvi megközelítést sokkal inkább elfogadom, mint a ma hivatalost: „Halom. Szláv eredetű: szerb-horvát régi hlm, szlovén holm, szlovák chlm (‘kis domb’), e szláv szavak forrása egy germán holm (‘kis sziget, félsziget’), pl. svéd Stockholm (‘cölöpsziget’)”.(MEN). A szlávoknak és a vikingeknek volt kitől átvenni ezt a szót, ugyan úgy, mint a finnugor „rokonainknak” a (meg)hal kifejezést. (Finn: „kalma” – halál, sírhalom. Lásd a logikai összefüggést!). Ez szkíta, szarmata örökség náluk, de erről már többször írtam. Szentkatolnai, a tamil kala-ppu (domb, sziget) szavakra hivatkozva megállapítja, hogy „az orosz Холм” (domb) aligha árja!” Na, és ott van még a Szuhaj-domb neve is! (dr. Szőkénél: Szuhay). Ez aztán az igazi szláv név! Már a Nógrád megyei Szuha községnél (47.975, 19.9141), de az északi Szuha-patakoknál (van legalább három, plusz az Ungnál egy), valamint Alsó-, és Nagyszuhánál, Szuhafőnél, Szuhakálónál, Szuhapataknál felvetődött a szláv „száraz = suchá“ eredeztetés. De, „Lehet egy állandóan folyó patakot száraznak nevezni?” – veti fel a kérdést Takács József (Tiba), a gömöri földrajzi nevekről szólván. (Közös jelen, múlt és jövő Észak Kárpát-medencében, különös tekintettel a gömöri tájegységre. A Zürichi Magyar Történelmi Egyesület kiadványa. Rozsnyó - Budapest – Zürich. 2002. 15. o.). Bizony, nem! Pont az ellenkezője a valószínűbb! Dombóvár belterületének egyik legmélyebben fekvő területe éppen a Szuhaj-domb nagy része. Az Ivanich utca északi vége 129 m, a déli vége: 113 m, ami a kb. a Kapos szintje. 1939-40-ben a folyó itt több mint száz házat árasztott el és rombolt le. A Szuhaj-domb nyúlványát képező Sziget-erdő, a földvár maradványaival, már 121 m „magasan” van. (A Dombó várrom alja 114 m, körülötte a terület 111 m magas).  

            Tudjuk, hogy a 19. században kezdődő nagy magyar nyelvi vita finnugor képviselői „zseniális” ötlettel álltak elő azon szavakra vonatkozóan, amelyek keletkezésére nem találtak megfelelő „nyelvész” magyarázatot. Túl sok volt a bizonytalan, megmagyarázhatatlan eredetű idegen szó. Ezek a szavak nem lehettek magyar eredetűek, ezeket idegen nyelvből – legtöbb esetben szlávból – kellett átvennünk, hiszen ők éltek itt a magyarok bejövetelekor, a helyneveink tanúsága szerint. (A 22-es csapdája ehhez képest gyenge plágium!) Így azután a dombra épült Dombóvár „tölgyes” (dobovo) lett, a nedves, mocsaras, folyó menti Szuhaj-domb meg „szárazzá” (szuha) vált. Csoda, hogy a Szigeterdő nem lett „ostrov”! De van e más, elfogadhatóbb magyarázat ezekre a nevekre? Szerintem: igen! Nézzük az alábbiakat.  

            Kiindulásképpen tisztázni kell, hogy milyen történelmi, nyelvészeti alapokon fejtem ki a véleményemet. A magyarok történelmét szkíta-szarmata, hun, avar, magyar fejleményben fogadom el. Nem foglalkozom őshazakutatással, mert a magyarok őseinek szállásterülete – csak az i.u. 1 évezredben – az Alpoktól az Altájig, sőt Belső-Ázsiáig, illetve a Kaukázustól a Volga felső folyásáig, a szibériai erdős tundra határig megtalálható volt. Nem egy etnikumról, hanem törzsek szövetségéről beszélek, akik közel azonos nyelven kommunikáltak egymással. „Nem alakult ki egy egységes, irodalmi nyelv, mindenki a saját vidékének ízes beszédmódját követte. Már Hérodotosz is megírta, hogy a szarmaták nem tanulták meg jól a szkíták nyelvét, ezért eltérés mutatatkozik a két nép nyelve között, de jól megértették egymást”. (Obrusánszky Borbála: Szkíta-hun régmúltból székely-magyar jövendő). Idézek Tharan-Trieb Mariannetől, aki Szentkatolnai Bálint Gábor „A magyar nyelv Dél-Indiában” című könyvéhez az ismertető fejezeteket írta: „Sok jel mutat arra, hogy Európában és Ázsiában több tízezer évvel ezelőtt közös nyelvet beszéltek. Ezt a nyelvet leginkább a magyar tartotta meg szókincsében, szóképzésében, nyelvtanában és nyelvújító/nyelvfejlesztő képességében”. „A viszony nem alárendelő, hogy ki kitől kölcsönzött, hanem mellérendelő: egyazon forrásból merítettek”. (Elöljáró szószedet. 39. o.) A korabeli krónikások számára ez a nyelv ismeretlen volt, leginkább hunnak (türknek, kazárnak) tételezhető fel. A népvándorlás hagyományos elméletét sem tartom elfogadhatónak. Kelet-Európa és az eurázsiai sztyeppe kora középkori birodalmai Atilla szkíta-szarmata-hun-jász-alán-magyar utódaiból fejlődtek ki, akik egymással, hol szövetségben, hol ellenségként viselkedtek. A ma „finnugornak” tekintett népek nyelvében nem a rokonságot, a közös eredetet, hanem a magyar nyelv maradványait kellene keresni. Álláspontomat néhány speciális, ősi alapszó kutatása során alakítottam ki. Ezek a „bel” és az „(s)ar” szavakra visszavezethető földrajzi, uralkodói, törzsi, vallási, személyi és köznevek fennmaradtak és lenyomozhatók mind a mai napig – bárki számára, aki veszi a fáradságot a kutatásra. (Az eddig megjelent három könyvemnek ez a fő témája.) Akkor térjünk rá a domb és a szuhaj szavunk hun-avar-magyar szempontú vizsgálatára!  

            A domb és a bel szavak szinonim értelmezhetősége már szóba került. A halom, a kupac mindig egyfajta jelölésül is szolgált, ami a bel szónak is egyik jelentése volt hajdanán. „S kászmálódik a helyzet napról napra, s a magyar elnevezések elkallódnak vagy érthetetlenné válnak” – fogalmazta meg a helyzetet Takács József, a fentebb már idézett írásában. Így tűnt el a „bel” szavunk „úr” értelme, a „sar” és „ar” szavunk „király”, a „bor” fenyő jelentése. A régi jelentések felidézéséhez már értelmezési, logikai összefüggéseket kell keresni. Alaki, nyelvfejlődési, hangrendi „csinált” nyelvi szabályok csak esetenként jönnek be. Aki csak ezeket fogadja el, annak az enyémhez hasonló levezetések a dilettáns kategóriába tartoznak. Hiába az érvek felsorolása, hogy a domb jelentősebb tényező volt Dombóvár lakott hellyé alakulása szempontjából, mint a lehetséges tölgyes szláv neve, a hivatalos tudomány ezt támogatja. Mert különben a szláv jelenlét nem indokolható. Itt a hangtani, jelentéstani egyezés nem számít. „Dombóvár, az dombon van!” – hát nem infantilis ez a magyarázat? Magyar embernek nem az! Sőt az sem, hogy magyarul beszélő törzsektől került át a vikingekhez a „holm/halom”, a mordvin, vogul nyelvbe a domb értelmű „tomp”, amiből a Tambov városnév is kialakulhatott. Mindez még a szláv nyelv elterjedése előtt, az első évezred elején történhetett. A „jar”, a „sar”, a „bel” tövű helynevek a magyarok egykori szálláshelyei környékén tömegesen találhatók. A leggyakoribb magyarázat a „fehér” és a „sárga” színnév. A dombóvári Konda patak nevét nem kell vogulnak, vagy osztjáknak tartani, azért mert az északi erdős tajgavidéken is van ilyen nevű folyó. Viszont ott lehet magyar „hagyaték” ez a folyó név. A mai vepsz nyelvben – amelyet rokonítnak a régi merja nyelvvel – a „konda” szó medvét jelent. Ha viszont Szentkatolnai Bálint Gábor tamil-magyar szóegyeztetését vesszük figyelembe, akkor kiderül, hogy „kan (kani, kanda=konda, kondás=kanász : kand-ur) Tamil kundu (here, csődör)”. A konda, „ismeretlen eredetű” szó a magyarban, a nyelvjárások alig ismerik. Helyette csürhe, falka használatos. Talán azért, mert a kondás alapszava nem a „konda”, hanem a „kan”. A vepszek, a merjáktól, a muromáktól (magyaroktól?) eltérően nem teljesen olvadtak be a szlávok közé, így a vepsze kultúra ma is élő. Ma már a medvék nem falkában járnak. Hogy volt ez kétezer éve? Nem tudom. De a (vad)kan származtatás igen valószínűnek tűnik! A vepszeket az orosz krónikák, vesz népének tartják, akik behívták Novgorodba a varégeket. Csúdnak is tartották őket. A 12. század közepén a vepszék a volgai bolgároknak is adóztak. A szkita-szarmata kultúra ráragadt Szibéria északi részén (tajga vidékén) élő halász-vadász életmódot folytató népekre is. Sőt nagy a valószínűsége annak, hogy az itt élő népek i.u. első századokban szkíta-hun-szarmata származásúak voltak és a vogul, osztják (manszi) törzsek csak később Baskíria felől költöztek fel északra. Nyelvük eltatárosodott. A magyarral közös szavak csak mint nyelvi emlékek maradhattak fenn. A magyar nyelv segítségével viszont más nyelvekben elbúvó nyelvi emlékek is felszínre kerülhetnek. A domb, halom, kupac szavak kapcsán figyeltem fel a magyar „boly” szóra. Ha megvizsgáljuk a magyar boly szó jelentését és feltételezhető eredetét, akkor igen meglepő eredményt is kaphatunk. A hangyaboly, laza, járatokkal teli kis földkupac, odvas fába, korhadó növényi hulladék közé vagy kövek, falak hasadékába rakott fészek, amelyben a hangyák tanyáznak, ahol bábjaikat őrzik. De használjuk olyan értelemben is, mint nyüzsgő csoport, sűrű tömegben egymás közelében élő, sürgő-forgó személyek, élőlények sokasága. Köztudott a hangyákról, hogy ők alkotják az állatvilág egyik legszervezettebb „társadalmát”. A szó eredete messzire, a távoli őskorba nyúlik vissza, amikor az árja nyelvek szétválása megkezdődött. Erre utal a tamil pal-ei (boly, halom, búvóhely) megfelelés. A szárazföldi keltáknál viszont a „boj” (Boius) egy törzs neve volt. Alexander Falilejev nyelvészprofesszor szerint az indoeurópai nyelvcsaládhoz tartozó szárazföldi kelta nyelvben a „boj” szó marhát, vagy harcost jelenthetett. Ezek szerint a bojok terelő, vagy harcos népek lehettek. Feltételezik, hogy Bohémia neve is a boj népnévből származik. De az indoárja kelták nyelvi emlékként magukkal hozhatták a boj szó összetartozást, szövetséget „egy bolyba tartozást” kifejező értelmet is. Ma már csak a magyar nyelv tartotta meg a boj (boly) szó eredeti, igazi jelentését. Talán ez az igazság rejlik a magyar nyelvterületen lévő azon helynevekben, amelyekben a boly gyök megtalálható. Bóly, Baranya megyében, 45.9672, 18.5182; Boly (Zemplénboly) Kassai kerület, Tőketerebesi járás, 48.4666, 21.95; Bólya, Erdélyben, Szeben megyében 45.9763, 24.28. A szláv (ruszin) bojkókat az utóbbi időben a történészek kapcsolatba hozták a kelta bojokkal is. A névelemzések itt is felvetnek egy kutatásra érdemes témát. Van-e komolyabb nyelvi kapcsolat a két népnév között, a nyílvánvaló alaki hasonlóságon túl? Jordanes 6. századi történetírótól tudjuk, hogy az antok, a szklavének és a venétek mellett, az előszlávok három nagy csoportjának egyike. (Venétek = nyugati, antok = keleti, szklavenek = déli szlávok). Egyik királyukat Bozsnak hívták. (Lásd a Történelmi háttér című fejezetben.) Bizánci források szerint a keleti szláv antok a Dnyeper és a Dnyeszter folyók között laktak, a Fekete-tengertől északra. (A bojkók mai lakhelyének környékén.) Már volt szó arról, hogy a köztörök nyelvben az „ant” szó jelentése „eskü”. (A szövetséget összetartó erő). De a latin nyelvben a hangya egyik megnevezése szintén ant. Elképzelhető, hogy a kelta bojok elszlávosodásának előzménye összefügg az ant név kialakulásával? És, hogy ebben a kulcsszó a „hangya” és a „boly”? Ez még a jövő titka!  

            A szarmata-hun-avar-magyarok egy másik csoportja a Kaszpi-tenger nyugati részén élt. Mint fentebb kifejtettem, szerintem a türkök, kazárok, bolgárok, magyarok szkíta-hun leszármazottak voltak. Az itteni földrajzi nevekből kiderül, hogy a „szu” itt víz/folyó jelentésű. Volgográd régi neve a Cáricin valójában ezt tartalmazza. (Helyi tatár ny.: Сары-Су = sárga víz). Atilla hunjainak elődei éltek itt. Később a kazárok fővárosa a Volga torkolatánál az Atil (Itil) nevet kapta. De távolabb (Orkhontól délre!) is használták a „szu” = „víz” értelmezést. Például az Ak-szú folyónál (Akszu város, 41.1687, 80.2609). Ez a Tárim bővizű forrásfolyója, amely a Tiensan központi belső hegységeiből és a Jengish -- Han Tengri hegylánc eljegesedett területeiről egész évben nagymennyiségű vizet szállít a sivatag északi peremére. Neve (kin. Ven-szu, pinjin nyelven: Ākèsù hé) „fehér/tiszta víz” jelentésű. (Aksu River means "white/clear water" in Turkish – angol Wikipedia). Bárdi László járt „Őseink nyomában a Távol-Keleten”[2] és azt írja a könyvének 116. oldalán, hogy „a ’Su’ szintén ótörök nyelvi gyökerekre utal, hiszen türk nyelvben ’víz’ a jelentése”. A Volgába ömlő Szári-szu és az Ak-szú folyó neve magyarázatot adhat a magyar „aszú” szó eredetére is. A görög fosztóképzővel ellátott szu nem más, mint a vízmentes (száraz) aszú. A hivatalos magyarázat az „aszik, aszal” szó vogul, osztják szárad értelmű tószasz, szaszem eredetre tippel. De, hogy jön a görög a magyarhoz? – tehetnék fel a kérdést. Erről Darkó Jenő bizantinológus írt már 1936-ban. A szkíta hun népek hatással voltak a rómaiakra, akik a turáni harcmodort tanulmányozták és alkalmazták is. A bizánciak gyakran hun zsoldosokat fogadtak fel. A görög nyelvtan így beépülhetett a hun, avar népnyelvbe és a „víztelenséggel”, kapcsolatos szavak az „aszu” változataiból alakultak ki, és maradtak fenn a magyar nyelvben: aszik, aszal, aszú. A régészeti leletek arról tanúskodnak, hogy Atilla hunjai ismerték és használták is a görög írást. De jóval korábban pld. a kusán uralkodók pénzérméin is görög feliratok láthatók. (I. Azesz, i. e. 48-46-25 érméi). Ezért én maradok a hunok által behozhatott, és az avarok adta szu=víz változat mellett. Ez megfelel a magyar Szuha patakok és a róluk elnevezett települések nevének is. A dombóvári vizes domb meg valójában „alj”, ami népiesen úgy hangzik, hogy „szu ajj”, azaz „Szuhaj”. Napjainkban pedig folyik a Kapos-menti dombon az ó vár feltárása, ami minden kétségen kizáróan igazolni fogja a Domb óvár nevet. De ne gondoljuk, hogy Dombóvár környékéről a „szár” helynév hiányzik! Kevesen tudják, hogy Dombóvár közelében is van Szár hegy. (Kaposszekcső Szár hegy. 46.3410, 18.1133). Ez a toponím még az én gyűjteményemből (Fenséges Úr 63. old.) is kimaradt! 1856-ban, mint Szárhegyallyát emlitik. Alatta pedig Sár hegy nevű dűlő volt. (46.3351, 18.1253). A Szárhegyen, 2008-ban a gazdák által emelt kis Szent Anna szobor alkotóját valószínűleg a közeli búcsújáróhely – a Szent Anna kápolna és forrás – ihlette meg.  

 Akár a „szár”, akár a „sár” toponímet vizsgáljuk, ez már nem a sáros, mocsaras része a tájnak. Ez ma a Sásdi kistérséghez tartozik. Itt kezdődnek a Zselic dombjai, amelyeket dús erdő boríthatott hajdanán. Ezért a név eredete szerintem sem a sárhoz, sem a kopaszsághoz nem köthető. Valószínűbb a keleti szittya származás. A név fennmaradása pedig a nép fennmaradásával magyarázható.  

            Aki pedig „fantáziadúsnak” találja a magyarázatomat, annak ajánlom a „bátor” szavunk hivatalos származtatását összevetni a Vörös Hős/Ulánbátor városnév keletkezésével. Itt még a hivatalos tudomány is bátran elismeri, hogy „Ótörök eredetű: türk, kun, mongol bagatur, kazár, oszmán batir (‘hős, merész’)” az eredet. (Magyar Etimológiai Nagyszótár). Akik pedig behozták a Kárpát-medencébe a „bátor” szó használatát, azok olyan területről származhattak, ahol a „szu” vizet jelentett! S talán az sem véletlen, hogy a „Bél” nevű falvak (Bélapátfalva, Mónosbél) közelében egymás mellett található Bátor és Szucs[3] települések. (A szlavisztikusoknak meg ajánlom az „szu(h)a” száraz értelmű szavuk estleges bizánci eredetkutatását az „aszú” ismeretében).  

            A magyar hangzású településneveink magyarázatakor, sokszor támad olyan érzésem, hogy a „merjünk kicsik lenni” tudat szinte beleégett az akadémista tudósaink agyába. A magyar értelmezést egyszerűen elhallgatják, vagy előállnak a szláv változattal. Hiába keresem a másik „Dombóvár” történetében a néveredeztetést – nem találom sehol. Talán a hallgatás is jelent valamit. A szerémségi Rakovác (45.2066, 19.7658) várrá alakított kolostoráról (apátságáról) van szó, amit már 1237-ben Abbas de Dombo, Dumbo néven említenek az oklevelek. A Szent Györgyről elnevezett bencés apátság a Dunától kb. 1 km-re, egy Gradina nevű helyen állt. A grád és a vár szavak ősi kapcsolatáról már korábban is írtam. Most csak a „dombo” szó eredtére vagyunk kíváncsiak. A „bel” származású helynevek vizsgálatakor már jártunk ezen a tájon, hiszen nem messze van innen Ilok, Belcsény, Bánostor. (Fénylő, fehér, jel. 128. o.; Fenséges Úr, 102, 103. oldal). A „dombo” szó sorsa annyiban hasonlít a „belára”, hogy itt is van egy – hangzásában hasonló, de – másértelmű szláv rivális szó, amely idegen környezetben „értelmet nyert”, és csak megfelelő történelmi háttér, valamint józan paraszti ész használata során lehet az eredeti névadási motivációt megtalálni. (A szláv „tölgy” = „dub” lexémáról van szó). A módszerem az, hogy megvizsgálom a hasonló alakú földrajzi nevek előfordulási helyeit, a környezeti, népességi állapotait, az ott élők névváltozatait és ezek alapján alakítom ki a saját véleményemet a helynév keletkezésére vonatkozóan. Az eddig megvizsgált „dombó” alakzatokon kívül keresni kell egy olyan változatot, ahol a szlávon és a magyaron kívül, egy harmadik nyelv értelmezése segíthet. Környezetünkben a német és a román nyelv ilyen. Németben a „Hügel“ a „Haufen“ a „Kuppe“ jöhet számításba, míg a román „deal” és a „Dâmb”. (Az utóbbi, valószínűleg magyar jövevény). Természetesen nem a helynév lefordítására vagyunk kíváncsiak, hanem arra, hogy az ott élő lakosság melyiket fogadta be. A Keleti Kárpátok területén és a Délvidéken találhatunk ilyen magyar-szláv-román-szász nyelvű közösségeket. A délvidéki Dombó elfelejtődött, Rakovác nőtt ki a helyében. Maradt még Dunadombó 44.7905, 21.2044. Ez a falu közigazgatásilag Kevevára (Kovin) községhez tartozik. Nevére vonatkozóan ezt írják: „Neve a szláv dob (tölgy) főnévből származik”. De a szomszédos Kevevára az egyik legősibb Árpád-kori településünk. Helyén Anonymus leírása szerint már az Árpád-kor előtt is erősség állt, mely Ajtony őséé, Galádé volt. Első okleveles adat 1071-ből maradt fenn Keuee néven. Ez a keletről hozott ősi név, az 5-6 században Derbent nevében is megjelent. Itt a lezg nyelvjárás szerint Derbent neve Kevevár (Кьвевар). Keve az Al-Duna egyik kedvező fekvésű pontján, a Morava torkolatával szembeni két hosszú sziget közötti átkelőhelyen létesült. Tehát Derbenthez hasonló „kapu, átjáró” szerepet töltött be, ezért az összehasonlításnak lehetnek valós alapjai. Ezért a szomszédos Dombó értelmes magyar nevét szlávul értelmezni kissé erőltetettnek tűnik. Van még más román példa is a wikipédián: „A Törcsvári-szoros. A szoros mintegy kétharmada a Dâmbovița, a fennmaradó északi rész a Törcs-patak (râul Turcului) vízgyűjtő területén található. A környék gazdag vízfolyásokban, melyek a környező hegyekből sietnek le, és medencéket, lankákat, teraszokat, szurdokokat hoznak létre. A legfontosabb eróziós tényező a Dâmbovița folyó: ez a szoros déli részén látványos karsztikus domborzatot alakított ki a mezozoikumi mészkőben, lenyűgöző katlanoktól kezdve a Dâmbovicioara-környéki barlangrendszerekig. A Törcs-patak völgyéből a Dâmbovița völgyébe átvezető út az ókortól egészen a 19. századig az Erdélyt és Havasalföldet összekötő útvonalak legjártabbika és egyik legfőbbike volt (a Prahova-völgy csak a 19. század közepén vette át ezt a szerepet)”. Orbán Balázsnál ezt olvashatjuk a  Dumbovicza fejezetben: „De ha Oláhország kezdete nem nagyon vonzó kinézéssel bir is, az bennebb, mint mondják, nagyon kiessé válik, mert egy órányira a határszéltől, a Dumbovicza völgye következik, hol a Királykőről lerohanó folyó roppant magas sziklafalak közt halad; egy helyt a Dumbovicza egyik mellékfolyóján a sziklák ívezetet alkotva ugy összehajolnak, hogy néhány gerenda oda helyezése által a legpompásabb hid keletkezik; ez áthidalás régen meg is történt, s az igy keletkezett átjárót Ördög hidjának nevezték; de észak ördögei: a muszkák azt 1849-ben elpusztitották. Ott vannak továbbá egy sziklaoldalba vésett barlang templomok, melyek talán a keresztyénség első korszakából erednek; s ott van a Dumbovicza bal partján emelkedő Oratye nevű sziklaormon egy régi várrom, melyről az a hagyomány, hogy ott a magyar sergek vérengző csatákat vívtak a törökökkel”. Hogy jön ide a tölgyes: „A Dâmbovița, vagy a régi írásmód szerint Dîmbovița név szláv eredetű, a Дъб (dămb) "tölgy" jelentésű származékon keresztül, a valachiai síkságot ( a Kárpátok és a Duna között fekvő Câmpia Română ) valaha erdő borította”. Lehet, hogy régen erdő borította, de már évszázadok óta kopasz és szürke hegyoldalak vannak itt, ahol névadásra alkalmas tölgyes, de névadó szlávok sem nagyon lehettek. Az etmológiai szótárban viszont ez áll: „Román, főnév: dâmb hn (többes szám dâmburi): 1. domb; 2. halom. Etymology: From Hungarian domb”. Úgy, hogy felejtsük el a szláv tölgyest! 

De ott van még a Tarac (Tereszva) folyó völgyében fekvő Dombó is. 48.1861, 23.8838 (ukránul Дубове [Dubove], románul Dâmbu, ruszinul Дубовоє [Dubovoe]). Környékéről szintén írtam a Fénylő, fehér, jel című könyvemben (100; 105. old.), amikor Bilovarci, és Bilin helység nevéről volt szó. A település a 10, században jött létre. Első írásos említése 1336-ból való. Története során, több évszázadon keresztül a Magyar Királysághoz tartozott Dombó néven. A kérdés tehát az, hogy nevének jelentése domb, vagy tölgy? Hogy dombon van az nem kétséges, hiszen a Tarac völgyet ezer méteres hegyek veszik körül. Természetesen itt a tölgy is honos. A szomszédos „bilo” > magaslat értelmezés a „domb” változatot erősíti. A „tölgyes” nevű helyeket a különböző szláv nyelvek általában „Дубовoе” (Dubovoe) alakban használják. Oroszországban 6, Belorussziában 14, Ukrajnában 10 ilyen nevú falut találtam. A Tarac parti Dombó ruszin neve valószínűleg ezért lett Dubovoe, mert nyelvükben ennek van értelme (tölgyes). Az ukrán nyelvben – valamiért – már különbséget tettek. (A magyar Dombó ukrán elnevezésében Dubove lett, a Dubovoe helyett. Természetesen ennek a jelentése is „tölgyes”). Számukra a magyar „domb” semmiféle értelemmel nem bír, ezért nem „lefordították” a falu meglévő nevét, hanem „újraértelmezték”. Nem ez történt a román nyelvben! Ott az ősi magyar névnek a jelentése megegyezett a román dâmb = dombtető fogalommal, ezért így is maradt a falu neve. Az eltérések arra engednek következtetni, hogy a honfoglalás körüli névadás a magyar „domb” fogalomból indult ki, hasonlóan a fentebb említett magyar „dombos” helynevekhez. Garabet Ibrăileanu (1871-1936) román-örmény kritikus-teoretikus író szerint: „A románok nem alkottak semmit, majdnem mindent kölcsönvettek.”[4] De ennek ellenére (vagy éppen ezért), a helynevek összehasonlító elemzésénél a mai román helynevekből sokszor meglepő bizonyítékokat lehet találni a magyar-kontra szláv vitában. (Lásd fentebb).  

            Arra, hogy a „tölgy” és a „domb” szavainknak van e egymáshoz közük, első ránézésre azt mondhatnánk, hogy: nem valószínű. A tölgy szó „töl” gyöke a Czuczor-Fogarasi szótár szerint is a tölgyfa tömörségére utalhat és így a tölgy főnév a „tölt”, „töm” igékkel rokon. Ezt a változatot erősíti Szentkatolnai Bálint Gábor tamil tölgy fordítása is, ahol a jelentés „karu-váli”, azaz „fekete” = kemény az értelmezés, „és így a tölgy is lehet telített = tömött fa”. Vasmer ezt a változatot elveti: „Неубедительно сравнение с ирл. dub "черный"”. Ha viszont az én feltételezésemből indulunk ki, ahol a gyök a „tő” szó, akkor ugyanebben a szótárban (CF), ezt olvashatjuk a „tő” címszó alatt: „Ide tartozik a gyökér is, mely öszvetett szónak látszik a gyök és ér (véna) alkatrészekből, miszerint a gyök szabatosan véve anynyi volna mint tő v. csök, a gyökér pedig jelentené a tőből kinövő érforma rostos szálakat. Csagataj nyelven : tüb, pl. tag tübi hegy töve, oszmanli nyelven: dib. (Vámbéry)”. Szentkatolnai szerint is a tamil „tő” alj, gyökér. „Tuv-angu” kezdeni, „mert a mandzsu da (gyökér, kezdet, eredet, alap) mutatása szerint tő = alj, elő, kezdet. A mabdzsu da mellett van du (fő) s ebből dube (hegye, csúcsa, vége)” Tehát ha az avar-hun korban vizsgálódunk, akkor a tő>tölgy, tüb, dib>domb, alap kapcsolat már nem is látszik olyan távolinak. Ennek igazolása azonban további kutatásokat igényel. Arra pedig, hogy a nyelvészek néha túlbonyolítják a névadási okokat, jó példa Hőgyész (46.4963, 18.4182) este. „Hőgyész, a Tolna megyei község történelmi múltja a korai Árpád-korig nyúlik vissza. A település nevét az itt lakó hermelinvadászokról kapta, kiket a királyságot megelőző időkben hölgymenyétvadászoknak, más néven hölgyészeknek (hőgyészeknek) neveztek.” (Wikipédia) A falu mai címerében látható -- ugrásra kész -- fehér hölgymenyét szintén a község nevének eredetét szimbolizálja. Én a közeli Nakon (46.4734, 18.0516) születtem, ahol a népnyelv őrzi a zalai-erdélyi tájszólás elemeit, vegyítve a törökkoppányi ö-zéssel és a Somogy-vasi s>zs váltással. Így itt a „vazsvёlla is hёgyёs”, és a „hёgyre” járnak „borér”[5]. De ezek a „högyek” csak alacsony dombocskák a Kapos-Koppány völgyében. Hőgyész pedig a Hegyhát központja. Diósberénynél (46.5284, 18.4448) több mint 100 méterrel emelkednek ki a Hegyhát csúcsai a Kapos szakályi lapályából. Ez itt igazi „högyes” vidék, és az volt az Árpád-kor, sőt a hölgymenyétek megjelenése előtt is. Lőrincze Lajos mondotta volt: „az elnevező közösség nem tulajdonnevet ad, hanem megjelöl a többitől megkülönböztetendő tájrészt annak valamilyen tulajdonságával”. Hőgyésznél ez a tulajdonság a „högyes” terület volt. Egyszerű az eset, mint Dombóvárnál! Az elnevező közösség szerintem nem foglalkozott a menyét „hölgy” jelzőjével és azzal, hogy ebből hogyan lesz nyelvtanilag „hőgyész”. (Netán még „kurafinak” tartották volna a királyi „hölgyészeket”!) Nekik (mármint a névadóknak), elég volt, ha a „högyes”-ből „hőgyészt” hoztak ki, egy évezred alatt! (Például: a högyet megművelő = hőgyész).  

            Egy kis állattan: Hermelin. Latin neve: Mustela erminea. A hermelin legközelebbi rokona a hölgymenyét, amely mind alak mind, mind életmód tekintetében fölötte hasonlít leginkább menyétre. A hölgymenyét az óvilág északi felében nagyon elterjedt. A Pireneusoktól s a Balkántól észak felé Európa egész területén megtalálható. Ezen kívül, pedig nagyon közeli rokonai vannak Elő-, Észak- és Közép - Ázsiában, Szibéria keleti partvidékén, valamint Észak - Amerikában is. Mindazon országokban, amelyekben, a hermelin előfordul, egyúttal gyakori is. Élőhelye: általánosságban elmondható, hogy a nedves élőhelyeket kedveli. Leginkább a nyílt területek, így a mezők, rétek, folyó- és tópartok lakója. Előfordul szántóföldeken is, ahol mindig sok rágcsálóra számíthat. A hegyvidékeken 3400 méter magasra hatol fel. A zárt erdőségeket kerüli.  

A fentiek alapján megállapítható, hogy Hőgyész és környéke hölgymenyét viszonylatban nem lehetett említésre (vadászatra, névadásra) méltó, kitüntetett hely. A „högyes” területével viszont kitűnt a környék lapos, sík tájképéből, így ez a tulajdonsága a többitől megkülönböztető jelleggel bírt, hasonlóan a Dombó helynévhez.  

<!-- [if gte mso 9]> Normal 0 21 false false false HU X-NONE X-NONE <m:wrapIndent m:v

   A „rend” szó etimológiája körül elég nagy a „rendetlenség” a magyarban, és a többi idegen nyelvben is. Már az értelmezése is bonyolult. „Tárgyak, folyamatok szabályozott, áttekinthető sora, állapota, összefüggés, értelem, az az állapot, amikor minden a maga szokott helyén van”. „Ésszerű állapot; az élet alapvető teremtő képességének a megnyilvánulása”. Eredetéről írják: „Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén red, szlovák rad, orosz: ряд (‘sor, rend, osztály’). A magyar szó korai átvétel a 10. század vége előttről, egy szláv nazális *rend formájában”. Kelta: rendi (rend, sor)”. Perzsa: rand, rann, (nyom, rész), randītan (csapkod), kérdőjeles.

Írásaimban rendszerint a „Karácsony” szó kapcsán jön elő a régi magyar ünnepet, rendet jelentő csín gyök. Okleveleink tanúsága szerint, a személynévvé vált karácsony gyakori változata volt a Karacsin forma (Karachynus). A név megjelenését magyar és szláv nyelvterületen regisztrálták a korabeli iratok. Volt női változata is: Karácsuna. (Magyar Katolikus Lexikon). De a kracsun horvátul azt jelenti, hogy retesz, tolózár /ami keresztez/. Még ha az alapszava a kracs (lépni, ugorni) is, akkor is megkérdőjelezhető, hogy náluk (szláv nyelvterületen), miért nem maradt meg ez a szép szó, hogy karácsony? Nem sokkal logikusabb lenne azt feltételezni, hogy a magyar K-R-S-N képletből lett a szláv Krasun, majd Kracsun? A Kara-csin (csinos, ügyes fekete férfi) magyar személynév, amely dokumentáltan létezik már 1055-ben, úgy változhatott Karácsonnyá, mint ahogyan napjainkban a Szilveszter név – ami köztudottan erdei, erdőben élő férfit jelent – az óév búcsúztatásának ünnepévé lett. Sajátos szófejtésem a „fekete csín” megoldást adta a karácsony szóra. (A szláv „kracsun” „átlépő” eredeztetés igen erőltetett). Most szándékosan nem ünnepet, rendet írtam, mert a csín ennél több. Nézzük a meghatározásokat: ‘rend, mérték’: csínján bánik a pénzzel, ‘tetszetősség, ízléses külső’: külcsín. Származékai: csinos, csinosít, csinosodik, csinosodás, csintalan (‘rendetlen, szertelen, pajkos’), csintalankodik. A szemnek tetsző megjelenési forma, fejlett ízlésre valló elrendezés, szépség, kellem. Gondos művészi kidolgozás különösen írásművészetben. Dongamélyedés, amely hordó és más faedény dongáján a fenék beerősítésére való. Megfelelő eljárás, megoldás fortélya; ügyes megoldás egy bonyolult feladathoz; a dolog nyitja; mesterfogás. Összefüggések a „rend” szóval: csintalan=rendetlen, csinos=szép, rendes (figyelemre méltó, hogy a rend gyakori jelzője a szép: szép rendben; szépen, rendesen; szép rend stb.). Érti a csínját-bínját = tudja a módját (rendjét). A hordó csínja tartja sorban, rendben a dongákat. A szláv nyelvekben, pld. az oroszban, a csín (ó-rosz: чинъ), rend, szabályzat, illem, fokozat, kötelesség, rang jelentésű. (др.-русск. чинъ „порядок, правило, степень, чин, должность, собрание”). A jellemzően szláv beállítottságú hivatalos magyar nyelvészet szerint: a csín, „szláv eredetű: szerb-horvát čin (‘tett, rang, hivatal’), szlovén, szlovák čin (‘tett’). A szó legrégebbi értelme ‘rend, mód’ lehetett, s ilyen jelentéssel került nyelvünkbe is, a csintalan például ennek az értelemnek az ellentétese”. Ha tovább vizsgálták volna a szláv eredetet (pld. Vasmer szerint), akkor indiai, görög származást találtak volna. (Родственно др.-инд. cinṓti, са́уаti "накладывает, располагает, собирает, составляет, строит", са́уаs "куча", kā́уаs "тело", авест. čауеiti, činvaiti "выискивает, выбирает", с приставкой vī- – "разделяет", греч. ποιέω(*ποιέω) "делаю", беот. ἐποιεσε;). Szentkatolnai tamil változata: sinn-am (szépség), mongol: ćin-ek (szín, szép). Ebből a forrásból valószínűleg előbb merítettek a magyarok, mint a szlávok, akik valószínűleg az avaroktól, vagy a bolgár törököktől vették át ezt az ősi szót. A „csín” talán még a nagy Dzsingisz kán (kb. 1162 – 1227) nevében is szerepel. A magyartól eltérően, ugyanis a mongol kiejtés inkább Csingisz. (Lásd az oroszban és a mongolban is: Чингис хаан). A nagy kán eredeti neve Temüdzsin volt. (Modern Mongolian: төмөр, tömör). Hogy a „Csingiz” mit jelent – arra nagyon sok ötlet van. Az egyik a kinai Zhèng (meaning "right", "just", or "true"), ami helyest, igazat jelent. Ez igen közel áll a magyar „csín” fogalmához! De ez a 12. század, amikor Magyarországon kezdik már elfelejteni a „csín” igazi jelentését.  

Amikor életbe léptették a Gergely-naptárt, Luca napja volt az év legrövidebb napja. Éjszakája, pedig a leghosszabb éjszaka. A Gergely-naptár 1582. október 4-én, csütörtökön lépett életbe oly módon, hogy az azt követő nap október 15. péntek lett. Luca neve a Lux (fény, fényesség, világosság) szóból ered. Luca, a naptárváltozás miatt, fedésbe került a katolikus szentestével. (13 + 11 = 24). A sötétség halála szüli a fényt. Fény nélkül nincs árnyék sem. A „kara csín” ezt fejezi ki. (Ilyen a télbúcsúztató/tavaszköszöntő ünnep is). Itt a csín a megújulás, a változás rendjét fejezi ki. (Szerény véleményem szerint.)  

A Pallas nagylexikona Karácsony név alatt – a 16. század közepén élt – Györgyöt említi, akit hívtak néhol Karácsondy Gergelynek is. Azt írja róla, hogy: „Roppant testi erejéből és ijesztő alakjáról »fekete ember«-nek is nevezték.” Kiemeli a tulajdonságai közül, hogy „vallásos színezetű szabályokkal példás rendet tartott táborában”. Nem célom a martalóc vezér történetének elmesélése, csupán feltűnt, hogy ezt a Karácsony nevű egyént „fekete” és „csint”-t, azaz rendet tartó személynek ismerték. Ebben az időben még keresztnevükön hívták az embereket, és a vezetéknevük általában valamiféle tulajdonságukra, hovatartozásukra utalt. Karácsondy is ilyen „ragadványnév” lehetett ebben az esetben. De lehetett egyszerű lakosnév is. Ennek ellentmond ugyan az a tény, hogy Nagybányán született. Nincs ismeretem arról, hogy Karácsond faluhoz (47.73, 20.027) lett volna valami köze. Szirmay Antal könyvében (Szathmár vármegye' fekvése történetei és polgari esmérete, 1. kötet. 1809) csak annyit ír róla, hogy „Karácsondy Gergely Nagy-Bányára való, nép ámító, a’ népet fel lázította, de Debreczenben feje vétetett.” (1570).  

A Magyar Katolikus Lexikonban ez áll: „a Karácsony szó gyökere vsz. a lat. incarnatio. Mások szerint szláv jövevényszavaink legősibb rétegéből származik: a korcun, 'átlépő' (a Karácsony téli napfordulóra utal) a korciti, 'fordul, lép' igenévi származéka. A magyarokon kívül csak a keleti szlovákok, máramarosi ruszinok, valamint a huculok jelölik e szóval az ünnepet, más szláv népeknél a bozié, 'Istenfia' él. A kutatás sokáig a román cracium átvételének tartotta a Karácsony szót”. Továbbá: „A niceai zsinat 325: tette Karácsony napjára a születés ünnepét, hogy az ariánusokkal szemben, akik tagadták Jézus istenségét, ezzel is az emberré vált Istent magasztalja. A napot nem véletlenül választották ki: a Mithrasz-kultusz ekkor ünnepelte a Nap születésnapját és sötétség fölötti győzelmét (Natalis Solis invicti). A legrégibb Ny-i tanúságot 354: a Depositio Martyrum adja. 361: Galliában, 380: Hispániában kezdték dec. 25: ünnepelni”.  

A hitelesség kedvéért leírom, hogy a szlávok (csehek, oroszok) hogyan látják ezt a kérdést, és hogyan vették át tőlük a németek, az angolok a wikipédián. Kezdem azzal, hogy Oroszországban is van Karacsun nevű falu. (Старый Карачун). Megtalálható a térképen Szuzdáltól kb. 50 km-re ÉK irányban, az 56.7263, 41.0608 koordinátákon. Csak megjegyzem, hogy tőle 3 km távolságban egy kis település van, aminek a neve Vaszkreszenszkoe (Feltámadás). Karácsony és a Húsvétra utaló helynevek egymásmellettisége jelenthetne valamit, de hát Vaszkreszenszkoe (Воскресенское) névvel – csak Oroszországban – 75 falu található! Karacsun etimológiája elég vitatott itt is. (Jellemző, hogy meg sem említik a magyar név, vagy ünnep előfordulást, egyedül a román Karácsony crăciun kerül terítékre, Hugo Schuchardt (1842-1927) német nyelvész által, aki nem tartja szláv eredetűnek). Etimológiai magyarázattal többen is előálltak: Alexander Potebnja (1835-1891), a „lépni” változat («крачити», «крак»— шаг, нога), Vladimirov, P. V. [1](1854-) a „gonosz lélek, ördög, halál” (злой дух, чёрт, смерть) híve,  Friedrich Vasmer (1886-1962) véleménye megegyezik Potebnjáéval, de Schuchardttal szemben szláv eredetűnek tartja. (Előszláv: сделать шаг вперед). Néhányan[2] a „rövidülést” (от «краткий») a latin brum ä =brevissima, legrövidebb nap (dec. 12) változatát említik. Vannak népi változatok, amelyek a török eredetű „kara=fekete” értelmezést elfogadják, hivatkozva a környékbeli törökös helynevekre. (Якшино, Яманово), de a „csunnal” nem tudnak mit kezdeni. Szerintük lehetséges a „csuma” (ЧУМ т.е."смерть") értelmezés is. Ez a „sötét” változat erősen tartja magát a szláv környezetben. Azt írják az Ókaracsun (Старый Карачун) falu névmagyarázatánál (www.calend.ru), hogy Karacsun (Корчун, Чернобог), a szláv mitológiában a halál istene volt. (Pld. a marha dögvészé). Úgy gondolták, hogy a Csernobog (Sötét isten) rövidíti meg a nappalokat. Szolgái, a viharfarkasok, sátán-medvék hozzák a fagyot, a hóvihart. Ezt fejezik ki a népi szólás-mondások: „Megjött neki a karácsony!”, „Elkapta a karácsony!”[3] stb. Az orosz Wikipédia szerint a Korocsun (Orosz: корочун, карачун, szlovák: Kračún, román: Crăciun) az Advent és a téli napforduló (dec. 12, ma dec.25.) régi orosz megnevezése. Első írásos lejegyzését az 1134-es Novgorodi Krónikában találták meg. (B Новгородской первой летописи). Mint írják, az orosz mellett még a belorusz, ukrán, bolgár és a szlovák nyelvben maradt fenn ez a szó. (Érdekes, hogy nem tudnak a szerb, szlovén, horvát változatról, ahonnan a magyart származtatják egyes tudósok). Nyugat-Ukrajnában és Galiciában van nagy hagyománya a Karacsunnak, mint Szentestének. Délvidéken inkább a pogány „Koleda” (Каляда, Коледа, Постная кутья) ünneppel azonosítják. Ez a latin calendae; calo „hívás, könyörgés”, vagy a görög καλάνδαι szóból ered. A néphit szerint a Föld-anya (Anahita) évente csak két esetben, dec. 25-én és május 10-én tudja a hamis átkot szétoszlatni. (Elképzelhető, hogy a szamosháti mondásnak: „késő Karácsony után kántálni” ilyen gyökerei lehetnek). Az ünneplésre Karácsonykor kerül sor. Ajándékozás, kenyérsütés, a sokmagvas „kutia” kása készítése stb. ma is élő szokások. (Nálunk talán az újévi – „kiskarácsonyi” -- lencse evése lehet kapcsolatban ezzel a szokással.). Amiért idézem az orosz wikipédiát az ünneppel kapcsolatban, az az a szó, amely még nem hangzott el a szláv történetben, de itt éppen ezt használták: „Az ünnep illedelmesen kezdődött – vacsorával a szülői házban.” („Начинался праздник чинно — ужином в родимом дому”). Ez az a szó, amit a karácsonnyal kapcsolatban a magyar krónikák már 1055-ben lejegyeztek, és a szlávok még ma sem találtak rá! Ez a CSIN és nem a „csuma”! Nem a halál, hanem a születés az élet, a fény ünnepe. Természetesen a sötétből születik a fény, az ősöktől származnak az utódok, (erre utal „kutjá” evés, a holtak tiszteletére, «для душ умерших»). Így lesz a „fekete csín” hun-avar-magyar pogány ünnep keresztény Karácsony, amit tőlünk vesznek át a szlávok és a románok[4] is. A gyökerek olyan mélyek a magyar népnyelvben, hogy még a kereszténység is kénytelen volt befogadni és hivatalosan is elismerni, hogy Jézus születésének szent estéje magyarul: KARÁCSONY. Sajnos erről a közvetlen szomszédjaink nem akarnak tudomást venni. A magyar uralkodó elit meg úgy gondolta, hogy „szóra sem érdemes”, hiszen van itthon is elég változata a karácsonymagyarázatnak. Azért vigyázzunk, nehogy csintalansággal vádoljanak a szláv anyanyelvűek, ha magyarul „Boldog Karácsonyt” kívánunk nekik.

 Az eddigi ismereteim szerint a türk magyarok már a 8. század végén is határosak voltak az Avar Kaganátussal, és mint a Kazárok önálló szövetségesei látták el a Kazár Birodalom nyugati végeinek felügyeletét az Al-Dunától a ruszokig (Horiny folyóig). Ez a felügyelet nem jelentett tartós ott tartózkodást, szállásuk a Dnyeper-Dnyeszter alsó folyása környékén lehetett. A vérszerződés pedig az Észak- Keletről jövő ugor magyarokkal köttetett. Egy, a Moldávia középső területein lévő temetkezési területek periodizálásáról szóló, nemrégiben kiadott tanulmány szerzői felismerték, hogy "a magyar-török ​​összetevők részvételi arányának, amelynek kifejezett és implicit jelenlétét érzékelik a kutatók Keprerija, Limbar és Brănești temetőinek leleteiben, a régmúlt megformálásában nagyobb szerepet kell kapnia, mint manapság vélik. " (Зверев, Ткачук, 2012, с. 147.) A kutatók biztosak abban, hogy Hanszka falunak sokáig (9. sz. második fele - 10. század, mely időszak megfelel - a keprerijai és a limbari temetők használati idejének) nem volt állandó lakosa, nyári szállásnak használták, lakói zömében férfiak voltak, akik csak az év melegebb szakaszában éltek itt. Az új betelepülő -- félnomád életet folytató -- lakosság száma rohamosan nőtt. Állandó lakói csak a 10. sz. végétől voltak. A hanszkai típusú régészeti leletek a magyar kultúra hordozóinak jelenlétét igazolják.  

A területen az orosz krónikákból ismert (akkor már szlávvá lett) közösségek is éltek. „A VI - VII. század elején, a jelenlegi lakóhelyük területén - a nyugati Kárpátoktól a keleti Dnyeperig és Donig, északon az Ilmeny-tóig keleti-szláv törzsszövetségek alakultak ki: szeverjánok, drevljánok, krivicsek, vjaticsok, radimicsek, poljánok, dregovicsok, polocsánok stb. ezeket valójában államoknak tekinthetjük”. (В VI — начале VII в. на территории нынешнего своего проживания — от Карпатских гор на западе до Днепра и Дона на востоке и до озера Ильмень на севере образовались племенные союзы восточных славян — северяне, древляне, кривичи, вятичи, радимичи, поляне, дреговичи, полочане и др. которые также фактически являлись государствами. Аполлон Кузьмин: История России с древнейших времен до 1618 г.) „A magyarok szervesen illeszkedtek a régió összes kulturális csoportjába, akik meghatározták a Kárpát-Dnyeszter régió élenjáró katonai szubkultúráját, még mielőtt a régió Kijevi Rusz része lett volna”. (Р.А. Рабинович: Этнокультурная ситуация в Пруто-Днестровском междуречье в древнерусское время). Ők pedig a délebbre élő ulicsok, és a tiverciek voltak, akiket csak a magyarok kivonulása után tudott Kijev a hatalma alá vonni. (Luka-Rajkovecki régészeti kultúra területe).

Magyar szempontból kiemelném a szeverjánok nevét. Ugyanis összefüggést látok a DAI-ban Lebedinek nevezett magyar hadvezető (voevod) és az ugyanott említett magyarok (türkök) „régi” neve között. Konstantin a könyvében (DAI 38, 3-10 és 38, 24-31) a türkök (magyarok) egy részét „savartoi-asphaloi”-nak (szavart-aszfal) nevezi. A népnek ez a része, Perzsiához közel telepedett le, míg a másik Levédi vezetésével Etelközbe ment, miután a besenyők legyőzték őket. De, hogy ez mikor volt, az kérdéses. A délre költözés sem azt jelentette, hogy örökre ott is maradtak. Lásd például az alánok mozgását a Kaukázus északi lejtőitől a Donig. És, hogy miért nevezték a magyarokat türköknek a bizánciak? Van egy elképzelésem. Bumin kagán idejében az avarok a türköktől jöttek. De felvették az avar nevet. Ha 806-ban a peloponnészoszi szlávokat a bizánciak avaroknak tartották, akik valamikor türkök voltak, akkor érthetővé válik, hogy a magyarokat is türknek tartották, és a DAI-ban, szláv tisztséget (voevodoszt) adtak a szláv nyelvterületről jövő Levédinek. Monemvasziát görög telepesek alapították, 583-ban. Az avarok elfoglalták és szlávokkal telepítették be. De a bizánciaknak ez avar terület volt 218 esztendeig, mint ahogyan a Chronicon Monembasiae elmeséli. (Szádeczky-Kardoss Samu, Az avar történelem forrásai. Szeged 1992.)

A szaltovói-kultúra lakóit iráni (alán), türk (protobolgár), türk-ugor származásúnak tartják. „Az elmúlt évtizedek feltárásai a Szeverski Donyec felső és középső szakaszának területén azt mutatják, hogy a szaltovói lakosság itt korántsem volt egységes, hanem iráni, türk, türk-ugor eredetű közösségekből állt”. /A.A. Тортика:  Северо-Западная Хазария в контексте истории Восточной Европы (вторая половина VII - третья четверть X вв.)/ De igazsága lehet Bendefy Lászlónak, aki a sztyeppövezet történetét lényegében azonosítja a magyarok történetével. Felfogása szerint a hunok, avarok, bolgárok valójában mind „magyarok” voltak. A szaltovói kultúra kezdetét az alánok -- a 737. évi arab hadjáratot követő -- kazár áttelepítésétől (a Kaukázusból az erdős sztyeppe vidékére) számíthatjuk. A magyarokat szintén a kazárok telepítették a Szeverszki Donyec környékére. Egyes kutatóink (Benkő Lóránd, Harmatta János, Király Péter, Ligeti Lajos stb.) szerint is Levédia nem lehetett önálló állomása a magyarság vándorlásának, mert őseink a Kubán-Don vidékéről viszonylag gyorsan Etelközbe vonultak.  

Bár a császár a hadvezetőről nevezi el a területet (Levédiát, amit rajta kívül senki sem ismert, ill. említett), valószínűbb a folyóról vett személynév. Kijev környéke tele van „hattyús” nevekkel, ezt rajtam kívül is sokan kifejtették, itt nem ismétlem meg. A környéken szláv nyelvűek laktak, a császár zsoldjában szláv nyelvű katonák is szolgáltak. A „savartoi” jelzőről több szakértő is kijelentette, hogy óiráni eredetű „fekete” jelentésű. Ez a népnév magyarázat szintén eléggé közismert, írásaimban is bőven foglalkozom vele. DAI 38. fejezetében (A türkök népének eredetéről, és hogy honnan származnak) ez áll: „A besenyők helyét, amelyen abban az időben a türkök laktak, az ott levő folyók neve szerint hívták. A folyók a következők: első folyó az úgynevezett Varuch (Dnyeper), második folyó az úgynevezett Bug, harmadik folyó az úgynevezett Trullosz (Dnyeszter), negyedik folyó az úgynevezett Prút, ötödik folyó az úgynevezett Szeret.” Bálint Csanád is vélte, hogy mindössze az „Ingul menti kis temetőt és talán Kriloszt” lehet az ősmagyarokhoz kötni. (Az „Ingul menti”  Kb. 48.61044 E 32.52777 temetőkről 1988-ban S. A. Pletnёva publikált. (Н. М. БОКИЙ, С. А. ПЛЕТНЕВА: Захоронение семьи воина-кочевника x в. в бассейне Ингула).  

De térjünk vissza a szeverjánokhoz! Az orosz szeverján törzs nevét nem értik a kutatók. Szever ugyanis oroszul Észak jelentésű, de a Szeverján törzs az orosz terület délkeleti részét birtokolta. Ez a helyzet megoldhatatlan feladat elé állítja a nyelvészeket, akik nem tudnak mit kezdeni a törzsnévvel. A megoldást már többen megtalálták: „A szeverjánok településtörténetéről azonban az őskrónika szűkszavú utalásánál sokkal többet elárulnak a régészeti leletek. Kétségtelen ugyanis, hogy az ő hagyatékuk a VIII-X. századi ún. romni régészeti műveltség. Eszerint e keleti szláv népcsoport valamikor a VIII. század első felében telepedett meg a Dnyeper bal parti vidékein, s szállásterülete kiterjedt a Donyec felső és középső szakaszának területére is, nagyjából a mai Harkov város tágabb körzetére. (M. P. Kucsera, Переяславское княжество. In: Древнерусские княжества X–XIII вв. Szerk. L. G. Beszkrovnij et al. Moszkva, 1975. 118-20, további irodalommal.) A Donyec név szeverszkij jelzője tehát egykor azt jelölhette, hogy a folyó az ő földjükön halad át, vagy ott ered. Magam jóval valószínűbbnek tartom azt a feltevést, amely szerint a szeverján , illetve szever népnév és az égtájat jelölő szláv ? ? ? ?  szó egyező alakja merő véletlen csupán, s a népnév a 'fekete' jelentésű iráni seu szóból ered. (V. V. Szedov, Славяне Верхнего Поднепровья и Подвинья. МИА, 163. Moszkva, 1970. 130, UO., Восточные славяне в VI-XIII вв. Археология СССР. Moszkva, 1982. 138. Vö. oszét sau ’черный’: Korenchy Éva, Iranische Lehnwörter in den obugrischen Sprachen. Bp., 1972. 95.) Eszerint e népnevet korábban a Dnyeper bal parti vidékein, a ligetes steppe övezetében élő iráni nyelvű nép viselte, akiket a szállásterületükre költöző szlávok ugyan nyelvileg asszimiláltak, de a korábbi népnevet a hosszú ideig még vegyes népiségű lakosság megőrizte.” (Fodor István: Az "Északi"-Donyec. Magyar nyelv XCVI. ÉVF. (2000.) 4. SZÁM.)  

Tehát a „szeverján” népnév, és a Donyec folyó jelzője a „szeverszkij”, közös (óiráni, alán) eredetű is lehet. L. Gumiljov (1912-1992) szovjet történész is úgy vélte, hogy a szeverjánok, elszlávosodott szabirok. (Гумилёв Л. Н. Тысячелетие вокруг Каспия. М., 1993, с. 143—144.). Ezeket az információkat Bizáncban könnyen úgy értelmezhették, hogy a türkök vezére a Lübegy (Hattyú) folyó környékéről származó, a szeverjánokat is adóztató, Levédi nevű vojevod, akinek az őseit régen alsó-szabiroknak (savartoi aszfaloi) hívták, amikor még délen éltek. A szóösszetétel második része az "asphal" szó arabul alsót jelent, melynek görög változata asphaloi. Lásd pl az Alsó-Zab folyó nevében Zab al-Asfal (Lower Zab; Ни́жний Заб). A perzsa-arab szóösszetétel nem számított ritkaságnak.

Kép a Kijevben 2008-ban forgatott Nászok (Свати) TV sorozat orosz reklámja

A 2013-ban megjelent Bel-Ár című könyvem (Schubert Grafikai Stúdió, Szekszárd, 2013. ISBN 978-963-08-6232-5) egyik fejezetében írok a Szvatopluk név értelmezéséről, keletkezésének lehetséges változatairól. Az eltelt időszak mérsékelt kritikai észrevételeiből is leszűrhettem, hogy névmagyarázatom indokait nem teljes mértékben értették meg, illetve fogadták el. Nyelvész-történész szakmai oldalról érthető a laikus-autodidakta szerző szinte automatikus elutasítása a szokásos indokokkal, amelyeket most nem sorolok fel.  A legenyhébb vélemény is úgy tartja, hogy a cikk nem annyira etimológiai fejtegetés, inkább egy kis naiv etimológiai morfondírozás hasonlóságokra építve. (Ismerve a szakma jó néhány prominens képviselőjének e témában kifejtett gondolatait, közérthetően: „agymenéseit”, -- ez a vélemény elfogadható, mivel ezek a tudós fejtegetések sem lépik át a „morfondírozás” szó takarta jelentéstartalmat!). Az alábbiakban – nem magyarázkodásképp – írásom némely fogyatékosságát szeretném pótolni, illetve közölni olyan információkat, amelyek valamilyen oknál fogva kimaradtak a cikkemből.  

Amikor az ószláv „svato” szó jelentéseit magyarázom, a hitelesség és a szláv szakmai vélemény bemutatása érdekében sok esetben nem adtam meg a pontos, értelemszerű magyar fordítást, amely legtöbbször csak körülírással lehetséges. Mentségemre szóljon, hogy az eddig megismert nyelvész vélemények egyike sem hozta összefüggésbe a Szvatopolk személynév egyik változatát sem az ószláv *svātī (сват) „szvat” (vendég) szó etimológiájával. (Lásd: Этимологический словарь русского языка Макса Фасмера). (Kb. 20-30 szerző és több száz év vonatkozásában!). Az irány, amelyben elmentek az a „szent”, a „fény” és a „fehér” értelem, amelyet sem a hangváltozások, sem a történeti események nem indokolnak bizonyíthatóbban, az általam kifejtetteknél! Ennek bizonyítására először pótolom a csaknem összes szláv nyelvben meglévő „szvat” szó magyar jelentésének magyarázatát, nem saját kútfőből, hanem elismert szláv nyelvészek fejtegetéseinek fordításával.   Mint ahogyan a könyvemben is kifejtettem, ennek a szónak az eredete a *svo-, *sve-, („szvoj” magyarul: saját) névmásban keresendő. „свой челове́к, своя́к”, azaz: „a mi emberünk, mienk”. De nem a vérünk! A litván svẽčias, svẽtis – „vendég”, azaz valójában „idegen” ("чужак, сам по себе"). Kiválóan illik ez a kifejezés a „vőre”! Magyarban nincs igazi jó fordítása. A szláv nyelvekben is vonatkoztatják például a házastársak szüleinek egymás közötti megszólítására. Magyar Néprajzi Lexikonból: „A házastársak szülei egymásnak nászai. A közeli rokonok, pl. testvérek, elsőfokú unokatestvérek egymás apósát s anyósát is násznak, nászasszonynak szólítják. Nyitra környékén szvatóuram, szvatóasszonyom járja egyes falvakban, míg a Dunántúlon sógor, sógorasszony a nászok megszólításának formája. – Irod. Sz. Morvay Judit: Asszonyok a nagycsaládban”. Ezek évszázados nyelvi tények! Mégsem hozta egyetlen szerző, krónikás sem kapcsolatba a Szvatopolk név különböző, idegenek adta formájával! Miért? Talán azért mert nem találtak alkalmas kapcsolatot arra, hogy ki, kinek lehetett az embere? De ha meglett volna a személy, akkor is magyarázni kellene a név későbbi elterjedését! Hiszen több hasonló nevű személyről szólnak a krónikák! Ott van például Christian Lübke tanulmánya, amelyben azt írja, hogy: „Arnulf császár házasságon kívül született fiának a 870-es években a morva Szvatopluk volt a keresztapja. A fiút Zuendipolch-nak nevezték, tehát keresztapja nevét kapta”. De a lengyeleknél is előjön ez a név: I. Mieszko (932-992) másik fiának nevét, a Suentepulcus nevet Lübke nem a morva hagyománnyal való kapcsolattal magyarázza, hanem lotharngiai hatással, ugyanis azon a vidéken használatos volt a Zwentibold név. (Lübke 1993. 58‒90., 84-85). Ha a nyelvész nem ismeri fel a frank-germán Zuendi-, Suente-, Zwenti-, jelzőkben a hasonlatosságot a szláv „Svato”-val, akkor a történész segíthet Arnulf és Szvatopluk krónikákban (Thietmar, Liudprad, Widukind) fennmaradt kapcsolatával. II. (Vak) Béla királyunk (1108/1110-1141) anyai nagyapját –a Rurik dinasztiából származó kijevi nagyfejedelmet – szintén Szvjatopolknak hívták. (II. Szvjatopolk, ur. 1093-1113). Az első Szvjatopolk pedig  Свѧтопо́лкъ Влади́мировичь, 979? – 1019. kijevi nagyfejedelem volt. A név elterjedésében és népszerűségében az ortodox területeken közrejátszhatott, hogy V. (VI.) István pápa 885-ben levelet intéz Szvatoplukhoz, melyben „Zventopalco regi Sclavorum” néven szólítja. (Monumenta Germaniae historica Epp. VII. No.1). Ebből a szláv népetimológia könnyen megalkothatta a Szvjátopolk ma is használatos „szent harcosokhoz tartozó” fogalmat. (Значение имени Святополк: Входящий в состав святого воинства).  

A könyvemben nálam a kiindulási pont a 9. század közepe. Azt írom, hogy: „Lehet, hogy már Szvatopluk apja, a Mojmir családba benősülő avar nemes, megkapta ezt a ragadványnevet, amit azután a fia (később több szláv uralkodó) is örökölt. (Megjegyzés: Szvatopluk apja, Bolug valószínűleg Rasztiszlav nőtestvérét vehette el, így házassági rokonságba -- szláv nyelveken: szvátovsztvo^[1]– kerültek. Így a neve „Szvato Bolug” lett. Ez indokolhatta, hogy a keresztapa-nagybácsi az unokaöccsének már hivatalosan is ezt a nevet adta!). Szegfű László is úgy véli, hogy Szvatopluk a 850-es évek végén házasodással került hatalomra a bolgár fennhatóságot elismerő dél-alföldi avar kagáni családban”. Látható, hogy minden hasonló név, elvben visszavezethető az avar-magyar Szvato-Bolugra! És azok a tudós, szakmai nyelvész-történész mondások, amelyek valahogy így záródnak, hogy „a Szvatopluk névben található „szvato” fehéret, szentet, világost jelent” – semmivel sem megalapozottabbak annál, hogy azt jelenti, hogy „a mi emberünk”! A szakember is maximum azt mondhatja, hogy: „a szvato valószínűleg IE "fényes, fehér, világos, világosság" jelentésű, de ez a valószínűség semmivel sem nagyobb az általam állítottaknál, illetve jelentésmódosulás történt, ami nem ritka jelenség, de visszamenőlegesen nincs bizonyító ereje!  

Most nézzük a „Bolug” nevet!

A Bolug név előfordulása a magyar vonatkozású krónikákban, oklevelekben elég közismert, könyvemben egy részüket felsoroltam, ezért ennek bizonyítását itt elhagyom. A mai magyar nyelvben a Balog/Bolug név minden torzítás nélkül fennmaradt. A külsők által elkövetett torzulások jól nyomon követhetők akár szláv, akár germán nyelvterületen. (Lásd: Blh!). Ezzel foglalkozzanak a nyelvészek, hogy miért lesz belőle pluk, polk, fulc, bulg, blh stb. Ezt úgy érzem eléggé világosan kifejtettem a könyvemben, ezért itt kiegészítésre nem szorul.

   2005-ben, Bihari Gábor és Varga Ferenc fordításában megjelent C. Scott Littleton, Linda A. Malcor: Szkitiától Camelotig (From scythia to camelot) című könyve. Ebben a következőket írják a szarmatákról: „A "sauromatae" kifejezést valószínűleg "gyík-nép" jelentéssel lehet magyarázni (a görög σαυρος szaurosz jelentése "gyík”). Ez minden valószínűség szerint fő jelvényüknek, egy rúdra rögzített, szélzsákszerű, kígyó alakú zászlónak köszönhető. Hogy a később "szarmata” Σαυρομαης néven egy kalap alá vett törzsek – a roxolánok, az aorszok, a jazigok stb. – valóban ehhez a "gyík-néphez" tartoztak-e, még mindig nyitott kérdés. A gyíkoknak (vagy sárkányoknak) az Arthur legendakör jelképrendszerében betöltött fontos szerepe azonban arra utalhat, hogy az a szarmata törzs, amely végül eljutott Britanniába, valóban tisztelte ezt a lényt. (Egy híres középkori rajzon Arthur és lovagjai sárkányzászló alatt indulnak csatába. A szarmata draconnariusról, vagyis a sárkányzászló vivőjéről szóló elemzést lásd: Dixon és Southern 1992:60-61.)” A Pallas Nagylexikonban ezt olvashatjuk a szarmatákról: „A Sz.-k Herodotos korában a Dontól és Meotisztól északkeletre eső pusztaságon tanyáztak, úgy hogy kelet felé a masszagétákkal, észak felé a csúd budinokkal érintkeztek. A kr. e. II. sz. folyamán azonban nyilván az uzun-jüecsi vándorlás által előidézett népáramlat, részint a Don és Dnyepr közti régi Szittyaföldre szorította őket, ahol a szittyák fölött csakhamar elhatalmasodtak; részint a Káma és Volga összefolyása körül tömörültek, hol ősi szaur, szauar nevük alatt emlegeti őket Ptolemaios a csúdos mata végzet nélkül”. Viszont ha a név végére a keleti uralkodók titulusa kerül, akkor megkapjuk a magyar népmesék egyik főszereplőjének, a sárkánnak a nevét! A magyar népmesék szereplői ott vannak a legrégibb kisázsiai, sumér, ugariti eposzokban. Lásd Bél küzdelmét a sárkánykígyóval és népmeséink hétfejű sárkányát. Dániel próféta idejében (Bél-sar-uszur – II. Nabú-kudurri-uszur unokájának – uralkodása alatt) a perzsák totemje egy sárkány volt, akit Dániel elpusztított. A berlini Pergamen Múzeumban látható az Istár Kapu rekonstruált sárkánya, (mushrushu, egy szarvval a fején. Ez valóban „szarvas” állat, akit megillet a kán cím, tehát sárkán!). Az i.e. 5-3. szd-ból való ordoszi hun arany korona sárkányáról Dr. Bíró Dénes „A hun királyi korona” blogjában 2012-09-12-én írta: „A körpánton ábrázolt sárkány ősjelentése: sár= tüzes, izzó, kány = kán, tehát tűzúr vagy tűzkirály.” – mint látható, nem vagyok egyedül a véleményemmel. Igyekszem tiszteletben tartani mások véleményét is. A Sumér Hitvilág és a Biblia[1] könyvből ismerem például Dr. Zakar András vonatkozó elképzelését is. Azt írja, hogy a magyar „sárkány” = sumér ’szir+kan’, melynek jelentése: szörny, melynek farka van. Ugyanez a kan, vagy kany szerepel a pat+kány, cic+kány, boszor+kány stb. szavunkban. Véleményét nem osztom, de nem is tiltakozom ellene. Én egyszerűen azt gondolom, hogy a sumér írásjelekből nem lehet megállapítani, hogy „szir”, vagy „sár” volt-e a hangzás. Továbbá a „kan” „farok” megfeleltetését el tudnám fogadni – erről a „konda, kondás” szavaknál szólok bővebben. Viszont ott van a „párkány” szavunk (farok nélkül!), amit egyesek a közép felnémet parkan (‘kerítés, kerített hely, fal’) átvételének, mások ősmagyarnak, a tamil: pari-gei (szegély, bevágás, árok) tartanak. Továbbá a tarkan vagy tarkán szó, ami a türk és kazár államszervezetben magas tisztség volt. Itt a tar 'termőföld' + kan 'úr' összetételről van szó. Ez egyezik azzal az értelmezéssel, amelyik a keleti török jelentést fogadja el. („minden oly nemes, kinek bejárata van a kánhoz”). A magyar Tárkány község (47.5926, 18.0066) nevét (1221. Tarcan) alkirály jelentésűnek tekintik. Az ellenzők (pld. Ligeti Lajos) úgy vélik, hogy „Korai jelentése sem lehet 'nemes', 'adófizetéstől mentes ember', mert ezek a jelentések a mongol korban fejlődtek ki vele kapcsolatban. Ezen álláspont szerint nemcsak a Tarján törzsnév és helynevek, hanem a Tárkány helynevek is ebből a méltóságnévből erednek”.[2] Az ősi származásra utal az alsó-egyiptomi Tarkhan/Kafr Ammar, Kafr Turki (29.5, 31.225) toponím is. (i. e. ~3000.).   

     A tisztelt olvasó úgy gondolhatja, hogy messzire elkalandoztunk az eredeti „sárkány” szó elemzésétől. Pedig nem így van! Az ismert magyar (székely) fűszernövény a „tárkony” (Artemisia dracunculus) etimonját a MEN nem találja: „Európa keleti felében elterjedt vándorszó, az oszmán-török targun közvetítésével az arab tarhúnig vezethető vissza, végső forrása tisztázatlan”. Pedig: tárkony < török < perzsa: tarchun, tarkhun (tárkony) < arab: tarkhún (sárkányfű) < görög: drakon (sárkány). /WikiSzótár/. A sárkány és a tárkony összefüggés az orosz nyelvben is fellelhető: Эстрагон, или Тархун. Ott, a levél alakjáról nevezik a „sárkány nyelvének”. (Jobb híján ez is elfogadható!).  

.   Csak megemlítem, hogy „Nabú-kudurri-uszur” jelentése „Nabu, védd meg az elsőszülöttet”. Nabu (héber: Nebo נבו), Marduk (Bel) fia, és írnoka volt. Nabut, a növények királyának tartották. Nevének jelentése, vitatott. Az „nb” tőből értelmezik úgy is, hogy „aki hív”. Nálam logikai kapcsolatban ez úgy áll össze, hogy ő az aki „húzza, hívja”, növeszti a növényeket és ez a „napfény” (a Nap fia!). Nevéből származik a magyar „nap” és a szláv „nyebo” (Ég). Bár Vasmer ezt (a небо-t) kissé másképpen származtatja, de nem áll messze az elképzelésemtől. Nála feltételezhető az „ég” jelentésű hettita, perzsa, aveszta nерiš, nерišаš, nabah és a görög νέφος-ból lett latin „nebula”, (felhő, homály) eredet is. A „Bél-sar-uszur” pedig annyit tesz, hogy: „Bél, védd meg a cárt”. Tehát a sar szó király=cár jelentése igen régi idők óta közismert volt Keleten. Bár Belizár (Bélsaccar) nem volt cár, csak „királyfi” (mār šarri), de apjának távollétében, ő uralkodott Babilonban. Ennek azonban nincs kihatása a nevére. (Már korábban is voltak hasonló titulussal királyok Babilonban. Például Pulu cár, kinek neve volt Tiglat-Pilészár, vagy másképpen III. Tukulti-apil-Ésarra (uralkodott Kr. e. 745 – Kr. e. 727). Véleményem szerint az eredeti „sarkan” név a magyarban őrződött meg a legjobban, míg a kun, kipcsák- és oszmán-törökben „sazagan”-ra torzult. (A jelentés ott is „sárkány, kígyó”.) Az egyik leggazdagabb korai (i. e. első évezred) szarmata lelőhelyet az Ural és az Ilek folyó közti területen (Filippovka, 51.3434, 54.1311) tárták fel 1986-1990-ben. 2009-ben Nojon uulban végzett ásatások azt is bizonyítják, hogy a hunoknak az egyszarvú unikornis és a csodaszarvas is szent állatuk volt. A szkíta művészet vezérmotívuma, a szarvas, amely eredetileg napjelkép volt, megtalálható a Kr.e. 2. évezredben Kappadókiában, Szíriában, a 3. évezredben pedig Mezopotámiában. Bizonyítható például, hogy a koravaskori Kobán-kultúra Kis-Ázsiából, a hettita kultúrkörből származik. A szkíta szimbolika is részletekbe menően megegyezik a korábbi kis-ázsiaival.

A görög civilizációban jelent meg először az „Ázsia” (ó görög: Ἀσία) szó, mint fogalom. A görög Mitológiában Aszia okeanisz, Ókeanosz és Téthüsz háromezer leányainak egyike volt. (Hésziodosz szerint Prométheusz leánya volt). Homérosz (i. e. 8. század?) Iliászában Ásziosz Hürtakidész, Trója szövetségese volt, „kit fényes nagy paripái hoztak Ariszbéból oda.” Mint helynév, a mai nyelvekből nem vezethető le. Az etimológiája bizonytalan. De a legősibb szavak egyike. Hérodotosz (i. e. 484 körül – i. e. 425 körül) görög történetíró idejében az Ázsia (Ασία) szó már általánosan ismert földrésznév volt.

Elképzelés van a szó eredetére több is. Például az, hogy Asszuva volt a névadó. A Hettita Birodalom történelméből több kisebb anatóliai államot, államszövetséget ismerünk. Ezek között szerepel, Asszuva (Aššuwa) is. I. Tudhalijasz arzavai hadjáratának leírásában szerepel először Asszuva és Ijalanda állam neve. Ijalanda államot, többen Trója^[1] városállamával, a dardanok fejedelemségével azonosítják. Fővárosának neve Atrija vagy Taruisza (Taruiša), ami az Átreusz és Trója nevekkel is rokonítható, ugyanakkor Ijalanda a homéroszi Ílion megfelelője lehet. Az egyik – ebből az időből származó – évkönyvben (annalesben), a hettita IV. Tudhalijasz hettita cárt (i. e. 1230 körül, hurri nevén Ḫišmî-Šarruma, a világ ura: šar kiššati), mint Ázsia királyát, és Trója szövetségesét említik. Neki, két hadjárata is volt az asszuvai államszövetség ellen, amely során 10 ezer gyalogos, és 600 kocsis foglyot ejtettek. Helmuth Theodor Bossert (1889 – 1961.) német származású régész, hettitológus szerint, az Ázsia név ennek a nyugat-anatóliai kis királyságnak, Asszuvának (Aššuwa), a nevéből alakult ki.

De feltételezhetünk más névadó országot is. Például ARIA-t. Aria, Parthia keleti szomszédja volt. A parthusokról, már sokan, sokat írtak. Pld. Bíró Lajos: A MAGYAR RÉGMÚLT TITKAI. 1999. (3. rész: Az iráni haza). Birodalmuk i. e. 3. századtól (I. Arsak parni király uralkodása, kb. i. e. 247-től), a 3. századig, (IV. Artabanus parthus király 226-ban bekövetkezett haláláig), létezett. A Pártus Birodalom végeredményben a királyságok, tartományok és városállamok halmaza volt. A parnik, egy nomád vagy daha törzs volt, akik a Kaszpi-tengertől keletre a pusztaságban éltek.

Ami miatt most részletesebben foglalkozom ezzel az ősi etnikummal, az az „AR” szó. (Ez a szó, írásaimban kiemelt helyet foglal el. Lásd a BEL-AR című könyvemet, amely részleteiben a MIL-en is olvasható). Az Arsakida uralkodók neve szintén az „Ar” szóra vezethető vissza, hiszen ez a szó – bármely értelmezésben – a Napot, vagy annak erejét, megtestesítőjét jelentette, a történelmi idők kezdetétől. Számtalan példát lehet találni az oroszlántól a SAR (pld. király) szóig, szinte miden (keleti gyökerű) nyelvben, ha az elemzéseket megfelelő részletességgel, és mélységig folytatjuk. A magyarok önelnevezésének elemzésekor részletesen foglalkoztam az „ar” szó „nép” jelentésével is. Hogy a NaP-ból, hogyan lesz NéP, pontosabban az égitest AR nevéből egy etnikum, törzs fogalmát kifejező AR szó, azt a nyelvészek boncolgathatják, ki elhiszi, bizonyítani próbálja, ki elutasítja, vagy abszurdumnak tartja. Én, most megelégszem a magyar nyelvből vett példával – minden magyarázat nélkül, tényként elfogadva. Most a keleti földrész, Ázsiának, a jelentését keresve, az „ar” szó „Nap” értelmét kell elővenni.

Vegyük tehát ténynek, hogy az ázsia, ázia, ászia, ásia hangzás azonos jelentéseket is takarhat. Természetesen más szövegkörnyezetben, nyelvben a jelentés lehet különböző is, de megfelelő mélységig elemezve a közös értelem, jelentés legtöbbször kideríthető. Az ősmagyar korra feltehető egy sz-ező, és egy s-ező nyelvjárás: erre utalnak például a sző és származéka a sövény, a szer és a sor: melyek azonos etimológiájú szópárok; vagy a -ság képzőnek a -szág alakja, mely az ország, jószág szavakban van meg. Az ókori írások olvasatai (hangzások), mind rekonstrukciók! A görög krónikaírók pld. minden hallott idegen „s” hangot kénytelenek voltak „σ”-val jelölni, így az utókor már sohasem fogja pontosan megtudni, hogy a kiejtés „s”, vagy „sz” volt-e eredetileg. Akik meg tőlük vették át, azok legtöbbször elfogadták a görög kiejtést. A ma használt változatok mesterségesen lettek kialakítva, nyelvészek által jól megindokolva. No, ennyit a hangtörvényekről! Nézzük meg, van-e példa az r hang olyan módosulásának, aminek eredménye lehetett az s;sz;zs;z; hangok valamelyike. Itt van például az ogur/oguz kérdés. Azt írja a Wikipédia, hogy az ogurok voltak az első török népcsoport, amelynek törzsszövetségei bevezették a török népek mongolokig tartó hegemóniáját az eurázsiai sztyeppén, és ami a hunokkal lezáruló indoiráni hegemóniát követte. Az ogurok a ma már nagyrészt kihalt csuvas típusú török nyelveket beszélték, amiben tipikusan szóvégi r áll ott, ahol a mai török nyelvek többségében z. A megkülönböztetést ezért ogur/oguz nyelvekként is szokás megtenni. A magyar nyelv régi török jövevényszavai ogur-típusú nyelvekből származnak. Igaz, hogy ekkor az Ázsia nevű földrész már régen ismert volt. Az ugorokról a legkorábbi európai híradás 463 körülről származik, amikor Priszkosz rétor beszámol arról, hogy a szaragurok, ugorok és onogurok követséget küldtek Bizáncba. De a példa csak a hangváltozás tényét volt hivatott bemutatni, mert ami a Kr. u.-i időkben előfordult, az ezer évvel korábban is megtörténhetett. Tehát az ARIA-ból könnyen lehetett ASzIA! Ennek legalább van jelentésbeli, logikai értelme! A jelentés, pedig az, hogy NAPkeleti földrész!

Évezredek óta az ÁZSIA szó a Keletet, a Napot jelenti minden nyelvben, ahol előfordul. A görög Mitológia hasonló nevű szereplői közvetve, vagy közvetlenül a Naptól eredeztetik a nevüket. Felesleges – szerintem – bármely ősi városállam, vagy személy nevét alapul venni, mint Ázsia etimonját. Ez csak játék a képzelettel, mert Ázsia = a Napról elnevezett földrész, és ezt eddig egyetlen nyelvben sem cáfolták.

Manapság a fiatalok egy részének már gondot okoz, ha meg kell válaszolni azt a kérdést, hogy mikor volt az első világháború. Sőt, a II. Világháború végét sem tudja mindenki.  Nekem ez különösebb problémát sohasem jelentett, mert 45-ben születtem! Nagyapáim meséi még az I. VH-ról szóltak, Isonzóról, vagy az orosz hadifogságról. Igaz, hogy az apai nagyapám erről nem mesélhetett, mert 1915-ben eltűnt, valahol Oroszországban. Apámat az anyai nagynénje vette magához, akinek a férje – Szép István – a szerb és az olasz frontokon szolgálta a KUK-ot. (Ez a „k und k” , azaz császári és királyi német megnevezése). Fél szeme bánta a „kalandot”. Az eredetire teljesen hasonlító „üvegszemét” minden este egy gyufaszállal gondosan kipöccintette és belerakta egy vizespohárba, hogy reggel újra a helyére tegye. Szóval ő lett az én „Szép Papám”! Az anyai nagyapám (Gadár Ferenc) suszter volt, így az orosz fogságban mindig feltalálta magát, talán ennek köszönhetően maradtak számára ismeretlenek a szibériai tájak.  

Akik nem jöttek haza a háborúból, azoknak a neve a falu temploma előtti emlékműre került. Elég sokan vannak. De az orosz fogságról majdnem minden visszatérő tudott mesélni. A magyar bakák százezrei ismerték meg a korabeli orosz világot. (Na, ez az, amire aztán nagyon nem vágytak 45 után!).  

Soha nem értettem meg, hogy  hogyan tudtak az oroszok ennyi hadifoglyot ejteni. De nekünk is volt egy „orosz” hadifoglyunk! Ő volt a Gyuri bácsi, a Markovics Gyuri bácsi.  2007-ben Komáromi Gabriella „Ki lehet ez a Titrik Ilona?” című írásában (Élet és Irodalom 51: 43. sz.) találtam rá erre a kis epizódra:  

„A naki örmény borbély életében a nagyvilág XX. századi zűrzavara van "Úgy beszél Bagdadról, Erzerumról, mint én Gyönkről" - írja róla Lázár. Hadifogolyként került Inámpusztára, aztán egy földönfutóvá lett erdélyi lánnyal házasodott össze, és letelepedett Nakon. Markojannak hívták, de mert itt ezt az emberek nem tudták kimondani, Markovicsra "magyarosított". "...ez a magyarosítás nekem nagyon tetszett" - írja Lázár. - "Igazi Kárpát-medencei névváltoztatás." Sajátosan tragikus sors a borbélyé. Örményül is, oroszul is elfelejtett, magyarul is rosszul beszélt. "Semmilyen nyelven nem tudott. Hány ember tragédiája lehet ez szerte a világon?" Amikor a szakszervezeti vagy népfrontos jó szándék összehozta egy örmény énekesnővel, később pedig a Krímben a testvéreivel, csak nézték egymást”. A szövegben szereplő idézetek Lázár Ervintől valók, aki az úti jegyzeteiben feljegyzett neveket szívesen alkalmazta írásaiban. Lázár Nakon találkozott az örmény borbéllyal, és nevét Makorján változatban beiktatta A fehér tigris című regényébe. (GECSEY SÁNDORNÉ PAPP KATALIN: Írói névadás Lázár Ervin műveiben 2009.)  

Gyuri bácsit én is jól ismertem. Apám barátja volt, leányai –Ilonka és Margit – pedig Anyám barátnői voltak. Beszélgetéseink során kérdeztem is a nevéről.  Nekem úgy tűnik, hogy Markarjánnak mondta magát. Akkor hallottam először, hogy a -ján utótag az örmény családnevekben olyan, mint nálunk a „fi”. Ez akkor volt, amikor a fentebb már említett krimi utazása után levelet szeretett volna íratni a „megtalált” rokonainak. Ő ugyanis nem tudott se oroszul, se örményül írni. Oroszul a katonaságnál tanult meg, de azért meg lehetett érteni. A faluban én voltam az egyetlen, aki tűrhetően írt, beszélt oroszul (1965, vagy 66 nyarán), ezért vállaltam el a levélírást. És még egy örmény szót is megtanultam tőle. Mert a levelet így kellett kezdeni: „Джан мой …”. Megtudtam, hogy ez olyan, mint nálunk a Kedves … megszólítás. Valójában több értelmezése is van, talán a „lelkecském” áll hozzá legközelebb. Tehát a dzsán – kedves, a -ján, pedig fi/fia vkinek. Hogy miért mesélem el ezt ilyen részletesen?  

A minap olvastam Bendefy László „A magyarság kaukázusi őshazája: Gyeretyán országa” című könyvében, hogy a pápai bullákban említett Jeretann/Jeretány király nevének helyes olvasata: Gyeretyán, és a jelentése: gyertyán(fa). „Így a kor távlatába helyezvén és elemezvén a szó jelentését, megértjük, hogy Gyeretyán fejedelem neve nem annyira a GYERTYÁNFA szívós, ellenálló voltával függ össze, mint inkább a GYERTYA fényességével, és mint személynév talán leginkább a mai "fényes, dicsőséges" fogalmaknak felelhetett meg” – írja Bendefy. Ekkor gondolkodtam el azon, hogy ha Gyertyán országa egy muszlim környezetben kereszténységre vágyik, akkor ez csak a közelben (szomszédban?) lévő keresztény örmények hatására történhetett. Ebben az esetben a Jeretann (dignitate Jeretanny, Ungarorum Regum stirpe satus) név akár örmény hatást is magán viselhet. És ekkor emlékeztem vissza az öreg Markarján nevére. Már ismert dolog volt számomra, hogy az örmény vezetéknevek általában a -ján (-յան és -եան) utótaggal fejeződnek be, amely jelzi a hovatartozást, és leggyakoribb családneveknek számítanak. Nagyon ritkán ilyen vezetéknevek úgy alakulnak ki, hogy valamilyen minőséget vagy tulajdonságot jeleznek. A gyerek szó viszont örményül: երեխա/ jerekha. Ján toldalékkal: երեխյան (yerekhyan) – gyermek. Latinos átírással JEREKHJAN. Ennek az értelme: GYEREK-FI! Egy ifjú király „gyermek” megnevezése nem példa nélküli. Lásd:  IV. (III.) Lajos vagy Gyermek Lajos nevét! Tehát a GYERETYÁN nagy valószínűséggel megfelelhet a GYEREKHJÁN kiejtésnek.  

Utólag tehát köszönettel tartozom Gyuri bácsinak, hogy egy alternatív érveléssel bővíthettem a kaukázusi magyarokról szóló ismereteimet.