Mottó:

„Mert igaz, hogy sem én, sem senki más nem tudja a székelyek hún eredetét okiratilag bebizonyítani, nem is lehetséges, mert azok a vitéz, Európát reszkettető húnok, bizony hártyára írt okmányokat nem hagytak hátra, hisz ők csinálták és nem írták a történelmet.”

(Orbán Balázs: A székelyek származásáról és intézményeiről. Bp. 1888.)

A székelyekről

A különböző elméletek tudományos voltát az dönti el, hogy milyen álláspontra helyezkedünk a „tudományosság” kérdésében. A tudomány induktív módon próbál közelíteni a kérdéshez. Az induktív következtetés 4 fő fázisa:

1. Jelenségekbe vágó példák gyűjtése.
2. Közös jellemzők szűrése, kivételek keresése.
3. Általánosítás.
4. Általánosított törvényszerűség tesztelése újabb példákon keresztül.

Míg a hunok eredetkutatásában a krónikás irodalom (legfőképpen a kínai), a régészet, az antropológia és újabban a genetika kutatások eredményei ezt az induktív módszert megalapozottá teszik, a székelyek estében ez nem állja meg a helyét. Itt nincsenek olyan megfigyelhető jelenségek, közös jellemzők, amelyek a mai székelyek származására utalnának. Maradnak a spekulatív sejtések, találgatások a verseny, hogy a korábbinál jobb elméleteket alkossanak. Béla király jegyzőjének, Anonymusnak, valamint Kun László udvari papjának, Kézai Simon mesternek a krónikái óta el-elülő meg újra felcsapó hévvel folyik a vita (immár hétszáz év óta) a székelyek származásáról, nyelvéről és főleg nevük eredetéről.

Számos elmélet született a székelység eredetéről - tudományos és kevésbé tudományos módszerekkel kidolgozottan. A legtöbb elmélet a székely eredet kérdését másodlagos problémaként, más népek történetének vizsgálatába beágyazva tárgyalja. Mivel egy már felvázolt elmélet részeként kezelik a székelyek történelmét, ez utóbbit úgy faragják-illesztik, hogy ne sértse a már eleve kialakított koncepciót – írja Kolumbán-Antal József a Székely honfoglalás című könyvében. (Litera-Veres Kiadó, 2006.) 1993-ban Kordé Zoltán Imre (Történettudomány, PhD 2004.) A székelykérdés eredete a legújabb kutatások tükrében című művében (Aetas. 1993/3, Budapest. 21-33.) még ezt írta: „Napjainkban a székelykérdéssel kapcsolatos kutatásban négy irányzat különíthető el: a hun származást, illetve a székelység eredeti hunhagyomány tudatát valamilyen formában elfogadó elméletek, a „kettős honfoglalás"-t, a magyar származást valló koncepciók, valamint a csatlakozott katonai segédnépi státussal kapcsolatos elképzelések”. Lényeges megállapítása: „A székelység ugyanis - bármilyen származású is legyen - évszázadok óta magyarul beszél, s kultúrája a sajátos vonásokkal együtt sem tér el lényegesen a magyarságétól, ami azt jelenti, hogy „Csaba népe" részt vett a magyarság etnogenezisének, néppé válásának több évszázados folyamatában. Ez a folyamat már jóval a honfoglalás előtt megkezdődött, de nem ért véget a Kárpát-medencében való megtelepedéssel, hanem hosszú ideig folytatódott tovább”.

Keszi Tamás szerint a székelyek „magyarok”, nevük a (meg-,el-)szökő koborló értelmű, önálló identitásuk az Árpád-kor során „kozák” szerű folyamat, utólag a király(ok) által megszervezett társaság. Hakán Aydemir szerint a székelyek nem magyarok (nyelvű), hun eredetűek, utóbb a mai Székelyföldön elmagyarosodott társaság.  (Dr. Botár István, régész előadása a székelyek székelyföldi betelepüléséről. 2024. szept. 25.)  

Lehet próbálkozni Karl Popper falszifikáció-elméletével. A falszifikálás cáfolatot jelent, akkor mondjuk, hogy egy megfigyelés falszifikálja az elméletet, ha ellentmond neki, bebizonyítva azt, hogy az elmélet nem helyes. A falszifikálhatóság tehát azt jelenti, hogy "meg lehet-e cáfolni" az elméletet. Vajon falszifikálható elmélet-e a székelyek hun eredete? Első látásra úgy tűnik nincs olyan megfigyelés, amely falszifikálhatná a székelység hun származását. De amennyiben mégis falszifikálhatónak tartanánk, akkor rendelkeznünk kell egy olyan segédeszközzel amely segítségével történeti vagy ok-okozati következtetések, összehasonlítások stb. kifejtése során kiszámíthatóvá válik az eredmény. Ez lehet egy megfelelő tudományos módszertan. Módszertan nélkül bármit lehet mondani. Kijelentéseink vagy igazak, vagy nem igazak, de ennek eldöntésében kizárólag a szöveg szerzője által összerakott módszer lehet a segítségünkre. Ezzel próbálkozott Aydemir Hakan (1968) nyelvész, turkológus, altajista, az Istanbul Medeniyet Egyetem nyelvészeti tanszékének vezetője. Tanulmánya 2021-ben jelent meg Türk Tarihinin Kaynakları Olarak Eski Türk Boy Adları – Kökenbilgisel Bir İnceleme (A régi török törzsnevek mint a török történelem forrásai – Etimológiai elemzés) címen. Magyarul a legismertebb: Aydemır, Hakan: A székely eredetkérdés megoldása. In: „HADAK ÚTJÁN” A NÉPVÁNDORLÁSKOR FIATAL KUTATÓINAK XXIX. KONFERENCIÁJA Budapest, 2019. november 15–16. BUDAPEST 2023.

A kínai források alapján nagyon valószínű, hogy a székelyek őseinek legkorábbi szállásterülete, a székely őshaza a mai Mongólia északi részén, a Tola folyó környékén lehetett. „Szinte biztos, hogy nem az egész népesség menekült el, hanem egy része továbbra is az eredeti törzsi szállásterületen maradt.” – mondta Hakan Aydemir turkológus, nyelvész a Demokratának, 2024 áprilisában. Erre a megállapításra az eredeti kínai dokumentumok olvasása közben jött rá, ahol az eszkil, aszkil, eszekel olvasatok mellett rátalált egy bizonyos sījié törzsnévre is, amely a szekel kínaiasított változata. Tehát, azokat a szekel csoportokat, amelyek nem csatlakoztak a hunokhoz, hanem helyben maradtak, a kínai források 552-től szekel (kínai nevén sījié) névvel a Keleti Türk Kaganátus törzsei között említik. Ezt, 1908-ban, már Nagy Géza régész is észrevette, aki a kínai alakot szikilként rekonstruálta Ötlete szó szerint nyomtalanul feledésbe merült. A székelyekről az volt és ma is az az uralkodó nézet, hogy magyarul beszélnek, tehát magyar eredetűek.

– Amikor elkezdtem szisztematikusan megvizsgálni bizonyos kínai forrásokat (Pej-si, Cöfu Jüan-kuj, Csiu Tang-su, Szuj-su, Hszin Tang-su, Cecse Tung-csien), sikerült azonosítanom két területileg és politikailag is markánsan elkülönülő népnévcsoportot: az eszkel és szekel törzsneveket. Az előbbit a kínai források csak Nyugaton, a Balhas-tó és az Amu-darja folyó alsó folyása közötti területeken, a szogdok szomszédságában említik, míg az utóbbiakat Keleten, Mongólia és Kína északi területeivel kapcsolatos események tárgyalásakor. Emellett a középkori arab és perzsa szerzők műveiben egy bizonyos észak-afganisztáni híres város nevének Szekelkend és Eszkelkendként való kettős megjelenése is bizonyítja, hogy a szekel és eszkel egy és ugyanaz, vagyis egymás alakváltozatai. Így bizonyossá vált, hogy a kínai források eszkel és szekel alakjai összetartoznak. Ezt a már említett 2021-es munkámban etimológiailag is igazoltam – olvashatjuk az interjúban.

A székelyek szekel nevéről az alábbiakat mondta:

„Az eszkel és szekel alakváltozatok között a szekel az eredeti alak, az eszkel pedig egy szogdosított, vagyis másodlagos változat. Tehát a szekel Mongólia és Észak-Kína térségében a székelyek önelnevezése volt, az eszkel pedig a nyugatra húzódott székelyek külső, szogdos megnevezése, amely az „eszkelföldi” érmék alapján, úgy látszik, idővel önelnevezéssé is vált”. „Az etimológiai vizsgálat során kiderült, hogy Rásonyi Lászlónak igaza volt abban, hogy a székely népnév eredetileg azt jelentette, hogy „fehér lábú (patájú) ló”. . „A „fehér patás (lovú) törzs” jelzős szerkezetben a melléknév idővel jelentéstapadással népnévvé, törzsnévvé vált. Tehát a székelyek nem voltak sem „szökevények”, sem pedig „kóborlók”, ahogyan azt Keszi Tamás régész a székely név és társadalmi csoport eredetének magyarázatával kapcsolatos alternatív javaslatában legutóbb felvetette”.

A kínai forrásadatokból azt is sikerült felkutatni, hogy a székelyek hun törzsszövetség egyik törzseként vándoroltak Kelet-Európába és jutottak el a Kárpát-medencébe. „Miután 370 körül elérték a Volga alsó folyása körüli vidéket, néhány kiszakadt kisebb csoportjuk (valószínű határvédő szolgálatot teljesítők) a hunok egy részével együtt a Délnyugat-Kaukázusba húzódott. Erre utalnak az általam kimutatott délnyugat-kaukázusi szekel hely-, falu- és folyónevek (Sekel-a šen, Sekel-e hev, Sēkel-e, Sekel-i) a hun (Hon-a, Hon-i, Hon-e kël, vö. Sarkel) helynevek társaságában. Mindezek mellett a kirgiz területeken (Sekel-ek) és Észak-Afganisztánban is felbukkanó eszkelféle (Eskel, Eskel-ek stb.) vagy szekel- (Sekelkend) előtagú helynevek és egyéb földrajzi nevek a székelyek őseinek kelet–nyugat irányú vándorlását, kisebb-nagyobb közösségek kiszakadását világosan bizonyítják” – nyilatkozta Hakan Aydemır. Érdekes módon a török törzsek felsorolásakor a szekelt majdnem mindig a hun törzs mellé sorolják. Ennek az lehet az oka, hogy a szekel törzs korábban, a Türk Kaganátus előtt a hun törzsszövetség tagja volt, és ezért ez a két törzs (szekel és hun) mindig együtt mozgott.

Ami az Eszkelföldet illeti, az általam fellelt hely- és földrajzi nevek, valamint a numizmatikai leletek feliratainak nyelvészeti és filológiai elemzése alapján úgy látom, hogy a 350 körüli vándorlások eredményeként előbb a Balhas-tótól délre fekvő Ili folyó környékétől a Fergana-völgyig, majd egészen az Amu-darja alsó folyásáig terjedő területeket a székelyek ősei uralták eszkel néven. Ezért nevezhetjük meg ezt a régiót akár Eszkelföldként is. Ezen a területen a IV. század végén pénzérméket bocsátottak ki a székelyek ősei, ami arra utal, hogy valamilyen szintű önállósággal bíró politikai alakulatot hoztak létre. Ugyanis a székelyek neve ezeken az érméken szogd írással sklk alakban, vagyis eszkelekként jelenik meg, amely az őstörök sēkel törzsnév, népnév szogdosodott alakváltozata. Tehát ezek az érmék kulcsfontosságúak a témánk szempontjából, hiszen ezek alapján a székelyek történelmét a IV. századdal kezdhetjük.

Mint ismeretes, Anonymus műve az első forrás, amely a székelyeket Attilával hozza rokonságba. Kutatásaim alapján bizonyosnak tekintem, hogy az Anonymus Gestájában szereplő Attila-hagyomány nem Anonymus találmánya, hanem már a XII. század előtt is létezett mind a székelyeknél, mind pedig valószínűleg az Aba nemzetségnél. Ez utóbbit pedig Kézaitól tudjuk, aki szerint az Aba nemzetség magát Attila fiától, Csabától származtatta. Feltehetően a hét magyar törzs közül a kér és keszi törzseknek is lehetett hun és Attila-hagyománya, ugyanis – amint azt kimutattam – egy V. századi örmény mű a 370-es években a hun törzsek között említi a kér és keszi törzseket. Tehát véleményem szerint a székelyek nem a honfoglaló magyarokkal jöttek be a Kárpát-medencébe, hanem már ott voltak a IX. században, és ott csatlakoztak a honfoglaló magyarokhoz, amire Anonymus is utal.

A székely vándorlás térképe. Hakan Aydemir.

Azt, hogy a székelyek eredetileg török nyelven beszéltek a történész így indokolja:

– Elsősorban olyan török eredetű szavai alapján gondolom, mint a kön-, csikkan-, csiszlik, gilán (~gilány, killán, kellán, kirlan), amelyek Erdélyben csak a székely és mezőségi nyelvjárások szókincsében találhatók meg. A mezőségi alakok valószínű erős székely betelepítéseknek és a székely szókincs hatásának köszönhetők. Mivel a székely nyelvjárás a török nyelvekkel külön nem érintkezett, így ezek – különösen a kön- és csik- igetövek – törökségi szavak lehetnek. Általánosan elfogadott és több eset is bizonyítja, hogy ha a nyelvcsere előtti kétnyelvűség állapota hosszan tartott, akkor a nyelvet váltó közösség tökéletesen elsajátítja a második nyelvet, és így alig vagy egyáltalán nem öröklődnek át az eredeti nyelv szókincselemei az utókorra; amelyek mégis átöröklődnek, azok idővel ki is kopnak. Ennek folyamatában a legfontosabb két tényező az lehetett, hogy a magyar volt a presztízsnyelv és presztízskultúra. Tény és való, hogy a nyugati magyar nyelvjárásoknak van közös vonásuk a székellyel. De ez nem zárja ki azt, hogy a székelyek török vagy hun eredetűek legyenek.

Keszi véleménye: „Aydemir gondolatmenetének másik sarokpontja a székelyek elnevezése, ami szerinte török etimonra vezethető vissza. Ez azonban önmagában kevés: pusztán a népnév alapján nem lehet megbízhatóan következtetni a nép által beszélt nyelvre, nyelvekre”. „… nem számolhatunk tömeges hun, vagy a hunokkal együtt érkező, belső-ázsiai eredetű népesség betelepedésével Erdélybe. Ismerünk viszont gepidákhoz köthető régészeti leleteket a későbbi Székelyföld területéről, a 7. századtól pedig jelentős szláv népesség betelepedését jelzik a régészeti leletek”. „Az 5–10. századi Kárpát-medence népességéről számos forrás megemlékezik. Ezek rengeteg népet felsorolnak, a teljesség igénye nélkül: alánokat, avarokat, bajorokat, bolgárokat (az avar korszakban és a 9. században külön-külön), herulokat, osztrogótokat, rugiakat, szadagarokat, szarmatákat, szkíreket, szlávokat, szvébeket, vizi gótokat. Vannak köztük olyanok, amelyek a hunok vagy az avarok „árnyékában” éltek: szkírek, rugiak, 6–9. századi gepidák, mégis hírt kapunk róluk. Még azt is tudjuk hogy a gepidák melyik népekkel (kutrigurok, szlávok) kötöttek alkalmi szövetségeket, ha katonai segítségre volt szükségük. Ezeknek a népeknek a nagyobbik részéhez konkrét régészeti leletanyagot lehet kötni (gepidák, gótok, bolgárok), kivételnek azok számítanak, amelyek kis létszámú, és gyorsan továbbköltöző csoportok voltak. Vannak, akik után helynevek is maradtak (főleg szlávok, de a Dunántúlon például a romanizált népesség is hagyott néhányat maga után.). De olyanra nincsen példa, hogy egy nép 650 éven keresztül (5. század közepe–12. század eleje) él a Kárpát-medence valamelyik részén úgy, hogy sem történeti források nem említik, sem régészeti leletanyagot nem lehet kötni hozzá és helynevek sem maradtak utána”. „védhetetlennek tartom a székelyek 5. századi, belső-ázsiai származásának felelevenített ötletét. A határőrizetre szervezett székelység gondolata szintén nem vezetett kutatói konszenzusra, az elméletet számos tény és logikai érv cáfolja. A székelység kialakulásának 9. századi gondolata mögül ugyancsak hiányzik minden kézzel fogható tény”. (Keszi Tamás Hunok, határőrök vagy paraszociális csoport tagjai? Vita a székelyek eredetéről. 2024.)

Sudár Balázs az Erdélyi Krónikának, 2022-ben így nyilatkozott: „ha a székelyek és az eszekelek között kapcsolat van, akkor hogyan lehet, hogy a székelyek magyar nyelvűek? (Az eszekelek nyelvéről semmit nem tudunk, de mivel rendre türk közegben tűnnek fel, török nyelvűnek vélhetjük őket.). Mint korábban jeleztem, voltaképpen ez a kérdés mozgatja ez egész székely eredetkutatást. „Ez a nem tudás pedig igen szélesre tárja annak a lehetőségeit, hogy egy esetleges, nem magyar nyelvű eszekel néptöredék magyar nyelvűvé váljon akár nyelvcsere, akár több komponens összeolvadása révén."

Dr. Botár szerint óriási ellentét van a nyelvészeti és a régészeti magyarázatok között a középkori át-, betelepítésekkel kapcsolatban.

Kizárt dolog, hogy egy hun társaság hosszú ideig Dél-Kelet Erdélyben megőrizte volna az etnikumát és nem szlávosodott volna el (lásd a bolgár példát). Ebben az időben nem lehetett volna nyelvváltás nélkül megmaradni. Elvárnánk ugyanis, hogy akkor körülöttük sok-sok magyar legyen. Szóval Erdélyben nem lehet elmagyarosodni. Ide vagy magyarként érkeztek, vagy ha nem, akkor kiktől tanultak volna meg magyarul? Vannak későbbi történelmi példáink, jöttek ide szászaink, jöttek a románjaink – senki nem magyarosodott el. Van régészeti érv is. Ebben az időszakban (5-6. sz) folyamatos régészeti kultúrának kellett volna lenni. De bizonyítható, hogy Erdély délkeleti sarkában, ahova a török kutató (Hakan) képzelte megmaradó (elmagyarosodó) hunokat, állandó az anyagi kultúra változása.

Jogosak Keszi kérdései: „Hogyan és miért lettek a 9. század közepén érkező magyarokból és a 9. századi dunántúli avarokból a 12. századra székelyek? Miért nevezték el a két gyökeresen más eredetű, nyilván más nyelven beszélő, más etnikai tudattal rendelkező, ráadásul egymástól jelentős távolságra élő csoportot egyaránt székelynek? Hogyan őrizhetett meg ez a két, egymástól teljesen függetlenül kialakult 9. századi népcsoport közös etnikai tudatot, miközben a 10–11. század során minden más 9–10. századból ismert etnikai jellegű csoport (kavarok, magyar törzsek) eltűnt a 12. századra? Hogyan lett ez a két csoport egyaránt határőr? Válasza:

„Az általam javasolt etimológia történeti kontextusba helyezi a székelység kialakulását, mert kapcsolatot teremt köztük és forrásokból ismert 11. századi folyamatok és társadalmi csoportok (fugitivi, vagi, izbegh) között. A paraszociális modell így választ ad arra a kérdésre, hogy mi történt a 10–11. században: az itt talált népességek korábbi társadalmi struktúrái felbomlottak, az autochton lakosság jelentős csoportjai nyelvileg beleolvadtak a magyarságba, de korábbi kultúrájuk (rovásírás), történeti tudatuk (magyarok előtti népesség leszármazottai) bizonyos elemeit memórianyomok formájában megőrizték”. De a népnevekből néptörténetre következtetni bizonyossággal, nem lehet. Példa: „Jerneynek azon gondolatát pedig, hogy az wzbeg (uzbech, wzbech) szóban az özbeg tatár nép nevével van dolgunk, Hunfalvy fejtette ki bővebben. Ő a NyK. V. 273—275. lapjain ezt írja: az wzbeg szót «bátran özbeg-nek olvassuk, mert a szót a török nyelvekből ismerjük. Az öz = maga és beg, bej — fej szókból van összetóve, s azt jelenti, ki önmagának feje, homo sui juris özbeg tatár a független tatár. Most özbeg-nék híjják . . .azon néptörzsöt, mely . . . . a khivai, bokharai és khokandi khánságban meg a sinai tatárságban uralkodó fajnak tekintetik a szó nálunk is szabad embereket jelent vala . . . . azt merem állítani, hogy a szt. István előttti magyar pogány államban a rabszolgák társadalmi neve örek, a szabad embereké pedig özbeg vala.»” (MELICH J.: Néhány magyar jogtörténeti kifejezésről).

Keszi hipotézise, Botár szerint: a székelyek „magyarok”. A székelyek szerinte nem koraközépkori szökevények heterogén csoportja, hanem egy magyar nyelvű, magát a magyaroktól megkülönböztető nép volt. „A lelőhelyek számának hirtelen, mintegy két és félszeres növekedését kimutató régészet topográfiai kutatás alap bizonyítékot talált a terület székely betelepítésének kérdésében. A fenti minőségi ugrást már nem tulajdoníthatjuk spontán népszaporulatnak, hanem új népesség, a telegdi székelyek megjelenésével hozzuk kapcsolatba. A jelenleg rendelkezésünkre álló régészeti megfigyelések azt sejtetik, hogy az új betelepedés a 12-13. sz. fordulóján, vagy a 13. sz. elején történt meg. (Benkő 1992. 30.) – írja Keszi.

Botár: A székelyek 12. sz. marosi, udvarhelyi, csíki, háromszéki beköltözésére:

1. írott forrás nincs (kivétel kézdi főesperesség 1199. említése?)
2. régészeti adat nincs („nem bukkan fel sehol sajátosan székelynek mondható leletanyag” Benkő 2016 146.)
3. nyelvészeti adat nincs.

A történeti forrásokra épített hipotézisek csak hipotézisek maradnak. Keszi Tamás elméletét nézve például a „józan paraszt ész” kérdőjelezi meg a felvázoltak hitelességét, ugyanis így azt feltételezhetnénk, hogy egy fél évszázad elegendő volt a „kóborlóknak” ahhoz, hogy egy külön identitást és közösségtudatot felépítsenek. „Az identitás ilyen könnyen nem alakul ki – hangsúlyozta az előadó –, nem beszélve arról, hogy az Árpád-korban már önálló népként említik a székelyeket.”

Botár munkája alapján mind Keszi, mind Aydemir elképzelései falszifikálhatóak. De nem kizárható az a verzió sem, amelyet én is képviselek. Ennek a lényege pedig a következő: Az eszkeleket nem lehet magyar nyelvűnek tekinteni. De töröknek sem! A magyar alapnyelvről kialakított véleményem szerint a magyarok elődeinek sem konkrét őshazája, sem ősnyelve nem értelmezhető. Nálam az ősi nyelvi area nem egy nyelvszövetség, egy sprachbund, amelyben a nyelvek a hosszadalmas és intenzív nyelvérintkezés során tesznek szert egymáshoz hasonló szerkezeti vonásokra, hanem a jégkorszakot követő keletre (északra) vándorlás és helyben maradás következménye. Egy agglutináló nyelvi mező, amely az Alpoktól az Altájig nyúló sztyeppei korridorban (kimmerek) létezett az eurázsiai népvándorlások korában, a „birodalmi” nyelvek közötti hézag betöltésére. (Esetenként a ligua franca szerepét betöltve.) Valós nyelvvé akkor vált, amikor a számtalan, egymással kapcsolatban lévő „nyelvjárás” közül az egyik dominánssá vált. (Tömbösödés). Hosszú vándorlásuk érintkezésük során az eszkil, aszkil, eszekel, hun, avar, türk, iráni, protobolgár csoportokból formálódtak ki a magyar nyelv korai nyelvjárásai, amelyek kedvező körülmények között erősítették a mai magyar nyelvre jellemző vonásokat. Ez történt Etelközben, később a KM-ben, és jött létre az ómagyar nyelv. Ezért a székelyek esetében, a fenti Sudár idézetből nem a nyelvcserét, hanem a „több komponens összeolvadását” valószínűsítem. Ennek falszifikálhatóságát szerintem nem lehet megállapítani. A földrajzilag periférikus helyeken pedig, a latin alapú írásbeliség kezdetben nem játszott szerepet ezért arányában hangsúlyosabb maradhatott a sztyeppei íráshagyomány.