Mottó:

„Mert igaz, hogy sem én, sem senki más nem tudja a székelyek hún eredetét okiratilag bebizonyítani, nem is lehetséges, mert azok a vitéz, Európát reszkettető húnok, bizony hártyára írt okmányokat nem hagytak hátra, hisz ők csinálták és nem írták a történelmet.”

(Orbán Balázs: A székelyek származásáról és intézményeiről. Bp. 1888.)

A székelyekről

A különböző elméletek tudományos voltát az dönti el, hogy milyen álláspontra helyezkedünk a „tudományosság” kérdésében. A tudomány induktív módon próbál közelíteni a kérdéshez. Az induktív következtetés 4 fő fázisa:

1. Jelenségekbe vágó példák gyűjtése.
2. Közös jellemzők szűrése, kivételek keresése.
3. Általánosítás.
4. Általánosított törvényszerűség tesztelése újabb példákon keresztül.

Míg a hunok eredetkutatásában a krónikás irodalom (legfőképpen a kínai), a régészet, az antropológia és újabban a genetika kutatások eredményei ezt az induktív módszert megalapozottá teszik, a székelyek estében ez nem állja meg a helyét. Itt nincsenek olyan megfigyelhető jelenségek, közös jellemzők, amelyek a mai székelyek származására utalnának. Maradnak a spekulatív sejtések, találgatások a verseny, hogy a korábbinál jobb elméleteket alkossanak. Béla király jegyzőjének, Anonymusnak, valamint Kun László udvari papjának, Kézai Simon mesternek a krónikái óta el-elülő meg újra felcsapó hévvel folyik a vita (immár hétszáz év óta) a székelyek származásáról, nyelvéről és főleg nevük eredetéről.

Számos elmélet született a székelység eredetéről - tudományos és kevésbé tudományos módszerekkel kidolgozottan. A legtöbb elmélet a székely eredet kérdését másodlagos problémaként, más népek történetének vizsgálatába beágyazva tárgyalja. Mivel egy már felvázolt elmélet részeként kezelik a székelyek történelmét, ez utóbbit úgy faragják-illesztik, hogy ne sértse a már eleve kialakított koncepciót – írja Kolumbán-Antal József a Székely honfoglalás című könyvében. (Litera-Veres Kiadó, 2006.) 1993-ban Kordé Zoltán Imre (Történettudomány, PhD 2004.) A székelykérdés eredete a legújabb kutatások tükrében című művében (Aetas. 1993/3, Budapest. 21-33.) még ezt írta: „Napjainkban a székelykérdéssel kapcsolatos kutatásban négy irányzat különíthető el: a hun származást, illetve a székelység eredeti hunhagyomány tudatát valamilyen formában elfogadó elméletek, a „kettős honfoglalás"-t, a magyar származást valló koncepciók, valamint a csatlakozott katonai segédnépi státussal kapcsolatos elképzelések”. Lényeges megállapítása: „A székelység ugyanis - bármilyen származású is legyen - évszázadok óta magyarul beszél, s kultúrája a sajátos vonásokkal együtt sem tér el lényegesen a magyarságétól, ami azt jelenti, hogy „Csaba népe" részt vett a magyarság etnogenezisének, néppé válásának több évszázados folyamatában. Ez a folyamat már jóval a honfoglalás előtt megkezdődött, de nem ért véget a Kárpát-medencében való megtelepedéssel, hanem hosszú ideig folytatódott tovább”.

Lehet próbálkozni Karl Popper falszifikáció-elméletével. A falszifikálás cáfolatot jelent, akkor mondjuk, hogy egy megfigyelés falszifikálja az elméletet, ha ellentmond neki, bebizonyítva azt, hogy az elmélet nem helyes. A falszifikálhatóság tehát azt jelenti, hogy "meg lehet-e cáfolni" az elméletet. Vajon falszifikálható elmélet-e a székelyek hun eredete? Első látásra úgy tűnik nincs olyan megfigyelés, amely falszifikálhatná a székelység hun származását. De amennyiben mégis falszifikálhatónak tartanánk, akkor rendelkeznünk kell egy olyan segédeszközzel amely segítségével történeti vagy ok-okozati következtetések, összehasonlítások stb. kifejtése során kiszámíthatóvá válik az eredmény. Ez lehet egy megfelelő tudományos módszertan. Módszertan nélkül bármit lehet mondani. Kijelentéseink vagy igazak, vagy nem igazak, de ennek eldöntésében kizárólag a szöveg szerzője által összerakott módszer lehet a segítségünkre. Ezzel próbálkozott Aydemir Hakan (1968) nyelvész, turkológus, altajista, az Istanbul Medeniyet Egyetem nyelvészeti tanszékének vezetője. Tanulmánya 2021-ben jelent meg Türk Tarihinin Kaynakları Olarak Eski Türk Boy Adları – Kökenbilgisel Bir İnceleme (A régi török törzsnevek mint a török történelem forrásai – Etimológiai elemzés) címen. Magyarul a legismertebb: Aydemır, Hakan: A székely eredetkérdés megoldása. In: „HADAK ÚTJÁN” A NÉPVÁNDORLÁSKOR FIATAL KUTATÓINAK XXIX. KONFERENCIÁJA Budapest, 2019. november 15–16. BUDAPEST 2023.

A kínai források alapján nagyon valószínű, hogy a székelyek őseinek legkorábbi szállásterülete, a székely őshaza a mai Mongólia északi részén, a Tola folyó környékén lehetett. „Szinte biztos, hogy nem az egész népesség menekült el, hanem egy része továbbra is az eredeti törzsi szállásterületen maradt.” – mondta Hakan Aydemir turkológus, nyelvész a Demokratának, 2024 áprilisában. Erre a megállapításra az eredeti kínai dokumentumok olvasása közben jött rá, ahol az eszkil, aszkil, eszekel olvasatok mellett rátalált egy bizonyos sījié törzsnévre is, amely a szekel kínaiasított változata. Tehát, azokat a szekel csoportokat, amelyek nem csatlakoztak a hunokhoz, hanem helyben maradtak, a kínai források 552-től szekel (kínai nevén sījié) névvel a Keleti Türk Kaganátus törzsei között említik. Ezt, 1908-ban, már Nagy Géza régész is észrevette, aki a kínai alakot szikilként rekonstruálta Ötlete szó szerint nyomtalanul feledésbe merült. A székelyekről az volt és ma is az az uralkodó nézet, hogy magyarul beszélnek, tehát magyar eredetűek.

– Amikor elkezdtem szisztematikusan megvizsgálni bizonyos kínai forrásokat (Pej-si, Cöfu Jüan-kuj, Csiu Tang-su, Szuj-su, Hszin Tang-su, Cecse Tung-csien), sikerült azonosítanom két területileg és politikailag is markánsan elkülönülő népnévcsoportot: az eszkel és szekel törzsneveket. Az előbbit a kínai források csak Nyugaton, a Balhas-tó és az Amu-darja folyó alsó folyása közötti területeken, a szogdok szomszédságában említik, míg az utóbbiakat Keleten, Mongólia és Kína északi területeivel kapcsolatos események tárgyalásakor. Emellett a középkori arab és perzsa szerzők műveiben egy bizonyos észak-afganisztáni híres város nevének Szekelkend és Eszkelkendként való kettős megjelenése is bizonyítja, hogy a szekel és eszkel egy és ugyanaz, vagyis egymás alakváltozatai. Így bizonyossá vált, hogy a kínai források eszkel és szekel alakjai összetartoznak. Ezt a már említett 2021-es munkámban etimológiailag is igazoltam – olvashatjuk az interjúban.

A székelyek szekel nevéről az alábbiakat mondta:

„Az eszkel és szekel alakváltozatok között a szekel az eredeti alak, az eszkel pedig egy szogdosított, vagyis másodlagos változat. Tehát a szekel Mongólia és Észak-Kína térségében a székelyek önelnevezése volt, az eszkel pedig a nyugatra húzódott székelyek külső, szogdos megnevezése, amely az „eszkelföldi” érmék alapján, úgy látszik, idővel önelnevezéssé is vált”. „Az etimológiai vizsgálat során kiderült, hogy Rásonyi Lászlónak igaza volt abban, hogy a székely népnév eredetileg azt jelentette, hogy „fehér lábú (patájú) ló”. . „A „fehér patás (lovú) törzs” jelzős szerkezetben a melléknév idővel jelentéstapadással népnévvé, törzsnévvé vált. Tehát a székelyek nem voltak sem „szökevények”, sem pedig „kóborlók”, ahogyan azt Keszi Tamás régész a székely név és társadalmi csoport eredetének magyarázatával kapcsolatos alternatív javaslatában legutóbb felvetette”.

A kínai forrásadatokból azt is sikerült felkutatni, hogy a székelyek hun törzsszövetség egyik törzseként vándoroltak Kelet-Európába és jutottak el a Kárpát-medencébe. „Miután 370 körül elérték a Volga alsó folyása körüli vidéket, néhány kiszakadt kisebb csoportjuk (valószínű határvédő szolgálatot teljesítők) a hunok egy részével együtt a Délnyugat-Kaukázusba húzódott. Erre utalnak az általam kimutatott délnyugat-kaukázusi szekel hely-, falu- és folyónevek (Sekel-a šen, Sekel-e hev, Sēkel-e, Sekel-i) a hun (Hon-a, Hon-i, Hon-e kël, vö. Sarkel) helynevek társaságában. Mindezek mellett a kirgiz területeken (Sekel-ek) és Észak-Afganisztánban is felbukkanó eszkelféle (Eskel, Eskel-ek stb.) vagy szekel- (Sekelkend) előtagú helynevek és egyéb földrajzi nevek a székelyek őseinek kelet–nyugat irányú vándorlását, kisebb-nagyobb közösségek kiszakadását világosan bizonyítják” – nyilatkozta Hakan Aydemır. Érdekes módon a török törzsek felsorolásakor a szekelt majdnem mindig a hun törzs mellé sorolják. Ennek az lehet az oka, hogy a szekel törzs korábban, a Türk Kaganátus előtt a hun törzsszövetség tagja volt, és ezért ez a két törzs (szekel és hun) mindig együtt mozgott.

Ami az Eszkelföldet illeti, az általam fellelt hely- és földrajzi nevek, valamint a numizmatikai leletek feliratainak nyelvészeti és filológiai elemzése alapján úgy látom, hogy a 350 körüli vándorlások eredményeként előbb a Balhas-tótól délre fekvő Ili folyó környékétől a Fergana-völgyig, majd egészen az Amu-darja alsó folyásáig terjedő területeket a székelyek ősei uralták eszkel néven. Ezért nevezhetjük meg ezt a régiót akár Eszkelföldként is. Ezen a területen a IV. század végén pénzérméket bocsátottak ki a székelyek ősei, ami arra utal, hogy valamilyen szintű önállósággal bíró politikai alakulatot hoztak létre. Ugyanis a székelyek neve ezeken az érméken szogd írással sklk alakban, vagyis eszkelekként jelenik meg, amely az őstörök sēkel törzsnév, népnév szogdosodott alakváltozata. Tehát ezek az érmék kulcsfontosságúak a témánk szempontjából, hiszen ezek alapján a székelyek történelmét a IV. századdal kezdhetjük.

Mint ismeretes, Anonymus műve az első forrás, amely a székelyeket Attilával hozza rokonságba. Kutatásaim alapján bizonyosnak tekintem, hogy az Anonymus Gestájában szereplő Attila-hagyomány nem Anonymus találmánya, hanem már a XII. század előtt is létezett mind a székelyeknél, mind pedig valószínűleg az Aba nemzetségnél. Ez utóbbit pedig Kézaitól tudjuk, aki szerint az Aba nemzetség magát Attila fiától, Csabától származtatta. Feltehetően a hét magyar törzs közül a kér és keszi törzseknek is lehetett hun és Attila-hagyománya, ugyanis – amint azt kimutattam – egy V. századi örmény mű a 370-es években a hun törzsek között említi a kér és keszi törzseket. Tehát véleményem szerint a székelyek nem a honfoglaló magyarokkal jöttek be a Kárpát-medencébe, hanem már ott voltak a IX. században, és ott csatlakoztak a honfoglaló magyarokhoz, amire Anonymus is utal.

A székely vándorlás térképe. Hakan Aydemir.

Azt, hogy a székelyek eredetileg török nyelven beszéltek a történész így indokolja:

– Elsősorban olyan török eredetű szavai alapján gondolom, mint a kön-, csikkan-, csiszlik, gilán (~gilány, killán, kellán, kirlan), amelyek Erdélyben csak a székely és mezőségi nyelvjárások szókincsében találhatók meg. A mezőségi alakok valószínű erős székely betelepítéseknek és a székely szókincs hatásának köszönhetők. Mivel a székely nyelvjárás a török nyelvekkel külön nem érintkezett, így ezek – különösen a kön- és csik- igetövek – törökségi szavak lehetnek. Általánosan elfogadott és több eset is bizonyítja, hogy ha a nyelvcsere előtti kétnyelvűség állapota hosszan tartott, akkor a nyelvet váltó közösség tökéletesen elsajátítja a második nyelvet, és így alig vagy egyáltalán nem öröklődnek át az eredeti nyelv szókincselemei az utókorra; amelyek mégis átöröklődnek, azok idővel ki is kopnak. Ennek folyamatában a legfontosabb két tényező az lehetett, hogy a magyar volt a presztízsnyelv és presztízskultúra. Tény és való, hogy a nyugati magyar nyelvjárásoknak van közös vonásuk a székellyel. De ez nem zárja ki azt, hogy a székelyek török vagy hun eredetűek legyenek.

Sudár Balázs az Erdélyi Krónikának, 2022-ben így nyilatkozott: „ha a székelyek és az eszekelek között kapcsolat van, akkor hogyan lehet, hogy a székelyek magyar nyelvűek? (Az eszekelek nyelvéről semmit nem tudunk, de mivel rendre türk közegben tűnnek fel, török nyelvűnek vélhetjük őket.). Mint korábban jeleztem, voltaképpen ez a kérdés mozgatja ez egész székely eredetkutatást. „Ez a nem tudás pedig igen szélesre tárja annak a lehetőségeit, hogy egy esetleges, nem magyar nyelvű eszekel néptöredék magyar nyelvűvé váljon akár nyelvcsere, akár több komponens összeolvadása révén."

De nem kizárható az a verzió sem, amelyet én is képviselek. Ennek a lényege pedig a következő: Az eszkeleket nem lehet magyar nyelvűnek tekinteni. De töröknek sem! A magyar alapnyelvről kialakított véleményem szerint a magyarok elődeinek sem konkrét őshazája, sem ősnyelve nem értelmezhető. Nálam az ősi nyelvi area nem egy nyelvszövetség, egy sprachbund, amelyben a nyelvek a hosszadalmas és intenzív nyelvérintkezés során tesznek szert egymáshoz hasonló szerkezeti vonásokra, hanem a jégkorszakot követő keletre (északra) vándorlás és helyben maradás következménye. Egy agglutináló nyelvi mező, amely az Alpoktól az Altájig nyúló sztyeppei korridorban létezett az eurázsiai népvándorlások korában, a „birodalmi” nyelvek közötti hézag betöltésére. (Esetenként a ligua franca szerepét betöltve.) Valós nyelvvé akkor vált, amikor a számtalan, egymással kapcsolatban lévő „nyelvjárás” közül az egyik dominánssá vált. (Tömbösödés). Hosszú vándorlásuk érintkezésük során az eszkil, aszkil, eszekel, hun, avar, türk, iráni, protobolgár csoportokból formálódtak ki a magyar nyelv korai nyelvjárásai, amelyek kedvező körülmények között erősítették a mai magyar nyelvre jellemző vonásokat. Ez történt Etelközben, később a KM-ben, és jött létre az ómagyar nyelv. Ezért a székelyek esetében, a fenti Sudár idézetből nem a nyelvcserét, hanem a „több komponens összeolvadását” valószínűsítem. Ennyit a nyelvről.

De, hogy néz ki akkor a székelyek őstörténete?

A fentiek szintézisét Karácsonyi János történész (1858-1929), 1927-ben megjelent tanulmányának segítségével sikerült összeállítanom. Karácsonyi, „tárgyilagos oknyomozással szólt hozzá a magyar és székely eredetkérdés, a honfoglalás, a nemzetségek problémájához” – tartja róla a szakma. (Dr. Karácsonyi János: Új adatok és új szempontok a székelyek régi történetéhez. . Megjelent az „ERDÉLYI IRODALMI SZEMLE“ 9. sz. kiadásában, Cluj-Kolozsvár 1927.).

Aydemir Hakan változata (Összegzés):

„A székelyek nyugatra menekülő csoportja – a mai székelyek ősei – elszakadva a későbbi szekel (sījié 斯結) törzs őseitől, 370 körül a nyugat felé menekülő hunokhoz csatlakozva érkezett a Kárpát-medencébe. Innen ered a hun és Attila-hagyományuk is. Átvészelték a gepida és az avar kort, végül a magyarokhoz csatlakoztak, és a magyar nyelv és kultúra presztízs helyzete miatt idővel nyelvet váltottak (székely-török → magyar). A hun és az Attila-hagyomány tehát nem a középkori magyar krónikások találmánya, hanem ők csak a valóságos helyzetet írták le.”

Karácsonyi János változata:

Mielőtt erre rátérnék, idézem Kordé említett tanulmányából Bóna István véleményét: 41. lábjegyzet. „Bóna István: A székely-kérdés, i. m.: 1530. Lásd még uo.: „A Kárpát-medencében új hazát találó magyarság X-XI. századi régészeti emlékeiben 150 évre visszamenő kutatás után sem találni nyomát törzsi vagy népi elkülönülésnek". Mindezek tükrében nem tarthatjuk alkalmasnak a székely-kérdés megközelítésére a Benkő Elek által felállított kritériumot sem: „Régészeti módszerekkel a székelység idegen etnikai eredete akkor volna igazolható, ha az Árpád-kori székelyek anyagi kultúrája, viselete, temetkezése eltérne a korabeli magyar, nem utolsó sorban az erdélyi magyar leletektől, amiként például a középkori kunok és jászok esetében ez kiderült." (Vélemények az eredetkérdésről, i. m.: 28.) Amíg a régészet nem tudja megbízhatóan elkülöníteni a kabarok és a honfoglalókkal együtt érkező (az írott források által igazolható) idegen etnikumok leletanyagát a magyarságétól, addig ez nem várható el a székelység vonatkozásában sem”. (Kiemelés:tőlem!)

Karácsonyi így gondolta:

A hunok bukása után hatalomra kerülő gepidák, az avar fennhatóság alatt nem tűntek el teljesen a KM-ből. „Ezért írja 790- ben Pál diák, a longobárd nemzet-tudós történetírója s kora állapotainak jóismerője, a következőket: „A gepidák fajtája annyira elerőtlenedett, hogy ettől (566-tól) kezdve nincs királyuk, hanem a háborúból megmenekedettek az ő volt országukat biró hunok (avarok) kemény igája alatt nyögnek.“ Tehát még akkor is, midőn az avarok uralma már végét járta, midőn országuk felé már Nagy Károly kardja közeledett, a gepidák még ott nyögtek, ott laktak az avarok országában”… „A gepida helynevek feltalálása végett azonban tudnunk kell, hogy a gepidák a góthokkal voltak ugyanazon nyelvűek s így a keleti germán nyelvet beszélték. Könnyebben feltalálhatjuk a gepidák X-ik századbeli lakóhelyeit, ha tekintetbe vesszük azt is, hogy az elnyomott, üldözött népek lehetőleg hegyes, erdős vidékre húzódtak, mert itt az uralkodó nemzet végrehajtói, rablói ellen könnyebben elrejtőztek.” – Ugye ismerős ez a történet a – székelyekre vonatkozó -- Kordé említette első irányzatra. (a hun származást, illetve a székelység eredeti hunhagyomány tudatát valamilyen formában elfogadó elmélet). Részleteswen ki is fejti: „Mint említők, a gepidák az avarok háromszázados uralma alatt kényuraik zsarolásai és rablásai miatt megmaradtak erdei állattenyésztő népeknek, s így a magyarokra nézve az itt talált gepida néptöredékek egyáltalában nem voltak veszedelmesek. Nem voltak azok politikai szempontból, mert akkor a magyarok a bolgár-törökökkel és besenyőkkel lévén háborúban, nem kellett félniök, hogy a foglalkozásban és nyelvben annyira különböző gepidák a törökökhöz csatlakoznak. Elég volt azoknak a szintén töröknyelvű avar uralomból. Nem voltak veszedelmesek e gepida töredékek gazdasági szempontból sem a magyarokra, mert hiszen akkor a magyarok csupán síksági állattenyésztők és síkvidéki halászok voltak, egyébbel a régi Onuguriában (Ungariában) és Etelközben nem is foglalkozhattak. Nekik tehát a gepidáktól kedvelt, erdei legelőkre szükségük nem volt. Szükségük volt azonban az akkori magyaroknak, főleg hadi szempontból olyan népre, amely az erdei utakat ismeri és szükség esetén az ő lovas csapataik előtt a sűrűségekben, a bozótokban utakat vág”….”A magyarok tehát nem tették rabokká, nem osztották szét maguk között a gepidákat, hanem meghagyták őket erdős-hegyes területükön saját elöljáróik (véneik és bíráik) alatt, de kötelezték őket arra, hogy vadászataikon, hadjárataikon kalauzokként, előharcosokként, kisegítőkként szolgáljanak. Épen azon előharcosokról, akiket a magyarok hadjárataik alkalmával közelebbről megismertek, kapták a sokat szenvedett gepidák új nevüket: a székelyt.” (12. o.). Ezt a népnév magyarázatot meg is indokolja a germán Sichel (görbe kés, sarló) szóból levezetve: „Épen így tett a régi magyar is az ő seregéhez előharcosként kirendelt Sichelknechtek-el. Elhagyta a nehéz kiejtésű knecht szót, elnevezte az előharcosokat fegyverükről, illetve szerszámjukról a sichel-ről először szikel-nek, azután székelynek. A nyelvtudománynak semasiologiai (jelentéstani) ágában ennél sokkal merészebb áttételek (metonymiák) is előfordulnak”.

Hogy illeszkedik Aydemir története Karácsonyiéhoz?

Ott van még  Kordé másik három irányzata: a „kettős honfoglalás"-t, a magyar származást valló koncepciók, valamint a csatlakozott katonai segédnépi státussal kapcsolatos elképzelések. És mindháromnak lehet komoly valóságtartalma.

Karácsonyi is említette, „hogy a gepidák a góthokkal voltak ugyanazon nyelvűek s így a keleti germán nyelvet beszélték.” Azt írják róluk, hogy más népekkel nem házasodtak, még a rokon eredetű népekkel is feszült viszonyban voltak. A keleti gótokat elsőként a Panegyrici Latini említi külön, 291-ben. 376-ig önállóak voltak, akkor részben a hunok alattvalói lettek. Prokopiosz a „gót törzsekről” beszélve a gótokat (osztrogótokat) helyezi az első helyre, majd a vandálokat, vizigótokat és gepidákat. Jordanes hangsúlyozta a gepidák rokonságát a gótokkal: azt írja, hogy kétségtelenül a gót családból származnak; a gepidákat az osztrogótok „rokonainak” nevezi. Az Aydemir Hakan történetében szereplő, a hunokkal nyugatra vonuló szekelek és a gepida törzsek a Fekete-tenger északi partvidékén kerülhettek egy táborba. Lásd AH térképén a 12 és 15-ös jelű területeket.

12) Az erdélyi székelyek ősei 370 körül a nyugat felé menekülő hunokkal együtt először az Észak-Kaukázusba érkeztek. A vándorlásuk útvonala – így a hunoké is – pontosan nem ismert. Onnan egyes kiszakadt, portyázó vagy határvédő szolgálatot teljesítő csoportjaik – a sekel helyés falunevek alapján – a hunokkal együtt a DélnyugatKaukázusba is levándoroltak (ehhez l. térkép 13)

15) A székelyek ősei, vagyis a szekel törzs a hun törzsszövetség tagjaként az 5. század első felében vándorolhatott a Mongóliából menekülő hunokkal együtt a Kárpát-medencébe, illetve a Keleti-Kárpátok legdélkeletebbi területére.

Ezt követően több mint száz évig (376 ~455) közösen harcoltak a hunok oldalán, majd ismét száz évig (asfeldi vereség, 567-ben) a gepida királyságban együtt éltek. Jordanes szerint a gepidák egy része az osztrogótokkal együtt a Balti-tenger déli partjára költöztek, és a Visztula-deltájában telepedtek le; a folyó torkolatánál elfoglalt sziget a „Gepedoios” nevet kapta nyelvükön. Atilla halála után Gepidia határai a Tiszától az Oltig és az Al-Dunáig terjedtek. Karácsonyi szerint a „székely” népnevüket a Sichelknechtekről (előharcosok) már ekkor használhatták. Ezt követte a Karácsonyi által már részletezett ~300 éves utóélet, az Avar Kaganátusban. Ez, megfelel a csatlakozott katonai segédnépi státussal kapcsolatos elképzeléseknek. A „kettős honfoglalás", illetve a kései avarok bejövetelével ott lehet kapcsolat, hogy az avarok amikor megszállták a KM-t, hatalmuk fenntartására a Kárpátoktól keletre eső területek védelmére (kb. a Dnyeperig) csatlós, helyismerettel rendelkező segédnépeket hagytak. Erre a gepida-szekelek kiválóan alkalmasok lehettek. Kuvrat hatalomra kerülésekor, valószínűleg a bolgár kagán szolgálatába álltak, hiszen Bajánhoz nem kötődtek, Kuvratnak pedig szüksége lehetett rájuk. De a bolgár „egység”, a kagán halála után, látványosan darabjaira hullott. A fiai, valószínűleg a színes hun utódnépek, az onogurok családjába tartozó, különvált törzsek vezetőiként szétszéledtek az ismert történetük szerint. A korábban avar kötődésű, nomád életmódot folytató katonai elitnek nem volt más választása, mint csatlakozni a fellazult Avar Kaganátushoz. Ez a bevonulás jelenthette a „késői avarokat” a 7. sz. közepén. Letelepedésük a Tiszántúlon és Erdélyben történt. A nyugati határ védelmére már a honfoglaló magyar szövetség uralomra jutása után került sor. Első okleveles említésük 1116-ból maradt fenn, akkor a Magyar Királyság nyugati gyepűi mentén éltek. Ismert történetük valójában ekkor kezdődik.