Egy korábbi írásomban (http://www.irodalmilap.net/?q=cikk/miert-szlav) már foglalkoztam ezzel a kérdéssel. Folytatva a gondolatmenetet és a példák sorát, most egy – valószínűleg a 14-15. században keletkezett – szavunk „szláv múltjára” térnék ki. Ez a szó a „számszeríj”!
Mint mindig, most is a hivatalos, tudományos verzió ismertetésével kezdem.
„Számszeríj -- ‘nyílpuska’, ‘kővető vagy dárdavető középkori hadigép’
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, samostrel, orosz szamosztrel. A szláv szavak a szam- visszaható névmásból és a sztrel- (‘lő’) igetőből állnak, jelentésük tehát ‘magától lövő’. A magyarban a szóvég palatalizálódott (l đ ly), a belső mássalhangzó-torlódást a t kiesése oldotta. A szó végső alakját a népetimológia alakította ki. A kézi ~ kétségtelenül íj volt, a számszert pedig, noha ilyen szó nem létezik, a népies nyelvérzék a szerszám megfelelőjének vette, és sajátos mechanikája révén a ~ valóban szerszámfélének érződött az egyszerű íjhoz képest. Elavult szó”. /Magyar etimológiai nagyszótár (Tótfalusi István)/. Ha tovább kutakodunk, megtudhatjuk, hogy: „Hazánkban a számszeríjat a XIV. században már ismerték. Neve az ún. besztercei szószedetben legelőször „zomoserig” alakban fordul elő, tehát a szláv samostrelij szóra vezethető vissza, amely magától lövő fegyvert jelent. Helytelen tehát a ma is használatos „szerszámíj” elnevezés. A név szláv eredetéből arra következtethetünk, hogy nem a németekből álló városi polgárság kezdte hazánkban használni, hanem a szlávok révén terjedt el Cseh- és Lengyelország felől, eredetileg mint vadász-, később pedig a huszita háborúk alatt, mint harci lövő fegyver”. http://www.andraskiraly.hu/fegyvereink/szamszerij/
A fentiek, ha nem is szó szerint, de tükrözik a máshol is megfogalmazott tudományos álláspontot. Az adatolás hitelessége döntő a tudományos vélemény kialakításakor, ezért kezdjük mindjárt a forrásművel, a „Besztercei szószedettel”.
Az egyik legkorábbi magyar nyelvemlékünkben a „Besztercei szószedetben” (1380-1410 között) a 144-es bejegyzésben valóban megtalálható a számszeríj szó. Lásd: Finály Henrik: A besztercei szószedet, Budapest, 1892. (Értekezések a nyelv- és széptudományok köréből. XVI. kötet, 1. szám.). 16. old. (144): „balistra, zomoserig; balista, számszerigy azaz: számszerijj vagy számszerív.” A szószedet másolója Szlavóniai György volt. Az 1892-es könyv Finály feldolgozása. Az eredeti szószedetet nem tanulmányozhattam, de nincs semmi okom arra, hogy Finály azon szavait, amelyeket a M.T.A. I. osztályának 1892. okt. 24. tartott ülésén felolvasott, kétségbe vonjam. Az eredeti kéziratot Naszódon, a megyei könyvtárban dr. Berger találta meg, és magyar-latin szótárként kezelték. Finály kiderítette, hogy „Minden lapon 17 sor latin és épen annyi magyar írás van. A magyar szókban a helyesírás ingatag volta miatt elég nehézséget szül;…azonnal meggyőződünk, hogy e kézirat írója meglehetősen tudatlan ember volt. A magyar szók közt van akárhány, a megismerhetetlenségig eltorzítva, ám ezt fel lehetne róni részint az akkori helyesírás ingatag voltának, részint az író nem magyar ajkú voltának, részint annak is, hogy a magyar szók közé német és szláv szók is vegyültek”. Továbbá, hogy ez egy szószedet „a milyt amaz ídőben az iskolában kiadtak a tanulóknak, hogy véssék emlékezetökbe a különböző tárgyak latin neveit”. Valószínűleg „toll alá mondás után írt”. „aligha nem működött itt egyszerre a rossz hallás és a rossz olvasás”.
Most nézzük Finály 144. (a számozás ötösével van kiírva!) bejegyzését: „balistra, zomoserig;”. Itt a helyes latin: ballista, a magyar megfelelő pedig – Finály szerint: „számszerigy azaz: számszerijj vagy számszerív”. A torzulás okát Finály általánosan indokolta: az akkori helyesírás ingatag volta, a kézirat írójának tudatlansága, illetve nem magyar nyelvűsége. (Feltehetően délszláv. Lásd Szlavóniai György másoló nevét). Sehol egy utalás a „samostrel” szóra! És ebből lett a Magyar etimológiai nagyszótárban is olvasható „tudományos” magyarázat. Szerintem a kiindulási alapot – miszerint a számszer szó nem létezik – tévesen választották meg. Az, hogy egy szóösszetétel ilyen formában ma nem létezik, nem jelenti azt, hogy nem is létezhetett. Hiszen a szám és a szer szó is általánosan ismert fogalmakat takart már akkor is, ráadásul többet, mint ami ma használatos. Még a tudományos változatban is elismerik, hogy „a népies nyelvérzék a szerszám megfelelőjének vette, és sajátos mechanikája révén a számszeríj valóban szerszámfélének érződött az egyszerű íjhoz képest”. A szer, a szerkezet, már akkor is, és ma is, önmagában elegendő egy eszköz megnevezésének. A szám-szer kialakulásnak egy lehetséges magyarázata lehetne az analógia a számosállat (számosjószág) szavunkkal. (Az egybeírás itt egy szakszót jelent!). A számos jelző egy mennyiségi (nagysági) minősítést jelent, lóra és szarvasmarhára vonatkoztatták. Tehát a számosállat olyan állat volt, amivel számoltak. Ami jelentős, fontos, nyomós (nagy súlyú) volt. (Pl. 500 kg élősúly. Később mértékegységgé is vált. Pl. egy számosállat=öt sertés=tíz juh). Az íjjal történő összehasonlítás akkor következhetett be, amikor a 14-15. században (főleg cseh és lengyel hatásra) elterjedt a számszeríj használata. A számszeríjász gyalogos katona volt. Mátyás seregében a nehézgyalogság teljes vérttel rendelkezett, amely miatt plusz egy embert vittek magukkal. Ők adták a falat a pajzsosok mögött, fegyverzetük, mint a könnyebb gyalogosoké. Számszeríj: a számszeríj-ívet ritkábban acélból, gyakrabban szaruból gyártották. A számszeríj felhúzásához nagy erő kellett, ez különböző segédeszközöket igényelt: tekervény, motolla, kecskeláb vagy felhúzó kampó. A vessző zömök, rövid, 35–40 cm hosszú, (kb. egy cm átmérőjű), súlya kb. 10–15 dkg volt. A hegye rombusz alakú, vagy élesre volt kialakítva. A vesszőket a jobboldalon használták. A lövészek, íjászok kedvelt sisakja a vaskalap volt, mivel amikor töltötték a fegyverüket, és lefelé néztek, a széles karima a felső testüket is védte a lövedékektől. Tehát nem elképzelhetetlen, hogy a számszeríjászt „számoskatonának” tartották, akinek „számosszere”, számszeríja volt. (A számosjószág fogalom nem csak állatot jelentett, hanem a jószág itt javadalom, „jóság” értelemmel is bírt. Egyébként még a 16. században is az állat szónak általánosabb jelentése volt, és tárgyakat, személyeket jelöltek vele. Lásd Károlyi bibliájában Mózes I. könyve 1. fejezet 14. vers: „Légyenec világositó állatoc az Eegnec ki terieztésén”, vagy az „asszonyi állat” régies kifejezést). A népetimológiai eredetnek ellentmond az is, hogy ezt a fegyvert tömegesen először az északi szlávok használták, és bár értették ők is a samostříl, samostrzał szavakat, a nyílpuskájukat kusának (kuša, kusza) nevezték el, ami a magyarokat kevésbé érdekelte. (Az orosz-bolgár pedig a franciáktól ered : арбалет, francia: arbalète).
A fentiek szerint teljesen logikus Finály Henrik magyarázata, miszerint a besztercei szószedet arról tanúskodik, hogy a latin ballista magyar megfelelője a számszeríj volt a szószedet keletkezésének idején. Ez pedig magyar szóalkotást tételez fel, a népetimológiás elképzeléssel szemben.
