948-ban Bulcsu harka és Tormás/Tarmacsu, Árpád dédunokája VII. Konsztantinosz, bizánci császár udvarában járt követként és állítólag ők mondták, hogy a magyarokat régebben σαβαρτοι ασφαλοι néven ismerték. Ő ezt valahogy leírta DAI-ban – ahogy sikerült –, de ebből nemigen lehet népnévre következtetni, több különböző megfejtése is lehet, ezek közül csak az egyik, hogy az említett szavar(d) a korábbi szabirral lehet azonos. De ez történhetett másképp is. Előzetesen és háttérként adok egy kis történeti elképzelést Hóman Bálinttól:

„A balkáni hadjáraton 469-ben szenvedett katasztrofális veresége és hősi halála után azonban a sok vért vesztett hun nép megszűnt tényező lenni az európai politikában. Attilának legkisebb fia, Irnik, akit a jóslat Priskos [Priszkosz] rhétor szerint a nagy király hatalmának fenntartójául jelölt meg, az Al-Duna mellől a Donhoz költözött vissza népe töredékeivel s az elhanyatlott hun hatalom újjászervezésének meddő munkája helyett más feladatra szentelte erejét. Élére állt a Dnyeper és Volga közé 465-ben megtelepedett ogur népeknek, megalapítójává lett a keletrómai császársággal kezdetben békében élő pontusi Hun-, vagy más néven Bolgár-birodalomnak. Az új hatalmi alakulat vezetése Attila ivadékának, a hun Gyula nemzetségnek kezében volt, de a birodalom népének zöme már nem hun volt. A keleti törökséghez – az oguz vagy türk ágazathoz – tartozó s ennek nyelvét beszélő hunok beleolvadtak, felszívódtak a sokkal nagyobb számú ogurságba: a kuturgur, saragur, onogur népekbe. Ennek a „keverék”, vagyis „bolgár” népnek – melybe a VI. század derekán a perzsa és türk hatalom elől az onogurokhoz menekülő törökfajta szabir töredékek is beleolvadtak – voltak fejedelmei Irnik [Ernak v. Irnek] és utódai, közöttük a VI. század első felében Bizáncban keresztény hitre tért Gorda, vagy Ugorda és a magyar népnevet személynévként viselő testvére: Magyar fejedelem s a félszázadnál tovább tartó avar és türk igát 620-ban lezáró s az ogur népek politikai egységét még egyszer és utoljára helyreállító Kurt vagy Kubrát onogur király, Hérakleiosz bizánci császárnak keresztény hitre tért vendégbarátja és szövetségese.” / Hóman Bálint: 2. A magyarok eredete és vándorlásai. 1937./ A bulgár népnév „keverék” jelentését már Németh kifejtette, mondván, hogy Attila halála (453) után a Pannóniából a Kaukázus északi vidékére visszahúzódó hunok és a 465 körül keletről előretörő ogurok keveredtek. A bulgárok így váltak csuvasos típusú r-török nyelvet beszélő néppé, ugyanakkor így őrizték meg Attila emlékét, amelyet majd a magyarokhoz is közvetítenek.

A követjárás alig 50 évvel később volt a honfoglalásnál. Bizáncban viszont ennél jóval korábbi időkig, pld. Herakleiosz (Kubrát) idejéig, írott emlékek is rendelkezésre álltak. Ezt a művelt császár ismerhette és ennek tudatában hallgatta a tolmácsok által közvetített ómagyar szöveget. Elégséges információi voltak a szabir/szavir nevek hordozóiról. Ilyennel a horka és társa biztosan nem rendelkezett. Viszont meséltek a múltjukról, amit tudtak. Minden esetre magyaroknak tudták és mondták magukat.

„A 40. fejezet utolsó hat mondta kapcsán felvethető az is, hogy itt nem egy jelenkori, VII. Konstantinos idejű leírásról van szó, hanem több, különböző időpontokban lejegyzett, magyar informátoroktól származó beszámolók egybeszerkesztéséről. Minden egyes információ, ill. az utolsó kettő egyet képezve, egy-egy nemzedéket ír le Árpád leszármazottai közül. A 40. fejezetet záró információegység folyamatos, időnként ismétlődő követjárásokon alapszik, melyek során a követek beszámoltak az aktuális Kárpát-medencei helyzetről, és az itt elhangzottakat gondosan őrizték a levéltárban. Innen szedte elő ezeket Konstantinos a X. század köze pén. Egy ilyen követjárás az egyik mondatból ki is olvasható: „Tudnivaló, hogy Teveli meghalt és az ő fia barátunk, Termacsu, aki a minap jött fel Bulcsúval, Turkía harmadik fejedelmével és karchájával”. „Érdekes azonban, hogy a császár a magyar népnevet nem ismeri, annak ellenére, hogy az arab és a perzsa munkák egyértelművel teszik, hogy a név ismert volt a steppei tartózkodásra vonatkozóan”. (arab forrásokban al-Maggariya). Takács szerint: „a régi vezető csoport által viselt magyar (nép)nevet lecserélték (Álmosék!) és a magyar (megyer) nevet viselő csoport (törzs) csak egy része lett az új hatalomnak… A Bizáncban járt követek tehát a törökös alakot közvetítették. Lehet, hogy török nyelvűek voltak?” De így összegez: „a feltörekvõ Álmos–Árpád dinasztia elérkezettnek látta az időt a hatalomátvételre. Akciójuk sikeres volt, és a régi vezető csoport által viselt magyar (nép)nevet lecserélték és a magyar nevet viselő csoport (törzs) csak egy része lett az új hatalomnak. Jelentőségüket azonban nem veszítették el teljesen, de átmenetileg legyengültek. Hatalmukat már nem tudták visszaszerezni, de asszimilációs erejüket jelzi, hogy a Kárpát-medencében letelepedett népesség önelnevezésévé a magyar név vált.” (TAKÁCS Z.B.: A magyarok türk megnevezése. 2004.)

Szűcs Jenő véleménye: Szerinte a Konstantin császár munkájában említett, magyarok által „megtanult” török nyelvnek semmi köze nem volt a kabarokhoz: a megjegyzés pusztán egy „sok évszázados török nyelvi és etnikai infiltráció maradványa, aminek emléke azonban már úgy elhomályosult, hogy az itt-ott – minden jel szerint »rétegnyelvként« – még élő török dialektusok a kabarokkal való alig évszázados szimbiózisból voltak magyarázhatók”.

A követek mondhattak valami ilyesmit: „zavart (kergetett, űzött) ősfeleknek” tartottak minket. Pld a Hunor-Magor monda alapján. Ez a származástörténet élhetett a magyarok tudatában a 10. században. Szinte kizárt, hogy erről ne tettek volna valamiképpen említést a császárnak. A követek nyelvtudása elmaradhatott a bizánci kancelláriában szokásostól, és tolmácsok segíthették értelmezni a mondandójukat a császár számára. Nyelvezetük lehetett ómagyar kifejezésekkel kevert valamiféle török nyelv, (amit a császár szerint a kabaroktól tanultak). A magyarok és a bizánciak között fennálló kapcsolatok rendezéséhez elég lehetett akár száz szóból álló szókincs is, de egy néptörténet ismertetése ennél többet kíván. Itt bőven lehettek félreértések, elhallások, amiket a bizánciak az ismereteik szerint próbáltak értelmezni. Jól tükrözi ezt Konstantin megfogalmazása, amikor valamiféle, valakik mondták kifejezéseket használ a konkrét megnevezés helyett.

Az alán-magyar együttélés korai emlékét a középkori magyar krónikákban megtalálhatjuk, amikor elmesélik, hogyan szerzett magának feleséget Hunor és Magor. A meotiszi mocsárban élt ifjak egyszer csak lecsaptak a kürt ünnepét ülő Belár lányaira, akik között ott volt Dulo alán fejedelem két lánya is. Az elrabolt lányokat feleségül vették a vitézek, és tőlük származnak a hunok és a magyarok. Még a történészek is elismerik, hogy a vérszerződésen kívül a Kazár Birodalomban a házasságkötésekkel lehetett hatalomra szert tenni. És erről a DAI-ban is szó esik!

A magyar rege és mondavilág, valamint az őskrónikáink ezt a korszakot Nimród, Ené, Hunor, Magor, Belár, Dul személynevekkel, Havilah és Szittyaország lakóhelyekkel, Trója, Szikambria lakóinak vándorlásával (Tárih-i Üngürüsz) feltételezik. „Menróth óriás, ki a nyelvek megkezdődött összezavarodása után Eviláth földére méne, melyet ez időben Persia tartományának neveznek, és ott nejétől Eneth-től két fiat nemze, Hunort tudniillik és Mogort, kiktől a hunok vagy magyarok származtak.

A hun hagyományról és a magyar őstörténeti kirakósról beszélgetett Sudár Balázzsal az index riportere Kolozsi Ádám, 2019.02.06-án, Szittyák vagyunk, és finnugorok címmel. Sudár: „Ez olyan kérdéskör, amiben annyi bizonytalan tényező van, hogy igazából nem tudjuk felvázolni. Ami biztos, hogy a sztyeppei népek nem etnikai és nem nyelvi alapúak. A magyarságról azt tudjuk, hogy éppen Etelközben egy nagyon kemény néppé formálódási folyamat zajlik. Teljesen különböző eredetű csoportok összeolvadása történik a szemünk előtt. A Hunor-Magor hagyományban ott vannak a bolgárok és az alánok, Bíborbanszületett Konstantin ír a kabar csatlakozásról, a magyar krónikákban ott van a hét kun törzs, akikről szintén fogalmunk sincs, hogy kicsodák”.

Véleményem szerint az Árpád egy ar és pad perzsa, türk (ótörök) elemekből álló szóösszetétel. Eredete a 4-5. századot megelőző időszakokra nyúlik vissza, ami a mondáinkban Hunor és Magor idejének felel meg. Már itt találkozhatunk az ár-pád szóösszetétellel BEL-ÁR formában, ami egy szomszédos nép uralkodójának neve volt. (A krónikáink szerint „sógorsági” viszonyba kerültek vele az őseink).  Miért? Mert az „ár” mindegyikben közös. A „bel” jelentése úr (master), ami perzsául „pād” szintén úr (master). (Lásd pl. a padishah szó értelmezését).

A magyar „zavartak” (többesszámú főnév) görögösitve lehetett σαβαρτοι, az „ősfelek” meg ασφαλοι, aminek mégis csak van valami értelme, mondjuk „alsó szabirok”, vagy ehhez hasonló – gondolhatták, az arabot jól ismerő, DAI összeállítói.

Hogy ez a két szó, már létezhetett az ómagyar szókincsben, arra az UESz-ben találunk magyarázatot. A zavar, kever, kavar szavak jelentésükben és alakjukban is egy tőre vezethetők vissza. A szótő ismeretlen eredetű származékszó egy fiktív tőből. A zavar igét, már 1240-ben észlelték, Zouorug alakban. Az ős, örökség az uráli korból. A fél, felek, féle – az alapszó ősi magyar eredetű, térbeli/időbeli fél = ‘fele valaminek’. A „fél” és a „féle” szavak etimológiailag összefüggnek, közös ősi gyökből erednek, de jelentésük és használatuk idővel különvált.

Természetesen nem állíthatom, hogy a magyarok azt mondták, hogy akkoriban a külsők „zavart (üldözött) ősfeleknek” tartották őket, de elképzelhető, hogy a bizánciak számára valamiféle érthetetlen kifejezést használtak, és ezt a szerző ki is fejezte: „valamilyen okból szávartü ászfalünak nevezték (őket, mármint a tourkoi-kat)”. Ezek szerint olyan nép, hogy „szavart” – valójában -- sohasem létezett.