Kutya vagy eb! – mondhatnánk az ebünknek, de ezt ő nagyon jól tudja! A szavak eredete után érdeklődők ellenben bizonytalanságban vannak. Nem segít rajtuk sem az EWUng, sem a WikipédiA. Az elsőben (Etymologisches Wörterbuch des Ungarischen I–III) rátaláltak egy Kutha alakra, még 1305-ből, de nem biztosak benne, hogy ez a kutya szóra vonatkozik. Az első írott közszói előfordulásnak az 1511-évi Kwtyok formát tartják. „Az alapszó feltehetően a kuc-kuc kutyahívogató szóval, illetve a koc ’üt, koppint’ igével függ össze. A szóvégi -a ~ -ó kicsinyítő képző vagy melléknéviigenév-képző.” – írják. A „kutya” jelentésű írásforma először 1585-ben adatolt. A másodikban sem tudják a szó eredetét. Ezt írják: „A kutya szavunk eredetére több feltételezés van. A finnugristák szerint hangutánzó eredetű állathívogató szóból ered. Erre mutat sok alakváltozata: kucsa, kucsu, kucsó, kucó. A magyartól függetlenül kialakult, hasonló kutyahívogató szavak például a szerb és horvát kuci, az ukrán kucsu kucsu, az oszmán-török kuçukuçu.” „A szó protoindoeurópai rekonstrukciója *kwōn. Az indoeurópai nyelvek közül például a hindi kutta, a török nyelvekből az ótörök kuça és kançık közös indoeurópai-török eredetre utalnak… Ugyanakkor gyakorlatilag az összes török nyelvben ut, et vagy it a kutya”.
A fenti bevezetés után rátérek a saját kutatási eredményeimre. (Elnézést kérek, de az ebbel most nem foglalkozom. Lezárom annyival, hogy amelyik magyarul beszélő ősünknek nem volt kutyája, az ebet tartott!). Mottóm lehetne ez: „A kutya (Canis lupus familiaris), az egyetlen olyan emlős állatfaj, amely tudományos nevében megkapta a familiaris, azaz a családhoz tartozó jelzőt”.
Kezdem azzal, hogy még az orosz nyelv iskolai szintű tanulása során megtanultam azt, hogy az orosz „kutyónok” szó, kutyuskát jelent. Már ősz, de inkább kopasz fejjel kellett megtudnom, hogy Nyugat-Szibériában a kutya szó kutyát is jelent. De csak itt! Hiába keresed az orosz-magyar szótárban (Hadrovics-Gáldi), legfeljebb azt találod, hogy „Кутья́” – édes rizskása <halotti toron>, ami igaz azzal, hogy egyes szláv területeken a karácsonyi ajándékozás, kenyérsütés, emlékezés az elhunytakra, a sokmagvas „kutyjá” kása (Постная кутья, ритуальное поминальное блюдо) készítése ma is élő hagyomány. Nosza, előkaptam M. Wasmer orosz értelmező szótárát, és ott megtaláltam a szibériai kutyát: „WORD: кутёнок, диал. кутя́, сиб.”. Ezt Nyugat-Szibéria, Dél-Urál azon részein beszélik, ahol a régészek magyaros jellegű leletek tömegét találják. (Szargatkai-kultúra). Wasmer az udmurt és komi. kut᾽ formákkal elutasítja az összekapcsolást. («ошибочна точка зрения о заимствовании русск. слова из удм. kut᾽а (Бернекер 1, 636 и сл.; против см. Преобр. I, 421). Коми kut᾽u "собачка", согласно Вихм.»). A magyar 100%-os egyezést, meg sem említi! Ekkor ráakadtam Kudeljá-Lesznoj Orosz népi szólások szótárára. (Leningrád, 1980.). /Куделя—Лесной: СЛОВАРЬ РУССКИХ НАРОДНЫХ ГОВОРОВ Выпуск шестнадцатый/. Itt attól függően, hogy elől, vagy hátul van e a hangsúly, van e lágyjel a t után, vagy nincs, más és más értelme van a szónak. (Кутя - это маленький щенок! А КУТЬЯ - ритуальное поминальное блюдо славян. Кутя - cлово, которым подзывают кур, цыплят: кутя-кутя!). Tehát lehet kutya, lehet rituális étel, vagy éppen tyúkcsalogató (pi-pi-pi!), de tyúk értelmű szó is! (Кутя, и, ж. Курица. Арх. Арх., 1928. Арх., Вожегод. Волог).
Érdekes, hogy a nyelvészek, függetlenül a nemzetiségüktől, ha nem találnak megfelelő magyarázatot bizonyos szavakra, akkor előveszik a jól bevált dzsoli-dzsókerüket, a hangutánzó eredetet. Ezt olvashattuk fentebb a kutya szóra vonatkozóan! (kuc-kuc, koc). Az oroszoknál egy kis zavar keletkezett, mert a tyúkokat kezdték így hívogatni, hogy: kutyá-kutyá. Ebből azután néhány vidéken „kúr” azaz „tyúk” lett úgy, mint nálunk a „pipi”, a pi-pi-piből. De ez érthető lesz számunkra is, ha a kotkodácsolásból indulunk ki. Kot-kot-kot, mondhatnánk mi is tyúknyelven, de ebből csak kity-koty lett magyarul, mint hangutánzó népi rigmus. (Kottyolás). De a fészekre ülni készülő tyúkot magyarul kotlósnak hívjuk. Az már kottyog, kotlik. Ha eltojt a tyúk, azt kotkodácsolással jelzi. Oroszban ennek a hangutánzó megfelelője e „квохтать, квокта́ть” (kvoktáty). Ha odafigyelünk Bálint Gáborra, akkor már ősmagyar eredeztetést is feltételezhetünk: B.G. gugg-ol. Tamil: kukku- (kukkal: guggol, kotlik), mandzsu gugure. Mert a tyúk guggolva ül a tojásokon, amikor kotlik! Szerintem ez a tamil „kukku-” adja a megoldást a kutya szavunkra is! Most visszatérek a mottómra. A családhoz tartozó kutya idomítása azzal kezdődik, hogy „ül!”. (Értelme: guggolj). A „Kukku” szó valamilyen változata. És a parancsszóból lett ragadvány név! Utána jöhetett a „kuc-kuc”! Akkor lett belőle háziállat, amikor elfogadta az ember irányítását. Ennek az első jele lehetett, amikor leült az ember mellé, több tízezer évvel ezelőtt. És a parancsszó fennmaradt, egyik nyelvben még felismerhetően, másikban kevésbé. Ha nem így lett volna, akkor a gyerekszájnak megfelelően „vau-vau”-nak hívnánk ma a kutyánkat – gondolom én! (A kutya ugyanis nem ad ki olyan hangot, hogy „ku-ku”, ez legfeljebb a kakukkra jellemző!).
