Egyértelmű dolog, hogy minden megszületett embernek voltak ősei, azoknak pedig volt története. De állíthatjuk-e ugyan ezt egy létrejövő közösségről, amelyet különböző érdekviszonyok tartanak egybe? Számos definíciója van a népnek, az etnikumnak. Ezekben az anyanyelv különböző súllyal szerepel. Sokan képviselik azt az állítást, hogy „a magyar nép azóta létezik, amióta a magyar nyelvet beszélik.” „Tehát azóta van magyar nép amióta magyar nyelv. A mai nyelvészek nagy többségének álláspontja szerint cca 3000 éve” – szól a fáma. A magyar nyelvet beszélők többsége itt élt/él a KM-ben. Hogy 3000 évvel ezelőtt milyen volt ez a nyelv és, hogy kik beszélték – nem tudjuk. Azok, akik egy nyelv főbb jellemzőit stabilnak tartják, csak évezredes fejlődésről, átvételekről beszélnek, hisz ez jellemző a ma ismert nyelvekre. A képlékeny, átmeneti állapotot, a tömbösödést elutasítják ezért a nyelvek születését egy kladisztikus rendszerbe foglalták, amelyben a filogenetikus családfa csak monofiletikus (egy közös őstől származó) csoportot fogad el nyelvcsaládnak. A fa „levelei” (taxonok) a nyelvek, a kialakulásukhoz vezető fejlődéstörténet az ágak, vagy kládok. Erről Róna-Tas András így ír: „A nyelvek genetikus rokonsága, vagyis nyelvcsaládok szerinti csoportosítása kimerítő, mert minden nyelv tartozik valamilyen nyelvcsaládba, legfeljebb vannak ma rokontalan nyelvek. Egyértelmű, mert egy nyelv nem tartozhat egyszerre két nyelvcsaládba, s nem önkényes, mert minden nyelvről megállapítható, hogy melyik és csak melyik nyelvcsalád tagja”. (Róna-Tas András: A nyelvrokonság). Ugyanakkor elmondja, hogy van egy másik a tipológiai csoportosítás is, „amely sok felvilágosítást ad a nyelv működéséről. Kimerítő is abból a szempontból, hogy minden nyelvet be lehet sorolni valamilyen tipológiai kategóriába, bármilyen tipológiai rendszerrel is dolgozunk, de nem egyértelmű, mert egy nyelv egyszerre tartozhat két vagy több különböző tipológiai csoportba is. Sokszor tévesztik össze a tipológiai hasonlóságot a nyelvrokonsággal. Abból a téves következtetésből kiindulva, hogy a „rokonok hasonlítanak, ezért akik hasonlítanak: rokonok” szoktak ma hasonló nyelveket rokonítani. Pedig a nyelvek állandó változásuk során megváltoztatják típusukat. Az angol szemünk előtt veszti el utolsó grammatikai jeleit, és egyre inkább ugyanúgy szórenddel fejezi ki a nyelvi viszonyokat, mint a kínai”. (u.o.). Természetesen a nyelvek valós keletkezése független attól, hogy a nyelvészek milyen csoportosításokat hoztak létre, illetve oktrojálják azt. Én, a magyar nyelv eredetét agenetikusnak tartom, a mai nyelvekből levezethető tipológiai jegyek és a néptörténet logikus alakulása alapján. Minden nyelvre, amelynek eredete nem bizonyítható ezt az eljárást tartom célravezetőnek. A nem bizonyíthatót nem tehetjük egyértelművé önkényesen. Nem zárhatjuk ki a nyelvi egybeolvadás lehetőségét, szemben a szétválásos születéssel, olyan korban, amiről nincs írott történelmi emlékünk. Azaz megtehetjük (mint tapasztaljuk), de ennek valóságtartalma csak 50%-os.
És, hogy hány éves a magyar nyelv? Válaszoljon helyettem Gugán Katalin nyelvész, aki ezt az INDEXnek nyilatkozta 2021. 05.25-én: „A magyar nyelv életkorának meghatározásához azt kell először vizsgálni, hogy mit tekintünk a nyelv születési időpontjának. Vagyis HA azt vesszük figyelembe, mikor vált ki a rokon nyelvek közül, akkor valóban állíthatjuk, hogy a magyar kb. 2500-3000 éves, hiszen a magyar nyelvet beszélők időszámításunk előtt 1000 és 500 között váltak ki az ugor nyelvközösségből. Ugyanakkor minden nyelvre igaz, hogy van őse, vagyis egyik sem a semmiből jött, ám valódi keletkezése írásos emlékek híján a régmúlt homályába vész, kivéve a mesterséges nyelveket.”. (Hány éves a magyar nyelv? – Sánta András riportja.).
„A finnugrisztikai vonatkozásban RÓNA-TAS ANDRÁS írja: „Mettől kezdve beszélhetünk magyar nyelvről? Attól kezdve, hogy kivált a közvetlen rokonaival közösen alkotott ugor nyelvből? De hát az obi ugor nyelvek, a vogul és az osztják kiválása lényeges változást okozott-e a maradék nyelvben, azzal, hogy ők elváltak? Ha a magyar nyelvet azért nevezzük uráli nyelvnek, mert leglényegesebb elemei folyamatosak egészen az uráli alapnyelvig, akkor uráli helyett miért nem beszélünk a magyar és persze a finn, a vogul stb. alapnyelvről, hiszen az uráli alapnyelv legalább annyira magyar, mint finn vagy vogul. A folyamatosság önmagában semmit sem mond a differenciálódásról — világosan látjuk, hogy meghatározásunknak ez a leggyengébb pontja (R-T. A. 1978. A nyelvrokonság. Kalandozások a történeti nyelvtudományban. Budapest, Gondolat.: 375–376)”. (Fehér Krisztina: A családfamodell és következményei. Debrecen, 2011. 109. o.)
Rátérve a néptörténet logikus alakulására, ezt a következő képpen képzelem el:
El tudom fogadni Csáji László Koppány megfogalmazását: „A sztyeppei lovasnomád népek családjába tartozó magyarság két évezredes kulturális és etnikai közösségben a lovasnépekkel a sztyeppei civilizáció részese volt; évezredeken át a szkítákkal, hunokkal, avarokkal és megannyi más néppel együtt élt a sztyeppén. Olyan organikus kulturális egységben éltek elődeink, hogy a sztyeppei népeket méltán tekinthetjük rokonainknak, hiszen különböző mértékben etnikai, kulturális és történelmi kapcsolatban vagyunk mindegyikükkel.” (A sztyeppei civilizáció és a magyarság. ebook). Így a magyarok ősei a sztyeppei lovasnomadizálás kezdeteitől részesei a nagy, sztyeppei civilizációnak és etnokulturális folyamatoknak!
Nem osztom viszont azokat a nézeteket, amelyek az ősmagyar etnikumot tudatos, kulturálisan és nyelvileg zárt kommunikációs közösségként jellemezi, és amely meghatározott területen, egymással szoros társadalmi-gazdasági és művelődési kapcsolatban élő emberek között jött létre a Kr. e. II-I. évezred fordulóján. Logikusan elképzelhetetlen, hogy egy ilyen közösség megérhette volna a 13. században bekövetkezett mongol inváziót, ráadásul úgy, hogy ennek ne maradt volna nyoma a történelemben. Adódik a kérdés, hogy akkor kikkel találkozott Julianus barát, és hogy maradhatott fenn a magyar nyelv 3 évezreden át? Szt. István királyunk, fiához intézett intelmeiből idézek: „Mert az egy nyelvű és egy szokású királyság gyenge és esendő.”. A Lyell-féle aktualitás elve szerint ez ezer évvel korábban is így érvényesülhetett egy nyelvileg zártnak tekintett közösségben. A nyelv csak úgy maradhatott fenn, ha tucatnyi nyelvjárásaiban, diaszpórákban szétszórtan, kedvező körülmények hatására újra tömbösödni tudott. A folyamatosan megújuló generációk vitték tovább. „A nyelv vándorol, a rasszkifejeződés pedig alapvetően megváltozik: a régi elhal, és új támad helyette” olvashatjuk Spengler: A Nyugat alkonya című könyvében.
Hipotézisemben a magyarok történetét a hunok 4. századi történelmével indítom és ezt követően a sztyeppei nomádok hol szövetségben, hol háborúzó, szétváló/egyesülő történetében keresem.
A magyar nyelv és a magyar etnikum története pedig az etelközi vérszerződéssel indul, és a KM-ben teljesedik ki a 9-11. század során. Kezdetben egy kolloid nyelvi állapotot tételezek fel, amelyből -- a latin nyelv védernyője alatt – kifejlődött az ómagyar nyelv.
