Az „úr” szavunkat már sokan értelmezték. Én tiszteletben tartok minden logikusan elfogadható magyarázatot. Nyelvészekkel, történészekkel nem vitatkozom, hiszen nem vagyunk egy kategóriában. Meglátásomat, véleményemet azonban közreadom, hátha valaki meglátja benne az „igazat”.

Műkedvelő nyelvész-történészként nehéz beleszólni a „nagyok” dolgába. De „a nyelv mindenkié” alapon jogom van a témában véleményt mondani, illetve saját meglátásaimat másokkal közölni. Műszaki ember lévén, megszoktam, hogy egy állítást (tételt) bizonyítani kell, különben csak feltételezés marad. Bekukkantva a nyelvészet és az őstörténet világába, azt tapasztaltam, hogy a bizonyítási kényszer (de inkább a meggyőzés) itt is erős. A végeredményt, azután a politikusok használják fel, saját céljaikra. Leszűrve ebből a tanulságot, én megmaradtam a gondolkodás szintjén, és igyekszem bemutatni azokat az ismereteket, amelyeket megszereztem. Közben elmondom, hogy ezekről milyen gondolatok jutottak az eszembe. Ismertetem a saját következtetéseimet, és rábízom az olvasóimra a döntés, az állásfoglalás feladatát.

„A következtetés az a gondolkodási mód, ahogy logikus eredményre jutunk.” – tanította nekünk logika órán Gömöry József tanár úr a dombóvári gimnáziumban. Akkor még úgy tarthatták az oktatásért felelősök, hogy a reáltagozatosokra is ráfér egy kis logikus gondolkodás. Ma, az az érzésem, hogy inkább az a kívánalom, hogy az elvárásoknak, a szabályoknak feleljenek meg a diákok. De a „Gondolkodni szabad” táblát sohasem lehet betiltani. Hát, így vagyok én a nyelvészettel és a magyarok őstörténelmével is. Gondolkodásmódomban inkább az induktív módszer a domináns. Nehezen tudom elfogadni az általánosnak vélt hangrendi és egyéb nyelvtani szabályokat, inkább az egyedi példák, a szavak jelentése, értelme, előfordulásuk tér és időbeli szükségessége, ami számomra meghatározó. Ezért választottam vizsgálatom tárgyául, bizonyos jellegzetes (marker) szavakat, amelyeket azután buldog módra követek, elemzem őket és próbálok „logikus eredményre jutni”. Az újonnan megszerzett ismereteket általában arra használom fel, hogy tesztelem a korábbi állításaimat, hogy kiállják-e a megmérettetés próbáját. Így tettem akkor is, amikor a bolgár őstörténet 1997-ben publikált dokumentumait, Fargat Nurutdinov Dzsagfar tarihiját elolvastam. Példának bemutatom az „aszú” szavunk eredetére vonatkozó állításomat, amelyet én a török szu (víz) és a görög fosztóképző „a” összevonásra alapoztam. (Bilecz Ferenc: Bel-Ár, Schubert Grafikai Stúdió, 2013. 137. old.). Itt alátámasztásul távoli folyóneveket (Szári-szu, Ak-szu) hoztam fel. A hunok görög kapcsolatára pedig Darkó Jenőre hivatkoztam. A Dzsagfar krónikából kitűnik, hogy Atilla egyik unokája, Dzsuras a hunjaival az ukrán Szula folyó mentén élt. „Dzsuras, becenevén Maszgut, Bel-Kermek fia a maszgut bek lányától, egyik-másik szabar beknek szolgált, és így földeket kapott a Szula és a Dzsalda [Krím] között...” (3. fejezet. A bulgár baltavárok kora (AD 453-c. 683). Z. Tóth Csaba : Dzsagfar Tarihi. Mikes International. XIII. évfolyam, 3. szám). A Dnyeper mellékfolyójának, a Szulának a nevét az orosz Wikipédia így magyarázza: Eredhet a török „szu” (víz) szóból, a többes számot jelentő „lar” végződéssel. Mivel kora tavasztól (hóolvadáskor) a nyár közepéig, a Szula vize megemelkedik és a földfoglaló nomádok megérkezve a folyóhoz, nem tudták azt kordába szorítani, mert „sok víz” volt. A nyelvfejlődés során az „r” hangot a hangsúlyos „a” magánhangzó elnyomta a szláv nyelvben. Tehát a szlávoknál megmaradt a „szu” víz jelentése, amit a hunoktól örököltek. Miért gondolnánk, hogy a magyarok meg elfelejtették volna? Tehát nálunk a Szuha patakok nevét a szlávoktól kellett kölcsönöznünk, és megmagyarázzuk, hogy időnként ezek a (néha bővizű folyócskák) kiszáradnak? A magyarban fennmaradt „aszú” szónak meg nem tudjuk az eredetét? A bizánci kapcsolatról a Dzsagfar krónikában is bizonyosságot szerezhetünk: „Azután Alip-bi a bulgárokkal, akik sok megpróbáltatást szenvedtek a rúmiaktól Azerbajdzsánban, átkelt a Szulán, és Dere [Dara] város mellett legyőzte a nyolcvanezres rúmi sereget [az 500-as években többször megütköztek a perzsák és a bizánciak a mezopotámiai Dara erődvárosnál, s a hunok hol az egyik, hol a másik oldalon harcoltak zsoldosként]”. – Az idézet a fent említett Z. Tóth Csaba fordításból van. 2. fejezet. Idel a hunkánok idején (AD 378-453). (A mezopotámiai Dara romváros, korábbi római erőd, katonai helyőrség, Törökországban, a 37.1778; 40.9528 koordinátákon található, Mardintól délre). De a hun-bizánci együttműködésről a katonai lexikonok is szólnak. Például az 530-as darai csatánál írják, hogy Belisarius seregében „A széleken a herulok által alkotott lovasság helyezkedett el Pharas és Bounzes vezetésével. A jobb szárnyon volt még 300 hun lovas Sunicas és Aigan vezetésével. A bal szárnyon 600 hun lovas volt Simmas és Ascan vezénylete alatt. A bal oldal hátvédjében János irányítása alatt helyezkedett el a bizánci lovasság tartaléka. Gyakran előfordul, hogy egy nyelvész-történész általános elveivel azonosulok, de nem mindig osztom annak véleményét. Most egy ilyen példát mutatok be.

2012. év végén, a Mikes International folyóiratban (XII. évfolyam, 4. szám) összegyűjtve megjelentek Czeglédi Katalin „A magyar őstörténet és a nyelv” című nyelvészeti őstörténeti tanulmányai (910. old.). Elfogadom és egyetértek álláspontjával, amit az első tanulmányban (A magyar nyelv mint történeti forrás az őstörténeti kutatásokban) kifejt. „A példák sorát kezdve a névmásokkal, folytatva a törzsnevekkel igazolni látszik, hogy bár a nyelvek családokba sorolása annak idején azért történt meg elsősorban, hogy a világon beszélt kb. 6 ezer nyelvet kezelni tudják, valamelyest el tudjanak igazodni közöttük, ma már egyértelmű, hogy a nyelvcsaládokba tartozás a nyelvek érdemi kutatását, vizsgálatát nagymértékben akadályozza, olykor lehetetlenné teszi. Mindezek után helyes őstörténeti következtetéseket levonni a nyelvészeti kutatásokból rendszerint lehetetlen. Ezt még csak nehezítik az írott források nem egységes, olykor helytelen értelmezése”. Ezért, én is úgy gondolom, hogy a földrajzi nevek – de a személy-, uralkodó-, isten- és titulusnevek (társadalmi címnevek) is -- akkor játszhatnak komoly szerepet a magyar őstörténet kutatásában, ha azokat sikerül megfejteni. A megfejtések azonban eltérőek! Én tiszteletben tartok minden olyan véleményt, amely logikusan van felépítve és példákkal („tényekkel”) van alátámasztva. A tényeket azért tettem zárójelbe és idézőjelbe, mert igazat kell adnom Edward Hallet Carrnek, aki azt írta, hogy: „a történész olyan tényeket talál, amilyeneket keres…” (E. H. C. Mi a történelem? Osiris, Budapest, 1995.). Bár, én nem vagyok történész, (sem nyelvész), mégis vettem a bátorságot, hogy egy (számomra kiemelten fontos) magyar szó kialakulásának egy sajátos értelmezését bemutassam. Ez a szó, nem más, mint az ÚR szavunk. A megjelent írásaim nagy része, (valamilyen formában) foglalkozik ezzel a fogalommal. Szokásomhoz híven, először idézek egy – szakmailag megalapozott változatot (ez esetben Czeglédi Katalinét), majd ismertetem a sajátomat is.

„magy. úr: Jelentése: ’a hatalom, és a vagyon birtokosa, uralkodó, parancsoló, Isten, Jézus Krisztus, férj, hatalom uralkodó erő’ ú: abszolút szótő + -r: képző. A szótő jelentése: ú: ’mag, víz, forrás, ős, szent, fej, fent lévő stb.’ + r: ’valamihez tartozó, valamivel ellátott, valami mellett lévő’ képző. Következésképp, az úr a teremtő, az irányító, s mint ilyen a ’szent, ős, első, öreg, fent lévő stb.’ jelentéseket tartalmazza. A nyelvi megfelelői közül bemutat jó néhány példát: finn uroo (uroho) ’férfi, hős, férj’ < u-: abszolút szótő + -roo, stb.

A magyar úr szó kapcsolatai a példák tanúsága alapján kiterjedtek térben Mezopotámiától (ld. uruki kultúra) a hunok ismert lakóhelyein keresztül a mai Finnországig, időben pedig legalább ie. 3000-től ismert, ez azt is jelenti, hogy 5 ezer évnél idősebb” – eddig az idézet. Ezt követően bemutatja a tő változásait. (A magyar nyelv keleti gyökereiről. 4.2.3.1. Társadalmi címnevek. 69. o.) A Magyar etimológiai szótár szerint: „Bizonytalan eredetű szó. Talán finnugor örökségünk része: finn uros, urhoon (‘férfi, hős’), lapp varesz (‘hím állat’). Mivel az egyeztetés csak távoli rokon nyelveket érint, a megfelelés nem teljesen meggyőző. Bizonytalan eredetű szó. Talán finnugor örökségünk része: finn uros, urhoon (‘férfi, hős’), lapp varesz (‘hím állat’). Mivel az egyeztetés csak távoli rokon nyelveket érint, a megfelelés nem teljesen meggyőző”.

Kezdem azzal, hogy az úr szerintem egy gyökszó. Úgy vélem, abszolút szótő itt az „r”, és nem az „u”. Első érvemet a fenti idézet utolsó bekezdése már magában is hordozza. A 3-5 ezer éves szó, a sumér Ur (30.9625, 46.1030, az Eufrátesz egykori csatornája mellett) és Uruk (31.3222, 45.6361) városnevekben valóban feltűnik. Uruk a Bibliában Erech néven szerepel. De az *r* tő, talán az egyik leggyakoribb ősi szótő, amely a fenti, Czeglédi idézetben említett úr szónak tulajdonított értelmet hordozza. Lásd pld. az asszír Ur-Ar-Tu (Biainili vagy Nairi királysága), az örmény ar tövű nevek sokaságát, a görög mitológia istenneveit: Érosz, Árész, az egyiptomi Rá/Ré istenneveket, a Volga ősi Ra nevét, a keleti népnevekben az -ar (ember, nép) végződést, az -ár/er főnévképzőt, a sar/cár uralkodó neveket, pld. az asszír király III. Tukulti-apil-Ésarra (Tiglat-Pilészár, uralkodott Kr. e. 745 – Kr. e. 727), vagy Bél-sar-uszur (Belsaccar, i. e. 539. körül) stb. és még rengeteg földrajzi nevet Keleten. A később elhíresült „árja” szó is ezt takarja. V.S. Apte szanszkrit-angol szótára az árja szót az „r” tőhanghoz vezeti vissza, amelyhez előtagként adták az „a” hangot, hogy negatív jelentést adjanak neki. Éppen ezért az árja jelentése főnévként mester, úr, tanár, jelzőként pedig derék, becsületes, kiváló, valamint egyéb jelentései barát, munkaadó, após. Az „ar” szó legjellegzetesebb értelmezését az örmény mitológiában találhatjuk meg. Ott a „teremtő isten” fogalmához kapcsolják. Ararát nevében „arar” a „teremtés”, „at” a „hely”. Ar (örm. Ար) a legfőbb nap isten volt. A Nap hatalmát (örm. arev) volt hivatott jelképezni, ami magában foglalta a természeti erőket, főképp a tavaszt. (Ar napja március 21. volt). „Az ar- ősi örmény szótő, megtalálható nemcsak az egyik legrégibb protoörmény törzs nevében (armen), és a nap (arev) szóban, de sok helynévben, földrajzi névben és mintegy harminc férfinévben is (Aram, Armen, Artak, Arszen stb.)” – olvashatjuk a Wikipédiában. De az UNUG-URI-ak is UR városból származhattak. (Badiny Jós Ferenc). Szentkatolnai Bálint Gábor tamil szótárában: „az uri-mei, tulajdon, birtok gyöke uri saját. Tehát sem „férj, sem hős” jelentésű a magyar ur szó, mert ekkor sem ur-szág nem lett volna belőle, sem nem mondhatnók maga ura stb.” Én a Fenséges Úr című könyvemben részletezem a „fenn és fenség” problematikáját, de a Bel-Ár című tanulmányomban is bőven van rá utalás.

Második érvemet Ihre német-magyar szótárából kölcsönöztem, ahol Johann Christoph Adelung (1732 – 1806), német nyelvészre hivatkozva az alábbiak olvashatók: „Adelung pedig az Éhre és ur szók alatt feljegyzé, hogy az ar, er, ir, or gyök formák végre is egyre mennek ki, urat, világosságot, magosságot jelentők, mikre az ég, meny szó alatt is példákat adtunk, jelenben is a hegyek, or, gor, hor stb. névformái hasonló eredményre elvezethetnek”. (326). Bár itt az „úr” kifejezetten nem szerepel, mint gyök, de a jelentés félreérthetetlenül utal az úrra. Tehát nem lehet szó az „ú” képzett változatáról. Inkább arról, hogy ez az ősi magyar szó a germánt megelőzően már létezett, ráadásul változatlan formában fenn is maradt! Természetesen vannak más vélemények is. Például Szentkatolnai Bálint Gábor minden -ar, -úr, -or, -er, -ir-re végződő törzsnevet többes számúnak vélt. (Valószínűleg örmény mintára, ahol a többes szám jele az -er). A népneveknél azonban a szóösszevonás valószínűbb, mint a többes szám alkalmazása -- szerintem. Példák: mag(y)-ar, tat-ár, bol(o)g-ár, kaz-ár, stb. (Türk nyelvekben az „ar” jelentése: férfi, férj, ember). Az er/ar váltást látom megvalósulni a magyar erőd/vár rokon értelmű szavak kialakulásában is. Az elsőnél erő + -d helynévképző, a másodiknál a v>g átalakulás tettenérése a gard és grád indoeurópai szavaknál. (A jelentés itt is: őriz, véd, kerít + -d képző). A g hang megjelenését lásd az Adelungnál idézett gor, hor (hegy) szavaknál. Valószínűleg a képző nélküli vár volt az ősibb, amelyet gyakran etnikum jelzőként is használtak, letelepedett, vár(os)-lakó, vár-építő népek esetén. Pld. vár-hun, vár-jág (var-ég). A v hangot talán az örmény hatás hozhatta be. Lásd az Örmény-felföldön, az i. e. 9–6. század között létrejött államalakulat, Urartu nevében: Urartu, örményül: Ուրարտու, Owɹaɹtou, Owɹaɹdou, ejtsd: Vourartu.

A bolgár-magyar őstörténet összefonódását láthatjuk az ősbolgár „ur”, „urove” - bojárok, elöljárók – értelmű szavakban.

A „vár” szó eredetét a WikiSzótár így közli: Eredet [vár < ómagyar: vár < ősmagyar: vár, várta (vár, őrhely) < urr, ur (város) < dravida: ur (vár, város, uradalom) < szanszkrit: oru (hely)]. Az „ország” szavunk szinte „összefoglalja” mindezeket! A „vár” igénk, pedig a vár figyelő (őr) funkciójából ered. Lásd, Szentkatolnai Bálint Gábornál a tamil: pár (néz, figyel, vigyáz) jelentést.

Van még egy érdekes, megfejtetlen -- az úr gyökkel kapcsolatos -- helynév, pontosabban hegynév, amelynek a nyelvészek adta megfejtése igen gyenge lábakon áll. Ez az URÁL szó. Vonatkozik ez az Urál hegység, és az Urál folyó nevére is. A folyónevet hamar kihagyhatjuk a vizsgálatból, mert ez bizonyítottan a hegységről kapta a nevét 1775-ben. Előtte a neve Jájik (до 1775 Яик) volt. Tekintettel arra, hogy Jájik környéke a „paraszt cárjelölt” Pugacsov fészke volt, II. Katalin cárnő – miután Pugacsovot lefejeztette – úgy gondolta, hogy eltörli a folyó nevét is, és a hegység nevével (Урал, régiesen Уралтау) helyettesíti, ahonnan az ered. Marad tehát a hegy elnevezésének megfejtése.

A török tau (hegy) magyarázatok legfeljebb a régi megnevezés „Uráltova gora” második részére ad magyarázatot, de az „Ural” szóra nem. В древнерусском Оралтова гора (1627) – от тюркского «tau» (гора). Itt jön be Kálmán Béla javaslata (amit Vasmernál olvashatunk, WORD: Ура́л, PAGES: 4,166), miszerint a mansi „ur-ala” (hegycsúcs) kifejezésből származik az Urál hegység neve. Vasmer: „Скорее из манси ur-ala "горная вершина" (Кальман, письменно)”. Ahol a mansi „ur” hegyet jelent. («ур» гора, манси).

A finnugorista Kálmántól nem volt elvárható, hogy az ural szót magyarul olvassa! Itt a névszó az úr, az igeképző az -l. Uralkodóvá válik: ural! Minden hókusz-pókusz nélkül, magyarul! Aki feltenné a kérdést, hogy ki ural, vagy mit ural? – annak ajánlom ennek az esszének az újraolvasását illetve, hogy gondolkodjon el azon, hogy vajon a Vigyázó hegység kire vigyáz!